A hagyományát vesztett, vagy azt folyamatosan elveszítő ember különösen is vonzódik a tradíciókhoz. Ha teheti, távoli tájak egzotikus világát is felkeresi, hogy keresse-kutassa, megismerje azt, ami neki már nincs. Miért ennyire fontos a tradíció? Egyszerűen szép szokás csupán, melynek ápolása segít megtalálni a lélek nyugalmát? A kérdés nem teoretikus, nagyon is gyakorlati: faluvá zsugorodott világunkban egyre erősödik a nacionalizmus - pozitív, s negatív irányba egyaránt(!) -, a tradiciók iránti vonzalom növekszik, s jól látszik, hogy nem egyszerűen csak divatjelenségről van szó.

A hagyomány nem csak azért fontos, mert nélkülke nincs kultúra, sokkal fontosabb benne, hogy hidat alkot a múltba, a távolabbiba is, s segít megtalálni életünk legfontosabbikát: önazonosságunkat. Identitásnak mondják ezt, azaz amivel legbennsőbb "énünk" azonosulni tud. Ennek az azonosságtudatnak az egyik legfontosabb építőeleme a nyelv. Ezért nagyon fontos az anyanyelv oktatása! Ha ezt elhanyagoljuk, akkor nemcsak egyszerűsödik s kopik a nyelv, de lassan halványul az identitás is... s idővel az ilyen embert úgy lehet majd (meg)vezetni, ahogyan a pillanatnyi "vezetői" érdek azt kívánja. Az ilyen embert nemcsak az üres politikai ígéretek tévesztik meg, de személyes kapcsolataiban is "hátrányt" szenved. Igen sokszor ebből a csoportból kerülnek ki az önbecsülésükkel kínlódó férfiak és nők.

A tradíció nemcsak nyelvben, hanem öltözködésben is megnyilvánul. (Régen persze jobban, mint ma.) Az pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy kinek milyen a hagyomány-háttere, hogy milyen cselekedeteket "ölt magára". Az értékcentrikus vagy értéktagadó cselekedetek világosan jelzik, kinek milyen volt a családi háttere, ki milyen kultúrából érkezett el oda, ahol éppen él, s mozog. A világ jelenlegi (egyik) legnagyobb problémája az integráció. Hogyan lehetséges beleilleszkedni egy adott kultúrába a más kultúrában felnövekedett embernek. Itt persze nagyon gyakran azt is kultúrának tekintik, ami nem az, hanem egyszerűen csak lustaság, nemtörődömség, antiszociális magatartás...

Pál "hagyománya" nem a zsidó kultúra propagálása, hanem a Krisztus ismeretének a továbbadása. Annak a Krisztusénak, aki legyőzte a halált... Nemcsak Pál, mindenki számára ez a központi kérdés! A halállal való szembesülés nem ésszerűtlen halálkultusz - ahogyan azt felületes értelmezői és elutasítói közhelyszerűen gondolják -, hanem egyfajta lelki gyakorlat, amely lehetővé teszi, hogy ne ragaszkodjunk, annyira, az anyagi dolgokhoz.

Hogyan kerülhetünk el számtalan csapást és veszélyt, hogyan tarthatjuk távol magunkat a betegségektől és a balsorstól, mikor leszünk képesek a hűség és a gyermeki kötelesség útja szerint élni, sőt mi több, hogyan élvezhetjük az életet. Hogyan válhatunk nagyszerű személyiségekké, aki sok csodálatraméltó tulajdonsággal rendelkezik? Úgy, hogy mindenekelőtt azt a tényt kell észben tartanunk, éjjel és nappal, Újév reggelétől, amikor felemeljük evőeszközünket, hogy elfogyasszuk reggelinket, egészen az év utolsó éjszakájáig, amikor elkészítjük éves elszámolásunkat, hogy meg kell halnunk: Vissza kell térnünk oda, ahonnan jöttünk, az Istenhez, s számot kell adnunk majd mindenről, amit ebben a testben szóltunk, cselekedtünk és mulasztottunk...

Ha a szeretet szót halljuk, bizonyára a második-harmadik gondolatunk a szerelememmel kapcsolatos... Nem véletlenül! A "szer" szavunk eredetileg törvényt is jelent, azaz: az alapvető "elem" nélkül nem létezhetünk az örök isteni törvények szerint, s a "szer" etet minket, vagyis éltet minket az isteni a törvény! Szeretetünk kimutatásának, megélésének számtalan formája van. A hitvesi csók, egy kedves gesztus vagy mosoly embertársunk felé, a gyermek buksijának megsimogatása mind mind azt közli a másik ember felé: fontos vagy nekem... Ez adja az elrejtettség, a biztonság érzését.

Istennek mindannyian fontosak vagyunk, sőt mindennél fontosabbak vagyunk. Ez is az isteni szeretet titka. Nekünk igen nehéz elfogadni, megérteni azt, hogy miért vagyunk fontosak az Istennek - amikor mi alig vagy egyáltalán nem tartjuk fontosnak Őt... Szeretni egymást mindenekelőtt azt jelenti, hogy ami az élet után a legdrágább, azt áldozzuk oda: Időt adunk! A véges időnkből ajándékozunk újra és újra annak, aki fontos nekünk, s nem az a lényeges, hogy hol és milyen körülmények között, mindenekelőtt a legfontosabb, hogy az idő odaajándékozásnak soha vissza nem térő pillanatait együtt éljük át.

Amikor ez a csoda megtörténik, akkor "megáll" az idő. Péter Jakab és János azt mondják a megdicsőülés hegyén: "Jó nekünk itt lennünk!" Egy-egy családi esemény nevetéses boldogságperceiőből évek múltán is megerősítő órákat nyerhetünk! Ezt az "idő-csodát" leginkább a szerelmesek él(het)ik át, amikor őszinte szeretetetünk viszonzásra talál a másikban.

Az új parancsolat nem más, mint az "önfeláldozó" szeretet. Sokan - talán éppen a történelem szomorú tanulságai okán -, az önfeláldozást a mártíromsággal azonosítják, aminek manapság nem pozitív az előjele. Ma, ha valakire azt mondják "mártír", akkor arra gondolnak, milyen esztelen, hogy odaáldozza életét, munkáját, erejét valamiért, aminek nincs is értéke... Valójában a mártír szó azt jelenti: vérrel megpecsételni. Vérrel (élettel) bizonyítani valamit - pl. azt, hogy a szeretet a legnagyobb erő a világon!

A Mester életét adja övéiért, s követőitől is azt várja el, hogy ugyanezt tegyék. Van akinek a kínos vérverejtékes rövidtávú, van akinek a kínos, vérverejtékes hosszútávú követés adatik - Isten titka ez is, hogy ki miért, s mit kap... A szeretet lángja, bármilyen kicsinyke is az, ha pislákolva is ég, fényétől a legnagyobb sötétség is összerezzen. Ezért érdemes újra és újra elgondolkodni létünk igazságain s azon, mivégre is kaptuk a lehetőséget, hogy szerethetjük egymást...

Divattá vált hangoztatni: a hűség a "reneszánszát éli" - sajnos még mindig ennek az ellenkezője az igaz! Számtalan kapcsolat - nemcsak a férfi és nő közötti -, de az élet sok más területén (munkahely, baráti kör, rokonság) létező is tönkremegy, pedig nem úgy indult egyik sem, hogy ez lett volna a kitűzött cél.

A nemek közötti kapcsolat jól példázza az Isten és ember kapcsolatát is, hiszen mindkettő "fölöttébb nagy titok." Azaz: amit igazságként meglátunk a nemek közötti viszonyban, az áttételesen igaznak bizonyul a Végtelen Valóssággal kapcsolatban is. Hóseás próféta szerint (is!) a hűséget az igazság alapozza meg. Manapság szívesen beszélnek többféle igazságról vagy az igazság különféle értelmezéseiről, jóllehet igazság csak egy van - ahogyan nincs keresztény etika, iszlám etika, judaista- vagy humanista etika - csakis egyféle szeretetparancs létezik... (Az más kérdés, hogy ezt hogyan értelmezik a különböző kultúrák. Az pedig nem kérdés, hogy a világ egyetlen nője sem akar másodrendű állampolgára lenni az adott társadalomnak, s egyetlen speciális etika-értelmezés sem alapozhat meg semmiféle kizsákmányolást vagy megkülönböztetést.)

Két kérdést érdemes végiggondolni a hűséggel kapcsolatban: Miért nem sikerül hűségesnek maradni, s hogyan marad(hat)nak meg egyesek mégis a hűségben? A hűséget sokminden "kikezdheti", de mindennek eredendő oka az önszeretet. Ez az, ami nem engedi be tudatunkba az igazságot, csak az igazság egy szeletét vagy az igazságnak egy számára szimpatikus magyarázatát. Az önszeretet lényege, "problémaja" abban van, hogy sosem látjuk azt, ami közvetlen az orrunk előtt van... Mert mást tartunk nagyon fontosnak, s arra "fókuszálunk"! Így aztán nehezen vagy egyáltalán nem értjük meg, miért mond nekünk a másik ember olyan dolgokat - gyakran elkeseredésből és tehetetlenségből -, amiket nyersnek, támadásnak, sőt sértésnek veszünk. Valójában arról van szó, hogy nem látjuk a fától az erdőt... (Tulajdonképpen a magőányos fa, s az erdő is ugyanarról szól - csak mégis másképpen.)

A mindent eldöntő kérdés számunkra a beismerés "Na jó!" után az önmagunkat is provokáló "De hogyan?"... Hogyan hozhatom rendbe, hogyan tehetem jóvá azt, amit már nem lehet? Mert nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, mert nem tudom meg nem történtté tenni azt, ami megtörtént... Mindemellett ott van még egy "egészséges-irigység-szülte" kérdés is: "De a másiknak hogyan sikerülhetett?" Még mielőtt válasz-teóriákat gyártanánk a miértekre, érdemes tisztán elemezni a helyzetet, amegkeresve az objektív igazságot. A lehető legobjektívebb emberi igazság akkor áll elő, ha Istent tesszük meg mércének, ha mindent eldöntő tekintély az igazság eldöntésében maga az Isten! Ilyenkor kiderül, hogy a mások boldogsága csak kívülről látva teljes, s az igazán hűségesek is csak azért tudnak megmaradni a hűségükben mert Istent egy hajszálnyival jobban szeretik önmaguknál...

A hűséges élet csodája az, hogy a nyomorúságban, a szenvedésben, a veszteségben ráhagyatkozhatunk az Istenre, Aki hordozni tud minket minden bajunkkal együtt, s reménységünk szerint egyszer magához emel, hogy mi magunk is - még itt élve és földi módon gondolkozva úgy látjuk és érezzük: az Egész részévé váljunk, avagy feloldódjék minden görcsösködésünk az Isten végtelen szeretetében...

Nemcsak a születés, a halál és a szenvedés, de a növekedés is az isteni titokzatosság része... Mitől, s hogyan "kerekednek" gyermekeink napról napra, miért virágzik tavasszal a rét? Nem tudjuk - talán csak sejtjük - miért csomagolja be apró magocskákba a természet minden élő eleme a maga genetikai kódját, hogy aztán megfelelő helyen, s időben az élet magba-zárt információja újra megismételje a belészerkesztett programot. Mi pedig a létezés egy másik szintjén csodáljuk a természet erejét és szépségét - dicsérjük és hálát adunk mindezért az Istennek - vagy éppen nem.

Amilyen megfoghatatlan a növekedés, olyannyira megfoghatatlan az Isten országa is. Mindkettő itt van közöttünk és bennünk, történik és létezünk általa, de hogy mi is valójában, azt nem tudjuk. Legjobban akkor "foghatjuk meg" Isten országának titkát, ha azt mondjuk, az a valóság része. A názáreti Mester számos példázatában és hasonlatában próbálta megtanítani tanítványainak a "titkot", de Isten országát nem lehet pusztán információval létrehozni. Isten országának épülése nem "know-how", aminek gyártástechológiai leírása alapján bárhol létre lehetne hozni azt. (Bár vannak egyházacskák, akik ezt így gondolják, sőt "licencdíjat" is szednek érte, de ez terhelje az ő lelkiismeretüket.)

Isten országa reménység. Reménység, hogy az elvetett jó mag kikel. Megérzi az Isten "napocskájának" szeretet-melegét, növekszik, s termést is hoz. Magyarázni lehet az egész procedúrát, de az nem a titok birtoklása, csak egy kívülálló megfigyelő közelítően pontos leírása. Isten országa azonban nemcsak reménység, hanem igazság is: a Szeretet Igazsága. A végső. Ami mindent elfedez és begyógyít, újjáteremt és teljességre juttat... A régiek csak így mondták: Mennyek Országa, Isten királysága.

Isten csodálatos világot teremtett, s belehelyezte az embert, hogy vigyázzon erre a világra, ápolja és gondozza. Az ember pedig önmaga hatalmától megszédülve bolonddá vált: Bolondnak kiáltotta ki Istent, mert nem jól teremtette meg a világot, hiszen pusztulások, katasztrófák és háborúk dúlnak benne... "Hogyan engedheti meg Isten mindezt?" - teszi fel a kérdést újra és újra az irányttévesztett ember. Pedig nem Isten a hibás azért, mert pontosan az ellenkezőjét tesszük annak, amit az Ő örök isteni törvényei megszabnak!

A tudás, a megismerés lehetősége a teljesebb élet felé visz, de ha életünk értékpiramisának csúcsán nem az Istenre figyelő szív helyezkedik el, akkor az áldásnak szántból csak szenvedés és nyomorúság fakad. Isten legnagyobb önkinyilatkoztatása a teremtett világ, de annak (meg)léte pedig olyannyira természetes számunkra, hogy nem vesszük észre benne az Istent. Először meglátni a Titokzatos Erőt akkor tudjuk, amikor váratlanul összedőlnek az anyagvilágunk hangyaszorgalommal megépített díszletei... Egzisztenciális/lelki válságba kerülve mindig kiderül számunkra, hogy a matéria nem minden... Kiderül, hogy az életminőségünk nem birtoktárgyaink mennyiségétől és/vagy milyenségétől függ, hanem attól a közösségtől, amiben élünk.

Elsősorban a családunktól, amiben felnövekszünk, s a családtól, amit majd mi magunk alapítunk. Azután a közösségtől, amiben dolgozunk, a nemzettől, az országtól, amiben élünk... Azok, akik a kis- és nagyközösségekben csak a hatalmi pozíciókban tudják elképzelni létezésüket, a legnyomorultabb emberek a világon. Ők a mindenáron, gátlástalanul célra törekvők, a kisstílű irgalmatlanok, a pitiáner-ötleteiket világtávlatnak prezentáló megbolydultelméjű mai nérók... Ott vannak a bársonyszékben pöffeszkedő nyakkendősök között, s a kocsmapultnál naponta "áldozó" másképpen agresszívak között is. Az ilyen emberek lelkét szétrágta a bűn férge, s csak idő kérdése mikor omlanak össze... Akinek van szeme, az látja.

Bölcsen élni azt jelenti: istenesen élni. Bolondul élni pedig azt, hogy az ember a saját erőtlenségében, végességében bizakodik... Eleddig egyetlen "izmus" sem hozta el a megváltást, s nem is fogja! Az Isten ugyanis megnyilvánul a külsőben, de mindig belül, az elrejtettségben lakozik... Talán azért, hogy szabadon döntsünk: Mit is akarunk kezdeni véges életünkkel... bolondul élni vagy bölcsen?

1989. augusztus 26... Sok-sok gondolat cikázott ezen a napon - pontosan 19 éve! - annak a fiatalembernek a fejében, akit a képen látható templomban Dr. Harmati Béla püspök, a fenti ige alapján, a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészévé avatott... Melyik gondolata volt a legmeghatározóbb? ...Nem tudom, pedig tudnom kellene, hiszen rólam van szó...

Károli Gáspár a "félelem" szó helyett a "csüggedést" használja. A keresztény ember nem fél, mitől is félne? "Ha Ő velünk, ki ellenünk, az ÚR a mi oltalmunk." - énekeljünk evangélikus himnusznkban. S valóban a hívő ember azért képes nagy dolgok megvalósítására, mert nem fél. De nagyívű terveit is derékba törheti a csüggedés, amitől még a keresztény ember sem mentes. Mindenkit megkísért ez az elbizonytalanító érzés, ha másért nem, hát a meg-megkopó egészség, a lendületét veszítő erő, a múló idő miatt.

Olykor még a legkiválóbbak is elcsüggednek! A magukra maradt szülők, a társ nélkül maradt özvegyek, a betegség vagy baleset folytán bizonyos szempontból perifériára szorultak tudnának hitelesen szólni a csüggedés hétköznapokat szürkítő keserűségéről! De ha valakinél minden rendben is van "élete jó úton halad" - azaz fiatal és erős, okos és szép, fedél van a feje fölött, munkája van, dolgozhat -, akkor is ott vannak a el-elcsüggesztő gondolatok: Ki lesz a társam? Vagy ha már van, vajon ő lesz-e az igazi? Meg tudom-e valósítani mindazt, amit szeretnék, s meddig élhetek boldogságban? És mi lesz a gyermekemmel, ha beteg lesz? Mi lesz velem, s az enyéimmel, ha beteg leszek?... Ezernyi kérdés/kételkedés-patak, melyek mind a pesszimizmus lassú folyóját duzzasztják.

Isten nem ezt a "lelket" adta nekünk, hanem az erőnek, a szeretetnek és józanságnak lelkét! A kiegyensúlyozott, harmónikus életből nem hiányozhat egyik sem: Se erő, se szeretet, s józanság! Olyan hármas-fonat ez, amit az Isten fon egybe, így ez a "élet-kötél" nem szakad el egykönnyen! Amilyen stabil a háromlábú "suszter-szék", olyannyira képes hordozni a terheket az a keresztény ember is, akinek életét ez a "hármasság" alapozza, határozza meg. Ezt a hármasságot csakis a Szentháromság-Istenbe vetett hit képes megtartani. Ezért az élet alfája és omegája maga az Isten! Nem mi vagyunk a központ, hanem Isten, nem velünk kezdődik az igazi istenes élet, s gyaníthatóan nem is velünk fejeződik be... A világot teremtő és fenntartó Isten folyamatosan hívja el mindazokat, akiknek életébe Isten "beleálmodja" az erőt, a szeretetet, a józanságot. S ha Isten álmodik, az felülmúl minden emberi tervet, gigantikus vállalkozást! Ezért vetjük bizalmunkat Istenbe ezen a mai napon is, s nem csüggedünk, mert tudjuk: Nála van mindenre válasz és megoldás.

A kételkedés egyidős a létünkkkel. MIndent megkérdőjelezünk: barátságot és szerelmet, jövőt és lehetőségeket, önmagunk értékét, s magát az Istent is. Kételkedni Isten "milyenségében" nem tilos, sőt egyenesen ajánlott! Ezt végzi a teológia évezredeken keresztül, azaz próbálja a maga fogalmi készletével megfogalmazni a nehezen megfogalmazhatót: az életet, s benne annak Teremtőjét. Isten "istensége" egyáltalán nem azon múlik, hogy mi milyennek képzeljük őt. Az emberek mindig is próbálkoztak az Isten lényegiségével megismerkedni, mert "alaphelyzetben" nem tudunk mit kezdeni Gondviselő Jóságával.

A baj onnan indul romboló útjára, amikor nem az Isten milyenségében, hanem magában az Istenben kételkedik az ember. Az Isten - mint abszolútum - megkérdőjelezésétől már csak egy sóhajtásnyira van minden szép és jó megkérdőjelezése is, hiszen ha nem Isten az életem ura, hanem én magam, akkor a hatalom abban a pillanatban elkezdi bennem deformáló erejét. Ezért nem létezik alternatív etika vagy keresztény etika, csakis egyfajta jóság és szépség, s az emberek együttélését szabályozó egyetemes erkölcsrendszer létezik, amelyben nincsenek előjogai férfinek a nővel szemben vagy egyik népnek a másikkal szemben. Ezért írja Pál a Római levélben: "A világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését." Ez csakis abból adódhat, hogy szíve mélyén mindenki érzi mi a helyes, s mi a jó.

Aki viszont kételkedik az Istenben, Aki létrehívta az egész teremtettséget, az idővel mindenben kételkedik: hazában, családban, emberségben... Nincs borzasztóbb ember annál, akinek se hazája, se családja, se hite! Az ilyen ember a legnagyobb borzalmak elkövetésére is kész. Naponta hallhatunk megdöbbentő esetekről, ahol emberek elveszítve józanságukat - irodalmian szépen, s definíciószerűen megfogalmazva - átadták lelküket az ördögnek.

Könyörülni a kételkedőkön azt jelenti: olyan példás, szeretetteljes életet élni, amelyben nem adok okot a másik embernek arra, hogy megbotránkozzon bennem, a szavaimban és cselekedeteimben, s ezekután elforduljon az Istentől. Számtalan lelkész, prédikátor, pap "lelkén szárad", hogy jószándékú emberek ezrei fordulnak el naponta az egyháztól, Istentől. Legyen az dogmatikus távvezérlés a központból vagy zártkörű kegyeskedő törvényeskedés, az eredmény ugyanaz: emberi balgaságból fakadóan nemet mondank mindarra, ami szép és jó, ami épít, s emel.

Könyörülni, irgalmasságot tanusítani csak az tud, aki maga is irgalmasságot nyert. Megerősíteni szintúgy csak az tud, aki már átélte a kételkedés egész embert igénybevevő fájdalmát. Így vagy úgy, de jeleket mindannyian kapunk az életünkben, melyek alapján tájékozódhatunk. Aki keresi a helyes utat - legyen éjjeles szomorkás vagy napfényeses derűs is élete - az gyakran feltekint az égre, hogy átérezze azt, ami nyilvánvaló: Ki van odafönn, s ki van idelenn, kicsoda az Isten, s micsoda a halandó ember...

Mire megöregszünk, mindent másképpen látunk... Különösen akkor, ha az élet igazságtalanságai, személyes nyomorúságaink, veszteségeinkk és betegségeink kínjai nem törnek meg minket. "Lejtmenetben" az ember mindent másképpen lát! Olyankor már tudja, mit és hol kellett volna megtenni vagy meg sem tenni vagy egészen másképpen csinálni. A belátás persze ilyenkor más nem sokat segít, hiszen az idő kerekét nem lehet visszafordítani... Aki rossz családapa, férj, feleség, utálatos szomszéd, vagy munkatárs volt, ebbéli egykori státusán utólagosan már nem tud változtatni. Kiváltság, ha egyáltalán még élnek néhányan azok közül, akik hajdan "elszenvedték" őt, s lehetőség van vagy adatik még a bocsánatkérésre. De ez már nem korrekció, csupán lelkiismeret-nyugtatás.

Milyen jó lenne úgy élni, hogy életünk végén kevesebb legyen a restanciánk önmagunk felé, s a bűntudatunk is kisebb legyen! A tökéletesen vezetett életet csak a szélsőgésen gondolkodók, az önző ezoteristák hiszik megvalósítottnak, valójában önigazolások és a kisebb-nagyobb hazugságok zúzzák szét a perfektnek-hitt életet. Ahogyan a Zebedeus-fivérek (Jakab és János) szerettek volna nagyok lenni - Jézus jobbján és balján ülni a mennyországban - ugyanúgy megvannak mindannyiunknak aktuális "érvényesülési-ötleteink" melyek a hétköznapok szorításai közepette buggyannak ki belőlünk.

Jézus kijelentései "helyére teszik" az élet dolgait. "Aki nagy akar lenni közöttetek - szolgáljon!" A szolgálathoz "miniszterré" kell válni. (Miniszter szavunk a latin eredetű, s szolgát jelent.) Szolgálni csak méltósággal lehet, kiszolgálni megalázottan is. Az Isten szolgálata soha nem teljesítményalapú "service", hanem keret, felemelkedés Őhozzá azáltal, hogy az elvégzendő feladatot Isten kezéből vesszük. Ebben a "létformában" a Mester példáját követjük, aki az Atya szeretetében élve haláláig szolgálta a rábízottakat. Ő életét áldozta mindannyiunkért, megnyitva előttünk kiteljesedésünk útját: azaz szolgáló életünk földi lehetőségét, s Istenhez-jutásunk mennyei kapuját - a hit által.

Talán még nem kell botra támaszkodva sóhajtoznunk, talán még "magunk övezzük fel magunkat, s oda megyünk, ahová akarunk". Még most tudnánk változtatni az életünkön, hogy beteljesedjék... akkor miért nem engedjük, hogy Isten változtasson rajta?

Az ember életének egyik legerősebb mozgatórugója a haszonelvűség... Megéri vagy sem? A kérdés nem csak a napi bevásárlások reklám-izgatta környezetében vetődik fel, az élet minden területén találkozhatunk vele. Sokan azért fordulnak el a lelki dolgoktól, mert semmi hasznát nem látják. Tényleg, mi értelme van a naponkénti imádságoknak, a vissza-visszatérő vallásos gondolatoknak? Kézzelfogható haszna tényleg kevés... Nem lesz tőle nagyobb fizetés, s a boltban sem vásárolhatok olcsóbban, akkor meg minek? A tanítványok, akik között családos emberek is voltak, azaz másokért is felelősséget hordoztak, felteszik Mesterüknek a kérdést: Jézus, beszélj világosan!... És mi mit kapunk azért, mert miattad mindent elhagytunk? Feladni a biztosat a bizonytalanért... Még a szólás is arra int: Járt utat a járatlanért el ne hagyd!

Ha az élet csak megfogható dolgokból állna, akkor érthető lenne a haszonelvű gondolkodás egyeduralma. Az élet azonban sok más fontos dologból is áll. Sőt, azok, amik nem láthatóak, nem "megfoghatóak" azokra van igazán szükségünk: szeretet, szerelem, barátság, reménység, hit, haza stb...Ezekért olykor egész vagyonát is kockára teszi az ember. Miért? Mert mindezek adják együttesen az élet tartalmát! Ha az ember életének értelme csak a szaporodás lenne, akkor bizonyára másképp teremtett volna meg minket a JóIsten! Osztódhatnánk mint az egysejtűek vagy mindenhonnan kinőhetne az ember, mint a gomba...

Az élet "értelme" azonban nemcsak az evés, az ivás és a genetikai kódunk továbbörökítése. Az élet értelme a létünk ezerarcúságában, hogy rátaláljuk Istenre, hogy el-, és visszajussunk Őhozzá. Hiába kutatjuk a világmindenséget, gyorsítjuk az elemi részecskéket (LHC) - születésünk és halálunk titkát megfejteni nem tudjuk. Pedig ez az a kérdés, ami különösen is izgat mindenkit! Miért vagyunk ezen a világon, miért kell meghalnunk, hová megyünk, ha vége az életnek? A "probléma" akkor kezd egyre súlyosabbá válni, ahogyan felfedezzük: nem az élet közepe felé, hanem végefelé tartunk... A jutalom - Jézus szerint - már itt a földön százszoros(!) Mindenben részesülhetünk, sőt nemcsak hogy nem szenvedünk semmiben hiányt, de amit kapunk, azt is úgy éljük meg, mintha százszorosa lenne annak, amit "megérdemelnénk". Akkor miért nem követi az ember mégsem Teremtője akaratát?...

Vagyon... Sok ember önértékelésében a legfontosabb elem. Úgy gondolják, az vagy, amivé a vagyonod tenni képes! Régi gondolatai séma ez, mondásunk is rögzíti: "Akinek a Jóisten pénzt adott, annak észt is!" Ha így lenne, akkor a gazdagok mind bölcsek is lennének, de jól tudjuk, általában a gazdagság fordított arányban áll a bölcsességgel. Az élces megjegyzés bizony azt jelzi, a gazdagság elveszi az emberek józan ítélőképességét. A vagyon utáni vágy az, ami testvért testvér ellen fordít, ez az ami éket ver emberek közé, s a még nagyobb gazdagságra való esztelen törekvése a királyoknak és császároknak volt köszönhető, hogy nemzet nemzet ellen fordult, egyik ország rárontott a másikra. Ma sincs ez másképp! A diktátorok sajnos "újratermelődnek" s korunk ügyeletes profit-hajhászainak elborult elméje ma is keseríti milliárdok életét... Szent István napján, az inflálódó "pénzecskénk" tízezres bankójáról szigorú tekintettel ránk néző államalapító királyunk mintha előre látta volna mivé válik majd nemes elképzelése... S ha csak a megszámlálhatatlan sok borítaná el az emberek elméjét! Sajnos a szánalmasan kevés is lopásra, rablásra sőt gyilkolásra is ösztönöz egyeseket. Az ördög szolgái ők, akik el is nyerik méltó büntetésüket! Milyen nyomorúság, hogy a kisikló párkapcsolatok túlnyomó részében a legerősebb motívációs tényező pro- és kontra érvek között a pénz, a vagyon...

Milyen megdöbbentő... Jézus a gazdag ifjú óriási vagyonát hiánynak minősíti! Amire a gazdag ember a legbüszkébb, éppen az gátolja őt embersége kiteljesedédében. S milyen érdekes, hogy ezt ő maga is tudja(!) csak nem mondja ki... de mégis nyilvánvaló, hiszen "arca elborult, s szomorúan távozott". Az elhívott tanítványok azért maradtak meg elhívásukban, mert megtapasztalták, hogy az igazi, a "minőségi" élet Jézus mellett van, ahol mentes mindenki a vagyon hamis ígéreteitől. Ki mibe veti a bizalmát, annak a szolgája... Míg a pénz, a vagyon inflálódhat, ellophatják, megsemmisülhet, addig az Istennel ez nem fordulhat elő. Az előbbi kötöz, az utóbbi felszabadít.

Pedig Jézus fantasztikus távlatokat nyit ki a gazdag ember számára, amikor tanítványának hívja meg... De a tanítványi követésre nem tud igent mondani. Nem a múlhatatlant, a múlandót, nem az égit, a földit választja. Hányan vannak, akik döntésüket úgy kívánják igazolni: "Az Isten ekkora áldozatot nem kérhet tőlem! Akkor minek élek ezen a világon?" (A magvető példázatából tudjuk, az emberek háromnegyed része végül is nem az Isten mellett dönt, életük nem hoz termést, mert nem Istenre, hanem önmagukra voksoltak.)

Aki Istenben bízik, az jól tudja, hogy az igazi vagyon nem pénzben, áruban, részvényekben nyugszik, hanem magában az életben. Legnagyobb vagyonunk tehát az élet maga! Ezt a mérhetetlen gazdagságot dobják ki a szemeteskosárba, akik az abortusz mellett döntenek, pedig más alternatíva is létezik, ezt a vagyont tékozolják el kilúgozott lelkű fiataljaink, amikor a drogot, a bódulatot választják életük értelmévé, s ezt a kincset ássuk el mi magunk is, amikor nem forgatjuk haszonnal azokat a talentumokat, amiket Urunktól kaptunk...

Gazdagnak lenni jó, mert választási lehetőségeink skálája kiszélesedik. Az igazi gazdagság azonban nem pénzben, vagyonban mérhető, hanem szeretetben, s ezek az "aranytallérok" fölülről hullanak alá... Az Isten akarata az, hogy ezt az "aranyesőt" csak azok láthatják, akik a hívásra "Kövess engem!" igennel válaszolnak...

A gyermek-áldás megítélése különböző korokban más és más volt. A magzat, az újszülöttek megölése nem huszadikszázadi átok, egyidős az emberrel, de tény, hogy a világméretű, "iparszerűen" végrehajtott abortuszok a 20. század "találmánya". Az állat, ha utóda csökevény, életképtelen, képes azt megölni, az ember akkor is, ha utódának semmi baja... Régen a kényszer vitte rá az embereket erre a borzalomra, ma pedig a kényelem. Nem "kényelmes" nagycsaládot fenntartani, hiszen az számtalan lemondással, folyamatos áldozattal jár együtt. Pedig a gyermek maga a jövő.

Érdekes, hogy az "okos" felnőttek manapság is készségesen eltiltják gyermekeiket attól, ami jó és hasznos, s anyagi áldozatot is hoznak azért, ami hosszútávon károsítja a gyermek lelki világát. Így történik meg, hogy igen nagy gyülekezetekben csak néhány gyermek látogatja a gyerekalkalmakat, s alig vannak konfirmandusok/bérmálkozók. Ellenben minden gyereknek külön TV-je van, kiskorától kezdve - s mire az el-elgondolkodó tinédzserkorba érnek, már több mint tízezer órányi médiaszennyet szívtak magukba... A tökéletességig kidolgozott felszínesség így válik gondolatformáló erővé, s a mesterségesen felépített személyiségű aktuális idolok (média-pojácák) úgy rángatják fiataljainkat a nívótlanságba, az esztelen ökörködésekbe - jobb esetben csak középszerűségbe - ahogyan csak akarják... (Így aztán biztosított a jövő generációja, akik ugyanolyan élvhajhász, munkakerülő, spekuláns becstelenek, mint elbutított szüleik.) Aki azt gondolja, hogy mindez csak sötétszemüveges világlátás, az lapozzon bele a népbutító bulvársajtóba vagy kapcsolja be a TV-t... A legnagyobb gond, hogy a mindig tettrekész fiatalok így hiszik el a világról, hogy az úgy ahogy van, gonosz és igazságtalan, Isten nincs - mert nem is lehet, hiszen ilyen világot hogyan engedhet meg létezni - és semmi értelme küzdeni a jóért, mert az a fajta magatartás különben is csak a gyengék végső menedéke.

Gyermekként fogadni az Isten országát azt jelenti, természetességgel fogadni a jót, és játszva élni az Isten valóságát. Gyermekként fogadni az Isten országát azt jelenti, partnert látni a másikban, s nem ellenséget, s a gyermeki egyszerűségben szocializálódni a jóra, hogy felnövekvő közösség erős legyen, s kivesse magából azokat, akik semmibe veszik a szépet és a tartalmasat, s az építő együttműködés helyett embertársaikban csak könnyű prédát, kihasználnivaló áldozatot látnak. Isten országa nem balekok és gyengeelméjűek társasága, Isten országa olyan közösség, akik következetes szeretettel, józansággal és erővel munkálják mindazt, ami emeli, s növeli az emberlelket Teremtője felé...

A kulcsok hatalma! A pápa apostoli elsőbbségének évezredes jelei, melyek az oldás és kötés isteni tekintélyét szimbolizálják. "Kiadni valakinek az útját" - azt jelenti, ettől kezdve az utak különválnak, még egymást se lássák. A válási statisztikák ismerten "lesújtóak", a kezdeményezők 75-80%-ban nők, az ok: hűtlenség és/vagy alkoholizmus. Immár komputeres program, a Family Mediator (Családi közvetítő) elnevezésű szoftver könnyítheti meg Ausztráliában a válás procedúráját. A LiveScience angol nyelvű hírportál számolt be arról, hogy az új válási szoftver prototípusát, a Family Winner (Családi győztes) szoftvert a Victoria University két kutatója, Emilia Belluci és John Zeleznikow még 2004-ben dolgozta ki. Rendezvényszervezések mellett új ága alakult ki a szolgáltatóiparnak: válás-szervezés. S amint tudjuk, egy válás lebonyolítása igencsak komoly terheket zúdít az amúgy is zaklatott lelki állapotú felek nyakába... Eine Sache der Welt! (Világi dolog!) Kiáltott fel Luther Márton, majd félezer éve egy-két korsó sör után, amit felesége, Bóra asszonyság, "áldott Katája" főzött, s nemcsak a sörfőzés csínját-bínját ismerte az apácából lett reformátor-feleség, de a jó házasság titkát is ismerhette, hiszen köztudottan boldog házasságban éltek. Tényleg csak egy dolga a világnak a házasság? Luther kijelentése akkor érthető, ha tudjuk, hogy ő a házasság szentségi, azaz üdvösségre vezérlő katolikus-dogmatikus álláspontja ellen emelt szót...

Ha csak egy dolog lenne a sok közül, akkor nem lenne ennyi boldogtalan ember a világon. Nos, a házasság valójában "az egyetlen dolog, az igazi ügy", ami a JóIsten akaratából, a biológiai meghatározottságunk, a házaséletre való alkalmaságunk okából fakad. A "program" bennünk van, életünk része, a szerelem egekbe repítő, a naponkénti megújulást segítő titokzatos erő. Lehet egyszerűen is beszélni róla és versekbe szedetten is, a titkot megfejteni soha nem tudjuk. A titkot, mely a halálon is átível, hiszen ha már nincs is az élők sorában a szeretett társ, mégis az egykor volt közös történések, a mindent betöltő és felszabadító érzések emléke újra és újra felszínre tör, s a társ hiányát enyhíti, s segít elhordozni az effajta magányt. Ezért nem mindegy, hogy milyen házasságban élnek az emberek... Isten "egybeszerkesztette" tehát Ádámot és Évát, s egységre hívja el a mai Évákat és Ádámokat is. Ez az egység - mivel titokról van szó - csakis az Istennel igazi egység. S ahol ott van, ahová "behívják" az Istent, azt nem lehet anullálni, meg nem történtté tenni, esetleg érvényteleníteni.

Ezért, aki Istennel együtt, jó lelkiismerettel köt házasságot, s aztán elválik, irdatlan nagy lelkiismereti terhet vesz magára. Ezt "feldolgozni" csak Istennel együtt lehet, s ehhez bizony kell a külső segítség... Lehet másra is elhívást kapni, mint a házasélet, de az csak akkor emel, akkor "üdvös", ha Istentől jön a vocatio, az elhívás. Aki tehát házasságra lép, jól gondolja meg, kivel köt házasságot... s mondja ki az igent (vagy a nemet) úgy, hogy közben remegő térdekkel érzi, ott áll mellette az Isten. Ekkor, és csakis ilyen esetben, áldás lesz a döntésen.

Kell-e nekünk az Isten? A felvilágosult ember nagy kérdése ez... Míg évszázadokkal korábban az embereket az érdekelte, "milyen" is az Isten, s melyik az "igazi", a legerősebb, manapság - így a hivatalos ateizmus korszakán túl - igen sok embert az sem érdekli, Isten létezik-e egyáltalán. II. János Pál mondása szerint: "A legnagyobb ellenségünk a közömbösség."

Kell-e nekünk az Isten, s ha nem akkor miért? Sokan azért nem foglalkoznak az istenkérdéssel, mert egyetlen világvallás vagy felekezet "hivatalos" elképzlése ill. dogmatikája sem áll közel hozzá, azokat teljességgel életidegennek tartja. Nos, az esetek többségében - joggal. Ugyanakkor a társadalmi életben szerepét veszítő egyház belső-körös történéseibe való bekapcsolódás sem nyújt semmiféle hasznot, előnyt vagy kapcsolati tőkét. Akkor meg minek? Ráadásul a kulturális keveredés (multi-kulti) globál-világ sok világnézeti alternatívája - "a szomszéd füve mindig zöldebb"-effektus alapján - azt a látszatot vetíti ki, hogy az autentikus válasz nem az adott kultúrkörben van, hanem a másikban. (Jóllehet mindegyikben megvannak a válaszok, csak különböző szinteken, s hangsúlyokkal, de ezek megértéséhez szükséges az adott kultúra belső ismerete.) A modern ember nagyon sokszor az Istent azért ülteti a kispadra, mert kényelmetlen, ha Isten az elvárásaival gátolja a pályán való szabad mozgást, az élet "játékát".

Szóval: Kell-e nekünk az Isten, s ha igen akkor miért? Ézsaiás választ ad erre: Igen kell! Hiszen Isten az, aki a megtört szívűekkel van, Ő az, aki az alázatosak pártfogója. Aki még nem szenvedet el törést az életében, az tapogassa meg magát, mert lehet hogy nem emberből, hanem angyalból van... Tény, hogy nem tudunk szabadulni a bűn csábításától, s tudjuk, nemcsak a rossz megcselekvése a bűn, de a jónak az elmulasztása is az. (Nem véletlenül, a katolikus egyház a főbűnök közé tette a restséget, azaz a lustaságot. Hiszen, aki lusta, az mulaszt...) Ezért tehát van "restanciánk" bőven, híjával vagyunk a szeretetnek! Ez mindenféleképpen diszharmóniát kelt lelkünkben, ami harmóniává csak Isten segítségével válik. Ezért kell tehát nekünk, az Isten... hogy boldogan élhessünk!

- Így sóhajt fel Dávid a pusztában. Mondja ezt akkor, amikor életveszélyben van, mert Saul király embereivel vadászik rá. A mi életünk - hála legyen az Istennek! - nincs ilyen veszélynek kitéve, mi más jellegű terheket cipelünk. Egy bizonyos, ha nem is krízishelyzetben, de az életre rácsodálkozva mi is felsóhajtunk: "Uram, rád gondolok, Uram rólad elmélkedem!"

A lelki irodalomban van egy kifejezés a vallásos gondolatok forgatására/fogadására - a kontempláció. Ez tulajdonképpen szemlélődést, elmélyedő elmélkedést jelent. A vallásos ember ezt gyakorolja minden nap. Ebből merít erőt feladatainak elvégzéséhez, ebben az állapotban keresi és leli meg lelki nyugalmát. Ha kérdeznek minket, mit is csinálunk ilyenkor, talán egyszerűen csak azt válaszoljuk: "Istenre gondolok!"

Istenre, a felfoghatatlanra gondolni nemcsak jó, de hasznos is. Isten nagyságában, szépségében, tisztaságában lelkileg "megfürödve" nyilvánvalóvá válik kicsinységünk és végességünk. Kiderül, mi az, ami valóban érték, mi az, ami fontos, s mi az, amit esetleg el kell engednünk. Manapság ezt prioritásnak szokás mondani, bár jobb lenne, ha mindenki magyarul mondaná: elsőbbség...

Isten a legelső, s ha ezt tudjuk, akkor minden más a megfelelő sorrendben áll fel az életünkben: munka, társ, család, emberi kapcsolataink. Ha ez a "tudás" ismeretlen számunkra, akkor sajnos össze-visszaság jellemzi életünket, sodródunk az eseményekkel, s mulasztásokat mulasztásra halmozunk. Ezért Istent "behívni" az életünkbe alapvető önvédelmi stratégia. Aki eljut idáig, az érdekes módon különös csodát fedez fel: miközben rátalál az Istenre, nyilvánvalóvá válik számára, hogy nem is ő kereste Istent, hanem Isten kereste őt...

Mérlegelünk... Naponta, s mindenben. A mérlegelés életünk része, mely olykor igencsak nehéz helyzetekbe állít minket, de hát ilyen a választás szabadsága. Ha csak arról kell dönteni, hogy "Melyik ruhámat vegyem fel, a pirosat vagy a kéket?" - akkor könnyű a dolgunk, bár jól tudjuk, hogy olykor ez egyesek számára "élet-halál" kérdése... Bizony a választások néha olyan súllyal nehezednek az ember lelkére, hogy szinte képtelen "normálisan" dönteni. Ilyenkor jönnek a jó barátok vagy a jó barátnők, akikkel tényleg mindent meg lehet beszélni. Aztán végül is úgy döntünk, ahogyan azt a szívünk diktálja, de meglehetősen jó érzés mások szemével is láttatni a számunka fontos dolgokat... Amíg csak kisebb súlyú gondjainkat tárgyaljuk meg, viszonylag egyszerű a "gondunk": Vállaljam-e az új állást a nagyobb fizetésért? Vegyek-e fel kölcsönt vagy sem? Mindezek nagyon fontos dolgok, de nem a legfontosabbak.

Amikor azonban életünk további részét teljes egészében megváltoztató döntésről van szó - ilyen például a párválasztás -, akkor hamar kiderül, milyen óriási súlya van a kimondott "Igen!"-nek vagy esetleg a "Nem!"-nek... Ilyenkor nem elégséges a párbeszédek okulásos bölcsessége, ilyenkor a "Mindent vagy semmit!" észbontós állapotának közelsége hamar bizony lebéníthatja az embert, nemkülönben inspirál olyan dolgok kimondására, sőt megcselekvésére is, amit utólag nem tudunk eléggé megbánni...

Aki az élet nagy dolgaival - hivatás, munka, barátság, párválasztás - kapcsolatban kicsinyes vagy törvényeskedő, annak haszonelvű, önző magatartása hamar zsákutcába tereli a jövőt. Így történnek meg olyan igazi tragédiák, amire azt mondják az okot keresők: "Hát ez is elveszítette a józan eszét..." Boldogtalan emberek milliói termelődnek így újra... Lásd a konyhában pityergő, gyerekekkel egyedül küszködő háziasszonyokat, akiknek egyetlen vigasza a TV-sorozatok álomvilága, de ugyanezt a tragédiát jelzik a kissámlin vagy fotelben sört hörpintgető ultra-csöndes férjek vagy szerencséjükről folytonosan álmodozó, a játékautomaták ölelésében felejtést kereső kisiklott-életű férfiak.

Bármennyire is furcsán hangzik: Az életet nem lehet pofonvágni, mert az párbaj-kihívásnak számít, s kivétel nélkül mindig az Élet győz... Márpedig a nem megfelelő mértékkel mérés az Élet elleni gyalázatos cselekedet! Itt nem csak a hamis mértékről, a kettős mércéről van szó, sokkal többről! Arról, hogy aki önző és könyörtelen másokkal szemben, az magát zárja ki abból a közösségből, ahol elrejtettséget, biztonságot, azaz nemcsak erőt elvevő örömködést, hanem erőt adó boldogságot is átélhetne.

A Mester tanácsán érdemes elgondolkodni: siker-orientált látvány-élet vagy áldott lét? Az áldásnak ugyanis az a lényege, hogy ebben az állapotban a kevés is sok, s még a hiány is javunkra van, mert mindent az Isten kezéből fogadjuk...

A hit óriási erő... Pislákoló mécsesként indul, de képes legyőzni a legnagyobb sötétséget is. Hit nélkül a bajok, a nyomorúságok elhordozása iszonyatosan nehéz, a tragédiák elviselése pedig szinte lehetetlen. Azt, hogy mekkora érték is a hit valójában, akkor látjuk igazán, ha életünkben legalább egyszer megtapasztaltuk a krízis torokszorongató, lélekfojtogató gyötrelmét és ugyanakkor a bizodalmas hit utat mutató, reménységet tápláló szabadságát is.

Egyáltalán van-e mértékegysége a hitnek? Meg lehet-e mérni, hogy kinek milyen erős a hite? Mustármagnyi hit... Jézus szavai komolyan elgondolkoztathatnak minket. Még mielőtt a hit egekbe-repítő nagyságáról álmodoznánk, fontos tudatosítani, mit is mond a Mester... Mint mindig, kijelentése most világos, félreérthetetlen, egyértelmű: Még mustármagnyi hitük sincs a tanítványoknak! Azoknak, akiknek pedig lehetne... Az a különös helyzet áll fenn, hogy pont azoknak nincs hite, akiknek kellene hogy legyen, hiszen Jézus közelében élnek. A csodák velük, sőt általuk - lásd kenyérszaporítás - történnek meg, de ez úgy látszik kevés az embernek...

A hit valóban óriási dolgokra képes, de soha nem a vakbuzgó, a szemellenzős, a kicsinyeskedő hit. A zsidó-keresztény kultúra egyértelműen világuralomra tört, és törekvését - a történelem tanúsága szerint - ezt sikerrel is tette. (Hogy milyen áron, az egyik másik kérdés...) Fel kell tennünk ezért a kérdést: Valóban ez lenne a krisztusi tanítás/parancs lényege: Vezető pozícióba kerülni? Ezt akarta Jézus vagy inkább valami mást?

A hegyeket mozgató hit tényleg látványos bizonyítéka lenne az istenes elkötelezettségünknek. A tény ezzel szemben az, hogy még a szalmaszálat sem tudjuk odébb tessékelni a hitünkkel... S ha csak ez lenne a bajunk! Az igazi nyomorúság mégis az, hogy már a "szalmaszál-problémáknál" is kétségbeesünk, s a "hegy-feladathoz" már el sem jutunk... s hogy közel teljes legyen az allegórikus képzavar: mindezt azért tesszük így, mert nem látjuk a fától az erdőt...

Félre a tréfával! Jézus amikor a hitet számonkéri, akkor a probléma-megoldásnak egy új dimenzióját hozza. Eladdig a "szemet-szemért, fogat-fogért, életet-életért" anyag-meghatározta életszemlélet volt az uralkodó, pedig az ember nemcsak matériából, lélekből is áll. A lélek pedig mindig feljebbvaló a testnél, de persze ebből még igazolható, hogy ezért a test az alávaló... Amikor Pál kárhozatosnak minősíti a testet, az sokkal inkább a test "bűnelkövető" voltát hangsúlyozza, de hogy mit csinál a test, azt legvégül a választást meghozó lélek határozza meg. Ősrégi magyar nyelvünk jól mutatja ezt amikor kimondjuk valakiről: lelkes vagy éppen lelketlen...

"Semmi sem lehetetlen nektek!" Az ún. politikai fordulat (1989) vonzáskörzetében nem egy szolgáltató cégnél lehetett látni a viccesnek szánt, öndicsérő reklámtáblácskát: "A lehetetlent bármikor megoldjuk, de a csodákra még várni kell!" Nos a lehetetlent nem lehet megoldani, azért mondjuk rá, hogy lehetetlen... de a hétköznapi életünkben az esetek többségében nem lehetetlen, megvalósíthatatlan dolgokról van szó, hanem olyanokról, amik lehetetlennek vagy kivitelezhetetlennek tűnnek, de valójában nem azok.

Aki nem hisz, az csak a látható alapján tájékozódik, akinek hite van, az a nem láthatókat is "belekalkulálja" az életébe - ezért eredményesebbek azok, akik hisznek. Az igazi hit természetesen soha nem a véges önmagunkban, hanem a Végtelen Mindenekfelettálló Örökkévalóban bizakodó hit...

Egyszerű kijelentés, a legmesszebbmenő következményekkel... Mint minden dolgunkban, a szeretet megvalósításakor is a legnagyobb kérdésünk a "Na de hogyan?"... Hogyan tudok szeretni akkor, ha a körülmények együttállása ezt akadályozza? Mert könnyű azokat szeretni, akik minket is szeretnek, de mi van azokkal, akiknek már a puszta jelenléte is feszültséget kelt, akik a legnagyobb jóindulat ellenére sem szeretetre méltóak?

A szeretetben megmaradás is titok. Nehezen érthető, de hétköznapi valóság. Jól példázza ezt a szülői, különösen az anyai szeretet. Mert akármilyen "csirkefogó" is a gyermek, az édesanyja mindig kész a megbocsátásra, mert számára nemcsak a jelen tényei, a régmúlt szép/szebb élményei is értékítéletet alakító komoly erők.

Szeretni úgy, hogy nem kapok viszont-szeretetet, hosszútávon nem lehetséges. Csak az tud öntözni, aki tudja, hol töltheti meg vödrét, locsoló-kannáját... A keresztény ember nyíltan beismeri gyarló természetét, tisztában van bűneivel, ami elválasztja őt embertársaitól - ezért igyekszik Isten közelében élni.

Isten kegyelme az, ha ebből a közelségből időnként misztikus közösség is kialakul, s el tudjuk mondani: Isten él énbennem, s én is Őbenne...

A mai nap imádsága:
Uram! Hordozz, hogy szeretni tudjak! Ámen.

Bizonyára mindannyiunk életében voltak már olyan "különlegesen nehéz" helyzetek, amikor rettenetesen vártuk a választ, kerestük a megoldást - de a dolgaink mégsem rendeződtek. Az igazi nehézséget talán éppen az okozta, hogy nem is tudtuk, mikor jön a válasz, egyáltalán jön-e? Ilyenkor nagyon el tud keseredni az ember - talán még a könnyek is kibugyannak szemünk sarkából. Jól mondja a közhely-bölcsesség: A sírás a tehetetlenség jele! De tényleg ilyen egyszerű lenne? Valóban a tehetetlen emberek utolsó menedéke a sírás? Ugyanakkor sírni lehet könnyek nélkül is, s ne feledjük: nemcsak bánatunkban, örömünkben is sírhatunk. (Az éppen folyó olimpiai küzdelem jócskán ad erre példát.)

A sírás különleges párbeszéd. Amikor a csecsemő felsír, az édesanyja rögtön ott van mellette, s tudja/kitalálja miben segíthet. A sírás - a hívő ember szemével - a lélek szavak nélküli párbeszéde az Istennel. Isten a végletekben van, ezért vagy fel kell emelkednünk hozzá vagy alá kell szállnunk. (Isten már mindkettőt megtette! Alászállt, hogy az ember közelebb érezze magát a Teremtőjéhez, s felemelkedett, hogy vonzásának hatalma nyilvánvalóvá váljék.) Mivel mindig Isten a kezdeményező, ezért az embernek soha nem kell elmenni a végletekig. Aki ezt mégis megteszi, az fundamentalista, az szektás rajongó, az szélsőséges extremista...

Aki Istenhez kiált, az sosem marad válasz nélkül - csak tudnia kell: az Örökkévaló "órája" másképpen jár... Ezért tapasztaljuk azt, hogy általában nem akkor válaszol Isten, amikor mi gondoljuk vagy várnánk. Ugyan próbálkozunk, de az igazi egzisztenciális súlyosságú kérdéseket csak Isten tudja megválaszolni. Ezért érthető a zsoltáros panaszkodása, hogy még aludni sem tud...

Az élet egyik árnyoldala, ha nem tudunk aludni - bizony százmilliók szenvednek álmatlanságban. Ennél már csak egy állapot a nyomorúságosabb, ha nem tudunk elcsendesedni: Folyamatosan zakatol körülöttünk a világ, s mi nem tudjuk kivonni magunkat belőle. Egyrészt mert félünk a csöndtől, másrészt pedig tudjuk, hogy akkor szembe kell néznünk önmagunkkal, s nem kerülhetjük meg a teljes önvizsgálatot. Ha pedig önvizsgálatot tartunk, akkor kiderül, hogy kik is vagyunk valójában - ezzel pedig nem szívesen ütközünk... Isten azonban nem adja fel! Folyamatosan hívogat, s ha kell a Sors pálcájával is megismertet minket, csakhogy észrevegyük: Ő Isten, mi pedig teremtmények vagyunk, akik leginkább a Vele párbeszédre vágyakozunk egész életünkben - csak az esetek többségében ezt nem tudjuk...

Akár súlymértékként, akár pénzértékként vesszük a talentumot - mindkét esetben óriási vagyont jelent, hiszen 35 kg ezüst vagy arany ára nem elhanyagolható mennyiség. Hogyan mondhatja tehát a példázatbeli úr: " Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál..."? Erre csak egy válasz lehetséges: ez a földi sok, az Isten világának kincseihez képest igen kevés...

A Mester példázatainak eme gyöngyszeme hallatán bizonyára mindannyian elgondolkodunk "talentumaink" felől: Hogyan is állunk velük? Mire használtuk kapott képességeinket? Megdupláztuk-e lehetőségeinket, amiket elénkbe adott a Gondviselés Istene vagy sem? Bizonyára van mi miatt sopánkodnunk... mert nem voltunk eléggé hűségesek azon, amink volt, pontosabban: amit kölcsönbe kaptunk! A példázat ugyanis az életünkről szól. Arról a csodáról, amit nem csodaként veszünk. Természetesnek vesszük, hogy vagyunk, hogy élünk ebben a világban, okként pedig meghatározzuk: az anyag (a csillagpor) mindig is ember akart lenni, hát kifejlődött azzá. (Nyilvánvaló, hogy ezt a kitalációt azoknak szajkózzák, akiket ebben a szellemi kiskorúságban kívánnak tartani.) Aki tudja, hogy létezik a mindent összetartó Erő, az aszerint él minőségi életet, aki pedig nem tudja, hogy a világnak van láthatatlan része is, az a talentumait elkölti, eltékozolja, jobb esetben csak elássa..

A hűség az élet legnagyobb ereje. Azért vagyunk hűségesek, mert Isten hűségesen szeret minket akkor is, ha mi Őt elvetjük. A hűség mindig értéket teremt, a hűtlenség pedig viszályt szít és romboláshoz vezet. Sokan elvetik a hűséget, pontosítva: a szabadossághoz hűek. De mit ér az erő, ha korlátok nélküli, s mit ér az út, ha sehová sem vezet? A hűtlenek korhű mottója ez: "Az út maga a cél." Sok ilyen jól hangzó "okosság" kergeti boldogtalanságba modern korunk emberét. Kihámozni az igazságot azoban csak segítséggel lehet, s az a segítség, ami mindig csak a jót akarja, s munkálja, az mindig felülről jön, a "Világosság Atyjától száll alá."

A teljesítmény-növeléssel/elvárással járó stresszről egyre gyakrabban esik szó a médiában. MIndenki vallja: valamit tenni kellene... De mit? Csak Európában 40 millió túlságosan nagy stresszel járó munkahalyet tartanak számon! A munkahelyi izgalmak, a megélhetés gondjai pedig olyanok, mint a savas eső - idővel mindent tönkretesznek: megfakulnak az emberi kapcsolatok, ellaposodik az életkedv, sőt még beteggé is tehetik az embert. S most az igében is azt olvashatjuk: "Igyekezzetek!" Akkor a lélek világában is a teljesítmény számít?

Ha így gondolnánk, akkor félreértenénk az igét. Sajnos mindig akadnak olyanok, akik nem értik, hanem koncepciójukat "beleértik" az Isten igéjébe, s a "buzgóságukért" így nagy árat fizetnek nemcsak ők maguk, de környezetük is. Péter apostol azonban nem azt mondja, hogy "még többet", hanem ezt: "még jobban" - s a két kifejezés alapjaiban mást jelöl. A mennyiség csak a materialista filozófiában csap át minőségbe, valójában bármilyen sok kavicsot gyűjtök egybe, abból még nem lesz virágzó rét, daloló madarakkal... "Kritikus tömeg" persze létezik, amikor minőségváltás következik be, mert már elegendően sokan vannak ahhoz, hogy kikényszerítsék a rosszat vagy megcselekedjék a jót.

Isten országának (ami bennünk és közöttünk van) törvényei egészen mások! Itt nem a mennyiség, a minőség számít, hiszen Jézus Urunk is így tanítja: "Egy kis kovász az egész tésztát megkeleszti". Azaz: egy fecske nem csinál nyarat, de jelezheti, hogy közedik a nyár... Ezért fontos a "minőségi" Krisztus-követés, példa-adása annak, hogy mire teremtette Isten az embert.

Aki ezt felvállalja, aki ezt az életformát gyakorolja "még jobban", az "nem botlik meg soha"... Nem azért, mert annyira erős és ügyes, hanem azért, mert mindig biztos helyre lép, Megváltó Urának spirituális lábnyomába...

Munka... Sokan már e szó hallatára is összerezzennek, esetleg "kiveri" őket a verejték, hiszen a munka számukra egy újabb kudarcélmény kezdetetét jelenti. Mások akkor érzik "elemükben" magukat ha végre dolgozhatnak, sőt a nap huszonnégy órája is kevés nekik. A munka megítélése más és más... Függ ez kultúrától (vagy kultúrálatlanságtól) és természetesen a családi háttértől: Mit látott, mit hallott a munkával kapcsolatban, örömmel vagy keserűséggel indultak-e a szülők minden nap reggel...

A munka életünk egyik legfontosabb része. Első az Isten, második a társ (a család), s a harmadik helyen áll a munka. Amikor dolgozunk, akkor nem egyszerűen arról van szó, hogy szabadidőnk egy részéről lemondunk, hogy létfenntartásunkhoz, reprodukciónkhoz előteremtsük a szükséges javakat, nem is arról, hogy értelmesen töltsük el az időnket, hanem mindenek előtt arról, hogy belefeledkezve az alkotás örömébe, kérdéseket fogalmazzunk meg önmagunkról, a világról, s persze Istenről is. A munka - ha nem kényszerűségből végezzük azt -, akkor az önismeretnek, az önkifejezésnek a legfontosabb eszköze. Akinek az életében nincs ott az értékteremtő munka, vagy a spekulációt munkának tekinti, az az embervilág élősdije. Sok ilyen parazitája van világunknak, akik a közösség testében/testén elvonják a "tápanyagokat", de cserébe semmit sem tesznek, csak piszkítanak...

A munka nem lehet a kizsákmányolás eszköze - szervezet világunkban mégis ezt jelenti. Pál apostoli intése szerint ugyan "méltó a munkás a maga bérére" - de a munkáltatók általában nem Pál leveleit olvassák, sőt(!) az etika sem közgazdasági kategória. Isten a munkát nem a függőség eszközévé rendelte, hanem a teremtői tulajdonság emberreszabott mértékének a megismerési lehetőségeként. "Ora et labora! Imádkozzál és dolgozzál, s közelebb kerülsz az Istenhez! Csak az egyik vagy csak a másik gyakorlása nem juttat el Őhozzá... Sőt, nem elégséges kicsit imádkozni és nagyon dolgozni, vagy fordítva, hanem meg kell találni a kettő dinamikus egységét, az istenes élet harmóniáját.

Olyan cél ez, ami egész életünkre kiterjedő feladatokat ró ránk, de emiatt nem kesergünk. Éppen ellenkezőleg! Keresztény derűvel fogadjuk az Isten kegyelmét, dolgozunk, s ha a pihenés, a megszentelődés ideje következik, akkor abban teljesedünk ki, hiszen tudjuk, hogy arra is ugyanúgy szükségünk van, mint minden másra, amivel körbevesz minket Gondviselő Istenünk.

Elvégzendő feladatok, szorongató határidők, hiányzó idő és energia... Ki ne ismerné ezt a helyzetet? Azt a nyomorúságos érzést, amikor ezt mondjuk: "Összecsaptak a hullámok a fejem föltt!" Gyorsuló konkurráló világunkban egyre többször nem is a külső körülmények (megélhetési nehézségek, munkanélküliség, romló szociális helyzet - persze azok is) hanem belső dolgaink általános rendezetlensége a kiváltó okai keserűségünknek. Először csak lélek tűr és kesereg, azután a test is "beáll a sorba és szenved". Vannak, akik megértik sorsuk testbeszédét, a betegségek "üzenetét", s megállnak, elgondolkodnak s elkezdenek Istenre figyelni, de sokan vannak olyanok is, akiknek a tragédia sem elégséges jel...

Aki meg(ki)menekült, az tudja igazán mit is jelent a szabadulás, s milyen édes a szababadság íze. Aki átélte az újrakezdés, s jóvátétel ritkán visszatérő lehetőségét, aki le tudta tenni nyomasztó terheit Isten elé, az érti igazán Ézsaiás mondatait: "megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé dobtad minden vétkemet". Az újrakezdés nem azt jelenti, hogy ott folytatom, ahol abbahagytam, csak közben tartok egy kis "bűnbánati szünetet", hanem azt: újra kezdhetem... Azt gondoltam, hogy már nincs több lehetőségem, s kiderült hogy mégis! Az elveszettnek hitt mérkőzésemet mégis tovább folytathatom - ez az Isten kegyelme.

Sokan hisznek a felszínes szlogenekben, s magukénak vallják: a siker az ügyesség és rátermettség dolga... csak megfelelő időben kell a megfelelő helyen lenni -, s akár még én is lehetek az a megfelelő ember. A siker többnyire nem "kártyaállás" dolga, hanem többnyire lélekölő kompromisszum-kötések sorozata. A "valamit valamiért"-elv itt nagyon jól nyomon követhető! A siker azonban önmagában még nem gyógyír. Akkor igazi örömforrás, ha etikus módon értük el, s van kivel megosztani. Ha csak irigyei vannak a sikeres ember(ek)nek, vagy haszonleső örömködő haverok, akkor hiába a siker, boldogtalan marad a "csúcson" álló ember.

Az alázatosságot manapság gyakran keverik az alázkodással, amit a gyengeség jeleként értékelnek. A hívő ember nem alázatoskodó, éppen ellenkezőleg! Gerince mindig egyenes, mert soha nem emberekben reménykedik, hanem Istenben bízik.

Az írásbeliség előtti időkből származó őstörténet üzenete ma sem veszített aktualitásából. Már csak irodalmi tanulmányaink okán is tudjuk, Sodoma és Gomorra, a két istentelen város tűzben pusztul el, mert nem tisztelték az életet...

Ezt olvashatjuk: "Ifjak és öregek, az egész nép kivétel nélkül" csak egyet akartak: "kedvüket lelni" a Lótnál vendégeskedő ifjakban. A történet a homoszexualitást egyértelműen elítélő biblikus gondolkodás egyik alappillére. Ebben a jól ismert esetben Lót - a heteroszexuálisan gondolkodó - a "másság" képviselője, ezt sodomaiak világosan tudtára is adják: "Ő az egyetlen jövevény köztünk, és ő akar törvényt szabni? Még jobban elbánunk veled, mint velük! Szorongatni kezdték magát Lótot, és már majdnem betörték az ajtót." Nehogy már(!) a kisebbségben lévő Lót mondja meg mi a "trendi" errefelé...

A történet - igaz vagy sem, ez legyen hit és bibliatudomány dolga - amíg létezik biblikus gondolkodás, az önmagának való, öntörvényű élet-felfogás elítélésének szimbóluma marad. Aki a saját vágyait gátlástalanul mások elé helyezi, aki az élet szolgálata helyett az élet kizsákmányolására törekszik, az önmagát ítéli el, s csak idő kérdése, hogy mikor éri utól egoizmusának pusztító következménye.

Manapság nem tisztelik az életet. A legborzasztóbb az, hogy már maga ez a kijelentés is közömbesen hagyja az emberek túlnyomó részét. Így válik "elfogadottá" az abortusz, válik törvényessé, hogy azonosneműek is örökbefogadhassanak gyermekeket - ráadásul gyorsan és problémamentesen, míg a "hagyományos" felállású párokat évekig várakoztatják, s pszichológia tesztek tucatjának vetik alá őket: alkalmasak-e erre a feladatra vagy sem...

Az élet tisztelete ott kezdődik, hogy valóságnak tekintjük Istent, Aki minden élők URa. Ebből fakad, hogy tiszteletben tartom a szülőket, akik által vagyok ezen a világon, s tisztelem nemcsak a embertársamat, de az, aki velem életszövetségre lép, akivel együtt családot alapítok, vel együtt egész életvezetésünkben, gondolkodásunkban, szavainkban, s tetteinkben - (meg)tiszteljük azt a lelket is, akit hozzánk küld majd a JóIsten, hogy ő gyermekként, mi pedig szülőkként megélhessük az élet legszebb adományát: a családi közösséget.

Aki nem mereng el az Élet URának felfoghatatlan hatalmán, akinek soha nincsenek istenes gondolatai - születés vagy halál közelében sem -, az az ember a legnyomorultabb a világon, de talán ilyen ember nincs is... Sokan vannak, akik tagadják a "klasszikus" istenfelfogásokat (olykor joggal), de ettől függetlenül vallásos érzelműek. S valóban, ki a több? Az, aki azt mondja "Uram, Uram... vagy az, aki cselekszi a Mennyei Atya akaratát?" Aki Istent féli és szereti, az felismeri az élet csodáit, s ebben a megtapasztalt boldogságban nem is tud másképpen létezni, mint folyamatosan az Élet szolgálatában állva derűvel tenni a jót...

Nem szeretni a világot? Éppen most, amikor annyi minden élveznivaló van benne? Szabadon utazhatunk, akár egzotikus országokba is - csak pénzünk legyen hozzá. Belekóstolhatunk távoli földrészek különleges ízeibe, s benne lehetünk oly sok történésben... Ki az, aki ezt a világot ne akarná szeretni... amikor oly sok csodálatos felfedeznivalót találhatunk benne? A szavak könnyen félreérthetőek, ha nem adunk időt annak, aki azt formálja... De mit is akar mondani János, a "szeretett tanítvány", ahogy önmagát nevezi írásaiban?

Mindenekelőtt a világot szeretni azt jelenti: a világ mértéke szerint élni. Igazából a legfélreérthetetlenebb fogalma ez: az élettel való kérkedés. Biztonsággal kijelenthető, hogy soha ennyire nem kérkedett az ember az erejével, az eszével, a szépségével vagy a fiatalságával. Óriási sodrása van a divatnak, a közfelfogásnak! Perfektre-sminkelt arcok mosolyognak ránk tévében, utcai plakátokon, de még a legutolsó "bóvli-áru" csillogó csomagolópapírjáról is. Divat fiatalabbnak kinézni, s akik tehetik a plasztikai sebészet szépségfarmjain hagyják évtizedes ráncaikat vagy fölösleges kilóikat...

A világ mértéke ma így hangzik: legyél szőke, kékszemű és karcsú, egészséges és fiatal, s természetesen gazdag. Amerikában - a korlátlan lehetőségek országában - ugrásra készen állnak a génsebészek, hogy a kívánság--gyermekeket génmanipulációval világra segítsék. S bármennyire is furcsának hangzik, a génmódosított ember genomját (DNS) szabadalommal védik le. Érdekes lesz, ha licencdíjat kell majd fizetni az embernek csak azért, mert él... Olyan ez, mintha valaki levédené az abécé egyik betűjét, s aki azt használná, annak jogdíjat kellene fizetni... (Kevesen tudják, hogy kényszersterilizációs gyakorlatot HItler az USA-ból vette át. A szabadság államában ugyanis igen nagy múltja volt a rasszizmusnak. Indiánok, afrikaiak, kínaiak...) Ne csodálkozzon senki, ha az "új világrend" egyszercsak ránkszakad.

A világ persze János idejében sem volt jobb, akkor is az önzés uralta, ahogyan ma is. Istenített fiatalság, korlátok nélküli szex, a birtoklás számtalan variációjában megélt bódulata egyszer mind elmúlnak, mert szembe kell nézni a halállal. A halál közelében pedig mindenki elkezd félni, mert egyedül jövünk ebbe a világba és egyedül is megyünk ki belőle... A magány súlya igazán akkor nehezedik ránk, amikor már nem is tudjuk elmondani senkinek, s eszközünk/lehetőségünk sincs már közölni, mennyire nyomaszt minket, hogy egyedül maradtunk.

Isten akaratának cselekvése nem más, mint a felelősségteljes szolgálata az Életnek. Először abban a közösségben amiben vagyunk, a családban, utána pedig minden területen, ahol Isten feladatot ró ránk...

Jézus és tanítványai sokszor a farizeusok céltáblájává váltak, mert a hagyományőrző zsidók újra és újra számon kérték az ősök törvényét. A tradíció nagyon fontos nemzetösszetartó erő, de ugyanakkor "helytelen" gyakorlása óriási károkat is okoz. Lehet-e különbséget tenni jó és rossz tradíció között? Érdemes-e foglalkozni ezzel a kérdéssel a harmadik évezred elején, vagy idejét-múlttá vált mindez a tudományos-technikai világunkban?

Bármennyire is kívántuk és szerettük volna, az áhított vallási béke - a 2000. év környékén bekövetkező egymásra-találása a világvallásoknak - nem következett be. Éppen ellenkezőleg! Vallásos reneszánszról beszélnek, s a szélsőséges vallási csoportok is megerősödtek. Sokan menekülnek a tradíció kompromisszum nélküli gyakorlásába, mert nem értik a világban zajló eseményeket, de ugyanakkor biztonságra vágynak. A vallás előírásainak megfelelő viselkedés valóban komoly támasz, de ha a hit gyakorlásának csak ez a formája marad, akkor az ilyen ember idővel ellentmondásokba keveredik önmagával, s ha ez nem tudatosul, akkor "hárító" görcsös magatartásában is megfelelő önigazolást talál, s már meg is "született" a képmutató ember...

Jézus beszédei - s ami megmaradt belőlük - azt tanítják nekünk, hogy nem a külső dolgok, hanem a bennünk rejlő indulatok, érzések és gondolatok azok, melyek tisztátalanná tehetik az egész embert... Minden megcselekedett bűn kívánsággal kezdődik. Önmagában a kívánság még nem bűn, de gyorsan azzá válik, ha önzésünk kizárja a másikat. Ha azonban kívánság felébredésekor nyilvánvalóvá válik a cél, s az ahhoz vezető etikus út is, akkor nagy valószínűséggel nem botlunk el. Az esik a körülmények sarába, aki nemcsak a másikat, hanem mindenek előtt Isten zárta ki gondolataiból.

Isten kegyelme az, ami helyére teszi életünk dolgait. Az Isten jelenvalósága a mindennapjainkban helyes értékítéletre segít el minket, melyben mindig fontos tényező a közösségi gondolkodás, azaz annak felismerése, hogy az én igényeim, vágyaim, kívánságaim mennyire korlátozzák mások szabadságát, önkiteljesedését. Mindezek meglátásához érzék szükségeltetik, mely készséget a tradíció gyakorlása segíti, de perfekcióját nem garantálja.

Amióta a világ a világ, minden ember keresi egyéni létének boldogságát, s a maga kultúrájában keresi - a maga módján - az Istent. Önmagában a vallási tanácsok senkit nem visznek közelebb az Istenhez, de aki megtapasztalja embertársában a szeretet áldozatkészségét, az nem tud közömbösen elmenni az Isten mellett... Ezért tehát nem a tradíció, nem is annak a konok gyakorlása, hanem a lelki életünkre való odafigyelés az, ami felkészíthet minket az Istennel való találkozásokra, hogy aztán valóban azt tegyük, amire hivatottak vagyunk ebben a világban.

Kikerülhetetlen, hogy életünk bizonyos szakaszai után sorsunkat alapvetően befolyásoló állomások közelében ne gondolkodjunk el - legalább egy kicsit -, mi s hogyan történt addigi életünkben. Aki keresi a bölcsességet, azaz a lélek nyugalmának e különös állapotára törekszik, az már fiatalon is megláthatja egy-egy ilyen számvetés alkalmával, hogy hol és mikor nyilvánult meg eladdigi életében az ÚRIsten megtartó kegyelme.

Emlékezni jó, de csak akkor, ha kedves az az emlék. Alapvető tulajdonságunk, hogy mindazt, ami kellemetlen, ami rossz, ami fájdalmas volt életünkben, azt jó mélyre "süllyeszti" lelkünk. Semmi nem vész el, minden "megmarad" tehát emlékezetünkben. Más szinten, másfajta valóságként, de tovább élnek bennünk a szép s gyönyörködtető pillanatok, de ugyanígy vétkeink, bűneink, mulasztásaink, s a hozzájuk tapadó minden következmény negatív élménye is. Mindösszesen ezek alkotják a múltat, aminek erejét nem becsülheti alá egyetlen halandó sem. Ezek a mélylélekben "szunnyadó-mocorgó" élmények az élet legváratlanabb helyzeteiben, az érzelmek, s körülmények ki nem számítható együttállása következtében egyszercsak olyan elemi erővel törhetnek fel, hogy néha még a legerőssebbek is meg-megbillennek, sőt akár el is eshetnek egy pillanatra... Ezért érdemes megfogadni az apostoli intést: "Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!"

Emlékeink dzsungelében járva mindannyiunknak szüksége van tájékozódási pontokra, ha ezek nincsenek, akkor bizony eltévedhetünk! Igen sokan ezeket a "magaslatokat", azaz az Isten munkájának egyértelmű jeleit kikerülik, fölöslegesnek tartják. Az igazság azonban az, hogy a lélek világában nagyon hamar keveredhet a múlt a jelennel, s irreális jövőképet ébreszthet. Klasszikus esetek azok, amikor veszteségünk fájdalmát nem oldjuk fel az Istenben (a Végső Irracionalitásban), s nem engedjük el azokat, hogy szép lassan hulló falevél gyanánt aláereszkedjenek lelkünk legmélyére. Aki ezt a hitbéli tudást ismeri, az így gyakorolja az elengedés istenes művészetét. Aki így él, az jól tudja, az Isten Végtelen Örök Szeretet, s Ő minden fájdalmat gyógyít, s minden hiányt pótolt, s majdan teljességre viszi azt, ami itt a földi létben kínzó hiányként sarcolja meg naponként erőtartalékainkat.

Isten a szeretet maga, Őt nem köti a téridős létezés minden nyűge... Isten Úgy látta jónak az idők kezdete óta, hogy a lét egy másik dimenziójában - a hívő ember ezt Isten országának nevezi - az Ő Örök Harmóniájába illeszti majd életünk minden disszonáns, fájdalmas akkordját, hogy a minket terhelő bánat végre feloldódjék az kiegyenlítődés gyógyító örömében. Amíg azonban eddig eljutunk "oda", szükségünk van "itt" a megerősítésekre. Ezért elmélkedünk és emlékezünk vissza oly gyakran Isten tetteire, hogy felfedezzük a kegyelmi pontokat - a saját életünkben is.