Milyen liturgiával bontsunk templomot? A kérdés nem újságírói, afféle uborkaszezonos, hanem nagyon is gyakorlati, amely komoly teológiai kérdéseket is felvet. Gondolataimat több tény is indukálja: Egyre növekszik azon egyházközségek száma, ahol a létszámban kicsiny gyülekezet képtelen fenntartani financiális erejét többszörösen meghaladó, szépemlékű múltjának hagyatékát: a templomot. Nemcsak a presbitériumok, a magas közegyházi funkcionáriusok is csodálkozva tárják szét kezüket: Akkor most mit tegyünk? |
|
1993 és 2005 között a felmérések szerint a német katolikus egyház kétmillió, a német protestáns egyházak pedig mintegy négymillió hívővel lettek kevesebben. Mindez komoly gyakorlati nehézségeket is eredményez: akárcsak három évvel korábbi helyzettel összehasonlítva mintegy tízmillió euróval kevesebb a német egyházak bevétele, illetve a létszámcsökkenés miatt egyre több egyházi alkalmazott kerül utcára (Németországban az egyházak a legnagyobb munkáltató szervezetek), valamint egyre feleslegesebb és nagyobb gond az egyházi ingatlanok fenntartása.
A német Katolikus Püspöki Konferencia is kénytelen volt az egyre problémásabb jelenséggel foglalkozni, hiszen a helyzet oda jutott, hogy egyes közösségek már a templomépületeket sem tudják működtetni, illetve bizonyos helyeken már életképes közösségek sincsenek. A püspöki kar döntése szerint a feleslegesnek bizonyuló templomokat elsősorban más felekezeteknek kell átadni (kivéve a muzulmánokat), ám minthogy erre igen kevés igény van, ezután oktatási vagy kulturális célú hasznosításukat látnák szívesen. Természetesen vannak funkciók, amelyeket az átadáskor eleve kizárnak, mint például az éjszakai mulatók, szórakozóhelyek vagy bevásárlóközpontok (bár érdekesség, hogy Nagy- Britanniában és Hollandiában ez utóbbi funkciót engedélyezték).
A német templomok kiárusításának folyamata még csak a kezdeténél tart. Egyes pesszimista egyházi becslések szerint a folyamat végén az egyházi ingatlanok mintegy harmada jut majd ilyen sorsra. Ezzel együtt azonban a német egyházi közösségek gazdaságilag a szükséges mértékben működőképesek lesznek, hála a Németországban számukra kedvezően kidolgozott finanszírozási és állami adózás-segítési rendszernek.
|
"Húsz évvel le vagytok maradva!" |
Oltár helyén söntéspult? Vitathatatlan tény - ahogyan áldott emlékű tatai kapucinus barátom/kollégám János atya mondta: "Meglátod, a gyülekezeteket az ingatlanaik ölik meg!" - s milyen igaza volt! Egy-egy templom (az esetek többségében műemlékről van szó!) felújítása külső segítség nélkül - hiszen az államosítás, a kisajátítási eljárások után az egyházak elveszítették önfenntartásukhoz szükséges alapvető gazdasági hátterüket - financiális öngyilkosság, s gyorsan tegyük hozzá: olykor már a fenntartása is elviselhetetlen terheket ró a sokszor nemcsak pénzügyileg agonizáló gyülekezetre. Ha valaki körülnéz egy kicsit a hirdetések között, akkor hamar találhat kisegyházi gyülekezetek egykor istentiszteleti alkalmaiknak helyt adó, eladásra ítélt ingatlanokat, de nem kell sokáig böngésznie, hogy a "történelmi egyházak" szórványgyülekezeti kényszerlépéseinek ingatlanpiaci nyomait is felfedezzük: ott vagyunk az ingatlanpiacon, sajnos nem mint vevők, hanem mint eladók. Azt már elfogadtuk, ha meg nem is szoktuk - a történelem kényszerűsége okán -, hogy egykor pompázatos zsinagógák a fasizmus/kommunizmus áldozatául estek, s jobb esetben néhány évtizedes "bútorraktár-vesszőfutásuk" után könyvtárrá vagy kiállítóteremmé, ha nem is újjászülettek, de avanzsáltak. |
Közösségi tér - csak most másképpen...
Vajon ez a formáció is évszázadokon átívelő lesz?...
|
|
Egyházunkat is "elérte" a negatív fejlődés, a sorvadás látható jele, kikerült a templomajtóra a tábla: eladó. Nemcsak a templomajtó kilincse lóg szomorúan lefelé, a megmaradt hívek orra is... In concreto: Tudtommal a tokaji evangélikus kistemplomot árulják, ha elkél, akkor precedensértékű sorsát többtucatnyi osztja majd. Tőlünk nyugatabbra gyönyörű templomokat bevásárló-központként, lakóházként, vendéglátóipari egységként, nemegyszer éjszakai lokálként, "öröm-tanyaként" hasznosítottak új tulajdonosaik - Na ja, az ész is ezt diktálja: azt kell csinálni, amire igény van... |
Amíg Európa fejlettebb felében a keresztény templomok kiürülnek, eladdig a dzsámik gombamód szaporodnak. (Egyébként Németországban - a nem kevés jogi tortúrát tekintve könnyebb egy iszlám, mint egy keresztény templomot megépíteni.) Érthető módon a német keresztény egyházak nem szívesen - ellentétben a szabadegyházakkal - adják át kultikus használatra templomaikat. (Volt is ebből nagy port kavart diskurzus...) Ha már végképp megszűnik egy egyházközség, akkor inkább jöjjön a buldózer... nos, ez is jelzésértékű! Nemcsak nekünk, hanem a nemkeresztény világ felé is.
Beismerjük vagy sem, látható jelei ezek a lelki hanyatlásnak, Krisztus népe lassú pusztulásának. Majd amikor minden megszűnt már: iskola, könyvtár, színház, s csak a bevásárló-központok maradnak alternatív időtöltést kínálva (lásd keserűséges amerikai modell), akkor kiderül, hogy milyen sok feladata van egy jól működő egyházközségnek: a karitatív feladatok mellett a kulturális, az önsegélyező, az integráló pszichoszociális, s persze mindenek előtt az egészet egységbe forrasztó liturgiai...
De mit csináljunk, amikor nemcsak egy gyülekezet, de az egész falu eltűnik? A globalizáció pestise minden közösséget elér, így a szentegyháziakat is, ezt kár lenne tagadni. A vidék elsorvadása/elsorvasztása a templom, a kultúrházak elesésével kezdődött. Hűséges, a végeken mindvégig kitartó - többnyire idősebb lelkészkollégák vívták kemény egzisztenciális csatáikat, amíg bírták vagy koruk engedte. Amikor még csak a templompadok ürültek ki, legfeljebb a gyülekezet vezetősége sopánkodott, de amikor megszűnt az iskola, sőt a posta, majd az utolsó vegyesbolt is - akkor már mindenki "szentségelt", hogy ez így mégsincs rendjén... |
|
A nagy "globo-járvány" ellen az egyházak sem találtak ki még százszázalékos védőoltást. (Ugyan létezik - ez az evangélium -, de a beteg még nem hagyja, hogy beadják neki.) Siker-történetként könyveljük el, ha egy-egy gyülekezet társadalmi respektjét is emelendő, öregotthonokat, családsegítő központokat hozott létre, s üzemeltet - tegyük hozzá a tényt: egyre zsugorodó külső támogatásból. Vizsolyi református kollégám panaszkodott, hogy a szomszéd falu templomát széthordták, csak a keresztelő-kút és a szószék töbmázsás márványcsonkja állt ellen, no meg a harang... ez utóbbi csak azért, mert a hozzávezető létrát már korábban ellopták! Amíg persze a templompadokat és a lépcsőket tüzifaként kényszerülnek egyesek felhasználni, addig az egyházak karitatív szolgálata csak reklámfilmbe illő tűzoltó-munka... Ez persze semmit nem kisebbít a szociális területen dolgozók heroikus küzdelmekkel vegyes mindennapi áldozatos munkájának elismertségén és szükségességén.
|
A templom a jövőnek épül... ...És ha elbontják? Tatárjárás-, törökvész-, háborúk-, vagy földrengések-pusztította korok után a templomok felépítése nemcsak alapvető igény volt, hanem a lelki önmegerősödés eszköze, az újrakezdés, az élni-akarás egyértelmű jele is. S ha mi magunk bontjuk el a templomot? És ha a mi közreműködésünkkel tűnik el az Isten Háza egy közösség életéből, az mit jelez? Csakis egy valamit: a halált. |
A templom a közösségi élet szent helye. Az emberek templomlátogatási szokása többnyire nem tudatos krisztuskövetésen, hanem tradíción alapul. Elég nyomorúság - nyögött is eleget az egyház népe ezalatt - , ha valaki tudatlan a tekintetben, hogyan is alkalmazza az ót, s az újat. Szánalmas, amikor hagyományteremtésről beszélnek az első alkalomkor, s a harmadikon már régi tradícióról szónokolnak - elfelejtve, hogy a hagyományok generációkon keresztül alakulhatnak csak ki.
Régen a templomépítés nemegyszer generációkon átívelő feladat volt, háborúk, éhínség, járványok szakaszolták a megvalósítást. Ezért aztán különösen is ragaszkodtak az emberek a templomukhoz, amit még nagyszüleik, szüleik kezdtek el építeni. A templomok évszázadokon át állnak, s ha földanyácska nem rázza meg magát, akkor évszázadokkal később, amikor már rég nincs ott élő gyülekezet, a falak-határolta szakrális tér akkor is hívogat. Templomot gyorsan eltüntetni csak a modernkori ember tud - bombával, folyószabályozással vagy értelmetlen városrendezéssel. A legszomorúbb az, amikor nem az általános rendezési terv, hanem a kényszerűség a kiváltó ok: nincs ember a templomban. Van-e más megoldás?
A kínálkozó alternatíva: "Költöz(z)ünk!" A valóságos világból a virtuálisba... Újabban egyre több egyházközség, stagnáló vagy egyre kisebb hatékonysággal, reprezentálja magát a digitális mű-világban. Az újdonság varázsán túl, hamar kiderül, hogy a cyber-térben nem is olyan egyszerű hirdetni az Isten Valóságát... Szintén tény: nem csak humán-politikai megoldásokban, de sok minden másban is szűkölködnek egyházaink. Bár egy virtuális gyülekezet fenntartása tényleg költséghatékonyabb, az más kérdés, hogy így mennyire töltjük be a mandatum Christi-t, illetve a Mester is az Ő igéretét: "Ahol ketten-hárman összejönnek az én nevemben..." - valóságosan(!), s nem osztott időben. A valóságos közösség, s az "egy szerveren levés" két alapvetően különböző dolog. Még mielőtt azt gondolná valaki, hogy internet-ellenes vagyok, megjegyzem: óriási lehetőségek rejlenek az internetben az egyház számára is, manapság azonban az esetek többségében az internetes felületen aktívkodás nem más, mint a lelkész pótcselekvése. Színes forma - kevés tartalommal. |
Ez lenne a jövő útja, virtuális közösség, tökéletes avatárokkal? Ebben a világban még a pap is tökéletes...
|
Ha az élet úgy hozza, akkor költözünk, s a megváltozott életkörülményeinknek örülünk vagy szomorkodunk miatta. Ha kisebből a nagyobba, akkor az örömteli, ha vödörből a csöbörbe, azt nem éppen lelkesedve tesszük. A "költséghatékony, takarékos" állam ötlete a legnagyobb hazugság, amivel valaha is találkozhattunk. Hogyan lehet pazarlásnak minősíteni azt, ami az életet szolgálja? Eleddig ugyanis csak ez történt keleten és nyugaton egyaránt! A közösségi lét védelmét szolgáló intézmények reformnak álcázott átszervezése (értsd: ellehetetlenítése) támadás az egyén ellen!
Végül: Milyen legyen tehát az elbontási liturgia?
A katolikus teológia szentségtana már lényegesen korábban megoldotta a problémát, a protestánsok azonban gondban vannak. Először is a templom szentségét nem a reálprezentáció (valóságos jelenlét) tana biztosítja, láthatóan a tabernákulumban (katolikus templom oltárán lévő szekrényke) őrzött euharisztia, vagyis az "ÚR-test", hanem a jelenlevők communioja (közössége) az Isten igéje által. Ugyanakkor az embervoltunkból fakad az érzelmi kötődés, ami miatt nem hagy minket hidegen, ha megérinthetjük azt a keresztelőkutat, amely felett ükapánk ükapját is keresztelték vagy ihatunk abból a kehelyből, amiből őseink is itták a szövetség vérét. Internetes portálokon bőven akadnak templomi tárgyakat reklámozó cégek. Kollekciójukban megtalálhatóak a "bontási anyagok" is, az egykor liturgikus cselekményeknél használt eszközök, de szószékek, templomi ablakok, gyóntatószékek és persze keresztek minden mennyiségben...
|
Örömünnepes nem lehet a templom "temetése", s jóllehet a gyász-liturgiát helyénvalónak érezhetjük, de valahogy mégsem idevaló. Sokkal inkább a hálaadásnak kell(ene) kidomborodnia, ha valamilyen formában továbbél a gyülekezet vagy annak maradéka. És ha nem? Ha már rég gazdátlan a templom, elhagyott fíliája egy nagy gyülekezetnek? Nehéz kérdések ezek... |
Persze ha a templom bontását az idő és a lelketlen emberek már elkezdték, egy kicsit más a helyzet... De ha minden szépen a helyén van - akkor már elnehezül a szív. Persze mindezt csak gondolom, mert hála Istennek ilyen gondok nem aggasztanak. Ugyanakkor láttam már gondterhelt esperesi tekintetet, amikor méteres gazban, düledező parókia udvarán állt - meglehetős tanácstalanságban... Minden egyes templom pusztulása az egyház egy-egy látható bástyájának a feladása, az Isten országának földi határkő-elmozdítása, kényszerű beismerése annak, hogy veszítettünk. Az ember természetesen nem szeret veszíteni, vagy ha veszített, nem hivalkodik vele, hanem hallgat róla, s akkor sem válaszol, ha kérdezik. Én most mégis kérdezem: Akkor milyen liturgiával bontsuk el a templomot? Média-visszhang alapján írta: |
|
