Nyakunkon a szilveszter! Mintha bottal ütötték volna ezt az évet, olyan gyorsan szállt el... Az idő múlásának koncentrált érzete ezen a napon mindenki számára nyilvánvaló, hiszen ma még 2008-at, néhány óra múlva pedig 2009-et írunk! Különleges nap ez a mai, s nemcsak azért mert mindenki a mag módján ünnepel. Vannak, akik nagy társaságban "eszem-iszommal" és tánccal, vannak, akik az "árral szemben úszva" alkohol nélkül és önmegtartóztatva várják az éjfélt, s persze olyanok is akadnak, akik nemcsak egyedül és csendben, de magányosan és keserűséggel a szívükben várják, hogy múljék el a 2008-as esztedő...

Fogadkozások nagyívű tervek és választásaink nyilvános felvázolásának időszaka is ez. A reménység különleges egy-két napja, amikor még hisszük, hogy most sikerülni fog, amit eddig sehogyan se tudtunk "tető alá hozni". De tényleg ennyire más ez a mai nap? Nyilvánvalóan nem... Ez a nap is 24 órából áll - mégha többnek is éljük meg -, de a nap végére ugyanúgy elfáradunk mint az előző napon, s ugyanúgy álomba szenderülünk, ahogyan tegnap...

Nemcsak a mai vagy a holnapi, de tudatos életünk minden egyes napja magában hordozza a választás, a változás lehetőségét. Egyedül rajtunk áll, hogy milyenek az ünnepeink, hogy hogyan éljük meg, mennyire "ünnepesen", méltósággal a hétköznapokat. Nincs ember, aki ne élte volna át a tanácstalanság nyomorúságos érzését. Mit tegyek, hogyan oldjam meg, hova lépjek tovább abból a nyomasztó helyzetből, melynek szorítását egyre nehezebben tudom elviselni?

Az élet és önmagunk nagy becsapása, hogy megoldhatom úgy is, ahogyan a "többiek". Tömeg-méretben felgyülemlett problémákat nem lehet tömeg-szerűen megoldani. A megoldások mindig egyéniek, hiszen ahány ember, annyiféle helyzet és lehetőség adódik. Lehet, hogy tömegek választják a modern együttélési formákat, de lemásolni a másik ember életét, vagy megoldási képletét nem helyes... Ha nehézség köszönt például egy párkapcsolatra - melyikre nem? -, akkor nem célszerű a rövidzárlatos megoldásokat alkalmazni. Mégis sokan önmagukat is becsapva, azt gondolják, hogy az élet csak nekik még számtalan lehetőséget tartogat, s eddig csak azért nem sikerült személyes boldogságukat összekovácsolni, mert nem akarták eléggé... Azután kiderül a következő "élet-fejezetben", hogy nem az akaráson múlik, hanem a belátáson.

Belátni azt, hogy Isten nélkül semmi vagyok nem kicsinységünk beismerése, hanem az Isten nagyságának elfogadása. Ez pedig nem lesújt a porba, hanem felemel, olykor még a fellegekbe is. S aki föntről tud körülnézni, az távlatokban látja az Élet dolgait, s hamar kiderül számára mi az, ami fontos, s mi az ami nem, mi az érték, s mi az, ami elhagynivaló bóvli, bazári vacak, azaz csak teher...

Jozsué döntését - a többség ellenében! - bátran felvállalja. Nem ő vakmerő, hanem azok, akik fontolgatják, hogy talán az Isten nélkül mégis csak jobb lenne... az élet. Jozsué a "házanépével", azaz a családjával az ÚR szolgálata mellett döntött, de ezzel az elhatározással nemcsak az Istent, de övéit és saját boldogulását is szolgálja...

Bármennyire is szeretjük a szabadságot, a szabadság nem egyenlő a korlátok-nélküliséggel. Rend, törvény nélkül az elemi erők, amik mozgatják emberlétünket, bizony csak ártanak. Isten mindenhová letette a "névjegykártyáját"... Legyenek az élővilág csak mikroszkóppal látható részei vagy a természet szabad szemmel is látható csodái: Isten nagysága mindenben visszatükröződik. Aki bölcsül - azaz visszahajlik az Istenhez -, az jól tudja, hogy aki Isten teremtői akaratába belesimul, az maga is "rend-párti".

Ez a rend azonban nem a hatályos jogszabályokkal egyező rend! Egy adott ország törvényes rendje számtalan helyen ellenkezhet nemcsak az Isten törvényével, de az 1948. december 10-én, éppen 60 éve elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával is. Így vannak diktatúrák sajnos a 21. században is... Isten rendje azonban egészen más! Ez a rend - vagy annak töredezett emlékképe - minden ember szívében ott lakozik. Ezért van többek között lelkiismeretfurdalásunk is: nagyon jól tudjuk, hogy mi a rossz (törvénytelen), s mi a jó (a törvényes).

Az Isten törvényének életünk végéig történő küzdelmes elfogadása a szentelődés. Megszentelődni azt jelenti: elfogadni az Isten igazságát - munkában, emberi kapcsolatokban egyaránt. Aki kiállhatatlan munkatárs, az férjnek feleségnek is kiállhatatlan; aki ember a hétköznapokban, az ember életének intim részleteiben is. Aki a szenvedélyek rabja (birtoklás, alkohol, játék, szex, stb.) az nem tud tisztán gondolkodni az élet egyéb területein, hiszen ami számára a legfontosabb (aminek a rabja) az irányítja őt.

Megcsalni másokat csúnya dolog, de istentelen magatartással mások megsebzésén túl végül is önmagunkat véreztetjük el... Erőtlenné válunk abban, ami Életünk koronája, legnagyobb ajándéka: Isten megismerésének páratlan lehetősége.

János apostol - a "szeretett tanítvány", ahogyan magát emlegeti írásaiban, s ahogyan az egyházi hagyomány is tartja - Isten-kapcsolatunk legfontosabb részét fogalmazza meg ezekben a mondatokban. A legfontosabb felismerésünk az életben, melynek létünk minden vetületére kihatással van: Isten szeret, szeret engem és szereti a többieket is... Ennek teremtői következménye a közösség, amibe hívogat Isten nap mint nap. Az Isten-hit velejárója a szeretet kizárólagosságának elfogadása, mely békességet teremt nemcsak a saját életünkben, de kisugározza azt mások életébe is.

Közösség nélkül hamar elpusztulna az ember, a közösség felvállalása nélkül pedig "szabadságában tönkremegy" az ember. (A Pannonhalmi Főapátság ebédlőjének egyik festménye, amely egy elszakadt abroncsú hordót mutat, amelyből folyik ki a bor, alatta pedig ez a felirat olvasható: 'libertate periit' , azaz: tönkrement a szabadságtól.) Ebben a vadkapitalista értékeket zseniális trükkökkel csillogtató mai világban, ahol még mindig érvényesek - vagy érvényesebbek mint valaha - Pál apostol szavai „dicsekszenek azzal, ami gyalázatukra válik” (Fil 3,19). Nemcsak a közösség kijátszása, megrablása, de közösség-megtartó értékek relativizálása: lásd házastársi kapcsolat rangjára emelni a természetellenest, s a személyes önzést megtenni értékítélő legfőbb erőnek... Nos ez a folyamat nem egy csodálatos korszak modern nyitánya, hanem a hanyatlás kezdete...

Mivel tartozunk az Istennek? Egyesek úgy gondolják - semmivel, hiszen Isten nincs is... ugyanakkor az Istenben való hit csak gátlásokat épít ki a személyes szabadság kibontakozásában. Az Isten valóságáról gondolt hamis képzetek valóban csak akadályokat jelentenek az élet harmóniájának megtalálásában, de a szeretet realitásának elfogadása a szívben megtisztítja az értelmet is. Ezért azzal tartozunk az Istennek, hogy a szívünkkel próbáljuk nézni ezt a világot! Ez a látás ugyanis sokkal átfogóbb, mintha az értelem egy pontra koncentráló készségével elemezzük a részeket, feledve, hogy a részek együtt alkotják az Egészet...

Életünk mások sorsának tükrében értékelődik. Ezért érdekel minket annyira, hogy mi van a másik emberrel, hogyan alakul az élete, sikerült-e elérnie célját, egyszóval: betöltötte-e feladatát, amiért lejött erre a földre? Azt nem tudjuk pontosan, hogy honnan is jövünk ebbe a világba, azt pedig csak sejtjük, reméljük és hisszük, hogy hova megyünk ki belőle...

Szeretjük magunkat méricskélni másokhoz, s olykor megtörténik az is, hogy könnyelműen ítélkezünk: "Ha ő üdvözül, akkor én bizonnyal!" vagy "Ha ő a mennyországba kerül, akkor én nem akarok a mennyországba jutni!"... Ilyen és ehhez hasonló "zöldségeket" mondogat az ember, amikor élete hullámhegyéről hirtelen sorsának völgyébe csusszan. Nagy mester az ember abban, hogy olyan dolgokkal foglalkozzon, ami nem az ő hatásköre! "Az olyanok lesztek, mint az Isten!" ősi hazugsága a Gonosznak, ma is kísért minket. Persze nem leszünk olyanok, mint Isten, de szeretnénk olyanokká válni! Sajnos eközben elfelejtjük, hogy Isten legfőbb tulajdonsága nem az ítélkezés, hanem a szeretet...

Mindegyik apostolnak külön feladatot kapott Isten országának építésében, ahogyan minden embernek megvan a maga része az Élet átláthatatlan nagy forgatagában. "Mi az, amit nekem tennem kell?" - lelki fejlődésünk egy bizonyos fokát elérve mindnyájan feltesszük ezt a kérdést. Megoldást várva igen sok választ találunk, de a végső, megnyugtató feleletet saját sorsunkra csakis Istenben találjuk meg. Ez a bensőséges kapcsolat az Istennel az intimitásnak olyan foka, amit a nem hívő ember nehezen vagy egyáltalán nem ért meg, éppen ezért felesleges is győzködni, mert az én "világom" nem az ő világa... Neki magának kell átélni a Nagy Találkozás életformáló személyreszabott isteni csodáját.

Sorsunk bizonyságtevés. Megvallása értékeinknek, felvillantása álmainknak, elmondása mindannak, ami tartalmassá teszi életünket. Megérteni mások sorsát teljességgel sosem tudjuk, ahogyan ők sem a mienket, de egy valamit megláthatunk, ha látunk, s nemcsak nézünk: az Isten gondviselő kegyelmét. S ha ezt látjuk, akkor az Isten-adta jóakarat veszi át az irányítást az életünkben, s nem a pöffeszkedő, behatárolt értelmünkkel keressük önmagunk megvalósítását, hanem végezzük a feladatot, amit ránk mért a Sors Istene....

Kölcsönös előnyök! - A PTK (Polgári Törvény-Könyv) szerződésekre vonatkozó része a felek mellérendeltségi viszonyát követeli meg. A "valamit valamiért"-elv ősrégi igazságot hordoz, mégis a történelemben az emberek egymás fölé törekednek azzal a hatalommal, amit szereztek vagy kaptak, esetleg feljogosították őket. A bibliai teremtéstörténetben az olvashatjuk, hogy Isten nem helyezte az egyik embert a másik ember fölé, mert az Ő rendje szerint az ember felett már csak Teremtője állhat. Nos, a paradicsomon kívüli állapotunk velejárója a hierarchia, ami ráadásul egy megromlott hierarchia.

Amikor valaki istentelenül birtokolja a hatalmat, akkor nem másokat szolgál, hanem önmagát dicsőíti vele. Nem kell messzire menjünk, hogy észrevegyük, környezetünkben azokat, akik felejtve a szociális (közösségi) gondolkodás minimumát is embertársaikat kihasználja, hatalma alá gyűri, olykor el is pusztítja - s lehet az lassú pusztulás is. Az istentelen ember igazságtalan, s nincs benne méltányosság. Magát különbnek érzi másoknál, felsőbbrendűségi tudata megzavart lelkét olykor ördögivé formálja... Az ilyen emberben nincs részvét és gátlástalan, mindezeken túl birtoklásási "kedvében" mértéktelen.

Pál apostol figyelmeztet: "Urak! Nektek is van Uratok!" A forradalmak, a népfelkelések mindig ezt az ősi igazságot juttatják felszínre. Nincs kizárólagos hatalom. Ami van az Istentől van, s ha nem az Isten szerint az építésre használják, akkor Isten visszaveszi azt...

Manapság a legkülönfélébb nézetek képviselői egyensúlyra törekednek testben és lélekben. Táplálkozás, mozgás fontosságán túl a lelki harmóniát is hangsúlyozzák. Egy fontosat általában elfelejtenek megemlíteni: Tökéletes harmónia, valódi egyensúly csakis Istennel együtt lehetséges! Ha Isten kihagyjuk a számításból, akkor a mérleg borul, a libikóka kibillen, s nemcsak odavész az Élet-játék, de törvényszerűen össze is törjünk magunkat. Ezért fontos tudatosítanunk: Mindet kaptunk, de nem csak azért, hogy megtapasztaljuk benne Isten jóságát, hanem azért is, hogy szolgáljunk általuk másoknak...

Az élet nem más, mint egy nagy szomjúság! Szomjazunk a szeretetre, a sikerre, az örömre, szomjazzuk az elismerést, mások közelségét, szomjazzuk a tudást és tartalmat, szomjazzuk a biztonságot és a szerelmet, szomjazzuk az élet igazságát... egyszóval: szomjazzuk az Istent!

Ha jelen ritmusunkban tízezer évig élhetnénk, bizonyára életünkben még kisebb súlya lenne az Istennek. Azáltal azonban, hogy életünk ennyire rövid, s ilyen törékeny, az Isten-kérdés egy idő után egzisztenciális kérdéssé válik. A világ megismerhetősége ilyen rövid időn belül - képtelenség. Ha egész életünkön át, éjt nappallá téve tanulunk, akkor is csak közelítő tisztességell tudnánk felsorolni, hogy melyek azok a kérdések, amikre választ várunk. Egy emberöltő is kevés ahhoz, hogy számba vegyük, mit kellene még kikutatnunk, ugyanakkor pedig el kell fogadnunk a tényt, hogy a teremtettségben oly sok minden titok van, hogy túlnyomó részben azt sem tudjuk, mi az, amit még nem tudunk...

Csoda-e, ha minden korban számtalan ezoterikus próbálkozás teszi meg aktuális ígéretét: "Itt megtalálod a teljességet!" (Csak zárójelben: mindezt jó pénzért!) Csillagászati mértékegységben mérhető részvételi díjak, ahol "cserébe" életérzést, s az előbbrejutás, a sikeres élet ígéretét kapják... Érdekes módon, a szomjúság mégis marad.

Istennél az Élet Vize nem mérhető literben, nem a mennyiség számít, hanem az, hogy az Élet hordozója. Ugyanakkor nem kell ellentételezés, nincs "ára" a hitnek, a reménységnek, nem lehet forintban kifejezni a lélek belső békéjét, az URIstennél minden ingyen van... Ajándékba kaptuk a saját életünket, s ha továbbmehet közreműködésünkkel az élet, az maga a megélhető földi teljesség. Részesévé válni az Életnek - isteni kiváltság, s aki kizárva érzi magát ebből, az pokolian szenved.

Szomjúságunk olthatatlan, Isten Élet-vize kiapadhatatlan... Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!

Tiszta igazság, teljes igazság... manapság többféle igazságról is beszélnek, jóllehet igazság mindig csak egy van, legfeljebb egyik vagy másik oldalról látjuk azt. Az igazságnak csak egy részét elmondani - hazugság. Az igazság nagyobb részét elmondani, de egy kis részét elhallgatni - szintén hazugság. Az igazságot relativizálni - megint csak hazugság. A tiszta igazságot mondani - a felismerés ősrégi - az élet maga.

Az igazság és vélt igazság olykor nehezen szétválasztó. Ilyenkor a legjobb, ha türelemmel várunk. Ahogyan a felkavart pocsolya vize is zavaros, de egy idő után a kosz leülepszik, ugyanígy a vélt igazság is szép lassan alászáll, s a tiszta igazság tündököl a napfényben.

Kivárni mindig a legnehezebb, hisz az időnk véges. Isten nélkül a várakozás pokoli kínná válhat, Vele együtt azonban egészen más. Az Isten nélkül elsivatagosodik lelkünk, de ha beengedjük Őt az életünkben, akkor reménység harmatos szellője frissíti életünket és sikerrel átjutunk életünk próbás szakaszain is...

"One way is Jesus!" (Egy út van: Jézus!) - olvashatjuk sokféle kitűzőn, pólón... S jóllehet ahány ember, legkevesebb annyiféle istenelképzelés létezik, a fenti rövid mondatnak az igazságtartalma megkérdőjelezhetetlen. Bár ilyet kijelenteni veszélyes lehet manapság, hiszen pluralitás ide, tolerancia oda - hamar szélsőségesnek ítélheti meg a világ az ilyen "rajongókat" ...Micsoda dolog, hogy csak Jézus és senki más? Ez beleavatkozás a másik meggyőződésébe, világlátáába, s végül is uralkodás a másik hitén.

Tény, hogy a kereszténység története a hitharcok története is. Bár a sokszínűségnek otthont adó Egyetemes Egyház egységet mutat kifelé, az igazság az, hogy a dogmák eléggé behatárolják a vélemény-szabadságot. A harmadik évezred elejére mindenki komoly ökumenikus együttmunkálkodást jósolt, s lám ennek az ellenkezője látszik érvényesülni. Bizony felerősödött a "másnézetűek" hangja, s ha csak egy út létezik, akkor miért van mégis több mint harmincezer keresztény felekezet?

Aki megérti a szavakat, az tudja, hogy, nem Jézus az egyetlen út, hanem a jézusi út az egyetlen, a járható út. Az Isten felől nézve az egyetlen út Jézus, de felőlünk, az embervilágból nézve a jézusi utakat látunk: Vannak ugyanis olyanok, akiket Isten természetben megnyilvánuló tökéletessége tesz hívővé, másokat a gondviselő jósága vonz. Megint mások a jézusi tisztaságot tartják legfőbb kapocsnak, s vannak Jézus keresztje alatt igen sokan, akik a szenvedés isteni misztériumát teszik meg elsődleges oknak, amiért életük Isten felé fordult.

Amikor valaki azt mondja "Jézus", akkor nyilvánvalóan a Szeretetre gondol. A mai világban azonban, amikor a szeretetet is "magyarázni" kell, hogy az mi fán terem... akkor a "Jézus-fogalomnak" még kisebb a kommunikációs ereje. Sokan képtelenek a párbeszédre, mert a szeretetből fakadó kommunikációs flexibilitást hitvallásuk feladásának élik meg. Így aztán marad a Jézus-szógombócokkal valéó dobálódzás. Ők ugyanis úgy gondolják, hogy a másik embernek kell megérteniük az ő terminológiájukat, s nem fordítva...

Aki azonban valóban jézuskövető, az mindig látja a Célt is, nemcsak az adott problémát. Ha Jézus is a tanítványai megnemértettségén tájékozódott volna, akkor már rögtön az elején "feladta" volna, hiszen az Isten országából vajmi keveset értett meg ez a vegyes, tanítványi társaság... Jézus apostolai évek múltán is azon vitatkoztak, hogy ki ülhet majd Jézus mellett az örökkévalóságban, sőt rendre azon spekuláltak, hogy mi lesz az ő jutalmuk, mert Jézust követték. Teljesen elfelejjtették, hogy nem ők választották Jézust, hanem Ő hívta őket meg apostolul...

Vannak helyzetek, amikor képtelenek vagyunk örülni... A sikertelenség, vétkeink és mulasztásaink következményeinek - vagy egyszerűen csak a körülmények szerencsétlen együttállása esetén - semmi készség nincs bennünk az örömre. Ez még érthető is, de amikor tehetnénk, hogy örülünk, de mégsem tesszük - ez már komoly probléma. "A világ teli van gonddal és gonoszsággal, minek örüljek?" - teszik fel sokan a a jogosnak tűnő kérdést. A kérdésfelvetés ilyetén módja azért hibás, mert a világ békétlensége nem szükségszerűen kell hogy predesztináljon minket a belső békétlenségre. A nehézségeknek is megvan a maga "haszna", s tapasztalatból tudjuk, a hullámvölgy után emelkedő következik - az élet örök rendje szerinti ritmusban.

Mindenkor örülni csak akkor lehet, ha tudom, hogy mindig Isten tenyerén vagyok. Ehhez a "tudatosításhoz" kiváló lehetőséget ad a szüntelen (szünet nélküli) imádság. Ahogyan a futó ember is gyorsabban veszi a levegőt, a hívő ember is, ha nagyobb terheket kell hordoznia, gyakrabban imádkozik. Az imádság erőt ad, megsokszorozza a bennük szunnyadó kevéske készséget is. Mindenért hálát adni azt jelenti, örömmel elfogadom, hogy részese lehetek az életnek. Dolgozhatom, örülhetek annak, hogy céljaim lehetnek, hogy kihívások színezik életemet, hogy szerető emberek vesznek körül, hogy segítő társat rendelt mellém a JóIsten, hogy még gyermekeimért is aggódhatok - mert Isten megajándékozott velük és általuk -, mert megélhetem, hogy az élet végtelennek tűnő láncolatában egy láncszem lehetek.

Az élet kiváltság... Még akkor is, ha jó és rossz összekeveredve jelenik meg benne, s fáradságos a kettő szétválasztása. Ezért fontos a tudatosság: "Mindent vizsgáljatok meg!" s, "A gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!" apostoli intések megfogadása. Ha így élünk, akkor miközben másokat emelünk, mi magunk is emelődünk az Istenhez....

Kemény szavak... Izrael háza népe ellen. Nos, akkor talán lapozhatnánk is egy újabb kijelölt igeszakaszhoz, ez ugyanis nem a "mi ügyünk"! Ha van is némi igazság az efféle kijelentésben, az Új-Szövetség, embereiként, a nagyobb távlatban komoly üzenete van ennek az ószövetségi prófétikus kijelentésnek. Nem új felismerés, hogy az Ószövetségben is van evangélium, s az Újszövetségben is található törvény. Jóllehet a két szentírási rész alapvetően más istenképet közvetít, mégis mindkettőben az őszinte istenkereső emberek történeteivel találkozhatunk.

A mellékelt képen Eklézsiát és Zsinagógát láthatjuk. A középkortól kezdődően kedvelt ábrázolása ez Isten újszövetségi és ószövetségi népének. Míg Eklézsia egyik kezében Krisztus győzelmi zászlaját láthatjuk, a másikban pedig az új szövetséget jelképező kelyhet, addig zsinagóga kezében a törvény evangélium által összetört lándzsáját szorongatja, másik kezében pedig a parancsolatokat szimbolizáló táblácskát. Ezen az ábrázoláson Zsinagóga fején nincs korona, pedig többnyira azt csúsztatják szemébe, amitől is vakká válik, s nem látja meg a Krisztusban a Megváltót...

Isten dicsőítése - az Ige szerint - személyesen nekünk is dicsőséget szerez. Nyilvánvalóan, s elsősorban nem a világban, hanem az egyházban, de ennek a dicsőségnek mindig világi vetületei is vannak. Ahogyan az istentelenség "hozadéka" a megkeseredett élet, ugyanúgy a háladásban virágzó élet a megelégedettséget, békességet termi. Különféle kultúrák másképpen, de ugyanazt fogalmazzák meg: Aki eltér az Élet - azaz Isten - törvényeitől, az büntetést "vonz be" az életébe. Lehet megcsúfolni és kijátszani a közösséget megtartó és erősítő örök törvényeket, de kibújni a törvényszegés következményei alól nem lehet. Még az is megtörténhet, hogy látszólag valaki "megússza", s kibújhatott a felelősségrevonás alól, de az Isten törvényeit nem lehet kijátszani, a büntetés soha nem marad el: "Az apák ették az egrest, s a fiak foga vásott bele." Valakinek ugyanis mindig fizetnie kell... Ha nem így lenne, akkor nem lenne egyensúly a teremtettségben, márpedig abban tökéletes harmónia honol.

Mit jelent a gyakorlatban az Istent dicsőíteni? Mindenekelőtt imádkozni! Ennek pedig számtalan formája van: az egyszerű sóhajos imákkal kezdődően, a meditáción át, az alkotó munkáig. A legnagyobb "művünk" pedig a saját életünk. Az a néhány évtized, melyet azért kaptunk, hogy megnyilvánuljon általunk az Isten akarata, az Ő kegyelmes szeretete... Ebben segítség a Szentírás minden szava, a testvéri közösség, s a család ahová tartozunk, melyeknek biztonsága erőt ad, és óriási támogatás a nekünk rendelt segítő-társ is, akivel szövetségben életes küzdelmünket vívjuk, s egymás szemében olykor felfedezzük létünk istenes értelmét.

Keresztelő János attribútuma (attribútum: jelvény, amely alapján felismerhetőkké válnak az adott szentek) a keresztelő bot... Ő az, aki "kiáltó hangja a pusztának" és meghirdeti a Krisztus eljövetelét. Tömegek tódultak hozzá, hallgatták szociális igazságosságot is hirdető prédikációit, sőt igen sokan - a legkülönfélébb társadalmi rétegekből - meg is keresztelkedtek általa a Jordánban.

A kép, amit felhasznál "társadalomkritikájában" igen egyértelmű: a fejsze már a fák gyökerén van... Azaz, ahogyan a favágó, megpihenteti a fejszét, hogy a következő pillanatban lecsapjon vele, s elvágja a fát tartó gyökeret, ugyanúgy az Isten is az utolsó előtti pillanatokban figyelmezteti népét: Az ítélet készen áll.

Isten minden embert arra hívott el ebben a világban, hogy élete gyümölcsöt teremjen... A Magvető példázatából azonban megtudhatjuk a Mestertől: az embervilág háromnegyed része nem terem gyümölcsöt! Nos, ez eléggé lehangoló lehet. S bár megvádolhatnánk Istent, hogy jobb "hatásfokúra" is megteremthette volna az embervilágot, de a hiba nem az Istenben, hanem az emberben van, aki nem él a kapott szabadságával, hanem visszaél. Ez azt jelenti, hogy az emberek háromnegyed része visszaél behatárolt hatalmával. Másképpen fogalmazva: Életünk háromnegyed részének adottságait, lehetőségeit hiábavalóságokra pazaroljuk el! Oly sok minden szépet, s jót alkothatnánk, s ahelyett, hogy az Isten teremtett világával igyekeznénk harmóniában élni inkább rombolunk, pusztítjuk környezetünket.

Az ítélet szava megtérésre hív, azaz elhajlásunkat az Istentők korrigálnunk illene... Akinek van füle, az hallja, akinek nincs... az sokat kozkáztat, talán nem is tudja mennyit.

Mi tesz minket emberré, ha nem az a bennünk lakozó titokzatos isteni rész, amit megfogalmazni is alig, legfeljebb csak körbeírni tudunk? Akik "Isten fiai" - így Pál apostol, s ez persze meglehetősen nagy elvárást idéző meghatározás - azokat a Lélek vezérli, s nyilvánvalóan azok tudnak ilyen vezetettek lenni, akik nem magukon, hanem magukban hordozzák a teremtettségben kapott, s nekik rendelt istenképűségűket... Hiszen, ahogyan Isten láthatatlan, úgyanúgy az istenképűség is az. Az Isten hasonlatosságára és képmására teremtettségünk nem azt jelenti, hogy a Teremtő Atyánknak is ugyanúgy két füle, két szeme és egy orra van, hanem azt, hogy mi is szeretet-képűek vagyunk, ahogyan Ő is szeret.

A világ akkor éli át legnagyobb kínjait, amikor megfogyatkozik a szeretet az emberek szívében, s ezzel egyidőben elhatalmasodnak a gonosz indulatok. Az egyházi ünnepkörök évenkénti ismétlődése jó keretet ad ahhoz, hogy elgondolkodjunk kapcsolatainkon, céljainkon, s egész életünkön. Nyilvánvaló, hogy válaszaink mindig csak "tükör által homályosak" lesznek, hiszen be vagyunk zárva az idő, a tapasztalás, érzelmeink, s szavaink töredékességének emberi korlátai közé.

Mi az mégis, amit ennek ellenére bizonnyal tudhatunk? Elsősorban azt, hogy a Legfőbb Titoknak (Isten) vonzása van, s ennek nem tudunk ellenállni. Ki-, s megpróbálhatunk sok-sok hiábavóságot az életben, de mindent-tagadásunkban is valójában Istent keressük. Tudhatjuk azt is, hogy minél közelebb kerülünk az utolsó állomáshoz (a sírgödör), annál inkább hatalmába kerítenek minket a személyes elmúlásunk keserű gondolatai... Van aki ettől kétségbeesik, s van, aki evangéliumi derűvel még másokat is bátorítani tud: "Isten kezében vagyunk... így is, meg úgy is!"

Még mielőtt megtörténne a nagy "dimenzióugrás" - azaz a halálunk - néhány tényt érdemes átgondolnunk: Szerettünk-e úgy, ahogyan Isten azt rendelte, vagyis önfeláldozóan? Átéltük-e a hordozó közösség szeretetét, s megéltük-e a mieinkért való küzdés lélekemelő szépségét? Megértettük-e az isteni kegyelmet, s megbocsátottunk-e másoknak?

Az egyházi esztendő végén, s az ádventi időszakban is - hiszen az Egyház várja visszatérő Urát - sok igével találkozhatunk liturgiában és Útmutatónkban, melyek a "végidőket", az utolsó napokat juttatják eszünkbe. Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül kerültek ezek az igék ide, tudatos szerkesztés eredménye, hiszen amikor a múló idő naptári határának közelében vagyunk, egészen másképp gondolkodunk életről és halálról, Istenről és emberről...

A földön célja felé menetelő (communio viatorum/úton levők közössége) és küzdő Egyház (ecclesia militans) emberekből áll, akik elcsüggednek, akiknek bátorításra van szükségük. Aki hívő életet él, az nem azt jelenti, hogy ő "szupermen", s mindenre van azonnal megoldása. Aki úgy képzeli, hogy a hívő élet az abból áll, hogy a kegyes ember füttyent egyet a JóIstennek, s az, mint hűséges kisinas rögtön ott terem, s lesi az imádságos gondolatokat - az nagyot téved... Mégis sokan reklámozzák a Jézus Krisztust úgy, mintha mosópor lenne, s minden bűn-foltot azonnal tisztítana. Az ilyen, s az ehhez hasonló emberi "erőlködések" bizony igen sokat ártanak az egyháznak! Ez nem egyszerűen méltóságon aluli, hanem a "disznók elé a gyöngyöt vetés" klasszikus esete. Az Isten Lélek, lélekben is kell imádni, s nem lehet úgy kezelni, mint ahogyan a materiális dolgainkat kezeljük...

Ha a kereszténység - azaz a Jézus-vallás - lenne az egyetlen, amelyik hirdetné a halál utáni életet, akkor könnyű dolga lenne a bizonyságtevő embernek. A történelem folyamán azonban szinte valamennyi kultúra foglalkozott a halál utáni élet kérdésével! A kereszténység az egyetlen, amely őszintén kimondja: Bármennyire is erőlködsz, egyedül nem megy! Isten segítségével, kegyelemből - vagy sehogy... S ennek belátása hálára kell(ene) hogy kötelezze az embert. Aki elfogadja ezt a tényt, az szolgálni kezdi embertársait.

Pál apostol jószándékkal erősíti-vigasztalja gyülekezeteit, de tudnunk kell, hogy ő sem kapta kézhez Isten üdvtervének végidőkre vonatkozó részletes leírását. Azaz, joggal tehetjük fel, hogy nem a végidőkre vonatkozó pontos menetrendet, hanem az Isten igazságosságának az irányát érinti, vázolja fel apostoli leveleiben. Persze jobb lenne, ha minden kétséget kizáróan oda lehetne nyomni a másik ember orra alá a bizonyítékot: "Nézd, itt van, hát nem látod?" Istennek azonban úgy volt tetszésére, hogy a hitünk önkéntes legyen, s gyakorlatilag csak egyetlen figyelmeztető jelet adott az életünkbe: a Halált... Ez azonban éppen elégséges ahhoz, hogy elgondolkodjunk azon, mivégre is vagyunk itt a Földön, s mit akar tőlünk az Úristen?

Minél több homokszem perdül le életünk óráján, s minél inkább kopik az egészségünk is, annál többször fel-felvetődik bennünk a sokak számára talán a világ "legértelmetlenebb" kérdése: Mi van, mi lehet, mi lesz a halál után? Az emberi elképzelések ezzel kapcsolatban nem egyszerűen sokfélék, hanem megszámlálhatatlanok. Ahány ember, annyiféle várakozás és reménység, ráadásul életünk folyamán elég sokszor alakul-változik-fejlődik a mennyországról alkotott "képünk". Legtöbbször, ami nem elérhető számunkra itt a földön, amit hiányként élünk meg, azt vetítjük odaátra. Ott majd szép és okos leszek, s nem kell törődnöm testem fogyatékosságaival, mert hát az a mennyország, s ott minden tökéletes - még én is. Hisszük, hogy amit Isten elkezdett bennünk idelenn, azt bevégzi odafenn...

Nincs ember, aki elmondhatná, hogy földi életében feddhetetlenül, szentül élt, mert ha nem is vétkezett, mulasztani bizonyára mulasztott, s "aki nem cselekszi a jót, bűne az annak". Tudjuk, mert megtanultuk, az Isten országába való bejutás jócselekedet-kvóta szerint nem lehetséges, csakis hit által, csakis kegyelemből... de ha mindenki a mennyországba kerül, aki ki kerül a gyehennára? Márpedig hitünk szerint a világnak van kezdete és vége, ez oknál fogva az emberlelkek száma is véges, s akkor úgy a mennyországban, mint a pokolban a "helyek" száma is véges kell hogy legyen... A kérdést persze mindig általánosságban megfogalmazva tesszük fel: ki jut be a mennyországba, s ki nem? Valójában mégsem ez az igazi kérdésünk, hanem ez: És én bejutok-e a mennyországba?... Jézus azoknak, akik a közelében vannak ezt mondja: "Az én atyám házában sok hajlék van." Nem azt mondja, hogy mindenkinek helye van ott, hanem csak ezt: "sok hajlék van". Ez elgondolkodásra kell hogy késztessen minket.

A földi életet bizonyára nem azért kaptuk a JóIstentől, hogy "spekuláljunk" benne az örök életről, sokkal inkább arra, hogy megízleljük, egy kicsit elővételezzük benne az Istennel való közösség sokdimenziós örömét. Mert közösségben hívott el minket Isten, közösségbe küld minket és közösségben akar látni minket, s ugyanakkor közösségben akar lenni velünk. Manapság, amikor párkapcsolati-, családi válságok korát éljük, különösen is fontos számunkra Isten megtartó közössége, a legkisebb és nagyobb egyaránt. Nem lehet igazán feloldódni és kiteljesedni, megélni az elrejtettséget és a biztonságot, csakis abban a közösségben, ahol az Isten szeretete a legfőbb összetartó kapocs! S ez soha nem kegyes szavakban, üres frázisokban, hanem segítő készségben, irgalomban, a másik sorsában való őszinte - mégha nem megoldó, csak gesztus-értékű is - részesedni-akarásban nyilvánul meg... Ilyenkor mondjuk, hogy szeretünk, mert Isten is szeret minket.

Keveseknek megadatik, hogy házukat valóban sziklára építsék... Nincs is talán megnyugtatóbb érzés a kandalló mellett ücsörögve nézni a háborgó hullámokat! Az elrejtettség, a biztonság léleknyugtató érzése lehet ez. Ahhoz azonban, hogy átérezzük a biztonságot, szükséges az emberhez méltó környezet, azaz legyen tető a fejünk felett, hogy ne fázzunk a házunkban, ne éhezzünk, s persze az is, hogy ne legyünk magányosak, tartozzunk valaki(k)hez.

A Mester a Hegyi Beszédében nem statikai jótanácsokat vagy belsőépítészeti ötleteket ad, hanem valami egész másról beszél. Arról, hogy mindannyiunk élete egy házhoz hasonlítható, melyet jól meg kell alapozni... A szikla, az maga az Isten, az építőanyagok az értelmünk, az összetartó erő pedig a szeretet. A "szikla" Jézus-szimbólum, de ha valaki csak azt hallja: "Építsd életed házát Jézusra!" - akkor vagy kiszalad a szobából vagy értetlen tekintettel mereszti szemeit, hogy most ezzel meg mit akartak neki mondani. (Az első keresztények legalább két évig, de volt ahol 4-6 évig tanították a leendő keresztényeket, hogy kicsoda Krisztus... A modern prédikátor/ember azonban spórol az idővel - nos, meg is van a negatív eredménye!)

De mit jelent valójában kősziklára építeni életünk házát? Elsősorban azt, hogy Isten lehetőségeket adott, melyekkel egyszer el kell számolnunk... Másodsorban adott munkát, melyen keresztül alkothatunk, s szolgálhatunk egymásnak, harmadsorban közösségbe helyezett, ahová tartozhatunk. Ez a közösség lehet párkapcsolati, családi, kisközösségi vagy gyülekezeti, de mindenféleképpen szeretetre-épülő hordozó közösség. Ezeket a közösséget soha nem ember hívja létre, munkálja, s tartja meg, hanem a Szentlélek ÚrIsten, Akinek beszédeiből okulva "boldogulhatunk" földi életünk során.

A kutyáknak nincs kezük, mégis milyen simogató tud lenni a tekintetük... Az embert alkotó kézzel áldotta meg a JóIsten, s lám többnyire nem arra használja, amire a Teremtő szánta! Simogatás helyett üt vele, s inkább rombol vele, mintsem építene általa... Mitől ilyen bolond az ember? Ha csak azt mondanánk: "Mert belébújt az ördög..." akkor hamar bezárnánk a probléma-kört. Ha ilyen egyszerű lenne az élet - ahogyan a rajongó, rövidlátó ember azt látja -, akkor semmi értelme nem lenne annak, hogy nap mint nap törekedjünk életünket emelni, javítani, s hogy mindezeken felül még engedjük is magunkat az ÚRIsten kegyelme által "szentülni"...

Lehangoló látni, s tapasztalni, ahogyan egyik ember a másik embernek farkasává válik - de ez hasonlat talán túlságosan is sértő a farkasokra nézve! Mert amíg a farkas a túléléséért küzd, addig az egyik ember a másikat azért gyűri hatalma alá, azért szorítja ki a lét peremére, mert gyarapítani kívánja a átkos profitját. Modern korunkban ugyanis már nem elégséges a tisztességes haszon, extra-profitra éhesek a gazdasági élet "nagy cápái"... S jóllehet egyre hangosabban kiáltoznak a szakértők is mindenhonnan: "Ez így nem mehet tovább!" - minden megy tovább, ahogyan eddig ment...

Van-e megoldás, kilépés ebből az ördögi körből? A szkeptikusok szerint nincs. Az optimisták azt hangoztatják: "Nem is olyan nagy a baj!" A keresztény ember pedig relista... azaz számol az Istennel! Az egyedüli megoldást a krízisben eleddig mindig az Isten hozott. Pontosabban azok az istenes emberek mutattak fel élhető alternatívát, akik nem látszat-keresztények, megélhetési-Jézuskövetők voltak, hanem az egyént és a közösséget védő örök isteni értékekre mutattak rá.

Csapatot kovácsolhat a közös érdek, de igazi hordozó közösséget csak az Isten hozhat létre. Ennek oka igen egyszerű: ha a közösségben csak olyanok vannak, akik minden értéket csak élvezni, elfogyasztani akarnak, de cserébe semmit nem kívánnak tenni a közösségért, akkor ezzel a parazita-életstílussal pusztulásba taszítják az adott közösséget. Ahol azonban akadnak "hétköznapi szentek", akik emlékeznek az "első szeretetre" azok képesek áldozatot vállalni és szolgálni.

Fontos tudatosítani: Az Isten szolgálata soha nem naív, erőtelen, kegyeskedő gesztus, hanem céltudatos életforma, ami erősíti a lelket, s egyre közelebb emeli gondolatainkat az Istenhez...

Sok mókás kijelentés pattant már ki a lusta ember agyából, a munkával kapcsolatban... Ha kicsit elmélkedni akarunk a munkáról, akkor néhány dolgot nem árt újra átgondolni. Édesapám - Isten nyugosztalja - mindig azt mondta: "édes fiam, rossz munka nincs, csak rossz munkás. Tény hogy vannak nemszeretem munka-fázisok egy-egy elvégzendő feladatban, de munka generálisan nem lehet rossz - s nemcsak azért, mert a JóIsten a munkát már az Éden-kertben is elvárta az embertől. Mai összefüggéskben azonban - hogy érthető is legyen - különbséget kell tenni munka és munka között. Nevezzük az egyiket munkának, a másikat pedig ezzel a közhelyes, de jól érhető szóval hívjuk "melónak". Melózni "muszáj" (muss sein), ez alól nincs kibúvó... Ha nem izzadok, akkor nincs az kevéske bér se, s akkor mit eszünk, miből fizetjük a fűtést, s miből fizetjük a villannyszámlát?

De ha a szívsebész muszájból, csak azért műti meg a szívemet, mert valamiből ki kell fizetnie a gázszámláját, ha pap csak azért kapaszkodik fel a szószékre, mert lusta elmenni kapálni, s valamiből ki kell fizetnie a két doboz cigarettáját, amit naponta elszív, ha a tanár csak azért tölti el az idejét a rábízott gyerekekkel az osztályban, mert ott jól fűtenek, akkor valami nagyon nincs rendjén! Muszájból nem lehet hivatást gyakorolni! A papoknál, lelkészeknél, lelkipásztoroknál szokták emlegetni a vocatio externa-t (külső elhívás), s a vocatio interna-t (a belső elhívás)... De vannak más "munkák" is, amit hivatásnak nevezünk: Így hivatása van a tanárnak, az orvosnak, a mérnöknek, a tudósnak... De miért ne lehetne hivatása a suszternek? Nos, ha valaki cipőkészítőként hivatással, elhivatással végzi a munkáját, akkor hercegek és királyok, világ-hírességek is ellátogatnak a műhelyébe, csak hogy hordhassák azokat a cipőket, amiket a Mester készített - ahogyan nemrég egy dokumentumfilmben láttam.

S ha valaki hivatással hentes, akkor nem adja rezzenéstelen arccal a mócsingos húst a nyugdíjas kezébe, ha valaki hivatással édesanya, akkor áldozatosan neveli gyermekét, s nem "passzolja le" a gyereket hol az egyik, hol a másik nagyszülőhöz, ha valaki hivatással édesapa, akkor nem tömi tele pénzzel a gyerek zsebét, hogy menjen el otthonról, s végre nyugalom legyen már otthon, hanem beszélget vele, s konfrontáció árán is bevezeti gyermekét a felnőtt, felelősségteljes életbe... A hivatástudattal végzett munka imádság! Luther Márton azt mondta egyszer: "Ha Katinka teljes alapossággal felsöpri az udvart, akkor az imádság." Nos így válhat a "nemszeretem-munka" is imádsággá. Ha hivatásom van arra, amit csinálok, akkor azon áldás nyugszik...

S miért lenne ez másképpen a tanulással is? Ha nincs rá elhivatásom, akkor az is csak teher, csak nyomorúság, sőt számtalan bosszúság okozója. Némétországi felmérés szerint minden második(!) alap-, s középfokú oktatásban résztvevő diák nyűgnek, hiábavalóságnak érzi az oktatást és depresszív hangulatának okát elsősorban az iskolában látja. Lehet hogy nincs rá hivatásuk vagy egyszerűen csak nem imádkoznak?

Bűn az, ami elválaszt az Istentől, azaz a Legfőbb, legfontosabb valóságtól... Legyen az vétek vagy mulasztás, ha nem látjuk be annak elhatároló erejét, magunkat csapjuk be. Az ember készséges arra, hogy az igazságnak csak egy szeletét, számára kedvező variánsát prezentálja a másik felé, hogy szépítse a dolgokat, hogy "csúsztasson". A bűnök azonban csak gyűlnek életünk hátizsákjában, s egyszer továbbhordozhatatlan teherré válnak. Ilyenkor elég egy rossz élet-mozdulat, egy átgondolatlan lépés, s a súlyos teher gödörbe, sőt szakadékba ránthat. Nos ebben rejlik a bűn igazi gonoszsága! Szinte észrevétlenül ragad életünkhöz, s egyszercsak ránt egyet egész személyiségünkön, sőt át is veheti uralmat...

A világ mindig szépít és keresi az önigazolásokat: "Sajnos a körülmények!"... "Erre szocializálódott"... "Mi mást tehetett volna?"..."Szeretethiánya volt"... S ki tudja hány jól hangzó érvet lehetne még felsorolni, melyek tompítják a bűn, bűn voltát, minek következtében azt hiheti az ember, tulajdonképpen minden rendben, s közben egyre csak távolodik attól a Valóságtól, ami a létnek értelmet, tartalmat, s távlatot ad.

Aki megvallja bűneit, az beismeri saját határait. Az alázatos (nem alázatoskodó!) ember jól látja, hogy határtalanul nem lehet rugdalódzni a lélek isteni rendje ellen, s ha nem akarja, hogy elpattanjanak a belső értékeket tartó finom lélek-szálak, akkor bólintania kell az Isten igazságaira.

S mi az igazság? Az, hogy az isteni szeretet nélkül nincs feloldódás, kiegyenlítődés az életben, nincs igazi harmónia a világgal. Ha nincs meg az életünkben az Isten mindent bölcsen elrendező kegyelme, akkor nincs meg békességünk, s hajlamosak vagyunk idegesen ide-oda kapkodni, s azt sem csináljuk jól, amire képesek lennénk.

A legnagyobb gonoszsága bűnnek, hogy elhiteti velünk: tulajdonképpen minden rendben van, nincs "veszve" semmi. A hívő ember azonban tudja, hogy a legkisebb dolgok is életveszélyessé, sőt tragikussá válhatnak... Mint a mesében, ahol nemtörődöm kovács hitványul patkolta meg a király lovát, amely elbotlott a csatában, s végül nem csak a király, de a csata, sőt az egész ország odaveszett...

Sokan vágtak már neki az ismeretlennek, járták be a fél- vagy egész világot, hogy találjanak egy "mestert", egy "gurut" aki megismerteti velük az igazságot... Mert mindenki - jóllehet a maga módján -, de szeretne eljutni az igazság ismeretére. Sokan érzik magukénak pilátus provokáló kérdését: "Mi az igazság?" Tényleg mi az igazság az Istennel kapcsolatban is?

Az igazság az, hogy az életbenmaradás biztosítéka a kemény munka... Nem lehet lazsálni, keményen kell dolgozni, s különben is: "Segíts magadon, s az Isten is megsegít!" Péter is tudta jól, hogy mi az igazság, hogy nem ő az egyetlen halász a környéken, hogy hiába a tapasztalat, a szakmai tudás, sajnos nagy a konkurencia... s bizony olykor elkél a halász-szerencse is, hiszen nincs szomorúbb annál, ha üres a háló.

Milyen jó ennek a názáreti prédikátornak is, aki itt járkál a parton, nincs gondja arra, hogy mit eszik a család, nem néz rá szúrós tekintettel az asszony, ha üres kézzel megy haza... Márpedig most így kell tennie! Szépen ki kell mosnia a hálót, elő kell készítenie a következő halászatra, s haza kell mennie - a kudarc keserű érzésével... Az élet azonban gyakran furcsa helyzeteket produkál. Hirtelen változnak meg körülmények, s ami eladdig elképzelhetetlennek tűnt - egy vasfüggöny lehullása, a pártállami diktatúra összeomlása -, hogy honi példát említsünk, s új helyzet áll elő.

Péter életében is eljött ez a pillanat, amikor változás már kikerülhetetlen. Újítania kellene... De hogyan? Éppen most nem kezdheti el, amikor mélyponton van. Ekkor Valaki, egy látszólag kívülálló beleszól az életébe, a szakmai programjába: "Vesd ki a hálót!" Az éjszakai hiábavaló fáradozás után, a sikertelenség gombóc-érzésével a torkában, nem is tudja miért, talán a parton álló idegen tekintete miatt, de kiveti a hálót...

S megtörténik a csoda, tele a háló! A szakmai karrier csúcsán állni boldogító érzés. Ki ne élvezné a dícsérő szavakat? Most abbahagyni nem lehet! Most lehet megalapozni a jövőt! Most vált igazán hiteles halászemberré, most taníthatná a többieket nem ötletekkel tanácsolva őket, hanem megoldással segítve. Ez az idegen azonban mást akar... "Emberhalász leszel!" - szól a Mester. S ha Ő szól az életek megfordulnak, s azért kezdünk el élni, amiért valóban érdemes élni: az Istenért...

Lajoskomáromban,
az Agapé Szeretetotthonban
Harangszentelési Ünnepség előtt.

December van, s hideg - a tavaszi színek pompája a múlté vagy legfeljebb reménység a szívünkben, hogy már csak néhány hónap és újra zöldbe borul a természet. Tél van, kopaszok a fák - ez az élet rendje - "megszárad a fű, s virága lehull". Mindennek következménye van, nem csodálkozunk ezen. Ha nem is tetszik, de elfogadjuk a tényt: rossz döntéseinknek bizony következményei vannak, s olykor nem tudunk mást tenni, csak elhordozzuk a bűneink vonzotta büntetést. A hatás-ellenhatás örök körfogásában megértjük ezt, de azzal már kevéssbé számolunk, hogy ugyanígy a jónak is megvannak a következményei...

Oly sok mindenre figyelünk, s közben nem vesszük észre, hogy az Élet nemcsak csípős pálcájával terelget minket, de óvó kezével simogat is! Felháborodunk - mert nem így kellene ennek lennie -, hogy aki nyilvánosan bűnt követ el azt felmentik, s többnyire "megússza a dolgot". Az áldozat pedig tovább szenved, s az elkövető vígan éli világát... s még az sem vigasztalhat minket, hogy így volt ez már háromezer évvel ezelőtt, Salamon király idejében is.

Szemünk nap mint nap látja a rosszat, s oly ritkán veszi észre a jót. Aki jólétbe született, aki nem ismeri az éhezést, a nélkülözést, akinek nem kell kilómétereket menni a szennyezett ivóvízért, mert ott van mellette karnyújtásnyira az ásványvizek tucatja, az nehezen veszi észre a jót, hiszen az életének természetes része. Az Isten törvényeinek áthágása büntetést vonnak maguk után - ezt hangsúlyozzuk is elég gyakran -, de azt talán már ritkábban mondogatjuk: az Isten megáldja azokat, akik "szeretik őt, s megtartják parancsolatait".

Sajnos azok, akik hatalommal bírnak ebben a világban, jó reménnyel bizakodhatnak abban, hogy a jogszolgáltatás számukra kedvező döntést hoz, még akkor is, ha "nem is áll úgy a szénájuk, ahogyan kellene". Ők azonban alapvetően elvétik a célt, ha Isten igazságszolgáltatásával nem számolnak! Mert amilyen nyilvánvaló tavasszal, hogy Isten megújítja a természetet, s zöldbe borul a határ, olyan bizonyos az is, hogy egyszer eljön az igazság pillanata, s mindenkinek mindenről számot kell adnia...

A személyes igazságunk természetesen nagyon fontos mindannyiunk számára, de mindennél fontosabb az Isten igazsága: Isten beleteremtette világába az élet tiszteletét, s ezen nem változtathat soha senki... Az élet feltétlen tisztelete kellene hogy végigkísérje egész életünket, akkor lenne igazán istenképű az emberlétünk! Ehelyett sajnos az élet semmibevétele az általános, így pusztul a természet, s halnak meg értelmetlenül az emberek százmilliói a környezet szennyezettsége miatt is... Ha majd egyszer eltűnnek a méhek, ha elpusztulnak az apró bogarak, ha nem lesznek békák, ha nagyon hiányozni fog nyári estéken a békakuruttyolás, ha majd a felborított természetben már nem érik be időben a gabonánk, s nem lesz majd kenyerünk se... na akkor, úgy látszik csakis akkor válik majd nyilvánvalóvá, hogy mit veszítettünk, mert önző gondolatainkra, s nem az Istenre hallgattunk!

Ádvent van, s várjuk a Fényt... Karácsony profitnak alárendelt ünnepe azonban még így is tartja "varázsát", s megérinti a szíveket. Ez a reménységünk, hogy Isten szeretete változást, tavaszt hoz majd az emberek lelkében is...

A kereszténység egyik központi hittétele Jézus Krisztus újraeljövetele, amit parúziának nevezünk... Jóllehet a tanítványok közül sokan azt remélték, hogy nem is kell megízlelniük a halált, mert még abban a nemzedékben visszajön szeretett Mesterük, de hát Isten órája alapvetően másképpen ketyeg. Maga a várakozás ténye sok kérdést vet fel. Minek kell olyan sokat várni a jóra, s mikor lesz már elege embernek s Istennek a rengeteg szenvedésből? Magas teológiai- és vulgáris kérdések ugyanazt a problémát feszegetik: Mi a teremtés lényege, s benne az ember célja?

Ha az lenne, hogy az ember megjavuljon, nos arra várhat még Jóisten is... Az emberi gonoszság, kapzsiság, irigykedés - úgy néz ki - az idők végezetéig az ember sajátja marad... Hiába minden próbálkozás, eleddig semmiféle diktátori rend vagy "izmus" nem hozta meg a várt sikert, az ember maradt olyan, amilyen: végtelenül önző és makacs, s szinte semmit nem tanul a múltjából. Sőt, talán az sem az ember érdeme, hanem Isten kegyelme, hogy az elmúlt jó hatvan esztendő óta nem volt igazán nagy méretű háború...

De mit is remél az Egyház népe várakozása közepette? A zsidók messiásvárása világos, s egyértelmű volt: Jön a messiás, s majd lerázzák a római igát, a 12 papkirály pedig "társuralkodóként" kormányozni fogja az új világot... (Nos, ha nem is így, de bizonyos értelemben már létezik egy népek és nemzetek felett álló Testület, amely irányítja a "szép új rendű világot", de ezt a láthatatlan bizottságot sajnos nem az Isten szeretete, hanem a minél nagyobb profit megszerzésének vágya kovácsolja egybe.)

A keresztények Messiás-visszavárása lényegében ugyanaz, mint a zsidók messiásvárása. Mindenkettő a perfekciót várja... az elképzelések mások, de a tartalom ugyanaz: lesz (eljön) egy olyan korszak, amikor minden tökéletes lesz. Biztonsággal kijelenthetjük: Emberlétünk egyik legnagyobb motívációja a perfekció utáni vágyunk. Tökéletesek szeretnénk lenni munkában, párkapcsolatban, hitben és szeretetben... de ez sajnos egyszerűen nem lehetséges, mert mi magunk nem vagyunk tökéletesek. Próbálhatunk módszereket a tökéletesség elérésére, de a véges soha nem értheti el a végtelent...

Az általános helyzet szerint jelenleg két nagy táborra oszlanak a hívők: azokra, akik azt hiszik, hogy ők már tökéletesek (ők a rajongók, a szektások), s azok, akik állandóan küzdenek, de tudják, hogy erőfeszítéseiknek csak odaát, az Isten világában lesz igazi gyümölcse.

Jézus visszajövetelének hittétele a gyakorlatban tehát azt jelenti, hogy egyszer mindennek vége lesz. Nem fog tartani örökké sem kapzsiság, sem úrhatnamság, sem kizsákmányolás, sem erőszak... sem perfekció utáni vágyakozás. Mikor jön el ez az időszak, s hogyan? Számos Jézus-tanítvány, óegyházi atya, s teológus foglalkozott már a kérdéssel, "de azt az időt, s órát senki nem tudja, csakis az Isten..." S jól van ez így! Vannak dolgok, amiken teljességgel fölösleges elmélkedni, mert nem a mi földi életünk vonatkoztatási rendszerében fontos dolgokról van szó. Az ember ugyan szeretne olyanná válni mint Isten (eritis sicut Deus), de nem fog megistenülni soha, mindvégig ember marad. Mindazonáltal istenképűségre teremtettek vagyunk, s ennek vannak bizonyos következményei, melyeknek illene megfelelnünk...

Mathis Neithart-Gothart (Grünewald) 1510 környékén mintegy harmincévesen megfesti az isenheimi szárnyasoltár képeit. Szimbólumgazdagságán, ecsetkezelési perfekcióján túl teológiai mondanivalója is fergetes... A feltámadás-jelenetben megfogalmazza az egész gótika alapgondolatát: Isten világosság...

A látható fényen keresztül kapjuk információink túlnyomó részét. Míg halláskárosodással lehetséges az életbenmaradás, a látás hiánya alapvetően behatárolja túlélési esélyeinket. Egy témájában megrázó film-előzetes (Vakság) néhány filmkockája is átéreztetheti velünk, milyen következményei vannak annak, ha valaki a látását veszíti el. Az eladdigi tájékozódási pontok egyik pillanatról a másikra érvényüket veszítik... a viszonylagos rendet a kétségbeesés káosza váltja.

De mi van akkor, ha látunk ugyan, de mégis úgy élünk, mintha nem látnánk? Az Isten különböző kultúrákban megnyilvánuló és más kultúrákba átívelő egyetemes szimbóluma a fény. A fény ugyanis az élettel egyenlő! Ahol azonban a sötétség uralkodik, ott pusztul a fényre berendezkedett élet. Jóllehet létezik élet a sötétségben is, de az ember világosságra teremtetett! Így aztán még inkább tragikus, ha az ember mégsem a világosságot, hanem a sötétséget választja...

A sötétség átvitt értelemben is borzasztó jelentéstartalommal bír. Aki szellemiségében "sötét", azt kibillenteni vagy "átnevelni" a tudás-fény szeretetére meglehetősen nehéz, olykor reménytelen vállalkozás - Isten persze itt is tehet csodákat, s fordíthat meg életeket. Ez az evangélium (eü-angelion=jó hír) örömhíre...

Nyilvánvaló - vagy azzá kellene hogy váljon -, az Isten világosságának megtapasztalása nem fizikai valóságot jelent, hanem lelki élményt. Olyat, melynek iránya a transzcendencia felé mutat, de gyümölcsei itt ebben a világban érnek be: jóság, türelem, állhatatosság, s mindenekelőtt s fölött a szeretet.

Elszomorító, hogy túlnyomórészt még mindig a dogmatikus gondolkodás uralkodó a vallásokban. Csüggesztő látni, hogy még mindig csak itt tartunk... hogy a vallást még most is fel lehet használni emberek százmillióinak manipulációjára, s a vallásháborúk lehetősége nem a középkorban megrekedt szellemtörténeti fejlődés-csökevény, hanem mai "modern korunk" releváns valósága.

Mit lehet tenni? Akkor, amikor látjuk, hogy a vallás, s azok hivatalos képviselői világiabbak a világiaknál? Amikor a hiteltvesztett prominensek sorába beleérthetjük nemcsak az egyházi, de az egyházias embereket is, azokat, akik szóban a szeretet egyetemességét hangoztatják, de életükkel a szeretetlenség prédikátorai...

Talán csak annyit, hogy nem titkoljuk el, igyekszünk kinyilvánítani a gótika igazságát: az Isten Világosság. S ez a Világosság egyszer mindent "napvilágra" hoz... s akkor kiderül, hogy kit milyen érdek vezérel, s ki kinek a szolgája: a Sötétségnek vagy a Világosságnak...

Gondolataink, érzéseink hűséges végrehajtói - kezeink - egy életen át simagatják, alakítják az anyagvilágot... a por-ember ide-oda túrkál a porban, s olykor azt hiszi maradandót is épített. Valójában, semmi sem "örök"... a követ koptatja a szél, s az eső, az ércet beolvasztják ágyúnak vagy tengeralattjárónak vagy éppen "megélhetés gyanánt" ellopják... Aki kicsit is belegondolt már abba, mennyire behatárolt a létünk, milyen nagy küzdelmet folytatunk a moly (élet törvényszerűségei: születés-halál) és a rozsda (korrózió) ellen - s talán egy-egy csatát megnyerünk, de a háborút elveszítjük -, nos az jól érzékeli, milyen hasztalan is agyunk minden akarása, s kezünk olykor emberfeletti teljesítmenye. Ölbetett kézzel mégsem ülhetünk!

A szerzetesség fájának igazi virágba-borulása a 11. századi clugny (klűnyi) reformmozgalomnak köszönhető. Ennek egyik fő kiváltó oka a régi szentbenediki jelmondat elhomályosulása volt. Az "Ora et labora!" harmóniáját az egyoldalú meditáció törte meg. A sok imádság (értsd liturgikus alkalmak) és kevés vagy egyáltalán nem végzett munka financiális csődbe juttatta a kolostorokat... Nos, a munka nem büntetés, hanem ajándékos lehetőség, ami emberlétünket kíséri - fontos megjegyezni, hogy már a paradicsomban is volt munka (vigyázni kellett a teremtésre), azt tehát Isten szorosan hozzánk rendelte, s nem paradicsomon kívüli jogosan megérdemelt helyzetünk további súlyosbbítására... Manapság, amikor oly sokan büszkék arra, hogy "még egy szöget sem képesek beverni a falba" azt felejtik el, hogy az Isten gyaníthatóan nem véletlenül adta ezt a csodálatos szerkezetet: a kezet... A kéz, amely megvalósít, a kéz, amely megfogható, tapintható valósággá változtatja a szép terveket vagy nagyreményű álmokat. Aki kívánja az emberlét teljességét megtapasztalni, az nem kerülheti meg a kétkezi munkát! Legyen az szözmötölés a virágoskertben, takarítás, mosogatás vagy barkácsolás, magyarul a kétkezi munka, ahol kihívás számunkra az anyag, s korlát kezünk ügyessége.

A zsoltáros esdeklő fohásza Isten áldását kéri, hogy mindaz, amit tesz, az legyen maradandó. A megmaradás tulajdonképpen azt jelenti: nemcsak nemkem volt fontos, amit elvégeztem, de azoknak is, akik utánam jönnek az Élet láncolatában. Ha ez megvalósul, akkor betöltük azt, amiért jöttünk erre a Földre, s ha megöregedve már csak a botunkat tudjuk szorongatni, akkor sem vagyunk elégedetlenek, hanem békességgel készülünk utolsó utunkra... Ha azonban minden elképzelhető haszontalanságot csináltunk kezeinkkel, akkor fájdamasok lesznek utolsó éveink, mert lehet, hogy szeretnénk már nagyon pótolni az elmaradt simogatásokat, az alkotás nagyszerűségét, de kezünk, sőt egész testünk már erőtelen... A maradandóság azonban nemcsak fontosságot jelent, hanem mindenekelőtt bizonyosságot: volt értelme a küzdelmeinknek, volt értelme az életünknek.

Nincs elszomorítóbb, amikor elszabadulnak az indulatok! Legyen az utcai verekedés, családi perpetvar vagy nagypolitikai érdekharc - teljesen mindegy. Szenvedések, élethossziglan tartó testi vagy lelki keserterhek hordozása jelzi azt, amikor az ember Isten rendjétől eltér. Van, aki az Istenre vonatkozó tízparancsolatbéli törvényeket nem tartja "annyira" fontosnak, van, aki az emberre vonatkozó részeit "relativizálja" s félmondatosan csak annyit mond a "Ne paráználkodj!" parancsolattal kapcsolatban: "Ja, az csak a hatodik (katolikus számozás szerint) parancsolat!" A másik pedig egy másik parancsolatot tesz viszonylagossá... Az eredmény ugyanaz: sérül, s olykor borul a megtartó rend.

Az Isten teremtette természet rendje kezdettől fogva ugyanaz, de a teremtés legrendetlenebbikje - az ember! - még ezt is felborítja. Gátlástalansága nem ismer határt. Ahogyan százmilliók pusztultak el élettér-szerző háborúk során, s egyik nemzedék sem tanult elődeik sorsán, ugyanúgy a mai hamisan szabadság-hívők sem akarják elfogadni, hogy rendre szükség van. A rend ugyanis - ha betartjuk - megtart. Nemcsak az egyes embert őrzi és védi, de az egész közösséget is. Semmi sincs "ingyért" vagy ami ingyenesnek van feltüntetve, azért nagy árat kell fizetni... Mégis sokan gondolják azt, hogy nekik ez vagy az "jár" - mert valimiért különbnek tartják magukat. Márpedig nincs többféle tízparancsolat, hogy válogatni lehessen: kinek ez, kinek az... A megtartó rend lényege az, hogy egyetemes.

Aki hűtlen, az a rendet kerüli meg, az Isten rendjét. A rend pedig abban áll, hogy szükségünk van Istenre és szükségünk van egymásra. Ahogyan nincs élhető társadalom kooperáló emberek nélkül, ugyanúgy Isten nélkül nincs élhető élet sem. Ha Isten "hiányzik" az életünkből, akkor mindaz, amit elértünk, amit kaptunk, aminek részeseivé válhattunk, s idővel mind elveszítjük, akkor ennek felismert ténye nagy szomorúságot ébreszt a szívben. Az ebbéli bánat közeli hozzátartozója pedig a félelem, amely igen gyakran ostoba tanácsokat osztogat.

Ezért mindenek előtt a hűség a legfontosabb! Az Isten teremtettségi rendjéhez való hűség az egyetlen megtartó erő... Aki ettől eltér, az vágyat érez arra, hogy az élettel játsszon, s eközben nem veszi észre, hogy az örök életét is kockára tette...