Manapság divattá vált kihangsúlyozni, ha valaki kereste Istent... Az igazság azonban az, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megfoganunk ebben az anyagvilágban, keres minket az Isten - mindenhol, s mindenben... Persze mi is keresünk. Attól kezdődően, hogy kinyílik értelmünk erre a világra, kutatjuk az értelmét születésnek és halálnak, munkának és szerelemnek, és keressük a bizonyítékokat: Isten van, Isten szeret.

Aztán ha bizonyosságra is jutottunk - Isten van, Isten szeret -, elkezdődik az ún. "miért-korszak". Szeretnénk tudni, hogy Isten gondviselése miért olyan, amilyen, s miért kapjuk azt a sorstól, amit kapunk. Folyamatosan, célok vonzásában élünk, s ha elértük az egyiket, rögtön újabbat látunk magunk előtt. Olyan jó hálád adni Isten megtartó kegyelméért, amikor átszakítjuk valóságosan vagy csak képletesen a célszalagot, s olyan nehéz megköszönni, ha nem azt kapjuk, amit vártunk, ha nem úgy alakulnak dolgaink, ahogyan szerettük volna. Ilyenkor tesszük fel a jogosnak tartott kérdéseinket, s próbáljuk "sarokba szorítani" Istent: "De ezt meg miért kaptam, Uram? Hát ezt érdemlem, éppen én? S egyáltalán! ...Miért nem segítesz Atyám, ha egyszer ígérted?"

Isten nem süket, nem vak. Tudjuk, de mégis elfelejtjük: Ő mindent hall, s mindent lát. S nem azért nem szeret, mert nem akar szeretni, hanem azért, mert nem tud. Furcsa, de akkora hatalma van az embernek itt ebben a földi világban, hogy Teremtő Istenét "pályán kívülre" helyezheti, ignorálhatja. S ha Ő távol van tőlünk, akkor hogyan hallanánk meg a suttogó, szelíd hangját? S, hogyan segítene, ha nem hívjuk? Hogyan szabadíthatna meg, ha nekünk nagyon is tetszik az anyagvilág fogsága? Pedig a bűn rettenetes szenvedést okoz! Áldozatoknak, s vétkeseknek egyaránt... Csak idő kérdése, hogy mikor szakad ránk a lelkiismeretfurdalás! A bűnök elől ugyanis nincs menekvés, csak látszólag lehet megúszni a bűntetést... Legyen az kicsi vagy akár nagy bűn, az Isten "számlája" már úton van, egyszer megérkezik, s akkor ki kel egyenlíteni...

Mindannyian adósai vagyunk az Istennek. A bölcs még akkor diskurál Mennyei Urával, amikor még nem érkezett meg a Könyörtelen Végrehajtó. Ha ugyanis már megérkezett - ha pont került élet-mondatunk végére -, akkor nincs már korrekció, nincs magyarázkodás, mindenről pontosan el kell számolni... Ezért a bölcs nemcsak nézi a világot, de csodálatos fényeiben meg is látja az Istent, s imádságban elbeszélget Vele...

Korunk egyik modern tömeg-betegsége az ún. burnout-syndróma (kiégési tünetegyüttes)... Nem csoda. A felgyorsult életritmus, a folyamatos stressz egyenes következménye. Ahogyan az űzött vad felfokozott idegállapotban keresi a menekülési utjait, ugyanúgy az ember is hormonháztatásának teljes bevetésével, testének minden idegszálával megfeszülve igyekszik megfelelni a teljesítménykényszeres élethelyzeteiben. Sokáig ezt senki nem bírja ki, csak idő kérdése, hogy mikor jut el ún. "kiégési stádiumba" - ahol azután, ha akarja, ha nem - megáll életének bolond futása.

Régi felismerés - gyakorlatilag nincs olyan kúltúra -, hogy kellenek a "szent napok". A megállás, a kikapcsolás, a befelé fordulás, a fölfelé tekintés közösségi ünnepes alkalmai ezek. Ha ezt nem gyakorolja az ember, akkor nemcsak kapcsolata nincs a közösséggel - márpedig az ember közösségbe teremtett lény: "Nem jó az embernek egyedül!" -, de elveszíti az önreflexió lehetőségét is. Az ünnepnapok nemcsak ritmust adnak, hanem lehetőséget a vissza-, s előretekintésre. Természetesen minden nap gondolunk a holnapra és holnaputánra, de a távlatos célok meglátásához, az élet értelmének megfogalmazásához elengedhetetetlen a "kultikus csönd"... A hétköznapok praktikus teendőinek egymásutánjaiban erre nincs lehetőség, a "még mindig nem értem el", a "sajnos még nem csináltam meg" szorító zakotolásai közepette nincs érkezésünk önmagunk, s létünk lényegének megfogalmazására. Pedig enélkül nem kristályosodik ki az élet tartalma...

S mi az, ami kitölti azt 70-80 esztendőt? A rakásra-halmozott múlandó, aminek birtoklása alatt meg kell már élnünk, hogy az nemcsak a mienk, hanem a rozsdáé és a molyé is? Talán a történéseink, amiknek részesei lehettünk, egzotikus utazásaink, az élmények? S mi van akkor, ha mindezek egyik pillanatról a másikra - agyvérzés, demencia -, elvesznek? Nyilvánvaló, hogy élményeink is csak Istenben vannak biztonságban! A megélt szeretetünk örökre Istenben marad... A nagy bulizások az élet első felében (35. életévig) látszólag célt jelentenek, de ha a test már nem bírja, s a lélek is belefárad, hogy a test nem hajtja végre kívánságait, akkor hamar kilátástalanná, célnélkülivé, lapossá válik az élet...

Élet azonban 35 után is van! S, hogy az milyen lesz, az túlnyomórészt attól függ, milyen volt az első harmincöt. Ezért nem lehet úgy okoskodni, hogy az első felében Isten nélkül, s második rosszabb felében pedig az Istennel... Időt kell szánni fiatal korunkban is az Istenre, hogy időnk maradjon öregségünkben is dicsérni Istent mindazért, amit kaptunk Tőle. Hetenként egyszer tehát meg kell (illene!), hogy pihenjünk, s ez nem kényszerű szünet, hanem ajándékos lehetőség emberlétünk kiteljesedésére, az Isten s önmagunk megismerésére.

Talán soha ennyi időt nem töltöttünk el beszélgetésekkel, s talán soha ennyire nem volt felületes a kommunikációnk, mint manapság. Mobil, skype, messenger vagy "hagyományos" telefon, email és SMS - a lehetőségek a szó szoros értelmében határtalanok, hiszen kontinensek között is majdnem úgy beszélhetünk egymással, mintha beszélgetőpartnerünk mellettünk lenne. Milyen nagyszerű is lett volna az internet kommunikációs szabadsága a nyolcvanas évek közepén, amikor késő este valamelyik éppen működő hideg-koszos-sötét utcai telefonfülke sivárságában a németországi ösztöndíjon lévő kedvesem csilingelő hangját próbáltam hallgatni a recsegő matáv-bakelit-telefonkagylóban, mely szerelmes kommunikációs áhitat oly gyorsan véget ért, hiszen a készülék mohón nyelte a kövér pénzérméket, nos milyen jó lett volna akkor egy internettelefon! De akkor még nem volt. Volt helyette boríték és levélpapír, meg volt ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) meg kémelhárítás, meg a Belügyminisztérium Különleges Osztályai... meg sok-sok talpnyaló, akik figyelték a "klerikális reakció" kapcsolattartásait is, gyanítom a mienket is. Ma vatikáni diplomata barátom (akkor még kispap) pedig hasztalan kezdte így leveleit: "Tiltakozom az Emberi Jogok Egyetemes Alkotmánya nevében leveleim átvizsgálási ellen..."

Nagyott változott a világ! Előnyére és hátrányára is. A rég áhított szabadsággal csak igen kevesek tudtak mit kezdeni, a többség - mint Izráel népe az egyiptomi szabadulása után a négyszázéves szolgaságból -, a hitványt kezdte el imádni aranyborjúként. 40 évig tartott a pusztai vándorlás, 40 évig nyögte a választott nép kemény-nyakúságának következményeit. Miért lenne ez ma másképpen? Legalább két generációnak kell ma is nyögnie a szabadosság ördögi adóját, hogy megútálja a bűnt, s végül Isten után, szabadításért kiáltson... Lám, az egekbe magasztalt digitális technika sem hozott megváltást, de ugyanakkor született új "bűnforma": a cyber-bűnözés... A kérdés tehát ma sem az, hogy "mi módon?", hanem a "mit?" Mit is mondjunk? Mivel tápláljuk a másik ember lelkét? Mindennapos beszélgetéseinkben építő vagy romboló szavak hagyják-e el ajkunkat? Dicsérő mondatokkal erősítjük-e a másikat vagy panasszal terheljük? Nyilvánvaló, hogy nem a kommunikációs tréning hiánya vagy esetleges megléte, de helytelen használata a legfőbb gond. Az alapprobléma: a favorizált modern életstílusunk.

Rohanó világunk tömegével gyártja a felületességet. Amikor a meghatározó erő a gagyi, az értéktelen, amikor észbontó nyereségnek tünteti fel a média a múlandóságot, amikor ugri-bugri, zenélni se klasszikus értelemben, sem pedig lelkesedésből nem tudó, a kábítószer-élvezetbe fulladt egynapos sztárocskák a "példaképek" - akkor valami nagy baj van. Az Istent semmibe vevő lelkiismeretlen ember csak bajt teremt ebben a világban... Az ökológiai katasztrófa nemcsak a profithajhász cégek bűne, hanem azoké is, akik könnyedén csikket szórnak szanaszét vagy gátlástalanul szemetelnek. Nem érdekli őket, hogy szennyezik az élet legnagyobb kincseit: a vizet, s a levegőt... (Az ilyen ember egyébként könnyen felismerhető: durva kommunikációja elárulja őt!) A manapság oly divatos környezettudatos lét sem újdonság, a számonkérő Istennel számoló életforma tulajdonképpeni unokájáról van szó! Ezért az istenesen élő ember mindig partner a természet megóvásában.

Mindenről beszélünk manapság, az Istenről azonban egyre kevesebbet, s egyre laposabban! Pedig vannak pillanatok, amikor finoman - nem lehengerlően! -, lehetőség adódik, hogy bizonyságot tegyünk a szívünkben élő reménységről. Rossz kommunikációval, a triumfáló istenelképzelésekkel nagyon sokat árthatunk, ilyenkor bizony jobb lenne, ha hallgatnánk. Amikor azonban azt várják tőlünk, hogy szóljunk, akkor végre mondjunk is már valamit, s ne csak magunkról, hanem mindenekelőtt az Istenről beszéljünk...

Ki a bűnös? - a kérdést most nem büntetőjogilag tesszük fel - bár ott a kategóriák is mások: gyanúsított, terhelt, vádlott, elítélt -, hanem általános és teológiai értelemben. Bűnös az, aki nemcsak Isten nélkül, de istentelenül is él. Ahogyan a hívő ember nem tudja gondolatai közül kitörölni az Istent, ugyanúgy az istentelen embert is teljességgel átszövik a bűnös, önző, Istentől elválasztó gondolatai. Aki próbált már gonosz emberrel békességre jutni, az bizonyára átérezte a kálvini predesztinációs teológia "motívációit". Nos, a gonosz ember azért gonosz, mert nem ismeri a békességet. Lelke belül háborgó tenger, amely nem tud megnyugodni...

Az ilyen emberek mindig magukból indulnak ki, s azt tapasztaljuk, hogy már a kérdésükből is arogancia, vádaskodás sugárzik felénk. Az ilyen negatív lelkiségű embertársainkkal igen nehéz megtalálni a közös hangot. Velük kapcsolatban ezt írja Pál apostol: "Éljetek velük békességben, amennyire tőletek telik." Ilyenkor egy reménységünk van: A JóIsten egyszer minden vizet, s minden háborgó lelket lecsendesít. Ehhez azonban idő szükségeltetik.

Az időből pedig kevés van! Ezért nem szívesen pazaroljuk hiábavaló dolgokra, meddő beszélgetésekre... Ahogyan a hullámok iszapot kavarnak, vagy ahogyan a kocsikerék halad az úton és sár ragad rá, életünk sem mentes a "sártól". Azt azonban megszárítja az Isten Szeretet-Napja, s idővel a megszáradt sár is lehull. Semmi új nincs a nap alatt - Salamon király -, minden ismétlődik, de ha valaki az élet szekerén ülve gonoszságával állandóan locsolja a sáros kereket, akkor garantáltan lesznek az út mentén olyanok, akiket rendesen összefröcsköl az a kerék... Így van ez a világban mindenütt, amikor népek és nemzetek nem tudnak megbékélni saját sorsukkal, és soha nem magukban, hanem másokban keresik a hibát...

Aki nem keresi az Istent, az valójában nem békél meg soha sem a világgal, sem önmagával. Mindig másokban és a körülményekben keresi sikertelenségének, kudarcainak okát. Nem tudja elfogadni, hogy Istené az igazságtétel, Ő az, Aki mindenért megfizet... Ehelyett az ilyen ember maga vélt igazától hajtva keresi/munkálja a bosszúállás lehetőségeit, értelmetlen fájdalmat okozva másoknak, és persze önmagának is. Emberi gyarlóságunk, hogy gyorsan elfelejtjük a kapott jót, s hamar magunk mögő vetjük azt a rosszat, amit mi követtünk el. Isten azonban nem felejt el semmit - ha felejtene, akkor Ő is csak ember lenne...

Ő bizony számon tart minden jót, s minden gonoszat, minden áldozatot és minden elkövetőt. Ha valaki ennek tudatában van, ezt megérti, akkor Isten felé veszi az útját, hogy minden gonosz gondolata feloldódjon az Istenben, s háborgásmentesen éljen az Ő végtelen kegyelme szerint...

Józanság szavunkban benne foglaltatik, hogy: jó - józannak lenni, tehát jó dolog... Egy régi zsidó közmondás szerint, olyan emberrel, aki bort iszik még mielőtt delelne a nap, sose köss üzletet. A józanság bizony sok kártól megóv, sőt életet is véd! Az ittas vezetés kategória nem véletlenül került be a BTK-ba (Büntető Törvény Könyv). Számos tragédia megelőzhető lenne, ha az emberek józanul viselkednének! Sajnos pontosan az ellenkezője történik, s ahogyan az gyakran lenni szokott, a vétlen fél húzza a rövidebbet. (Az én édesapám is egy ilyen baleset vétlen résztvevőjeként, évekkel később az ebből fakadó szövődményekbe halt bele - hatvanévesen.)

Gyanítom, hogy a 20-21. század nemcsak a computertechnika és a nanotechnológia felfedezésének korszakaként vonul be a történelembe, hanem a kábulat évszadaiként is. Soha ilyen mértékben, s ilyen mértéktelenül nem fogyasztottak kábítószereket. A legális vagy illegális drog - teljesen mindegy, mindegyik a józanságot veszi el az embertől! Mintegy 140millió ember fogyaszt rendszeresen drogot a világon, az alkoholistákról számot nem tudok mondani, de csak Magyarországon 800ezer jegyzett alkoholista terheli az adófizetők pénztárcáját! A Média hatása óriási! "Ó, Miszter Alkohol, a bajban megsegít..." vagy "Jég dupla whiskyvel..." vagy akár "Lökd ide a sört!" - halljuk nap nap után a népszerű slágerekben a rádióból és a televízióból, és százezrek fogadják meg sztárjaink tanácsát... Azt már csak zárójelben említem, hogy 350 millió ember szed orvosi felügyelet mellett ún. antidepresszáns gyógyszereket, s ne feledjük, hogy a közhatalmat gyakorló rendfenntartó szervek időnkénti brutalitása határon innen vagy túl, nem feltétlenül a személyes agresszivitásnak, hanem a bevetési drognak köszönhető! Amikor én katona voltam, akkor Hk-rumnak (harckészültségi rum) nevezték, ma gyanítom az Irakban szolgáló katonák másként nevezik az adott pszichofarmatikumot... Mert azt jó tudni, hogy ha az ember józan, akkor egyik ember nem megy neki a másiknak, s nem akarja megölni.

A józanságot persze nemcsak a kábító szerek, de sokminden más is elveheti: Elvakult világnézet, fanatikus hit, irigység, vagy éppen az istentelenség. Ha egyszóval akarnánk kifejezni, azt mondhatnánk: a bűn! A bűn tompítja, sőt ha felhalmozzuk azokat a szívben, akkor ki is oltják józanságunkat, s nem fogjuk tudni, mi a jó, s mi a rossz... Ezért írja Péter apostol: "Elméteket felkészítve, legyetek józanok!" Bizonyossággal reménykedjetek a kegyelemben, s higgyétek el Isten jóságának erejét, mert ugyan beboríthatja az egész világot a gonoszság fojtogató sötétsége, de a legnagyobb sötétség is beleremeg, ha valahol kigyúllad a szeretet gyertyafénye...

A törvény betartása csak azok számára nehéz, akik korlátozást látnak benne, nem pedig lehetőséget. A törvény ugyan világos határokat szab, de ezek elsősorban nem a szabad akarat megtörésére irányulnak, hanem arra, hogy medret adjanak az olykor parttalan vágyaknak. Amíg a természetben kifejezetten előnyös, ha nem szabunk mesterséges határt a folyóknak, eladdig az embervilágban szabályozás nélkül felborul az Isten-adta természetes rend. Isten a közösség és a benne élő egyén számára adta a törvényt, melynek betartásához mintegy "kapcsolta" az életet: "Ha megtartod törvényeimet, élni fogsz."

Életünk útján számtalan korláttal találkozunk, melyek nem mindig az Életet szolgálják. Sokkal inkább a privilegizált egyén vagy adott közösség össztársadalmi értékrendjével olykor alapvetően ellentétes érdekeit. Mit tehet ilyenkor a keresztény ember? Engedelmeskedjen a rossz törvénynek vagy sem? A kérdést sokszor felvetették már a keresztény teológusok az elmúlt kétezer esztendőben... Mivel a keresztény ember kettős állampolgár - írja Civitate Dei (Isten városa) c. munkájában Szt. Ágoston - ezért kétféle normarendszer is vonatkozik rá. Nyilvánvalóan, az isteni az magasabbrendűbb, mint a földi, hiszen az Isten egyetemes életvédelme az mindig nagyobb vonatkoztatási kört jelent, mint az ember alkotta jogvédelem... Ezért mondták a régi keresztények: "Az engedelmesség megtartja az Egyházat, az engedetlenség pedig előre viszi..."

Aki fanatikus, az mindig összekeveri a kettőt. Isteni törvényeket akar érvényesíteni az ember-alkotta jogrendszerben, s rövidzárlatos emberi elképzelései szerint regulázná az Isten országának dolgait. Nem szabad elfelejtenünk: a Mester egyszerű és világos útmutatást ad tanítványainak a harmónia megtalálására: a törvényt betöltése a szeretet...

Azt tartják, van nagyobb erő is, mint a szerelem: ez pedig az érdek... az érdeket viszont az idő módosíthatja, sőt meg is szüntetheti. Mi az tehát, ami időtől, körülménytől függetlenül állandó? A szeretet és hűség! A Szentírás mindvégig a hűséget állítja elénk, mint követendő magatartást. A hűség rendkívül fontos. Aki hűtlen az adott közösséghez, az áruló, aki pedig választott társához hűtlen az társától és önmagától vonja el azt a titokzatos erőt, ami a harmónia alapja.

A hűség azonban önmagában még nem erény, hiszen lehet valaki hűséges a pártjához, az önérvényesítés ördögi filozófiájához vagy ki tudja milyen más romboló elvekhez... Ezért szükséges a hűség mellé odakötözni a szeretetet, amely csak azt engedi a maga közelébe, ami épít, szépít, segít. A szeretet tehát a garanciája annak, hogy ne legyünk olyan valamihez "hűségesek", ami kárunkra van...

Amíg nagyon jól érezzük és tudjuk, hogy mi kedves embertársunknak, minek örülne, s minek nem, - Amit szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek, azt tegyétek ti is! -, olyannyira elbizonytalanodunk atekintetben, hogy mi kedves az Isten előtt? Pedig a válasz igen egyszerű: ami építi és emeli a közösséget, az kedves az Istennek is.

"A nagy dolgok csöndben történnek" - mondta egyik idős professzorunk -, s minél közelebb kerül az ember a végső csendhez, annál inkább megérti ennek a mondatnak az igazságtartalmát. A végső csend dermesztő valósága mindenkit fegyelmez - akár bevallja, akár nem. Van, aki az igazság elől menekülés gyanánt az élet örömeit hajszolja szüntelen - Jajj csak le ne maradjak valamiről! -, s gyakran az élete végént ismeri csak fel, a leglényegesebbet elszalajsztotta.

A csend - milyen paradoxon - nagyon beszédes. A csendben, amikor elhalkul körülöttünk a világ, a belső hang erősödik fel bennünk. Ez a belső hang lelkünk legmélyéről indul el, ahová Isten a maga megismerhető igazságait "elraktározta/belénk-kódolta", hogy alkalmas pillanatban sejtésként felvillanjon bennünk elfeletett Mennyei Atyánk képe. Az ilyen csendes pillanatokban látjuk be, milyen kicsinykék is vagyunk ebben a nagy univerzumban, s milyen nagy az Isten szeretete, s hogy milyen törékeny a létünk, de mégis létezhetünk, mert az Isten kegyelmes.

Aki nem fél a csendtől, az szép lassan felismeri, hogy az Isten az Isten. Aki azonban folyamatos zajban él, az nem hallhatja meg az Isten suttogását. Bűneink, mulasztásaink miatt üvölthetne is az Isten, de nem teszi... mert a Benne való hit alapfeltétele az önkéntesség. Az Isten soha nem erőszakkal, hanem szelídséggel tesz minket az Ő "rabjává"... S akit Isten magához láncol, az szívesen "raboskodik" Őnála, mert ez a kötöttség a legnagyobb szabadságot, a szeretet korlátoknélküliségét jelenti az életünkben.

"Csendesedjetek el!" - írja a zsoltáros. Szánjatok időt a felismerésre, amíg van időtök... Amíg van ídőtök, amíg adatik.

Ami jár, az jár!... Amióta az emberek "demokráciában" élnek, sokkal jobban tisztában vannak a jogaikkal, mint a kötelességeikkel. A járandóságaikra nem kell figyelmeztetni őket, a kötelességeikre annál inkább... Sokan mégsem kapják meg azt, ami jár nekik (pl. elkövetik a bűnt, de kibújnak a felelősségrevonás alól), de ez megint egy másik kérdés. Igazságtalanságok Jeremiás előtt is voltak, s azóta is vannak.

Az igazságtalanság folyamatos elhordozása elszomoríthat, sőt meg is keseríthet. Hasonlóképpen a megnemértettség is. Akit pedig hosszan terhel a keserűség, az egy idő után nagyon elfárad, s nem lesz kedve már semmihez, értelmetlennek látja az életét. Van-e megoldás, kimenekvés az ilyen állapotból?

Jeremiás próféta az ÚRral vigasztalódik. Az ő részesedése (osztályrésze) az Isten. Aki az Istenbe temeti el gondját, az életet talál, aki Istennel keresi a kapcsolatot, az nemcsak tartalmat, de halálon túlnyúló távlatot is talál. Mindezeken felül még közösséget is kap, ahol felejtheti magányát, megoszthatja bánatát, s gyarapodhat örömben és derűben.

Részt kapni az Isten országában a legnagyobb kiváltság. Ajándék, nem megérdemelt jutalom. Amire rászolgáltunk, az a büntetés, de Mennyei Atyánk nem azt akarja hogy elvesszünk, hanem hogy megtérjünk és éljünk...

Minden nyelvben ismerik a kifejezést: szívtelen... s ha hallják ezt a szót, sehol nem az élettelenségre gondolnak. Pedig aki szívtelen, az végül is élet-telen, hiszen szívtelenségével nemcsak maga, hanem mások életét is megfosztja a legfontosabbtól: az örömtől. Ősi felfogás, hogy a szívvel - ahová gondolták a bölcsességet is -, lehetséges a dolgok valódi "meglátása". Igénk is azt tanúsítja, hogy csak "speciális" Istentől kapott szívvel lehetséges az Ő megismerése. Hogyan is van tehát mindez?

Amikor beleszületünk ebbe a világba, akkor a legfontosabb számunkra szeretett édesanyánk, aki a szíve alatt hordozott. Első földi éveinkben nyugalmat, biztonságot az ő ölében találunk. Azután szép lassan, ahogyan megismerjük a körölüttünk lévő világot, egyre több - mint utólag kiderül haszontalan - dolog költözik be a szívünkbe. Akit nem nevelnek Isten-félelemre és ember-tiszteletre annak szívébe egyre több önző gondolat és vágy költözik be, s idővel az érző lágy szív megkeményedik. Az ilyen "kőszívű" emberek azok, akik hallják ugyan az Isten Igéjét, de az nem ver gyökeret bennünk, mert rögtön "felcsipegetik az égi madrak"... Ők azok, akiknek minden más fontosabb, mint Isten, mindenre van idejük, de Istenre egy percet sem "pocsékolnak". Aztán a végén kiderül: a terméketlen, áldozat nélküli életnek semmi értelme nem volt...

Megismerni az Istent, meghallani az Ő szavát - minden korban és időben - kegyelem. Van, akinek Isten a bombázás és utáni csendben az árokpart menedékében két szál ibolya "prédikált", s változtatta meg egész életét, megint másnak a teremtett világ szépségének lenyűgöző ereje lendítette jó irányba sorsát, s akadnak bőven olyanok is, akik saját bűneik miatt keseredtek meg, s bűnlátásuk viszik közelebb őket az Istenhez... Akár így történik, akár úgy, mindenféleképpen a kegyelem aktusa ez. A látható világban lélekben megtapasztalni a láthatatlan Istent - kiváltság. Aki ezt átéli, annak új szív adatik, mellyel "meglát" olyat is, amit korábban nem, s lehajol azokhoz is, akikhez korábban nem...

A Szentírás ereje megdöbbentő őszinteségében is rejlik... Nem "szépít" nem "csúsztat", s nem "politikus", hogy az igazságnak csak egy részét mondaná el. Péter apostol, akinek egyszerűségéhez nem férhet kétely - ő nem volt sem filozófus, sem teológus -, egyszerűen csak bizonyságot tesz arról, amit látott, amit tapasztalt. Az, hogy ki mit kezd az ő bizonyságtételével és saját hitbéli élményeivel az már elsősorban személyes hit kérdése...

Ahogyan a ma embere, úgy a régiek is szerették a meséket! Régen emberközelibbé és színesebbé tették az istenekről kitalált szép történetek a vallásos életet, de kimondhatjuk, manapság erre kevésbbé rezdül a modern lélek. Most más mesék járják körbe a világot: a haladásról és a tudomány megváltást hozó meséje... Ha tudományos technikai forradalom javítaná is egy kicsit is a lelket, akkor több lenne a "jó ember" ezen a világon, de sajnos a számítógépes processzorok tudásának növekedésével nem jár együtt a jóság növekedése... sőt, mintha pont az ellenkezője történne! Egyre kevesebb egyik emberben a másik ember felé a részvét, a megértés. A másikban konkurrenst, ellenérdekű felet látunk, ahelyett, hogy a kooperációra, azaz az együttmunkálkodásra törekednénk. Aztán telnek a napok, s az évek, s egyszer szomorúan kell tudomásul vennünk a tényt, hogy földi sátorunk elbomlik...

Péter tehát látott, tapasztalt, s ezt osztja meg leveleiben. Ez az egyszerű ember élete legnagyszerűbb történéséről számol be: Vele volt, látta és beszélt a meghalt és feltámadt Krisztussal... Ha nem így lett volna, akkor vissszament volna oda, ahonnan elhívta mestere, s továbbra is mint halász kereste volna a mindennapiját. De a feltámadás ténye felborította egész életét! Ez a józan ítélőképességű ember, akinek őszinte reakcióit (ami szívén az a száján is) megismerhetjük az újszövetségből, bizonyára nem vállalta volna fel a mártírhalált - fejjel lefelé keresztre feszítették -, egy szép meséért, valamilyen izmusért. (Az egyszerű emberekben mindig nagyobb a bölcsesség a túlélésre, mint az intellektüelekben.) Ő mégis a kínhalált választotta, mert nem tudott mást megvallani csak azt, amit látott és tapasztalt.

Péter óta eltelt majd kétezer esztendő... A feledés homálya már rég betakarta volna ezt az egyszerű halászembert, ha bizonyságtevő élete nyomán nem gondolkodtak volna el újra és újra, generációkon át arról a Jézusról, akit Krisztusnak mondanak...

Mindenki növekedni akar... ismeretben és anyagiakban egyaránt. Ennek a két területnek a vágyai mozgatják a világot - hol ide, hol oda. A keresztény (jelentése: krisztuskövető) élet mozgatórugói pedig a szeretet - nem az emberi, hanem az isteni -, s az Isten ismeretében való növekedés gyenge emberi akarása és az azon nyugvó megsokszorozó isteni kegyelem. Akár a "világi" vagy a lelki gyarapodást vizsgáljuk, hamar megállapíthatjuk, hogy mindkettőhöz idő szükségeltetik, olykor meglehetősen sok...

Mégis, ahogy az már lenni szokott ezen a Föld nevű bolygón az emberrel, az eredendő gyarlóságunk okán "rövidíteni" akarunk. Ezért történik meg oly gyakran, hogy sokan a gyarapítás erkölcstelen útját választják, pedig tudhatnák: az "ebül szerzett jószág, ebül vész el". Így erősödött meg újra a (régi) korszellem, hogy lehet - sőt ez manapság a követendő példa! - kevés munkával sok pénzt keresni, s a munka az tkp. csak a gyengék vigasza... Pedig az üvegházban, lámpafénynél gyorsított eljárással növesztett paradicsom csak illúziójában paradicsom, a tápszerrel felpumpált, mesterséges fénynél nevelt csirke legfeljebb csak súlyra azonos napfényben kapirgáló társával. A példákat lehetne sorolni, de fölösleges. Sajnos életünket mindenhol körülveszi a silány, a hitvány...

A végső ok az ember hitványságában keresendő... Ahogyan az 1930-as évekbeli nagy gazdasági világválság oka sem a túltermelés volt, hanem a tőzsdei manipuláció, ugyanúgy ma sem az a baj, hogy máról holnapra az Opel-Művek túl sok, túl jó minőségű autót gyártana, hanem az, hogy a "befektetők" - pénzt "vonnak ki" gazdaságból... Mert ha nincs adós, akkor nincs megszorult ember se, aki "készséggel" kiszolgálja az erkölcstelen kívánságokat is... Sajnos - a történelem erre tanít - az ember másokon uralkodni akarását eleddig semmi és senki nem törte meg, mert erre csakis egy valaki képes: az Isten. S ha az Isten nem változtatja meg az emberek szívét, akkor nemcsak egyik nemzet akar uralkodni a másikon vagy a kormányon lévők az ellenzékben levőkön, hanem a legkisebb közösségben, még a párkapcsolatban is egymás segítése és szolgálata helyett csak egymáson akarnak uralkodni...

Van azonban egy másik út is, az Isten útja. Lassan lehet rajta haladni, de tovább ér az ember. Ahogyan egy fa is egyetlen év alatt alig pár centit erősödik a törzsében, de lombkoronája biztosan tör az ég felé, ugyanúgy a mi életünk se gyarapodik talán olyan látványosan, de biztosan egyre közelebb kerülünk Istenhez. Aki pedig az Ő közelében van, az nem tud már olyan lenni, mint akit földi kívánságok hajszolnak, hiszen az istenközeliségben élő embert átjárja az Isten szeretete, s emberséget, önuralmat és kegyességet gyakorol - minek okán nem tétlen, hanem termést hozó élete lesz...

Vannak sorsok/állapotok, amikor nemcsak a barátokban, de még az idegenekben is őszinte mély részvét támad a szenvedő iránt... s bizony vannak olyan esetek is, amikor a közvetlen hozzátartozók a legcsekélyebb együttérzést se tanúsítják: például Jób felesége, aki - miután látja azt a hihetetlen nyomorúságot, amivel megverettetett az ő hites ura - csak ennyit mond: "Átkozd meg az Istent, s halj meg!" A kilátástalanságnak, az emberi el-, s megkeseredésnek a legmélyebb és egyben a legsötétebb szakadéka ez... Amikor már a Mindenható Isten sem tud tenni semmit - emberi elképzelés szerint! - akkor történnek meg a tragédiák és akkor történnek nem várt fordulatok, olykor csodák vagy csodával határos változások... A legnagyobb csoda mindig az, ha ki tudunk lépni a saját magunk fabrikálta vonatkoztatási rendszerünkből, s ha rövid időre is, de megtapasztaljuk az Isten-adta távlatokat.

Jób bibliai története nem valós történet, hanem egy "tanmese". A három barát, három vallás-filozófiai iskolát testesít meg, Jób felesége pedig az emberi elkeseredést személyesíti meg. A történettel könnyen azonosul mindenki, mert életünk során mindannyiunknak "kijut" a szenvedésből - a testiből is, de főleg a lelkiből - ugyankkor mindig az legfontosabb, az a legnyomasztóbb, ami éppen velünk történik. Éppen ezért összehasonlítani egyik szenvedést a másikkal - teljesen értelmetlen dolog. Hiszen van, aki fogyatékkal él, és korlátozottsága ellenére kiegyensúlyozott élete van, s van olyan is, akinek meg mindene megadatott: fiatal, erős, okos, és szép is, de úgy érzi nem szeretik, s vonat alá veti magát...

Információs forradalom lázában élő korunkban számos "magyarázat" jut el hozzánk, melyek igyekeznek minél elfogadhatóbb "logikát" belevinni a szenvedés értelmetlenségébe. Kérdés: Van ennek értelme? Célszerűséget ott keresni, ahol nem látjuk a célt? Hiszen a szenvedés, az végül is az isteni titokzatossság világába emel... Beleszokni, beletörődni a szenvedés esztelenségébe sosem lehet - legalábbis addig, amíg gondolkodni tudunk. Elfogadni és elhordozni Istennel együtt az elhordozhatatlant is lehetséges, s aki ezen az úton jár jól tudja: más út nem is lehetséges a megbékéléshez...

.Életünk mintegy egyharmadát sötétségben éljük, a természettől távol élő civilizált ember pedig sokszor a fénytelenségtől szenved. Hiába mindenféle modern lámpa, a "JóIsten napocskáját" nem pótolta eleddig semmi. A fény hiánya segít a dpresszió kialakulásában, s ha valaki tartósan nélkülözi a fényt - megbetegszik. A fény életünk egyik legfontosabb eleme, nélküle nem lenne vegetáció, s oxigén se, amit belélegezhetünk. Ezért már az ősidőkben is, a fényt, a tüzet az Istenhez köthető erő szimbólumának tekintették... Amikor a Mester azt mondja: "Én vagyok a világ világossága!" - akkor ezzel azt is üzeni: szeretetből fakadó kiegyenlítődés és megbocsátás nélkül nincs Élet.

Sajnos a látható fény hiányánál is van borzasztóbb: amikor valakinek a lelke sötét! Vannak embertársaink, akik "szerényebb bútorozással bírnak a felsőbb emeleteken" - de a jószándékuk pótolja az ebbéli tálentumaik hiányát, s teljes életet élhetnek. Vannak aztán olyanok is - az Isten óvjon az ilyenektől -, akik éles elmével, de sötét lélekkel törtetnek önző céljaik felé, s a másokon átgázolás, a közösségi érdekek kijátszása számukra nem okoz erkölcsi dillemát, az "csak" egy egyszerű technikai kérdés. Megtalálhatóak ők a közvetlen környezetünkben, a magas bel-, s külhoni politikában egyaránt, gyakorlatilag a társadalom minden szintjén. Ők azok, akik "leszívják az energiánkat", akiknek átlátszó mosolya mögött hamar felismerhetjük a gátlástalan kihasználás szándékát, akikkel ha találkozunk, akkor alig várjuk, hogy véget érjen a beszélgetés, mert nem örömet vagy bánatot osztanak meg velünk, hanem örömöt vesznek el tőlünk, s terhet akasztanak a nyakunkba...

Az Élet nem más, mint vágyakozás a Fény után... azaz: törekvés az Isten felé. Életünk kisebb-nagyobb vargabetűi jelzik, hogy milyen intenzíven keres(t)ünk, de ahol hinni véltük a fényt, ott végül is mást kaptunk, s életünk így futott indaként tovább... Bármennyire is preferálja modern korunk a szingli-lét hamis szabadságát, az ember teremtettségbeli elhívatottságát a közösségre nem tudja semmiféle divatos "fíling" kioltani, legfeljebb elodázza a felismerés idejét, s akkor döbben rá valaki, hogy milyen nagy szüksége lett volna a kis-, (párkapcsolati, családi) és nagyobb közösségre, amikor már nehezen vagy egyáltalán nem képes azt kialakítani. Isten mérhetetlen kegyelmének köszönhetően Ő azonban még ott is képes közösséget létrehozni, ahol ez emberileg nézve lehetetlennek tűnik - s ez bátorítás ad. A világosságban járás tehát azt jelenti: az Életet tisztelve, az Istent szolgálva örülni az emberlét csodáinak, s közösen hálát adni érte...

Élettel prédikálni... ez bizony sokkal nehezebb, mint szavakba önteni az Istenbe vetett hitünket, reménységünket! A katolikus egyház sokat kritizált cölibátus-rendszere egyházjogi úton minimalizálja a veszély-zónákat - valljuk meg - legalább ötven százalékban nagyobb sikerrel, mint a protestáns egyházak. Hiszen egy "nem úgy sikerült" élet (házastársak esetén mindig kettőn áll a "vásár" - ahogyan mondják) számonkérhetősége, ha a pap egyedül végzi a gyülekezet élén a szolgálatát, akkor sokkal egyszerűbb: maga felel, magáért... Protestáns (házas)emberként - elvégre a pap is ember! - viszont meggyőződésem, hogy igazán eredményes szolgálatot csak közösségben végzett munkával lehet elérni. "Az egyedül vagy társsal?" - dillemma feloldása számomra egyértelmű: természetesen társsal, szolgatárssal! A "klasszikus" protestáns gyülekezeti életben más alternatívát elképzelni ugyan tudok, de ami effektivitásában "versenyre kelhetne" egy - az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk így - "pap-család-formációval", azt nehezen tudom elfogadni.

Miért fontos a fentieket hangsúlyozni? Azért,mert jelenleg 1000 házasságkötésre 611 válás jut... s a "nagy számok törvénye" alapján nem mentesülnek a protestánsok sem, sőt még a lelkészek, lelkipásztorok sem! Nemcsak elvált lelkész, lelkésznő, de elvált püspökök és püspök-nők is "színesítik" az egyháztörténelmet - s ez nem cinikus megjegyzés! Hiszen a hívek sem abban látják a problémát, hogy valaki személyes életvezetési gondja okán végül is válásba "keveredik", hanem abban, hogy ezek után is püspök, esperes ill. lelkész marad... Ugyanis mindezek után, igen erősen az egyházi ember hitelességének kérdése vetődik fel...

"Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket." Sok, a valóságtól jobban és még jobban elrugaszkodott vallásos élettel találkozhatunk manapság - bizony kevés a hiteles ember. Ugyanakkor, a hiteles emberek életében is vannak hosszabb-rövidebb szakaszok, amikor hiteltelennek tűnnnek vagy esetleg azok is. Így aztán óvatosan kell hozzányulni a hitelesség kérdéséhez! A hitelesség pecsétjét nem embereg nyomják rá a "káder-lapra", hanem azt mindig az ÚRIsten pecsételi meg - egy emberélet végén. Az nagyon is számít, hogy hogyan él a keresztény ember, de az méginkább, hogy hogyan fejezi be az életét. Ezért mondja Jézus Urunk: "Más a vető, s más az arató." Az utolsó élet-akkordok, amik Isten örök nagy harmóniájával készülődnek együtthangzani, ad(hat)ják meg a hitelességet... S ebben nincs változás, mert: "Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz."

Amikor tizennyolc évesen vágyakozás támadt bennem az ÚRIsten után, s hosszú - mintegy hatéves - szünet után újra átléptem a csabacsűdi evangélikus templom küszöbét, az ott szolgáló fiatal lelkésztől egy bibliát kaptam, melynek első lapjára ezt írta: "Mind boldog, aki hozzá menekül! Szeretettel egész életutadra!"

Amikor fiatalok vagyunk nem szívesen halljuk ezt a szót "menekülés", hiszen rögtön gyávaságra, erőtlenségre asszociálunk, s "aki húszévesen nem forradalmár, s negyvenévesen nem konzervatív, az bolond" mondotta volt a kiemelkedő képességű államférfi, szónok és stratéga, a brit hadsereg tisztje, aki egyben rendkívül termékeny író, történelmi tárgyú írásainak elismeréseként az irodalmi Nobel-díj birtokosa is: Sir Winston Churchil.

Aki húszévesen "menekülésre fogja a dolgot", az jó eséllyel pályázik a "futottak még kategória" nem éppen kitüntető jelző elnyerésére. No de ki lenne ilyen bolond? Ha Jézus Urunk Magvető példázatbéli statisztikájára gondolunk, akkor hamar kiderül, hogy csak az egynegyed (25%) az, aki befogadja az Istent a szívébe, az elmúlt húszéves lelkipásztori tapasztalatom viszont azt mondatja velem, hogy ez gyaníthatóan bruttó 25%, a valóságban ez netto 20%... Ha megnézzük, hogy manapság hányan menekülnek az italozásba, a játékszenvedélyekbe, az anyagvilág esztelen imádatába, a felelőtlen szexualitásba vagy igen sokszor a drogok kábulatába, akkor hamar beláthatjuk: lám-lám sok a "bátor" ember, akik inkább vállalják az istennélküliség káoszát, mint az Istenhez menekülés rendezettségét.

Pedig olyan egyszerű: Ahogyan a gyermek védelmet keres a szüleinél, ugyanúgy mi is Istennél keresünk oltalmat. Belátni, hogy rá vagyunk szorulva az Istenre, nem a gyávaságunkat jelenti, hanem a bölcsességünket. Persze fiatalon, az ember nem lehet bölcs, csak okos... De, "ami embereknél lehetetlen, az az Istennél lehetséges" - olvashatjuk a Szentírásban, hiszen a bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, s így aki fiatalon féli és szereti az Istent, az bölcsülhet...

Manapság a boldogságról igen határozott elképzelései vannak az embernek. Média-faragta ideálok varázstáncában szédelegnek az emberek, s nem ismernek másfajta boldogságot, csak azt a fajtát, ami látható és megfogható... Ha a nagy autó, a nagy ház, a nagy íróasztal hatalma adná a boldogságot, akkor sok boldog ember lenne ebben a világban. Az igazság az, ahogy éppen a jóléti világban, ahol szinte mindenük megvan, ott a legboldogtalanabbak az emberek... A Szentírás történetei, bölcsességei, az Ige nem a sikerre, a gazdagságra, hanem az áldásos életre hívogat. Az áldás azonban a legnagyobb siker, ami ember számára elérhető ebben a világban...

Ismerjük a salamoni bölcsességet: Bolond dicsekszik az ostobaságával... Nos, a gyengének azonban mindig van annyi esze, hogy erőtlenségével nem dicsekszik, sőt, inkább csöndben keresi az erőse(bbe)k társaságát. Különben is milyen stratégia az, ha világgá kürtöljük, amit inkább titkolni kellene? Ez a fajta magatartás több mint furcsa, meglehetősen különös. Pál is ennyire bolond lenne? Igen, ő valóban az, csak másképpen, ő az Isten "bolondja". De, aki Isten szolgálatában "bolondul" az valójában nagyon bölcs ember: Hiszen Pál apostol sem bűneivel dicsekszik, hanem azzal az Istennel, aki megpróbáltatások sokaságán keresztül megtartotta őt.

A kisgyermekek a homkozóban szívesen dicsekednek - s milyen ősszintén! - avval, hogy majd édesapjuk, nem is olyan soká, milyen nagyszerű játékot vesz... Milyen gyönyörűséges, már csak belegondolni is abba, hogy enyém lehet a piros labda, a versenybicikli, a motorkerékpár, a csillogó autó vagy a legmodernebb státusszimbólum-telefon vagy éppen a magas beosztáshoz tartozó döntéshozó íróasztal-hatalom!

Aki bölcs, az nem a "most"-ban, hanem távlatban gondolkodik. Mert ami ma még az enyém, az egy pillanat alatt, mint a lufi, kipukkanhat, semmivé válhat vagy nagyon gyorsan megemészti a moly és a rozsda. Birtoklás gyönyörűsége ide vagy oda, végül is, aki sokat markol, az keveset fog - tartja szólásunk. A birtoklási vágy bizony olyan, mint a rákos daganat, nem tudja hol a határ. Emiatt vannak válságok a világban, mindenekelőtt az emberi kapcsolatokban! Nem a pénzrendszert, hanem az elanyagiasult embert kell(ene) megreformálni... Persze egy jogszabályt könnyebb megváltoztatni, mint az emberek rossz beidegződéseit.

Időnként érdemes feltenni magunknak a kérdést: Mikor "dicsekedtem" utoljára az Istennel? Legutóbb mikor vált nyilvánvalóvá, amit éppen akkor és ott elértem, megtettem vagy éppen nem tettem meg, azt nem a magam eszének, erejének köszönhettem, hanem az Istennek? Esetleg elfogadtam, hogy most is "szerencsém" volt, s véletlenek kedvező együttállásában ügyes voltam, s észrevettem azt, amit más nem? A megtapasztalt kegyelmet nem továbbmondani vétek, hiszen az Isten valóságáról megvallot bizonyosságunk másokat is bátorít, s talán még segítséget is ad számulra, hogy visszataláljanak Teremtő Istenükhöz.

"A törvény nem tudása nem mentesít a büntetés alól!" - "Aki nem csinál semmit, az nem is hibáz el semmit." A zsoltáríró feltörő sóhaja: "A tévedéseket ki veheti észre?" azt jelzi, hogy vannak akaratlanul elkövett bűnök is, amiket mulasztásnak hívunk. Egy biztos: mindennek hatása van a jövőre nézve: A vétlenségből bekövetkezett hiba is következményekkel bír! A zsoltáros arra kéri az Istent, hogy az ilyen "bűnök" miatt ne büntesse őt, hiszen a titkos (nem tudott) bűn nem volt szánt szándékkal elkövetett cselekedet.

Az Isten igazsága, hogy Ő senki kedvéért nem változtat a teremtettségének rendjén! Amit meg, s beleteremtett e világba, arra azt mondta: "Íme, jó..." - akkor meg miért korrigálná? S valóban ez a világ gyönyörű, valóságos paradicsom! ...Lenne, ha nem lenne benne az ember. Sajnos mi emberek igen könnyen bele tudunk rondítani a világba. Káoszt és iszonyatos károkat okozunk az őserdőkben, a tenger élővilágában, s persze kártékonyságunkból bőven kijut az ember-világnak is.

Ha csak arról lenne szó, hogy mulasztásaink választanának el az Istentől, akkor érthető a fenti fohász: "Ne büntess meg!", de korunk más mértéket ütött meg az Istentől való elhajlásában. Tömeges méretű az istententelenség! Tömegek boldogtalanok munkában és magánéletben, tömegek szédelegnek a depresszió vagy az önkábítás változatos "széles útjain"... Korunk spekulációs csődje, melynek első felvonásánál (banki válság) tartunk, de ezt követi majd a második, a hitelkártya-válság, s majd csak ezután jön a legnehezebb része, a tényleges gazdasági válság, nem egyszerűen az előre nem látható tévedések következménye, hanem az öntörvényű, etikátlan (értsd: istentelen) ember mindennapjainak produktuma. A nagyobb (tisztességtelen) haszon, a másokon átgozolás mélységes örvénye ez... és ne nyugtatgassuk magunkat azzal: de ez mindig is így volt, amióta világ a világ.

Isten "büntet", mert törvényeinek betonfal-keménységéből nem enged, de kegyelmet gyakorol rajtunk, mert ha véres fejjel is panaszkodunk és perlekedünk az Istennel, azt azért ha nem is rögtön, de idővel belátjuk, hogy csakis az Ő irgalmas szeretetének köszönhetjük, hogy oktalan falnak-rohanásunkat túléltük... Nemde azért gyakorol rajtunk kegyelmet az Isten, hogy megértsük belőle az üzenetet, s válaszoljunk rá?

Nincs kultúra, amely ne keresett volna választ a halál utáni létre, s nincs ember, aki életében legalább egyszer ne gondolkodott volna el azon: Mi lesz, ha már nem leszek? Kultuszok nőttek ki a halál tövében, mert minél többet tapasztalunk ebből a világból - jót is meg rosszat is - annál inkább hajlandóak vagyunk elfogadni a sejtést: a végső megoldás a halálban illetve azután van... Ezért vannak a "jajj-istenemezések", s ezért nincs hitetlen ember a zuhanó repülőgépen. Emberlétünk legsötétebb határkövénél (már) világosan látjuk, mi is az élet értelme, mi az, ami fontos, s mi az, ami nem, de sajnos nem mindenkinek adatik meg a visszafordulás lehetősége. Akik viszont átélték a halálközeliség élményét - gondoljunk csak a klinikai halálból visszatértek egy részének visszaemlékezéseire -, azok alapvetően másképp látják a világot, sőt egészen másképpen élik az életüket, mint azelőtt. Mit láttak, mit éreztek, mit tanultak meg, amit korábban nem?

János apostol - a "szeretett tanítvány", ahogyan magát emlegeti írásaiban - jelenések-könyvbéli vízióival igencsak megbolygatja azok értelmét, akik lélekben nyitottak a nem látható világra. Volt, van, és mindig is lesz igen sok fatális félreértés az ott leírtakkal kapcsolatban! Az isteni üzenet lényege azonban nem az, hogy miként lesz majd az "odaát", hanem az, hogy miként éljük mindennapjainkat itt és most. Az evangélium jó híre, hogy itt "lent" egészen más (lesz) az életünk (minősége), ha tudjuk, hogy van ott egy világ "fent"... Ha jól körülnézünk ebben a világban, akkor kiderül, hogy nemcsak darabjaira hullott szét az utolsó században, de egyre többen vannak, akik rádöbbennek, hogy az élet értelme az egység. Egységre-jutás a környezettel, a társammal, a másik emberrel... s természetesen magával az Egy Istennel is. Megtapasztalhatjuk a páli megállapítás igazságát: "Ahol megsokasodik a bűn, ott megsokasodik a kegyelem is."

Bizalommal tekinteni az ítélet napja felé nem hurrá-optimizmust jelent: "Tudom, hogy úgyis megúszom!", hanem félelem-nélküliséget. Hiszen sírbagörbülő életem végén nem belecsapódok a nemlét sötétségébe, hanem - s ez az igazi örömüzenet - belesimulhatok az Isten tenyerébe... S, ott már nincs hiányunk semmiben, ott minden ami elkezdődött bennünk, az befejeződik, s minden, amit elveszítetünk s most nagyon hiányzik, az beteljesül.

A katolikus egyház katechizmusa szerint "idegen bűnt" követ el az, aki másnak vétkét elnézi vagy elhallgatja... Ha beletekintünk egy kicsit a világba, rögtön láthatjuk, hogy bizony akadnak bőséggel "agyonhallgatott" tények. Más dolgába "beleszólni" manapság nemcsak illetlenségnek tűnik, de olykor egyenesen vakmerőség. Ki tudja, nem ránt-e elő fegyvert az a másik ember, mert valaki felszólította, hogy adja át az ülőhelyét, vagy megdorgálták, mert nem tartotta be a KRESZ előírásait? Ennél kisebb és jelentéktelenebb dolgok miatt is öltek már meg embereket ebben a szép új világban...

Azt talán még értjük, ha látván az égbekiáltó igazságtalanságot nem szólnak egymásnak az emberek, mert a félelem nagy úr... Közép-európai történelmünk nemcsak az elmúlt "átkosban", hanem azt megelőzően is belénkverte/nevelte a "ne szólj szám, nem fáj fejem!" örökzöld igazságát, de azt már nehezen értjük, hogy miért nem szólal meg a családban senki, amikor nyilvánvalóan rossz úton jár a férj vagy a feleség, nemkülönben a gyermek? Nos, nemcsak kényelmesebb dolog nem szólni, mint szólni, de nyugalmasabb is. Ha egyik rokon a másikat - csupa jó szándékból - tanácsolja, esetleg dorgálja, abból hamar vita kerekedik, de a szűkebb családban az érdek-ütköztetések csöppet sem kellemes lehetőségét is vállalni kell, ha azzal lelket mentünk... Hányan látják be évekkel később, hogy micsoda életvezetési oktalanságot követtek el akkor és ott, s milyen kár, hogy nem mondta meg senki, hogy mindennek milyen keserű következményei lesznek a jövőre nézve...

"Megfeddni a másikat" nem azt jelenti, hogy jól "beolvasunk" neki, hanem azt, hogy először közvetett módon felhívjuk figyelmét a veszélyre, s ha már van "veszély-látása", akkor kezdjük szűkíteni a kört... a legjobb pedagógia, ha mindenki maga mondja ki az ítéletet önmaga felett. (Ennek példaértékű lelkipásztori beszélgetés-gyöngyszeme Nátán próféta feddő tanmeséje a szegény ember egyetlen báránykájáról, melyet Dávid királynak négyszemközt mond el.) Persze nem mindenki ilyen bölcs, de az ÚRnak félelme mindig bölcsességet kölcsönöz.. Sokan azt gondolják, ha maguk is "megmondó-emberekké" válnak, akkor helyesen cselekszenek. Nos, sokan panaszkodtak már nekem is: "Tudja lelkész úr, az a baj, hogy én mindig megmondtam az igazságot..." Nos, az igazság kimondásával még nem jutunk el a kívánt célhoz - sőt, lehet hogy az igazság megmondása éppen az ellenkezőjét, agressziót vált ki -, de ha az igazmondásunk szeretettel párosul, akkor jó esélyünk van arra, hogy helyes irányba tereljük a dolgok folyását...

Aki képes önmagán uralkodni, az másokat is tud nevelni, s miközben másokat tanít maga is tanul, s ezáltal bölcsebbé válik... s a bölcs élete mindig szép, mert olyan távlatokat lát és él meg, ami kevesek kiváltsága...

Az élet úgy hozta, hogy ezt a ma reggeli áhítatot este írom... Ezért nem lesz olyan "friss", mint amikor reggel írom meg, és honlapunkra teszem, de talán cserébe/kárpótlásul, személyes "élményekkel" telibb. A Komárom-Szőny-i Kórház előcsarnokában ülök - feleségemet kísértem el, hogy meglátogassa egyik igen kedves, súlyos betegét... Őhozzá jöttünk most, ehhez a harminckilóra fogyott "kislány-hoz" - hiszen nálam jóval fiatalabb -, aki miközben hősiesen küzd a gyógyíthatatlan kórral, éppen gyakorló anyuka is... Ha az orvos évek óta kezeli-segíti, lelkileg támogatja betegét... akkor az ilyen találkozások különös dimenziókat súrolnak-nyitogatnak...

Én pedig itt vagyok az "emlékeimmel" - az előcsarnok szocreál neoncsöves világítótesteinek félhomályában... A transzformátorok ugyanolyan "idiótán" változóan búgnak-zizegnek, mint pontosan egy hét híján három évvel ezelőtt, amikor itt ültem, s vártam... Mire is? Még nem tudtam mire, hiszen soha nem voltam kórházban... Jó háromhetes intenzív-osztályos lelki utazásom kezdődött itt - hasnyálmirigy-gyulladásom okán. Akkor teljesen nyugodt voltam, mert nem tudtam mi előtt állok, most nagyobb bennem a "respekt" Élet és Halál felé, s mindenek előtt az Istennel kapcsolatban. Talán emlékezik a testem is, a mintegy másfélszáz liter infúzióra... Kegyelmes volt hozzám Isten, hogy műtét nélkül meggyógyulhattam. Áldás... Igen, az egészség az! Milyen kár, hogy addig nem értékeli az ember, amíg megvan, s csak akkor igyekszik tenni érte valamit, ha már fogyatkozik...

"Legyen kegyelmes hozzánk az Isten!" - nem egyszerűen csak fohászt jelent, sokkal inkább tapasztalat-érlelte hitvallást: Isten jósága, kegyelme nélkül hamar elbuknánk. Nyilvánvaló, hogy ezt a zsoltárt nem fiatal ember írta, s talán nem is fiataloknak, hiszen zsenge ifjúkorunk erőtől duzzadó tenni-, s mindent kipróbálni-akarásában még nem érthetjük ezeket a szavakat. Jelentéstartalmuk először akkor nyílik meg számunkra, ha megérintett már minket az elmúlás, a veszteség komor-hideg szele, ha egyszer-kétszer megszorongotta már torkunkat és gyomrunkat a körülményekből fakadó tehetetlenség keserű érzése...

A kegyelem olyan ajándék, amit ha megtapasztal az ember, másképpen kezdi látni a világot. Ilyenkor felértékelődnek emberi kapcsolataink, s erejét veszíti az anyagvilág vonzása is. Olyan állapot ez, amiben békessége van a léleknek, mert tudja, hogy Isten az szeretet. S, ha az ember "szeretve van", akkor csuda nagy dolgokra képes...

Mintegy 9000 milliárd(!!!) plasztikkártya van forgalomban a világon... Eredeti elképzelés szerint ezek mind személyes "titkainkat" őriznék -, de nyilvánvaló, hogy segítségükkel pillanatok alatt összes "titkunkra" fény derül, s egy számítógépbillentyű leütésével azonnal teljes képet alkothatnak egy emberről. Pénztárcánkban lassan több a mindenféle kódokat hordozó kártya, mint a pénz - s az azonosító kódok ellenére - soha ennyire nem volt bonyolult igazolni, az egyszerű tényt: Én én vagyok... Négy öt azonosító-kódos kártyát kell bemutatnom, hogy megkapjak egy ötödiket, amivel egy hatodik helyen kaphatok egy hetediket... Ördögi számok és kódok! (De hát a hivatalos logika szerint abból kell kiindulni, hogy mindenki csaló gazember...) "Óvakodjatok a farizeusok kártyáitól!" - mondaná a Mester ebben a szép, új, nagy kép(kártya)mutogató világunkban. Hiszen ezek a kártyák hitelesen azt igazolják, nem vagyunk egyformák. Akinek színesebb, dombornyomottan csillogóbb, az bizonyíthatóan VIP-ember (Very Important Person = nagyon fontos személy), s elkülönítetten kell kezelni a "többitől"... Isten előtt azonban nem létezik sem különb, sem "futottak még"-kategória, számára a verebek - pedig nincs VIP-kártyájuk - is ugyanolyan fontosak...

Digitális titkosítás ide vagy oda, a titkok mindig kiderülnek! Hiába sikerül(t) "pártunk és kormányunk"-nak nyolcvan évre titkosítani bizonyos dolgokat, egyszer minden kitudódik... Fasiszta-kommunista mocsokságok, különféle izmusokba rejtett hatalmi törekvések aktákba zárt titkai az utókor számára - ha gondolkodni fognak - mindig nyitott könyv. S ha teljes részletességben nem is kerül napfényre minden, azért a nagy történelmi "megvezetések", a különféle zászlók alá parancsolt és/vagy csalogatott tömegek véres egymásra-taposásai egyszer nyilvánvalóvá válnak. Keresztény reménységünk, hogy a "maradék"-titkok legvégül az ÚRIsten előtt nyilvánvalókká lesznek, s ezek majd mindenkit vádolnak vagy felmentenek...

Össztársadalmi társasjátékunk - értsd: a színes kártyákkal, kódokkal, azonosítókkal űzött nagy álarcosbál - egy valamire jelesül rámutat: Úgy kell nekünk a titok, mint egy "falat kenyér", nem tudunk meglenni nélkülük! Egész létünket átszövi a titkok utáni olthatatlan vágy, s a lehetőségek eszelős keresése, hogy legalább egy részét megfejthessük az élet nagy titkainak. Keressük-kutatjuk a nagyívű válaszokat születésben és halálban, munkában és szerelemben, legvégül pedig - jobb esetben - rádöbbenünk arra, amit Luther Márton három nappal halála előtt így fogalmazott meg: "Koldusok vagyunk mindannyian!"

Azaz: semmink sincs, rá vagyunk szorulva az Istenre, Aki életünk egyetlen el nem múló gazdagsága. Hiába a nagy illúzió, hogy a szuper-kártyák és rakéta-indító kódok birtokában kezünkben lehet az egész világ - mindez hazugság(!)... A végső igazság, hogy mi vagyunk az Isten kezében...

Jézus feltámasztás-történetei az Ő feltámadás-oratóriumának bevezető nyitány-hangjai... Érteni-elemezni fölösleges foglalatosság, ez sokkal inkább az elfogadásról szól: Vajon tetszik-e nekünk a "fő motívum"? No de ki az, akinek ne tetszene az Élet győzelme a halál felett? Mennyi mindent megtesznek az emberek azért, hogy éljenek! S még ennél is többet, még az életüket is képesek feláldozni az igazukért! Van, aki képtelen lemondani (vélt) igazáról, inkább "belepusztul"... bizony pusztulás ez, mert nincs értelme... Így pusztítja el önmagát évente több mint egymillió(!) ember a világon, akik végső megoldásként a halált választják. Tényleg a halál adná a megoldást?

Régiek mondogatták: "Majd a temetőben! Ott az agyagos föld kiszív belőlünk minden fájdalmat!" Tényleg nincs más út a teljességre csak a halál? Jézus egész tanítása, földi tevékenysége azt az üzenetet közvetíti: Válaszd az Életet! Az Élet, pedig maga az Isten... az Istennel való közösség. Az istenített élet azonban nem a teljességre,hanem éppen ellenkező irányba viszi az embert. Mert ugyan önmagunkat (is) meg kell találnunk, de nem a világban, hanem az Istenben, mert aki e világot akarja megnyerni, az elveszíti azt...

De mi történik akkor, ha a legdrágábbat, a gyermeket veszítjük el? Választ erre csak azok tudnak adni - ők is csak részlegest, mert erre nem elegendő az emberi szó - akiknek meg kellett élniük gyermekük elvesztését... Ha gyermek meghal, akkor a jövő esik kútba, a reménység foszlik szét. Isten óvjon minket minden ilyentől! S ha mégis megtörténik, akkor kiben kereshetnénk vigasztalást, ha nem az Istenben? Hiszen az ilyen nagy sebet csak Isten képes begyógyítani, csak Ő tud képessé tenni, hogy aztán továbbra is terheket hordozhassunk a reánk bízottakért.

A naini ifjú története tulajdonképpen a naini özvegyasszony története, aki reménytelenségében új reménységet nyert... Reménységének alapja Krisztus volt, Aki a halál örvényéből kiragadta az özvegyasszony gyermekét, s visszaadta az Életnek. Az életben helye van a halálnak, de ugyanígy az Istennek is. Aki Istent a szívébe zárja, az az életet választja, aki megtagadja az Élet Urát, az pedig a halált választotta... A választás rajtunk áll, vajon mennyire bölcsen hozzuk meg döntésünket?

Ezekben a napokban élettel telnek meg a temetők. Esténként megannyi pislákoló láng világítja meg a sírkövek megfakult betűit, a feledés homályát egy-két napra oldja az emlékezés gyertyalángja… Emlékezés mindig erőt ad, bár olykor fájdalmas. Ilyenkor felszakadnak a gyógyultnak hitt régi sebek, az intenzív emlékezésben megelevenedik mindaz, ami jó volt, s persze az is, ami rossz… Újra érezzük azok közelségét, akik a kedvesek voltak számunkra, de már nem lehetnek közöttünk…

Ezekben a napokban, amikor tömegek zarándokolnak szeretteik sírjához, mindenki számára kiderül a halál egyetemlegessége. Senki nem bújhat el előle, senki nem válhat mentessé attól, hogy kényszerűen átélje veszteségét. Előbb vagy utóbb, de mindenkinek rá kell döbbenie: Az élet legnagyobb fájdalma a halál... A megváltoztathatatlan keserűségén nem képes mindenki „túllépni”. Tiltakozás, düh, agresszió – kifelé vagy befelé – hasztalan, a fájdalom nem akar elmúlni, mert nem múlhat el. Gyötrő erejéből jelentősen veszíthet, de meg nem szűntetheti semmi, csak a személyes kimenetel ebből a világból.

A temető különleges hely itt (még) respektálják az emberek egymást, tekintettel vannak egymásra - többnyire. Nem úgy az életben! Ott hiányzik a részvét, az együttérzés, a temetőn kívül alapvető hiánycikk a kooperációs készség... az egyéni vesztéségeink terhe azonban közösséget kovácsol - olykor vadidegen emberek között is. A Halál nagy úr! Rádöbbent minket arra - lehet, hogy csak akkor, amikor félelmetesen sötét árnyéka először rávetítődik életünkre -, hogy "kooperálnunk", azaz együtt kell dolgoznunk az Istennel. Nem ellene, hanem Vele! - ez a megtérés nagy bölcsessége.

Belekapaszkodni az Istenbe nemcsak különleges alkalmakkor - temetőt járva - lehetséges. Minden egyes napunk, mely elhamvad a múlandóság oltárán egyedülálló és soha vissza nem térő lehetőséget kínál az Istennel való együttjárásra. Communio viatorum, azaz: úton levők közössége. Így hangzott és hangzik ma is a krisztuskövető egyház önmeghatározása. Ezért ha utainkat járjuk - egyedül vagy párban - ne feledjük el soha: minden út egy helyre vezet! A hitetlenek szerint a temetőbe, a hívők szerint az Istenhez...