Amióta az ember "civilizáltan" él, azóta háborúzik... A harmadik évezred elején is - huszadikszázadi borzalmak ide vagy oda - most ebben a pillanatban mintegy kétszáz fegyveres konfliktust, háborút jegyeznek! Így azt mondhatjuk, a világ létével egyidős a harc, a testvér-konfliktustól (Káin és Ábel) kezdődően egészen a népek és nemzetek és kultúrák között: lásd az egyik legnagyobbat: az iraki háborút. Mindeközben az ember természetes igénye - akármelyik oldalon is áll - a béke után, nem lankad. De van-e, lehet-e igazságos béke egy igazságtalan háború után?

Ézsaiás messiás-próféciái a békét hirdetik. Azt a békét, amire mindenki vágyik, ami mindennek az alapja, amiben nem vért verejtékezve, hanem felszabadultan alkotva lehet értéket teremteni. Nem politikai béke, nem gazdasági biztonság, de nem is izmusok hamis ígéretein alapuló "csakazértis-reménység". Ez a béke nem részleges, nem csak a kiválasztottaknak szól, ez a béke egyetemes, mindent és mindenkit átfogó. Ez a béke nem is emberi, ez onnan felülröl száll alá, ez a béke Isten maga. Az evangélium nem más, mint annak az örömüzenete, hogy ez béke "megfogható", tapasztalható valóság. Tulajdonképpen a krisztuskövető életforma adja azt a keretet, amiben mindez megnyilvánul és megvalósul.

Sokan vannak, akiknek sajátos elképzeléseik vannak az Istenről, s az Ő békéjéről. Az ilyen emberek számára magától értődő, hogy életük minden dolga így kézdődjék: Én és a... másik, én és... a Jóisten, az én dolgaim, az én igényeim először... s minden többi csak ezután jöhet. Hamis kiválasztottság-tudat ez, hiszen Isten számára mindenki egyformán fontos. Aki megértett már valami lényegest a JóIstenből, annak számára az "ego", az én fontossága nem a kiváltságok keresésében, az önző célok megvalósításában domborodik ki, hanem a "szolgálatban".

Krisztus, az ÚR szolgája nemcsak mindenben példakép a keresztény ember számára, de istenfiúságának titka a "garancia", hogy megmaradjunk elhivatásunk kiváltságában.

Viszonylag fiatal, de erőteljesen fejlődő új tudományág, az alvásmedicina szerint az alvászavarok a felnőtt lakosság egyharmadát(!) érintik. Magyar felmérési adatok szerint a lakosság mintegy húsz százaléka éli át rendeszeresen a kínzó tünetek valamelyikét. Ha átmenetileg is, de mindannyian átéltük már azt, hogy nem tudtunk elaludni. Nincs is talán ennél rosszabb, fáradtan forgolódni az ágyban, de a kívánt álom sehogyan sem akar ránk köszönni... Ennek oka a napközbeni stressz, a folyamatos elvárások, a megoldásra váró feladataink. Ilyenkor agyunk tovább "pörög" nem leli nyugalmát. Nem is gondolnánk, ebben az állapotban a magyarországi felnőtt lakosság egytizede szenved!

"Lefekszem, alszom és felébredek." - Milyen egyszerű program, s már ennek a kivitelezése is milyen komoly akadályokba ütközik. Németországban a második világháború után tömegével nem tudtak aludni az emberek - nem csoda, az átélt lelki traumák óriásiak voltak -, s állami döntés alapján a gyógyszergyártóknak gyorsan elő kellett állítani egy hatásos, elalvást segítő szert, mert az emberek a munkahelyeken rendszeresen elaludtak, s olykor súlyos baleseteket is okoztak... Nem kell bizonygatni, hogy a legjobb elalvást segítő "tabletta" minden korban és időben a tiszta lelkiismeret. (Talán Jézus erre is gondolhatott, amikor azt mondta, hogy a jók is és a gonoszok is megkapják "jutalmukat" már itt a földön... Elég komoly büntetés, ha valaki életének egyharmadát alvással kapcsolatos küzdelemmel tölti!) Aki ugyanis rosszul alszik, annak a rákövetkező napja is eleve "mínusszal" indul: Ingerültebb, nem hallja meg sem a bátorító, sem a biztató szót, s kapcsolata az egész világgal eleve "terhelt".

A föntiek után persze nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy mindenki, aki hisz, az jól alszik, s kiegyensúlyozott éjjele és nappala. Hit és hit között ugyanis óriási különbségek vannak! Tény, hogy a hit erőt ad, de nem mindegy, hogy miben illetve kiben hiszünk... Aki csak magában hisz, az hasonló ahhoz a hullámlovashoz, aki jól uralja szörfdeszkáját, de nem szabad elfelejteni, hogy a nagy hullámoknál is vannak még nagyobbak... Nem lehet/szabad alábecsülni az élet viharzó tengerét! A jó alvás biztosítéka tehát nem mi magunk vagyunk, hanem az ÚRIsten, aki támogat minket. Ha Vele élünk, az Ő akarata szerint szólunk és cselekszünk, akkor "álmunkban is kapunk eleget". Akkor nincsenek frusztrációink és oldhatatlan lelki görcseink, akkor édes az álom, az új napra ébredés, s tartalmas lesz egész napunk...

Néhányszor a hívő ember életében is megtörténik, hogy sarokba szorítják a körülmények... Ilyenkor könnyen felszakad a lelket összefogó vékony hártya, a hit, s kicsúszik a szánkon - a nem is sarokbaszorítónak gondolt, de azzá vált - kérdés: Uram, hát nem törődsz velünk... Uram, mi lesz velem?

Klasszikusnak mondható téma a keresztény művészetben: Jézus lecsendesíti a "tengert". Igazából csak tóról van szó (a Genezáti-tó), bár ez sem kisebb csoda, de ha a tanítványok hatalmas kétségbeesését nézzük, akkor még óceános viharról is beszélhetnénk... Nemcsak a tanítványok, nehézségek között mi magunk is képesek vagyunk felnagyítani életünk bajos dolgait. Aki élete folyamán még soha nem érezte az egzisztenciális viharok nemegyszer gondolkodást is lebénító viharos széllökéseit, az búra alatt él, talán nem is ember vagy nem ezen a földön él. Létünk elválaszthatatlan velejárója ugyanis a nehézség, a küzdelem, a kilátástalan helyzetekben is reménykedő magatartás és a hit kételkedések-ösztönözte naponkénti újrafogalmazása az előrelépés érdekében. Ebben a "harcban" - harc ez a javából önmagunkkal(!) - Isten velünk van. Ő ugyanis nem hagy el minket soha, sőt, ha mi meg is tagadnánk őt, Ő soha el nem hagy, mert az Ő hűsége örök...

Életünk legszebb, s talán későbbi (lelki)életünk leginkább meghatározó eleme, hogy milyen is volt a gyermekkorunk. Aki megélte a családi közösségben a biztonság, az elrejtettség gyermekszívvel teljességgel megérthető valóságát, az érett felnőtt korában is ezeket az értékeket igyekszik megvalósítani, de akinek csak a szeretet hiánya jutott ki osztályrészül életének különösen fontos első két évtizedében, az nagy valószínűséggel egész életében túlkompenzálva keresi majd azt, amit a világ sosem képes megadni neki. Hiába minden próbálkozás, a gyermekmúlt lelki szegénységét nem feledteti a felnőtt jelen materiális gazdagsága...

Aki már átélt krízist, az emberi lélek eme különös viharát, az tudja, milyen a vihar utáni csend, a megszabadulás, a megoldás, a kiegyenlítődés semmihez sem fogható nyugalma. Általában ebben a csendességben, amikor hirtelen elhalkul a számunkra a világ, akkor szól hozzánk Isten. Röviden, félreérthetetlenül - és többnyire szavak nélkül. Itt nemcsak az érzéseknek, itt a csöndnek is súlyos üzenete van. Ilyenkor olyan nagy a csend, hogy benne nemcsak szívünk dobogását, de még annak remegését is észrevesszük. Ilyenkor megállapíthatjuk, mitől féltünk annyira, s beláthatjuk, Ki az valójában, Akinek köszönhettük eladdig is szívünk minden dobbanását, s Akitől remélhetjük életünk továbbvivő ritmusát.

Bár egyszerű felismerést közöl ez a mondat, megértése mégis számtalan akadályba ütközik. A hívő ember számára nyilvánvaló, hogy az összevisszaság az nem lehet értékteremtő erő, a robbanás - jelen tudásunk szerint - nem magasabb szinten szervezi újra a matériát, hanem alaphelyzetbe juttatja. Bár a nukleáris fúzióval létrehozhatóak új anyagok, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a kavics (csillagpor) az idők végezetéig az marad, aminek rendeltetett, azaz kavics. Értelmes lénnyé gyúrni a csillagport pedig egyedül az Isten kiváltsága. Bár manapság vigyázni kell ilyen kijelentéssel, mert az új technikák soha nem látott lehetőségeket nyitnak meg az emberiség előtt, de ha az ember tudna is embert gyúrni a föld sarából, Istent semmilyen technikával nem lesz képes reprodukálni.

Az élet tehát Istené. Tőle kaptuk, s ő is veszi vissza. Vannak, akik úgy gondolják, az élet elvételének joga is alapvető emberi jog, s harcolnak, hogy társadalmilag "elismert" keretekbe illesszék az euthanázia (jó halál) lehetőségét. Az öngyilkosság eme kontrollált formája bármennyire is "humánus"-nak tűnik, s akármennyire is igyekeznek jogi keretekbe illeszteni, végsősoron csak egyet jelez: ennyire elembertelenedett a világ, s ennyire magukra maradtak időseink...

Isten kezében van az élet - s nem a mienkben. Ezt megtanítani, továbbadni a következő generációnak alapvető feladatunk. Akkor talán kevesebb tragédia lenne közlekedési utakon, s extrém-sport-túrákon, mely balesetekkel zsúfolásig telve vannak a bulvár-lapok. Amíg a reklámok persze azt sugallják, hogy mindenkinek csak akkor lesz igazán minőségi élete, ha keresi a veszélyt vízen, földön és levegőben, eladdig nehéz lesz megértetni ifjainkkal az ősi bölcsesség jézusi interpretációját: "Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!"

Mivel minden élet a Teremtő Isten kezében van, ezért különösen is tisztelni kellene az élet minden formáját. Azzal is tisztában kellene lennünk, hogy az élet - mivel nem a miénk, azt csak néhány évtizedes használatra kaptuk -, egyszer Isten visszakéri, s akkor számot kell adnunk róla, mit is kezdtünk vele. Tudtuk-e arra fordítani a kapott lehetőségeket, amire Isten szánta? Eljutottunk-e a jószándék igenlésőtől a megcselekedett jóig - vagy csak elmélkedtünk, s szép gondolatokat fogalmaztunk meg arról, hogy Isten kezében van minden élet...

Jézus egyházkritikájának legmarkánsabb megnyilvánulásáról tudósító Márk evangélista tömör mondata a fenti idézet. Félreérthetetlen, egyértelmű az üzenete: Mire való az Isten háza, s mire nem... Azon kár lenne vitatkozni, hogy az ember vallásos lény-e vagy sem. Ha nem lenne az, akkor nem keresné mindenben és mindenhol a titkokat, s nem menne el teljesítőképességének végső határáig. Mert mindig a végek közelében, a befejezés előtti pillanatokban nyilvánul meg egy kis időre az igazság. Ennek ellenállni nem lehet, olyannyira nem, hogy sok ember a határkeresésében leli életének tragikus végét.

Egy bizonyos: a templom nem a kupeckodás helye. Sem a pénz machinációjé vagy a jószándékú segítés álcájába bújtatott könnyű pénzkereseté. Jól tudjuk, hogy a középkori hatalommániás katolikus egyház milyen tökéletességre juttatta el a vallásos érzelmeken nyugvó üzletrendszerét: Gondolhatnók a búcsúk és extrabúcsúk bűnbocsánat-ajánlataira, vagy a zseniálisan kigondolt purgatórium-elmélet segítségével - gyakorlatilag évszázadokon átnyúlóan - megsarcolt embermilliókra...

Sokminden megvehető pénzen, de ami a legfontosabb, azt a világ minden kincséért sem szerezhetjük meg! Ami a legfontosabb, ami leginkább kell mindannyiunknak - az elrejtettség, a bizalom, a szeretet - ezeket csak akkor kapjuk meg, csak akkor lehetnek a miénk, ha a legnagyobb árat ajánljuk meg értük: azaz önmagunkat, egész életünket. Csak egy darabkával, életünk egy bizonyos részével nem "kenyerezhető le" a JóIsten. Ahogyan mi is teljes szerelmet, és odaadást várunk el a társunktól, úgy az Isten sem éri be a részlegessel...

Ezért nincs nagyobb nyomorúság, mint amikor valaki csak "mintha-keresztény". Külsőségekben megnyilvánuló, vallásoskodó magatartással, a hétköznapokba beleékelődő rítussal nem lehet közelebb jutni Istenhez, de igen gyorsan eltávolíthatjuk környezetünkből a jóérzésű embereket. Kifizetni a halálig menő Isteni Szeretetet önkéntes áldozatát nem lehet sem aszkézissel, sem böjtöléssel, sem éjjel-nappalos imádsággal, de benyomáskeltő jócselekedetekkel sem. Mindezt csak elfogadni lehet... erről szól az evangélium. Az egyház dolga, hogy az evangéliumot hirdesse. Ha a pap csak módszereket propagál a szószékéről, akkor legjobb igyekezete ellenére is csak életstílus-kereskedő csupán, de a Teremtő Istennel semmi dolga. Márpedig Isten nem éri be a felszínnel, a látszattal, neki a teljesség kell, hogy Ő is megnyilvánulhasson teljességében.

Nincs még egy olyan szereplője a történelemnek, akiről annyi könyvet, értekezést, tanulmányt írtak volna, mint a Názáreti Jézusról... Ennek ellenére, a kérdés mindmáig nyitott kérdés maradt: Kicsoda is Jézus valójában? A hívők megtapasztalásaik, s az egyházi hagyomány alapján kialakított Jézus-képeket villantják fel maguknak és másoknak, de ezek csak elképzelések Jézusról - a valódi, az igazi Jézus - az titok marad örökké.

"Honnan való vagy te?" A kérdés az örök emberi kíváncsiságot megtestesítő kérdés. Megtudni az igazságot... talán egész életünk legnagyobb kívánsága ez. Nemcsak önmagunkkal és embertársainkkal, mindenekelőtt az Istennel kapcsolatban. Kinek van/lehet igaza a hatmilliárd ember hatmilliárd-féle istenmegtapasztalásából? Létezik-e személyes Isten, akivel beszélgethetünk nap mint nap vagy csak az Egy Egyetemes Erő az, ami átfogja és örök megváltoztathatatlan törvényével egyben tartja a világmindenséget?

Pilátus nagyra tartotta önmaga hatalmát, ahogyan mi magunk is nagyra tartjuk önmagunk képességeit. Majd ha én látom, majd ha én tapasztalom meg, majd ha én dughatom ujjamat a sebei helyébe - akkor majd hiszek! Ennyire az "egónk" fogságában vagyunk...

Meggyőződésünket ugyanakkor külső erők is befolyásolják. "Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja!" Hány ehhez hasonló kijelentés formálja az emberek mindennapjait! Hány ember esik kétségbe, kapkod és önuralmát elveszítve szakadék felé indul meg élete... Csak azért, mert valamiért rendkívül fontos számára: mit mondanak mások. Csak életünk vége felé vagy nagy terhek hordozása közben vetődik fel bennünk a kérdés: "De mit szól mindehhez Isten?" Ez az a döntő pillanat, amikor valósággá válik a Teremtő jelenvalósága, s kezdenek bennünk helyére kerülni a dolgok: Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal kapcsolatban.

Megállítani az időt!... Talán nincs ember a földön, akinek életében legalább egyszer ne támadt volna ez a magától értődően egyszerű, de gyakorlatilag kivitelezhetetlen ötlet. Pedig milyen nagyszerű lenne: örökké fiatalok maradhatnánk! - gondolták már ezt az ókorban is, de a középkor embere is eszelősen kereste az örök ifjúság kútját. Még mielőtt teljesen elvetnénk ezeket a badarkodó gondolatokat, s átbillennénk a kívánságok-fűtötte hamis reménységek világába - ez egyébként különösen is jellemzi összeesküvés-elméletes korunkat: ami hihetetlen és nincs, annak bizonyára lennie kell - játszunk el kicsit a gondolattal, milyen jó és hasznos is lenne, ha legalább csak egy rövidke időre is, de meg tudnánk állítani az időt...

Egyszerűen: jobb lenne a világ! Az örömök ideje megnyúlna, a rácsodálkozások szépséges pillanatai percekké vagy órákká duzzadnának, s az emberek elfelejtenék életük sok-sok hiábavalóságát. Nemkülönben a katasztrófák előtti utolsó pillanatokban megálljt parancsolva emberek millióit lehetne megmenteni! Sőt, hány és hány személyes életvezetés okozta tragédia lenne megelőzhető! A családon belüli pofonok sem csattannának el, hiszen a meglendült erőszakos kezet kimerevítve még mindig lenne idő a helyzet józan átgondolásra... Mindenki tudna hollywoodi forgatókönyvbe illő, ehhez hasonló történeteket kitalálni, csak körül kell néznie a környezetében vagy éppen a maga életében. S tényleg, de szép is lenne, ha mindenre lenne még idő, amire egyébként nincs! Lenne még plusz idő a szorongató vizsga előtt "úgy egy-két nap", de lenne elégséges időnk elmagyarázni felnövekvő gyermekeinknek, hogy szerintünk mi az élet értelme, s feladatözönös nyomasztó terminusaink között lenne idő még többször elmondani, hogy mennyire szeretjük szeretteinket...

Ezzel szemben az embernek az idő lassítására nincs, de az idő gyorsítására, mintha lenne hatalma! Ami nem sikerül az elmúlás irányába - görcsös próbálkozásaink ellenére sem - az a másik irányban szinte játszi könnyedséggel megvalósítható: Pazarlóan és rendkívül gyorsan képes az ember szétszórni kimért idejének homokszemeit az elmúlás szelébe - vagy más képpel kifejezve - az élet vizének agyagkorsó-életünkbe töltött néhány literkéjét esztelenül gyorsan elpancsikoljuk...

Lehet-e másképpen? Tesszük fel a kérdést többnyire akkor, amikor saját életünkben ütközünk a visszafordíthatatlannal, s a veszteség folyamatosan mardosó fájdalmával. A keresztény ember bármennyire is különös, afféle "csodapók", csodákra ő sem képes, ő is "csak" ember. Az Isten szeretetének megtapasztalhatósága okán azért mégis van alternatívája, s meg tudja tenni azt, amit más csak akkor, ha megállíthatná az időt. A természet rendjét, az örök törvényeket a krisztuskövető ember sem tudja kiiktatni, de a megváltás világ számára érthetetlen abszurditásának naponkénti, hit általi elfogadása által megváltoztatja saját életének időhöz való viszonyát, s lehetőséget talál konfliktusainak kezelésére akkor és ott is, ahol embertársai időhiányra hivatkozva, kétségbeesetten, ökölbe szorított kézzel a romboló gondolatok dimenziójába ragadtak bele...

Mi a szenvedély? Tényleg csak bonyolult biokémiai folyamatok megmagyarázhatatlan konstellációja? Hormonszintek évmilliók óta kialakult különös harca egymással, mely az életet szolgálja?... Nem tudjuk. A filozófia az elmúlt háromezer évben próbálta megfogalmazni, micsoda is az ember valójában - eleddig sikertelenül. A szerelem definíciójával pedig méginkább "hadilábon" áll.

Mindettől függetlenül a szerelem életünk része. Elválaszthatatlan része, hiszen a szerelemnek köszönhetjük már létünket is. A szerelem és a szeretet egy Isten-alkotta érem két oldala, mely a házasság titkában van jelen. A harmadik, kettőt összetartó "elem/dimenzió" maga az Isten valósága. Enélkül nincs meg az a teljesség, amire minden ember vágyakozik.

Maga a szerelem - bármilyen nagy és izgalmas erő - önmagában még nem elégséges a boldogsághoz. A szerelem, amely csak magára gondol, önzésével nemcsak sok nyomorúságot, de tragédiákat is okoz ma is naponta szerte a világban. Aki éppen elszenvedi az efféle önzést, azt nem vigasztalja, hogy ez mindig is így volt, amióta világ a világ...

Manapság, aki "háza minden kincsét kínálja a szeretetért" azt nem megvetik, hanem "jó partinak" tartják. Társadalmat formáló, kikerülhetetlen erő a média folyamatos idól-kampánya, amely tovább koptatja két ember legalapvetőbb szükségletét szolgáló létformát: a házasságot. A magyar nyelv nagyon jól őrizte meg a házasság lényegét: Egy házban! Azaz egy fedél alatt, vagyis együtt. A házasságban mindenek előtt a közösségi gondolkodásnak kell érvenyesülnie: Nem a "te autód", az "én házam", hanem a "mi pénzünk", a "mi életünk" együttességének illik érvenyesülnie.

A keresztény emberek életében sem tökéletes minden. Aki ezt hiszi, ezt mutatja magáról, az hazug, az csaló. Viszont a keresztény ember gyakorolja azt a csodát, amit az Istentől "tanult el" : a megbocsátást. Ez teszi, ha nem is teljessé, de olyan teljesség-közelivé a szerelmet, amilyennek az Isten is gondolja.

Életünk legkülönfélébb történései sodornak minket krízisbe. Nemcsak haláleset, veszteség, betegség fájdalma képes krízist előidézni, másoknak súlytalannak tűnő dolgok is képesek létrehozni a formálódás, az újjáalakulás e különös fázisát... Akarjuk vagy sem, sorsunk folyamatosan alakul, amíg csak élünk. Szándéka ez az Istennek, hogy térbe és időbe sajtolt életünkben ezen küzdelmeink révén rájöjjünk: mi végre is vagyunk ezen a világon.

A krízis szó általában a törést jelenti a közgondolkodásban. A krízis valami olyasmit jelöl, ami nélkül nagyon jól megvan/lenne az ember... Maga a fogalom a görög kritésszel rokon, ami ítéletet, megítélést jelent. Az időnkénti számadást senki nem kerülheti meg, hiszen vannak életünknek olyan jelentős állomásai, amikor törvényszerűennl-elgondolkodunk: hivatás- és párválasztás, gyermekek születése, nevelése, majd elindítása az életben - most csak a legfontosabbakra gondolván. A krízishelyzetet tehát azért "kapjuk", hogy emelődjünk általa. Olykor mégis ennek az ellenkezője történik. Számtalan tragédia jelzi naponta, hogy az esetek többségében nem mi válunk urává helyzetünknek, hanem az élet eseményei gyűrnek maguk alá minket. Hiába minden próbálkozás, az ember mindig alul marad...

Ami a világ számára lehetetlen, az a hívő ember számára lehetséges. Az Istenben bizakodó embernek mindig van alternatívája - még akkor is, ha a gödör mélyére taszítják a körülmények. A legnagyobb csapás mindig az alternatíva-nélküliség, amikor minden láthatatlan és látható azt szignálja: nincs tovább! Akinek volt közelében valaki, vagy éppen saját maga élte át a lélek ilyen hihetetlen mélységeit, az tudja igazán elmondani, mit jelent valójában a kiúttalanság.

A vég maga a kereszt, a megfeszítettség mozdulatlansága a halálban. Ennek az igazi kínja a visszafordíthatatlanság. Aki már egyszer is tapasztalta az őszinte érzések istenes világát, az tudja miről van szó... Ebből kiemelni semmiféle münchauzenes filozófia nem képes, egyetlen psycho-módszer sem garantálhatja a kiutat, ebből kimenteni csak az Isten szeretete képes. Ez a szeretet tart meg minket egész életünkben, ez kísér, formál, alakít, nevel és növel majd végül átemel ebből a világból abba a világba - ha meg nem szédülünk végérvényesen korlátos szabadságunktól és hagyjuk, hogy az Isten ereje munkálkodjon életünkben...

A madár fészkében, a róka a barlangjában, az ember pedig maga építette házában keresi a biztonságát - minden élőlénynek kell a maga "kuckója". Gyakorlatilag a kuckósítás emberiséggel egyidős formálódása alkotja az építeszet történelmét. Ismerjük a régi mondást: "Ahány ház, annyi szokás", s így is van, különbözőek vagyunk. Van, akinek "a háza a vára" - amolyan "ki sem mozdulós típus" -, van, aki mindenhol otthon érző citoyenként (világpolgár) él, s bizony van olyan is, aki bárhol is próbál gyökeret verni, sehol sincs otthon... Amilyen nagy gondot fordítanak az emberek arra, hogy milyen házban lakjanak, s az mennyire legyen funkcionális, s persze mindenek előtt reprezentatív, olyannyira kevésbé törődnek azzal, hogy milyen legyen a nem látható házuk: azaz az Istentől kapott Lélek földi otthona. Hiszen ahogyan a testnek, úgy a léleknek is szüksége van otthonra. De mit értsünk ezen az apostoli felszólításon: Épüljetek lelki házzá!?

Aki házépítésre szánja el magát, az jól tudja, hogy az álmodozás, a tervezgetés "ebből még minden lehet" érzelemgazdag fázisa után a megtervezés időszaka következik. Ilyenkor nem lehet figyelmen kívül hagyni a rendelkezésre álló kereteket, az egyéb adottságokat - s bizony józanul kell dönteni. Ha mindezek után végre kezünkben a terv, akkor elkezdődhet az építés, ami a régi elbotásával, s az új megalapozásával kezdődik. Aki már az alapoknál "spórol" - az ne is kezdjen házépítésbe! Vannak dolgok, ahol nincs helye a kicsinyeskedésnek. Meg kell tanulni, hogy az élet bizonyos területein - mert ilyen az isteni teremtettség - olyan bőkezűnek illik lenni, mint amilyen bőkezű a természet maga...Kupeckodni az alapvetésnél - egyértelmű jele annak, hogy fogalma sincs az ilyen embernek az életről magáról... Aki lelki házát okosan építi (azaz sziklára) az nem fog nyafogni és kétségbesetten sírni, ha jönnek a szelek, s a viharok... az ilyen ház szilárdan (meg)áll a legkeményebb próbatételek között is!

Életünk minden élményét - legyenek azok habarcsos jók vagy mázsásan rosszak - be kell építenünk lelki házunkba. Nem lehet ezeket szanaszét tárolni, hogy "majd egyszer, valamikor, ki tudja mikor, jók lesznek még valamire..." Mit keres a nappali közepén a téglarakás, vagy a hálószoba küszöbén az építési törmelék? Mindennek rendelt helye van, s oda kell kerülnie, ahova tartozik! A múlt a múltba, s nem a jelenbe, s a jövő távoli ígéreteit pedig nem lehet a mindennapok hétköznapi valóságaként kezelni... Hol lehet ezeket a szabályokat megismerni? Ott, ahol Isten különösen is megmutatja magát: a természet csodáiban, a történelemben, a lelkiismeretünkben... Aki felfedezi és megtanulja ezeket, az kastélyt, sőt lelki katedrálist építhet életéből, aki nem, az soha nem élheti át mit jelent alkotó részévé válni a teremtésnek.

Amíg egy kicsinyke fénysugár is belevetül az életünkbe, addig nem veszítjük el reménységünket... Ha azonban a sötétség leple egyre inkább belep minket, eltűnnek a számunkra korábban nyilvánvalóan meglévő tájékozódási pontok, s nemcsak a reménységünk kezd elillanni, de a bátorságunk is. Egyik pillanatról a másikra a "Merre? Hogyan tovább?" kétségbeejtésig szorongatóan uralkodik el egész gondolatvilágunkon. Ezért különösen fontos, hogy ami világosság életünkbe adatott, azt megőrizzük. De mi is ez a világosság?

Természetesen nem fizikai világosságra gondol Péter apostol sem, hanem lelki világosságra. A lelkünket pedig semmi és senki nem világosíthatja meg, csak az az Istentől kapott "láng", amit az Újszövetség Szentlélekként magyaráz. Nem véletlen, hogy Isten "Lelkét" a tűzzel jelzi a Szentírás. Gyufagyújtás-egyszerűségtől kezdődően életünk része a tűz, mégis nagyon keveset tudunk az anyag eme állapotáról. Ahogyan elképzelhető az átlag-keresztény számára a Krisztus, ahogyan nem szükséges (s nem is lehet!) a nem látható Istent kiábrázolni és ezért nem is igyekszik az ember a lehetetlen megvalósítására, olyannyira érdekes és meglehetősen sokrétű a Szentlélekről vallott számos nézet és elképzelés. Ahogyan a lángok igen sok színben és formában (a lassú égéstől a robbanásig) van jelen életünkben, a keresztény vallásos életben is a Lélek legkülönfélébb formái tapasztalhatók... Nyilvánvaló, hogy kinek-kinek más és más fontos. Az egyiknek a Láng melege, a másiknak a fénye, a harmadiknak a perzselő ereje a fontos, s van akit a Tűz szelíd lobogásának hangja ejt különös ámulatba. Nemcsak kortól sé körülménytől, de lelki habitusunktól is függenek mindezek, ezért nem szabad elfejtenünk az, hogy a Lélek azonban ugyanaz...

Hogyan válhat sötétséggé bennünk a Lélek világossa? Úgy, hogy elfogy az "oxigén" - azaz nem tápláljuk a lángot. Ennek a Lángnak a (meg)léte az Istentől függ. Ha Istennel nincs kapcsolatunk, akkor kialszik - ezért nagyon fontos az imádság, hiszen ezen a "csatornán" keresztül él(ed fel) a Lángok Lángja...

A legnagyobb tragédia, amikor valaki a "Szentlelket szomorítja" meg valaki. Hasonló ez ahhoz, mint amikor azt akarjuk szeretni ugyanolyan "első szerelemmel", aki már egyszer megcsalt minket... Ahogyan ez az abszurd állapot nehezen elképzelhető, ugyanígy vagyunk a Szentlélek-ÚRIstennel is. Éppen ezért, aki megtapasztalta az Isten hűségét, az maga is hűséges kíván maradni Őhozzá.

Belelapozva a históriás könyvekbe hamar megállapítható, hogy az emberiség történelmét a versengés és békétlenség fonja egybe... Az is gyorsan kiviláglik, az irigység egyidős az emberrel. Már Káin is irigykedett Ábelre, sőt irigysége olyannyira eluralkodott rajta, hogy józan ítélőképességét elveszítve meg is ölte öccsét. S ha jól belegondolunk ebbe a történetbe, akkor az első négy ember példa-történetében is meglátható, hogy a világ legalább egynegyede - akkor is meg ma is - irigykedik, s ha nem is gyilkos, de a másik egynegyed-világ életét megkeseríti, gonosz élősdiként kizsákmányolja. Nem csoda tehát, hogy nem honol béke a világban.

Ha az emberszívben irigység uralkodik, akkor nyilvánvaló, hogy az ember alkotta közösségben is a békétlenség lesz a mérvadó. Tény, hogy minden korszaknak megvannak a maga versengői, s békétlenkedői, de az is tény hogy mára a tisztességtelenség a gyors piaci siker hallgatólagos tartozékává vált, s a spekuláció, mások jóhiszeműségének gátlástalan kihasználása pedig a határozottság köntösébe bújtatott elfogadható célratörő magatartás. Csak amikor mindez globális mértékűvé duzzad, s már mindenki csal és megtéveszt - akkor válik igazán láthatóvá a "hatás". Ugyanakkor azt is megtapasztaltuk a huszadik század végére, hogy mivé válik az ember, ha folyamatosan ilyen versenylázban ég - elég csak a pszichoszomatikus betegségek hatványozott emelkedésére gondolnunk, mely az utóbbi évtizedekben komoly fejtörést okoz az orvosoknak.

"Meg minden más hitványság"... Jakab nem is fecséreli a szót a felsorolásra! Ha csak arra gondolunk, hogy mennyi hitvány módon megszerkesztett/elkészített ún. tartós fogyasztási cikk keserítette meg életünket az utóbi egynéhány évben, akkor nyugodtan elmondhatjuk: minden egyre csillogóbbá vált, de a reklámos ragyogás alatt hitványság lappang. Pedig mindezekért komoly pénzösszeget fizettünk ki(!), s akkor még nem is említettük azokat az emberi "hitványságokat", melyeket nap mint nap kapcsolati rendszereinkben vagyunk kénytelenek megélni: csúsztatás, magyarázkodás, sőt rebbenéstelen szemmel össze-visszahazudozás.

Mindezekkel szemben áll az a bölcsesség, ami felülről származik: Ez szerény és jórahajló, mentes a szokásos "hétköznapi agressziótól". Aki erre nyitogatja szívét és lelkét, az megtapasztal egy másfjata életminőséget. Ebben nemcsak a harmónia honol, de az élet magja is kikel belőle..

Csak idő kérdése, hogy a világ számtalan igazságtalansága, szeretetlensége, türelmetlensége, agresszivitása és istentelensége - elsősorban a médián, s a kor életstílusán keresztül - mint sűrű fekete por mikor fedi be a szívünket... Aki nem igyekszik szívét időben megtisztítani, azt idővel fojtogatni kezdi a bűnnek "mázsás" pora. Vannak keménylelkű emberek, akiknek szíve azonban akkor sem törik meg, ha ez a por már hatalmas sziklatömbbé állt össze...

Aki nem találkozott életében meg egyetlen egyszer sem a tisztasággal, annak erőfeszítéseit hiába koronázza siker, minduntalan vágyakozik a többre, a beteljesítő Egyre, amiről/Akiről még nem is tudja, hogy mi az, de keresi - olykor a leggörgébb, leggöröngyösebb utakon. Ahol megsokasodik a bűn, ott megsokasodik a kegyelem is, hiszen a mocsok folyamatosan izgató jelenléte a kétségbeesett emberrel kimondatja: tisztaságot akarok, s nyugalmat! Sellye János majdnem-nobel-díjas orvos már egy emberöltővel korábban megfogalmazta a "jótékony stressz" fogalmát. S kétségkívül, az alkotó emberi élet egyik alapvető kelléke, hogy a munkánkban újra és újra megjelenjenek a visszajelző jutalom-hormonok, de a folyamatos "vadász-stresszben levés" nemcsak az állat, de az ember életét is tönkreszi. Hányan - akiket megpörkölt már a kimerültség tüze - mondták talán már nekünk is, félreérthetetlen egyszerűséggel, a motorizáció világából kölcsönzött képpel: "Vedd vissza a gázt! Ne pörögj annyira, nem terhelheted magadat bűntelenül!" Van, aki hallgat a bölcs tanácsra, a többség azonban csak a saját kárán tanul, de vannak szépszámmal olyanok is, akik még ebből a leckéből sem tanulnak.

A tisztaság igénye a természetből fakad, s aki természetellenesen él, annak a tisztaság-igénye is egészen más. Aki keresi a bölcsességet (vagy kénytelen keresni, mert a sziklához csapódott az élete) azt vezetik/figyelmeztetik a kellemetlen szagok... Aki világ életében a "híd alatt" aludt, aki még soha nem érezte a frissen vetett ágy bódítóan kellemes illatát, az is, ha találkozik életében először ezzel az élménnyel, magyarázat nélkül is tudja, hogy miről van szó: a tisztaság jó. A tisztaság nagyon jó! Legyen az barátság vagy szerelem, ha tiszta, akkor nagyon jó. A tiszta élelmiszer az egész-ség alapja, s a teljességet is csak akkor élhetjük át, ha tisztán közelítünk feléje. Emberi kapcsolataink tisztasága segít minket el a célba, s ha azokat etikus (tiszta) eszközökkel értük el, akkor ezt az eredményt az Isten is tiszta, tartós örömmel áldja meg.

A hívő ember nem szégyenli, hogy naponta Istenhez könyörög, hogy Tőle várja életének kérdéseire a választ. Az Istenben bízó ember ugyanis jól tudja, hogy "megfürödni az Istenben" nem kényszer, hanem ajándékos kiváltság. Koszosan ágybabújni ugyan lehet, de nem érdemes, mert igazán édes, tiszta álmok ugyanis csak akkor köszönnek ránk, ha nem feledkezünk meg a "mindennapi lábmosásról", azaz a lélek naponkénti meg(vissza)térésről, Ahhoz, Akitől jött, Akihez vágyakozik, s Akihez egyszer végérvényesen visszatér...

Mi kell a teljes élethez? Tulajdonképpen csak kettő: hit és szeretet. A hit a lélek békességét, a szeretet pedig a test nyugalmát biztosítja, de egyik sem képzelhető el a másik nélkül. Igazán az tud szeretni, aki hisz, s aki valóban hisz az nem tudja megtenni, hogy ne szeressen. Korunk embere gyakran és szívesen hangsúlyozza, hogy elért sikereinek hátterében elsősorban akarata, kitartása, önmagában való hite áll. Valóban elégséges az, ha csak magunkban hiszünk?

Bizonyos célok eléréséhez ez is elég. Azonban aki a végső kérdésekre keresi a választ, s nem elégszik meg a maga alkotta fogalmi készlet filozófikus zsonglőrködésével, az nem kerülheti meg az Istent-kérdést. Sokan elfelejtik, hogy Isten legnagyobb kijelentése a természetben van. Benne élünk a természetben - még ha nem is látjuk a fától az erdőt -, naponta találkozhatunk az élet csodáival, ennélfogva nincs mentségünk... (Az persze megint egy másik kérdés, hogy a modern ember mennyire távolodott el a naturától, amibe beleteremtetett.)

Aki az egyházon kívül él, az azt gondolja, hogy a templomos ember az egy olyan speciális emberfajta, akinek különleges gyönyörűséget okoz, ha lemondhat valamiről felebarátja számára. A valóság azonban másképpen fest: A lemondás, az áldozathozatal, a karitatív cselekedetek felvállalása ugyanúgy rengeteg energiáját emészti fel a hívő embernek is, mint a nem hívőnek. Az istenes ember nem azért törekszik a jócselekedetekre, mert retteg az Istentől vagy fél az eljövendő büntetéstől, hanem azért, mert meg van győződve arról, hogy a világ csak akkor javulhat, ha az emberek közelebb kerülnek az Istenhez... S hogyan érthetné meg az Istentől távol álló ember leghatásosabban az Isten lényegét, ha nem a szeretet megtapasztalása által? Ezért rendkívül fontosak a jócselekedetek.

Aki életszerűen, szeretetben gondolkodik, az az Istent szolgálja, aki pedig önmaga megvalósítását keresi az nagyon gyakran az életszerűtlenség zsákutcájában találhatja magát - barátok társak nélkül. Jakab apostol azért buzdít a jócselekedetekre, mert tudja, hogy azok a hittel együtt teszik teljessé az emberi létet, amire mindenki elhívatott...

Világosság és sötétség... Életünk ritmusát adó, alapvetően különböző két állapot. Szükségünk van mindkettőre! Ha túl sok a sötétség az a baj, ha túl sok a fény az a baj... Aki átélt már "fehéréjszakás" forgolódást az ágyában - az tudja mire gondolok. Törékeny szervezetünk nem a huszonkétórás nappalokra teremtetett. Mintha csak Isten azt akarná közölni ezzel is: a fényben fürdésnek is "ára" van.

Amióta ember az ember, azóta gondolkodásában a fény az élet, s így az Isten szimbóluma is. A fény fogalma jelenti azonban az igazságot, a szeretetet, s a nyilvánvalóságot is. Így válik minden magyarázat nélkül "világossá", hogy a sötétség az előbbieknek pontosan az ellentéte. Ha ennyire nyilvánvalóak ezek a fogalmak, akkor Pál apostolnak miért kell mégis magyarázni azt, ami egyértelmű? A kérdés nem teoretikus, nagyon is gyakorlati, mondhatnánk hétköznapi. Miért kell a szülőnek oly gyakran emlegetni: "Édes fiam/lányom, ezt vagy azt ne tedd!" Miért felejtjük el olyan hamar a jót, s miért jut olyan hamar eszünkbe a rossz?

A Biblia első lapjain olvasható indoklás szerint, az ember miután leszakította a tudás fájának kívánatos gyümölcsét, megismerte nemcsak a jót, de a rosszat is. (Eljátszhatnánk a gondolattal, vajon mennyire volt érett ez a gyümölcs? Nemde úgy volt Ádám és Éva, mint a kisgyermekek, akik félig éretten is torkoskodnak a kert gyümölcseiből... megtapasztalván azután a hasfájás kínjait? Talán idővel a Jóisten is adott volna a tudás fájának érett gyümölcséből...)

Egy bizonyos, a sötétség hamarabb hatalmába keríti az embert, mint a világosság. Ahhoz, hogy a sötétség cselekedeit véghez vigye az ember, nem kell különösebben erőlködnie, csak hagynia kell magát, hogy sodorják a negatív események. A világosságban az ember gyakran érzi azt, hogy nincs szüksége az Istenre, elboldogul ő maga is. Csak amikor erejét meghaladó kísértések örvényébe kerül, amikor tragédia sikolt bele az életébe, akkor döbben rá, mennyire rá van szorulva Isten kegyelmére, gondviselésére. A jóságra, az igazságra és az egyenességre törekvésünk nem más, mint kifejezése annak, hogy szükségünk van Isten fényére, hiszen mindenfajta szeretetünk ebből táplálkozik.

Savas az eső vagy sem, a növények jól tudják, ami "onnan felülről jön" az mindig táplálóbb, mint a csapvíz. Mindenki, aki kerti munkában "érdekelt", az valamilyen módon igyekszik összegyűjteni ezt az égi áldást. Ennek legegyszerűbb módja, hogy a nagyobb edény mellé odaállítjuk a kisebbet, hogy amikor a nagyobb megtelt, akkor abból a víz továbbfollyék a kisebbe. Hasonlóképpen "történnek" fontos dolgaink is. Életünk folyamán mindig a nagyobb, a fontosabb kell hogy megoldódjék, utána következik a kisebb súlyú feladat megoldása. Aki pedig összekeveri a sorrendet, nem tartja a prioritást - ahogyan manapság szeretik mondogatni -, az bizony jól összekeverheti életét.

Pál egyik apostoli intése/kérése, hogy a hitben erősebb segítse a hitben gyengébbet. "Akinek több adatik, attól több is kéretik számon" - tanítja Jézus a példázatain keresztül is. Nem lehetséges, hogy a gyengébbnél találjon menedéket az erősebb, hogy a rászoruló gyámolítsa a tehetőset, s az sem lehetséges, hogy az ember védelmezze az Istent. Aki mégis meg akarja védeni az Istent, az nem az Istent, hanem bálványt, személyes, neki tetsző istenelképzelést véd, s szánalmas próbálkozása idővel csúfos véget is ér.

Ahogyan a kisebb edényból a víz nem folyhat a nagyobba fölfelé, mert az ellenkezik a gravitáció örök törvényével, ugyanígy az sem lehetséges, hogy hitben kevésbé tapasztaltabb tanítsa azokat, mindazokat, akik őelőtte járnak. A fióka sosem eteti apját és anyját, s ha mégis a gyerek nevelné a szüleit - ami sajnos nem egyszer megtörténik modern világunkban -, akkor az nem természet-szerű, akkor az rend-ellenes.

A vigasztalás "tudománya/művészete" is olyan egyszerű, mint az éltető esővíz gyűjtése. Ami megtelített engem, s éltet, amit túlcsordulóan kapok fölülről, azt tovább adom, tovább engedem mások cserépedényéletébe. Ezt nevezzük kegyelmi életnek... Aki vigasztal, az nem tesz mást, mint csöndre törekszik, s figyel. Elsősorban fölfelé, hogy megláthassa a lentiekben a fönti harmóniát. Megláttatni a mennyeiket a magunk életében, a másik ember számára különös kiváltság, nem is történik meg gyakran. Isten azonban közösségbe teremtett minket, hogy egymásra-figyelésünkben észrevegyük gondviselő kegyelmének gazdagságát, s abból mindannyian épüljünk az Ő dicsőségére, lelkünk hasznára.

Vigasztalás nélkül gyorsan elerőtlenedünk. A bátorító szavakba kapaszkodva is elbotlunk - csak később. Végérvényesen nem tudunk megváltozni ebben a földi világban, ez testbeszabott életünk kínja: megigazítottak lehetünk ugyan a Krisztusért - ez az evangélium -, de utolsó lehelletünkig megmaradunk bűnös, azaz Istentől el-eltávolodó embernek.

Ahogyan "esőfogó" edényeink is idővel megtelnek, ugyanúgy szép lassan egy-egy keresztény élet is túlcsordul az égi áldástól, mert Isten bőkezű. Határtalan szeretetének jele ez. Így aztán nemcsak azok életét öntözi áldásával, akik tudatosan keresik őt, de még azokét is, akik az elhívottak (eklézsia) közelében élnek. Ez az igazi, természetes, emberi erőlködéstől, izzadságszagú akarástól mentes misszió: az éltető szeretet továbbengedése, mely a növekedést, az emberi közösségek épülését szolgálja.

Nehéz a prófétának a beszéd, hiszen jól tudja ő is, a feddést senki sem hallgatja örömmel... A próféta - mint élő lelkiismeret - azonban nem tehet lakatot a szájára. Aki mégis kibújik az Isten-adta feladata alól, azt titkos féreg foga rágja belülről. De mi van azokkal, akik nem figyelnek a prófétai szóra, akik érzik ugyan a prófétikus szavak erejét, de mégsem törődnek vele?

Ők kerülik az igazságot. Aki azt gondolja, hogy igazsággal szemben állni egyszerű feladat, az téved. Az igazsággal szembenézni soha nem könnyű, elfogadása is időbe telik, olykor különösen is hosszan tartó folyamat ez. A vélt igazunk mögé elbújás ugyanis halasztó hatályú. Feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy ne tegyük meg, amit már rég meg kellett volna tenni. A folyamatos magyarázkodás aztán észrevétlenül is életstílussá válik, s amire egész életünkben vár az Isten, hogy végre felé forduljunk, az mindig elmarad.

Minden ember, egész életén át, igyekszik munkálni a maga boldogságát és keresni az igazságot. A hit lényegmagva az a személyes meggyőződés, hogy az egyedüli igazság csakis az Isten igazsága. Ez az igazság képes minket az emberlét sötét erdőin átvezetni, s ez az igazság óv meg minket attól, hogy a eredményeink, sikereink tisztásán se veszítsük el helyes látásunkat.

Ugyanakkor az igazi, mindent megvilágosító fény, az nem kívül, hanem belül, a szívben ragyog. Ezért is mondjuk az istentelen életű emberre, hogy sötét szívű... Hallgatni a prófétai szóra nem jelent mást, mint engedni, hogy a belénkplántált szeretetmécsest Isten megtöltse kegyelmének olajával, s végre megyújtsa azt...

Istentől kaptuk testünket s lelkünket, amikor is teremtői akarata szerint életre hívott minket. Ősi magyar nyelvünk nem manipulál a "szellem" fogalmával, ahogyan azt egyes tradíciótagadó, gyökértelen újprotestáns gyülekezetek egyes prédikátorai teszik. Ha valóban olyan fontos lenne a szellemet különválasztani a lélektől, akkor a magyar nyelvben ennek komoly nyomai lennének, hiszen a nyelv egyben emlékezet is. (Kellene is ezt a csodát jobban ápolni, s nem prédául odadobni a világnak!) Mindenféle okoskodástól mentesen, minden ember érzi, hogy létének két jól megkülönböztethető része van: a testi, s a lelki. Mindkettő igényli, hogy törődjenek vele, egyiket sem lehet elhanyagolni a másik rovására. Táplálni, gozdozni kell mindkettőt. Nincs kimondottan csak "lelki" vagy csak "testi" ember, a kettő különös elegye adja, mutatja meg emberségünket vagy éppen embertelenségünket.

Ahogyan a testnek, úgy a léleknek is szüksége van pihenésre. A test viszonylag könnyen felüdül, regenerálódását gyorsítja/elősegíti a helyes táplálkozás, a józan életvezetés. A lélek fáradtságát azonban nem lehet egy-két nap alatt elfeledtetni. Lelkünk olyan szövétnek, amely mindent magához vonz, s ahhoz, hogy abból minden por és piszok elszálljon, bizony időre van szükség. Lelkünket "kiteríteni" a Gondviselés szárítókötelére - rendszeres időközönként - mindannyiunk kötelessége lenne. Szükséges hozzá a törvény csipesze is, amely nem engedi, hogy lelkünk tovaszálljon minden széllel, s szorosan Isten közelében tart, hogy Szentlélek tisztító fuvallata átjárhasson minket.

A bölcs ember helyet, s lehetőséget ad, alakít ki magának, hogy lelke fáradtságát enyhítse. Legyen az a kert hűsében fekvő farönk, szobának csöndes sarkában ringató hintaszék vagy veranda kissámlija, melyről virágok színeiben gyönyörködhetünk, a lényeg mindegyikben ugyanaz: Megállunk, s visszatekintünk életünk dolgaira. Sorsunk alakulásában így fedezhetjük fel Isten gondviselését, melynek tudatosítása reménységgel teli erőt ad a jövőre nézve is.

Korunk civilizációs terheket cipelő embere különösen is szenved attól, hogy lelke (el/meg)fáradt. Csak Európában mintegy negyvenmillió ember panaszkodik stresszes munkahelyére, tömegek szedik rendszeresen nyugtató tablettáikat és kapkodják magukba serkentő szereik tucatjait - ideig-óráig eredménnyel, de hosszú távon hasztalanul. A hívő ember tudja, hogy a ki-, és megpihenést, megnyugvást egyedül az biztosíthatja, aki a testet és a lelket jótetszése szerint "egybegyúrta"... Ezért Tőle kéri a segítséget, hogy megtalálja élete helyes ritmusát munka és pihenés között...

Az élet egyik nagy igazsága (vagy inkább igazságtalansága?) hogy a sorsát senki nem kerülheti el... Vannak miértek, melyekre ugyan találunk logikus magyarázatokat, de azok ismeretében sem tudjuk elfogadni azokat. Amikor a tragédia a legváratlanabb pillanatban ránkszakad, az nemcsak az életünket változtatja meg, hanem az egész emberi létről addig vallot felfogásunkat is. Érthetetlen dolgok sokasága vesz körbe minket, s azt gondoljuk, ha megértenénk a miérteket, akkor áthidalhatnánk azt a tátongó űrt, amit ezek az óriás kérdőjeleink feszítettek bele az életünkbe.

Az igazság az, hogy nem érthetünk meg semmit... Látjuk ugyan a generációkon átívelő fájdalmakat, törvényeket vélünk felismerni az ismétlődésekben, de amikor a saját életünkről van szó, akkor nemcsak elfogultak vagyunk, de arra is rájövünk, hogy egyedül nem kerülünk közelebb a válaszokhoz, közösségben kell azokat keresni.

Életünk tere, énünk megvalósulásának legfontosabb helye a közösség. Hiába minden tiltakozás: erre vagyunk teremtve. Az egyéni sorsok feszültsége is a közösségben oldódik, és az egyes tragédiák "értelmetlensége" olykor egy-két generációval később nyer értelmet. Ugyanakkor önmagában a magyarázat semmit nem ér...

Rettenetesen kíváncsiak vagyunk az élet különös dolgainak alakulására, a részletekben rejlő mikéntekre, de ha az egész világról szerzett ismeretünket nem a nagy Isteni Egészbe illesztjük, sosem jutunk békességre. Márpedig törékeny emberi életünk erre vágyik! Békességre, a lélek olyan nyugalmára, hogy ha nem is minden nap és minden percben, de elég gyakran elmondhassuk, sok-sok beteljesületlen kívánságocskánk ellenére is boldogok vagyunk...

Távolságból látni dolgokat - a bölcsesség egyik ismérve... Ha távol vagyunk/lehetünk - akár csak rövid időre is - a hétköznapok ismétlődő feladataitól, ha letehetjük terheinket egy kis időre, hogy erőt gyűjtsünk, akkor az édes béke honol a lelkünkben. A szabadság erre az erőgyűjtésre ad(hat) jó alkalmat. Sajnos magyar vonatkozásban a szabadságnak még mindig más a szerepe: Kényszerűség miatt elmaradt feladatok pótlása, évtizedeken átívelő, hangyaszorgalmas egzisztencia-építés aktuális szakaszának megtételét jelenti az az egy-két hét.

Ha távolról nézzük meg saját dolgainkat vagy figyeljük meg mások életét, akkor egybemosódnak a részletek, s kiderül: hová, merrefelé tart az életünk, illetve mások sorsa. Lentről nézve a magasban szálló repülőnek haladási irányát jól meghatározhatjuk, fentről nézve a földi síkbéli események pedig más értékrendbe kerülnek. A repülőgép csillogó szárnyát messziről szemlélve eszünkbe sem jut (legfeljebb a szakembernek), hogy a fémes csillogás csövek és vezetékek százait rejti maga alatt, melyek mind a biztonságos repülést szolgálják... Ahogyan a madarak szárnyán sincs egyetlen toll sem feleslegesen, ugyanúgy a repülőgép teste sem rejt fölösleges, haszontalan dolgokat magában. Időnként azonban - egy-egy manővernél - kiviláglik, milyen technikai "csodát" rejt magában a gépmadár...

Bármennyire is bonyolult egy repülőgép szerkezete, s akármennyire is ámulatba-ejtően komplikáltak számítógépes fedélzeti rendszerei - végül is - mindegyike lebontható egy-egy csavarra, darab vasra, vezetékre vagy lámpácskára... Ezzel ellentétben egyetlen emberi életet sem tudunk így ízekre szedni, de még a legegyszerűbb élőlényt is górcső alatt vizsgálva, hamar szembekerülünk a mikrokozmosz végtelenségével...

Hogyan lehetünk akkor saját életünknek jó irányítói? Hogyan juthatunk el biztonsággal a célállomásig? A hívő ember alázatosan belátja és elfogadja a tényt: Egyedül sehogyan sem boldogulunk, mindannyiunknak szüksége van külső (felső!) segítségre... A bűn katapultjával hamar az egekbe szállhatunk, de repülés múló gondtalansága után a földetérés csúfos tragédiája közeledik. Aki életét mégis az Igazi Pilótára bízza, annak szívében-lelkében békesség honol, mert tudja: az utolsó landolás "rizikója" sem az övé....

Kíváncsiak vagyunk, különösen vonz minket az ismeretlen. Nemcsak a világ, önmagunk folyamatos megismerése is adja az erőt a hétköznapokhoz. A legnagyobb feladvány az életünkben, a kérdések kérdése bizonyos szempontból mindvégig megválaszolatlan marad: Miért is élünk ezen a világon? Sokféle szép válasz közül egy kiemelkedik: Azért vagyunk, mert Isten így akarta. A végső, felfoghatatlan Valóság "vonzáskörzetében" születhet meg a legkompetensebb válasz - természetesen a hit által.

Istent soha senki nem látta... és mégis! Látni ugyanis nemcsak szemekkel lehet. Bármennyire is csal a szem, valahogyan mégis erre van szükségünk: látni. Látni, hogy aztán mégis azt mondjuk: Láttam, de mégsem hiszem! Istent színről-színre látni azonban mindenre megoldást jelentene - de ez azok számára, akik még testben léteznek ez lehetetlen. Mózesnek és Illésnek megadatott, hogy hátulról láthassák az Örökkévalót, nemhiába ők lettek/voltak Izráel legnagyobb prófétái, Jézus "színeváltozásakor" is ők jelentek meg a "megdicsőülés hegyén".

Miért ez a távolság Teremtő és teremtmény között? Vagy talán az is lehetséges, hogy azért nem látjuk Istent, mert mindenütt ott van? Térben és időben véges ésszel gondolkodva nehéz nekünk átfogni, hogy az egész világmindenségben, a végtelenben mindenütt jelen van a Teremtő. Talán olyannyira nyilvánvaló az Ő léte, hogy nem is merünk a legalapvetőbbre gondolni: Isten bennünk és közöttünk van. János ezt így fogalmazza meg: "Aki szeret, az Istenben van, s Isten is őbenne."

Meglátni valamit hátulról, azaz utólag (is): nagy felismerés. Sokan ezt sem mondhatják el: "Visszatekintettem, megláttam, belátom hibáimat, megpróbálom másképpen alakítani az életemet!" Összhangba kerülni önmagunkkal, a világgal és mindenekelőtt a JóIstennel csak akkor tudunk, ha meg vagyunk győződve a helyes irányról! Aki tudja, hogy merre van az "előre", az nem fordít hátat az Istennek, hiszen jól tudja, hogy akkor megy jó irányba, ha "látja az Istent hátulról" - azaz követi Őt...

Jelenések könyve az egyik legizgalmasabb újszövetségi könyv. Nem olvasmányos, sokkal inkább gondolat-indító. Ez adja különleges értékét, szépségét, s persze ebben rejlik veszélye is. Egyes írásmagyarázók a "minden megvan írva" perfekciójával látják a szövegben megvalósulni a romló világ minden egyes fázisát, de olyanok is akadnak, akik azon a véleményen vannak, hogy az egész könyv egy múltbéli, megtörtént eseménysorozatot mond el - jövő időben. Kinek van/lehet igaza?

A nyelv-hordozta szimbólumok - ez a fantasztikus bennünk - egyetemesek, s nem változnak, akármilyen kultúrában is vannak. Maga a nyelv változik, de a közvetített igazság nem. Megváltozhat szavunk a fényre és a vízre, de mindkettő az életet szimbolizálja, ahogyan a sötétség a pusztulást, az elmúlást, a véget. A bölcsességirodalom nagysága abban van, hogy az örök emberi kérdésekre, problémákra keresi a válaszokat. Minden érdekel minket - ezért tapadunk annyira a médiához, beleértve az internet szabad-információ-választását is - ezért szeretünk annyira beszélgetni másokkal, az élet legkisebb és legnagyobb dolgairól is.

Isten tehát tud a cselekedeinkről... látja, hogy látszólag élünk, de azt is látja, amit mi nem akarunk látni, hogy ez az élet - nem az Élet. "Ha csak ennyi az emberi élet: küzdés, szenvedés, akkor valami nagyon el van szúrva benne!" - panaszkodnak jónéhányan. Az élet az mozgás, s ez érvényes a lélekre is. Ha a lélek mozdulatlan és akkor sem moccan ha oldalba-bökik, akkor az a lélek halott. Sok ilyen döglött-lelkű ember keseríti a világ jószándékú embereinek táborát! Ők azok, akik csak az anyagvilágban keresik boldogulásukat, de ott rendre csak kielégítetlenségüket, boldogtalanságukat lelik. Sok keresztény él a világon, akik biológiailag aktívak, de lélekben már rég tetszhalottak... Vallásosak ugyan, de már nem hisznek. Meggyőződésük statikus, s mozdulatlanságukkal nem az életet szolgálják, hanem a halálnak asszisztálnak...

Ébredj fel! Ami embernek lehetetlen - azaz a totális megújulás, nevezzük nyugodtan a lélek feltámadásának - az Istennél lehetséges. A kő-lelkűek, a mindenbe beletörődöttek, a megtört, az elszakadt életűek számára is van megújulás - ez az evangélium! Aki eleddig az elmúlásnak segédkezett, az az értékteremtő élet prófétájává is válhat, s szavaival életével azokat erősítheti, akik "halófélben vannak"... Hogyan? A válasz igen egyszerű: megtéréssel. A görög eredeti szövegben itt a "metanója" olvasható, azaz: visszafordulás. Irányváltás nélkül tehát nincs megtérés! S hol a helyes irány? Arrafelé, ahonnan az Isten szeretetének hangja szól...

Az aranyborjú(bika) vigyora sokszor hatalmába kerítette már az embert... Tény, hogy a hatalom, az erő birtoklásáért folytatott küzdelem adja az emberiség történelmének túlnyomó részét. Teljes kontrollal Irányítani a másikat, megmondani neki, hogy mi a jó és mi a rossz, az ember őseredeti bűnének lényegmagva. Újra és újra elfelejti az ember: Egyedül Isten az, Aki megmondhatja, mi a jó és a rossz, az ember csak hallgathat Isten tanácsára - bár ezt is kevesen teszik.

A zsidó nép biblikus történelmének tanulmányozásából igen sok érdekességre derülhet fény az ember természetét illetően - egyik ilyen szimbólumgazdag történet az aranyborjú történe. Ábrahámtól kezdődően a Gondviselő Isten az ember személyes életébe beleszóló irgalmáról olvashatunk, s arról hogy a megtapasztalt kegyelem ellenére sem képes az ember élni az Istentől kapott szabadságával. Az egyiptomi szolgaságból kiszabadító Isten helyére a mindenek fölött álló ész, a találékonyságnak álcázott ügyeskedés, a "megy ez nekem Isten nélkül is" hamis biztonság-tudata került. Életünket irányíthatjuk Isten nélkül, de nem kerülhetjük ki az Ő örök törvényeit. Amikor fájdalmasan ütközünk velük - ez mindig életünk krízise - rögtön kiderül, az ember lehetőségei nagyon is végesek, s az ember-adta/ígérte garancia a tollpihe súlyánál is kisebb. Ha bajba kerülünk, hiába a körülöttünk táncolók közössége, ez a fajta társulás nem ad segítséget. Az örömben fürdők ugyanis a maguk örömével vannak elfoglalva, s észre sem veszik azokat, akiket örömtelenség ért.

Alapvető igényünk van a fényre. Szó szerint, s átvitt értelemben is. A fény mindig felülről jön, s vannak akik közelebb kerülnek hozzá (Mózesek), de a földi arany csillogásának közvetített fénye is föntről kölcsönzött... Táncolni annak, ami földi, imádni azt, ami múlandó - a biblia szerint bűn, morálteológiai megközelítésből pedig: méltóságunkon aluli. Nem erre, magasabb dolgokra vagyunk teremtve! A földi, vakító reflektorok (birtoklás, karrier, gátlástalan szabadság) fényei hamar, gyorsan és hosszú időre képesek elvakítani, elhomályosítani látásunkat. Minél inkább magunk-teremtette dolgokkal, pl. technikai csodákkal - s talán az ókori ember számára egy számítógépvezérelt autó, amelyik önmaga képes beparkolni a szűk helyre, az is egy isten lenne - vesszük körbe magunkat, annál erősebb az illúzió: "olyanok lesztek, mint Isten".

Isten kőtáblába vésett gondviselő törvénye(rendje) már rögtön az eljén "eltörött", de Isten mindig ad megoldást a megújulásra. Ez az egyetlen reménysége a modern korunk emberének is, hogy ti. Isten soha nem hagy minket magunkra - mégha úgy is érezzük. "Meglovagolni a bikát", ahogyan a tőzsdei szakzsorgon mondja sokan szeretnék - nem csoda, a nyereség kísértése óriási! -, de nem árt azzal is számolni, hogy bika akár le is dobhat a hátáról...

A krisztusi ember nem tőzsdegörbéken tájékozódik, s a hamis fények sem kerítik hatalmába. A keresztény ember jól tudja, hogy életének rendjét, tartalmát, s erejét az Kereszt adja, amit Isten állított fel szeretete bizonyságául e világnak, hogy mindenki, aki feltekint rá, megláthassa az igazi Fényt, s benne az Életet.

Jézus és a gyermekek - egyik legkedveltebb ábrázolás ez a biblikus művészetben. Maga a "téma" is igen hálás: hiszen ahol kisgyermekeket látunk, ott másképp látunk... A gyermekkel együtt - jobb esetben - mi is gyermekké válunk, legalább egy kicsit(!), legalább egy kis időre. Aki nem tud mit kezdeni a gyermekekkel, az az élettel sem tud mit kezdeni. Akinek pedig nem adatik meg, hogy gyermeke legyen, az életének egy különlegesen fájó sebét kell hordoznia, mely a legváratlnabb pillanatokban szakad fel újra... Éppen ezért nem is képes semmi pótolni a gyermektelenség fájdalmát, csakis az Isten.

De mégis: Mit tudnak a gyerekek, amit a felnőttek nem vagy "már nem"? Mindenek előtt a szent játékban élnek, az osztatlan idő gyönyörűségét élvezve. Barátom édesapja a Garam folyó partján elterülő kis faluban gyermekként élte át 1944-45 háborús feszültségeit, a rokonok, a falubéliek veszteségeit, kínjait. Ő elmondhatná, hogy nehéz gyermekkora volt - Benes-dekrétum: kitelepítés, újrakezdés a nulláról... Mégsem panaszkodott! Dolgos, prezíc életének alapját mély katolikus hite, s családja adta. Ő mondta többször - nekem is - garamvölgyi gyerekkorát nem cserélné el egy napra sem a mai "computerelőttülő" gyerekekével! Mit kapott, mit adtak neki, amit látása szerint a maiak nem?

Gyermekként a legnagyobb örömöket felfedezéseink, a világ számtalan csodájával való első találkozásaink adják. Növekedni ismeretben úgy, hogy közben magunk is növekedünk, s bele-gyarapodunk testben és lélekben a felnőtt világba - életünk legszebb, s szinte minden későbbit meghatározó legfontosabb korszaka. Ezért fontos szépségre, jóságra, Isten- s emberszeretetre nevelni gyermekeinket, mert amit kapnak, azt adják vissza... Istent elvető, hitet fölöslegesnek tartó családból (nagy valószínűséggel) önző, gátlástalan emberek kerülnek majd ki - s persze mindenütt munkálkodhat az Isten kegyelme -, de istentelenségben gyökerezve a szeretetlenség gyümölcsei érnek be, mert jól tudjuk: a tövises bokorról nem szednek fügét... Ezért, aki nem válik gyermekké, s nem fogadja úgy Isten közeledését, amilyen szelídséggel Ő közelít - annak bezárulnak a távlatok, s élete legnagyobb nyomorúságaként azt kénytelen megélni, hogy számára a (meg)látás(ok) a horizonttal véget ér(nek)...

Isten soha senki nem látta... vagy mégis? Az Írás tanúsága szerint "Izráel vénei közül hetvenen" látták Izráel Istenét. Istent láttak vagy csak hetvenen Izráelben láttak valamit/valakit, amibe, akibe belelátták, beleérezték minden szenvedésüket és minden vágyakozásukat? Mert ha nem Istent látták, akkor "megbocsájtható" e "kemény nyakú nép" - ahogyan az ÚR fogalmaz - minden elfordulása, hűtlensége, melyekről folyamatosan tudósít a Biblia. Ha azonban valóban az Istent látták... akkor alapjaiban más a helyzet... Isten, Aki teremtője az egész világmindenségnek, megmutatja magát... Ez olyan esemény, aminek "ereje" nem csillapulhat alig néhány száz generáción keresztül. Jelen tudásunk szerint ugyanis a mitokondriális DNS "meghatározta" kor szerint az emberiség 6-10 ezer éves, s a sínai-hegyi események pedig mintegy hármezeregynehányszáz évesek - csak.

Aki Istent látta, az már mindent látott. Teremtő-teremtmény találkozás után ugyanis a végesnek nincs több, (nem lehet!) már több egzesztinciális kérdése a Végtelen felé. Isten a végtelen szeretet, s az azzal való találkozás élménye nem múlhat el nyomtalanul... Az az Erő, Akitől az Élet jön, s Ahová az Élet visszatér, az nem adhat "utasítást", hogy népek (népecskék) kiirtására, rabszolgaságba hajtására, ahogyan olvashatjuk az ószövetségben: "Kezedbe adom őket." - így szól az Úr. Fenti rövid tudósítás arról szól, hogy látni ugyan látták Izráel vénei az Isten lábának zafírkövét, de fel kell tennünk a kérdést: Jól is hallották, hogy mit mondott az ÚR? Vagy ersetleg a zúgásba-morajlásba belehallottak még "ezt azt"... Ha esetleg tudatlan ember olvassa ezeket a sorokat, akkor gyaníthatóan bután gondolkodik, s bolond következtetésekre jut: s azt hiheti, hogy a fenti nyílt elmélkedésnek "antiszemita" indíttatásai vannak. (Ez a rövidzárlatos értelmezés persze korunk kommunikációs "lápvilágába" jól bele is illik...) Sietem ezért leszögezni: "a mást látok, mást értek" problematikája örök, minden emberre kiterjedő , nem zsidó-specifikus probléma!!! Hány keresztény, muzulmán stb. prédikátor/vallási méltóság, vagy szektavezér buzdította már a történelem folyamán esztelen kegyességre híveit-követőt, megokolván, hogy: Ezt mondja az ÚR, ezt akarja az Isten! Mert nemcsak zsidókat üldöztek, protestánsokat is mészároltak tízezer-számra(!)... lásd "Szt. Bertalan éjszakája.", s mai is naponta robbanjták, ölik halomra egymást siíták és szunniták...

Az érzelmeket-indulatokat csak a törvény szigora - sajnos olykor az se - képes kordában tartani. A rend akkor isteni eredetű, s akkor kell maradéktalanul betartani, ha az egyént és közösséget véd, ha lelket nem nyomorít, hanem emel, s értékteremtésre sarkall nap mint nap... Ezért különlegesen fontos, hogy Mózes kőtáblákat kapott! De Isten nem bízott semmit a véletlenre, ezért a szívünkbe is "beleírta" elvárásait, hogy lelkiismeretünk mindig figyelmeztessen minket.

Törvény nélkül minden hamar szétesik, de csak a törvényre nem lehet életet alapozni. Legyen az zsidó orthodoxia, kazuisztikus iszlám vagy keresztény kegyeskedő törvényeskedés, egy hatalmas fának különböző időben vetett árnyékát látjuk. Örök emberi tévedés, amikor a törvény mindenhatóságát, az Isten mindenhatóságával keverik vagy egybemaszatolják. Számtalan egyéni sors roppant már bele abba, mert a szeretet helyett a tradíció szívtelen alkalmazását tekintették egyedüli lehetséges megoldásnak... Mi több, melyik nagyobb, a törvény vagy annak alkotója?

A válasz egyértelmű. Ennek ellenére mégsem az Isten mindent meghatározó "képűségét" a szeretetet igyekszik az ember visszatükrözni. Pedig Isten világosan beszél: aki szeret, az jutalmat kap, aki gyűlöl az büntetést. Sokan - azok, akik nem vagy alig figyelnek a lelkükre - azt gondolják, hogy a szankciók majd csak "odaát" válnak valóssággá, ha egyáltalán van odaát...Az igazság azonban sokkal egyszerűbb: Mindenért megfizetünk már itt a földön! Bűneink, vétkeink miatt itt szenvedünk, a hibák, a mulasztásaink következményeit már itt "nyögjük"... Ennek az igazságnak a lenyomatát hordozza a Tízparancsolat "felvezetése" is , hogy ti. mindennek következménye van, melyeket a Biblia átoknak vagy áldásnak nevez. Az áldás mindig erősebb, mint az átok, ezért kell áldást mondanunk, ezért kell (meg)élnünk az Istentől kapott jókat. Ezek elmulasztása is bűn, ami elválaszt a Teremtőtől.