Ahány ember - annyiféle vallásosság. Az egyik mindent igyekszik a józan eszével magyarázni, a másik az folyton-folyvást az élményt keresi, vannak akik számára a fundamentalista-dogmatikus kijelentések adják a biztonságot, megint másokat a bibliai mondatok örök, őszinte, emberi érzéseket magába záró zárványainak csodálata tölt el új erővel. Kinek van igaza? Az egyes embernek - aligha...

Életünk elképzelhetetlen a reménykedés nélkül. Édestestvérével, a hittel együtt vagyunk képesek szeretni, túlélni a veszteséget, a fájdalmat. Nélkülük a holnap és holnapután elszürkülne, az élet szép lassan ellaposodna, s földi létünk vége irtózatos csapásként közelítene felénk. Vannak, akik így élik meg életük végét. Nyüszítenek... Önmagukban és egzisztenciálisan kifelé is: Eszelős sietséggel kívánják még behabzsolni a világból mindazt, amit eladdig nem sikerült birtokba venni. Életünk materiális része ilyen szempontból lyukas zsák, megtelni sohasem fog. Ezért tartja Pál legnyomorultabbaknak mindazokat, akik csak ebben az életben reménykednek.

Mitől ennyire fontos az "odaát"? Talán a középkori ember túlvilágra-fókuszált gondolkodása mégis helytálló volt? Fontosabb nekünk az örök élet bizonyossága, mint az evilági élet biztonsága? Úgy tűnik - bármennyire is tiltakozik az eszünk, - hogy igen! Lelkünk mélyén ott mocorog-fészkelődik a belénkplántált isteni rész, ami újra és újra felébreszti a lelkiismeretünket: Megtettem-e, amire elhívattam? Megtaláltam-e, amit mindig is kerestem? Bementem-e a lehetőségek nyitott kapuin vagy az ismeretlen utáni kíváncsiságtól hajtva többnyire a zárt ajtókon dörömböltem?

Békességet, bizonyosságot csak az Isten adhat - mindenkinek az életében külön-külön, ráadásul téridős létünkben jól elszórva... Ezek a lélekvezető sóhajos gondolat-morzsák, melyeket életünk végéig gyűjtögetünk, "jóllakottá" és ezért pöffeszkedővé soha nem tesznek, éppen ellenkezőleg, alázatra nevelnek: Isten megmarad Istennek, hogy az ember morális ember maradhasson.

Tudatos létünk nagyobb része azzal telik, hogy érvényesíteni próbáljuk saját akaratunkat... Néha ez egyszerűnek tűnik, máskor áthághatatlan akadályokba ütközünk. Tény, hogy "Én"-ünk feladása többnyire csak krízisközelben, vagy magában a krízisben történik meg. Lemondani önmagunkról sokak számára a személyes szabadságuk feladását jelenti - ezért "távolról kerülik a kérdést". Ki akarna szolga lenni, ha szabad? Nem igaz?

A szabadság bizony soha nem teljes, a szabadság csakis viszonylagos lehet. Ennek elsődleges oka, hogy testben, azaz múlandóságban élünk. A régiek egyszerűen így fogalmazták meg ezt az eleve elrendelt állapotot (hogy ti. halálra születtünk): bűnösök vagyunk, kivétel nélkül mindannyian. Manapság a bűnt nem illik nevén nevezni, helyette jobban szeretik a "jogtalanság" mindig relativizálható fogalmát használni. Így éljük át a klasszikus szerecsenmosdatás (amikor a négert fehérre akarják mosni) mindennapos jogszolgáltatási tragédiáját! Így lesznek gazemberekből bársonyszékben pöffeszkedő hatalmasok... Ha csak középeurópaiságunk átka lenne ez... sajnos ez a józan paraszti észt veszejtő "vírus" a "civilizált" emberiséget újra és újra lebetegíti. Ha a szabadságom ennyire részleges, akkor mondjak le önként még arrról a kevésről is? Ez nem elfogadható "üzlet" a ma emberének...

Így aztán marad a versengés. Nemcsak a magas politikában, a legkisebb közösségekben is, sőt még a párkapcsolatban is. Férfi és nő küzd így egymással, ahelyett, hogy egymásért küzdenének. Pedig ha képesek lennének lemondani "önmagukról" nemcsak a világ lenne jobb, de mindenek előtt saját életük minősége változna meg... De ahogyan a majmocska nem engedi el a kókuszdióba rejtett banánt, úgy ragaszkodik az ember is vélt szabadsága-keltette illuzórikus céljaihoz!

Amióta világ a világ, soha nem volt ennyíre sokrétű, színes és csábító az emberkínálta szolgáltatás. Hérakleitosz (Kr.e. 535-475) is megmondta már: "Mindennek ellenértéke az arany" - azaz pénzért mindent megszerezhetsz magadnak. Isten azonban bölcsen teremtette meg világát. Ami igazán fontos benne, azt nem lehet pénzen megvásárolni: se boldogságot, se barátot, se szerelmet, se egészséget, se hitet, se békességet. Aki azonban ezeket a soha el nem múló javakat keresi, annak bizony a szolgálat útjára kell lépnie, hogy megtalálja azokat a mennyei kincseket, amiket nem emészt a moly, s a rozsda... Az evangélium az, hogy ezen az úton szüntelen kísér minket Valaki...

Majd négyezer év távlatából bizonyára minket is megérint ennek a mondatnak a bölcsessége, amit a Mester mond tanítványának, Péternek. (Most vonatkoztassunk el attól, hogy közvetlen ezután egy értelmező betoldást olvashatunk János evangélistától - Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal dicsőíti meg majd Istent.) Az ősi bölcsesség, mely talán a civilizáció hajnalától kísérte az embert, az elmúlás tragikus szépségét foglalja magában - definíció-szerű pontossággal.

A mobilitás igen fontos része életünknek, a szabadság megélésének egyik alapvető formája. Modern korunk a mozgásban, az úton-levésben látja a létezés célját. Erre épülnek a "húzó-ágazatok": turisztika, autógyártás, s ide vehetjük a virtuális "utazást" is... Mindezeket támogatja-erősíti a 20. század végének nagy találmánya a számítástechnika. Jóléti világunkban - ez a világ lakosságának az egytizede, ahová mi is tartozunk - a slusszkulcs-egyszerűségű mozgási szabadságunkat elsősorban nem az emelkedő benzinárak korlátozzák, hanem az idő. Akár tudomást veszünk róla, akár nem - az idő eljár mindannyiunk feje fölött...

A fitalsághoz hozzátartozik a "menni-akarás". Sok szülő tartja érzelmi pórázon felnőtt gyermekét, akinek megvan a saját útja, azaz a saját élete, amit neki kell végig küzdenie, remélhetőleg egy választott társsal, aki hűséges szövetségese ebben egészen a halálig. Szövetségben megöregedni - áldás. Jól tudja ezt a hívő ember, ezért ragaszkodik Ahhoz a Szövetségeséhez, Aki soha el nem hagyja: az Istenhez. Nagyszerű, felemelő, különlegesen szép, ha szerelemből házasodik az ifjú és a leány, ha szerelemben élik életüket, s szerelemben fogják egymás kezét életük végén is. A keresztény ember úgy látja, hogy Isten nélkül ez a "program" igencsak nehezen valósítható meg, ezért keresi Teremtőjét élete minden dolgában. Vannak, akik úgy döntenek, hogy életükben nincs helye az Istennek - ők azok, akik közül kikerül a legtöbb reménytvesztett, a világot szürkének és hidegnek látó ember...

Az élet értékét az Isten adja. Nem az istenképek a meghatározó fontosságúak, melyeket minden vallás a maga szimbólumkészletével próbál megfesteni, hanem az Egy, Oszthatatlan, Örökkévaló Isten. Tőle jövünk, s hozzá megyünk... akkor is, amikor már menni sem tudunk, mert életünk végére értünk. A kérdés megdöbbentően egyszerű: Földi vándorlásodban kit engedtél be életedbe, ki vándorolt veled?...

"Rend a lelke mindennek!" - tanítgatja az idősebb generáció a fiatalabbat... valljuk meg őszintén, nem sok eredménnyel. A mai világban eluralkodott általános zűrzavar sajnos komoly gondot okoz nem csak a ma, de a jövő politikusainak, gazdasági szakembereinek is, s bizony nem mindennepi kihívással kell majd szembenéznük a segítő foglalkozásokban állóknak is. Isten a rend Istene, ezért ha valaki rendetlen, az istentelen is.

De melyik rend a mérvadó? A jog elvárta-, az erkölcsi-, vagy valamelyik vallás parancsolatába került rend? Korunk jóléti társadalmának morálja azon az elgondoláson alapul, hogy végül is minden viszonylagos... S ha ez így van, akkor minek törjem magam annyira? Mit hadakozzak a rendetlenekkel, kinek jó az, ha ellenségeket gyűjt magának? "Ne szólj szám, nem fáj fejem!"-elvet jól beleidomították korunk emberének szívébe-lelkébe, s az egyébként nagyon fontos személyes szabadság tőszomszédságában így virágzik a szabadosság... Ugye azt nem gondolja senki komolyan, hogy a "rendetlen" ember az felelősséget vállal a másikért? Ha a "maga szénája is csehül áll", akkor hogyan tudna segíteni a szomszéd kazlánál?

A mértéktelen önzésre berendezkedett világ a saját sírját ássa... Nincs jövő áldozat, befektetés nélkül. Tessék megnézni az "eszement", agresszív reklámokat, melyek - tisztelet a kivételeknek - a pornográfia határát súrolják... Pedig a képlet nagyon egyszerű: most kerülnek vezető pozíciókba azok a 30-40 évesek, akik számára nem jelent szinte semmit az Isten. A JóIsten nekik egy Starwars-figura - egy mese a sok közül...

Az anyagvilág javainak mértéktelen habzsolása azonban sosem tesz jóllakottá. Békességet csak ott lelhetünk, ahol a békesség az Erő maga: ez pedig a Legfőbb Jó, az Abszolútum, az Örökkévaló, a "Vagyok, Aki, Vagyok" - Akire nincs embernek szava, akire mi magyarok azt mondjuk: Isten. Ez az Isten minden embert békességre hív. Az eljutásunk Őhozzá, a Rend megismerése nélkül nem lehetséges. Betartásával - vagy abban való tévhitttel, hogy betartjuk Isten rendjét - nem juthatunk el Hozzá. Ezért van szükség az Ő kegyelmére... A próféták ezt a kegyelmet hirdették, s hirdetik ma is. Olykor vehemens szavakkal, máskor hallgatással, de hirdetik...

Az imádság/meditáció/elmélázás/filozófálgatás/gondolkodás a legemberibb tulajdonságunk. Ez a belénkplántált képesség tesz különbbé minket a többi élőlénytől, s ha ezt a tulajdonságunkat visszafejlesztik/elveszítjük, akkor az állatnál is oktalanabb szint alá süllyed az ember...

Az imádság konverzáció, azaz társalgás, Istennel. Akinek ez nincs ott a mindennapi életében - akár úgyis, hogy Istennel "csak" perlekedik - az lelkileg halott. "Hideg vagy meleg" ezzel tud mit kezdeni Isten, de ahogyan "a langyosat kiköpi a száj", ugyanúgy nem tud Isten sem mit kezdeni a közömbös emberrel... Talán csak annyit, hogy megengedi az istentagadó ember falevél-életének szeszélyes ide-oda sodródását. Aki lelki életet él, az tudja milyen fontos a lélek számára a naponkénti, s naponta többszöri imádság: levegővétele az a léleknek! Sokan még nem tudnak imádkozni, s bizony vannak olyanok is akik már nem... ez utóbbit a "Szentlélek megkeserítéseként" határozza meg a Bibliánk. Saját szavainkkal elmondani az érzéseinket a legnehezebb, de gyakorlással ez is fejleszthető. Nemcsak a másik embernek fontos elmondanunk a saját érzéseinket olykor-olykor, mindenekelőtt magunknak kell tudatosítanunk, hányadán is állunk önmagunkkal...

A zsenge korinthusi gyülekezetben divatba jött a nyelveken-szólás, s ez ügyben rendre utasítja az elragadtatás érzésében fürdőző híveket. Ahogyan két ember szerelmének megvan a maga intimitása, ugyanígy ennek a "szerelmes" imádságnak is megvan a helye, jelentősége/szerepe az egyházban. Mivel azonban a bűnbeesett ember meglehetősen hiú lény volt minden időkben (s gyaníthatóan azok is maradunk, amíg élünk) ezért egy-egy extatikus állapot, "nyelveken szólás" is jó okot ad arra, hogy személyes teljesítménynek véljék, higgyék, mutassák be azt, ami egyébként a lélek épülését segítő egyik isteni ajándék. Ezért Pál azt mondja: A gyülekezetben kétezredrangú (5:10.000!) az, hogy vaki tud-e nyelveken szólni vagy sem...

Rombolni sokkal könnyebb, mint építeni - ezt jól példázzák a háborúk. Aki rombol, az önmagának akar dicsőséget, aki épít, annak mások állítanak majd örök emléket. Isten országa nem harcból áll - mint ahogyan azt sok, az írásokat önkényesen értelmező fundamentalista, legyen az keresztény, iszlamista, zsidó vagy hottentotta gondolja -, hanem építésből. Az építkezés pedig kemény munkára alapul - amit manapság nem illik szeretni... A munkába rejtett alkotási öröm elveszett, helyébe a spekuláció vagy a "minél kevesebb munkával, minél több pénzt keressek" hamis ideológiája lépett.

Végezetül megállapíthatjuk: Aki számára fontos az imádság, az dolgozni is fog (Ora et labora!), de aki nem szeret dolgozni, az imádkozni sem szeret...

Amikor fiatalok vagyunk végre szeretnénk már "felnőttek" lenni, amikor pedig megöregszünk, inkább kívánnánk a fiatalságot... Életünk minden szakaszában megnyilvánul a szép és jó, ha Istent keressük. Isten keresése sokak számára személyes vágyakozásaik beteljesítésének a hogyanját jelenti: Mit kell hinnem, mit kell tennem, hogy elérjem azt, amit szeretnék?

Salamon király háromezeréves bölcsessége arra mutat rá, amire sokan rájöttek - bizonyára Salamon előtt, s után is - hogy életünk első felének milyensége kihat életünk második felének minőségére... Aki könnyelműen elrontja fiatalságát, mert felelőtlenségében nem gondol a holnaputánra, az ne csodálkozzon, ha súlyos árat kell fizetnie mindezért. Az élettel nem lehet "packázni", az élet viszont packázhat velünk...

Isten úgy tervezte meg az Életet, hogy amikor fiatalok vagyunk és erősek, akkor legyünk képesek gyermekeket vállalni, nevelni, gondoskodni róluk, amíg rendelkezésünkre áll az erő. Erőt és lehetőségeket eltékozló ifjúság után - sokan úgy érzik, hogy még nem maradtak le semmiről, "negyvenhez közeledve" jött el végre az ideje a gyerekvállalásnak - nehéz a fiatalos lendületet tartani... Salamon jól írja: "Az ember élete 70 esztendő vagy nyolcvan." Aki tehát elmúlt 35 éves, az már bizony - jobb esetben - elkezdte élete második felét! Olyan autóval, amelyikre már ráférne egy komolyabb átvizsgálás, mert sok-sok kátyú és rögös út koptatta már alkatrészeit, nem szívesen vágunk neki csoportosan világkörüli útra... Márpedig az ifjúság komoly része indul így neki az életnek! Brit fiatalok közel egynegyede(!) kábítószer-függő és/vagy súlyos alkoholista... A kormánynak komoly gondot okoz majd 10-15 év múlva az működésének fenntarthatósága! Mert az nyilvánvaló, hogy az aszociális magatartás nem segíti a (nagy)közösség céljait...

Az időskorunk napjai csak akkor lehetnek szépek meg, ha nem gyötrik fiatalkori rossz emlékek... Ha meg is változik testünk, s más embernek is érezzük magunkat, a lelkünk nem kopik, nem öregszik, csak testünk ereje hagy alább. Aki nem figyel oda fiatalkorában az értékre, az ajándékra, mindazokra a lehetőségekre amiket Isten neki is felajánlott, annak életébe törvényszerűen beköszönnek a "nemszeretem-napok". A kínzó hiányért, a kívánt boldogság elmaradásáért Istent hibáztatni oktalanság. Isten igéje alapján önmagunkat a bölcsesség felé terelgetni nemcsak a legjobb befektetés a reménylett jövőnkre nézve, de dinamikus életünk belesimítása is egyben az Isten tenyerébe, ahol az áldás bőséges forrása fakad.

Alig egy százalékát ismerjük a világnak! További négy százalékát szeretnénk megismerni, s 95 százalékáról még az sem tudjuk, hogy meg akarnánk ismerni... Tény: Olthatatlan a vágy bennünk az ismeretre. Tökéletlenségünk ellenére szeretnék megismerni a tökéletességet - eritis sicut Deus(!), igen, olyanok szeretnénk lenni, mint Isten.

Amit megmosolyogtunk, mert letűnt mozdulatlannak hitt világnak gondoltuk, ahol esténként árokparton játszadozó gyerekek koszorújában idősek ücsörögtek a kispadon, s nyelvükre vették a falu gondját-baját - mely "információcseréhez" néha egy-egy ráérős fiatalabb asszony is csatlakozott: Ugyanaz az ősi, soha be nem teljesülő újdonság utáni vágy fűtötte őket is, mint a ma emberét, akik személyes találkozások helyett naponkénti egérfül-kattintásaik milliárdjaival igyekeznek utolérni - hasztalan - tudást kereső önmagukat.

Töredékes az ismeretünk! Még az igazságot sem ismerjük igazán... bár egyesek vélik tudni: vino veritas, borban az igazság. A bor mértéktelen hörpingetése eljutatt oda, hogy már a vélt igazság is igazsággá válik - s ebből fakadnak a tragédiák! Pál kijelentése: Tükör által homályosan látunk" nemcsak az Isten dolgaira - sajnos - de e világ ügyeire is. Azokat sem látjuk teljes valójában - noha az igény megvan bennünk a teljességre...

Látásunkat - akár szemmel vagy szívvel nézünk - elhomályosítja a bűn, s a vétkeink, s mulasztásaink csendben mindent belepő pora... Ezért fontos, hogy hitünket erősítsük a közösségben való aktív részvétellel, hogy reménységeink alapját ne emberek ígéretére, hanem Isten szavára helyezzük. Az evangélium üzenete nyilvánvaló: minden, ami emberi, elmúlik, de Isten szeretetének fénye mindent átvilágít a mi életünkben, s megtisztult szívünk és lelkünk befogadja a valódi információt, ami nem rombol, hanem épít, s Istenhez magához emel minket, szeretetteinkkel együtt.

A szeretet "varázsszava" így hangzik: együtt. Amilyen nyilvánvaló, hogy jó olyan közösségben lenni, ahol elfogadnak, respektálnak, odafigyelnek a szavamra, segítenek - egyszóval: szeretnek - olyan nyilvánvaló az is, hogy megtalálni, létrehozni, kialakítani egy ilyen közösséget a legnehezebb feladat. Sokan le is mondanak erről, hátat fordítanak a közösségnek. Büszke "magányos farkasként" élnek - de ennek a büszkeségnek igen nagy az ára. A magány legelső oka a félelem. Félelem, hogy nem tudok olyan lenni, amilyennek magam is lenni szeretnék, nem tudom azt sugározni mások felé, amit én is elvárok másoktól.

Az adás és kapás harmóniáját a családból hozzuk, gyermekként tanuljuk az önfeláldozás és önzés mértékét. Manapság, amikor nemcsak gyakran kijelentik, de folyamatosan tényekkel is bizonyítják, hogy a klasszikus család-modell nem működik, könnyen belátható: ha ez így megy tovább, akkor a társadalom abszolút alapját képező kisközösségek felmorzsolódásával olyan szociális krízishelyzet állhat elő, aminek megoldására már csak egy megoldás kínálkozik: az evangélium. Azt pedig, hogy Isten mennyire lesz kegyelmes és könyörületes - nem az ember hatáskörébe tartozó feladat lefektetni...

Mai élmény-társadalmunk az önzésre alapul: "csak neked"... "mert megérdemled". Mindaz, ami az együttmunkálkodást támadja ebből az önzésből táplálkozik. Az önző "Én" pimasz előretolakodásával lehetetlenné teszi a kooperációt, az egymás kiegészítését. Pál apostol híres "szeretet-himnuszából" vett ma reggeli idézetünk olyan szeretetről beszél, amilyen nincs is az emberek között - hiszen az ilyen tökéletes szeretet nem is emberi, hanem isteni szeretet. Aki "tükör által homályosan" mégis ezt a szeretetet vetíti mások felé, csak azért tudja tenni, mert az "Istenben van, s Ő is őbenne" - ahogyan János írja. Elfedezni a bűnöket/mulasztásokat egyedül az Isten képes, s mi is csak akkor vagyunk képesek tűrni - ha Isten által, mellénk rendelet embereken keresztül mi magunk is szeretve vagyunk.

Isten mezején számtalan virág ékeskedik. Nincs köztük egy sem, amelyik haszontalan lenne vagy csúnya, mindegyiknek helye és feladata van. Szépségüket az adja, hogy az egésznek részei, ahová Isten helyezte őket - nélkülük a színpompás mennyei varázslat itt a földön nem lenne harmónikus valóság.

Isten ember-mezején számos virág ékeskedik. Mindegyik szép, megismételhetetlen egyediségének méltóságát csak bűn piszka, pora képes elhomályosítani. Méltón az él, aki emberi méltóságában megéli istenképűségét, azaz tükrözi az Istentől jövő szeretetet. Fogadni a fentről jövő éltető fényt csak alázattal lehet: Nem a virágok éltetik a Napot, hanem a Nap fénye tartja életben a virágokat. Szelídség és türelem nélkül nem fakadhat meg a bimbó, szeretet nélkül nincs virágzás.

Az Egy(Isten) egynek teremtette a világot, benne minden élő együtt jeleníti meg az életet. Önmagában tehát nincs élet, csak az egységben. Akit megérintett a Lélek, az jól tudja, hogy emberlétének kiteljesedése csak Isten által, Vele egységben lehetséges. Isten nélkül elvész az egyes ember, Isten nélkül etika sem létezhet, hiszen egyetemes etika csak végső alappal létezhet - az pedig maga az Isten.

A békesség köteléke nem szakadhat el, mert belefonódik az Isten maga is. Számtalan csodájával, s titkával jelen van a hétköznapokban, s a hit által megerősít minden kapcsolatot. Ráhagyatkozni a Fényre nem illúzió, hanem az Élet teremtményi igenlése.

Isten teremtett világa hierarchikus - ezért "működik" ennyire jól. Emiatt uralkodik rend az atomok parány világában, s emiatt nem esnek le a bolygók, a csillagok és a galaxisok pontosan kijelölt helyeikről, hanem mindegyik precízen járja neki rendelt útját. Minden létező engedelmeskedik az Egynek - kivéve az embert. Az ember - hasonlóan az Isten hierarchiájához - szintén szeret rendszereket építeni: Bábel-tornyot és hadsereget, emberéletet nyomorító, átláthatatlan életellenes jogszabályokat. Amíg Isten hierarchiája mindig emel, az emberé - hacsak nem rendeli azt Isten alá - rombol, pusztít, s lefelé húz.

Pál Krisztus Egyházát az emberi testhez hasonlítja. Amennyire csodálatos az emberi test, olyannyira bámulatra-méltó az Egyház is maga. Annak ellenére, hogy nem értjük teljességgel a funkciókat - mégis él. Pál érvelése egyszerű, s világos: ahogyan a test nem állhat csak szemből, csak fülből, mert a testnek szüksége van kézre lábra, s sok minden másra is, ugyanúgy az egyházban is különféle funkciókat kell ellátni: Nem lehet tehát mindenki apostol, próféta, püspök vagy tanító. Minden kegyelmi ajándék, amink van, s áldás van rajta, ha Isten szerint élünk vele, s átok, ha nem szolgálatra használjuk, hanem arra, hogy mások nekünk szolgáljanak. Röviden így is össze lehetne foglalni az egyháztörténelem kétezer éves összes kudarcát, s eredményét.

Az egyház persze a világban létezik, ahogyan mi magunk is. Részei vagyunk - akár akarjuk, akár nem a földi "rendnek" is. A keresztény ember tudja, hogy azok a hierarchiák, amelyek nem a közösséget, s benne az egyes embert szolgálják - azok nemcsak igazságtalan, de istentelen társadalmi rendszerek is egyben. Így ítéli meg mindazt, ami segítséget nyújt az individuum elnyomásához, testi és szellemi kizsákmályolásához, s így veti meg mindazt, ami az élettelen profit, s az esztelen célok életnyomorító szolgálatában áll.

A világunk sosem lesz tökéletes - legfeljebb akkor, ha már nem lesz benne ember. Ez azonban nem az Isten akarata, s az ember kívánsága sem ez. Ahogyan a felnövekvő gyermek tanulgatja a korlátait - s korlátok felismerése mindig krízissel, kudarccal jár -, hogy végül hasznos tagként integrálódni tudjon a társadalom egészébe, ugyanúgy minden gondolkodó embernek a kötelessége, hogy törekedjen keresni a saját életében mindazt, ami emeli a lelkét...

Egy olyan társadalomban, ahol semmi sem sikeresebb a sikernél, az "alázatosság" nem a kedvelt csengésű szavak közé tartozik. A modern gondolkodásban az alázatosság az alávetettséget jelenti, márpedig az ember nem szolgaságra, hanem szabadságra született. Az igazi szabadságba persze beletartozik a szabadságról való önkéntes lemondás is, de ez viszont csak magasabb rendű etika által lehetséges - ami pedig Isten nélkül nehezen megvalósítható.

A gőgös ember abban bízik, ami nem az övé, amit csak kölcsönbe kapott: az erejében, az ügyességében. Az ilyen ember még nem látja (be), hogy minden emberi erő, egészség idővel megfogyatkozik, hogy az élet, aminek pezsgését oly jó élvezni - elmúlik... A gőgös ember azért nem lát, mert a fény, a siker csillogása elvakítja. Az ilyen ember tekintete nem azt fürkészi, ami lent, elrejtve van, hanem mindig azt keresgéli, ami fönt ragyog. A gőgösség egyik alaptulajdonsága, hogy az árnyékot is a felhők között keresi...

Márpedig a megoldás nem fönt van, hanem lent, itt a földi létben. Isten határozott célja, hogy emberként létezzünk, hogy néhány évtizeden át megtapasztaljuk végessségünket, s az Őreá hagyatkozás kegyelmét. Aki képes lehajolni a kicsihez, a szerényen megbújó kis virágban is meglátja Teremtője óriási hatalmát, tökéletes rendjét, s a lét egyetemes, felülmúlhatatlan szépségét.

Amíóta világ a világ mindig is voltak gonosz emberek... Zakariás prófétának sem azért kellett prédikálnia a kizsákmányolás ellen, mert szociális hangvételű prédikációival könnyű népszerűséget akart magának szerezni, hanem azért, mert elszaporodtak a gonoszlelkűek. A Biblia arról tudósít, hogy voltak korok, amikor a gonoszság különösképpen is elhatalmasodott a földön (Noé), sőt lesznek olyan apokaliptikus (vég)idők, amikor újból rettenetes mértéket ölt bűn. A történelem folyamán János jelenések könyvének szimbólumokba-szorított fájdalmát már sokszor vélték a beteljesedés kezdetének, aztán kiderült, hogy a gonoszság megdöbbentő mértékben képes volt még magát tovább hatványozni... azaz a vég, még messze van.

A világot átrendező apokaliptikus végidő talán még messze van, de a személyes végünk, életünk utolsó pillanatai, minden egyes perccel közelebb s közelebb kerülnek hozzánk. Ennek a ténynek az ismeretében emberi kapcsolatainkat érdemes átgondolni, a lélek nagyítója alá helyezni... Mennyire nyilvánvaló számunkra kapcsolataink fontossága? Észrevesszük-e dolgos hétköznapjainkban azt a megismételhetetlen egyediséget a másikban, melynek értéke általában csak akkor derül ki, amikor társunk már nincs közöttünk? Rá tudunk-e csodálkozni az élet feltartóztathatatlan isteni csodájára akkor is, amikor személyes nyomorúságunk, betegségünk gyötrelmeit kell elhordoznunk?

Rosszat tervezni egymás ellen nemcsak az élet, de önmagunk elleni legnagyobb merénylet is egyben... Az ember boldogtalanságának legfőbb oka, hogy csak maga akar boldog lenni. Pedig a boldogság csak akkor teljes, ha más is részesedhet belőle, örömünk akkor lehet hiánytalan, ha mások is velünk örülnek. Milyen kár, hogy egyeseknek egy egész élet minden történése is kevés ahhoz, hogy ezt a leckét megtanulják!

Az "öregség bölcs fegyelmezője vérnek"... beleállít minket elmúlásunk, e világhoz ragaszkodásunk horizontjának és lelkünk örökké élni-akarásának vertikális metszéspontjába: az Isten-tudatba. Ebben a "más" állapotban derül ki minden igazság. Nagy vagy kicsinyke igazság - ez részletkérdés. Fontos, hogy igaz legyen, azaz az Istentől, onnan felülről szálljon alá. Aki keresi ezeket az igazságokat, az megtalálja nemcsak létének értelmét, de az Istent is, s Benne pedig önmagát.

Az élet sötét vermében elhordozni a magányosságot - iszonyatos teher. Hát még akkor, ha vicsorgó, támadásra kész oroszlán-kísértések is körbefogják az embert! Aki alábecsüli magát vagy a veszélyt, azt bizony széttépik a körülmények! Szép új világunkban ezért van ennyi szétmarcangolt, csonka-bonka lelkületű ember... Tömegek (mintegy 350 millió!) eszik marékszám az antidepresszánsokat, s ezért éli virágkorát a kábítószerkereskedelem.

Dániel példája sok mindenre felhívja figyelmünket, és sok dolgot megtanulhatunk belőle. Először is: az Élet/a Sors forgószele bármikor beletaszíthat minket a krízis vermébe, ezért jobb, ha nem bízzuk el magunkat. Nincs tökéletes ember-alkotta biztonság, mi önmagunkra nem vállalhatunk garanciát, azt csak az vállalhatja, Aki nálunk erősebb.

Aki a krízis sötét vermének mélyén találja magát, az mindenekelőtt jól nyissa ki a szemét, s tájékozódjon! Ne üvöltsön és óbégasson, mert kétségbeesésében még rálép az "oroszlánok" farkára, aminek beláthatatlan következményei lehetnek... Ismerje fel helyzetét: hogy ő most nem fenn, hanem lenn van. Nem ő határozza meg helyzetét, hanem a helyzet definiálja őt. Ezért oktalanság okoskodni, s huzigálni az oroszlánok sörényét...

A verem alján nagyon sötét van, de egy kis fény, egy kicsinyke reménysugár mindenhová eljut. Aki ezt meglátja - mert fölfelé néz -, az rádöbben, hogy egy ilyen helyzetben az egyetlen odaillő reakció: az imádság... Imádság nélkül ugyanis nincs krízis-megoldás! Lehet - sőt kell is! - ki- és átbeszélni a lélek gondjait, bajait, tragédiáit, de elfogadó megnyugvást, s az ebből fakadó gyógyulást csak az Isten adhat.

Lehet, hogy valaki olyan mély verembe esik, hogy oda semmilyen fénysugár nem jut be... Ő sem veszett el örökre, hiszen aki az ÚRhoz kiált, azt Ő meghallgatja, s elküldi hozzá fényességes angyalát... Aki hisz az Istenben, az megmenekül. Ez az evangélium! Elveszíthetjük mindenünket/mindazokat, ami vagy akik fontosak nekünk, de Isten végül kihúz minket a létünk egzisztenciális mélységéből, s legvégül kiderül, hogy lelkünket - ezt az Őhozzá vágyakozó érthetetlen csodát - mindvégig megóvta...

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szomorú király és annak egy apródja, mely mint minden nagyon szomorú király apródjához illik, nagyon boldog volt. Minden reggel ébresztette a királyt, reggelit vitt neki, miközben trubadúr énekeket dúdolgatott. Átszellemült arcán széles mosoly ült, mindig nyugalommal és örömmel állt hozzá az élethez. Egy nap a király hivatta:

- Apród! - mondta - Mi a te titkod?
- Milyen titok, felség?
- Mi az örömöd titka?
- Nincs itt titok, felség.
- Ne hazudj, apród. Küldtem már bitóra csekélyebb sértésekért is, mint egy hazugság!
- Nem hazudok felség, nincs titkom.
- Miért vagy mindig vidám és boldog? Hmmm? Miért?
- Uram, nincs okom a szomorúságra. Felséged kitüntet azzal, hogy szolgálhatom. Hitvesemmel és gyermekeimmel abban a házban lakunk, melyet a királyi udvar bocsátott rendelkezésünkre. Öltöztetnek és etetnek, és ezenfelül még olykor egy kis pénzt is kapunk, hogy szeszélyünket kielégíthessük. Hogy ne lennék boldog?
- Ha nem mondod el titkodat azonnal, fejedet veszted! - mondta a király. Senki sem lehet boldog azért, amiket említettél.
- De felség, nincs titkom... szeretnék a kedvében járni, de nincs olyan amit elhallgatok.
- Eredj! Eredj, mielőtt még hivatnám a hóhért!

A szolga mosolygott, meghajolt és kiment a teremből. A király örjöngött, nem értette miért boldog az apród, amikor kölcsönben él, használt ruhát hord és csak a királyi asztal maradékát eszi. Miután megnyugodott a legbölcsebb tanácsadóját hivatta, és elmesélte neki a beszélgetést.
- Miért boldog az az ember?
- Oh Felség, az a helyzet, hogy nincs benne a körben.
- A körön kívüli?
- Így van.
- És ettől boldog?
- Nem uram. Ez az amitől nem boldogtalan.
- No lássuk értem-e? A körben lenni tehát a boldogtalanságot jelenti.
- Így van.
- És ő nincs benne.
- Így van.
- És hogy lépett ki?
- Sosem volt benne...
- Milyen kör ez?
- A kilencvenkilences kör...
- Igazán nem értelek!
- Csak akkor értenél, ha hagynád hogy bemutassam neked.
- Hogyan?
- Hagyd hogy az apródod belépjen a körbe.
- Igen! Kötelezzük rá, hogy lépjen be!
- Nem, Felség, nem lehet kényszeríteni senkit a belépésre.
- Akkor be kell csapni!
- Nem szükséges, Felség. Ha megadjuk neki az alkalmat önként lép be.
- De nem jön rá majd, hogy ez azzal jár, hogy boldogtalan lesz?
- De rájön...
- Akkor nem lép be.
- Nem tudja majd elkerülni...
- Azt mondod, hogy tudatában lesz, hogy boldogtalansággal jár ebbe a nevetséges körbe tartozni és még így is belép és nem tud majd kilépni?
- Így van, Felség... Hajlandó vagy elveszíteni egy kíváló szolgát hogy megértsd a kör működését?
- Igen.
- Jól van. Ma este érted megyek, készíts elő 99 aranypénzt, tedd egy bőrzsákba. Se többet, se kevesebbet!
- Ennyi? Vigyem esetleg testőreimet?
- Csak a bőrzsákot. Este találkozunk, Felség.
Így történt, hogy aznap este a bölcs a királyért ment. Együtt az apród házához settenkedtek, ott várták meg a hajnalt. A házban kigyulladt az első gyertya. A bölcs a zsákot az ajtóra kötözte egy üzenettel, mely így szólt: EZ A KINCS A TIED. EZ EGY JUTALOM, MERT JÓ EMBER VAGY. ÉLVEZD ÉS NE MOND EL SENKINEK HOGY TALÁLTAD.

Miután az ajtóra kötözte, bekopogott és újra elbújt. A szolga kijött, meglátta a zsákot, elolvasta az üzenetet, megrázta a táskát, s ahogy a fémek csörgését meghallotta összerezzent, magához szorította a kincset, körülnézett, hogy megbizonyosodjon senki se látta meg, és bement a házba. Kívülről hallatszott, hogyan zárja be az ajtót, míg a király s bölcs az ablaknál elbújtak, hogy megfigyelhessék a jelenetet. Az inas mindent lesöpört az asztalról, kiürítette a zsákot és nem hitt a szemének... Egy hatalmas rakás aranypénz! Mit rakás? Egy hegy volt ez az ő számára! Ő, aki sose érintett egy aranypénzt sem ,most egy egész hegynyi volt előtte... Meg-megérintette, simogatta, a gyertyafényben csillogtatta őket. Így játszadozott, aztán 10 darabonként kupacokba rakta...

Első, második, harmadik, negyedik... de az utolsó kupacba csak 9 érme jutott! Körülnézett az asztalon, a földön, végül a zsákba kukkantott. Hát ez ez nem lehet... Kiraboltak! - kiáltotta - Kiraboltak! Mindenütt kereste, de hiába. Míg az asztalon, mintha gúnyolódna vele egy halom tündöklő érme, csak arra emlékeztette, hogy 99 aranypénz... "csak" 99... "Kilencvenkilenc érme. Sok pénz" - gondolta. "De hiányzik egy érme. Kilencvenkilenc nem kerek szám." - gondolta "Száz, az kerek szám, de kilencvenkilenc, az nem..."

A király és bölcs tanácsosa az ablakon keresztül figyelték, hogy az apród arca már nem volt a régi. Összehúzódott a szemöldöke, arcára feszült vonások ültek. A szolga visszatette az érméket a zsákba, körülnézett hogy a házban senki nem látta-e meg, és elrejtette a zsákot. Aztán papírt, tollat ragadott és számolni kezdett. Hangosan rágódott, vajon mennyi időt kellene még dolgoznia ahhoz, hogy megvehesse a hiányzó századik érmét. Hajlandó lenne ezért keményen dolgozni, amig el nem éri. Talán utána már nem is kellene többet dolgoznia... Hiszen száz aranypénzzel az ember már gazdag, nem is kell dolgoznia, nyugodtan élhet...

Hangosan így gondolkodott: Ha dolgozik és rendszeresen félretesz, és még egy kis extra pénz is bejön, talán 11 vagy 12 év elég lenne, hogy megszerezhesse azt a hiányzó egy aranypénzt. "De tizenkét év nagyon hosszú idő!" - gondolta. Talán megkérhetné a feleségét, hogy dolgozzon a faluban - egy ideig. Ő pedig délután 5 után, amikor végetér munkája a palotában, vállalhatna valamit, amivel estig dolgozhatna egy kis plussz pénzért. Osztott-szorzott... Így talán 7 év is elég lenne, hogy összehozzák..."Hét év, hét év... Ez túl sok idő!" Talán bevihetnék a faluba a megmaradt ennivalót esténként, és eladhatnák. Hisz minél kevesebbet esznek, annál többet tudnak majd eladni. Eladni és eladni... Ekkor még nyár volt és meleg volt. Arra gondolt: Minek nekünk annyi téli ruha? Minek egynél több cipő? Óriási ugyan az áldozat, de 4 év iszonyatos erőfeszítése után meglenne a századik érme...

A király és bölcs tanácsosa visszatértek a palotába. Az apród "sikeresen" belépett a kilencvenkilences körbe... Az elkövetkező hónapokban a szolga a kigondolt terve szerint cselekedett...

Egy nap az apród a királyi szobába mérgesen lépett be.
- Mi bajod? - kérdezte a király jószándékúan.
- Semmi bajom Felség, semmi bajom...
- Nem is olyan régen még énekeltél és nevettél!
- Dolgozom, nemigaz? Vagy mit kíván, Felség? Legyek udvari bohóc és trubadúr is?

Kis idővel a király menesztette a szolgát. Nem kellett neki egy olyan apród, akinek mindig rossz a hangulata...

Osho: A három kincs c. műve alapján

Szabadság... Olyan szó ez, ami nemcsak megmozdítja minden ember lelkét, de létünk méltóságának elengedhetetlen része is. Szabadság nélkül az ember nem tud sem emberségesen élni a földön. Az embernek istenadta joga van ahhoz, hogy egy adott közösségen belül maga határozza meg az életét, a dolgokhoz való hozzáállását, s maga döntsön a saját sorsa felett, feltéve, hogy ezt nem önzően teszi, hanem úgy, hogy a közösségen belül, annak a javát mindig szem előtt tartja.

Az akaratszabadságot bizonyos felületes értelemben (általában) mindenki elismeri. Mégis, ma Magyarországon az emberek többsége gyerekes módon a szabadság fogalma alatt azt értik, hogy meg kell szabadulni valamitől. Sajnos a mai konzum-embert csak a választási szabadság érdekli: Választani, céljaimnak megfelelően... (Az persze egy külön kérdés, hogy a a reklámok uralma alatt mennyire lehet szabad egy döntés...) Egy ún. demokráciában az a "legfőbb jó", amit a közvélemény annak tart, illetve, amit a médiumok elénk tárnak. Így értékelődik fel az egekig mindaz, amit a nemzetközi üzletemberek árucikként elénk dobnak, s az eszköz, amivel ezt meg lehet szerezni: a pénz...

A keresztény ember jól ismeri létének határait, ezért tud megszabadulni mindannak hatalmából, amit végül megemészt a moly, s a rozsda. Jól tudja, hogy szabadsága van mindenre, de nem minden használ. Mivel szellemi ember, ezért a maga számára (a világ szemében) "radikális" megoldásokat keres, kér, s talál: elveszíti önmagát, hogy másokat szolgálva azt valósítsa meg önmagában, ami e világban láthatatlan, de Isten számára látható... Építeni, s épülni pedig - a legkedvesebb dolog.

Aki nem érti a szimbolikus gondolkodást, az magát az életet sem érti. Sokan ezért teszik félre a Szentírást, mert nem értenek egyet annak világképével. Megérteni a mondatokat azonban csak az tudja, aki az ABC-t ismeri... Régen - ahogyan ma is -, amit fontosnak tartott az ember, azt simogatta, akörül röpdöstek gondolatai... régen nemes egyszerűséggel ezt bálványnak mondták. Többnyire ma sem szobrok előtt hajlonganak az emberek, más "istenek" ragadják meg a szíveket: hatalom, gazdagság, karrier, szenvedélyek…

Boldog életet csak az élhet, akinek életeben nem billent meg az őseredeti értékrend, vagy ha meg is billent - a JóIsten kegyelméből - visszabillent a helyére. Ezért érdemes megszívlelni a Mester szavát: „Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek”. Sajnos a a jólét eltakarja előlünk a lényeget: Istent. A mai világot is ez a bálvány vezeti. Hány hívő ember szíve nehezedett már meg ettől! Elfelejtették küldetésüket, létük célját. Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki (csak) vallásos életet akar élni. Sem az Isten áldásait nem tapasztalja, sem a világ - ideig óráig tartó - gyönyörűségeit nem élvezi. A két szék között a padlóra esik, miközben két lovat szeretne egyszerre meglovagolni...

Istent megismerni a legnagyobb öröm az életben - s a hívő ember tudja - ez a Mester nélkül nem megy. Életünk párját (leendő párját) csak akkor ismerhetjük meg igazán, ha együtt járunk vele. Ugyanígy vagyunk az Istennel is. Ha nem járunk Vele, ha nem követjük, hogyan ismernénk meg? Az ember vágyakozik az ismeretre, ez emberlétünk egyik legfőbb kritériuma. Ezért szakítottunk a tudás fájáról... Az ismeret rejti ugyanis magában a változás lehetőségét.

Mindennap vágyunk megújulásra. Van, aki a "stílusváltásban" látja a megújulást... és biztos változik a stílus is, de nem ez az első, a legfontosabb. Az első és legfontosabb a megtérés, odaszánás - a naponkénti, ahogyan Luther mondja -, s a bűnök beismerése, megvallása, a kegyelemért való könyörgés. Ez akkor igazán nyilvánvaló, amikor kétségbeesünk saját és környezetünk helyzetén, s rájövünk: csak az ÚRIsten segíthet. A látszat, az első benyomás sokszor megcsal minket: Aranynak látszik az is, aminek a csillogása csak talmi, értékesnek az, ami valójában gagyi, s biztonságosnak az, amiben a legnagyobb veszély leselkedik ránk... "Szeretteim, kerüljétek a bálványimádást" - s még ma közeledjetek az Istenhez...

A Földön nincs még egy olyan félresikerült teremtmény-fajta, mint az ember... Minden más élőlény küzd az életbenmaradásért, de a homo sapiens az egyetlen, amely képes ölni szavakért, s csak azért mert másképpen gondolkodik(!) fajtársa valamiről. S ami a talán a legundorítóbb: képes ölni, s öletni a profitért... Csoda-e hát, ha ennyi a könny, s a szenvedés a világban? Az emberiség történelme gyakorlatilag a háborúk, s a hatalmi harcok története. Nemcsak régen, manapság is kipusztulnak népek és/vagy nemzetek végérvényesen a történelem nagy színpadáról: tuccik... tűzföldi indiánok... s számunkra ismeretlen őslakosok...

A halál akkor is jön, ha nem hívjuk, de a halál segédjeiként élni a legnagyobb bűn. Fegyvert forgató katona, tőzsdei spekuláns, hatalom-mániás diktátor, a másik ember életét keserűségekkel megrövidítő politikus, lélekben mind egyforma... és nem képeznek kivételt azok sem, akik a kényelmes élet ígéretétől megszédültek, s a jövőt abortálják/tagadják lelkiismeretlen orvosok, s "gyógyszergyártók" közreműködésével... Ne csodálkozzunk ezekután azon, ha Európa szép lassan kiöregszik, s elpusztul.

A fájdalom abban nyilvánul meg, hogy az idő kerekét nem lehet visszafordítani: ami megtörtént, az megtörtént. A halott nem támad fel, amit leromboltunk, az magától nem épül fel újra. Mindazok, akiket megbántottunk, akiknek fájdalmat okoztunk, ha meg is bocsájtanak nekünk, teljesen elfelejteni nem fogják az ellenük elkövetett gonoszságokat - mert ők is csak emberek, s nem istenek...

Az igazi öröm abból fakad, hogy ami az ember számára lehetetlen, az az Isten számára lehetséges. Az evangélium azt jelenti, Isten képes letörölni a könnyet, s el tudja némítani ajkunkon a jajkiáltást, mert meggyógyítja lelkünket. Ezért a "Hogyan csinálod ezt Isten?" cinikus kérdésfeltevétese helyett inkább azt kellene kérdeznünk: "Ember, miért nem hiszel már végre?"...

Pál apostol - az egyházi hagyomány szerint is - törékeny, apró termetű, s beteges ember volt, gyaníthatóan nem az antik testideál megtestesítője. Lelki harcainak hasonlatát mégis a sportból veszi. Bizonyára maga is látott ilyen versenyeket, ahol - akkor még doppingszereketől mentesen - küzdöttek egymással... Nincs is szebb, a nemes küzdelemnél, s nincs gyalázatosabb a nemtelenül megszerzett dicsőségnél!

Nemcsak a közel-keleti harcokban kigyúrt testű, professzionálisan kiképzett modernkori zsoldosok szenvednek az ún. háború utáni lelki traumában, már a római hadvezérek is panaszkodtak arra, hogy a legkiválóbb, legerősebb katonáik között is bőven akadtak olyanok, akik lelkileg összeroppantak... Hiába, ember(eke)t ölni rezzenéstelen arccal és lélekkel, hidegvérrel csak a hollywoodi filmstúdiókban lehetséges...

Van aki testre, s van aki agyra "gyúr" - vallják a mai fiatalok. Kár hogy kevesen vannak, akik szívre "gyúrnak"... Ez utóbbi "edzettsége" ugyanis elvezetne nemcsak a mértékletes életre, de nagymértékben csökkentené a nemtelenül elért sikerek okozta általános fájdalmakat is.

Aki istenes életre szánja el magát - mert a Lélek erre indítja - az igencsak jól teszi, ha sportolókhoz hasonlóan edzésben tartja testét és lelkét. A test ugyanis a lélek otthona, s egyben a Szentlélek temploma... Aki Krisztus - maradjunk a Pál által gyakran használt militarista hasonlatnál - "jó katonája" kíván lenni, annak bizony meg kell sanyargatnia a testét. Ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnia a test kívánságait kordában tartani, mert gyarló testünk szívesen birtokolná mértéktelenül e világ javait... (Erre az ősbűnünkre alapoznak nap mint nap a csalafinta, trükkös reklámok is!)

Ki képes erre? Csak az, aki előtt nem bizonytalan a cél, aki tudja, hová igyekszik. Aki céltalanul kocog ide-oda, az ne csodálkozzon, ha lehagyják, sőt, ha soha nem jut el a finisbe. Aki "pályára áll", az céllal áll oda. Aki küzd, akár önmaga gyarlóságai, akár mások bűnei ellen, annak stratégiája kell hogy legyen! A keresztény ember naponkénti "edzéstervét" a Bibliából veszi, s hite szerint a Lélek által URától kapja. Attól az ÚRtól, Akitől a legnagyobb ajándékunkat, az életet kaptuk... Aki tehát Istent szolgálja, az az életet szolgálja, s aki ebben az elhívatásban futja meg pályáját, arra a célban az életet adó Isten maga vár...

Pál apostol igazi propagandista... Ahhoz, hogy üzenetét átadhassa, olyanná válik, mint a "célcsoportjából" egy, azaz: zsidónak zsidó, görögnek görög, az erőtleneknek pedig erőtlen. Mi ez a szellemi kaméleon-magatartás? Csak nem arról van szó, hogy Pál számára a cél szentesítené az eszközt?

Tény, hogy az evangélium hirdetése, közvetítése az egyik legbonyolultabb, s talán legnehezebb feladat. Jól talán nem is lehet azt csinálni, legfeljebb jó lelkiismerettel. Ahhoz, hogy a mindenkori "hallgatóság" számára nyilvánvalóvá váljék az Isten határtalan szeretete, a hirdetőnek ismernie kell(ene) az "embereinek" érzéseit, gondolatvilágát, amely bizony kultúrától, neveltetéstől, szociológiai háttértől, lelki habitustól függ... Ezt a komplexitást egyetlen igehirdető, még Pál sem képes átfogni. Hiába minden rabbinikus bölcselkedés, neki is szüksége van a Szentlélek munkájára.

Ha azt szeretnénk, hogy a másik ember megértsen minket, akkor igyekszünk minden elképzelhető kommuniációs technikánkat alkalmazni, próbáljuk kerülni a félreértés lehetőségét. Ennek ellenére is mégis sokszor félreértjük egymást... Az igehirdetés, a lelkünkben élő reménységről való bizonyságtétel mégsem kommunikációs technika kérdése. Sokkal inkább a készségünk, a hiteleségünk, mindenekelőtt a szeretetünk odaáldozásáról van inkább szó. Mert miközben továbbadjuk a "jó hírt" az evangéliumot, magunk is részesülünk annak isteni áldásában - s ez maga is jutalom. Pál sokszor átélte ezt, talán ez is éltette...

Tökéletes igehirdető nincs, ahogyan tökéletes keresztény sincs. Kérdéseink, egyes kétségeink életünk végéig kísérnek minket. Egy bizonyosságunk azonban lehet: Isten úgy szeretette ezt a világot, hogy isteni abszurditásként a halálig menő szeretetéről tett benne bizonyságot. Akit ez megérint, az fel- s megszabadul a bűn kötözöttségétől, s a lélek szabadságában éli földi élete minden napját.

A szó nagy hatalom! - tudják ezt a hatalmasok is... Ezért manipulálják a fogalmakat, s ezért üldözik, sőt pusztítják azokat, akik az igazságot szólják. Még egy egész nemzetet is meg lehet semmisíteni, de az igazságot soha, mert az mindig kiderül. Meglehet, hogyr örökre eltűnik egy nép a történelem színpadáról, de a tények örökké tények maradnak...

Az őszinte szónál nincs erősebb - ezt szerelmesek különösen is tapasztalják. Bizony párkapcsolati problémák milliói oldódnának meg, ha két - egyébként egymást kedvelő, sőt(!) szerető ember - kommunikációja valóban őszinte lenne. Amennyire képes a lelket az egekbe emelni a tiszta szó, olyannyira tud mélységbe rántani a bomlasztó beszéd. Jólétet ígérő politukusok, nagy nyereséget jövendölő tőzsdespekulánsok, "mások nyakán" munka nélkül élősködők ontják magukból hazug szavaikat, s elveiket, majd pedig a jogosság látszatával valósítanak meg törvényellenes magatartást... Mit lehet tenni egy ilyen megromlott erkölcsű világban?

A kérdés nem újkeletű. A történelemben újra és újra felvetődik a tisztességes lét utáni össztársadalmi igény. Ezt a vágyat olykor a népnyúzó király, máskor az elmebeteg, czezaromán diktátor vagy egyszerűen csak a tömeges méretű "személyes önzés" oltja ki.

A keresztény ember ismeri a szó hatalmát, s azt is tudja, hogy Isten szavára állt elő a látható és a láthatatlan világ, amikor az Örökkévaló azt mondta: "Legyen!"... S nemcsak akkor "lett", ma is megtapasztalható valóság, hogy az őszinte emberi szó is teremtő hatalom! Hiszen életek változnak meg, elrontott sorsok javulnak, ha valaki képes kimondani az igazságot.

Azonban az igazság ki-, és megmondásának is megvan a maga ideje. Vannak ugyanis olyan élethelyzetek, amikor az igazság elhangzása agresszivitást vált ki. Van, amikor persze ezt is fel kell vállalni, mert az elkövetett bűnt egyértelműen követnie kell a büntetésnek - ha ez nem történik meg, akkor annak a közösség látja kárát -, de bölcsebb dolog az igazságot szeretettel párosítani. Ez utóbbi ugyanis mindig áldást hoz: A szeretettel kimondott igazság ugyanis nemcsak rombolja a bűn hatalmát, de építi, s emeli a tisztaságra, a szépre és jóra vágyakozó lelket.

Amikor a szónak még súlya volt, az emberek értették, ha valaki azt mondta "szent" vagy azt szólta "szentségtelen"... De mit is jelent, hogy "szent"? A sémi nyelvekben a "kódes/kádes" szentséget jelent, de eredeti értelmében azt jelenti: elvágni, elkülöníteni. Azaz a profánt, a hétköznapit el kell különíteni a szenttől, az ünnepitől. A szent dolgokat az ember nem érintheti, azokhoz csak a rituális tisztasággal közelíthetünk. Ez a szentség dinamizmusa, titokzatossága, fensége, amely Istenre vonatkozik. Azt hogy, hogy mi a helyes magatartása a véges embernek a Végtelen Szent Isten előtt, a Biblia írja le. A szentség bibliai fogalma azonban sokkal gazdagabb.

Isten nemcsak szent, de megszentelő is. Aki kapcsolatban van Istennel, azt szentnek mondhatjuk. (Katolikus terminológia szerint ez élettelen dolgokra is áll.) Érdekesség: Az evangélikus egyházban a tárgyakat mi is szenteljük, de a személyeket "csak" avatjuk...

A szentség több, mint az isteni jelzők egyike, Istent magát határozza meg. Ha a szentségről, annak jelentéstartalmáról gondolkodunk, akkor természetszerűleg a megszentelődésről is elmélkednünk kell. A dolgok különböző mértékben szentek, Istennel való kapcsolatuk arányában.

Jézus Krisztus, a Szentek Szentje jelenlétével - hiszen ezt ígéri: "Én veletek vagyok a világ végezetéig minden napon!" - megszenteli a krisztianoj-okat, azaz a követőit. Ennek "művelője" a Szentlélek. Amíg az Ószövetségben csak kivételes esetekben találkozhatunk a "szent"-el, mint különálló szóval, eladdig az Újszövetségben a szent a krisztushitűek szinonímája.

Mit jelent tehát szentnek lenni? Istenhez tartozónak vallani magunkat. Ezzel együtt jár a krisztusi hilaritás (vidámság, jókedv), de nem fér bele a durvaság a trágár beszéd... A Szentírás arra is tanít minket "Legyetek józanok!" - azaz, vegyük észre azt a kulturális terrortámadást, ami a médiából árad felénk: a szenny, a mocsok, a tudatlanság, az érzelmi analfabetizmus...

Amit szólsz, amit gondolsz - azzá válsz! Ha nemes gondolatok, építő eszmék járják át szívedet és lelkedet, akkor emberré válhatsz, istenképűvé, ha gonoszságok és romboló mondatok határozzák meg életedet, akkor is emberré válsz: gaz-emberré, aki nem terem Istennek tetsző gyümölcsöt...

 

 

Minden kornak megvolt a maga "tudományos" világképe, de egyik sem állíthatta, hogy az ismeret teljességével bír. Manapság a tudományosság alapkritériuma, hogy az adott tétel megdönthető legyen... Abban tehát nem lehet vita, hogy az Isten az Isten, abban viszont igen, hogy ez az Isten milyen is valójában. Nemzedékről nemzedékre kutatják az Örökkévalót, de az Ő léte kifürkészhetetlen... Pál jól tudja, hogy az ismeret az nemcsak töredékes, de könnyen felvuvalkodottá is tesz... Ezért jobb, ha valaki nemcsak az ismeretre, hanem mindenek előtt a szeretetre épít. Ez ugyanis mindenki számára érthető "tudás".

Pál nem küszködik más "istenekkel", hiszen tudja, hogy Isten csak egy létezik, Ő az Egy. Minden más erő, amit (még) nem értünk, alig vagy egyáltalán nem találunk rá magyarázatot, lehet "úgynevezett isteneknek" nevezni - mivel ez a fogalom a tudatunkban jobban lefedi az adott jelenséget - de intelligens erő csak egy van, s az az Egy maga.

Ahogyan Pál korában, ma is, se szeri se száma az isten-elképzeléseknek. Egyik elképzelés radikálisabb a másiknál, sőt vannak olyan világlátások is bőven, melyek úgy gondolják, hogy egyenesen Isten akaratának a beteljesítése, ha többit, a másképpen gondolkodókat elpusztítják... Őket nevezték/nevezik vallási fanatikusoknak.

Ahogyan a világmindenség is egy - még ha az nem is univerzum, hanem talán multiverzum -, ugyanúgy az Isten is csak Egy. Ő az, aki volt, aki van, aki lesz, azaz az Örökkévaló. Léte megmagyarázhatatlan, jelenléte - teremtett világ csodái, történelem, lelkiismeret - félreérthetetlen. Megismerésének egyetlen - eleddig leghatásosabb - útja a szeretet. Az a "fajta" , ami leginkább hasonlít az Istenhez: azaz az önfeláldozó. Aki ebben a szeretetben van, az az Istenben van, s Ő is benne (lelkében) lakozik - titokzatosan. Aki ezt éli, s átéli nap mint nap, arra mondják: istenes ember...

Jó dolog nem egyedül ágyba bújni, s jó dolog úgy ébredni, hogy valaki mellől kelünk fel, de az tény, hogy sok párkapcsolat csak akkor tekinthető harmónikusnak, amikor mindketten alszanak... A harmónia, amire mindenki vágyakozik a statisztikák szerint csak álom marad, mert lemondani önmagunkról a másikért - életünk talán legnagyobb kihívása. Elvárásaink bőven akadnak a férjünkkel, feleségünkkel, barátunkkal, barátnőnkkel szemben, a nehézséget az adja, hogy partnerünknek is ugyanúgy vannak várakozásaik felénk, s azok mindig többnek tűnnek, mint amit mi kívánunk...

Vita nélküli, hogy Pál apostol radikális egyszerűsége hatásos megoldást kínál - de csak a végidőkre. S mivel az idők végezetének még közelítő dátumát sem tudjuk, ezért abból kell kiindulnunk, hogy ha Isten az embert férfivá és nővé teremtette, egymás segítőtársának, akkor ebbéli tervébe a Teremtőnek illik belesimulnunk... A mindent eldöntő "Hogyan?"-t sokan próbálták már szabály(ok)ba préselni, de az élet egyik legfontosabb szabálya, hogy annak törvényeit nem mi szabjuk meg, nem mi alakítjuk, hanem az élet maga, s kiváltképp annak Istene...

A hívő ember tudja, hogy lelki egyensúlyát az Isten nélkül elveszítené, ezért igyekszik Isten akaratát megismerni, s aszerint élni. Ahogyan a réten számtalan virág ékeskedik, de nem mindegyiknek ugyanaz az igénye - egyiknek a kevesebb eső, a gyengébb talaj is elégséges ahhoz, hogy virágozzék -, ugyanúgy mi emberek sem vagyunk egyformák. Amiben mégis azonosak vagyunk: Mindannyian a fény felé tartunk, s eközben igyekszünk gyümölcsöt teremni, mások hasznára élni, Isten dicsőségét valamiféleképpen, részben visszatükrözni.

Az hogy élhetünk: ajándék. Az, hogy társsal élhetünk még nagyobb ajándék, de az igazi kiváltságos ajándék, hogy az ÚRnak élhetünk, s szolgálhatunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy bármit szólunk vagy teszünk - Isten mindezekért egyszer megítél minket. Aki felismeri az Isten élet-törvényeiben megnyilvánuló szankcióit, az már nem okos akar lenni, hanem bölcs, mely bölcssségét az ÚR félelme munkálja.

Az ember elleni legnagyobb bűn az élet kioltása után/mellett - ha egyáltalán van értelme a sorolásnak -, a szabadságának korlátozása, elvétele. Az ember a választás szabadságára teremtett lény, Isten az egyes ember és önmaga közé nem teremtett semmilyen köztes lényt, "közbenjárót" ezért Isten elleni bűn, ha egyik ember a másikat rabszolgaságban tartja. Az ember Istentől kapott méltóságát nem korlátozhatja tehát egyetlen ember sem, ennek ellenére amióta civilizáció létezik, a rabszolgaság "intézménye" is koegzisztál benne...

Vannak korok, amikor úgy tűnik, hogy az ember szabad, aztán kiderül, hogy mégse, mert rabja volt valamilyen ideológiának, izmusnak vagy önzésének. Korunk ékesen példázza, hogy a szabadságra teremtett ember mennyire válhat az anyag rabszolgájává és mások érdekeinek gondolkodásnélküli kiszolgálójává. A ma embere sokszor önmaga választja meg kötözöttségét. Lemond szabadságáról abban a hamis hitben, hogy ha minden erejét és idejét az elérendő célnak áldozza oda, akkor majd végre szabad lesz. Az igazság az, hogy a birtoklás egyik kielégített vágya mindig szül egy újabb (általában nagyobb) vágyat - így sosem lesz az ember szabad.

Az ember gonosz természetéhez tartozik, hogy szívesen tartja szolgaságban a másik embert, gyakran indirekt módon is, azaz a szabadság látszatával. Felismerni a megkötözöttséget, a soha be nem váló ígéretek gúzsbakötő erejét csak az tudja, aki az Istentől kapott szabadságot megízleli egy pillanatra. Akit átjár a Lélek, s átérzi a szeretet felemelő istenes hatalmát, s egy kis ideig rácsodálkozik arra a távlatra, ami mindenkire vár, akit Isten embernek teremtett...

Szexuáletikai válságban van az ember... Nemiséggel kapcsolatos delictumok mindig is voltak, de modern korunkban ezek aránya növekedett. A magyarázatok között sok helyénvaló társdalomszociológiai megállapítást találhatunk: természetidegen technikai világ, stresszdús élet, az egész személyiséget igénylő alkotó munka hiánya s mindenek előtt az értékek viszonylagossá válása. Sokszor - s nem is alaptalanul - a médiát állítják pellengérre. Egy biztos: az istentelenséget, mint okot nem illik emlegetni, ez az érv ugyanis nem modern... Pedig tudományos megállapítás: az ember egyértelműen spirituális lény, s ha nem élheti meg a spriritualitását, akkor megbillen az élete, megbomlik a személyiségének relatív harmóniája is.

Pál nem szexológus, nem is szexuáltherapeuta, de még nem is házasember. Ennek ellenére, amit mond a nemi élettel kapcsolatban az megfontolandó, mert Isten törvényeivel - hiszen a szexualitás is teremtettségbeli törvény - állítja párhuzamba. Mindenek alapja a kölcsönösség, s a felelősség a másik iránt. Korunk általános önzése, s a hazugság diadalittas masírozása jól példázza, hogy pont az nincs meg, ami a legfontosabb: az egység. Az egység hiányát nyögi a kizsákmányolt Föld, az egységet nélkülöző, széthúzó politikai erők egy-egy ország jólétét lehetetlenítik el, de az egyet nem értés terhe zúzza szét az ígéretesnek indult párkapcsolatokat is. Egy lenni a másikkal az Egy (azaz Isten) törvénye nélkül nem lehetséges. Meg lehet próbálni, naív vállalkozók milliószám akadnak nap mint nap, de kísérletük eleve kudarcra ítélt. Kiszámíthatóságot ugyanis csak az tud ígérni, aki ismeri önmagát, de hogy kik is vagyunk valójában azt csak Isten törvényeinek tükrében vagyunk képesek meglátni.

A legnagyobb kontrollt soha nem az erőszak diktatúrája, hanem a szeretet adja. Nem az emberé, mert az könnyen megkopik, hanem az Istené. Ezért fontos Istent beleálmodnunk életünk minden dolgába, a legintimebbe pedig különösen. Ahol visszatükröződik az Ő törvénye, ott békesség uralkodik, ott harmónia honol. Ezek az állapotok adják életünk szépségét...

Sok cél lebeg előttünk életünk folyamán. Gyerekként, az osztatlan idő gyönyörűségében játékokról álmodunk. Tinédzserkorban az igaz barátot vagy barátnőt, ifjúságunk fénykorában a nagy Őt keressük... Családi életünkben a kiegyensúlyozottságot, a biztonságot, az állandóságot. A szépség és jóság utáni vágyakozásainkat mégis folyamatosan átszövi a perfekció hiánya, a beteljesületlenség egész életünket végigkísérő disszonanciája.

Van, aki óriási áldozatok árán, de eléri célját: karriert fut be, sikeres életet teremt magának. Aztán kifelé menet ebből a világból - s ez akár évtizedekbe is telhet - minden ember értékeli saját eredményeit. Mérleget von. Megérte-e begyűjteni a sok diplomát, s cserébe lemondani a gyermekről? Megérte-e feláldozni az előbbrejutásért a családi élet nyugalmát? Megérte-e a sikerekért feláldozni az emberi kapcsolatokat?

Aki felfogja, hogy halotti ingén nincs zseb - azaz semmit ki nem visz a világból, hiszen semmit nem hozot abba bele -, hogy mindenét megemészti a rozsda és moly, az arra is rádöbben, hogy az élet eszelősségig hajszolt céljainak nagy része hiábavalóság. Hiábavalóság mindaz, ami csak nekem fontos, hiábavalóság mindaz, amit nem tudok vagy nem akarok megosztani másokkal... A hiábavalóság azonban mindig csak az idő távlatában válik nyilvánvalóvá. A "most" gyönyörűséges pillanatait az Isten távlatai a mérlegre helyezik, s mindenről kiderül, mit is ér az valójában.

Aki Isten útjain kíván járni, annak gyönge elszánását megáldja az Isten. Aki Hozzá kiált, attól Ő el nem fordítja tekintetét. Annak, aki szeretne az Isten útjain járni egész életében, az megkapja a felülről vezetettség ajándékát, s az elmúlás törvényét is békességgel fogadja, hisz jól tudja, ez az Istenhez eljutás lehetősége...