"Isten a tanúm" - kezdi védekezését Pál. Valaki megkérdezheti: miért érdekli az apostolt a sok-sok kritika? Ha tiszta a lelkiismerete, ahogyan írja is, hogy az, miért megy bele látszólag értelmetlen védekezésbe? Pál, a pogányok apostola, a nagy misszionárius, miért tartja ennyire fontosnak, hogy még utazási terveit is megmagyarázza néhány rosszindulatú embernek? Nem méltóságon aluli ez?

A tét nem az apostol sértett önérzetének esetleges helyreállítása, vagy elégtétel az őt ért igazságtalanságért. Ha az apostol valóban megbízhatatlan, könnyelmű, szavahihetetlen, akkor az általa hirdetett üzenet is elveszti hitelességét. Pál azonban az evangélium "érdekében" védekezik, Jézus Krisztus ügyéért harcol. Látszólag magyarázkodik, látszólag kisstílű dolgokkal van itt elfoglalva, de valójában a Jézus Krisztus evangéliuma a tét. Pál tudja: a szavahihetőség, az egyenesség, a tiszta szándékok a mindennapi dolgokban összefüggésben állnak a Jézus Krisztusban végbemenő örök dolgokkal. Nem mondhatja: én az evangélium kozmikus üzenetének hirdetésével vagyok megbízva, ezért mit számít, hogy az apró dolgokban mennyire vagyok szavahihető...

Ez a szavahihetőség kihívása a keresztyén ember életében. Mert ha tetszik, ha nem, tanúk vagyunk. Ha az életünk Krisztusé, őt hordozzuk, az ő követei vagyunk. Ha a mi igenünk nem, és a nemünk igen, hiába valljuk meg Krisztust. Ha szánkkal igent mondunk rá, viselkedésünkkel (szavahihetőségünkkel) nemet, eltakarjuk az emberek elől az ÚRIstent... Ha családi, iskolai, vagy munkahelyi ügyeinkben, konfliktusainkban mást mondunk, mint, amit gondolunk, úgy akarunk elérni valamit, hogy a másik azt ne lássa, a manipuláció bűnébe estünk... Hányan hiszik még mindig, hogy a kegyes hazugság nem hazugság!

A mindennapi apró manipulációk, csúsztatások, elhallgatások, az "igen-is-meg-nem-is"-ek mennyit ártanak nem csak a Krisztus ügyének, de mindenek előtt a hiteltelen embernek, magának. Aki ugyanis nem következetes, akinek az életét nem az Istenre kimondott határozott igenek, s a bűnre kimondott elkötelezett nemek alakítják, annak nem csak szavahihetősége forog kockán, de életében nincs meg az a REND sem, ami nélkül nincs békessége a léleknek. Márpedig a lélek békessége, a megelégedettség a keresztény(krisztuskövető) élet egyik legnagyobb jutalma...

Az élet szép... akkor is, ha fájdalom és veszteség maszatolja el benne örömeinket. Az élet azért szép és jó, mert Istené, mert Tőle kaptuk. Isten azért Isten, mert Mindenható, s bizony furcsa is lenne, ha a Mindenható ÚRIstennek a "maga képére és hasonlatosságára" csinált (ez a szó szerepel a teremtéstörténet héber szövegében) teremtménye legfeljebb valami hitvány konstrukció szintjét ütné csak meg! Isten legfőbb teremtménye, az ember maga az élő csoda! "Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb. " - írja Szophoklész is az Atigonéban.

Az élet szép, s milyen kár hogy az emberek ezt csak akkor veszik észre, amikor már a végére értek. Milliók szaladnak el önmaguk élete mellett, s ahelyett, hogy szelíden belehajolnának az Isten Élet-akaratába, buta céljaik után futnak vagy egyszerűen - s ez legelszomorítóbb, hiszen mindenki egyedi megismételhetetlen csoda-világ - lemásolják mások életét.

Karácsony közeledik... Ez a család ünnepe is, annak a közösségnek az isteni ünnepe, melyben legintenzívebben lehet megélni, mi is a szeretet valójában. A Szent Család békességes öröme mindenkit megérint ilyenkor, ha csak néhány pillanatra is... ilyenkor kiderül: a legnagyobb örömforrás a közösség, az hogy egymáshoz tartozhatunk. Sok fiatal mégsem a családalapítást tűzi ki élete legnagyobb céljául, hanem vágyainak minél teljesebb megvalósítását! A gond nem az önmegvalósítás - sajnos sok rossz prédikátor "sározza" szószékéről az önmegvalósítás génjeinkbe kódolt isteni programját -, hanem az, hogy az álmok esztelen hajszolása elveszi a lehetőséget az élet valóságának a megélésére!

Így történik meg, hogy a család - a legszebb találkozások helye - inkább tehernek tűnik, mint áldásnak. Így történik meg, hogy sokan - bár látszólag mindenük megvan -, mégis boldogtalanok... Aki ugyanis a "ráadást" keresi az Isten országa (s ez itt van, itt történik naponta bennünk és közöttünk!) helyett, annak a vége mindig prognosztizálható kudarc, mert ami a legnagyobb érték: a férj és feleség szeretet-közössége, a gyermekek növekedésében, gyarapodásában való gyönyörködés - ezekről rendre lemarad! Az ilyen emberre mondja Jézus URunk: Mit ér, ha valaki az egész világot (álmait, vágyait) megnyeri (megvalósítja), de lelkében kárt vall?"

Az élet, az istenadta szép, itt van, ebben a mostani töredékes napban is megtapasztalhatóan. Élj vele, örülj neki, legyél érte hálás, forgasd! Hiszen olyan talentum ez az időben, amit nem csak egyetlen egyszer kapunk meg URunktól, de egyszer még számon is kéri majd rajtunk...

Egyházunk hitvallása, az Ágostai Hitvallás szerint az "egyház a Krisztusban hívők közössége, ahol az evangéliumot igazán hirdetik, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki". Így az igehirdetés - egyházunk jó rendje szerint - azoknak a teológusoknak a feladata, akiket az Evangélikus Egyetemünk (korábban Evangélikus Teológiai Akadémia) professzorai alapos vizsgáztatás után alkalmasnak találtak a lelkészi szolgálatra, s ennek figyelembe vételével az adott egyházkerület püspöke lelkésszé avatja (ordinálja) - nem szenteli(!), mert mi evangélikusok mindent (be)szentelünk, de a személyeket nem "szenteljük"; a katolikus egyházban "szentelik" a papot, ugyanis az ő dogmatikájuk szerint a papi rend az a hét szentség egyike. Az igehirdetés ugyanis nem más, mint tanítás.

Ismerjük a szólást: "A jó tanító/pedagógus az életre nevel." Aki megszerzett tudását nem tudja alkalmazni az életben az 1) nem tanulta meg a leckét 2) olyan ismereteket szerzett, melyek a "nagybetűs életben" alkalmazhatatlanok... Sajnos akadnak szép számmal olyan papok, lelkészek, lelkipásztorok, prédikátorok, akik életszerűtlen tanításokat hirdetnek a szószékeikről! A teológus (maga a szó isten-tanászt jelent) feladata, hogy ismeretet adjon át a Mindenható Istenről úgy, hogy ő maga soha nem látta, találkozott az ÚRIstennel... Éppen ezért csak akkor tud hitelesen beszélni/tanítani, ha igen jól ismeri az embereket. Alapos emberismeret nélkül ugyanis nem lehet "Isten-ismeretet" továbbadni. Modern korunk egyik egyházi tragédiája - felekezettől függetlenül(!) -, hogy a lelkészek/papok/prédikátorok "elprédikálnak a hívek feje fölött", azaz olyan tanítást hirdetnek meg biblikus igazságként, ami nem az Életről, azaz nem Istenről szól! A Szentírást emberek írták/szerkesztették embereknek (mintegy 1200 éven keresztül!), emberi gyengeségekről, bűnökről, vétkekről és mulasztásokról úgy, hogy közben az Élet Istenének embersorsokban megnyilvánuló kegyelméről tettek bizonyságot...

Mai igénk arról tudósít, hogy Pál apostoli munkáját egyesek "bírálták"... Gyaníthatóan nem minden ok nélkül. Mivel Saul-Pál 1) nem volt Jézus tanítványa 2) damaszkuszi élménye után is "megtartotta a törvényt", az a Tóra előírásait - mondván, hogy ne botránkoztasson meg egyeseket (értsd törvénytisztelő zsidók) -, de nyilvánvalóan a nem-zsidókból lett keresztényeknek ez nemigazán tetszett... Aki alaposan olvassa a páli leveleket, az bizony ütközik azzal a felismeréssel, hogy igen gyakran kényszerül Pál "magyarázkodásra"... Ha azonban a "világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését" (Római levél!), akkor miért ezek a vissza-visszatérő önigazolást kereső levélbeli kirohanásai Pálnak? A válasz igen egyszerű: Pál teológiájának (Isten-tanának) van néhány nem életszerű eleme... Hiába avatta/emelte a katolikus Egyház Pál apostolt szentté, Pál sem volt isten, "csak ember", esendő, mint minden más földi halandó...

Isten az Ő evangéliumát nem csak Pálra, apostolokra, püspökökre, papokra bízta, hanem minden emberre. A tanítást ugyanis nem csak szóban vagy írásokban (apostoli levelek, kommentárok, áhitatos-könyvek, énekeskönyvek!) lehet továbbadni, hanem mindenek előtt: Életben, azaz "ráutaló" magatartással! A cselekedet ugyanis mindent "felfed", kinyilvánít - még azt is, ami láthatatlan, ami a szív mélyén van... Éppen ezért az evangélium (Isten szeretet-cselekedete) továbbadása nem csak az "írástudók" kötelessége, hanem mindazoké, akiknek életébe "beleszólt" a szíveket vizsgáló Isten...

Nincs a Bibliában még egy olyan, a kultúrára, az emberek általános jövő-elképzelésére alapvető befolyást gyakorló könyv, mint a Jelenések könyve! Különösen a középkorkorban tolódott el elképesztő mértékben a hangsúly a jelenésekkönyvbéli Pantokrátor(mindenség URa)-Krisztusképre, egyértelműen túlszárnyalva nemcsak a páli levelek, de az evangéliumok jelentőségét. Egyrészt az ismeretlen jövő izgalma bír hatalmas vonzással, másrészt e legfiatalabb kanonizált újszövetségi könyv szimbolikus képeinek ereje - nem csoda, hiszen szimbolikus lények vagyunk, lelkünk szimbólumokban "gondolkodik" - minden kor emberét rabul ejti.

Nyugati zsidó-keresztény kultúránkba jól "belenőtte magát" ez a könyv... Titkos erőket és hatalmakat sejt az átlagember a politikai és gazdasági mozgások mögött - valójában kőkemény következetességgel végigvitt csoportérdekekről van szó, melyben nem számít se 'haza', se 'haladás', csak egyedül a még nagyobb hatalmat biztosító extra-profit(!) -, ahogyan a Jelenések könyvében is hatalmak folyamatos "birkózásáról" kapunk tudósítást. Azt, hogy ki mit tud kezdeni ezekkel a hírekkel, nagyban függ attól is, hogy ki milyen háttérismerettel bír eme prófétikus könyvvel kapcsolatban...

De hogyan értelmezhetjük azt, hogy tkp. "minden rendben van veled", hiszen teszed a dolgodat, de - s ez a panasz - "nincs meg már benned az első szeretet". Csak ez? - gondolhatják sokan. Miért olyan nagy baj, ha valaki nem úgy, hanem másképpen szereti társát/párját, mint szerelmük távlatokat-nyitogató hajnalán? És egyáltalán... mi ez az "első szeretet"?

Az első szeretet nem más, mint a szabad akaratból fakadó, áldozatkész szeretet. Az a sokszor emlegetett, bizonyos 'agapé'. Ami nem kötelességtudatból fakadó elhordozása a terheknek, hanem önként vállalt 'iga', s ettől olyan gyönyörűséges, ahogyan Jézus URunk is mondja: "Az én terhem könnyű, s az én igám gyönyörűséges." Ahogyan egy párkapcsolatban is, ha csak parancsosztogatással akarjuk formálni társunkat, annak nem lesz jó vége, ugyanígy a JóIsten sem "muszáj-szagú szolgálatot" kíván tőlünk, hanem olyat, amiben kiteljesedhet az örömünk. A jó feleség, dicséri a férjét - többre megy vele(!) -, de az Ószövetség az ékes bizonyítéka annak, hogy az Isten sem jutott sokra a törvénnyel, ezért volt szükség, a jézusi/kegyelmi megoldásra.

Az igazi pedagógia az, amikor nem megtanítunk valamit egy gyermeknek, hanem inspirálva tanítva megmutatjuk neki, hová is juthat el tudása által. Nos, valami hasonló pedagógiával "dolgozik" az ÚRIsten is, csak jobb hatásfokkal, egészen észrevétlenül és csöndben, gondviselő kegyelme által...

Özönvíz pusztít... a média minden csatornája aggasztó hírekkel árasztja el az embereket - nap, mint nap, s talán csak a nihilisták, a szerelmesek, s a nagy szenvedéseket hordozók nem törődnek ezekkel. Aggodalomra lenne ok bőven, hiszen a világvégét beharangozók sem az ősi kalendáriumok jóslatait veszik komolyan, hanem azokat a gazdasági/demográfiai mutatókat, melyek mind azt jelzik: ez, ami most van, ez így nem mehet tovább! Mert ha igen, akkor tényleg itt a vég! Természetesen nem a JóIsten angyalai vágnak majd rendet lángpallosukkal a megbomlott erkölcsű embervilágban, hanem az egzisztenciális ellehetetlenülés mocsarába fulladunk bele - szép lassan... talán azért is, hogy legyen időnk elgondolkodni - ha már korábban nem tettük(!) -, bizony lehetett volna ezt másképpen is csinálni!

Az Univerzum nagysága felfoghatatlan, az azt teremtő és fenntartó Isten ereje érthetetlen, s mindezek mellet az emberlétünk "icinyke-picinykesége" megdöbbentő. Ebbéli rácsodálkozásainkat már csak az múlja felül, ha azt nézzük, hogy ez a "semmi-emberke" milyen óriási arroganciával száll szembe Istennel, s milyen felelőtlenül rombolja a szépet, a környezetét, beleértve az egész Földet...

Aggodalmunk egyik fő oka, hogy nem tudjuk, hol a helyünk a teremtettségben! Első helyre tesszük magunkat, jóllehet az nem a mienk, hanem Azé, Akié ez az egész Világmindenség! A másik, fő ok, hogy még mindig azt gondoljuk, az Isten alternatívája az emberlét kihívásaira sokkal rosszabb, mint a mi nyomorúságos megoldásaink... Pedig a tettek beszélnek! Az ember fejlődése csak romlást okozott az egész lakott Földnek, s mire rájönnénk arra, hogy létezett volna más út is a technika, a tudomány eredményeinek kipróbálására, mit a háború - addigra már nem lesz mit megmentenünk... Jobb esetben kezdhetjük elölről: kőbaltával!

Isten minket nem a semmibe, hanem a kész Édenbe helyezett! Isteni bölcsességével mindennek rendelt helye, ideje, s feladata van ámulatbaejtő Teremtettségében, s éppen ezért az csodálatosan működik is! Neki gondja van a mező liliomaira éppen úgy, mint a madárkákra... akkor ne lenne az emberre? A kicsinyhitűség, a bizalmatlanság, az önzés építhet stratégiai atom-bunkereket, de a túlélés garanciája nem az ember, hanem mindig az Isten kezében van! Amikor tehát a Mester azt mondja: "Ne aggódjatok!", akkor ezzel nem azt mondja: "Ne foglalkozzatok ezekkel a dolgokkal!" -, hanem azt: "Bizalmatokat, reménységeteket ne magatokba, hanem Mennyei Atyátokba vessétek... Neki ugyanis gondja van rátok!"

Istanbulban, a valamikori Chora-Templom (ma Keresztény Múzeum) egyik kupolájában van egy gyönyörű mozaik, mely Krisztust, mint Napot (Én vagyok a világ Világossága!) ábrázolja, s a belőle kijövő sugarakban pedig az apostolok és kispróféták állnak... Önmagán túlmutató, hogy aki a Fény szolgálatában áll, arra nem csak rávetődik a Nap sugara, de az ebből a fényből is él! "Fósz-dzóé" -írták, így keresztbe ezt a két hárombetűs görög szót az első keresztények, hitvallásukként is, hiszen a "fósz" fényt, a "dzóé" pedig teljes/örökéletet is magába foglaló "életet" jelent.

Akik a Napból élnek, azok a nappal fiai, akik szeritik a világosságot, s megvetik a sötétséget. Mindenben. Számukra a sötétség csak annyira fontos, amennyire az szolgálatában áll a Fénynek, s árnyaival segít még kontrasztosabbá tenni a fényességet... Éppen ezért a "nappal fiai" józanok. Kiszámíthatóak, s velük is számolni lehet. Ebben a mostani világban, amikor mindenki csak magának "számít" és keresi-kutatja a helyét, hogy "jó időben legyen, jó helyen", akkor különösen is értékes, ha valaki biztonsággal, kiszámíthatóan tudja mondani, az igen-t igennek, s a nem-et nemnek. Ebben a(z el)spekuláló világban sajnos nem egyértelműek az igenek sem. Hiába a szerződési akarat igen-je, azért apróbetűvel ott van a "DE", s a kivételes "NEM" is... Még az oltárnál(!) kimondott igen sem kötelező érvényű... (Az persze egy másik kérdés, hogy akkor meg minek terhelik meg magukat nehéz esküvel, amibe még beleráncigálják a JóIstent is? Esküt tenni nem kötelező, de ha meg egyébként sem tartja kötelező érvényűnek -, akkor meg minek? A válaszok messzire vezetnének..)

Egy olyan világban - s ez mostani ilyen -, ahol a látszat vált értékké, ahol tervszerű még az elavulás is (Lásd villanykörte-kartell, folyamatosan elromló háztartási gépek, mobil-telefonok... Ja kérem, a gyártó cég hosszú távon szeretne a piacon maradni!) egy ilyen világban különösen is nagy érték a józanság. Lehet, hogy a józanság nem olyan látványos, mint a vakmerőség, de míg az egyik életet ment, a másik sokszor életet veszejt! A józan ember nem kísérti az Ő URát, Istenét, s nem csak kenyérrel, hanem Isten igéjével is él. Tudja, hogy az isteni szó igen sok erőt ad, s nem csak az önismeretre vezet el, de távlatokat nyit ott, ahol az Isten-hit nélküli ember csak zsákutcát lát.

A hívő ember nem hiszékeny, hanem nagyon is realista. Egyrészt számol a bűn valóságával, és komolyan veszi saját erőtlenségét, így számol azzal, hogy szüksége van az Isten gondviselő segítségére! (Isten és segítség... nem tudom, van-e még egy ilyen csodanyelv, mint a magyar, mely ennyire beszédes/képies, hiszen a "Segítség!" az így is olvasható: Segíts Ég!, azaz: Isten ott fent... segíts!)

Igénknek igaza van, amikor a hitet és a szeretetert páncélhoz hasonlítja. Valóban, a hit megóv sok bajtól és életvezetési hibától. De megóv mások rosszakaratától is, mert a hívő ember jól tudja, hogy Isten még a rosszból is jót képes előhozni, hiszen Ő Isten ezért még a lehetetlen is lehetséges számára, azaz úgy vesz el, hogy közben ad... s ez az abszurditás érvényes a legnagyobb abszurditásra is, hogy ti. a halál után életünk van - örök...

Istenismeret... Kelendő "portéka" mostanság, még ha nem is ez a neve mindig a spirituális piacon. Szinte meg sem lehet számolni azon könyveket, melyek így vagy úgy, de a tökéletesség elérésének gyorsan bejárható útját ígérik. Persze másképp nem is lehetne eladni... De mit is? No nem a füzetet, brossúrát, könyvecskét - a könyvet már alig, hiszen az emberek alig olvasnak, s az átlag-olvasó a 130-150 oldalnál hosszabb műveket csak igen ritkán veszi a kezébe - de könyveknél sokkal kelendőbbek a tanfolyamok, hétvégi "akadémiák", ahol 1-2 nap után még "diplomát" is kapnak a résztvevők. Ez a "turbó-lelkiség" az ide-oda rohangáló "globa-zilált" világhoz pontosan illik is. Nem a tartalom a lényeg, hanem a felszín, a csillogás, s az ezzel együttjáró élmény!

Az istenismeret azonban NEM ÉLMÉNY! Kár, hogy ezt magukat karizmatikusnak definiáló vallási közösségek nem tudják. Az istenismeret tulajdonképpen bölcsesség, ami minden nappal formálódik, növekedik. Az istenismeret látás és belátás, megismerés és felismerés, életvezetési döntéseink józansága és következetessége! Mindezt úgy "egyben" az ún. "all-in-one"-csomagban egyik felekezetnél, vallásnál sem lehet megvásárolni, legfeljebb az ígéretet: ha ezt vagy azt teszed vagy olvasod, akkor tökéletes leszel... ha mégsem, a hiba természetesen benned, s nem az ajánlott metódusban van! (De a pénztártól való távozás után reklamációt már nem fogad el senki...)

Az istenismeret begyűjtése csak mezítláb - ahogyan Mózes is saru nélkül közelíthetett az égő csipkebokorhoz - lehetséges, azaz csakis alázattal. Megalázkodással lehet emelkedni a karrier-létrán, de Isten előtt csak alázatos lélekkel lehet emelkedni. Éppen ezért azok a felekezetecskék, ahol minden mondat az "ÉN"-nel kezdődik, s minden személyes kívánság és ön(i)gazságos elképzelés kegyes frázisokkal záródik: "Ha az ÚR is akarja!", ott bizony hamar kiviláglik az igazság, hogy egyáltalán nem az Isten-ismeret megszerzése a cél, hanem az egyéni élet siker-élménye. (Különösen jellemző a szektákra, hogy mindenki igyekszik többet mutatni, mint amik valójában, hiszen a nagy autó, nagy ház, a látszólag jól menő vállalkozás mind azt "bizonyítja": Lám, az ÚR megáld engem/minket! Volt szekta-tagok beszámolnak arról, hogy nagy óriási adósságokba verték magukat, csak azért, hogy a látszategzisztencia csillogásával, a gyülekezetüknek fogvicsorítva felajánlott, financiális erejüket többszörösen meghaladó "adomány" révén a közösségükben elismerést, s a szektavezér kitüntető figyelmét élvezhessék.)

Az istenismeret is kegyelmi ajándék, nem kilóra méri a JóIsten, s nem is kor után "jár" - automatikusan. Kinek több, kinek kevesebb jut belőle, attól függően, hogy kinek mekkora a cserépedény élete. Isten igazsága az, hogy mindegyiket színültig, sőt olykor túlcsordulóan megtölti, hogy nyilvánvalóvá váljék, amit kaptunk az nem a miénk, hanem Mennyei Atyánktól jön "száll alá", hogy szolgálhassunk általuk másoknak...

A Mester tehát a boldogság-fokozást ahhoz köti, hogy ki mennyire tartja meg Isten beszédét... Sok keresztény - élükön a papokkal - Isten beszédéről csak beszélnek, pedig fő feladatuk az lenne, hogy ne szólják, hanem éljék az evangéliumot. S ha már evangélium...
A szó: evangélium, a görög eu-angelion . Az angelion  híradást jelent; az eu-  pedig azt teszi hozzá a híradáshoz, hogy jól. A szó az akcióra helyezi a hangsúlyt, nem a tárgyra. Általában tárgyként szoktuk felfogni ezt a szót: jó-hírnek értjük. Az angelion azonban nem annyira a hír tartalmát, mint a hírül adás tettét jelenti. Az eu adverbium, a jól határozószó pedig szintén cselekvés-irányú elem, a tettet minősíti. Vagyis: az eu-angelion tehát nem pontosan jó hír, inkább jól híradás, a hír jól vitele, e vitel módja, vagyis az átadás helyessége(!).

A keresztények (azaz Krisztus-követők) tehát arról ismerhetők meg, hogy nem csak másképpen, hanem jobban (értsd: szebben, tartalmasabban, "okosabban") élik meg istenképűségüket. Ha nem ezt teszik, akkor bizony a keresztény életvitel veszít attraktivitásából. Hála a JóIstennek, hogy szerte a világban még manapság is vannak szentek, akik egy-ügyűségükben az Isten szeretetét tükrözik vissza életükben! Mert ugye az mégis csak ellentmondásos, ha valaki örök hűséget prédikál a szószéken, de magánéletében a hűtlenség mintáját közvetíti. De ugyanez a helyzet a hétköznapi keresztényeknél is! S ha valaki zátonyra futtatta élete hajóját - ami önmagában egy nagy tragédia, sajnálatos esemény a hajó legénységének (család!) -, de akkor ilyen esetben az általában elvárható lenne, hogy ezek után ne reklámozza magát csoda-kapitányként. Akinek tehát életvezetési csődjei után is nagy a szája - azaz csak beszéli az Isten beszédét, de nem éli -, az képmutató, hiszen a sikeresnek propagálja azt, amiben "becsődölt".

Ugyanakkor "megtartani Isten beszédét" nem azt jelenti, hogy a keresztény ember hibátlanul él - emberből van a jézuskövető ember is(!) -, hanem azt kell érteni alatta, hogy a krisztuskövető ember hiteles élet él. Cselekedetei egybecsengenek szavaival: az igene "igen", s a neme "nem", ha hibázott, akkor beismeri, s vállalja tetteiért a felelősséget. Sok ember éppen azért fordul el az Egyháztól, mert úgy nem akarnak élni, ahogyan azt a sok "minta-keresztény" mutatja a világ felé... Nagy valószínűséggel, ha szépet, emelőt, nemesítőt, tartalmasat látna, akkor vonzaná őt is az egyházi közösség! Jézus URunk nem véletlenül mondja: "Nem azok mennek be Atyám országába, akik ezt mondják 'Uram, Uram...', hanem azok, akik cselekszik az én Mennyei Atyám akaratát." A Mesternek igaza van: "Gyümölcseiről ismerszik meg minden fa..."