2006. szeptember 30. szombat

Válságban van a világ. A gazdasági és szociális területek növekvő nehézségei csak kiemelik: a kialakult helyzetért az értékrend megbicsaklása a felelős. Hogyan jutottunk el ide? Bizonyos, hogy a 20. század a maga világégéseivel és lélek-gyötrelmeivel sokat rontott rajtunk. Az individuum, az ego mindenhatóságába vetett hit nem vitt közelebb minket sem egymáshoz, sem konfliktusaink megoldáshoz. Cserébe viszont felborult a klasszikus, kisközösséget megtartó értékrend. A megbillent értékítéletű szülők vezette családokból kerültek és kerülnek ki ma is azok, akik a "célok" érdekében átgázolnak jó tradíciókon, emberen és örök istenadta törvényken egyaránt. Nekik nem számít milyen alantas az eszköz, mert a vágyott cél elérése, annak birtoklása majd úgyis "kárpótol mindenért"- gondolják. Közülük kerülnek ki a "hadd hulljon a férgese - elv" propagálói, ők a piacgazdaság igazságainak legnagyobb prófétái, életük ritmusát a mammon profitja diktálja, számukra semmi sem szent - még a család sem. Hogyan is lenne, hiszen ők csak azt a mintát követik, amit magukkal hoztak a családjukból.... számukra annak van értéke, amit közvetlen környezetük is "értéknek" tartott. Ha az volt az érték, amit a rozsda megesz, s moly megemészt, hát akkor az volt az érték... és itt nem lehet határvonalat húzni vallások és világnézetek, földrészek, korok és nemek között.

Élvezeti világban felelősségről, küzdésről beszélni különösen is próbás feladat. Akinek nincs családja, aki "szingliként" csak magának él, aki senkiért nem vállalt még feltétel nélküli felelősséget, az nehezen érti a szót: Élet. Létünk minőségét alapvetően nem az határozza meg, hogy mennyire tudunk fürödni az anyagvilág fényében, de tény, ahhoz hogy emberek maradhassunk, az Élet-nap fényére és melegére nekünk is szükségünk van. Az Élet tartalmát, igazi értékét mégis az adja, hogy van ki(k)ért küzdenem, van kiért fáradnom. Isten megváltoztathatatlan teremtettségbeli rendje az, hogy ami a legnagyobb érték, azért kell a legnagyobb áldozatot hozni!

Manapság a "jó élet" garanciáját nem a becsületes, kitartó munkában, hanem az ügyeskedésben, a szabályok kijátszásában, a valótlanságok valódiként való "eladásában" látják. A másokon való átgázolás a nagyobb autóért, a nagyobb házért, a nagyobb hivatalért-befolyásért csak addig lehetséges, amíg meg nem hasonlik - Jézus után szabadon - egy ház, egy közösség, egy ország önmagával... A jól élni azt jelenti: fáradságos munkámmal (nem spekulációval, jóllehet az is izzadságos, de az nem munka!) megélem az alkotás áhitatos szépségét... Azaz: Istentől kapott erőmmel múlandó értéket állítok elő, hogy örömet szerezzek enyéimnek, akik azután köszönet-mosolyukkal az elmúlhatatlan értékek világába vezetnek...

Amiért ma imádkozunk:
Az elmúlhatatlan kincsekért.
A mai nap imádsága:
Urunk! Áldásodért könyörgünk! Add meg nekünk a kiváltságot, hogy életünket az örök, Tőled kapott értékek megőrzésére tudjuk odaszánni! Ámen.

2006. szeptember 29. péntek

Antoine de Saint-Exupéry írja "A kis herceg"-ben: "jól csak a szívével lát az ember". A könyvecske világsikerének oka nem más, mint az igazi, azaz biblikus, vagyis istenes értékek közvetítése az író zsenialitása által. A pilóta-író is tudta, meg mindannyian tudjuk, hogy az emberi szívben rengeteg a szándék, sajnos ezek többnyire gonoszak. (Lásd az özönvíz előtti helyzetet: "megsokasodott a gonoszság" vagy "gonosz az ember szívének szándéka ifjúkora óta".) A mi életünket is sokan megkeserítik: önzésükkel, kivagyiságukkal, hatalmaskodásukkal. De ne áltassuk magunkat, mi magunk is okozunk nehéz perceket másoknak. Szeretetlenkedünk nap mint nap eleget... türelmetlenségünkkel, szolgálatra képtelenségünkkel, magyarázkodásainkkal, melyekkel kibújunk a feladatok alól. Megtesszük azt, ami a kötelességünk, de amit az Isten vár el tőlünk - azt elhanyagoljuk.

Sokféle az emberi szándék. Ki az, aki pontosan tudja, hogy mi mozgatja az embertársaink életét? Ki látja mi van a szív szándéka mögött? Csak az, Aki a szívek Alkotója. A szem ugyan a lélek tükre és sokmindent elárul, de az igazi mozgató okokat csakis Isten látja. Ha Saint-Exupéry tanácsát megfogadva, buszon és vonaton megpróbálunk a "szívünkkel látni"... utazó társaink tekintetében sok érdekességet fedezhetünk fel... életek körvonalazódnak előttünk: bajok és kellemetlenségek, tragédiák és persze mindennapi, pillanatos örömök is. Meg-megsejthetünk valamit az élet óriási terheiből, s bele-beleérezhetünk mások, a mienkéhez hasonló - félelmeibe is.

"Sok lúd disznót győz" - mondja a nagyon is földi, népi bölcsesség, de ez az igazság érvényes "lelki területen" is, a szív szándékaira is. Hiába a készség a jóra, a szépre - a sok önzés, aggodalmaskodás végül is legyőzi azt. Nem elégséges a vágyakozás, kell valamilyen plusz erő, ami megsegíti a gyenge akarásunkat. Ez a segítség az ÚR maga. Ő az "Erő, a Tanács" lelke. Egyedüli menekvés, egyedüli megoldás, hogy békességre jussunk a béketlen világban, ahol hordozzuk mi is a magunk keresztjét: Reá hagyatkozni, és a hit bátorságával belesimulni az Ő terveibe...

Amiért ma imádkozunk:
Keresztet hordozó embertásainkért.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Adj bölcs és tiszta szívet. Add, hogy meglássam embertársaim életében a Tőled kapott feladataimat! Ámen.

2006. szeptember 28. csütörtök

János apostol olyan szavakat használ Isten titkainak elmondására, amit csak a "beavatottak" ismertek. Beavatott az, akit megszabadított a Lélek, aki Istentől született. Aki számára már világossá vált, hogy életének rendező koordinátarendszere saját életfilozófiája nem lehet, csakis Isten az egyedül érvényes meghatározó középpont ebben a világban. Aki "Istentől született" azt is tudja, hogy nem a célba jutott el, éppen ellenkezőleg: Isten - az Ő kegyelméből -, őt is a startvonalra állította.

"Vigyáz magára"... Károli Gáspár és fordító brigádja itt a "megőrzi magát" fordulatot használja. Ez célirányosságot mutat. Nemcsak arról van szó, hogy a célig el kell jutni, hanem azt, is, hogy ott valami (Valaki) nagyon fontos van. Ebben a találkozásban a gonosz meg sem érinthet minket. Az odáig vezető úton persze többször, de ott és akkor már nem. Vigyázni magunkra annyit tesz, nem felejtem el mit is akarok, mire hívattam el. Ahogyan a szerelmes vágyakozik párja után, s ennek az érzésnek veti alá egész életét, ugyanígy érthető ez a kép Isten s a lelkünk kapcsolatára is.

Sokan azt akarják kihallani ebből a jánosi mondatból, hogy aki Istentől született, azt már meg sem érinti a gonosz, azaz bűntelen. Magam sem akartam elhinni, de a kilencvenes évek legelején egy házaspárt vettem fel a régi egyes úton, akik stoppoltak, s mivel egy piciny gyermeket is vittek, természetesen megálltam. Budapestig győzködtek... ők bűntelennek hitték magukat, hiába próbáltam inkognítóban "érvelni". Nekem nem sikerült rávezetni őket arra, hogy életünk végéig megvan bennünk a készség a rosszra, és a jó elmulasztására. Simul iustus et peccator. (Egyszerre vagyunk bűnösök és megigazítottak.) Emberi oldalról nézve mindig bűnösök maradunk, Isten felől nézve megigazultak. Az Isten oldaláról nézni azonban csak akkor tudunk majd, ha átlépünk egy olyan határkövet - amit, ha átlépünk -, akkor már nincs visszaút ebbe a világba. Ez az átlépés sok embert félelemmel tölt el. Aki azonban egész életében erre a találkozásra készül, annak számára ez nem a végső megsemmisítő tragédia, hanem a beteljesedés kezdete.

Amiért ma imádkozunk:
Az erő, a szeretet és a józanság lelkéért.
A mai nap imádsága:
Uram! Alakítsd, szépítsd életemet, hogy növekedhessek szeretetben és alázatban. Ámen.

2006. szeptember 27. szerda

Középiskolás koromban a kollégiumba valaki két pár bokszkesztyűt hozott. Esténként barátságos meccseket tartottunk, s egyszer én is "kiálltam"... Iván volt az ellenfelem, egy nagyon jó tanuló, igen rendes, jól sportoló fiú, eredményesen gerelyezett. Az egyik este ott álltunk az egyik tanulószobában, biztató tizenéves társaink izgatott koszorújában... Elkezdtük a "mérkőzést"... Iván megígérte, hogy vigyáz rám, sőt az első menetben nem is viszonozza majd a támadásaimat. Úgy is tett, ahogyan megígérte. Egyszer azonban hibáztam, s belecsúsztam egy fejre mért ütésbe, ami igazából nem is támadás, csak demonstráció volt: lám-lám, mi lehetne ebből, ha... nos, ettől a pillanatttól tudom, mit jelent az, ha a láb megtántorodik... Iván sűrű bocsánatkéresei közepette azonnal ledobtam a kesztyűt... azóta sem volt rajtam.

Azóta megtanultam nemcsak az ütéseket respektálni, hanem azt is, hogy az élet nagy ringjébe, akkor is vissza kell menni, ha nem akarjuk, ha úgy érezzük nem bírjuk tovább. A "pofonok" elől - bármennyire is szeretnénk - nem tudunk mindig kitérni. Arra is rájöttem, hogy minden küzdelem a fejben dől el... ma már tudom, a szívben is. (Zsidó gondolkodásban az értelem és az érzelem otthona a szív.) Csak akkor győzhetünk - s olykor az is győzelem, ha állva maradunk -, ha nem felejtjük el egy pillanatra sem a célt.

Korunk legnagyobb baja a céltalanság. Majd kétezer éve a tragikus sorsú Seneca is megmondta: "Ha nem tudod, melyik kikötőbe igyekezel, a szelek nem segítenek neked." A legnagyobb bénító erő nem az életünkben elszenvedett "balhorgok és jobbegyenesek", hanem a célnélküliség. Nem tudom azt, hogy mivégre is vagyok a világon? Kétségbeejtő helyzet, amikor látom, de mégsem tudom a jó szeleket befogni vitorlámba, mert fogalmam nincs, melyik kikötőbe akarok eljutni. Így jutnak nagyon sokan abba a nyomorult helyzetbe, hogy hánykódnak az élet tengerén. S amennyire megnyugtató és kívánatos a csendes öbölben ringó hajó, olyannyira kibírhatatlan a háborgó élettenger félelmetes hullámai közötti vergődés... Ez szorongatja nem csak a gyomrot, de a lelket is.

Egyszer azután - talán a legváratlanabb helyzetben felszakad lelkünkből a kiáltás: megoldást akarok! A most rögtön, a kell szorongató kényszerűségében az ember hamar belátja: egyedül nem megy. Egyedül nem vagyunk képesek megoldást kiötleni, kell az objektív iránymutatás. Meg kell látnunk végre: merre van Észak és Dél, Kelet és Nyugat. Tudnunk kell, mikor van nappal és éjszaka... Ezek a felismerések az első "lépéseink" a cél felé. Innentől kezdődik a nagy utazás a Fény felé...

Amiért ma imádkozunk:
Kitartásért, erőért.
A mai nap imádsága:
Uram! Légy velem küzdelmeimben! Ámen.

2006. szeptember 26. kedd

Isten csodálatos ajándéka a hallás - ennek ellenére nem sokan nem vigyáznak rá. A "fejlett" nyugati világban a fiatalok egytizedének(!) a túlnyomó része - sajnos a saját hibájából - 30 éves korára halláskárosulttá válik. Az ok: folyamatos zenehallgatás, nagy hangerővel. A normál beszéd 50-60 dB erősséggel hangzik. "Egy átlagos városi utca autóforgalma 70 dB, a légkalapács 115 dB erősségű zajt csap, egy lökhajtásos repülő közvetlen közelében a hangerő 130 dB. 150 dB-nél fél másodperc alatt meg lehet süketülni, 200-nál átszakad a dobhártya, sőt a tüdő szövete is károsodhat. Gyakorlatilag 85 dB felett fél óra után már sérülnek a szőrsejtek..." Azok a bizonyos lejátszók, amiket a mai fiatalok előszerettel "használnak" képesek a 100 dB-es hangerőre, sőt ezt egyes nem európai márkák még bőven túl is lépik...

Hiába a hallás ajándéka, ha nem párosul vele a meghallás. Olyan korban élünk, amikor gombnyomásra összezsugorodik a világ, s a legtávolabb lévő barátunk is azonnal "hallótávolságba", sőt "látótávolságba" kerül. Soha az emberiség történelmében ennyi eszköz (újságok, tévé, rádió, mobiltelefonok, internet) nem állt még rendelkezésére az embernek, hogy megértesse magát a másik emberrel, és soha nem kerültek ilyen távolra az emberek egymástól, mint manapság. Idős emberek megtört tekintettel bámészkodnak ki az ablakon, hogy ellesve az utca személytelen történéseit, részesüljenek azokból, mert gyermekeik a saját életükből nem osztanak meg semmit velük, még egy telefonhívás erejéig sem... A Világ Zaja átvette az uralmat. Elérte amit akart. Percgyötörte rohanó emberek folyamában alig akad, aki mosolyog... alig akad, aki beszél. S, ha beszélünk egymással, csak a panasz hagyja el ajkunkat... ez lenne a "szép élet"? Komolytalan emberek, komolytalan beszédét kényszerülünk hallgatni reggel és este, nappal és éjszaka... hát csoda-e, ha kivész belőlünk a meghallás képessége?

"Reá hallgassatok!" - szól a mennyei Atya hangja, s ha az visszhangot kelt bennünk, akkor tisztaság terem lelkünben. Aki meghallja a jó hírt (eüangelion), annak örömhíre van. Aki "csak" hallja, az tudja, hogy evangéliumot hall, de nem érti az üzenetet. Az üzenet pedig így hangzik: "Te istenképű ember, békülj meg végre önmagaddal!"

Amiért ma imádkozunk:
Mindazokért, akik nélkülözni kényszerülnek a hallás csodáját.
A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm a hallás ajándékát, add hogy hálás legyek érte! Ámen.

2006. szeptember 25. hétfő

A növények az ég felé kúsznak, a bogarak a fény felé repülnek, az ember is a fényt habzsolja... minden, s mindenki a fény felé tör, mert a fénynek vonzása van. Ha valaki nem a fényt keresi, az olyan, mintha ha az elvetett mag lefelé kezdene nőni - ez pedig természetellenes, pusztulásra van ítélve. A fény, mint az Isten szimbóluma az emberrel egyidős, s mindaz, ami a fényt, s annak játékát kiemeli különleges jelentése van. A víznek, melyen táncol a napsugár, az aranynak, mely misztikus csillogásával az örökélet teljességét csillantja fel, s a sötétségnek is, mely mindent képes elnyelni.

Isten nem az emberi félhomályos elképzelések végtelenbe ültetett tükörképe, hanem a Fény maga. A fénynek nem kell a sötétség, hogy nagyobb legyen az ereje, vagy hogy jobban világítson. Az Isten nem lesz nagyobb Isten attól, ha teremtett világát elsötétítik. Sokan vannak mégis, akik nagy buzgalommal "sátános-feketére" igyekeznek festeni a világot, hogy Isten hatalma jobban fényeskedjék... de fényeskedik az anélkül is, hiszen az Isten az Isten, azaz: Ő az Úr a fényben és fénytelenségben egyaránt.

Aki közösségben van a fénnyel, annak életében ez meglátszik, hiszen nem rejthető el a hegyen épült város. Az ilyen embernek egyszerűen vonzása van. Jó vele együtt lenni, töltekezni szavaiból, mosolyából... A hétköznapok "szentjei" ők, küldöttei az Istennek. A szent evilági megközelítésben nem a tökéletességet jelenti, hanem az arra való igyekezetet. Ennek a törekvésnek pedig nem az a célja, hogy itt és most perfekciót érjünk el, hanem az útmutatás: nemcsak előre, hanem fölfelé is.

Aki nem fogadja el az Isten-alkotta egyetemes életszabályokat, az a sötétségben jár, s nemcsak szavai, de élete is hazug. Hányan vannak, akik - az üzenet gyertyafényénél való elmélkedése helyett - embertársaikat gonosz indulataikkal gyötrik, mert nem értik, s nem érzik, hogy a Fény ragyogása, a Szeretet tüzének hívogató melege.

Amiért ma imádkozunk:
Tévelygőkért.
A mai nap imádsága:
Uram! Te naponta hívsz, s szereteted vonzását soha nem szünetelteted. Kérlek döbbents rá ajándékaidra a mai napon is, hogy mosolyommal másokat bátoríthassak. Ámen.

2006. szeptember 23-24. szombat-vasárnap

A közösség vezetése a legnehezebb feladat, legyen az a családias kicsi, vagy össznemzeti nagy. Mára mindkettő válságba jutott. A családmodell alig, vagy erősen módosult funkcióval működik, a társadalomtudósok pedig egyre határozottabb hangon totális szociális válságot jósolnak. Olyannyira agyon-szabályozott társadalomban élünk, hogy az emberlélek - mivel eredetileg másra teremtetett -, erre csak meghasonlással tud válaszolni. Magatartáskutatók, szociológusok figyelmeztetnek: a 21. századi életforma olyannyira életidegen, hogy annak elviseléséhez az emberek kényszerűen pótszerek után nyúlnak. Gőzerővel kutatnak természetes és szintetikus anyagok után, melyek mind az emberi lélek megbomlott állapotát lennének hivatottak rendbehozni. A tét nem kisebb, mint a társadalom működőképessége. Ha egy-két évtizeden belül nem kerülnek ki a laboratóriumokból olyan állapotjavító gyógyszerek, melyek "segítenek" beletagozódni az "szép új világrendbe" (novus ordo seclorum - $!), akkor felborulhat a társadalom egyensúlya.

Már manapság is láthatjuk a technizált világban élő ember teljesítményének fokozatos gyengülését. Hiába az élet monotonitását megtörni akaró legális próbálkozásoknak... lásd az extrém-sportok térnyerését vagy a nem mindennapos élmények gyűjtését: egzotikus utazás vagy éppen a hétköznapitól teljesen más környezet/kihívások keresése. Egyre több embertársunk - főleg a fiatalok - az illegális szerek után nyúlnak, hogy elviselhető legyen számukra az "élet", s teljesítményük gyorsuló kopását valahogyan lassítsák. A kör önmagába záródó és magát gerjesztő, a helyzetet valóságában leginkább megragadó szó így hangzik: ördögi.

"Az én juhaim". Ez egy másfajta közösséget jelöl. Azokét, akik vannak annyira "birkák" hogy hallgatnak a Pásztorra. Ők azok, akik tudják - mert megtapasztalták -, hogy van Valaki, Aki a tiszta forrásvízhez, a dús legelőhöz elvezetheti a szomjas és éhes nyájat. Mert mind a test, mind a lélek megelégíttetésre vágyik. Az emberadta ígéretre hosszútávon nem lehet életet alapozni, csakis az Isten-felkínálta megoldásra. Hallgatni Őreá azt jelenti: megtartani az útmutatását, következetesen igennek megélni az igent, s nem-nek a nemet. Elfogadni szelíd hangját, de egyben érteni a pásztorbot suhintását vagy a terelgető kutyusok vakkantását is.

A követésnek mindig van ára és jutalma is. Az ár a személyes áldozatunk, a jutalom a közösséghez tartozás békessége. A közösség - amely a Jó Pásztor hangjára figyel -, nemcsak hordoz, de otthont is ad. "Otthon lenni" pedig nemcsak itt, földi világunkban nagyon fontos, hogy végre "tartozzunk valahová" - hanem a nemlátható világban is...

Amiért ma imádkozunk:
Vezetésért.
A mai nap imádsága:
Urunk! Vezetésedre vágyunk. Adj nekünk bölcs és értelmes szívet,
hogy terelgetésedet elfogadjuk! Ámen.

2006. szeptember 22. péntek

Ha a csapda csattan, nincs menekvés... Ahogyan a róka inkább lerágja lábát csakhogy szabaduljon a vasmarok szorításából, ugyanúgy vannak rókalelkű emberek is, akik a menekülésért - vagy annak akárcsak a lehetőségéért is - a borzalmas "áldozattól" sem riadnak vissza... Nyilvánvaló, hogy három lábbal is bőséggel lehet még dézsmálni a tyúkólakat, de egyrészt nem szabad összetéveszteni a róka vitalitását a rókalelkű ember minden-áron(!) élni-akarásával, másrészt ha testet meg is lehet csonkolni, de a lelket soha. Akik persze csak az anyagvilágban léteznek, azok nem számolnak azzal, hogy egyszer a didergő lélek követelni kezdi Azt, ami belülről melegít, a nagy Befogadót, az Óvót, az Elrejtőt: a Lelket.

Az anyagvilágban a csapdákat mások állítják nekünk, de a lelki életünkben azokat többnyire mi magunk készítjük elő, biztosítjuk ki... s abban a reményben megyünk tovább, hogy mi erre a lélekterületre még egyszer, soha, de soha nem tévedünk. A "mégegyszer" pedig megtörténik, s a csapda csattan... S ha nem is az első pillanatban, mert akkor még fel sem fogtuk mi történt velünk - hiszen csak a fájdalom bénító erejét tapasztaljuk -, de a lelki trauma utáni első eszmélődésünkben azonnal kiviláglik a keserű tény: nem kellett volna ennek így történnie... de mostmár késő, a szorításból nincs menekvés.

Nyomorúságos, a tehetetlenség állapota ez, de a bűn szorításából egyedül nincs menekvés. De mi is a ma emberének a legnagyobb nyomorúsága? A magány. Ennek a kínzó fájdalma ül ki ráncokban és megtört tekintetekben, ennek vergődését, ideges csapkodását tapasztaljuk utcán és munkahelyen, de ennek keserűségét tapasztalhatjuk olykor a szűkebb környezetünkben is. A legnagyobb tragédia a párkapcsolati, amikor ketten magányosak... Ki szabadíthatja meg a magány keserűségétől a szenvedő lelket? Csakis az ÚR. El kell telnie néhány esztendőnek, hogy az ember rádöbbenjen: Isten nélkül nincs megoldása a krízisnek, mert a lélek szövődmények nélküli "sebgyógyulása" csakis Őáltala lehetséges.

Amiért ma imádkozunk:
Elfogadásért.
A mai nap imádsága:
Uram! Te látod büszkeségemet, esendőségemet, mulasztásaimat és vétkeimet. Kérlek, bűnbocsátó irgalmad palástját terítsd rá didergő lelkemre, hogy szereteted melege akaratod cselekvésére indítson. Ámen.

2006. szeptember 21. csütörtök

A teremtés Isten szerető gyengédségének a himnusza. Ahogyan a szerelmesek első pillanatban megérezhetik az egymásnak-rendeltettség borzongó titkát, ugyanúgy szótlanul állunk Isten teremtettségbeli csodái előtt. "Nem sokkal" , csak "egy kevéssel" tett minket kisebbekké az angyaloknál. Jókedvében az Isten DNS-ből font gyermekláncfű-koszorút, s jóllehet a genetikai kutatások a hívő ember számára igazolják az Ő teremtő nagyságát - igaz mások a87 véletlent és az evolúció mindenhatóságát hirdetik -, de a legnagyobb csoda mégsem a felfoghatatlan univerzum, hanem az a képességünk, hogy mindenek mögött, mindenekben felfedezhetjük az Istent.

Amilyen távolinak tűnik az Örökkévaló, olyannyira a közelünkben van. Jézus így mondja: "bennetek/köztetek". Titokzatosan bennünk, s láthatóan közöttünk. S hogy ki, kinek a szolgája az is kiviláglik, mert kinek milyen a lelke, olyan az élete... Ugyanakkor nem kell nagy képesség ezek meglátásához, hiszen a szem a lélek tükre... elég, ha a másik ember szemébe nézünk. Hányszor kerülték tekintetünket, mikor az igazságot vágytuk, s hazugságokat mondtak nekünk! S, hányszor nem néztünk mi sem mások szemébe, amikor Istenről kellett volna bizonyságot tenni! De mi is az a bizonyság? Az a meglátás és megérzés, hogy genetikai szekvenciákon és biokémiai reakciókon túl, naponta tapasztaljuk Isten ízét a szánkban és szeretetének csodáját a szívünkben. A bennünk/köztünk munkálkodó Erő, a Szentlélek, feléleszt majd elhív, megtart minket és megindítja lelkünket, hogy teljesítsük azt, amit Teremtőnk a szívünkbe helyez. Isten az Ő akaratát a legkülönfélébb módon, gyengéden és határozottan, nyilvánvalóan s közvetetten, de mindig érthetően közli. Egyszer az élet harapófogós körülményein keresztül remegteti meg a lábunkat, másszor eszünk nagyságába vetett bizodalmunkat foszlatja szét, de az eredmény ugyanaz: a szívünkbe kerül az üzenete.

A kérdés ilyenkor már csak az, hajlunk-e megcselekedni mindazt, amit Isten végtelen bölcsessége révén a szívünkre/lelkünkre helyezett? Mert nem nyomorító kényszer, hanem életünket emelő kiváltság bevégezni az Ő akaratát...

Amiért ma imádkozunk:
Isten akaratának teljesüléséért.
A mai nap imádsága:
Mindenható Isten! Gyengédséged csodájával ejts minket ámulatba ma is, hogy készek legyünk akaratodat megcselekedni! Ámen.

2006. szeptember20. szerda

Jézus szavai ezek. Nikodémusnak próbálja elmagyarázni azt az Erőt, ami szétfeszít minden korlátot, amire nem lehet "igényt tartani", rászolgálni, mely Erő az egyház folyamatosan megújuló létének garanciája. Kegyelem, ha valaki átélheti, "fújását", kiváltság, ha valaki (meg)"hallhatja" a zúgását. Nincs senki sem, aki a Lélek útvonalát előre kiszámíthatná, de aki nem számol Vele élete folyamán, az pontosan annak lehetőségét zárja ki létéből, hogy megtalálja hiányzó másik felét lelkének, mely az isteni rész bennünk. Ha bírjuk, csak akkor lehet teljes, kerek egész az életünk, ha nem, akkor marad a sóvárgás.

A Lelket sokféleképpen magyarázták és magyarázzák. A 373-ban meghalt Athanasius püspök így írja hitvallásában, mely hitvallást ma is elfogadjuk: "A Szentlélek az Atyától és a Fiútól van: nem lett, sem nem teremtetett, sem nem született: hanem származik. Egy tehát az Atya, nem három az Atya: egy a Fiú, nem három a Fiú: egy a Szentlélek, nem három a Szentlélek. És ebben a háromságban semmi sincs elobb való, vagy utóbb való: semmi sincs nagyobb vagy kisebb. Hanem mind a három személy együttörökkévaló és együttegyenlo. Úgy, hogy mindenben, amint már fentebb mondottuk: tisztelni kell mind az egységet a háromságban, mind a háromságot az egységben."

A Lélekről mégis keveset tudunk. De kell-e az önfeláldozó édesanyai szeretetet definícióba szorítanunk? Nemde nagyobb szükségünk van arra, hogy éltető melegét születésünktől fogva megéljük? A válasz egyértelmű. Mégis kutakodunk egész életünkön át, hiszen Isten helyezte belénk a kíváncsiságot, a vágyat a megismerésre. Ha valaki Isten nélkül is már eleget tud, eleget látott, eleget ismert ebből a világból, annak az élete gyorsan megszárad. Azután észrevétlenül, a mindenkori korszellem lehellete porszem-életét felkapja s céltalanul ide-oda dobálja... Tényleg az "útonlevés" lenne "a cél"?

A Lélek megtapasztalása rendet teremt, a lelkizés rendetlenséget. Ezért ha Isten kegyelme folytán életünkbe belefú a Lélek, engedjük, hogy átjárjon, s felfrissítse lelkünket. Ez ugyanis az újjászületés, az Istenre-találás csodája.

Amiért ma imádkozunk:
Kegyelemért.
A mai nap imádsága:
Uram! Vedd el tőlem mindazt, ami gátol abban, hogy megismerhesselek! Ámen.

2006. szeptember19. kedd

"A félelem nagy úr... a törvény is, de szükség még nagyobb". Sok bölcsesség, szólás tükrözi, hogy az élet mindig sokkal bonyolultabb kihívások elé állítja az embert, mintsem azt gondolná. Az ember általában úgy érzi, ura a saját helyzetének, de bizony gyakran átélheti az "ember tervez, Isten végez" keserű igazságát. Életünk különlegesen nehéz helyzeteiben égetően mardossa lelkünket a kérdés: hogyan tudunk megfelelni az előttünk álló feladatoknak? Nem csoda, ha ilyenkor a félelem szele megcsapdos minket.

Isten szava mindig biztatást ad, mert az Ő szava teremtő erő. Nemcsak létrehoz a semmiből valamit, de rendező erejével biztonságot ad, célt jelöl ki, távlatot nyit. Amikor úgy érezhetjük, hogy nem vagyunk urai az eseményeknek vagy akár saját életünk hibás döntéseinek következményeként sodortatunk egy veszélyes "vízesés" elé, akkor nem tudunk abba, vagy azokba kapaszkodni, akik velünk együtt tehetetlenül csapódnak ide-oda. Ilyenkor a biztos pont, a parti kikötő egyedül az Isten. Az eredményesség záloga csakis Ő lehet. A mentőöv (emberi próbálkozások a túlélésre) ugyan fenntart a vízen, de megmenekülésemhez az kell, hogy Valaki a mentőöv kötelét erősen kezében tartva a partra húzzon. Persze, hogy ilyenkor félünk, hiszen balga az, aki az elemek erejét alábecsüli.

Isten biztat: "nem vallasz szégyent... ha életedet rám bízod, ha reménységedet belém veted". Ellenkező esetben programozott a bukás. Az istentelenek "okossága" bolondság az Isten előtt, de néha megengedi az Isten, hogy kiderüljön az ember számára is, milyen balga az, aki magába, s nem Teremtőjébe veti bizalmát...

Amiért ma imádkozunk:
Istenes lelkületért.
A mai nap imádsága:
Uram! Te vagy ura szélnek a tengernek, s Tiéd az egész embervilág. Szereteted tüzét gyújtsd meg mindannyiunkban, hogy akaratod szerint cselekedjünk! Ámen.

2006. szeptember18. hétfő

"Az élet örök búcsúzás / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás" - írja Mécs László. Bánatunk igazi oka, hogy minden elvész ebben a világban - számunkra. Nemcsak a rossz megtapasztalása nyomaszt minket, hanem a jó elmulasztása is: tehettek volna velünk jót, de nem tettek, tehettünk volna jót, de végül is nem sikerült. Isten mindent lát, s ami számunkra érthetetlen, azt Ő előrelátó/gondviselő tervébe szövi. Ő az, aki kezében tartja a világot, fenntartja, irányítja. Nekünk nehéz ezt felfogni, mert az anyagvilág gúzsba köti belátási képességünket.

Az élet tényleg folyamatos búcsúzás. Nem tudjuk, mikor jön el a vég, a számomra megszabott, s az Isten-akarta teljes. Ha életünkben megcsillan a Messiás fénye, akkor mindennapi találkozásaink töltekezést jelenthetnek mások, de önmagunk számára is, hiszen amit sugároz az én életem, többnyire azt is kapom vissza. Kétségbeesni, szomorkodni, végidős víziókban álmodni a jelent, nem Isten akarata szerint való. A jelen valóságát, a pillanat szépségének felfedezését azért kapjuk, hogy erőt merítsünk belőle a holnaphoz. Be kell látnunk, hogy erőnk véges, töltekezésre szorulunk, bármelyik életszakaszunkban is vagyunk. Amikor bánat, vész ér bennünket, hamar panaszra nyílik a szánk, s kérdőre vonjunk Istent teoretikus "miért?"-einkkel, de ha örömben van részünk ritkábban hálálkodunk. Akár így, akár úgy alakul életünk: mindig Isten kezében vagyunk.

Az Isten gondviselésébe vetett bizodalom többszörösen megtérül. Egyrészt nyugalmat ad, amiben erőt gyűjthetek feladataim ellátásához, másrészt célt ad életemnek. Nem "véletlenül" vagyok ezen a világon, hanem azért, mert Neki velem, a mai napra "lebontva" is(!) célja van. Nehéz ezt megérteni, de ilyenek vagyunk. Azt hamarabb elhisszük, hogy a másik embert szereti a Jóisten, de hogy minket is ugyanúgy szeret, persze mégis másképpen - Isten "istenségének" ez ugyanis nem akadály -, nos, ezt sokkal nehezebb felfognunk. Isten ránk tekint, de ugyanakkor rám is tekint. Ő "egyben látja a különbözőt" is. "Színe és fonákja" csak a számunkra jelentenek különbséget... Életemet Őbenne tudni, a Gondviselés mindennapi csodája. Ajándék, amit csak fogadni kell... .

Amiért ma imádkozunk:
Bánkódókért, keresztet hordozókért.
A mai nap imádsága:
Uram! Te látod életem terheit. Nem azt kérem, hogy vedd el őket, hiszen végtelen igazságod szerint Te tetted azokat vállamra, de kérlek, adj erőt azok elhordozására. Ámen.

2006. szeptember16-17.
szombat-vasárnap

Nehéz igent mondani az ÚRIstennek, amikor Ő nem-et mond. Ha végül mégis kimondjuk, bizony nagyon megkínlódjuk. Sokszor abban a hitben tévelygünk, hogy a magunk urai vagyunk, a valóság viszont más képet mutat: általában nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogyan mi azt szeretnénk. A "fontos dolgokban" mindig mi akarunk dönteni, esélyt sem adva a Lélek munkálkodásának. Így kanyarodnak azután a vargabetűs életutak, kerülnek a célok egyre távolabbra, s az áhított cél elérése gyakran csak délibábos reménység marad.

Az Isten végső igazságába vetett hit nem más, mint a Gondviselésbe vetett hit. Életem nem a véletlenek sorozata, hanem Isten akarata szerinti történések láncolta. Bármi is legyen a "sorsom", ha elfogadom, akkor megélem, akár a "lent" akár a "fent": minden Istenhez visz közelebb. Mert az igazi cél ez, eljutni Istenhez, hazatalálni. Néhány évtizedes földi vándorlás után, elfáradva a küzdelmekben, végre megpihenni az Örök Otthonban... Nyilvánvaló, hogy a hazajutást senki nem sietteti, hiszen annyi dolgunk van itt a földön. Az ősatyák életútjai végén elhangzó "meghalt az élettel betelve" minőséget pedig csak akkor érhetjük el, ha megéljük életünk tavaszát, nyarát és őszét, s van időnk a télben felkészülni az elmúlásra is. Ez a teljes élet, a kerek egész. Ha ez nincs meg, akkor életünket félelem uralja. Félelem az elmúlástól, s attól is, hogy már soha nem hozhatom rendbe az életem. Ha nem élünk a fentről kapott lehetőségekkel, bizony életünk lenyugvó napsugarai már nem melegíthetik fel azokat a szíveket, melyket életünk zenitjén kellett volna felmelegíteni...

Mindentől, s mindenkitől félhetünk, ha nem látjuk a bennük cselekvő Istent. Ha a dolgokban, emberekkel való találkozásunkban mégis felfedezzük az isteni részt - hiszen a teremtett világ csodáiban visszatükröződik az Isten -, akkor megváltoznak mindennapjaink, s békességet nyerünk: megértjük, Isten velünk van, életünket Ő tartja kézben. S ha meg is reped imbolygó nádszál-életünk, ha viharok próbálják is kioltani mécsesünket, a kegyelem Őmellette el nem marad, megtörténik az elképzelhetetlen, lelkünkben a láng újra lobban.

Amiért ma imádkozunk:
Isten igazságának megismeréséért.
A mai nap imádsága:
Uram! Szeretném életemet a Te akaratod szerint élni. Kérlek vezess, hogy Hozzád juthassak! Ámen.

2006. szeptember15. péntek

Luther Tízparancsolat-magyarázatait így kezdi: "Istent félnünk és szeretnünk kell". Nem meghaladott ez az újkor hajnálán tett lutheri kijelentés: "félni az Istent"? Az biztos, hogy a mai világban egyre kevesebben félik az Istent. A mindenség Urát nem ismerik, így nem is tartanak Tőle. Az Isten-ismeret hiányának azonban ára van. Az az ember, aki sikerrel kizárta életőből Istent - ami tulajdonképpen nem is nehéz, hiszen az eredendő ádámi ellenkezéssel jövünk ebbe a világba -, az megszenvedi az Isten hiányát, nagy árat fizet "szabadságért". Az az ember, akinek nincs Istene, mely Hatalom alakítaná a sorsát, Akihez fordulhatna, amikor önmaga gyengeségei és a világ igazságtalansága gyötrik - az az ember nagyon egyedül van. Ha a szemérmes ember mégis a Sors, a Végzet szavak mögé még oda tudja képzelni a teremtettség Gondviselőjét, eladdig jobban visel minden evilági terhet, de ha értelme kilúgozott már minden istenes gondolatot, akkor végleg egyedül marad a lélek... A magányos, didergő léleknél nincs elkeserítőbb állapot.

De miért van oltalma annak, aki féli az Urat? Mindenekelőtt azért, mert a hinni próbáló ember így "biztos" kézben tudhtaja sorsának alakulását, s ha éppen rosszra is fordulnak napjai, akkor is tudja: Isten a rosszból is képes jót előhozni. Ugyanakkor az Isten - mivel a szeretet Istene -, ezért megőriz, megvéd: csábítástól, kísértéstől. Mértékletességet ad a jóhoz, hogy meg ne ártson a sok... Mert tény, hogy nemcsak a sok jó árthat meg, de számtalan veszély leselkedik ránk a világban is. A legnagyobb ellenségünk, mégis mi magunk vagyunk. A napóleoni mondás igaz: "Legyőztem a fél világot, de önmagamat nem tudtam legyőzni"...

S miért rejt nagy veszélyt az Én, az Ego? Mert ha Isten elé kerül az "Én", akkor elveszíti az egyedüli mértékadó léptéket, s nem Isten lesz a meghatározó, hanem az "Én". Luther így mondja: "akinek, ami a legfontosabb, az az Istene." Így önmagunk istenítésének ingoványos területére tévedhetünk, aminek a vége mindig csúfos vereség: hiszen teremtmények vagyunk, embernek készített minket Isten. Aki életének mértékéül nem az Istent, s az Ő törvényeit teszi meg, az elhiszi, hogy akkor is tud alkotni, ha ő maga nagyon akarja. Így kapnak az emberek magas vérnyomást, szívinfarktust, s kerülnek depressziós állapotba. Fél évszaddal ezelőtt, amikor az emberek a második világégés borzalmai után az újrakezdés nyomorúságát kínlódták, a depressziót alig ismerték. Természetesen akkor is voltak olyanok, akik önmaguk életét az Isten akarata elé helyezték, de ez a százalékos arány öt évtized alatt a háromszázszorosára(!) nőtt...

Aki az Urat féli, az az Istent engedi be a saját életébe, hogy az Ő jelenléte áthassa egész létét. Aki Istent "féli és szereti", annak van "erős vára"/menedéke, az életcsaták között van "jó fegyvere" és "pajzsa".

Amiért ma imádkozunk:
Belátásért.
A mai nap imádsága:
Urunk! Te látod céljainkat, makacsságunkat céljaink olykor vakmerő elérésére, és a gyönge lelkünket a Veled való közösségre. Tompítsd bennünk saját akaratunkba vetett bizodalmunkat, hogy fogadhassuk legnagyobb, legfontosabb ajándékodat: Ömagadat! Ámen.

2006. szeptember14. csütörtök

Jákób, a "sarkotfogó", a csaló Istennel beszélt... Kimerülten, mély álomba zuhantan megszólalt neki az Isten, de bizonyára megszólalt a lelkiismerete is... Talán rádöbbent: eszelős áldáskívánása nem indokolhatja hazugságait, melyek oly gyilkos haragot gerjesztettek bátyja szívében, hogy hátra kellett hagynia az atyai házat. Az új nap reggelén felébredve maga is tudta, határkőhöz ért. Élete nem folytatódhat úgy, ahogyan eddig élte azt. Belátta - hiszen az Isten beszélt vele(!) -, hogy hiába önigazsága, az Isten előtt az csak hazugság. Az atyai áldást ugyan az adott kor szokásainak megfelelően megkapta, de az embercsinálta forma "jogszerűsége" még nem ad áldást, mert az csak felülről, Istentől jöhet.

Átélte, megtapasztalta: elveszett. Ennek ellenére az Isten megszánta őt és beszélt vele. S ha az Isten szól, akkor nem tud az ember továbbmenni úgy, mintha Isten nem szólt volna. A mindenható nem vádolta Jákóbot. Isten ugyanis azért Isten, mert amikor kegyelmét osztja, abban tud ítéletet is mondani. Az ítélet mindig közvetett, mert mi magunk, a lelkiismeretünk mondja ki, mennyire bűnösök vagyunk... Jól tudta ezt Jákób is: Isten előtt nincs mentsége. Isten azonban nemcsak a múlt Istene, hanem a jövőjé is. S jóllehet nem áll hatalmunkban a múltat megváltoztatni, de Istennel együtt a jövőt igen. Jákób álmában az áldás ígéretét kapja. Az ígéret súlya nehezebb, mint a kő - ezért méltó akar lenni az ígérethez. Azonnal kövekből oltárt emel az Úrnak. Ez is nagy üzenetet hordoz: mindaz, ami lehúz és nyomaszt minket, ha Isten elé visszük, ha Neki adjuk vissza, akkor az többé már nem teher, hiszen a "keresztet" Ő viszi helyettünk...

Béthel jelentése: az Isten háza. Pál apostol pedig azt mondja: "Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szentlélek temploma?" Testünk (életünk) tehát az Isten háza... Ezért a bétheli élmény után senki nem élhet úgy, mint eladdig. Ezért Jákób is kétszer hét évig szolgál - 7-es szám a Bibliában a tökéletesség száma -, hogy bebizonyítsa: igenis rászolgált, megérdemli az Isten áldását. Idővel - mint minden ember -, Jákób is belátja: kiérdemelni csak a büntetést lehet, a kegyelmet soha. Az áldás ígérete és annak megtapasztalt hétköznapi valósága azonban olyan erőt ad, mely mindannyiunkat az Istenhez szorít napról napra. Ezért nem rettegünk az elmúlástól sem, hiszen tudjuk: az nem más, mint Isten ölelésének utolsó szorítása ebben a világban.

Amiért ma imádkozunk:
Áldásért.
A mai nap imádsága:
Uram! Áldásod nélkül terméketlen az életem.
Kérlek szánj meg engem, s teljesítsd ígéretedet rajtam is! Ámen.

2006. szeptember13. szerda

Azt gondolták, s gondolják manapság is sokan, hogy a tudományos technikai fejlődés, az ismeret gyarapodása egyre inkább nyilvánvalóvá teszi: az Istent az emberek az ismeretlentől való félelmükben találták ki. Azt gondolhatnánk, hogy igénk a mai felvilágosult ember számára titkos üzenetet hordoz, de hogy a régiek számára is ismételni kellett: az Isten az Isten... ezt már nehezebb elképzelnünk. Pedig az Istenismeret nem attól függ, mi van a fejünkben, hanem attól, hogy mi van a szívünkben. Hiába nézegetem kedvenc honlapjaimon a legújabb computerek számítási teljesítményeit, hiába csodálom az űrkutatás, a génsebészet, a nanotechnológia napról napra emelkedő eredményeit, ettől még boldogabb nem leszek, legfeljebb tájékozottabb. Márpedig a boldogságra, a harmóniára szükségem van, mert enélkül vegetatív lény vagyok.

"Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten!" - kiáltja majd háromezer év távlatából a zsoltár írója. Egyéni megtapasztalását meg kell osztania a közösséggel, hiszen ha nem teszi, akkor az egyik alapvető emberi tulajdonságát tagadná meg: a kommunikációt. A kommunikáció, a latin communio, közösség szóból származik. Belénkplántált vágy, hogy a másik emberrel egységbe kerüljünk. A legkisebb közösségtől férfi és nő kapcsolatától kezdődően, a családon és nemzeten át egészen az embervilág milliárdos családjáig. Így olvashatjuk az Apostolok Cselekedetei c. könyvben is: "Hiszen egy vérből teremtettünk mindnyájan!" S tudjuk, hogy ez nem csak a Dzsungel könyvének igazsága... Mára azonban nem csak az őserdők fogyatkoznak rohamosan, hanem azoknak a száma is, akik könyvet fognak a kezükbe... Jó könyvet, előbbre-vivőt, bölcsességre tanítót. A könyvek mesélnek, a ma embere pedig nem tud sem mesélni, sem mesét hallgatni. Ahhoz ugyanis, hogy mesélni tudjunk, az életet nemcsak valóságában kell látnunk, de valódiságában is kell megélnünk. Tessék megnézni azokat a fiatalokat, akiknek nem meséltek a szülők, a nagyszülők vagy akik nem mesélhették el a családban, nemcsak azt, hogy mi történt velük óvodában, iskolában, a világban... azok hogy menekülnek a diszkók csillogásába, hogy azután a hangerő és a különböző drogok által keltett álomvilágban néhány órára jól érezzék magukat.

Ők még nem tudják, mert nem tudhatják, hiszen a szívük mással van tele, hogy az emberlét legnagyobb ajándéka nem az én, az ego határtalan tobzódása, hanem a találkozás. Ha beszélgetünk valakivel, s nem úgy megyünk tovább, hogy mindketten gyarapodtunk és erősödtünk a találkozásból, akkor az nemcsak időfecsérelés volt, hanem energia-pazarlás is. Az Istentől kapott életerő elfecsérlése... Hányan fecsérelik el fölöslegesen? Nagyon sokan, de évente egymillióan biztosan, hiszen ez az öngyilkosok világstatisztikai száma...

Mit üzennek a zsoltáríró szavai: az Isten az Isten. Ő alkotott minket, az övéi vagyunk... de hogy övéivé válunk-e, erre választ csak a személyes életünk Isten-adta néhány évtizede adhat...

Amiért ma imádkozunk:
A hordozó közösségekért.
A mai nap imádsága:
Urunk, Istenünk! Segíts minket, hogy általad egymásra találhassunk és Benned békességet, s érted értelmet nyerjen életünk minden pillanata! Ámen.

2006. szeptember12. kedd

Minden elfogy, megkopik, megemészti a moly vagy a rozsda. Lassan, de biztosan a sír felé görbülő életünkben meg kell tanulnunk az igazságot, amit Pál apostol így mond: "Mid van, amit nem kaptál?" Mert "kölcsönbe" kaptuk néhány tucat évre lelkünk templomát, ezt a felfoghatatlan csodát, amit oly sokszor kihasználtunk és meggyötörtük, s oly sokszor nem arra használtuk amire rendelte az Isten... A titokzatos testünk, mely bölcsőt arra rendelte Teremtőnk, hogy belé költözhessen a még titokzatosabb lélek, és a próbás földi évek után felnőve, megerősödve, "e földi porhüvelyt" hátrahagyja és - remélhetőleg beérett lélek-kalászként - Isten örök, nagy magtárába kerülhessen.

A szeretet soha el nem múlik... a lelki életet élő ember tudja, hogy ez csakis az Isten szeretete lehet. Az emberé ugyanis szárad és zsugorodik, fakul és lendületét veszíti. Van-e, lehet-e nagyobb vigasza a bizodalmas léleknek, mint az, hogy abba a kézbe kapaszkodhat, mely létrehozta és formálta? A hitvallásos zsoltármondat ezt a megtapasztalást tükrözi. Egyrészrészt benne van a Szeretet örök vonzása, másrészt az ismeret: Isten elhagyhatna, hiszen a megromlott természetű káini ember nem azt, s nem úgy teszi, ahogy az Ő teremtettségbeli jó rendje diktálná.

Milyen nagy szeretet az, amely megengedi a végesnek, hogy a Végtelen kezében formálódva olyanná váljon, amilyennek maga is szeretné? Az Örökkévaló alkotása: a mi életünk-, de hogy mivé válik, az rajtunk is múlik. Beleszólhatunk a Nagy Fazekas tervébe, "társalkotói" lehetünk törékeny cserépedény életünknek! Olyan abszurd, istenes státusza ez az embernek, ami ha nem döbbent meg minket, akkor lehet, hogy sok mindent tudunk a világból, de nem sokat értettünk meg belőle...

Amiért ma imádkozunk:
A felülről kapott lehetőségekért.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem. El-elkószáló életemnek Te légy gazdája, hogy akaratod szerint élhessek önmgam és szeretteim hasznára! Ámen.

2006. szeptember11. hétfő

Mai napi Losung-igénk himnikus gondolatának különös hangsúlyt ad "ez a nap, ami megváltoztatta a világot". Az elmúlt években nemcsak szeptember 11-diki évfordulón hallhattuk, hogy a tűzzel vassal üldözni kell a terroristákat... Az ószövetségi ember még tudta, hogy a történelem egyes eseményei jelek is, de ez mára feledésbe merült. A borzasztó tragédia remélhetőleg nem ismétlődik, de valószínűsíthető, hogy nem véletlenül, hanem nagyon is tudatosan a Világkereskedelmi Központ vált az elsődleges célponttá, amely a pénz "katedrálisa" volt 407 méteres magasságával, amely majd háromszor magasabb, mint a kölni dóm vagy a gízai piramisok.

AZ igazság persze nem a terroristák oldalán van, de a jeleket meg kellene látnunk az ilyen eseményekben is. A pénz őrjítő szorítása, a modern ember tobzódása és a természet esztelen pusztítása, mind-mind csak következménye az Istentől elkanyarodott embervilágnak. "Vessző" és "bot" az, ami vigasztalhatná az embert, de vigasztalást, békességet inkább a birtoklás határtalanságában keres. Az anyagvilágban elmerült ember számára az a természetes, hogy az anyagnak nagyobb az értéke, mint az embernek. Pedig ez természetellenes, hiszen ez az istenképű emberi természetünk elleni.

Aki nem olvassa a jeleket - mára sajnos az ember ezt a képességét elszunnyasztotta magában - az nem látja meg a "botban és vesszőben" a vigasztalást, hanem magát a botot és vesszőt elemezgeti... aminek eredménye a félelem. Soha ennyire nem volt depressziós a világ, s ez elsősorban a fehér-kultúrára, az ún. zsidó-keresztény világra nézve igaz. A kórházak csordultig telve vannak pszichiátriai betegekkel, de a társadalom jelentős része is "tömve van" nyugtatókkal, anti-depresszáns tablettákkal... Jól van ez így? Így kell ennek lennie? Bizonyára nem. Mert az élettől való félelemnél már csak a haláltól való rettegése nagyobb a mai "modern" embernek... modern, vagyis kor-szerű. (A "szer" a régi magyar nyelvben a törvényt jelentette.) Korunk törvénye a dolog mindenhatósága a személy felett! A tízparancsolat mértéke sajnos az ellenkezőjére változott: abban ugyanis az első kilenc törvény a személyt és a közösséget, a maradék egy a "Ne kívánd..." pedig a dolgot, a vagyont védte. Ma a jog kilenctizede a "dolgokat" védi, s alig kap védelmet a személy, a közösség... Jól van ez így?

Jelek pedig folyamatosan adatnak, csak olvasnunk kellene belőle. Képzuhatagos világban élünk, de elfelejtettük a képeket olvasni. A bibliai ember tudott, és ma is tud olvasni a képekből - mégha az néha "tükör által homályos" is... de legkevesebb az irányt megfejti belőle: azaz a Fény felé törekszik.

Amiért ma imádkozunk:
Békéért a világban, s a saját lelkünkben.
A mai nap imádsága:
Uram, tégy békességed eszközévé! .

2006. szeptember9-10.
szombat-vasárnap

"Senki sem próféta a maga hazájában!" Idézgetik hibásan Jézus szavait, hiszen Jézus ezt mondja: "Egy próféta sem kedves a maga hazájában." Azaz: mindenki lehet próféta "otthon" is, csak az nem lesz kedves sem a közvetlen környezetének, sem a prófétának. Jeremiás küldetése egyértelmű, de mennyire látja a ma átlag-keresztény embere Jézustól kapott feladatát, a mandatum Christi-t?

Ha Jézus tanítását vesszük kiindulópontnak - s miért ne tennénk ezt -, akkor azt kell mondani a kereszténység a mai világban erősen visszaesett hatékonyságában. Másképpen fogalmazva "rostálás" alatt van. A katolikus egyházban borzasztó mértékű a paphiány, az anglikán egyház tucatjával zárja be, adja el többszázéves gyönyörű templomait, a protestáns egyházak pedig olyannyira a szómagyarázat bűvöletébe kerültek, ami gyakorlatilag a ma átlag-keresztény embere számára követhetetlen. Követhetetlen, mert olyan szellemvilágot közvetít, ami többnyire csak az írástudók fejében létezik, s követhetetlen azért is, mert nem az egészséges lélek méltóságteljes(istenképű) kiteljesedését segíti, hanem olyan "kereszténységet" propagál, ami ellen leginkább Jézus tiltakozna. Mi az, ha nem farizeusság, amikor olyan "terheket" raknak emberek nyakába a Szentírás alapján, ami abban nem is szerepel? Jézus mondja: "legyetek olyanok mint e kisgyermek"... ebben benne van az is,. hogy Istentől kapott életünket, mint a gyermek, őszintén, mélységgel és magától értődően, "játszhatóan" kell(ene) élnünk... Ez csak akkor lehetséges, ha tudjuk, hogy az Isten nem öregembert akar látni a gyermekben, s nem infantilis lelkecskét az idős keresztényben. Nagyon sokszor hamis életmodellek vesznek minket körül. Ezért van a kereszttény családokban is sok-sok életvezetési hiba, tragédia. Istennek legyen hála, azért vannak kivételek, korra, nemre és felekezeti hovatartozásra való teklintet nélkül! Mi is az "élhető" kereszténység(azaz Krisztuskövetés)? Derű, életöröm, felelősség - Luther által is megerősített értékek.

Luther egyszerűen beszél, talán éppen ezért nem akarják őt sokan megérteni. Ezt is mondja: "A szülők, az Isten helytartói a családban" - súlyos szavak! Bárcsak megértenék sokan! Nem a "fentről kapott" tekintélyt kellene követelni a következő generáción, hanem az abszurditásig menő isteni áldozatkészséget kellene eléjük élni. Ha nem ez történik, akkor a jövő bukik el - már itt a mában! Jeremiás elindul és szól... teszi a dolgát, amire hivatása van. Nekünk is az a feladatunk, hogy megfeleljünk az elhívásnak, mert az Úr eklézsiájába (eklézisa=kihívottak, elhívottak gyülekezete) tartozunk. Mire van hívásunk? A szóra, a cselekedetre, a bátorításra vagy éppen a testvéri meghallgatásra? Akik keresik Őt, erre is választ kapnak...

Amiért ma imádkozunk:
Fenntről kapott feladataink betöltéséért.
A mai nap imádsága:
Urunk, Istenünk, a megfáradt lelkek gyámolítója! Tégy készségessé minket a Tőled kapott lehetőségek bölcs kihasználására, s növelj minket alázatban, szeretetben és reménységteljes derűvel ajándékozd meg mindennapjainkat! Ámen.

2006. szeptember8. péntek

Elrejtőzni-, mozdulatlanul beleolvadni a környezetbe, lélegzet visszafojtva várni, hogy eltávolodjon a közelünkből az, aki keres minket. Ismerős az érzés, talán csak a gyermekkori bújócska vagy számháború emlékei elevenednek meg... de élnek még közöttünk olyanok, akiknek az elrejtőzés nem játék volt, hanem a menekülés, a megmaradás egyedüli útja. Istennek legyen hála, hogy ma már nem kell megtapasztalnunk a feketeautós totalitárius hatalmakat!

Oltalom. A menekülő ember számára a legédesebb szó. Az ember az édenkerti büntetés óta keresi a helyet, ahol elrejtőzhet Isten elől, ahol nem találhat rá. Bár annyit megtanultunk már, hogy a bokrok mögé, vagy a tarsisi hajóra nem érdemes elbújni, de azt gondoljuk nekünk majd sikerül találni biztosabb rejtekhelyet... és általában el is hisszük hogy saját életfilozófiánk függönye mögé állva nem lát minket az Isten. Hogyan rejtőzik a ma élő ember? Próbál elfeledkezni Istenről, remélve, így Isten is elfeledkezik róla. Ha én nem törődöm vele, Ő sem törődik velem. Ha én azt mondom, hogy nincs Isten, akkor számomra halott.

Miért is szeretnénk menekülni Isten elől? Félünk. Félünk, mert előle nem rejthetünk el semmit. Félünk, hogy tükröt tart elénk, és fájdalmas lesz szembenézni önmagunkkal. Az emberek elől eltitkolhatjuk hibáinkat, de az Isten legtitkosabb gondolatainkat, érzéseinket is ismeri. Ha Isten elől futok, akkor csak idő kérdése, mikor esem gödörbe... ilyenek vagyunk. Bele kell esnünk néhány mélységes kútba, hogy rádöbbenjünk: mégis csak nála rejtőzhetem el, s akkor menekülök meg, ha Ő rám talál.

Az evangélium így hangzik: "Oltalmazom, mert ismeri nevemet." Aki ismeri? De ki az, aki ismerné valójában az Istent? Az, aki tudja: az Isten soha nem ismerhető meg teljesen. Ennek ellenére megérzi, s megélheti jelenlétét mindennapjaiban. Hol? Azokban az élet-csodákban, ami mellet oly sokszor közömbösen elmegyünk. Az Isten ma is készített mindannyiunknak egy apró csodát. Észreveszed?

Amiért ma imádkozunk:
Felismerésért, belátásért.
A mai nap imádsága:
Urunk! Te látod életünk zaklatottságát, s a vágyat a szívünkben a biztonságra, a megnyugvásra. Oltalmazó kezeddel vond körbe életünket, hogy áldásodat megérezve és megélve mi magunk is áldás lehessünk környezetünk számára! Ámen.

2006. szeptember 7. csütörtök

Ha valakit betegség, tragikus esemény "malomköve talált el" egészen másképpen beszél, gondolkodik a szenvedésről. A kórház fehér falai igyekeznek több fényt terelgetni az ágyon fekvő kiszolgáltatottra, de a szenvedés és a reménytelenség sötétsége majdnem minden fényt magába zár... A Fény mindenhová eljut, de mégsem láthatja mindenki...

Szenvedés és öröm. Életünk két szélső lelki állapota, melyek elhordozásához bölcsesség kell. Mindkettőt ízlelgetve, lényegiségét vizsgálva misztikus területekre juthatunk. Adódik ez abból, hogy életünk mindennapi történéseit nem úgy éljük meg, mintha azok nagy távlatokat feszegetnének, jóllehet minden pillanat kapu a végtelen felé is.

Reggelenként felébredve e világ valóságára, szaladunk-futunk napi programjainktól vezérelve, hogy pontot tehessünk elkezdett munkáink végére. Mindeközben nyugtázzuk: végül is ez a dolgunk. Néha azért felvetődik lelkünkből a sóhajos kérdés: lehetne esetleg másképpen is? A szenvedés és az öröm sok kérdésünkre ad választ, de újabb kérdéseket is szül, melyek közül az egyik legnagyobb: de most hogyan tovább? Egy betegség, vagy egy oltár előtt kimondott igen egész életünket megváltoztatja...

A jövőtől való rettegés hálójában sokan vergődnek manapság. Jól döntöttem-e, jól választok-e itt és most? Megnyugvást csak egy adhat: a helyes viszonyulás a Szentséghez. Ha életünk nagy érzéseiben sem fedezzük fel a felénk közeledő Istent, akkor nem fedezzük fel sem a betegségben az életszentséget, sem a nagy örömben Gondviselés csodáját. Az öröm és a szenvedés lehetőség az Istennel való találkozásra. Ha nem így élünk vele, akkor kizárjuk azt az Erőt az életünkből, amelynek segítségével túlléphetnénk önmagunk korlátain. Ha nem fogadjuk az elmúlandó dolgokban az Örökkévaló közeledését, akkor marad a szenvedés tüze, mely eléget, az öröm tüze, mely kiszárít. Ha naponta imádságos lelkülettel fogadjuk mindazt, ami ránk vár, akkor a teher könnyebül, és az öröm gyarapodik.

Amiért ma imádkozunk:
Elkötelezettségért - egymásért.
A mai nap imádsága:
Uram! Te látod, hogy milyen sokszor nem értem a világot, s önmagamat. Engedd, hogy jobban megismerhesselek Téged, s magamban megtaláljam a belémplántált istenképűséget, s aszerint is éljek mások hasznára. Ámen.

2006. szeptember 6. szerda

Az ember élete lineáris. Van eleje és vége. Sokan úgy gondolják, hogy ciklikus, azaz van újraszületés. A kereszténység tanítása szerint újjászületés van, újraszületés nincs. Életünk szépségét, örömét, de egyben kockázatát is az adja, hogy egyszer élünk... mondja népi bölcsesség, de nem igaz, hogy sosem halunk meg. Mire elolvasod ezt az áhitatot, a világon mintegy félezer ember halt meg, de hazánk területén is legalább egy embertársunk elsuhant az anyagvilágból... Halálra gondolni akkor, amikor az élet oly sok csodálatos dolga leköti figyelmünket, talán nem ildomos... vagy mégis gondolnunk kell rá?

A zsoltáríró gondol rá. Több oka is van ennek. Egyrészt bármikor semmivé válhatnak a tervek... azaz nem tudjuk mikor kell visszaadnunk lelkünket Teremtőnknek. Manapság nem az a jellemző, hogy az élet végén, azzal betelve, megelégedetten várjuk a jó halált, mintegy barátot, aki megszabadít a testi nyomorúságainktól, s kivezet minket ebből a sötét siralomvölgyből. Ami a középkorban elfogadott világnézet volt, az manapság elfogadhatatlan. Gyorsan élünk... de gyorsan is halunk meg. Igyekszik mindenki minél több történésben részt venni, többet látni, tapasztalni és birtokolni az anyagvilágból, hiszen az élet oly rövid. Igazuk lenne mindazoknak, akik még drogokkal is hajszolják magukat, hogy a tempo - az élmények megszerzésére - még nagyobb legyen? Ha Istent sikerrel kizárjuk az életből - s ez az egyetlen egy, amit ebben a földi világban perfekcióval képesek vagyunk megtenni, a többi csak próbálkozás -, akkor igaza lehet az élvezeteket hajszolóknak. Ha azonban sikerül hittel belelátni a teremtettségbe, ha megadatik néhányszor, hogy istenes távlatokat meglássunk, akkor másként gondolkodunk világról, emberről, életről és halálról.

És mi az istenes távlat? Az, hogy az életünk Tőle jön, s Hozzá tér vissza, hiszen Ő maga az Élet. Ez az anyagvilág horizontján túli látás az evangélium hétköznapos valósága.

Amiért ma imádkozunk:
Sorsunk és egymás elfogadásáért...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Te látod a terheimet, gondjaimat. Vedd el önzésemet, s okoskodásomat, hogy keresztjeimet és kérdéseimet Rád vethessem. Ámen.

2006. szeptember 5. kedd

Csak idő kérdése, s belénk plántált halhatatlan rész, a lélek megszólal. Először sóhajt, azután szól, s ha kell kiált. Egy bizonyos: sóvárgását az Isten felé valahogyan kimutatja. Mivel Isten tisztasága, szépsége, fensége nem "tűr" semmiféle álnokságot, ezért csakis egyetlen hang juthat Őelé: az őszinteség hangja. Hányszor megtapasztaltuk életünkben - úgy, ahogy nem vártuk -, milyen is az emberek "őszintesége"... telve számítással, kapni-akarással. De hányszor átéltük azt is, hogy "majd most megmondjuk"... őszintén, kertelés nélkül azt, amit gondolunk a másikról - s aztán valahogyan, valamiért mégsem sikerült. Nem azt mondtunk, amit akartunk ésnem úgy, ahogyan szerettük volna. Valamit alaposan elhibáztunk - balgák voltunk.

Minél inkább rákényszerít minket Isten meg-megkopó életünk naponkénti kellemetlenségeivel, gondjaival, problémáival - olykor tragédiáival is -, hogy szembenézzük az "élet igazságaival", annál inkább kívánjuk a kötözöttség oldását, a terhek elvételét... a bűnök bocsánatát is. Mivel bűn a rossz megcselekvése, s a jónak elmulasztása is, s ezért bőven vannak lelki terheink: tehettük, de nem tettük... adva volt az alkalom, s mégsem "sikerült". Kudarcot vallottunk. De talán jobb, ha beismerjük: balgák voltunk...

A zsoltáríró őszinte szava lelket rezdít ma is. Utat mutat a tisztaság, a beteljesedés felé. Van-e nagyobb cél földi életünkben, mint bevégezni a missziót, a küldetést? Nem távoli népek megtérítésére, teoretikus válaszok keresgélésére kell gondolnuk elsősorban, hanem mindenekelőtt a saját életünkre. Bevégeztem-e jól, kevésbé jól, egyáltalán észrevettem-e, hogy mire is "küldettem" e földi világba? Elsősorban az "enyéimre" kell hogy gondoljak: családtagokra, barátokra, munkatársakra, szomszédokra... azokra, akik ismernek, részesednek az életemből. Tudtam-e nekik őszinte emberi pillanataimmal örömet okozni vagy egyszerűen csak elgondolkodtatni őket odafigyelésemmel, meghallgatásommal, bátorításommal? Ha igen, Istennek legyen hála érte! Ha nem, akkor engedjem, hogy a zsoltár szavain keresztül átmelegítsen Isten közelsége, s kinyílhasson lelkem, a Tőle jövő megújító Fény befogadására.

Amiért ma imádkozunk:
Elrontott, céltalan életekért...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Balga voltam, mert nem fogadtam el, amit adtál, nem tettem azt, amit akartál, nem engedtem, hogy azzá formálj, amivé magam is mindig válni szerettem volna. Tisztítsd meg lelkemet, hogy Benned felszabadulva, örömmel töltsem be küldetésemet. Ámen.

2006. szeptember 2. szombat

Tanítható-e a jószándék? - a gyakorlat teteti fel velünk a kérdést. Gyakran tapasztaljuk mások irígységét, kárörömét nemkülönben fölényeskedését vagy " jóakarónk" "szívből jövő" jókívánságát, ami éppen az ellenkező üzenetet hordozza, mint ahogyan azt nyelvtanilag értelmezhetnénk. Megtanulható-e a természetes odafigyelés a másikra? A készség A befogadásra: "amit most mondasz, az fontos nekem" Vagy ábránd csupán mindez?

Jézus szerint a jószándék nem az akarás kérdése, hanem életforma: az Atyaisten erőterében való létezés. Ha ott éljük életünk minden pillanatát (azaz tudatában vagyunk, hogy Ő bennünk, közöttünk misztikusan Jelenvaló), akkor csak azt tudjuk tenni, amit szeretnénk, hogy mások is velünk cselekedjenek.

Sokan nem értik, hogy miért érzik jól magukat a keresztények, amikor lemondanak valamiről vagy áldozatot hoznak valamiért. Ha valamit meg kell tenni, az nem adhat örömöt, hiszen benne van a "muszáj" keserű íze... Nemcsak arról van szó, hogy jót tenni, jó dolog, hanem sokkal inkább arról, hogy ha nem tennék meg azt, amit a szívük diktál, akkor lenne örömtelen az életük. A ma embere az örömöket hajszolja. Élevezeti társadalomról beszélhetünk. Az egyén a közösség fölé nőtt: kisközösségben, nagyközösségben egyaránt. Jézus tanítása az egyetlen menekülési utat kínálja... Vajon meghallják?... meghalljuk?

Amiért ma imádkozunk:
Szabadságért...
A mai nap imádsága:
Uram! Add nekem a szeretet szabadságánák ízét. Segítsd meg a jószándékú embereket mindenütt a világon. Adj bátorságot mindenkinek, hogy Benned bízva éljük életünket! Ámen.

2006. szeptember 1. péntek

Jó pásztor , IV. sz., Róma, Museo Vaticano

"De mi van a többiekkel?" Hányszor hallhatjuk a kíváncsi, olykor okoskodó kérdést, amikor a kereszténység "ügyéről" beszélgetünk. Általában ilyenkor az az érdekes a beszélgetőpartner számára, hogy hogyan üdvözül a másik, a más kultúrában, más világban élő. Ez Isten dolga. Nem is lehet, de nem is kell rá perfekt választ adni, hiszen akkor a kegyelmet magyarázgatnánk.

Nem az a fontos, hogyan üdvözülnek a többiek, hanem az, hogy hallgatnak-e az Ő szavára, elfogadják-e a krisztusi értékrendet? Elanyagiasodott nyugati (keresztény) jóléti világunkban elfogadott a "hadd hulljon a férgese elv" - szebben fogalmazva: a nyomorultnak, az elesettnek, a társadalom szélére szorultnak a más a "karmája" vagy ő "ezért jött le a világra". Jézusnál nem a filozófiák, s az "Uram, Uram"-azgatások számítanak, hanem a cselekvő szeretet. Képes-e valaki nem egyszerűen tolerálni, hanem segítő, agapé, azaz önfeláldozó szeretettel odafordulni embertársa felé? Ez ugyanis a túlélés, a megmaradás granciája. Tudok-e többett tenni, mint ami általában elvárható? Ha nem, akkor az adott közösség pusztulásra van ítélve... Ezért fontos a krisztusi értékrend!

Az, hogy manapság milyen az értékrend - azt tapasztalhatjuk szűkebb, s tágabb környezetünkben. Szomorúság helyett mégis az evangéliumban, Jézus prófétai szavában van bizalmunk: "lesz egy nyáj, egy pásztor". Ez azt jelenti, hogy a nagy megpróbáltatások idején remélhetőleg mindeki rádöbben: csak együtt lehet megmenekülni. "Egy csónakban evezünk." Igen, kicsivé zsugorodott a világ... a víz már szivárog befelé, de még mindig nem tanult meg a világ együtt evezni. Ha továbbra sem tudunk egymásra figyelni - soha nem érjük el a kikötőt...

Amiért ma imádkozunk:
Egységért - családban, közösségben.
A mai nap imádsága:
Megváltó Urunk! Add nekünk az egység lelkét, hogy mentő akaratodat felismerve épüljünk szeretetedben, s egymásért áldozatkészen tudjunk élni! Ámen.