Valamikor a kilencvenes évek elején, házunk felújításával küszködve korlátot hegesztettem. Jól jött volna egy harmadik kéz, külső segítség de nem volt, így jónéhányszor, akaratlanul is belenéztem a hegesztő ív köztudottan veszélyes fényébe. A "hatás" nem is maradt el: mindkét szemem begyulladt, s szúró fájdalmak közepette csak azért fohászkodtam a JóIstenhez, hogy újra láthassak... Egy teljes napon át becsukott szemekkel voltam kénytelen botorkálni a lakásban, s fájdalmaim közepette valami keveset átéltem a látássérült emberek életéből...

Látni csodálatos dolog. Látni, de nem meglátni, maga a pokol. Ezért szenved a világ, bizony a látó emberek vakságának köszönhetőek az igazságtalanságok. Milyen ember az, aki csak pénzt látja, de az embert nem? Milyen ember az, aki csak az eredményt akarja magának, de nem akarja meglátni a hozzávezető dolgos utat? Milyen ember az, aki a másikban csak vágyai kielégítésének eszközét látja, de az ember-társat nem? Az ilyen nem egyszerűen vak, hanem - ahogyan régen mondták - istenverte...

Látón, de gaz-emberként élve a legnagyobb ítéletet készítjük el magunk ellen, aminek a következménye a kárhozat. Vannak, akik tagadják a kárhozatot, s nem hajlandóak meglátni az örök isteni törvényt: mindenki azt kapja, amit megérdemel. Azt mondja a Mester: "Aki szelet vet, vihart arat." Nincs köztes "megoldás", (ki)magyarázkodás. A földi jogszolgáltatás alól/elől ki/el lehet bújni, az elkövetett disznóságok, rettenetes bűnök következményeit itt a földön meg lehet "úszni", de az Isten igazságszolgáltatása elől nincs menekvés...

Az ÚR felegyenesíti a görnyedezőket, azaz - egyszer majd - megszabadít a terhektől. Az embernek iszonyatosan fontos a téridős élete, éppen ezért tisztességtelen eszközöket is bevet azért, hogy rövidre szabott idejében "életcéljait" elérje. Istennek is fontos a cél, de az eszköz neki nem számít: ha kell tragikusan megrövidíti az életünket, ha kell betegséggel, szenvedésekkel tűzdelt sorsot ad, ha kell még gödörbe is ejt minket, hogy megtapasztaljuk a sötétséget, a kiszolgáltatottságot... Mindezt csak azért, hogy meglássuk: Ő az, Aki felé igyekeznünk kell egész életünkben.

Beneveztek... Akarunk futni vagy sem, ez itt nem kérdés, az Életnek nevezett Nagy Futásnak részesei vagyunk. Erre legelőször akkor döbbenünk rá, amikor a táv egyötödét már lefutottuk: A tinédzseres/világfájdalmas, s persze izgalmas első benyomásaink a felnőtt életről sejtetik velünk, hogy az élet egy különleges adomány. Talentumainkkal való sáfárkodásunk első visszajelzéseit akkor kapjuk, amikor életünk delén (35. év!) megállunk egy kicsit, elgondolkodunk/számot vetünk, azután veszünk egy mély levegőt a reménység szerinti következő harmincöthöz. Megállás igazából soha nincs, legfeljebb a tempóból veszünk vissza, hogy gyönyörködhessünk egy kicsit a körülöttünk lévő világban. Életünk pályája ráadásul nem egyszerűen róható, jól kiszámítható körökből áll, hanem szerpentines, keskeny hegyi utakból. Igazából társakat csak fölfelémenet veszünk észre magunk mellett, leginkább akkor, amikor életünk végefelé lelassulunk.

Közhelyes igazság: mozgásszegény világban élünk. Sajnos nemcsak testünk teljesítőképessége csökkent radikálisan, lelkünk kondíciója is. Az emberi történelem folyamán talán soha ennyi gyenge-erkölcsű, elesett-lelkű, gyámoltalan lélek nem kószált, mint manapság... Már a futásra biztató kijelentésekre adott válasz-kérdés is lesújtó: "Minek fussak? Hiszen semmi értelme ennek az egésznek..."

Tény, ha Istent nem látjuk bele a hétköznapjainkba, akkor ez a világ igen nyomorúságosnak látszik: szeretetlenség, gonosz indulatok és istentelenség néz velünk farkasszemet. Istennel együtt azonban egészen másképpen nézzük a világot. Vele olyat is látunk, amit nélküle soha: Meglátjuk a mocskos felszín alatt az örök értékeket, amikor néha ki-ki villan egy aranyos csillogás - ezt nevezzük kegyelemnek. Ezek a pillanatok adnak erőt a további futáshoz, az emelkedőkhöz.

Ne áltassuk magunkat, a végére mi is elfáradunk, még a legkiválóbbak is térdre rogynak, sőt az utolsó métereket mindannyian négykézláb tesszük meg, hogy "ne dicsekedhessen Őelőtte egy test sem." A célba eljutni - akárhogyan is, de tisztességes küzdelem árán - a legfelemelőbb érzés. Aki fut az tudja, hogy futásának célja van. Önmaga a futás is ad örömöt bőséggel, de a cél nem a futás maga, hanem az, hogy elérjünk oda, ahová igyekezünk. A legnyomorúságosabb emberi érzéseink egyike, amikor valaki nem tudja, hol a cél. Össze-vissza szaladgál, kétségbeesetten keres, s ahhoz sincs bátorsága, hogy őszintén beismerje: eltévedtem. Ehelyett a segítséget felajánló többi futónak is csak azt ismételgeti az ilyen ember: Minden rendben! Közben pedig semmi sincs a helyén az életében...

A futás óriási energiákat igényel. Hogyan futhatna minden erejét megfeszítve a csöpp gyermek az anyja ölébe, ha nem látná, ha nem tudná, ha nem érezné, hogy édesanyja mindennél jobban várja őt? Hogyan mászhatna valaki ki sebesülten, félholtan a lövészárokból, ha nem hinné és nem tudná eszelősen is, hogy otthon várják? Ezért fontos megtanulni, hogy életünk futása nem céltalan kocogás, hanem célirányos, minden erőnket igénylő tevékenység, amely nemcsak előbbre, de fölfelé is juttat... el egészen Teremtő Istenünkig.

Kicsoda vagy micsoda a Sátán? Még mielőtt gyors választ adnánk, érdemes egy kis bibliai és kultúrtörténeti kitekintőt tennünk. A sátán héberül "szatan" eredeti jelentése: ellenfél vagy vádló; görögül: szatan, a zsidó, a keresztény és iszlám vallásban szereplő alak. Így találkozunk vele a Bibliában, a Koránban és egyes apokríf iratokban. Érdekes módon az Ószövetségben csak egy-két említés történik róla - Jób könyve kivételével, ahol ő az egyik főszereplő Isten szolgájaként. Az Újszövetségben ezzel szemben Jézus és az apostolok igen gyakran említik, azonban itt is csupán két apró felvilágosítást kapunk a kilétéről. Eszerint lázadó, bukott angyal, aki Isten és az emberiség ellensége. A kereszténység modern irányzatai szerint nem valóságos személy, hanem a szívünkben lakó gonoszság szimbóluma.

A Biblia szerint a Sátán azonos az „ördöggel” (vagyis az ördögök fejedelmével). A középkor óta gyakran azonosítják Azazellel , Belzebubbal , Beliállal , Samaellel , Mefisztóval, Luciferrel és a Bibliában vagy a pogány mitológiákban szereplő más démonokkal és istenekkel is. A Bibliából vett kifejezésekkel gyakran nevezik Kísértőnek, a Gonosznak, e világ istenének, hazugságok atyjának, a sötétség fejedelmének is. A nevét egyes keresztény egyházak szóhasználatában névelő nélkül használják, pl.: Sátán Isten ellensége.

Az újszövetségben 36-szor található meg ebben a formában, a Septuagintában csak egy-két esetben. Határozott névelő nélkül általános értelemben jelöl ellenséget: I. Kir 11:14,23,25-ben Salamon politikai ellenfeleit jelenti, a IV. Móz 22:22-ben az Úr angyalát, aki ellenkezett Bálámmal, a Zsolt 109:6-ban emberi vádolót. Határozott névelővel, „az Ellenség" formában személynévvé válik és a gonoszság fejedelmét jelöli. A Septuaginta azonban a legtöbb esetben diabolosznak fordítja, melynek jelentése vádoló, rágalmazó. Az Újszövetség 33 esetben jelöli ezzel a szóval, ilyenkor határozott névelővel- a Vádoló.

Az, hogy ki mit gondol a Sátánról, az végül is mindenkinek a magánügye, az azonban már közügy, hogy a szívben lakozó önzésnek, rosszindulatnak, egyszóval gonoszságnak ki mennyire "engedelmeskedik".

Sok minden elvonja figyelmünket az Istenről, nemcsak a gonosz indulatok, a kísértések. Kitűzött terveink megvalósításának embertpróbáló terhe, a világ és önmagunk megismerésének izgalma, helyünk folyamatos keresése az életben - mind lehetőség arra, hogy elhajoljunk Istentől. Az élet mindenkit "megrostál", csak idő kérdése, hogy ki mikor esik át valamilyen lyukon... hiszen "nincs Isten előtt egyetlen igaz sem". A krisztusi ember tudja, hogy minden a sorrendiségen múlik! Aki Isten országát keresi, annak ráadásul minden megadatik... Nem a múlandó haszontalanságok munkálják a békességet, hanem az Örökkévaló Isten ismerete. Nem a birtoklás öröme, hanem az Istenbe vetett hit hozza le "odaföntről" a teljes eget, azaz a teljességet... s teszi széppé, gyönyörűvé az életet.

Isten megteremtette az embert a maga képmására és hasonlatosságára... Mi pedig - s ez egyik legtöbb bosszúságot és problémát okozó tulajdonságunk - megpróbáljuk embertársainkat a magunk "képére és hasonlatosságára" formálni. Sajnos "embert faragni" - pedagógiai módszerek ide vagy oda - a legnagyobb, a legnezebb kihívás, ami nemegyszer kudarccal végződik. A emberfeletti próbálkozások ellenére nem ember lesz a másikból, hanem gaz-ember, haszontalan, élősdi tagja a közösségnek, végül nyomasztó terhe a társadalomnak.

A másik és magunk formálásának az útja az, hogy terheket hordunk. Bizony a teher akkor is teher, ha nem mozgatjuk, ha nem jutunk vele előbbre, mert tartani kell, s ez bizony nyomja a vállunkat. Ezért balgaság olyan terheket a vállunkra rakni, amiket Isten is elhordoz helyettünk! Stresszeljük magunkat nap mint nap, izgulunk olyan dolgokért, aminek kimenetele valóban nem rajtunk áll vagy bukik. Részesedni akarunk olyanból, ahol semmi keresnivalónk, s igent mondunk ott is, ahol határozott nem lenne a megfelelő válasz. Ki a hibás, amikor a fiatalok szombat hajnalban, a diszkóból, a "buliból" hazafelé jövet fának csattannak? A szülők, akik autót vagy motort ajándékoztak gyermekeiknek? A fiatalok, akik csak szórakozni akartak egy kicsit? Netán az Isten, aki megengedte a súlyos tragédiát? Általában - szinte mindenért az Isten a hibás...

Igent bólintani, hallgatva beleegyezni valamibe sokkal könnyebb, mint határozottan nemet mondani. Aztán ezt látják tőlünk gyermekeink is... Tényleg, mi értelme van olyan megoldási képletet beleidomítani, csakazértis-fogvicsorítva átverni a következő generációba, ami már a sajátunkban sem működött? A képmutatás problematikája örök, modernkori farizeusaink itt élnek közöttünk! Milyen undorító, amikor az akar erkölcs-csősz lenni, aki köztudottan kicsapongó életet élt? Avagy a "tisztesség és becsületesség őre" pózában kíván tetszelegni, jóllehet gátlástalanul lopott, csalt és hazudott amióta csak az eszét tudja? Olyan tragikomikus ez, mint amikor a diktátor a demokrácia hőseként, az a szabadság és egyenlőség védőjeként ünnepelteti magát...

Mit vállaljak, s mit nem? Mindennapi kérdéseink ezek, melyek nem válaszokra, hanem megoldásokra várnak. A megoldás pedig nem hever ott az utcán, hanem mindig felülről jön. A hívő ember így engedi be életébe az Istent, s így formálja őt az Teremtő Urának kegyelme. Istenkapcsolatban élve nem a hiányzó erőért könyörgünk eszelősen, hanem minden dolgunkat ráhagyjuk a Gondviselő Istenre - hiszen Ő az, Aki előre lát, Ő tudja, mi az, ami jó nekem, sőt még a rosszból is előhozza a jót...

Ki a próféta? Önjelölt evangélisták, egyházalapító pénzmosók korában érdemes feltenni a kérdést... Nemde az, aki különleges képességekkel bír, netán a jövőbe lát? A helyénvaló válasz egyszerű, mint ahogyan az Isten megoldásai is mindig azok: próféta az, aki a lelkiismeretet folyamatosan ébren tartja magában, s abban a közösségben, ahová küldetett. Metsző szavával, elő(bb)re látásával, Isten gondviseléséről szóló bátorító, megítélő gondolatokkal éleszti/táplálja a lélek Istentől kapott lángocskáját mindenkiben.

A prófétaság nehéz sors. Sokan helytelenül idéznek a Bibliából, mondván: "Senki sem próféta a maga hazájában!" - jóllehet Jézus azt mondja: "Egy próféta sem kedves a maga hazájában." Azaz: próféta lehet ugyan, de ez csak nehézséget okoz neki is, meg a környezetének is... Felvállalni Isten akaratának közlését többszörösen félelmetes feladat. Nem csoda, ha Mózes alkudozik a csipkebokor tövében: "Uram, nem vagyok én a szavak embere! - De Uram, mi van, ha nem hisznek nekem? - Uram, küldj fiatalabbat!" s hasonlók... Jónás meg pontosan az ellenkező irányba indul el - bolond is lenne a bűnös Ninivébe menni, kitenni magát sok-sok zaklatásnak és verésnek.

A félelem bizony nagy úr! - minden korban és mindenki életében így volt/van/lesz csak a félelmet ezerarcúsága miatt nem lehet rögtön felismerni. Hiába a magunknak tulajdonított eredmény, az mégsem üdvözít se odaátra, s nem ad tartós békét itt a földi létben sem. Ha ennyire okosak és büszkék vagyunk 20-21. századi tudományos eredményeinkre, akkor mégis mitől fél ennyire korunk embere? Miért esnek százmilliók depresszióba, ha életükre árnyék vetődik? Hova a nagy bátorság, miért nem segít az istenfüggőségtől mentes ember bálványosított szabadsága?

Szólni az "igét", hirdetni az evangéliumot, hitelesen bizonyságot tenni Istenről - tényleg prófétikus feladat. Senkit nem érdekelnek a magyarázatok, miért nem sikerült... Fáradt volt a pap, rossz napja volt, gondok gyötrik. Magyarázni a bizonyítványt? Nem ezt várják tőle! S a szülők - akik Luther szerint az Isten helytartói családban - inkompetenciája sem elégséges ok... A gyermekeket nem érdekli a szülők magyarázata, hogy miért nincs meleg kakaó, tiszta ing, emberhez méltó otthon... És a tönkrement házasságok, a sikertelen gyereknevelés okozta életvezetési csődtömeg sem magyarázatok, hanem megoldások után kiált... A gyermeknek nem okos(kodó) mondatokra van szüksége, hogy apuka miért nem szereti már anyukát, hanem elrejtettségre, védettségre, szeretetre - azaz nyugalomra, megtapasztalható biztonságra, arra, hogy itt most nekem ebben a családban: jó, nagyon jó. Ki adhatna erre garanciát, ha nem az Isten? Kinek van hatalma az elembertelenedő világban megőrizni az embert embernek, ha nem az Istennek?

Azért kell hirdetni szóval és cselekedettel az Isten igéit, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele... mert Isten kezében vagyunk mindannyian, s Nála vannak a megoldások is.

Akkor mégis csak a cselekedetek számítanak? Tehát, aki ragaszkodik - azaz teljesíti a minimumot - az megmenekül, aki nem az meg elkárhozik?... Ezért sokan "kupeckodnak" az Istennel: "Uramisten, ha Te így, akkor én meg úgy!" - de Isten nem kalmár, hogy alkudozni lehetne vele. Isten az Isten mindörökké, Aki kijelent, törvényt szab. Teremtett világában rend uralkodik, nincs benne semmiféle "kenjük be sárral"-gányolás-javítgatás... Ha egyszer az emberi gonoszság eléri a "kritikus tömeget" - s hogy ez mennyi, azt csakis egyedül az Isten tudja, hiszen ez a kegyelmétől függ, ami nekünk ugyan végtelen, de Neki nem határtalan -, akkor az Isten megengedi a pusztulást, a bűnök következményét, hogy újrakezdődhessen az élet, de, most már az istenes.

Valakinek a ragaszkodását, annak milyenségét kapcsolat-rendszeréből jól meg lehet ítélni. Sok oka van a ragaszkodásnak: Lehet vonzódni valakihez, mert jó az ő társaságában lenni, mert kellemes kisugárzása van az ő személyének. Lehet ragaszkodni a másik emberhez, mert abból jól mérhető előnyök származnak, de lehet félelemből is "ragaszkodni" nemcsak emberekhez, de tárgyakhoz is, melyek elvesztésének félelme kötöz, olykor már betegesen is.

Istenhez "ragaszkodni" egészen mást jelent. Aki Istenhez ragaszkodik, s nemcsak egy "isten-elképzeléshez", az túllép konvencionális okoskodásokon, dogmatikus korlátokon. Számára nem a hit szavakban megnyilvánuló demonstrációja a fontos, hanem a szeretet mindennapos gyakorlata. Míg ugyanis az előző veszélyeket (pl. elkülönít) hordoz magában, ez utóbbi nemcsak "üdvös", de békességet, s egységet teremtő is...

Oltalmat az talál, akinek fontos a béke, s éppen ezért keresi azt. A hívő ember nem emberekben reménykedik, hanem Istenben bízik. Ismeri Isten neveit, fel is tudja sorolni azokat, de jól tudja, hogy az ő Istene azért Isten, mert nincs rá emberi szó...

Futball-lázban ég Európa. Sokan örülnek és persze szomorkodnak is, hiszen nemcsak győztesek vannak, vesztesek is. Egy-egy nyertes csata után érdekes megfigyelni a győztesek örömittas nyilatkozatait, sajtótájékozatatókon kifejtett gondolataikat. A banális kérdésre: "Miért tudtak győzni?" - az estek nagy részében a következő válasz hangzott el: "Most újra tudtunk hinni önmagunkban." Eltekintve attól a ténytől, hogy tényleg nagyon fontos az önbizalom, azért csak ez, a győzelemhez még kevés...

Ha Dávid csak önbizalmára hagyatkozott volna, akkor rettenetesen erős Góliát ott helyben eltaposta volna méltatlan ellenfelét! Dávid nem hazárdírozott: Parittyájával ugyan már oroszlánt is ölt - tehát elég jól tudta azt kezelni -, ennek ellenére nem egy, hanem öt(!) megfelelő kövecskét választ a közeli patakban... Ki tudja hány tízezer vagy százezer kőhajítás kell, hogy alkalmas fegyverré váljon a parittya, de aki "profi", aki mestere, aki "eggyé válik" vele, az tudja: nem elégséges csak a hit: kell a gyakorlás, de az eredményességhez szükséges az ötszörös biztonsági tartalék is...

Van-e ilyen ötszörös biztonsági tartaléka a ma emberének vagy sokkal inkább "egylapos" játékosok vagyunk? Ha megnézzük azt a szociális csődtömeget, amit produkáltunk a harmadikévezred elejére, akkor gyorsan megállapítjuk: nem éppen az észszerűség, a tudatosság, a biztonságra való törekvés a legemberibb tulajdonságunk...

Az ember szeret örülni, olykor határtalanul is. Örömkeresésében - s oly sok minden másban is - a "maga feje után megy", csökönyösen ragaszkodik saját elképzeléséhez, azaz magában hisz... Önmagunkan hinni a legnagyobb balgaság! Elfelejtjük: az ember leginkább magát csalja meg. Elhiteteti önmagával, "megmagyarázza, ideológiát gyárt", hogy neki van igaza. Pedig csak úgy tűnik, mintha igazunk lenne, pedig csak úgy tűnik, hogy most kezünkben tartjuk életünk gyeplőjét - valójában teljesen Isten kegyelmétől függ minden percünk... A hívő ember egyszerű igazsága, hogy életének eredményessége, annak fedezete, garanciája nem az ő okossága, ügyessége - csakis egyedül Jézus Krisztus öt sebe...

Mindenki boldogan akar élni, de a boldogságról mindenkinek egy kicsit más az elképzelése. Egy valamiben mindegyik közös: azt tehessem, amit szeretnénk, azaz szabadságomban ne legyek korlátozva, se, térben, se időben, és persze anyagilag sem... Sok keresztény ember még ma sem élhet szabadságban, mert azon a területen, ahol élnek, még igen messze vannak kormányok és világnézetek a tolerancia gyakorlásában. Sokan pedig felszabadultan élnek, talán túlságosan is! A mindent elfedező kegyelemre hivatkoznak, miközben élik szabados, olykor kicsapongó életüket. Nem szép dolog ez, éljenek úgy, ahogyan szívük diktálja, de ne nevezzék magukat krisztuskövetőnek, azaz keresztényeknek! Nincs rombolóbb, mikor valakiről nagyon is jól tudják, hogy laza "erkölcsű", nemcsak feleségéhez hűtlen, de az elveihez is... de azért valamiért, mégis kedveli a templomos környezetet, s abban a pillanatban, amikor beül a templompadba - már botránkoztat is. Az ilyen ember "kárhozatra eszi az ÚR testét és issza a vérét", mert a kegyelmet ugyan beengedi az életében, de a nyomában járó rendet már nem.

Sok ilyen "rendetlen" keresztény miatt fordulnak el az egyháztól. Leggyorsabban a gyermekek, hiszen ők közvetlen közelről látják és tapasztalják, hogy valójában milyen is szüleik élete. Persze vannak bőséggel olyanok is - Istennek legyen hála! -, akik ugyanazt az irányt szeretnék követni saját életükben, amit otthon is megéltek. A rend törvényeskedő alkalmazásának (szekták) ugyanakkor semmi köze nincs a krisztuskövetéshez. Senkit nem szabad erre idomítani, hiszen a keresztény élet alapja éppen az önkéntesség. Ugyanakkor hiszünk Isten szeretetének életformáló erejében, abban, hogy Isten elfogadásában megtalálva létünk értelmét végül is a jó, az üdvös mellett döntünk.

Elfogadni az intést, keresni a kooperáció lehetőségeit csak az az ember tudja megvalósítani, aki szeretve van, mindenek előtt az Isten által, de természetesen embereken keresztül. Ezért kiemelkedően fontos a keresztény közösségek szerepe. Ez az a hely, ahol megtanulhatja valaki az alkalmazkodást, s élvezheti azt, milyen is, amikor egyik ember felelősséget hordoz a másikért. MIndenek mércéje végül is a békesség. Nem lehet nyugodt az az ember, akinek élete rendetlen, nincsenek ügyei "lerendezve". "Paktumot" kell kötni, ebben nincs kompromisszum. El kell fogadni Istent életünk Urának, s törekednünk kell az Ő akaratának teljesítésére. Mindeközben abban is hiszünk, hogy a buzgóságból el is rontanánk valamit, Isten még a rosszat is jóra tudja fordítani gondviselő szeretetével... S, aki el tudja mondani: Velem az Isten, az már érti, mit jelent a Krisztus követése a gyakorlatban...

Az emberi (mély)lélek kalandos, kereső útját is példázza a pusztai vándorlás. A szabadság, amit az Isten felajánl, s persze a vele járó döntési felelősség is félelmet keltő. Jobb, ha megmondják, hogy mit kell tenni, hiszen ha nem sikerül elérni a kitűzött célt, akkor van kire hivatkozni: "Nem én, ő az oka mindennek!" A Biblia őszintén tudósít arról, hogy nemcsak az ember küzd Istennel, az Isten is az emberrel. Ebben a küzdelemben néha furcsa helyzetekkel találkozhatunk, de Isten pedagógiája már csak ilyen. Úgy ad, hogy közben elvesz...

Amikor a lélek túl van az Istentől függetlenedni akarás első izgalmán, akkor kiderül, hogy az Isten nélküli élet nem is olyan gyönyörködtető, mint ahogyan azt távolabbról látszik. Közelről már nem is annyira vonzó az a csillogás, ami távolabbról mindenféle hamis vágyat ébresztett. Kiderül, amit gyakorlatilag minden kultúra valamilyen formában kinyilvánítva felfedezett, hogy mindennek ára van. A valamit valamiért, nem csak egyszerűen a kölcsönösség elvét jelenti. Ahhoz, hogy eredmény legyen, bizony energiát kell befektetni. Sültgalamb-váró emberek mindig is akadtak minden korban és minden nép között, de minél erősebb a szabadság illúziója, annál több a valamire váró ember. A "segíts magadon, s az Isten is megsegít" régi bölcsességge azt jelzi, hogy éppen elég lehetőséget adott az Isten azáltal, hogy életre hívott, hogy kezet, értelmet ajándékozott, hogy értelmes dolgokat tegyünk az életeünkben. Szomorú, hogy az emberiség történelme az értelmetlenség történelme is egyben: hódítások, pusztítások jelzik az emberiség vándorlását az idő délibábos pusztájában...

Isten megengedi azt is, hogy távolra kerüljünk Tőle. Megengedi, hogy menjünk a magunk esze után. Ne csodálkozzon senki azon, ha ráhagyatkozás, vezetés nélkül eltéved, s oktalan szenvedéseknek teszi ki magát. Mindezekért nem az Isten, csakis az okoskodó ember a hibás. Isten azonban senkit nem hagy magára, mindenkinek megadja a Vele való találkozás lehetőségét. Ebben csak az ember számára fontos a mikor, s a hogyan, az Isten csak egyet akar: vagy így vagy úgy, de találkozzunk Vele. Ezért engedi, hogy bóklászó, üresedő életek is legyenek, jelül és például is, hogy ez nem az Ő akarata, s ezért vannak érthetetlen dolgok is, nemegyszer szenvedések, melyekben mindig a Nagy Találkozást készíti elő a Titokzatos Örök Isten...

A tények, azok az átkozott tények! Tény és való: a factumon nem, legfeljebb annak "prezentálásán" tudunk csak változtatni. A számok nem csalnak! Aztán kiderül, hogy a statisztika az eredmények és eredménytelenségek bemutatásának politikus módja... Számtalan megtapasztalás, érzés kavarog mindannyiunk lelkében, s mivel eredeti ádám-évai készségünk nem az istenigenlés természetességét, hanem a tagadást domborítja ki bennünk, ezért különösen nehéz nekünk hinni... De miben is, kiben is?

A valláspszichológusok szerint - s ők is a statisztika eszközeivel élnek vagy kénytelenek élni - az emberiség 95 %-a vallásos. Mindenki persze a maga módján vallásos, azaz kultúrája, s az őt ért környezeti hatások alakítják az elképzelését a világról, az emberről, s az egész mindenséget fenntartó Erőről. Kinek van igaza? Senkinek és mindenkinek. Nem az elképzelés számít, hanem a cselekedet! Az okos, aki nemcsak hallgatja, de meg is tartja a Mester beszédeit, hasonló ahhoz, aki sziklára építi házát, a balga, aki csak hallgatja, aztán nagyokat elmélkedik róla, de nem cselekszi, az hasonló ahhoz a bolond emberhez, aki házát homokra építi.

A hit nem cél, hanem eszköz. A hittel - bár mégis sokan ezt várják a hittől -, nem lehet jóllakni. A hit sokkal inkább étvágyat ébreszt az élethez, ezért is van az, hogy vannak hitnek emelkedett, s - valljuk be őszintén - mélypontjai. (Az éhség-érzetünk sem egyforma.) Megélégíteni a hit sosem tud, csakis az Isten. Ezért aki az Istenhez kiált - hitetlenségében is - az jól teszi, hiszen a hit adhatja a választ, de a megoldást csakis az Isten...

Ezért a tények, amiket akár Isten mellet vagy Isten ellen hozunk fel nem sokat érnek. Azok a válaszok megtalálásában segítenek csupán, de nem a megoldásban. Aki számára a hit "megfelelő" állapota a megoldás: az a fanatikus, az a szektás ember. Aki pedig az Istent igyekszik a hite által egy egész életen át "tanulni" - az a hívő ember. S aki ebben a tanulásban társakat is talál, az a boldog ember.

A középkori katolikus egyház tiltotta a kölcsönök utáni kamatszedést, mondván, micsoda dolog, hogy a teremtett ember dolgoztatja azt az időt, ami nem is az övé, hanem a Teremtőjé... Természetesen olyan világ sosem volt, hogy mindenki gondolt volna a holnapra (lásd a "Tücsök és a hangyák" tanulságos meséjét!) - így aztán mindig akadtak, akik kényszerből vagy önként, de kölcsönt adtak, s kamatot szedtek. (A középkori európát meghatározó római jog eredetileg engedélyezte a kamatok szedését, de az ügyleti kamat az csak 6% volt.) Itt szokás megemlíteni a zsidóság és pénzügyek kapcsolatát is, de kevesen tudják azt, hogy a koncepcióval kirtott templomos lovagrend gazdagságának és befolyásának egyik - ha nem a legfontosabb oka - az volt, hogy ők maguk is foglalkoztak "banki ügyletekkel", jóllehet ezt a katolikus egyház tiltotta...

Miért alapvető nagy bűn a lopás? Azért, mert amit egyik ember a másiktól eltulajdonít, abban munka, azaz idő van "felhalmozva". S aki lop, az a legdrágábbat tulajdonítja el, amiből nagyon kevés van: ez pedig az idő. Az idő elsősorban nem az emberé, hanem az Istené, akitől "kölcsönbe, ingyenes használatra" kapjuk - aki tehát lop, az Istentől lop... Nyilvánvaló, hogy ezen gondolatok a megélhetési lopókat, a spekulánsokat, a nyakkandős gazemberket, akik magas gazdasági-politikai pozíciókat töltenek be, és Istenre és/vagy saját lelkiismeretükre hallgatás helyett csak önzésük hangjára figyelnek - alapvetően, s nagyon nem érdekli... A "Centesimus annus" pápai enciklika már 1991-ben felhívta a figyelmet egyesek tisztességtelen meggazdagodása súlyos tehertétel a világban, sőt a tisztességtelen piaci magatartást halálos bűnnek (peccatum mortum) is nyilvánította, de akiket az enciklika megrótt/elítélt azok persze nem a katolikus egyház útmutatása szerint élnek...

Lopni azért is bűn, mert aki időt lop, az életet rövidít... Luther azt mondja: "Az Isten azért igazságos, mert a nagy tolvajokat megbünteti a kicsikkel" - azaz: aki tisztességtelenül halmozza a vagyonát, az számolhat azzal, hogy tisztességtelen úton el is veszik tőle...

Nyilvánvaló, hogy azok, akik a tatai lutheránus pap reggeli gondolatait olvasgatják, nem a tolvajok társaságából kerülnek ki, de meglopni nemcsak mást lehet - magunkat is... A kizsákmányolás embertelensége felháborító tett, de nem háborodunk fel annyira, ha mi magunk szipolyozzuk ki magunkból azt az erőt, amit Isten nem feltétlenül és csak arra adott, hogy az anyagiakért folytatott küzdelemben felhasználjuk. Másra is kaptuk az időt, mindenek előtt egymásra! S ha észrevesszük ezt, akkor nemcsak szeretteinkre, felebarátainkra, de még Istenre is jut idő: Visszaadunk Neki valami gesztusértékű keveset abból, ami az Övé... Sőt lehetőséget/időt találunk arra is, hogy néhány sóhajos-imádságos pillanatban megköszönjük neki mindazt, amit ajándékba kaptunk Tőle...

Klasszikus ige, sokat idézzük. Első olvasatra sok keresztény számára úgy tűnik, hogy Jézusra utaló ószövetségi igével van dolgunk - pedig nem. Ez az ígéret közvetlenül és csakis Izráel házának szól... Ha kétségünk támadna, akkor olvassuk el az egész szakaszt... Mit lehet ilyenkor tenni? 19-20. század teológusai sokat "szenvedtek/gondolkodtak" az ó- és újszövetség által közvetített istenképeken, s arra a megállapításra jutottak, hogy a kettő nem egyeztethető össze. A haragavó-büntető, megközelíthetetlen Isten képe sehogy sem fér össze az újszövetségi megbocsátó, mindig önfeláldozóan szerető istenképpel... A Deus absconditus (el-elrejtőző Isten), s a Deus relevatus (megnyilvánuló, kinyilatkoztatott Isten) két teljesen külön kategória.

Valójában egyetlen érme két oldaláról van szó. Ahogyan az ember mindig csak az érem egyik oldalát látja, úgy vagyunk a fenti istenképekkel is. Egyesek igyekeznek valami speciális gondolatiság tükre elé állva egyidőben látni az érem mindkét oldalát, de a tükörkép az mindig fordított(!), tehát soha nem a valóságot látjuk benne. Kevesen, nagyon kevesen az érem harmadik oldalán "táncolva-egyensúlyozva" igyekeznek látni érezni az Istent - ők az ezoterikusok, a gnosztikusok, a misztikusok, az arisztokratikus aroganciával kinyilatkoztató "intellelktüelek". Ők úgy hiszik, hogy látják, azt, amit látni képtelenség...

Az ige legfőbb egyetemes üzenete ez: "Ne félj!" Sokan, (hamis) büszkeséggel vallják: Ők bizony nem félnek semmitől. Valójában mindenki fél. Nincs ember, aki egy kicsit se félne a betegségtől, a haláltól, az elmúlástól, a veszteségtől. Ha valaki semmitől se fél, az azt jelenti, hogy igazán még senkit nem tudott vagy akart szeretni. Abban a pillanatban azonban, hogy megszerettünk valakit, s rádöbbenünk egyediségének, megismételhetetlen személyiségének csodájára, s arra, hogy el is veszíthetjük őt, mert létének biztonságát mi magunk nem garantálhatjuk - beköltözik a szívünkbe a félelem. Aki ezt tagadja, az érzéketlen vagy egyszerűen hazudik...

A félelem éppen ezért minden ember életében ott van. Kiűzni a félelmet a szívből csak egyféleképpen lehet: az önfeláldozásra kész szeretettel. Erre tanít - akar tanítani - mindannyiunkat a Mester. Számtalan módon közelít felénk, kommunikál velünk az Isten. Neki - ezért Isten - minden az eszköze lehet, hogy kapcsolatba lépjen velünk: A szeretet éppenúgy, mint a félelem. Miközben azt érezzük, hogy eltaszít minket magától az Isten, Ő akkor is vonz minket... Isten tehát mindig a mienk, a kérdés az, hogy mi akarunk-e az övéi lenni, s ezt tudatosa(bba)n megélni.

Aki a piacon hosszú távon meg akar maradni, az ezt csak úgy teheti meg, ha minőségi szolgáltatást nyújt... Manapság egyetemi szinten kell okítani az embereket gazdaság-etikára - Ne csalj! - régen egyszerűen elzavarták a csaló kalmárokat, s utánuk dobálták hitvány portékájukat is. Fogyasztói társadalmunk teljesítményorientáltság és élményhajhászat közé szorult embere számára az Isten is egy erő a sok közül. Ezért sokan gondolják, hogy üzletelni lehet a Jóistennel: adomány oda, teljesítést ide...

A világ Teremtője azért ennél egy kicsivel bonyolultabb "szerkezet". Kijelenthetjük: Ima-automatának látni a Mindenhatót több mint balgaság. Az egyházak hajlamosak egyfajta - számukra szimpatikus, dogmatikailag jól megokolható - istenképet közvetíteni, de az nem az Isten, csak egy elképzelés az Istenről. Éppen ezért emberi elképzelést megtenni életalakító fő-erőnek: merész vállalkozás! Sokan mégis kedvelik ezt. Mondja meg tehát a "közvetítő" mit kell hinni, s hogyan. Ezzel a hozzáállással tulajdonképpen a lényegét távolítják el hitnek. Ha valaki így "hisz", az csak vallás lesz, pontosabban: a kívülálló számára megmosolyogtató vallásoskodás. Istent nem lehet "rutinból" hinni, ahogyan ha valaki csak megszokásból szereti a feleségét, akkor az a házassági kapcsolat már rég halott. Egyik is, másik is, a folyamatos változás, a napi kihívásoknak megfelelés dinamikus összhangja: azaz maga az Élet.

Az imádság pedig az élet legőszintébb kommunikációja. Az imádságban nem lehet okoskodni, ötletelni, paktumot kötni, mértéket szabni, feltételeket szabni - Uram bocsá' - zsarolni, az imádságban csak egyet lehet és érdemes tenni: kinyítni a szívünket-lelkünket, hogy átjárjon minket a Titok, s hagyni, hogy megújítson. Mivel az imádság a legösszetettebb emberi tevékenység, hasonlatos a zenéléshez, mely agyunk minden területét-idegszálát is érintő tevékenység, ezért nincsenek benne klisék, jól bevált "üdvözítő" , tanítható módszerek. Gyermekeinket a finomságra, az élet tiszteletére nevelgetjük, hogy aztán egyszer ők maguk is átélhessék a szerelem és az istenes élet csodáját, de készen nem adhatunk nekik se hitet, s szerelmet, mindkettőt maguknak kell megharcolniuk. Ha ezeket elvetik, akkor mindent elvetnek, ha megélik, akkor nem éltek hiába... Mi is akkor a legfontosabb, amit kérnünk kell?

Nyugalom, csend, törődés... gombamód szaporodó "welness-centerek" igyekeznek megfáradt testű és lelkű emberek harmóniáját helyreállítani - természetesen jó pénzért. Jó, hogy ilyen is van, hiszen sok embernek ad ez munkát, megélhetést. A welness-reklámok egyik legnagyobb szépséghibája azonban, hogy a harmóniát pénzen nem lehet megvásárolni.

De mi is az a welnnes? A wellness szó két szóalak - a "well being" és a "fitness" - rövidített összenövésével keletkezett. Mindenki úgy magyarázza, hogy a wellness egy Amerikában már harminc éve hirdetett életstílus, amelynek mottója az, hogy az életben veló megelégedés-érzésünkhöz elengedhetetlen a szervezetünk mentális, vagyis fiziai és a pszichikai egyensúlya. Az igazság azonban az, hogy "importált" dologról van szó, annyiban persze amerikai, hogy üzletet csináltak belőle... Az indiai ősi gyógyászat bevezető eleme az intenzív masszás, amivel a perifériás vérkeringést serkentik, de a gyógyászati metódus másik fele az igazán fontos: A különbözó gyógyhatású növényi kivonatok testbe juttatása, melyek heveny hányást és erős hasmenést okoznak...(Így méregtelenítik a szervezetet - meglehetős hatásfokkal.) Nos, ez utóbbi fázist nehezen lehetne integrálni a welness-programokba, de az első része az meglehetősen "piacképes"...

Nyilvánvaló, hogy testünknek szüksége van alapvető igényeinek normális kielégítésére, de a testi jólét még önmagában nem eredményezi a lélek boldogságát. Ha így lenne, akkor a jóléti világ nagyon boldog lenne, de sajnos ennek éppen az ellenkezője igaz: a fejlett országokban él a legtöbb céljavesztett, depressziós ember. Bármennyire is igyekezünk, s kell is hogy igyekezzünk testünk fizikai kondíciójának megtartására, hiszen - ahogyan Pál mondja - testünk a Szentlélek temploma, de csodára azért ne várjunk, testünk minden egyes perccel csak öregebb lesz - azaz: a test törekvése a halál. Bizony életünk a sír felé görbül...

A lelki élet nagysága abban mutatkozik meg, hogy a lélek képes áttörni a téridős lét korlátait. Egyrészt az anyagvilágot alá tudja rendelni a lélek világának, másrészt nemcsak a halálig, hanem azon túl is bizakodó látása van. Személyes halálunk után nyilvánvalóan minden megnyugszik, s békesség honol majd mindenekben, de a lét folytonosságának hitünkben megnyilvánuló reménysége már itt a földi távlatainkban is békességet hoz, s ezzel életet szolgálja, hogy teljeségben, harmóniában lehessünk.

A halál közelében érezzük igazán a halál erejét, s az élet ízét... Talán éppen ezért vállalkozott mindig is az ember a veszélyes feladatokra, s próbálta ki magát az emberfeletti kihívásokban. Nemcsak manapság vannak olyanok, akik "esztelenül" kockáztatnak, mindig is akadtak ilyen emberek. Őrájuk mondták a háttérből figyelők: "Ezek kísértik az Istent!"

Istent kísérteni azt jelenteni, játszani a legdrágábbal: az élettel. "Az élet nem játék!" - mondja az okos felnőtt a tapasztalatlan gyermekének, megkerülve azt az igazságot, hogy az élet a legnagyobb játék... Játszani ugyanis nemcsak lehet, egyenesen kell, de azt is tudni illik, hogy a játékszabályokat nem mi alakítjuk, azokat eleve kaptuk, s aki csal, annak hordoznia kell a következményeket.

Akit megfeddett az ÚR - mások szerint a Sors, az Élet - az alázatosabb lett általa vagy megkeményedve pimasz és cinikus. A hívő ember útja mindig az elfogadás útja, de más dolog elfogadni, s megint más megkeseredve beletörődni. A régen élt ember - mivel kapcsolata volt a természettel - életét jobban meghatározta az adás és a kapás, azaz a kölcsönösség. Manapság az egyenjogúság látszatában, a "nekem nagyobb előnyt" kívánsága rejtőzik. A tisztességes kereskedelem (fair trade) helyett többnyire a másik ellehetetlenítéséig fokozott rabló-gazdálkozás jellemzi a világot. Többek között emiatt éhezik kétmilliárd ember...

Az Istent kereső ember jól tudja, hogy az Élet Ura, a Halálnak is Ura. Ő szabja meg fogantatásunk pillanatát (jobb esetben, s nem az orvos - lásd lombik-baby!) s ő azt is, hogy mikor lépjünk ki ebből a világból... Manapság ebbe is beleszól az orvostudomány, nem csoda, hogy állandóan frissen tartott téma a méltóságteljes halál kérdése. A hívő ember, aki saját bőrén tapasztalta meg az elmúlás hideg fuvallatát, az érdekes módon megváltozik. Nem győzi dícsérni Urát, hogy az mennyire jó volt hozzá, s milyen kegyelmes, mert megsegítette őt... Milyen kár, hogy más elesettségén, nyomorúságán keresztül sem okul sok ember. Annak ellenére, hogy Isten számtalan jelt ad útmutatásul, mégis sokan az istentelenség útját választják... Ez a szabdság, aminek azonban ára van...

A Mester azt mondta magáról: "Én vagyok a világ világossága!"... de a tanítványok is? A Mester az valóban világosság volt tanításával, halálig menő szeretetetével, de a tanítványok késői - s különösen mai utódai - többnyire nem a szeretetben, az odaadásban való elkötelezettségükkel hívták/hívják fel magukra a figyelmet. Miben lehetnének a tanítványok olyanok, mint a Mester? A kérdés nem elméleti teológiai-vallási, hanem gyakorlati. A világosság ugyan más mint a sötétség, de önmaga a másságért még nem érdemel kiemelést, dícséretet. A világosságnak a sötétséggel való viszonyában nem a másság a fontos, hanem a különbség. A világosság ugyanis különb, mint a sötétség, mert a sötétség takar és rejt, a világosság pedig felfed, s utat mutat.

Miben különbek tehát a tanítványok? Egy valamiben: a megbocsátásban. Nem a bűnök elengedésében, mert azt egyedül Isten teheti meg. Amennyire nyilvánvaló a világosság, olyannyira a hegyen épült város is. Sem egyik, sem másik nem rejthető el. A világosság azért van, hogy mindenki lásson, s a látásából profitáljon, a várost pedig azért építik a hegyre, hogy azt véletlenül senki se kerülhesse ki.

Jézus szavainak néhányan engedelmeskedtek, sokan azonban nem. A jézusi tanítás, az abból fakadó etika sajnos mindig kisebbségben volt, s abban is marad. Ez az etika ugyanis nem az erőszakon, a kikényszeríthetőségen alapul, hanem a szereteten, az abból fakadó önkéntességen. Amikor a krisztuskövetést a hatalom eszközeivel próbálták "elősegíteni" az mindig az egyház mélypontja vagy a szakadékba-zuhanás első méterei voltak...

Van-e érvényessége a mai "adok-kapok-világban" a megbocsájtó, elfedező szeretetről beszélni? Nem lenne célravezetőbb a jog kölcsönösségen alapuló rendszerére építeni? Ha az emberek alapvetően jók lennének, akkor a jog szabálya minden kérdést megoldana. Az ember azonban alapvetően önző, a a Biblia és a teológia megfogalmazása szerint: bűnös. A bűn pedig mindig elválaszt az Istentől, azaz a Szeretet forrásától. Ezért, aki megbocsájt, az közelebb engedi embertársát az Istenhez, s ezzel nemcsak betölti az Isten akaratát, de érdekes módon megtalálja a maga békességét is.

Ha abban a pillanatban még nem is, de utólag - amikor már távolságból vizsgáljuk önmagunkat, s a körülményeinket. - belátjuk: Isten volt az, aki megsegített, egyedül Isten volt az, aki végül is megoldotta a problémáinkat, s ahogyan a zsoltáríró mondja: "oltalmazó pajzsát adta". Aki régen harcba indult, az magával vitte a pajzsát is... Nem hagyta otthon, jól tudta, hogy az az életét védi. A pajzs viselése nem volt szégyen, nem a gyávaság jele volt, éppen ellenkezőleg! Amíg az egyik kéz értően forgatta a kardot, a másik pedig a pajzsot, eladdig biztonságban volt a harcos.

Manapsággal nem járnak pajzsokkal az emberek, s biztonságuk érdekében kardot sem kell viselniük oldalukon. Ma másfajta veszélyek leselkednek az emberre. Ma is vannak rablók és útonállók - sokszor öltönyben és nyakkendőben csapnak le áldozataikra -, de igazi veszélyt sokkal inkább azok a dolgok jelentik, amik a lelket támadják... Nos ebből akad elég! Hitetlenség és reménytelenség talán csak a hívő ember számára fontosak, de a szeretetlenség az mindenki életét megkeseríti. Az életet támadja a szabadosság, s határtalan bírvágy is, nemkülönben a vélt igazságok tűzön-vízen "keresztülverése" vagy azok legfőbb életrendező erővé tétele...

Ellenállni a támadásoknak nem könnyű, egyedül a legnehezebb. Ezért a hívő ember szövetségest keres, s tudja, hogy a leghűségesebb csak az lehet, Akitől az életét is kapta. Ezért Istenbe veti bizalmát, s jár Vele...

 

 

 

 

Enni jó... De miért is? Alapösztöneink egyike testazonos morfiátjainkkal jutalmaz meg minket - hiszen sejtjeink működéséhez táplálékra van szükségünk. Az evés "gyönyörűsége" igazából akkor bontakozik ki, ha nem egyedül eszünk. Az együttes étkezés ugyanis közösséget teremt, intim(ebb) közösséget.

A huszadik század tömegeket nevelt át a gyorsétkezésre, ennek egészségügyi, szociális következményei az utóbbi időkben váltak igazán nyilvánvalóvá. A "fastfood-generáció"-ra nem igazán jellemző a fehérabroszos táplálkozási kultúra, ahogyan a romantikus szerelem sem. Ahogyan étkezik valaki, olyan a szexuális kultúrája is... Egy hosszabb közös vacsora alatt többet tudhat meg az ifjú a kedveséről és viszont, mintha órákat beszélnek az irodalomról. Amikor eszünk - mindig magunkat "adjuk", mert nehezen tudunk mások lenni. Ezért fontos, hogy gyermekkortól kezdődően milyen élmények érnek minket az étkezéssel kapcsolatban. Közösségben eszünk vagy sem, imádkozunk-e előtte vagy sem...

Vallásos elképzelések meglehetősen színes kavalkádjával találkozhatunk az evéssel kapcsolatban. Az orthodox zsidó csak a kóser ételt eszi meg, a hithű muzulmán csak a halélt, van aki hitbéli megfontolásból vegetáriánus, megint mások dogmatikus vagy tradicionális okokból egy időre lemondanak a húsevésről. Kinek van igaza? A választ nem a "Mit?" hanem a "Hogyan?" környékén kell keresnünk... Pál megadja a választ: hálaadással. Mindegy mit eszel, ha hálaadással eszed, élsz általa. Ha pedig már áldást kérsz rá, akkor nézd meg, hogy valóban kérhetsz-e áldást rá... azaz: úgy készült-e el, az van-e benne, amit ha megeszel, akkor élsz, s épülsz általa?

Nemcsak az ételnél fontos a tisztaság, a szexualitásban is. Akinek tiszta a lelke, a gondolatai, annak a nemi élete is az. Aki gondolataiban nem "ember", azaz istenképű, az szexuális magatartásában állattá válhat. (Állatoktól kérjünk most elnézést...) Perverzitások mindig is voltak a társadalomban, de amikor az abberációt normalitásnak kívánták beállítani, akkor az mindig a közelgő véget, a társadalmi összeomlást jelezte. A szexualtást, mint Isten adományát nem lehet bűntetlenül elnyomni, kihasználni. Isten megadta a védelmet az életnek, a továbbörökítés méltóságát nem lehet megcsúfolni. (Lásd: epigenetika!) Isten rendelése, hogy férfi és nő szeretet/szerelem-közösségben éljen, s ezáltal biztosítsa a család egységét, a gyermekek egészséges testi-lelki fejlődését. Azért mert valami nagyon bonyolult, nem jogosítja fel az embert arra, hogy ne foglalkozzon vele.

Az élet csodája, hogy a nagyon bonyolult kérdésekre, nagyon egyszerű megoldások léteznek. Olykor annyira kézenfekvő, hogy el sem akarjuk hinni: Ott van az orrunk előtt vagy még közelebb - bent lapul a szívünkben...

Bölcsnek lenni... az ember örök vágya ez. Kevesek számára beteljesült valóság. De mit jelent az, ha valaki bölcs? Csak annyit, hogy mértéktartó távolságtartással lát személyét is érintő dolgokat? Elviseli azt, ami másnak elviselhetetlen? Ha csak ez lenne a hozadéka a bölcsességnek, akkor nem vágyakoznánk rá ennyire! A bölcsesség többet rejt magában.

Manapság, teljesítmény-orientált világunkban, amikor a felgyülemlett problémákra - s őszintén meg is vallják - még a tudósok sem ismerik a tökéletes választ, a bölcsesség olyan ismeretet jelez, amely a perfekt megoldást birtokolná. A bölcsesség nem egyszerűen információk begyűjtésének, s életes tapasztalásoknak hosszú sora, melyből aztán adódik egy végső konklúzió. Ha így lenne, akkor a bölcsességet oktatni lehetne... A bölcsesség nem tudás, hanem készség. A mindent-tudás ígérete legfeljebb a szektákban motívációs eszköz, a felfoghatatlanok befogadásának megtapasztalhatósága pedig a kábítószerélvezők mindennapos "célja" - de bölcsességhez semmi köze. Az eltorzult szer-élménynek semmi köze nincs a valósághoz, "bölcsülni" tehát nem lehet általa, bármennyire is igyekeznek a kábítószerek "jótékony" tudattágító hatását reklámozni - még a gyógyítás oldaláról is. Nem hiszem, sőt tudom, hogy mindazoknak (350 millió!), akik rendszeresen antidepresszánsokat szednek, az egyedül "üdvözítő" gyógyulási lehetősége csakis a tabletta lenne... A tabletta ugyan megszünteti a kitört tüneteket, de a kiváltó okot nem. (Az okot megszüntetni - ez a modern orvostudomány igazi kihívása.)

Az igazi bölcsesség a harmóniába beletagozódás készsége. A dallamot nem az ember komponálja, az Isten adja. Éppen ezért az Isten nélkül harmóniát találni - kérdéses vállalkozás. Megtalálni a helyünket a világban - akkor is, ha az árnyékos oldalán állunk is pillanatnyilag - a hívő ember napi nemes harca, ami által bölcsül, azaz közelebb és közelebb kerül Teremtőjéhez...

Értelmes lény-e az ember? Sokan tették már fel ezt a cinukusnak tűnő kérdést, pedig nem az. Jóllehet Földünk bőségesen ellátna minket minden jóval, de az ember annyira elvetemült, hogy semmi sem elég neki... Gyakorlatilag az emberiség történelme a háborúk, hódítások történelme, a gyilkolások/pusztítások technikájának fejlődéstörténete. Százmilliók pusztultak, ember ölte az ember-testvérét, s a "dicső harcnak" áldozatául esett katonák - úgy az egyik, mint másik oldalon - emlékére szobrokat avattak... Sovány vigasz ez annak, aki értelmetlenül elpusztult! Persze mindig van, aki elmagyarázza, hogy miért kellett a súlyos áldozatot meghozni...

Az indulat valóban rothasztja a csontokat... Jézus Urunk pedig arra tanította övéit, hogy aki kardot fog, az kard által vész el. Régi "tudása" az embernek, hogy "az erőszak erőszakot szül" - mégsem tanult belőle egyetlen generáció sem. Minden kor embere jól tudja, jól érzi, hogy a gyengébbet, a lehetőségek nélkülit, a "nincstelent" elnyomni bűn, gyalázat a teremtettségben, ennek ellenére mégis megteszi. Az indulatok nemcsak saját csontjainkat, de harmad és negyedíziglen utódaink csontjait is rothasztja... A csont, amire felépül a hús-test, azaz az élet, átvitt értelemben pedig a csont emberségünk lényegmagva... a tartásnélkülit, a nem egyenes embert ezért nevezzük gerinctelennek.

A ma embere nem sokat törődik azzal, hogy tetteivel Alkotóját gyalázza. Teremtőjét rég kizárta gondolatai közül, ezért is vált annyira szeretetlenné, sőt ezért képes kéjelegni az erőszakban. Családon belüli erőszak-, az emberi méltóság elleni gyalázatos tettek-, a szexuális pervezitások-, a féktelen bírvágy hálójában vergődik az Istentől elszakadt ember... S ugyan ő maga is szenved istentelen élete miatt, Teremtője ellen mégis kézzel-lábbal tiltakozik. Gonoszsága miatt aztán elbukik, de még összetörtségében sem képes levonni a végső tanulságot: egyedül nem megy, szüksége van/lenne Alkotójára...

Ennyire ostoba az ember? Úgy néz ki - igen! Jézus korában sem értette meg a többség (3/4 rész), csak az egynegyed, hogy az Isten szeretetre teremtette az embert. Sajnos ma sincs ez másképpen, s gyaníthatóan a jövőben sem fog változni a jézusi statisztika... A krisztuskövető ember azonban a szeretetre voksol, még akkor is ha ezzel örökre kisebbségben is marad. S, miért? Mert a szívében föntről kapott bölcsesség lakozik, s nem tud másképpen cselekedni...

Válságban van az oktatás... Tanárokat vernek "rendre" - s még az sem vigasztalhat minket, hogy tőlünk nyugatabbra le is lövik őket... Mi van ezzel a világgal? Csak nem az a helyzet állt újra elő, ami Noé idejében, az özönvíz előtt, melyről így tudósít a Bibliánk: "és látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz." Öntörvényűség, erőszak, s gátlástalanság a "varázsszavak" modern korunkban a sikeres élet felé törekvőknek, miközben trónra emelkedett a nyálacsurgó-spekuláció és elfogadott életrendező faktorrá vált a "Hadd hulljon a férgese!"-elv... A még létező közösségek majd mindenütt szétziláltan, csak úgy "vannak", de funkciójukat, hogy hordozzanak és védelmet adjanak az egyénnek mára szinte teljesen elveszítették. Mi van ezzel a világgal?

Ha csak egy ország lenne válságban, még ésszerű magyarázatokat is találhatnánk: inkompetens kormány vagy zsarnok diktátor és hatalomban nindig fürödni akaró Istent és törvényeit sárbatipró szolgalelkű bandája -, de ennél bonyolultabb a helyzet... Egyszerű lenne azt az igazságot szajkózni, hogy az ember a saját eszét helyezte az oltárra, s azt imádta Teremtője helyett, de ezzel még nem jutunk előbbre. Mondhatnánk azt is, hogy korunk szédületes információ-áradatában sodródó ember elveszítette a tájékozódó-képességét, sőt menthetnénk az embert azzal is, hogy elhagyta a természetes életet, s a természetellenes létformát tette meg (m)értékének, de ezzel még nem jutunk közelebb a megoldáshoz...

Válságunk legfőbb oka a közösség-felejtő magatartásunk. Most Nagyobb érték az egyén szabadsága (szingli-lét), mint a család közössége. A kínai kultúrában mindent a jinnel és janggal magyaráznak. (Zárójelben említsük meg: elég eredményesen.) Ennek az elgondolásnak a lényege az, amit fizikában így tanultunk: hatás-ellenhatás. Azaz, csak akkor kapunk valamit, ha adunk is, magyarul: befektetés nélkül nincs eredmény! Manapság - különösen a jóléti, európai-, amerikai- szociális államokban - az emberek többsége úgy szeretne kapni, hogy közben nem kívánnak semmit sem adni... Csoda-e hát, hogy ilyenné vált a világ? Ahogyan a testben hiánybetegség lép fel, ha nem kap meg alapvető vitaminokat, ásványi anyagokat, ugyanúgy hiánybetegségek lépnek fel a társadalomban is, ha nincsenek meg bennük az alapvető értékek: a munka becsülete, a normális kiszámítható élet biztonságos keretei, a tisztességes élet élvezhető jutalmai, s a becstelen élet közösségrombolására adott társadalmi szankciók elvárhatósága, mindösszesen:a REND.

A rend ugyan írott és íratlan szabályokban nyilvánul meg, de mindenek előtt a szívben kezd csírázni és növekedni. Ezért szükséges, hogy az tiszta legyen, s a szeretet lakozzék benne, mert amilyen a szív szándéka, olyan lesz az élet is, amit majd megvalósít.

Mindenki szeretne szépen és békességben, egészségben, s persze nem magányosan megöregedni... Aztán, amikor a fiatalság első lendülete kissé alábbhagy, kiderül: minél közelebb kerülünk életünk végéhez, annál inkább másként látjuk az elmúlást. Fiatal korban sokat foglalkozni a halállal - manapság nagy divat. Külön "irányzat" alakult ki, melynek követői fekete ruhában járva, világfájdalmas tekintettel, a "én már tudom, amit te szerencsétlen még nem tudsz..."- felsőbbrendűség-pózában szignálják borúlátásukat a többiek felé... Aki fiatal korban nem a fiatalsággal foglalkozik, az nem is fiatal. Ahogyan a növényeknek is megvannak a maga életfázisaik, úgy kellene hogy meglegyenek ezek az embereknél is. Nos ez nem így van.

Felgyorsult világunkban - ahol gyerekanyák és kiskorú krónikus alkoholisták/drogfüggők keresik kétségbesetten önazonosságukat -, könnyen belátható, hogy sajnos nem az életet élik a maga természetességében. Fiataljaink a felelőtlen szexuális élettel, a szabadság kicsapongásba torzultságával meglopják-kizsákmányolják magukat, s érzéketlenné válva az értékek meglátására, később a karrierért gondolkodás nélkül feláldozzák a gyermekeket. Jószándékú, jóérzésű csinos lányok kétségbeesetten keresik párjukat, de csak kalandkereső, édespának, s társnak egyaránt hitvány "zsiványokat" találnak - nos, mindez mutatja, hogy nagyon nincsenek rendben a dolgaink manapság... A távlatos gondolkodás manapság "hiánycikk". Nemcsak a vezetőink között - mindenütt. Előrelátása a ma emberének - tisztelet a kivételeknek - csak a fürdőszoba tükréig vagy a televízió hazug látványvilágáig létezik. A maximumra optimalizált felszínesség lett az életet alapjaiban meghatározó tényező...

Igazi távlatot csak a halál tükrében láthat meg az ember, ugyanis a bűn okozta fájdalom, a halál fel-felvillanó figyelmeztetése. Manapság a bűn viszonylagossá átalakított kategória, csak a jogszabályok szemüvegén keresztül értelmezhető valóság. A törvény, ami az élet megtartását, és élhetőségét garantálná - mára a halál szolgájává vált. Az egyén élethez való jogai (személyiségi jogok) alárendeltettek a dologi jogoknak, a tárgyaknak, a profitnak, az élettelen Mammonnak... A törvény lényege márpedig a szankció. Az ügyeskedő ember ugyan kijátsza a szankciókat, de az Isten előtt ez nem lehetséges...

Ja, hogy Isten nincs is? Nos, akkor nézz bele jól a tükörbe! Az istenadta csodálatos emberi testeden felfedezheted a halál rajtad is kúszú látható, s láthatatlan indáit... ha ma reggel még nem is látod, este már bizonyosan.

Amióta ember az ember, sok mindentől félt már... Villámlástól, árvíztől vagy tűzvésztől, pestistől, gazdasági válságtól, atomháborútól vagy AIDS-től. Krízisek ezek, amik vagy így vagy úgy, de megoldhatóak, mégis rettegéssel töltik el az emberek szívét, de miért is? Mert mindegyikben megérezhető egy kevés a halál jeges lehelletéből. A mozdulatlanság, "a nincs-tovább"-tudata félelmet keltő. Amíg fiatalok vagyunk, s azt hisszük sebezhetetlenek vagyunk ezzel kevésbbé törődünk. Ezért toboroznak katonának fiatalokat, s nem középkorúakat, ezért nagyobb a készség a fiatalokban, hogy az igazságért a barikádokra is menjenek. Virtus, s az igazság utáni vágy a fiatalság jellemzője.

Nemsokára itt a vakáció, egyesek számára a féktelen örömök ideje. A vakmerőség - sajnos ez előre prognosztizálható - ezen a nyáron is áldozatokat követel majd. Akinek a szívében ott van Isten, az is ugyanúgy kockázatnak van kitéve mint a többiek, csak éppen a hite miatt tudja, hol a határ. Az istentelen szív nem tudja hol a határ, s ezért vakmerő... Az eredményeket pedig hordozni kell: az egyik frissdiplomás orvos volt, esküvője előtt pár nappal sárkányrepülőjével lezuhant a budai hegyekben, a másik tengerésztiszti diplomáját tudhatta már a kezében, amikor is a svéd fjordok között sídeszkáján kereste teljesítőképességének határait. Mindkét fiatalember sportszerető volt... Az egyik akitől a sebészorvosi pálya karnyújtásnyira volt, most a kezét is alig tudja mozgatni, tolókocsijában gondolkodik el életéről, mert gyakorlatilag mást nem tehet, a másik pedig 23évesen nyugdíjas lett... Ő "csak" - pedig korábban több nyelven beszélt - így hét esztendő kemény munkája után újra megtanult beszélni - igaz csak nagyon lassan, de beszél.

Sokan testileg egészségesek, de lélekben, a szívükben teljesen összetörtek. A legkisebb hétköznapi feladat is, szinte megoldhatatlan számukra. A félelem mindenütt óriási akadályokat láttat velük, s nincs nap, hogy ne ütnének magukon újabb lelki sebeket. A félelem pótcselekvésekre készteti őket, s menekülnek. Menekülnek önmaguk elől: így jutnak 12-14 éves lánykák abortuszra, 14-15 évesek alkohol-elvonó kúrára, s nem egy közülük 16-17 évesen májcirózissal küszködik...

A kérdés nem elméleti, nagyon is gyakorlati: Kitől kellene félnünk, kitől kellenne megvédeni magunkat? Az Istentől, önmagunktól? Higgyük el, a válasz Isten igéjéből, az életünk történéseiből, a teremtett világból nagyon is jól kiolvasható...

"Kincs, ami nincs" - bizonyára sokunkban gyerekkorunk szójátéka idéződik fel újra, e mondat hallatán. Csak egy betű a különbség a két szóban, s így van ez a valós világban is: ami az egyiknek értéktelen, a másik számára létfontosságú. Az egyik észre sem veszi, s közömbösen elhalad mellette, a másik egy egész élet munkáját képes odaáldozni érte. Mitől kincs a kincs? Évezredeken keresztül az arany csillogása ejtette ámulatba az embereket, a középkor alkhimistái századokon át az "aranycsinálás" misztikus bódulatában végezték furcsábbnál furcsább "kísérleteiket" - persze eredménytelenül.

Kincs az, amiből kevés van, ami egyszerűen nem hozzáférhető, amiért meg kell küzdeni, hogy miénk legyen... Aztán, ha a mienk, akkor örülünk. Nagyon örülünk, hogy birtokolhatjuk, hogy simogathatjuk, hogy használhatjuk. A múlandó így visz ünnepet a szürke hétköznapokba. Aztán szép lassan kiderül: a múlandó-keltette örömök is múlandóak! Megszokottá, az életünk részévé válik az, amihez nem is olyan rég még örömes várakozással közelítettünk. Szomorúan kénytelenek vagyunk megállapítani: amink van, az nem egyedül a miénk, azon osztoznunk kell - ha akarjuk, ha nem - a két könyörtelen úrral: a rozsdával és a mollyal. Amit tehát birtokolunk, az a használatban szép lassan elkopik, elromlik... Egyedül az arany csillogása változatlan, de ha már nincs kinek tetszeni vele - akkor bizony a fénye sem ragyog úgy, mint egykor.

Ami a legnagyobb kincs - s mégsem vesszük észre - az az ÉLET maga! Alig tíz évvel ezelőtt még "csak" kilencven állat- és növényfaj pusztult ki naponta(!), mára ez a szám százhatvanra(!) emelkedett. Az ember legeslegnagyobb kincse az élettere, a Naprendszer gyémántos ékessége: a Föld... Pusztulnak óceánjaink, zsugorodnak nem csak az őserdők, hanem minden erdő, minden ami zöld... Az ember profitéhsége csillapíthatatlan... Ki vethet gátat mindennek? Úgy néz ki, hogy senki sem... Globális belerondításunk a világba hamarosan meghozza ehetetlen gyümölcseit, "s akkor lészen ott igazán sírás, s fogaknak csikorgatása."

Legnagyobb kincs a saját életünk, s ezzel együtt a másoké is. Mégis dollármilliárdok ezreit költik el évente a hadászat "korszerűsítésére", mintha a másik ember meggyilkolása lenne az emberiség egyetemes célja! A perfekciót a rombolásban, a pusztításban sajnos már elértük. Csak a nukleáris arzenál képes lenne a Földnél tizenhatszor(!) nagyobb bolygót teljesen csírátlanítani, totálisan megszüntetve rajta az életet... Azt, hogy ki volt a világ leggazdagabb embere a huszadik század végén a huszonegyedik század elején? - 50-100 év múlva elfelejtik, talán még a kérdést sem teszik fel... De hogy miért pusztultak ki a gorillák, a bálnák, hogy miért nincsenek korállok a tengerben, s miért lepi el a tengereket mindenütt a gyilkos zöld alga, hogy miért uniformizálták a génmanipulációval a sokszínű életet? - ezt a kérdést bizonyára felteszik majd unokáink.

S, ha - a remélhetőleg értelmesebb - utókor nekünk szegezi majd a kérdést: Nagypapa, hogy lehettetek ennyire trógerek? - akkor bizonyára a torkunkon akad a szó, s nagyon is át fogjuk majd érezni, mi a legnagyobb kincs a világon, amit az Istentől kaptunk, de nem vigyáztuk rá, és nem őriztük...

Bölcsnek lenni... fiatalon, ez mindenki álma. Így kikerülhetővé válnának a gödrök, melyekbe oly sokszor beleesünk, csak olyan akadályt ugranánk meg, amiről tudnánk, hogy nem verjük le a lécet, s sok életvezetési hibát küszöbölnénk ki, megspórolva a bosszúságot, s a szenvedést magunknak és másoknak is. Sajnos a szólás is azt mondja: "Fiatalon lehetsz okos, de bölcs nem." Nos, mit tudhat az idősebb, amit a fiatalabb nem ismerhet?

Mindenekelőtt a tapasztalat az, ami meghatározó. A pszichológia megnevez egy olyan syndromát, aminek nem egyszer igen súlyos következményei vannak, ahol nem ritka a halál és a rokkantság sem - ezt "fiatal férfi tünetegyüttesnek" hívják. A régiek így mondták "kakaskodás". A fiatalsággal együtt jár a harsány kukorékolás, a virtuskodás... de a felelőtlenség, s az esztelenség nem kell, hogy ott legyen. Azt is mondták a régiek: "Keresi a bajt magának". Ez jutott eszembe, amikor extrém "sportok"-ba belerokkantak sorsairól hallottam. Ami az egyiknek jó üzlet, az a másiknak a legdrágábbikkal (az élettel) való kockajáték... Fiatal emberek tízezrei, akiknek mozgáskultúrája a városok betonján zsugorfejlődött, pattannak egyik pillanatról a másikra gör- vagy sídeszkára, jóllehet járni is cipőben és járdán tanultak meg, s nem mezítláb füvön (rendesen még esni sem tudnak - ma már iskolában okítják a gyermekeknek az esés-kultúrát) így aztán nem csoda, ha a "geg-keresés" fiatalos, szédítő izgalmában szinte előre programozott a tragédia... Marad a kérdés, a félig vagy teljesen lebénultnak éppenúgy mit a lelkileg belerokkanó családtagoknak is: Ki a hibás?

Az Isten! Végül is ő engedte meg, hogy... Így aztán, az "Isten nyakába varrva a bajt" az elhordozhatatlant könnyebb elfogadni, mint szembenézni a valósággal: Egyedül én voltam hibás! Bölcsnek lenni azt jelenti: belátom a korlátaimat, meglátom, hol vannak a különös veszélyt jelentő akadályok. Nyugati, felborult-erkölcsű világunkban, internetes társ- vagy nevezzük inkább kalandkereső lehetőségeknek, ide vagy oda - egyre nehezebben találja meg a fiú lányt... Náluk már csak a szakemberek kétségbeesettebbek, mert elöregedő társadalmat, működésképtelen szociális struktúrát prognosztizálnak - belátható egy-két évtizeden belül...

A fehér embertől igen sokat szenvedett, s még mai szenvedő afro-amerikaiak között az a "vélemény", hogy egy "rendes fiú" nem akarhat tartós kapcsolatot egy fehér lánny, mert akkor egy fekete leány (közülük) egyedül marad... Nos, a fehér-kultúra közösséget-felejtő kultúrálatlansága meghozta a "szép új világába" nyomorúságos gyümölcseit: felbomlott család, mértéktelen önzés, agresszivitás, félelem, s magány... Ki a hibás? Tényleg az Isten? A bölcs tudja a választ... ezért keresi azt az Élet, és az Isten tisztelete közelében...