Hazugságok... Akarjuk vagy sem, hol láthatóan, hol bújtatottan, de átszövik életünket! Racionális énünk azért különbséget tesz kis és nagy hazugságok között, bár az eredmény legvégül ugyanaz: sérül a bizalom. Nagy fájdalom, ha nem bízhatunk meg valakiben, s igen nagy keserűség, ha nem "szavaznak nekünk" bizalmat.

Hazugságok... A bőrfiatalító-krémek csábos ígéretei - tulajdonképpen már az eredmény lenne, ha lassítaná az öregedést -, jóllehet az igazság nyilvánvaló: az idő kerekét visszaforgatni nem lehet, s ha valaki szépülni akar, azt egyféleképpen teheti meg: mozgással, rendszeres alvással és helyes táplálkozással, s nem utolsó sorban őszinte, hálaadó imádságokkal...

Ferdített igazságokkal - azaz hazugságokkal(!) - tömi a fejünket a media, még szerencse, hogy van alternatív híráramlás is, nem csak az interneten. Lassan úgy leszünk, mint a földrajzi felfedezések korában, csak annak a beszámolóját hisszük el, aki valóságban ott is volt...

Hazugságokat prédikált az egyház, amikor azt közvetítette, hogy az Isten egyetlen törekvése, hogy büntető haragjával lesújtson a bűnös emberre... az igazság azonban, hogy nem az Isten zárja ki az embert a mennyországból, hanem az ember magát(!), s ha önteltségében az ember még az Istenre is "rávágja az ajtót" - s ezzel együtt az Isten-adta életes értékeket is elveti -, akkor még a földi "részleges mennyországból" sem részesülhet. Márpedig a mennyország - no, meg a "pokol" is(!) - itt kezdődik el a földi életben, az "odaátban" csak folytatódik.

A boldogulás útja tehát csak EGY lehet, ahogyan az Isten is csak EGY. Nincs király és szolga, kiválasztottak és a "maradék"... Aki mégis ezt gondolja, azt hamar hatalmába kerítik az "izmusok", s szellemi vakságában nem látja a valóságot, hogy Isten előtt csak egyfajta ember létezik: az EMBER... Ha ezt legalább részben meglátnánk így a harnadik évezred elején, akkor nem lennének újra és újra kizsákmányolást célzó háborúk, elsatnyulna mindenféle romboló "izmus", s végre beköszöntene az a gazdasági, politikai, szellemi béke, melyre úgy vágyakozunk mindannyian, s amitől mostanság csak egyre távolodik a világ...

Amióta ember az ember, s próbálja megválaszolni magának az élet végső kérdéseit: Mivégre is ez a rövidke élet? Mi a tudat? Hol a lelkünk? -, s mire megöregszik, egyre bátrabban felteszi magának a kérdések kérdését is: Kicsoda az Isten valójában?

Tény, hogy az ifjú önmagával, s a világgal törődik, s általában nem várható el tőle, hogy a világnak, az élet fényeinek hátat fordítva bezárkózzék a maga spirituális-meditatív világába. A fiatal "élni" akar, kipróbálni lehetőség szerint sok-sok mindent, s ha nem így lenne, akkor nem fejlődnénk, s talán kihalna még az emberiség is! Mindeközben tapasztalások sokaságán esik át az emberfia/lánya, s az Életről nem csak szép elvei, nagyívű elgondolásai lesznek, de megtapasztalja ereje végességét, mások és önmaga önzésének keserű következményeit is... Persze jó lenne, ha "az ifjú már fiatalkorában terhet hordoz"-na, ahogy az Írás tanít minket, mert, aki terhet (felelősséget) hordoz, az jobban vágyik bölcsességre, mint gazdagságra. Aki bölcsülni kíván, az harmóniát keres mindenben, s innen már csak egy nagy határozat "lépés", hogy a nagy isteni Egészre, s végül magára Istenre igen mondjon...

A Mindenhatót azonban soha, senki nem látta, mert a végesnek nincs eszköze/lehetősége, hogy befogja a Végtelent. Éppen ezért nincs útja Teremtőjéhez, csakis a felismerés által, hogy az ÚT, az IGAZSÁG, s az ÉLET az magának az isteni REND-nek az elfogadása, s az abba való következetes, halálig tartó, hűséges belesimulás... Sokan vélték/vélik úgy, hogy ez nem lehet más, mint csakis a törvény következetes betartása. Nos, a törvény soha nem tökéletes, mert emberek írták/írják embereknek... így benne van a tévedés lehetősége, s mindenekelőtt a TELJESSÉG hiánya is!

Elszomorító, amikor emberek emberekre kényszerítenek betarthatatlan vallási törvényeket - Jézus korában az írástudók tették ezt, ma pedig küldetéstudattól átfűtött prédikátorok szajkózzák életidegen, terhes ötleteiket -, elfelejtve az evangéliumot, hogy nem a vallásos teljesítményben, hanem a szeretetben gyökeredzik a boldogság. Isten szeretete mindig az abszurditásban nyilvánul meg: mint gyönge Betlehemi Gyermek, mint Keresztrefeszített Emberfia, vagy mint Szolgáló Szeretet.

Meglátni az Istent véges földi létünkben nem tudjuk, de képessé válhatunk arra, hogy közelébe kerüljünk: amikor megértjük és elfogadjuk, hogy a legnagyobb sikerünk a másokért való élés - elsősorban azokért, akiket mellénk rendelt -, amikor kiviláglik számunkra, hogy a CÉL nem más, mint a szeretetből fakadó "áldozat" mindennapi gyakorlása. Isten nem meghalni küldött le minket erre a Földre, hanem hogy éljünk, sokan mégis felelőtlenek, s ezért súlyos árat kell fizetnie nem csak a felelősen élőknek, de nagyon sokszor az egész teremtett világnak is... Így aztán többszörösen is Isten kegyelmére szorulunk.

Gyermekkorunktól kezdődően kívánunk... Kezdetben csak finomságokat, anyatejet és csokoládét, süteményt és fagylaltokat, később játékokat és barátokat, aztán eljön az idő, amikor ránkszakadnak a "felnőtt-lét" kísértései: pénz, karrier, s nem utolsó sorban: szex... A kísértések mozgatórugója végül is a boldogság utáni vágyunk!

Boldogulási stratégiák zuhatagában állunk. Számtalan közül választhatunk - könyvekben és interneten kutakodva -, a probléma csak az, hogy talentumaink végesek! Igazi nagy lehetőségünk sajnos nem sokszor van, szinte egy kezünkön meg tudjuk ezeket számolni - tálentumokról szóló példázatban is öt, kettő ill. egy tálentumról olvashatunk -, persze az egy óriási lehetőség is a mennyekbe röpíthet!

Nemcsak talentumaink végesek, de életünk is. Egy van belőle, s ráadásul azt sem tudjuk, mennyire hosszú... Azt az egy életet - mint tőkét - illene jól "befektetnünk", hiszen végeredményben az Élet nagy tőzsdéjén mindannyian kisbefektetők vagyunk! Ígéretekből itt sincs hiány, de ahogyan a kötvények kereskedésében sem mindenki könyvelhet el extra-nyereséget - sőt sokan elbukják olykor egész vagyonukat is -, így van ez a boldogulás tekintetében is.

Aki boldogságra "spekulál" - s persze mindenáron(!), a legnagyobb kockázattal -, az ne csodálkozzon, ha mégsem sikerül. Ahogyan létezik tisztességes haszon, úgy van becsületes útja a boldogulásnak is! Ezt hívhatjuk biztonságnak, kiegyensúlyozottságnak, melynek alapja a HŰSÉG. Nem márkahűség, nem párthűség, nem "betyárbecsület", hanem hűség az Istenhez. Elfogadása annak, hogy a kimondott igeneimet és nemeimet a JóIsten komolyan gondolja, s döntéseimet megáldja vagy éppen hagyja, hogy érvényesüljön az ok-okozati törvény: bűn - büntetés... ami nem Isten büntetni-akarásából fakad, hanem az örök Rendjéből! (Ha ellenemegyünk a természet törvényeinek, akkor ne csodálkozzunk, ha kirepülünk a kanyarból vagy nekicsattanunk a betonfalnak! A jóIsten nem csak gázpedált adott az életünkbe, de sebbességváltót és féket is... Betartjuk-e a REND/szabályokat - a döntés joga nálunk van!

Justitia, az igazság rómaiak által tisztelt istennője nem volt vak... Szemére a kendő "barokkos túlzásként" került, hogy pártatlanságát ezzel is hangsúlyozzák! A harmadik évezred elejére különös helyzet alakult ki. Nem Justitia szemét kötik be kendővel, hanem a manipulált media igyekszik eltakarni a "népek" elől az igazságot, ne hogy meglássák a féligazságok között a valódi érdek-összefüggéseket. Hiába a hatalmi arroganciával triumfáló tudatformáló gépezet, hogy "Hidd el, mi a te szabadságodért küzdünk!" - legkésőbb akkor, amikor beletaposnak az intimitásodba, s megfigyelnek/kifigyelnek, (mert megtehetik), nos, akkor elgondolkozol: Nem inkább az Assange-oknál és a Snowden-eknél van az igazság?

Aki önérvényesítési gátlástalanságában eladta lelkét a Pénzhatalomnak, az most elbizonytalanodik: Mi van akkor, ha az évezredes gyakorlat, hogy ti. mindig az erősebbnél van az igazság, esetleg megváltozik? Már abba is beleborzonghatnak a Hazugság mindenkori talpnyaló (ki)szolgái, ha ez az "erőszak-igazság" kezd megfakulni, s igazságtartalmában elerőtlenedik... Nyilvánvaló, hogy teljességre itt a Földön sosem juthat az igazság, de a kérdések kérdése, hogy a remélt mennyei igazságnak milyen érvényessége van a keresztény ember életében?

Annyi bizonyos, hogy a harmadik évezred elején recseg-ropog a világ, benne a mi mikrovilágunk is, s hogy még nem esett szét darabjaira, az köszönhető a JóIsten kegyelmének! Ő élteti a hétköznapi szentjeit családban és nagyobb közösségekben is -, "ráadásul" vallási hovatartozás nélkül! Mert van emberséges moszlim, zsidó, keresztény, hindu, buddhista, sőt, ahogyan emberséges ateista is akad szép számmal. Az ÚRIsten ugyanis mindenkit a maga képmására és hasonlatosságára teremtett, s minden ember szívébe belevéste az Ő megmásíthatatlan törvényét. Aki ennek nem engedelmeskedik - jóllehet a lelkiismeret újra és újra mindenkit figyelmeztet -, az végül a legnagyobbal fizet meg törvényszegéséért: a saját lelkével!

Amikor az emberekből kikopik a részvét, s egyre durvábbak egymáshoz, akkor egyre több a törvényszegés is, hiszen ahhoz, hogy béke legyen az emberek hétköznapjaiban, ahhoz el kell gondolkodni azon, hogy mit is tehetnék a felebarátom érdekében? Jézus URunk arra tanít: "Amit szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek, azt tegyétek ti is másokkal!" A gond csak az, hogy Jézus tanítására magasról "tesznek", mert úgy gondolja mindenki, hogy "majd ha a többiek jók lesznek velem, akkor és is jó leszek velük!". Idős emberek morgásából gyakran kihallatszik: "Mert én mindig mindenkivel csak jót tettem, mindenkinek segítettem, de az volt a baj, hogy mindig megmondtam az igazságot!"... Lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy nem... Utólag ki tudja eldönteni, milyen igazságot, kinek az igazságát szólták? A szomorú tény, hogy az Isten (szeretet)igazságát csak nagyon kevesen vállalják fel!

Pál apostol - neki tulajdonítják a Zsidókhoz írt levelet, bár igen sok érv van amellet is, hogy inkább Pál egyik követője a levél szerzője -, azt írja - szerintem helytelenül -, hogy "Isten az Ő választottainak igazságot szolgáltat". Isten valójában MINDENKINEK igazságot szolgáltat: azaz, mindenkinek megfizet a cselekedetei szerint! "Aki szelet vet, vihart arat" - mondja a Mester. Miért kapna jutalmat az is, aki egész életében csak hitványkodott? Semmi értelme nem lenne a jóra való törekvésnek, ha mindenki ugyanazt kapja...

Jónéhány teológus gondolja úgy, hogy végül Isten mindenkinek megbocsát és mindenki üdvözül... Lehet, hogy így lesz, de az is lehet, hogy nem! Elvégre Isten útjai kifürkészhetetlenek... Annyi bizonyos, hogy itt a földi létünkben minden szavunknak, minden cselekedetünknek, de még a mulasztásainknak is következménye van! A hívő ember szerint ezeknek 'kihatása' van az örök életre is, ezért kéri Teremtője gondviselő erejét nap, mint nap, s bizakodik az Ő féltő kegyelmében...

Jézust szelídnek tartjuk, hiszen ilyennek mutatja a házasságtörő asszonynak az esete is: meg akarják kövezni, de Jézus megmentette ettől. A keresztfán kéri az Atyát, bocsásson meg ellenségeinek, mert azok nem tudják, hogy mit cselekszenek; és más hasonlók. Jézus ki is jelenti magáról: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű (Mt 11,29). Az evangéliumok olvasása közben azonban olyan helyzetekkel is találkozunk, amikor Jézus bántó, sértő. Pl. Péterre ráripakodik: "Távozz/takarodj tőlem sátán, terhemre vagy!" Joggal vetődik fel tehát a kérdés: valóban szelíd volt-e Jézus, s ha nem, akkor nekünk meddig kell szelídnek maradnunk? A kérdésfelvetés azért is jogos, mert Jézus URunk fegyverkezésre szólítja fel tanítványait: "Akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen."

Hogyan értelmezzük Jézus szavait. Mindenekelőtt világosan látnunk kell, hogy mindezt a Mester akkor mondja tanítványainak, amikor feltartóztathatatlanul közeledik a "vég"... Biblikusan fogalmazva "elérkezett beteljesedésének ideje", tárgyilagosan, emberileg nézve pedig azt mondhatjuk, Jézus egész tevékenysége - gyakorlatilag szembement a jeruzsálemi főpapság érdekeivel - eleve elrendelte őt arra, hogy a hatalom birtokosai eltiporják őt. Ennek egyenes következménye, hogy többé nem lesz tanítványaival, láthatóan többé nem gondoskodik róluk: nem lesz több kenyérszaporítás, nem lesz több kánai-mennyegzős finom bor, nem lesz több csoda!

A csoda az lesz, ha megmaradnak: a Mester tanításában, mert tanításának követése "piszok-nehéz" lesz... Igénybe veszi majd minden erejüket, igazi egzisztenciális kihívás lesz ez számunkra - a javából! Maguknak kell gondoskodni védelmükről (kard/tőr), ahogyan az utazók maguknál tartottak bizonyos "önvédelmi eszközöket" - ha nem lettek volna kísérőik, bár az utazók, ha csak tehették, kísérettel indultak útnak.

Jézus szavai ma különösen is józanságra intenek. Nagy szavak, de végül is az Egyház, a keresztény kultúra megmaradása a tét... Ugyanis, amit ma kultúraként emlegetnek itt Európa még-keresztény felében, az nagyrészt dekonstruktív! Nem koherens, nem segíti a lemaradtak integrációját, nem megbízható (lásd csak a politikát!), s nem munkál egy józan civilizációt. Az egyházi, kisközösségi kultuszok nagyrészt értelmezhetetlenné és értelmetlenné váltak - akik még gyakorolgatják, azoknak nagy része sajnos hiteltelen -, s felelősségre nevelés(!) örök rítusai - már a családban is - kikoptak. Ehelyett a "szerezd meg magadnak"-elv triumfál: a pénz, a barátnők, rangok- és beosztások megszerzése váltak "rítusokká", de ezek nem vezetnek el Istenhez, mert aki a világ megnyerését teszi meg célnak, akinek ez a "lételeme", az lelkében szükségszerűen kárt vall... az ember lelke ugyanis másra, magasabbra hivatott!

Itt az ideje, hogy Jézus mai küldöttei elgondolkodjanak, s észrevegyék, hogy Isten RENDJE(!) nélkül egy összevissza univerzumban élnek. A lélek belül nagyon is jól tudja, hogy amit csinál, az már nem érvényes, de ha az ember akadályt gördít, nem ad esélyt a Léleknek, hogy megújítsa, akkor nem marad más, mint farizeusi felszínesség, a tartalom nélküli nagy-nagy látszat és üresség... Jézus ezért mondja: Legyetek józanok, s készüljetek fel a kihívásokra!

Szegény pénz!... Olyan sok rosszat írtak már róla, pedig nem is tehet róla, hogy oly sok bajnak, tragédiának az okozója. A probléma nem a pénzzel, a vagyonnal van, hanem az azt hamisan használó emberrel! A mai (vagy mindenkori?) ember legnagyobb (tév)hite, hogy pénzzel mindent el lehet érni. S valóban, ha pénzed van, mindened van: még időd is! Időd és szabadságod...

Nekünk, hétköznapi véges embereknek - akik pénzért lemondunk a szabadidőnk és szabadságunk egy részéről, hogy szükségleteink kielégítéséhez anyagi erőt teremtsünk - bizony igencsak csábító a pénz ilyetén hatalma. Sokan gondolják éppen ezért - a reklámok is ezt sugallják -, hogy a kiteljesedéshez, a boldogsághoz az út a pénzen keresztül vezet. A hívő ember nagyon jól tudja, hogy ez nem így van, hiszen a legfontosabbat: egészség, barátság, szerelem, hit stb. nem lehet pénzen megvásárolni! Mindezekhez hasonlókat vagy ezek ígéretét igen, de a valódit nem...

Amikor az ember elfordul Teremtőjétől - ez úgy történik meg általában, hogy az elmúló végest tartja, teszi meg öröknek -, akkor tulajdonképpen az Élet helyett a halált választja, a Fény helyett a sötétséget, a "lentit" emeli fel mindenek felett álló vezérlőelvnek. Végzetes hiba ez, ami sok-sok fájdalmat okoz... Mivel "Mammon-isten" nincs, a pénznek se szaga, se lelkiismerete, hiszen a pénz végül is csak egy jelkép, s még azt sem lehet mondani, hogy a pénz a lebomlásában más élőlényeknek tápláléka lenne - ahogyan a természetben pl. nincs szemét, hulladék csak tápanyag(!) van - éppen ezért a pénz a legértéktelenebb dolog a világon!!! S amikor az ember pedig a legértéktelenebbet teszi meg legértékesebbnek - tőzsdézik/spekulál -, akkor a legnagyobb istentelenséget, a természet rendje elleni legnagyobb bűnt követi el!

Aki pedig megszegi a Rendet, az Istent gyalázza, veri hátba... ahogyan egykoron Jézus URunkat a katonák mobbingolták/kínozták. A fájdalmat Ő elhordozta, de aki Isten helyett a Mammon választja, az a fájdalmával együdül marad, s az istentelenség magánya - maga a pokol...

- mondja, ill. írja Saul-Pál a Filippi gyülekezetnek. Saul jómódú családba született, szülei polgárjogot is vásároltak fiúknak, s társadalmi státusát vizsgálva bizony nem elhanyagolható az sem, hogy a jeruzsálemi főpapsághoz jó viszony fűzte a tehetős családot. Pál "polgári foglalkozása" sátorkészítő volt, ami gyakorlatban azt jelentette, hogy ismerte ugyan a sátorkészítés knowhow-óját, de nem maga szőtte azokat, hanem emberei készítették el, ő maga pedig kereskedett a kész termékekkel. Ezt a biztos jólétét hagyja el megtérése után, s "cseréli" le az evangéliumhirdetők bizonytalan anyagi megbecsültségével... Missziói munkáját azonban nem a fizetségért végzi (tudjuk, hogy ingyen hirdette az evangéliumot!), belső késztetése volt rá. Aki a gazdagságot elhagyja az "elvekért", azokkal az emberekkel általában nincs baj, a gond mindig azokkal van, akik a szép és igaz elveket feladják a gazdagságért. (Ez nevezném vadkapitalista újgazdag szindrómának...)

Elégedettség. Ez az, amire vágynak az emberek, de csak kevesen tudják, hogy az elégedettségnél több a megelégedettség, amiben nem csak a sikert foglalja magába, hanem az eredménnyel járó áldást is, aminek folyománya a lelki nyugalom. Ezt elérni csakis etikus eszközökkel lehet! Az elégedettség ideig-óráig tart, amikor pl. a tárgyak halmozásába belefáradt embert újra felrázzák a vágykeltő reklámok - a jó reklámpropagandista megtanítja az embereket azt kívánni, amire igazából nincs is szükségük(!) -, s csak az anyagvilág-perspektívát látó beleesik abba "mert-megérdemlem(!)-kútba", amiből nemrég mászott csak ki...

A megelégedettség az más. Abban benne van az eredmény, s a személyes sors elfogadása is. Ez nem egyszerűen megalkuvás, hanem tudatos elfogadása az Istentől kapott talentumoknak, s ezen ajándékok naponkénti forgatásának hozadéka fölötti öröm... Nem nagy dolgok ezek: a múló pillanat közös felfedezésének öröme, a szeretet adása és fogadása, a testi-lelki adományok birtoklásának megerősítő kegyelme a hálaadás által. Még egyszerűbben: érezni és kimondani, hogy ÉLNI JÓ!

A közösségi - keresztény terminológiával: krisztusi - intellegincával rendelkező ember jól tudja, hogy mindig a körülményeken keresztül "szól" az Isten, s erre a "megszólítottságra" az egyetlen érdemleges válasza a teremtménynek csakis a kooperáció lehet! Együttmunkálkodni Istennel, a másik emberért. Ezt nem azért teszi a keresztény ember, mert úgy hiszi, hogy egyedül a csak a keresztények feladata lenne a világban a bűn sarának az eltakarítása, hanem azért áldozza idejét és energiáját bőséggel a jó megcselekvésére, mert eközben választ talál sok-sok spirituális kérdésére, s mindeközben misztikusan találkozhat a Körülmények Istenével is...

Szép történet... Mint az ószövetségi történetek többsége! Kár, vagy talán rendjén is van, hogy évezredek távlatából nem tudjuk ellenőrizni, mit értsünk azon, hogy Dániel "sok és nagy ajándékot" kapott ill. hogy "Babilon város kormányzójává és a babiloni bölcsek elöljárójává" tette meg a király vagy sem... de nem is ez a lényeg, hiszen a szép történetekben éppen az a szép és vonzó, hogy a jó tett helyébe a hős mindig várhatja a jót... Ha közelebbről megnézzük a történetet, akkor kiderül, hogy irodalmi szépségű, indirekt hitvallásról van szó benne, hiszen a hatalmi piramis csúcsán álló király, aki felügyeli az "istenektől kapott jogán" a kultuszokat, ő maga jelenti ki, hogy a zsidók istene az ISTEN, Aki a királyoknak királya és az uraknak URa.

Ha megfigyeljük, akkor az ószövetségben végigvonul, hogy Jáhve-Isten konkurál más istenekkel - mintha lennének, mert ugye azt ne feledjük el, hogy még a mai korban is milliók hiszik, hogy az "Egyetlen-Egy-Valóság-Istenen" kívül számtalan más "Isten" is létezik, akik hogy ne unatkozzanak(?), hát el-elbirkóz(gat)nak az Egyetlen-EGY-el... Aki úgy mellesleg az egész világmindenség URa és Teremtője. (Már, ha elhisszük, hogy Isten teremtette a világot, s nem az evolúció hozta létre az isteneket, sőt magát az Istent is!) Hamar belátható, hogy emberi elképzelésekkel van dolgunk.

Sokszor elfelejtik, hogy Luther Mártonunk - maga is humanista tudósember - mögött hatalmas műveltségű, reneszánsz-gondolkodók álltak, akiknek köszönhető a reformáció, az emberi elképzelésekkel agyonterhelt Egyház megújítása. Luther doktor a Szentírást pólyásgyermekhez hasonlítja, melyben az üzenet, az IGE a gyermek, s a pólya mindaz az emberi gondolat, ami hordozza-melegíti a "Lényeget". Ő mondja: "Nem dobhatjuk ki a pólyát, mert akkor megfagy benne a Gyermek, s igazából a pólya is akkor tölti be értelmét, ha benne van a gyermek!"

Valóban, az emberi gondolat, egész életünk értelmet csak akkor nyer, ha minden véges lehetőségünkkel, szellemiekkel és megfoghatóakkal körbeöleljük az Istent. Aki erre képes, az harmonikus, hálás életet élhet, megbékélve önmagával és a világgal.

Luther mondotta volt egyszer: vera theologia est grammatica - vagyis: az igazi teológia az nyelvtan... Nos, ennek magyarázati-tudományát úgy nevezik, hogy hermeneutika. (Ezt egy görög istenségről Hermészről nevezték el, mivel a mítosz szerint ő hordozta a híreket az emberek és az istenek között.) A hermeneutika tudománya tehát azt kutatja, hogy az adott szöveg mit is jelent valójában, illetve mit is akar "üzenni". A szöveg megértéséhez ismernünk kell alaposan a nyelvtant, a kort, amiben elhangzott, s természetesen a szövegkörnyezetet is, hiszen az felkiáltás: "Jajj, találtam egy hajszálat!" nem mindegy, hogy a fodrásznál vagy a vasárnapi ünnepi ebédnél hangzik el...

***

Az angyalok küldöttek, Isten mennyei küldöttei. A Biblia szerint az angyalok is teremtmények, így semmiféle megkülönböztetett tiszteletet nem igényelnek. A jövőt tekintve örökké létező, megsemmisíthetetlen, természetfölötti, szellemi lények, akik Istenhez és az emberekhez hasonlóan személyiséggel, intelligenciával, a beszédre való képességgel, érzelmekkel, akarattal és öntudattal rendelkeznek; szellemi testük van, de képesek testben megjelenni a földi szférában, és így részt venni földi eseményekben. Az angyalok erejükre és hatalmukra nézve azonban magasabbrendűek az embernél. Az angyalok a zsidó, a zoroasztriánus (perzsa), valamint a keresztény és az iszlám hitvilágban szerepelnek, de más kultúrákban is vannak előzményeik. (Érdemes megjegyezni, hogy az angyali világot, a mennyországot, először a perzsák kezdték hierarchikusnak tekinteni.) Az angyalok héber és arám megnevezése malách, amely hírnököt, hírvivőt, követet, küldöttet jelent magyarul. Ugyanez görögül angelosz (hírnök), latinul angelus. Érdekes, hogy az angyalokkal foglalkozó keresztény teológiai diszciplína, az angelológia szerint az angyaloknak nincs nemük, a zsidó hagyomány viszont hímneműeknek tartja őket.

Az istenhit mellet nem véletlenül alakult ki az angyal-hit sem. Az élet túlságosan bonyolult, s bizony jól jön egy kis biztonságnövelő hit (pl. őrangyalokkal), amikor életünk bizonyos szakaszaiban "kockázatunk", s szeretnénk, kívánnánk, hogy utólag belátott ballépésünknek ne legyenek súlyos következményei... Az angyal tehát küldött, Isten akaratának hírnöke/közvetítője.

Lehet valaki úgyis Isten angyala, hogy nem is tud róla! Cselekszik valamit, ami teljesen a helyénvaló, mert ott és akkor segítséget jelentett, mert megfelelő helyen, megfelelő pillanatban nyúlt a segítő kéz vagy hangzott el éppen az az "istenadta" szó, ami a másik ember gondjára-bajára, a gyógyírként hatott vagy kulcs volt a megértéshez, hogy végre megoldódjék a bűvös zár, s végre kiléphessen önmaga problémába-zártságából...

Amilyen természetesen mondja az Írás "találkoztak Jákóbbal Isten angyalai", olyan természetes ma is ez a találkozás! A hívő ember jóságával, szeretetével "tudtán kívül angyalokat vendégel meg" azaz olyan emberekkel találkozik, akiket Isten éppen őhozzá vezérelt. Az ilyen találkozás mindig megerősítő, mert Isten titokzatos munkájának részeseivé válhatunk... Kiváltságosoknak, megajándékozottnak vallhatjuk magunkat, amikor így súrlódnak a dimenziók, mennyeiek és földiek.

Szeptember van... Tanévkezdés és stressz. Újra - vagy még mindig? Reménykedünk, hogy a kihívások zápora elcsitul, aztán hirtelen sötét felhők jelennek meg életünk egén, s egyik pillanatról a másikra hatalmas vihar kellős közepén, értetlenül állunk. Nem a vihar (próbák) ellen vagyunk, csak hát éppen most kell ennek jönnie?

Mögöttünk egy forró száraz nyár, a majd negyvenfokos melegben igen jól jött volna egy kis eső -, de nem nyíltak meg az ég csatornái, s enyhülést alig találtunk. Van ilyen a hívő életben is, hogy hiányzik a hűsítő, az éltető "kegyelmi eső" - s bár imádkozunk érte, be kell érnünk a hajnali harmattal. Mintha Isten csak azt akarná ezzel mondani: "Vagyok... de úgy vagyok, hogy mindig Veled vagyok, s amikor Te nem is gondolod, én akkor is átölelek kegyelmemmel, mit a harmat a rét minden egyes virágát és fűszálait!" Ahhoz, hogy a kegyelem harmatát észrevegyük, ébernek kell lennünk, korán kellene kelni, gyönyörködni a napfelkeltében, s szépbe bele kellene álmodnunk a mindennapi szépet...

Ezzel ellentétben inkább csak a gondra és a bajra figyelünk, s izgatottan kutatjuk a megoldási lehetőségeket, mintha kizárólagosan ez lenne az élet értelme és célja: mindig mindent bevégezni, pontot tenni a dolgok végére... Még mielőtt a JóIsten életünk végére tényleg egy kettőspontot tenne, illene rádöbbennünk, hogy a kihívások, a napi bajok ellenére is szép az élet! Jó élni ebben a világban, még akkor is, ha a bűn sara bepiszkítja olykor a legszebb pillanatainkat is! Isten maga mondja egész teremtettségére: "Íme, igen jó." A teremtettségben benne van minden: a születés és halál is, de a kettő között ott van számos gyönyörűséges pillanat - a lelkek találkozásakor, barátságban vagy éppen a szerelemben.

A kérdés az, mennyire tudunk hűségesek maradni a "száraz időkben"? Van-e bennünk elég józanság felismerni azt, hogy a növekedéshez, a gyümölcsterméshez szükség van a tikkasztó hőségre és az esőre is? Ha ezt belátjuk, akkor könnyebb elhordozni másokat és könnyebben viseljük el a magunk terheit is. Semmi nem tart örökké: sem az eső, a vihar, sem pedig a elviselhetetlennek tűnő hőség. Istennek gondja van mindenre és mindenkire, éppen ezért bízatat naponta, és ad lehetőséget a Vele való találkozásra, hogy "felgerjedjen" bennünk az erő és a szeretet, s hálában élhessük meg nekünk rendelt időnket...