Reformáció ünnepe van... 1517. október 31-ére emlékezünk, amikor is Luther Márton a "mindenszentek-halottaknapi" általános nagy népmozgás "hírvivő" lehetőségét is kihasználva kiszögelte a wittenbergi vártemplom ajtajára híressé vált 95 tételét. Luther nem egyházat akart alapítani, hanem az általánosan elterjedt egyházi visszaéléseket kívánta orvosolni, s vissza akart térni a régi jó, kezdeti rendhez.... A hatalom mámorában fürdő pápaság - gyakorlatilag erről szól a pápaság történelme - ezt nyilvánvalóan nem tűrhette. Luthert X. Leó pápa kiátkozza az Egyházból, birodalmi átok alá is vonja (szabadon megölhette bárki!), s ha a német választófejedelmek közül jónéhányan nem állnak Luther mellé, akkor máglyán végzi, mint Husz János... Amikor kiderült az "igazság" - s az sokszor fájdalmas - a pápa így kiáltott fel: "Mit merészel ez a tetves barát?!"...

Nos ez a "tetves barát" emberközelivé reformálta (vissza-alakította) az Isten-hitet. Kilenc év múlva a lutheranizmus életre-valóságát is bizonyítandó - ha élünk Isten kegyelméből - ünnepelni fogjuk az evangélikusok félezeréves jelenlétét a világban! Nemcsak jelentős, de szellemtörténetileg meghatározó állomás volt 1517. október 31.! Mit akart Luther? Amit mindenki más: emberi törvényeskedések nélküli őszinte hitet. A józan észnek ellentmondó, az Istentől eltávolító, egyértelműen nem biblikus, pápai hatalmi érdekeket védő, zsinati döntések eltörlését, az isteni kegyelem ingyen - s nem bűnbocsátó-cédulákhoz kötött - meghirdetését minden ember számára. Ez az igazság pedig így hangzik: "Az igaz ember hitből él." Habakuk próféta (Hab 2,2) és Pál apostol is ezt hirdeti, tanítja...

A hit nem teszi feleslegessé a jócselekedeteket, de amiben reménykedhet az ember, az nem a saját, hanem csakis az Isten jósága. Az ember ugyanis híjával van az Isten dicsőségének... Ennek a hiánynak világ-keserítő következményét láthatja tapasztalhatja minden kor embere!

A megváltott (krisztusi) ember azonban nem keseredik el, mert tudja, hogy Isten számára nemcsak rendkívül fontos mindenki, de "személyes" munkatársul is meghívja, hogy hirdesse Isten hatalmát, s szolgáló életével másokat is Isten dícséretére inspiráljon... Mert ettől szépül, s javul is egy kicsit az embervilág...

Könnyű lenne éppen erre az igére hivatkozva a prédikátornak "elverni a port" az alkoholistákon, a drogosokon, a szenvedélyesen zabálókon, a testi gyönyöröket eszelősen keresőkön... De ettől még nem fényeskedik jobban az evangélium, hiába is sároznánk tovább a világot. Pedig a helyzet elszomorító: Csak Magyarországon a jegyzett alkoholisták száma nyolcszázezer(!), s akkor nem számítottok bele a "rendszeren" kívül ivókat, akik felé a - bár egyre kevésbbé -, de mégis elnézőbb a társadalom. Aki ugyanúgy "tökrészegre" issza magát mint a másik embertársa, de ennek ellenére (még) megvan a család anyagi jóléte, s a házas- vagy élettárs több-kevesebb sikerrel még menedzseli a családot - korrigál és kooperál a környezettel -, akkor az adott közösség jobban tolerálja a gyalázatot... Aki meg segélyosztástól segélyosztásig tengődik, s nemcsak saját magát rántja a pocsájába, de családját is -, nos ott nincs irgalom, az elutasítás egyértelmű.

Pedig nem helyes dolog kettős mércét alkalmazni. Mindegy, hogy száz méterről vagy egy kilométerről ugrunk ki ejtőernyő nélkül - az eredmény gyaníthatóan ugyanaz, s az is mindegy, hogy egy milliméterre vagy 10 méterre a víz alatt fulladunk meg... A bűn bűn marad, az elhajlás mértéke pedig mindig az idő fügvényében mutatkozik meg.

Amióta létezik ember, s civilizáció, azóta osztja meg magát az ember jók és rosszak táborára, pedig az igazság az, hogy az igazak oldalán is vannak hitványak, s az ellenség között is találhatunk gerinces embereket. Attól még nem javul a világ, ha a "rosszakat" kegyetlenül büntetjük, a világ csak akkor javul, ha a "jók" is felismerik, s elfogadják, hogy az ő lelkükben is ott motoszkálnak a gonosz gondolatok. Az ilyen ember, ha rögtön talán nem is látványosan, de szép lassan az irgalom útján kezd el járni. S akin irgalmat gyakorolnak, az "a maga módján" igyekszik jobbá válni, akit viszont pofoznak, az bizonyosan maga is agresszív marad...

Testünk valóban a Szentlélek temploma, s ha arra gondolunk, hogy hányszor szentségtelenítette meg az ember ezt a "szent helyet" a Lélek templomát, akkor beleborzongunk... Másról sem szól a történelem, mint háborúkról, ahol egymást ölik az emberek, ha nem gyorsan és látványosan fegyverrel, akkor gazdasági hatalommal és lassan - az eredmény ugyanaz. Templomot lerombolni nagy bűn, de újjá lehet építeni. Az ember azonban, ha vét az Élet szentsége ellen, azt soha nem tudja már jóvá tenni... Ha tudná, akkor az áldozatok feltámadnának a sírból vagy akiken erőszakot követtek el azok az elkövetők legjobb barátaivá válnának... Ilyen márpedig nincs! És mégis... de ez nem embertől, hanem az Istentől jön, s az Egyház legnagyobb kincse: a Krisztus-titok...

Az élet tele van tragédiákkal, s minden tragédia egyben személyes kín is. Nem spórolhatja meg senki sem ezt a minden halandónak "kijáró" fegyelmező-figyelmeztető nyomorúságot. Aki szenvedett már, az nem tud közömbösen elmenni a másik ember szenvedése mellett - legyen az testi vagy lelki - próbál valami vigasztalót mondani. Mások bátorítása, lelki erősítése olyan veszélyes akció, mint amikor valakit menteni próbálnak, aki alatt beszakadt a jég... Maga a mentő is veszélyben van a vékony jégen.

Kórházi ágyon feküdve, a gyógyulást várva jól esik a látogatók bíztatása. Nemcsak jól esik, de a gyógyulási készséget is alapvetően befolyásolja. De mi van akkor, ha nincs remény a rehabilitációra? Ha már soha nem tudok visszakerülni oda, ahol voltam, ahonnan kiestem. Aki tudja, hogy meg fog halni, az a perlekedései után legvégül, többnyire elfogadja a halált, de mi van azokkal, akik balesetben elveszítik testrészeiket vagy a tolókocsihoz kötött bénultságból kell végignézniük a világ vibráló-vonzó mozgását - egészen életük végéig? Bizony ilyenkor kimondani a fenti igét, maga a megtestesült szeretetlenség... Mégis sokan, csupa jószándékból, megteszik. Meg is kapják rá a megfelelő választ: "No akkor engem ne szeressen az Isten!"... Érvényessége van ennek az igének, de ahogyan egy halálos beteg igen kedves lelkészkollégám mondta: "Sokat jelent ez az ige, nagyon sokat, de mindenki csak magának mondhatja..." Aki egészségesen, a határok-nélküli mobilitást, a korlátozottságok nélküli életét élve mégis odafröcsögi az ilyen és ehhez hasonló igéket a szenvedő embernek, az nem tudja mit beszél, s nem tudja mire való az Isten igéje...

De akkor miért került bele a Szentírásba? Elsősorban azért, mert az emberléthez elválaszthatatlanul hozzátartozik a válaszkeresés, s megőrülünk, ha nem kapunk választ a miértjeinkre. Érvényes ez akkor is, ha emberi kapcsolatainkban krízis áll elő, s tudni akarjuk annak az okát, és releváns akkor is, amikor értetlenül állunk személyes tragédiánk feszítő miértjei között. Vannak válaszok, amikre szükségünk van, de a válaszok ennek a világnak az "értékrendjébe" nem illeszthetők bele. MIndenféleképpen az isteni dimenziókba vezetnek, ahol persze minden más, mint itt a földi, testi létben. Amikor Salamon király összegyűjti korának bölcsességeit, akkor a fenti mondattal háláját fejezi ki Istennek, mert fájdalom árán ugyan, de megtanította az ÚR legfontosabb igazságát: azt ti., hogy Isten szeret. A szeretetet sokszor csak akkor vesszük észre, ha nincs, ha nem szeretnek minket vagy mi nem szerethetünk. A hiány kínjai között őszintén keresünk, s aki így tesz, az megtalálja a lét értelmét, magát az Istent. Rádöbben, hogy a Teremtő számára mindegy, hogy hogyan: relatíve egészségesen vagy csonkán-bonkán, fiatalon vagy megöregedve, csak eljussunk Őhozzá...

Egyházi, apostoli (apostol=küldött) szolgálat... Sok szidalmazás éri azokat, akik engedelmeskednek a vocatio internának (belső elhívásnak)... Nemcsak kívülről, a nem-egyháziak részéről, akik többnyire nem is tudják mit jelent a lelkészi szolgálat, s valahol leragadtak a 19. századi idillben: az ámbitus - ez egyik oldalán nyitott, tornác, folyosó vagy veranda - árnyékában, hintaszékben pipázgató-anekdótázó papok már akkor sem jellemző képénél, de bőven éri kritika az egyház hivatalos szolgáit az egyháztagok részéről is! Luther egyik idézete jutott eszembe: "A prédikációnak is csak az lehet a célja, hogy ezt a testamentumot hirdesse. Igen ám, de hogyan hallgathatja valaki, ha senki sem hirdeti? Hiszen azok sincsenek vele tisztában, akik pedig hivatottak annak hirdetésére. Azért kalandoznak el ezután a prédikációkban a mesék országába, Krisztusról pedig megfeledkeznek." Nos, reformáció hetében talán érdemes elgondolkodni egy kicsit - már csak az egyetemes papság protestáns elvének okán is - az egyházi szolgálatról.

Tény, hogy igen sok körülmény nehezíti az egyházi munkát - de mikor volt ez másképpen? Ami azonban alapvetően megváltozott, az valóban a körülöttünk lévő világ, s mert ez óriásit változott, belül a lelkünk is - akarjuk vagy sem - formálódott... Nem egyszerűen a fogyasztói társadalom közhelyes kritikáira kell gondolnunk, hanem arra a folyamatra, amely teljességgel átalakította az ember viszonyát a természethez. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a mai modern ember természet-ellenesen él. Ez nemcsak természet-pusztító életmódjában mutatkazik meg, hanem jelesül abban, hogy gondolkodása, reakciói nélkülözik a természetességet. Természetes lenne, hogy egyik ember részvétet érez a másik iránt, s pontosan az ellenkezője történik! A jog szerint köteles lenne a kereskedő romlatlan tejet, nem lejárt szavatosságú árut polcaira tenni - mégis gyakran bosszankodunk: Már megint átvertek minket... Amikor a harmadik liter tejet önti ki az ember, mert büdös(!), s persze nem lehet belőle aludttejet készíteni - akkor természetesen korholó gondolatok vetődnek fel: Miért kell/lehet ezt így megcsinálni? Aztán arra is gondolhatunk - nyugtatásképpen? -, hogy persze mi ez ahhoz a csalássorozathoz, amit a magas politika, a bank-szféra naponta produkál...

A modern embernek szinte mindene megvan, s mégsincs semmije... Mert mit ér a mobiltelefonos elérhetőség, ha az Isten hívására soha nem válaszol az ember? Mit érnek a kontinenseken átívelő internet-barátságok, ha szomszédnak még egy "Jó napot!"-ra sem futja? Mit ér a teli has, ha a lélek éhezik, s mit ér a csúcstechnológiás autó, ha az út végén senki sem várja az embert, ha mindenhová elrepülhetek, de sohol nem vagyok otthon? Ezzel szemben az egyházban élő tagok (laikusok, klerikusok) sokszor nem birtokolhatnak annyit, mint a "világ gyermekei", mert a több gyermek, a méreg-drága "ingyenes" oktatás, a zene-szeretet, az egyre kevésbé elérhető kultúra, ami lassan "úri passzióvá" válik, bizony komoly financiális erőt von el... S mégis mindenük megvan!

Mert a "minden", az Isten közelsége... Az istenes közösség, ahol megtapasztalható az egyén értéke, s a másokért felelősséget hordozás személyiség-emelő szépsége. Többet ugyan akarhat az ember, de azok a célok nem visznek közelebb a Teljességhez, hanem távolítnak Tőle... Aki gazdagodni akar, az szegény marad, aki pedig gazdagít, mégha szegény is - a leggazdagabbá válik!

Olykor vagy talán sokszor(?) haragszunk másokra, a világra, Istenre és persze önmagunkra is. A Mester éppen ezért tanítja így: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!", mert nincs ember, aki képes lenne úgy szeretni, hogy önmagával egyáltalán nincs harmóniában. Csak az tud adni, akinek van miből, mert ő is kapott... Meg lehet próbálni kinevelni a szocialista embertípust, de a történelem bebizonyította, hogy Isten nélkül önfeláldozó módon élni nem lehetséges. Ezzel szemben szinte perfekcióra lehet vinni az önzésre-nevelést, az élvezetek mértéktelen fogyasztását célnak megtevő életstílust igen jó eredménnyel lehet reklámozni. Érdekes módon, ami rombolja az egyént és a közösséget, azt készséges szívükbe zárják az emberek, de ami valóban megtartja az egyes embert és a társadalmat is, arra folyamatosan fel kell hívni a figyelmet, szünet nélkül emlékeztetni kell rá. Sajnos a jót tanítani kell, a rossz pedig magától is erőre kap...

De mit jelent az "új teremtés" a "krisztusi embertípus" kifejezés? A múltjával végképp szakító, s azt megtagadó különleges magatartású újfajta embert? Ki az, aki képes teljesen felszámolni a múltját? A kolostorba vonuló, legkeményebb aszkétikus előírásokat vállaló trapista és karthauzi szerzetesek is tudatosan, naponta küzdenek a lelkükben fel-feltörő rosszal, akkor mit ért Pál ezen az "újon"? Sokan nem tudják ezt másképpen értelmezni, csakis egyfajta radikalizmusként. Az ilyen emberek táplálják-erősítik a szektás, élet-, s egyben Isten-idegen közösségeket, ahol nemcsak ajánlják, de meg is követelik, hogy minden "bűnös kapcsolatot az ördögi világgal" szakítson meg az adott közösségbe tartozni akaró... S aki nem "hűséges" tag, azzal nincs Isten. Ahogyan a Harmadik Birodalomban a becsületet és tisztességet a Führerhez való hűség jelentette, az ilyen szektás közösségekben is a Vezetőnek való feltétlen engedelmesség határozza meg a hit nagyságát és az "istenes" élet minőségét.

Az "új teremtés a Krisztusban" természetesen egészen mást jelent. MIndenekelőtt a megbékéltetett embert. Azt, aki képes az őt gyakran sebző világban is meglátni az Isten szeretetét, aki az élet-disszonanciák között is meghallja a belső béke harmóniáját. Csak az Isten kibékítő szeretetét megismert ember képes maga is a békéltetés eszközévé válni, s a kiegyenlítődésre, kiengesztelődésre, együttműködésre tanító legmagasabb rendű szolgálatot elvégezni. Az ilyen ember szeretete szinte határtalan, mindig jó a közelében lenni, mert átsugárzik minden szaván, mosolyán és cselekedetén, hogy Isten kegyelmének erőterében él...

Amióta az ember gondolkodik létéről, azóta gondolkodik az Istenről is... Sok vallásos világnézet vallja, hogy a látható, a tapasztalható világ az Isten emanációja, azaz "kiáramlása". Jóllehet az Isten, Aki mindenható és mindenütt jelen van - bennünk, közöttünk van -, mégsem azonos a teremtett világgal. Régi korok emberének, érzékelés-határa a hegyek ormain, a föld végső mélyén nyugodtak, manapság gigantikus rádióteleszkópokkal pásztázzák az univerzum végső határait... Hogy mi van azon túl? Egyelőre még nem tudjuk, de a "végtelenség-közeli teremtett véges" így is felülmúl minden emberi képzelőerőt.

Mindenütt ott van az Isten - kivéve a pokolban, hiszen a kárhozat az Isten-nélküliség állapotát jelzi. Ennél fogva, ha van olyan hely, ahol nincs ott az Isten, akkor annak megtapasztalhatósága egyenlő a pokolli léttel. Nos, Isten mindenhatóságánál csak egy van, mai nagyobb: ez az Ő szeretete. Az isteni szeretet okán van olyan hely, ahol mi magunk eldönthetjük, hogy Isten ott legyen vagy sem! Ez a hely a szívünk... Szabad akaratunk van arra, hogy beengedjük oda az Istent vagy száműzzük.

Sokan ez utóbbit választják, s utána pedig perlekednek Istennel életük "áldatlan" állapota miatt. Ahonnan száműzték az Istent, az a hely pokollá válhat... Lövészárkokban egymásba szurunyt-mártó katonák élet-halál-küzdelme vagy napalmbombák négyezer fokon égő megsemmisülés-tüzének izzása nem más, mint az ördögök és démonok örömtánca, a Halál hatalmának triumfálása - a pokol maga. De maga a pokol az is, amikor gyermekeken erőszakot követnek el, amikor egyik ember elpusztíja másikat, amikor humanitárius okokra hivatkozva parancsszóra dördülnek a fegyverek...

Isten azonban mindent lát, mindenről tud, és semmit sem felejt. Az elkövetett bűnök csak az emberi emlékezetben fakulnak, az Istennél soha. A végső elszámoláskor pedig mindenkinek számot kell adnia mindarról, amit ebben a földi testben cselekedett. Ott már nem lesz kapcsolati tőke, korrumpálható hivatalnokok, akiken keresztül - ha elég nagy a vagyon - minden elintézhető. Ott csak Isten van, s mi magunk. S a tényeket Isten csöndben elénk tárja majd... s az ítéletet mi magunk mondjuk majd ki önmagunk felett. Másképpen ugyanis nem tudunk tenni, hiszen akkor nyilvánvalóvá válik minden bűnünk és mulasztásunk fájdalom-bére, amit megfizettünk másoknak...

Isten azonban nem azt akarja, hogy elvesszünk, hanem azt, hogy megtérjünk és éljünk. Aki megérti ezt az isteni üzenetet, az elkezd élni az evangélium igazságai szerint...

Ép testben ép lélek... Ki ne ismerné az ősi görög mondást? Mozgásszegény életünkben mindannyiunknak vannak legalább emlékei arról az örömről, amit a sporttal, kirándulással felfrissített testünk átélt. A fiatalság, az ifjúság örömének egyik fontos része az intenzív mozgás. Sajnos a sport is üzletté vált, s erősen fogyatkozik is belőlőle az öröm - és így marad az egyre kemyényebb, az eredménynek vasszigorral alárendelt iszonyatosan kemény munka... A sikerért aztán mindent megtesznek - hivatalosan és illegálisan is -, doppingbotrányoktól visszhangos a média. Ugyanakkor anti-fitness "példaképek" - anorexiás modellek, pop-zenekarok láthatóan városi mozgásszegény kultúrában élő tizenéves csontvékony fiúcskái torzítják az ifjúság egészséges testképét. Nos nem is volt még soha ennyi önbizalom-hiányos, önértékelési zavaros fiatal, mint manapság... Menekülnek is "rendesen" alkoholba, kábítószerekbe...

A középkori egyház közvetítette hamis "testkép" - ti. hogy a lélek foglya a bűnös testnek - alaposan elferdítette a keresztény világ test-látását. De mi ez ahhoz a csapáshoz képest, amit a huszadik század fogyasztói kultúrája véghezvitt? A fejlett ipari társadalomban, az ún. jóléti államokban lassan alig találunk normális testsúlyú embert... Pedig a"karbantartott" test nemcsak esztétikai szépséget képvisel, hanem egyben az egészséges élet alapja is. Számtalan irányzat, iskola ígéri meg, ha ezt vagy azt a módszert követed, akkor a siker kikerülhetetlen... Ugyanakkor mit érnek a kidolgozott, feszülő izmok, ha a lélek belül csökevényes vagy romokban hever?

Pál apostol kijelentése "testben lakunk, távol lakunk az ÚRtól elsősorban azt jelenti, hogy a test teremtett tökéletessége ellenére nem teljesen tökéletes, hiánnyal küzd. Hiány oka a teremtmény végessége, ami nem képes befogadni Végtelent. S ha jól megnézzük, tudása, melyre oly büszke, még akaratánál is behatároltabb. Sokan élnek abban a tévhitben, hogy mivel Istent megismerték, találkoztak Vele lélekben, ettől tökéletessé is váltak. (Számos őrült szekta - ez minden vallásban akad!!! - jelesül mutatja ezt.) A formálódás, mely egész életünkön át tart, Istennél fejeződik csak be. Ez azonban mégsem tölti el keserűséggel a krisztuskövetőket, ellenkezőleg, örömet lelnek benne: Oly sok mindennre akar megtanítani minket Isten! Száz élet is kevés lenne csak rácsodálkozni a töredékére annak, amit az Örökkévaló a Mindenségbe beléplántált!

Ehhez a fantasztikus életprogramhoz adja ajándékul a hitet, mely a látásnál annyival több, hogy az emberi lét horizontján is túllát, s ezért az ilyen ember képes megcselekedni már itt e földön olyan dolgokat, amire más képtelen - önfeláldozóan szeret, olykor még ellenséget is...

A gazdagság mindig szabadságot is jelent, de éppen ebben rejlik óriási veszélye is... Aki gazdag, az időt nyer, hiszen idejének egy jelentős részét nem kell feláldoznia azért, hogy dolgozzon, s ezzel megteremtse a létfenntertásához szükséges javakat. Ugyanakkor az "időn aratott effajta győzelem" igen könnyen nagyképűvé, sőt képmutatóvá tehet. Ezért mondja a magyar szólás: "Akinek a Jóisten gazdagságot adott, annak észt is adott."... Ki ne ismerne olyan hirtelen jólétbe-szédült embereket, akik egyből mindent jobban tudnak mint mások?

Ha megnézzük a volt szocialista országokat, akkor egyértelműen láthatjuk, hogy azok a pártállami funkcionáriusok, akik sikeresen átmentteték hatalmukat a megváltozott feltételű új gazdasági életbe, nem tudták megállni, hogy csöndben és háttérben élvezzék halálukig a kapcsolati tőkéjükből összeharácsolt vagyonukat, ehelyett továbbra is keresték a politika színterén a nyilvánosságot, hogy megszólaljanak, döntsenek, mint "okos" emberek... Vajha tudták volna, hogy merre van a helyes irány!

A gazdag azt hiszi, hogy nincs szüksége semmire, senkire, s ezért gyakran még azt Istent is félreteszi. Az istentelen gazdagságnál nincs nagyobb gonoszság a Földön!!! A gazdagság, ha már kevéske jószándékkal is párosul (Széchenyi!), akkor sok szép szociális projekt valósulhat meg, de ha nincs ott a jószándék, csak a gyűlölködés, akkor romlást hoz a gazdagság. Példákat találhatunk eleget a világban...

Az Istent felejtő gazdagnál nincs nyomorultabb ember a világon! Az ilyen ember ugyanis azt mulasztja el, amit már soha nem tehet jóvá: a jónak elmulasztását. "Aki tehetné a jót, de nem teszi, bűne az annak!" - tanít minket a Szentírás. Az ilyen önmagának élő emberek szánalmas ripacskodásától hangos e mostani kor. Mindig is voltak ilyenek, de manapság tömegével vannak. Ezért olyan igazságtalan a világunk, amilyen...

Isten igazsága azonban az, hogy egy pillanat alatt kiszólíthat minket ebből a világból, s abban a világban, az ő dimenziójában már egészen más törvények uralkodnak. Aki ennek valóságát már itt és most felismeri, az új életet nyer... Isten-, s ember-szeretetben telnek napjai és hűségében elmondhatja azt, ami kevesek kiváltsága: boldogan élek, mert Istennel együtt járva én vagyok a leggazdagabb ember a világon...

Nemcsak Mózes, mi magunk is szabadkoztunk már: nem vagyunk a szavak emberei... Talán néhányszor már fel is róttuk szeretteinknek, közvetlen közelünkben élő embertársainknak, hogy "ezek bizony csak szavak" - mostmár valami "konkrétumot" is várunk... Naponta használjuk szót - s milyen tragédia, ha valaki már senkivel nem tud beszélni (talán saját kutyájával se) -, de többnyire mégsem vagyunk tisztában azok erejével. Nem tudatosul bennünk, hogy szavaink simogatások, testünkbe zárt lelkünk láthatatlan köldökzsinórja az Isten felé, s az egyetlen út melyen keresztül épülhet az egység embertársainkkal.

Sokszor kellemetlen helyzetbe is kerültünk, mert ami a szívünkkön volt, azt a szánk kimondta. Nos, az ember ilyennek teremtetett, nem tudja elviselni a hazugságot. Igazságszeretete munkálja szabadságát, mert szabadság nélkül nincs, nem lehet meg az emberi élet méltósága. Pártállami gondolatrendőrségek mindenkori feladata volt, de a csúcstechnológiás megfigyelő-rendszerekkel felszerelt titkosszolgálatok ma is keresik-kutatják a másképpen gondolkodókat, mert minden hatalmat birtokló/bitorló tudja, hogy szavak a cselekvő akarat előfutárai.

A szerelmesek - akik leginkább keresik az egységet - érzik legjobban, hogy szavaik simogatások... A "szép szó szerelmesei" pedig lelkük nyugalmát találják meg egy-egy jó könyv elolvasásában. Szavakkal csillagokba röpíthetjük a másik ember lelkét, de ugyanakkor kegyetlenül megkeseríthetjük az életét. A szavak erejével különösen is tisztában van a politika, s az őket kiszolgáló, "tájékoztatást" nyújtó média pedig nagyhatalommá nőtte ki magát az utolsó száz évben. Ha haszontalan szavainkról számot kell adnunk az ítélet napján - Ezzel azért számoljunk! -, akkor bizony alig lesz valaki, aki bemehet a mennyek országának kapuján... Kívül maradnak az ígérgető politikusok, az agitációs-propagandista primitív-lelkű pártkatonák, a mindekori hatalomhoz dörgölődző szolgalelkű bértollnokok hatalmas tábora, de kívül maradnak azok a papok, lelkészek, prédikátorok is, akik igehirdetésükben nyájasan beszéltek arról, hogy hány liter víz folyt ki a lurdi forrásból, csillogó humanista gondolataikkal ámulatba ejtették a szószék alatt ülőket vagy éppen törvényeskedő, szektás magyarázataikkal vallásos neurózisba kergettek milliókat...

Ki menekülhet akkor meg? Csakis az, aki már itt felismeri a szó Isten-adta evangéliumi erejét, s azt nem mások kihasználására, hanem (meg)segítésére használja. Aki tudja, ha szavait képes megzabolázni, akkor nemcsak testének, de egész életének urává is válik, s akkor úgy él, ahogyan azt az Isten is szeretné látni: Megbocsátó szeretetben, a szó hatalmával másokat és önmagát is építve... Hogyan? Igen egyszerűen: ha Isten megszólít minket, akkor mi igent mondunk...

Sötétség és világosság, jó és rossz, élet és halál, kezdet és vég... Fogalmak, melyekkel megpróbáljuk leírni a körülöttünk lévő valóságot. Amit nem ismerünk, aminek neve nincs - gondoljunk csak Ádámra, aki mindennek, amit elé vitt Isten nevet adott -, attól tartózkodunk. Örök emberi tulajdonság ez. Szőlők aggodalmaskodnak, hogy gyermekeik kikkel barátkoznak - a teenagger nagy felháborodására -, hiszen ő ismeri a barátját... aztán kiderül sokszor, annyira mégse, de ez megint egy másik történet.

Nem kell hosszasan ecsetelni, hogy milyen hasznos, nem utolsó sorban kényelmes dolog, sőt a gyermek számára gyakran félelmet űző, hogy odamehetünk a villanykapcsolóhoz, s a sötét szobában egy szempillantás alatt mindent beborító világosság támad. Ez olyan megnyugató érzés... Jól emlékszem, első osztályos voltam, s egy téli estén valamiért szüleim egy estére magamra hagytak. Csabacsűd első házai között építették nagyszüleim a hosszú parasztházat, így az a falu szélén állt... egy kiserdőcske hatalmas cserfái tövében... Napfényes időben kimondottan biztonságot nyújtó idilli hely volt, de sötétben, ha enyhe szélzúgás is társult hozzá, kimondottan félelmetesnek tűnt... Nos, egyedül voltam a nagy házban, s bizony féltem. Ezért minden helyiségben, még a fürdőszobában is felkapcsoltam a villanyt... A megnyugató biztonság álomba szenderített, úgy találtak rám hazatérő szüleim.

Nagy dolog, ha valakinek a fejében gyúlnak fel a fények, s rádöbben az élet igazságaira, s nem hadakozik a jó ellen, hanem életébe elkezdi azokat beépíteni. Az igazi nagy ajándék mégis az, ha valakinek a szívében gyúl ki a világosság, a szeretet világossága. Ez a belső fény az, ami eligazít. Tanulásban és munkában, emberekkel való viszonyomban, nemkülönben hivatás-választásomban és természetesen párválasztásomban is. Ha hiányzik ez a belső világosság, akkor hibát hibára halmozunk, s nemcsak ideiglenes, de totális életvezetési kudarcot is vallhatunk.

A keresztény (krisztusi) ember tudja, hogy ez a mindent megvilágosító kincs az Istentől, a Világosság Atyjától jön, száll alá - tökéletes ajándékként. Ezt nevezik évezredek óta kegyelemnek. Rendkívüli erő ez, csodákra is képes: Isten nem bazáros mutatványos, Ő soha nem áll elő látványos cirkuszi produkcióval... De megteszi azt, amivel olykor a legnagyobbak is hiába próbálkoznak: megfordít életeket! Aki eddig istentelenül élt, az elkezd imádkozni és istenesen élni... Nem azért, mert fontos lenne számára, hogy mit mondnak a többiek, hanem azért, mert ebben találja meg lelke nyugalmát, élete sorsára-szabott teljességét.

A kincs, azaz az Isten Szeretete bennünk van, cserépedény-életünk hordozza azt. Vigyázzunk ezért rá, hiszen nemcsak a cserépedény, de életünk is törékeny...

Amíg élünk, remélünk! - mondogatjuk néha, erősítve a régi felismerést: aki nem remél, az már nem is él... Mindenki reménykedik valamiben vagy valakiben. Van aki reménységét a múlandó világba veti, ezért igyekszik élvezni annak javait. A "Jajj, csak le ne maradjak erről!"-érzés mégis fogságban tartja, hiszen nem lehet megfoghatóval pótolni a megfoghatatlan utáni vágyakozást. Ez utóbbi pedig mindannyiunk lelkében ott mozgolódik. Igényünk a szépre, a jóra, a hétköznapok békességes pillanat-csodáira - mindannyiunk életében fontos mozgató erő. Vannak különösen erős motivációink, melyekért élünk-halunk: ilyenek gyermekeink... A gyermek - a jövő ígérete - ékesen példázza azt, mire is van szükségünk. Igazából arra, amit csak ajándékként kaphatunk. Hiába is próbálunk mindent megtenni, hogy kijátsszuk/kierőszakoljuk Isten akaratát - értsd fogamzásgátlás és mesterséges megtermékenyítés - éppen a gyermekáldással kapcsolatban vetődnek fel legnagyobb etikai kérdéseink. Ki miben vagy kiben reménykedik...

Legújabb tudományos kutatások szerint a gyermek egészséges magzati fejlődését a kismama lelki állapota alapvetően meghatározza. "Szerelemgyerek" - mondták a régiek, amikor egy gyermek különösen is szép volt... Nyilvánvaló, az a nő, aki őszinte "sors-szerelemben", biztonságban, elrejtettségeben él(het) Isten-adta párja mellett, annak gyermeke egészen mást él át a méhen belül, mint az a gyermek, akinek anyukája éppen aktuális szociális krízisét éli át, "barátja" élettársa otthagyta vagy éppen nem is tudja, hogy ki leendő gyermekének apja... Csoda-e hát, ha ilyen sok a pszihotikus, különböző zavarokkal küszködő fiatal manapság? A madárkák is - pedig nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mégis mielőtt tojásokat melengetnek, előtte fészket raknak... Jóllehet a természetben is akadnak érdekes kivételek - lásd kakukk -, de még a kakukkmadár is tudja, hogy fiókáinak fészekmelegre van szükségük...

MIndez azt jelenti, hogy az élet alapvető, Isten-alkotta törvényeit nem lehet büntetlenül kijátszani. A teremtés rendjét nem fogja megváltoztatni az Isten a 20-21. századi ember kedvéért sem! S ha feldobjuk aktuális (bűn)kövecskéinket az ég felé, s azok visszhullanak fejünkre, s fájdalmat, sérülést, esetleg tragédiát okoznak, se Istent, se a gravitációt ne kárhoztassuk, csakis egyedül magunkat!

Lelketlen világ! - sóhajtunk fel olykor, amikor igazságtalanságot tapasztalunk... Hiába a jogosság, önmagában a törvény szava még nem old meg mindent. Az igazság szeretettel együtt képesít fel nagy dolgok megcselekvésére, például arra, hogy kicsivé válva szolgáljunk. Az Én, az Ego előtérbe tolása, a "nekem-nekem-nekem" öntörvényűségének eszelős érvényesítése teszi az emberek hétköznapjait nemcsak nehézzé, de olykor szinte elviselhetetlenné.

Pénzügyi válságot élünk meg, megszorító intézkedések árnyéka vetül ránk, a tisztességes adófizetők által működtetett állam százmilliárd eurókkal támogatja, s egyben menti is azokat, akik előidézői voltak ennek a nem elsősorban pénzügyi - hiszen ez csak a jéghegy csúcsa -, hanem bizalmi válságnak. Mennyi munka, építenivaló, kijavítandó lenne ebben a világban, s százmilliók kényszerülnek munka nélkül élni! Mégha ki is mondják, hogy globálisan újra kellene értékelni a pénz szerepét, sok reménységre okunk nincs - legalábbis az emberiség történelme erre tanít. Magyarul, minden marad úgy, ahogyan eddig volt: Munka helyett segélyeket osztogatnak mindenütt a világban, s tovább erősödik a megélhetési agresszivitás, a nihilizmus... Itt már egyedül csak az Isten segíthet! Aki azt mondja: "Hat napon át dolgozzál, s a hetediken pihenj meg!" Sajnos a Teremtő Istennek nem ez az egyetlen törvénye, amit nem tart be a ma embere... Ahol tudja, áthágja a korlátokat, mert elhiszi, hogy Istennel együtt "nem jó" csak nélküle lehetséges a boldogulás.

Jegyezzük meg gyorsan, hogy az az Isten - pontosabban az az istenkép! -, amit sok-sok könyv hirdet tényleg olyan, hogy a jóérzésű, természetes észjárású ember elfordul tőle. Isten nem a tökfilkókat és érzelmi degeneráltakat akar látni ezen a Földön, hanem felelősen gondolkodó érző-szívű, istenképűségüket önmagukban felfedező embereket! Az ilyen ember-típus alkalmas arra, hogy helyét megtalálva szolgáljon, s ne pedig kijátszva a jogot, megcsúfolva az Isten örök törvényeit parazita módon élősködjön az adott közösségben. A betű, azaz a törvény - bár jó - sosem oldja meg teljesen az emberlét problémáit, hiszen annak igazi problémája nem anyagi, hanem lelki természetű.

Az Isten szívébe záró keresztény ember tudja, hogy mik Mennyei Atyjának elvárásai, s igyekszik azokat betölteni. Nem azért, hogy ne kapjon büntetést, hanem azért, hogy élete megelevenedjen napról, napra. Ez a kegyelem...

Jézus mondja: "Ingyen kaptátok, ingyen adjátok". Ez azt jelenti, hogy aki elkötelezettjévé válik az Istennek, az mindenféle ellenszolgáltatás nélkül tegye dolgát. Pál apostol - zsidó lévén - tudja, hogy mi az ami "megéri", s mi az, ami nem... Ennek ellenére vagy éppen ezért érdekes az ő kijelentése: "Mindent kárnak és szemétnek ítélek a Krisztusért!" Azaz: vannak dolgok, amik nem mérhetőek, fejezhetők ki az evilági "értékegyenletessel" - a pénzzel. Nem lehet vagyoni ellentételezést eszközölni egy kiontott emberéletért, nincs pénzben kifejezhető nagysága az egészségnek, az örömnek. Éppen ezért nem vásárolható meg sem a hit, sem az üdvösség. A történelem tanúsága szerint volt időszak, amikor ez mégis lehetségessé vált - Luther Mártonunk eredményes fellépése a "búcsúcédula-üzlet" ellen mindenki előtt ismert. A "trón és az oltár" összefonódása pedig végigkíséri az Egyház történelmét. Azt mondhatnók, hogy Isten igéjével való nyerészkedés a múlté - a valóság azonban mást mutat.

Ma is vannak olyanok, akik - közhelyes a szó, de helyénvaló - nem "kispályások"... Ismert tény, hogyan mutatnak hajlandóságot különösen az újprotestáns csoportosulások arra, hogy nagylelkű pénzadományokat elfogadva, állítólagos "szociális" projektekbe visszajuttatva azokat, a "fekete" pénzeket tisztára mossanak. (Csak a "korlátlan lehetőségek" hazájában működik többtízezer olyan nagyságú alapítvány - melyek költségvetése a híres Rockefeller Alapítványéhoz hasonló vagy azt meghaladja.) A lelkiismerettel való kereskedés - Tkp. jó ügyet szolgálunk! - az emberi civilizációval egyidős. Feloldozást azonban nem soha nem az egyházi személy, hanem a jelenvaló Szentlélek munkálja. Éppen ezért pénzt elfogadni, üzletelni, nyerészkedni az Isten Igéjével: bűn. Bűn, amit az egyháztörténelem simonia és/vagy nepotizmus szakfogalmakkal jelöl.

Pál példát ad atekintetben, hogy evangéliumhirdetésének egzisztenciális hátterét maga biztosítja. (Sátorkészítő "kisvállalkozása" függetlenséget, tisztes megélhetést biztosított az egyébként is puritán életvitelre hajló apostolnak.) Ez azt jelenti, hogy az ÚRnak való szolgálat ma is közösségben végzendő feladat. Jézus ezért küldi ki kettesével a tanítványait, s talán ezért mondható "eredményesnek" manapság is az munka, ahol ketten állnak az ÚR szolgálatában. (Ideális eset - protestáns gyülekezetről van szó - az, ha a pap felesége a kántor...) Tény, hogy sok papfeleség igencsak emeli a gyülekezeti munka hatékonyságát, de az is igaz, hogy akadnak olyan esetek is, ahol a pap és felesége nem "egy emberként" szolgálnak. Egy bizonyos: örömmel szolgálni az ÚRnak csak közösségben (együtt) lehet.

Ami pedig az egyházi személyek bérezését illeti... A számok magukért beszélnek! A teológiát választó fiatalok több mint 70%-a nő, s ahol hajlandóak szerényebb díjazásért is dolgozni, az mutatja az adott tevékenység (értsd romló) társadalmi megbecsültségét... A paphiány lassan égetővé válik protestáns berkekben is, a túlterhelt lelkészek/lelkésznők produkálják is a nemkívánatos mellékhatásokat: italozás, a nem éppen példaértékű életvitel, a válások növekvő száma...

Aki mindezen tények ellenére a lelkészi hivatást választja, különleges életet élhet: bizalmat élvezhet, betekinthet emberek életébe, megtapasztalhat sok örömet és persze bánatot is, okulhat és bölcsülhet, s nem utolsó sorban olykor meg-megcsillan számára még az Isten Végtelen Kegyelme is, szeretetének szavakba nem önthető gazdagsága - s ez kevesek kiváltsága...

Amikor egy ember megszületik erre a világra, akkor mindig kiderül: a legnagyobb, a leggazdagítóbb ajándék az egész életben az egészséges gyermek... Boldog apukák kóstolgatják a frissensült apaság ízét - nekik másképpen telt az elmúlt kilenc hónap, mint feleségüknek -, gyanítom, többségük még nem is fogja fel mit jelent mindez: gyermekünk van! Aztán telnek-múlnak a hónapok, s az évek, a világ legmagátólértődőbb dolgaként veszik a csodát... nem ketten, hanem hárman "vagyunk". A kis "jövevény, mintha mindig is ott lett volna közöttük - az Élet csodája ez.

Aztán ahogy növekszik a gyermek - egyre inkább belesüllyed ő is ebbe az anygvilágba, önzése erősödik, s a szülők - csupa szeretetből - elhalmozzák mindenféle kacattal, hogy ne szenvedjen az a szegény gyermek semmiben hiányt, legyen boldog gyerekkora. Ebbéli jószándékuktól elvakult szülők így adnak gyermekük alá idejekorán százlóerős motorokat, gyorsan száguldó autókat... el is "szállnak" velük ebből a világból. Utak mentén láthatjuk a szebbnél szebb emlékeztető márvány-táblákat, melyeken mindig friss a virág - hiszen a fájdalomtól és gyakran a lelkiismerettől is kínzott lelkű szülők kegyhelyként keresik fel a élethossziglani szomorúságuk tragikus állomását... Ilyenkor már nincs értelme semmilyen vádló kérdésnek "Mi lett volna? Ha..."

Aki szerencsésen túléli ifjúságának cukor-matériába-merített bódulatát, az jó eséllyel indul el kacat-gyűjtögető életének: "Legyen házam, autóm, egzisztenciám... no meg legyen majd egy feleségem/férjem is!" A környezet/kor diktálta életfilozófia munkálkodni kezd a lélekben. Talán nincs is semmi baj egészen addig, amíg van erő, egészség, életkedv, de az erdőből kifelé futva (negyven év fölött) mindenki elgondolkodik az élet értelmén. Tényleg ez az élet célja: Gyarapodni és gyarapítani? Van is elég középidős válsággal küszködő nő és férfi, válás is akad bőséggel...

A végső igazság első erődemonstációja ez: nem vihetsz ki semmit ebből a világból... "A halotti ruhán nincsen zseb!" - mondja egy német közmondás, melynek igazságtartalmát a régi korok embere is ismerte, s megfogalmazta, csak másképpen. A legnagyobb gazdagság mindig az ember születése, a legnagyobb veszteség pedig, amikor valaki "kimegy" ebből a világból. "Vele együtt egy világ tűnt el" - Madách: Ember tragédiája. Az Istenben bízó ember éppen ezért jól rangsorol, s nem esik pánikba... Tudja, hogy nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért, nem az ember van a vagyonért, hanem a vagyon az emberért.

Akkor miért adjuk fel ezt a prioritást?

Seneca szerint a harag „rövid ideig tartó őrület, annak testi és lelki jeleivel” akiket pedig hatalmába kerít a tartós harag mint szenvedély, azokon „a pillanatnyi őrültség tartós jeleit” láthatjuk. A harag olyan, mint a hegyen épült város - nem rejthető el, mindezen felül az indulatos ember gondolkodása teljességgel "abnormális". Nem lehet szót érteni vele, hiszen nem a tények érdeklik, pontosítva: az ilyen ember a valóságot a zabolátlan érzelmein keresztül látja... Számára nem létezik objektivitás - ezért is mondják, hogy a harag rossz tanácsadó, hiszen olyat "ajánl", aminek nincs érvényessége.

A haragos ember tehát nem tudja érzelmi impulzusait kontrollálni, s ez kihat egész gondolkodásmódjára. Az "önszabályozás" az "önkontroll" jézusi terminológiával az "alázat" isteni erény, melyek ellenében a bűnök munkálkodnak. Az indulatos ember lelkében a kiváltó ok leggyakrabban az irigység, a féltékenység. Mára az orvostudomány meglehetősen jól feltérképezte a harag belső szervekre, ideg- és hormonrendszerre gyakorolt hatását. A harag nyomán izomfeszülés, pupillatágulat, belső szervek remegése, a vérkeringés fokozódása lép fel, a tartósan fennálló harag pedig megváltoztatja az immunrendszer működését is. Kimutatták továbbá, hogy a megbocsátási készség a testi-lelki egészség megőrzésének egyik védőfaktora.

A megbocsátásra képtelenek lelkileg bebetonozva ragaszkodnak gyűlöletük tárgyához még akkor is, amikor annak vélt vagy valós kiváltója esetleg rég halott. Azáltal hogy a múltat konzerválják, a belső ártó folyamat tovább tart bennük, egyre torzítja érzelmeiket, gondolataikat, és belső tüneteik is jelentkeznek. A meg nem bocsátók olyan tünetképzési mechanizmusba kerülnek, amiből egyedül soha többé nem tudnak kikecmeregni. Nem véletlenül mondja a kínai bölcsesség: „A bosszúálló ember jobb, ha azzal kezdi, hogy rögtön két sírt ás, az egyiket saját magának.”

Sok életvezetési bölcsességet ismert a régmúlt korok embere is, összefoglaló értékrendjében mindenek alapja az Isten volt... Manapság Istenre hivatkozni korszerűtlennek tűnik, de aki el akarja kerülni az élet nagy gödreit, s nem akar nagyot csalódni az emberekben, az jobban teszi mégis, ha az ÚRban bízik. Az emberi közösségben ugyan lehetséges az egyedüllét fájdalmát feledtetni, de oltalmat találni, magányt oldani csakis az Isten tud...

Aki készséget kapott a folyamatos változásban az Örök Isten rejtjeles "ujjlenyomatait" meglátni - az teljes életet él... Mindegy, hogy mit vizsgál az ilyen ember: a csiga házát, a kígyó útját vagy éppen az ember lelkét - mindenütt az Istenbe "botlik". Éppen ezért Istent kifürkészni a teremtett világban nem magas, akadémikus teológus tudomány, hanem emberlétünk alapmotívációja. Enélkül nem is tudnánk létezni, legfeljebb vegetálni... s reprodukálni a "fölöslegest". Aki legalább egyszer már rácsodálkozott tovaillanó homokszem-létére a létezés univerzumában, s cseppnyi életére az Idő óceánjában - az tudja mire is gondolok.

A zsellér (nincstelen napszámos) egyetlen vagyona az idő, amit odaszán az adott munkára. Őseink dolgos életének, kitartásának, küzdeni-akarásának, s mindenekelőtt Isten megtartó kegyelmének - amikor a rosszból is a jót hozza elő - köszönhető, hogy az Idő Folyamában mi ma itt vagyunk/lehetünk, s elmélkedhetünk egy-két percben arról, "Mivégre is?" vagyunk ezen a világon...

Életünk valóban árnyékhoz hasonló. Tulajdonképpen azért vagyunk, mert Isten Szeretet-Napjának sugarai reánk esnek, ezért láthatjuk önmagunkat és másokat is, mert létünkkel árnyékot vetünk az Isten időszalagának nekünk rendelt szakaszára... S persze mozgunk! Futunk-szaladunk-ficánkolunk, de mi ez a mozgás ahhoz képest, amit Isten tesz meg értünk? Ő ugyanis naponta felhozza Napját mireánk, hogy ha másban nem, hát a kelő vagy nyugvó Nap egy kicsit időt-, s gondot-felejtő néhányperces sugaraiba belemerengve megérezzük a Teremtő, Örökkévaló Isten "ízét".

Ezen a mai napon is számtalan feladat vár ránk. Találkozások, melyek akár utolsók is lehetnek. Ki tudja?... Egy bizonyos: Mindennapos történéseink hátterében ott van Isten, dobogtatja szívünket, hogy élhessünk... Vajon a mi szívünk miért, kiért dobog? Vajon minden hetedik dobbanása hálaadás-e?...

Minden út egyszer véget ér, s minden folyó egyszer eléri célját... Semmi sem örök, mi mégis az örökkévalóság után vágyakozunk - mi ez, ha nem ékes bizonyítéka annak, hogy a belénkplántált isteni rész keresi "Gazdaját"? Kutatja mindenben és mindenkor, hiszen megnyugvást csak Őbenne talál. Miközben létünk a végső befejezés, s a személyes vég felé tart, újra és újra feltesszük a kérdést: Mi az amit itt és most tennünk kell? Az Ige megadja a választ: cselekedni Isten akaratát!

Sokan meditatív mélységekben próbálják kikutatni, mit is kíván a Teremtő az életünkben - de érdekes módon Isten mindig ott nyilvánítja ki magát, ahol "történnek a dolgok"... No nem egészen úgy, ahogyan azt az ember gondolja! Számunkra fontosak a mobilitással összefüggő események, vonzanak az önmegvalósítást ígérő álmok, de az igazi "történések" ott vannak, ahol érték teremtődik, ahol áldozatot hoznak emberek egymásért: azaz a családban, a kisközösségben, ott ahol életünk több mint kilenctized részét leéljük.

Az Isten akaratának elsődleges teljesítése tehát ez: "Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért!" Természetes igazságérzetünket borzolja ez fel, hiszen ha megdobnak minket kővel, az első gondolatunk nem az, hogy kenyérrel dobjunk vissza... A jóra való törekvésünknek azonban gátat szab mások határtalan önzése, ezért javasolja az apostol: amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Nehéz kimondani, de vannak örökös gonoszkodók. Olyan embertársaink, akiknek úgy magánéleti harmóniájuk, mint hivatásbéli eredményességük erősen kétségbevonható - s ezt természetesen jól tudják ők is. Tehetség, szorgalom nélkül csak ideig-óráig lehet karriert építeni, csak szexuális vonzalomra alapítani társkapcsolatot, sőt családot ugyanolyan végzetes hiba, mintha csak "szeretetre" akarja alapozni az életét két fiatal... Az életvezetési hibák idővel kiütköznek, s nem csoda, ha emiatt sokan elégedetlenek, frusztráltak lesznek. Velük kapcsolatban mondja tehát Pál apostol: éljetek velük békességben, amennyire tőletek telik...

Isten az ilyen "békességes" magatartást megáldja. Lehetősééget teremt ugyanis arra, hogy megváltozzanak emberek, erősödjenek közösségek és olykor-olykor megnyilvánuljon a kegyelem, s egy istentelen élet, istenessé váljon... Lehet-e ennél szebb választ találni az elmúlásra? Aligha...

Nem is olyan rég - nagyanyáink idejében -, amikor még a gonoszság kiszámítható(bb) és látható(bb) volt, s a hűség élethossziglanitást jelentett a közös küzdelemben, s nem a kölcsönös előnyök alapján álló felbontható szerződést -, akkor különös varázsa volt szónak: szerelem... Szer, azaz törvény, elem, azaz alap-építőkő. Milyen különleges, Isten a "böhémótot" azaz a vizilovat is szer-elemmel szereti, olyannal, amilyennel Ádámot és Évát is teremtette. Mi ez, ha nem annak kifejezése, hogy Isten az Élet "elkötelezettje"? Azaz, minden, ami él, mozog - s még halottnak hitt kőben is atomok százmilliárdjai keringenek szüntelen(!) - az Istennel szoros kapcsolatban áll, elválaszthatatlanul...

Egyedül az embernek adatott meg a szabadság, hogy erre a kapcsolatra - ha úgy gondolja nincs szüksége rá - nemet mondjon. A "nemet-mondás" életünk része, s aki nem tud nemet mondani, az sok kellemetlenséget, bajt "hív be" életébe, de vannak dolgok, amikben csak az igennek van érvényessége... Igent kell mondani az Istenre, igent kell mondani az Életre, igent kell mondani a Szerelemre. Az élet Legfelsőbb Törvénye (szer-elem) ugyanis nem tűri az ellentmondást. Aki packázik vele, az számoljon azzal, hogy őt is elmaszatolja az Élet, sőt ha valaki pofozkodik az Élettel, csak idő kérdése, hogy mikor kapja meg ő is a válasz-pofonokat...

Az ember - mivel végtelenül önző teremtmény - mindig készséges a hűtlenkedésre. Legyen az Istennel való kapcsolat, emberekhez való viszony, a hűtlenség (elhagyás) csábítása óriási! Csak az élettelen tárgyakhoz (vagyon!) tud igazán ragaszkodni ember, s ebbéli ragaszkodásában az Élet sem drága neki... A keresztény ember azonban ismer egy titkot, ez pedig az önfeláldozó szeretet titka. Ez a titok maga a Krisztus, akinek tanítása eljuttathat az Élet szeretet-szolgálatára. A krisztuskövető ember azonban jól tudja azt is, hogy akármilyen nagy is ez az elhatározás, a kedv bennünk a szépre, a jóra, az igazra - Isten gondviselő kegyelme nélkül minden kitűzött szép célunk csak délibáb.

Ezért fohászkodunk naponta a Szer-elem Istenéhez, s keresünk benne elrejtettséget, nyugalmat és békességet, hogy fogadhassuk Tőle mindennapi kihívás-jutalmú feladatainkat, s az ezzel járó reménységgelteli derűt...

Egyszerre két széken, két lovon ülni nem lehet... mégis sokan próbálkoznak vele. Igaznak is, meg hazugnak is lenni szintén képtelenség, de bőven akadnak olyanok, akik elhiszik, hogy attól még lehet valaki igaz, hogy egy kicsit hazudik néha-néha, s a hazugság csak akkor hazugság, ha kiderül. Sokan abban a (tév)hitben élnek, hogy a sokszor elmondott részigazság (mert a fennmaradó része hazugság) idővel igazsággá válik - márpedig ez nem igaz! Ha nem szerettem a férjem, a feleségem kezdetben, akkor húsz év múlva sem fogom szeretni. Megtanulhatok vele korrekt módon együttélni, de ha kezdetben nem szerettem őt bolondulásig, a korrektség száz év múlva sem fog átalakulni vad szerelemmé... Igen sok igaz módon viselkedő ember pedig azt gondolja, hogy a saját magával elhitetett vélt igazság nem hazugság, jóllehet hazugság ez is...

Sem magunkat, sem az Istent nem lehet becsapni. Az élet törvényszerűsége, hogy a hazugságot követi a büntetés. Általában nem rögtön, sokszor nem is láthatóan, de követi. Így válnak egykor prominens politikusok alkohilistává, egykor ünnepelt sztárok zokogó idegbeteggé... A lelkiismeretet ugyanis nem lehet elhallgattatni. Luther szerint hasonló az a pincébe zárt kutyához, melynek ugatása bizony fel-felhallatszik az emeletre. Évek, évtizedek múltán, amikor már elfogyott önzésünk ereje, s lekopott rólunk minden önigazoló hetykeség, akkor egyszercsak elemi erővel megmozdul a lélek, s nem ritka ilyenkor az egész személyiség tragédiába futó "földrengése" sem. Hihetetlen, de minden ott, úgy, s olyan erővel folytatódik, ahol, s ahogyan évtizedekkel azelőtt elfojtották a körülmények, az áligazságok és álérzések a lelket...

Jób szerint az ember nemcsak a másik embert, de magát is "készségesen" becsapja. Ezért hívja fel barátai figyelmét arra, hogy az Istennel való őszinte szembenézés nem kerülheti ki az igazságot. A törvény mindannyiunk szívében ott van, s ha hagyjuk érvényesülni, akkor békesség költözik lelkünkbe. Isten teremtett rendjének elfogadása, s kegyelme révén az abba való belesimulás az áldásos élet, maga a mindig is vágyott harmónia a világgal, Istennel, s nem utolsó sorban önmagunkkal...

A káini időkben, amikor nem volt ritkaság a 800-900 éves ember - így a Biblia - volt egy ember, Énók, aki "csak" 365 évig élt... s egyszercsak magához ragadta az ÚR. Énók tehát nem élte végig az életet, de teljes életet élt - ezt jelzi életéveinek száma: a 365. Életében volt tavasz és nyár, ősz és tél is... Isten szeretete minden "évszakban" megtapasztalható.

A ma embere másképpen gondolkodik az élet teljességéről. Számára az élet akkor elfogadható, ha sikeres, akkor "teljes", ha minél kevesebb beteljesületlen kívánság marad a végére. Ezért van úgy, hogy az élet delének (35-40 év) vonzáskörzetében megbolondulnak nők és férfiak, felrúgják eladdigi családi életüket, s megpróbálnak "újat kezdeni" - ami általában a régi folytatása, csak más díszletekkel és szereplőkkel... A "bizonnyal lemaradtam valamiről"-érzés tisztes családapákat és családanyákat hajt kalandos tévutakra, melynek vége mindig fájdalom: családban, s végül a lélekben is. A Kígyó szava ma is milliókat elbűvöl: "Olyanok lesztek, mint..." Nos, hiába minden próbálkozás, az ember nem lesz olyan, mint Isten! Harmóniája - főleg nem az Isten nélkül - soha nem lesz léleknyugtató, hiába minden hamis bátorság, mellyel felrúgja a modern ember a jó tradíciókból megörökölt korlátait... Jeremiás az ÚRral vigasztalódik... Tudja, hogy az Isten szeretete megújul minden nap, s ha az ember nem fürdik meg minden reggel az Isten szeretetének fényében, akkor nem tud hűséges maradni: serm Istenhez, sem eberekhez, sem elvekhez, sem önmagához.

Várakozni a leginkább erőtfaló feladatunk az életben... amit tovább nehezít a reklámok naponkénti izgalom-zuhataga. Csoda-e, ha sok ember feladja? Megszédül, hamis reménységeket ébreszt magában vagy csak egyszerűen elfárad, mert belefásult az istentelenséggel vívott küzdelmébe... Az Istenben bízó ember tudja, hogy bár közösségben él, a lélek harcát neki személyesen egyedül kell megvívnia. Ebben egy Valaki azonban mindig segítségére van: Ő az Isten. Ezért akinek "osztályrésze" az ÚR, az nem keseredik meg, savanyodik bele a lét mindennapos küzdelmeibe, hiszen tudja és érzi, hogy Teremtő Urának hűsége kíséri őt minden léptében...

Ha valami nagyon nehéz vagy talán a legnehezebb egész életünkben: az a vigasztalás... Megvigasztalódni egyedül nem is lehet, csak közösségben. Pontosabban olyan közösségben - legyen az bármilyen kicsi, ahol Isten is ott van. "Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben" - mondja a Mester, "közöttük/bennük vagyok én is"... A Pártfogó/Vigasztaló/Szentlélek újra és újra megismétlődő csodája ez. Ez képezi az Egyház létalapját, enélkül bizony elvesznénk...

Ahogyan az Istent életéből kiszorító ember is elveszni látszik. A pénzt mindenható istennek kikiáltó ember most kétségbesetten, s tehetetlenül nézi, ahogyan egetkarcoló pénz-templomai, a csillogó-villogó bank-katedrálisok dominószerűen összedőlnek, kiütik egymást... Sajnos ez az "effektus" körbejárja az egész világot! A JóIstent mindezért nem lehet felelősségre vonni, Ő megtette a dolgát... Felhozta áldott napját jókra és gonoszokra egyaránt, érlelte a gabonát, s minden egyéb földi jót, de a JóIsten nem spekulált velük a tőzsdén! "Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?" - olvashatjuk Lukács evangéliumában.

Nagy szükség van a vigasztalásra, mert az ember - nem tanulván az előző generációk hibáiból - újra és újra megsebzi önmagát. Gyűlölködik, pedig szeretetre teremtetett, s nincs nagyobb csapás, amikor valaki úgy érzi, hogy ő már képtelen szeretni... Ami azonban az embernél lehetetlennek tűnik, az Istennél/Istennel lehetséges. Megtérhet a tékozló fiú és a tékozló lány, megkerülhet az elveszett drachma és az elveszett juh, s aki az utakon és kereszteződésekben ácsorog céltalanul, az is bejuthat az Isten országába. Ez az evangélium, ami hirdetteik! Hogyan? Tisztán, s igaz módon. Hiteles életű emberek közreműködésével, mindenekelőtt az őszinte beszélgetés által. Isten nyilvánvalóan nem arra adta a szó ajándékát, hogy káromoljuk Őt és egymást, hanem arra, hogy a szavakon keresztül vigasztaljuk egymást. Sokan szeretnék tudni (vagy talán már vélik is tudni) hogyan lesznek a végső napok. A hogyannál azonban sokkal fontosabb a: miért? Azért, mert Isten szereti ezt a világot, s érte mindent megtesz ma is...

Miben más az Istenben bizakodó ember a többitől? Jól láthatóan semmiben, hiszen homlokára írva "Én hiszek Istenben!" senki sem rohangál az utcán. Mégis, ha istenes ember közelébe kerülünk, érezzük, hogy ő másként szól, másként néz - Jézus Urunk mondása szerint a szem a lélek tükre - másként nevet, másképpen mosolyog. Lelkéből derű és békesség árad, az ilyen ember közelében lenni, egyszerűen jó. Isten azt szeretné, ha mindannyian ilyen emberekké válnánk.

Válnánk, azaz formálódnánk. Mert zsidónak vagy muzulmánnak lehet születni, de kereszténnyé csak válni lehet... Az első keresztények 2-4, olykor hat évig is tanították egymást. De mit is jelent keresztényként élni? Elkezdeni a Nagy Eszmélődést, mely a tapasztalatok/információk gyűjtését, egybevetését jelenti. A tanulás, az átformálódás időszakát nem spórolhatja meg senki! Gyorsan lehet az Istenhez megtérni, de olyanná formálódni, amilyenné Ő is szeretne látni minket, hosszú időbe telik, olykor egy élet is kevés hozzá. Azt gyorsan elhatározhatjuk, hogy mától teniszezek, úszok vagy hegedülök, de az eredményekhez kemény, szorgalmas évek kellenek. S ha az érték előállásához idő szükségeltetik, akkor miért lepődnénk meg azon, hogy tanulnunk kell az Istent?

Sarokban állni nagyon kellemetlen dolog, nem emlékszem, hogy valaha is - gyermekként sarokba állítottak volna... Amikor azonban katona voltam, akkor néhányszor kénytelen voltam állni, ha nem is sarokban, de a Lenti-i laktanya lőszerraktárának sarkán igen. Huszonnégyórás őrséget adni (kettő-négyórás váltásban) igen megterhelő. Esőben, hidegben, télen vagy nyáron, éjszaka vagy nappal - volt részem mindegyikben... Az őrváltás "gyönyörűségénél" talán nincs is szebb, amikor a felvezetővel jönnek a bajtársak, hogy átvegyék az őrhelyet... Ilyenkor, a hosszú órák csendjében, bizony az ember - ha akarja, ha nem - elmélkedik, gondolkodik: Életről, halálról, s persze az Istenről is. Akinek kezében volt már betárazott géppisztoly, s oldalán több száz lőszer, az tudja igazán miről beszélek... Nem csoda, ha sokan elveszítik a fejüket, s visszaélnek a lőfergyverekkel: a hatalom ördögi varázslata ez...

Isten szárnya alatt állni, egészen mást jelent. A szárny, a korlátlan hatalom szimbóluma, amely alatt állva védelmet élvezhet mindenki, aki oda húzódik. Az Istenben bízakodó ember jól tudja, hogy életéből nem űzheti ki a nehézségeket, s azt is tudja, hogy a feladatokat nem azért kapja, hogy azokat ide-oda tologassa, hanem azért, hogy megoldja. Megoldási kísérlete az embernek számtalan akad, de megoldása mindig csak az Istennek van. Elmondhatjuk, hogy mindazok, akik közelebb húzódnak Teremtőjükhöz, egyre kevesebb kudarcot, sikertelenséget élnek át, mert Isten közelében "megvilágosodnak" a dolgok: kiderül, mi az ami fontos, s mi az, ami érték és mi az, ami nem. Mi az, amiért érdemes minden erőmet belevetve küzdenem, s mi az, amit el kell engednem...

Mert nemcsak az eredményes küzdést, de az elengedés művészetét is tanulni kell. Isten ugyanis azért Isten, mert mindenhatósága okán akkor is tud adni, amikor elvesz... Mínuszból pluszt, hiányból teljességet csak az Isten képes csinálni, s aki átéli ezt a kegyelmet, az ujjong Isten szárnyának árnyékában...

Ha Isten is "megpihent" hatnapos teremtői munkája után, akkor nekünk embereknek különösen is szükségünk van a pihenésre... Pörgő világunk azonban nem kímél minket, viszonylagos nyugalmunk elleni támadásokat mindennap átélhetünk. Tetten érhetjük a csend elleni támadást áruházakban, boltokban, melletünk ülő fiatal minket is sértő erejű füllhalgató-ricsajában - mindenhol szól a "zene", illetve az, amit annak gondolnak. A magára és technikájára oly büszke modern ember nem szereti a csöndet, a nyugalmas pillanatok félelmet-keltő gondolatokat ébresztenek lelkében... S bizony a félelem az nagyon fáraszt! Ugyanis a folytonos aggodalom erőt vesz el. Legyen az bizonytalan közeljövő, vagy távlatos nagy, mégha "körvonalhiányos" is, megteszi a maga dolgát: alaposan erőtelenné tesz.

A Mester hívó szava talán soha nem aktuálisabb, mint manapság.

Sok a megfáradt ember. Iidőseinket megviselték az elmúlt évszázad bolondnál bolondabb "izmusai"... Áldozataivá váltak az önkénynek vagy ha kiszolgálói voltak a "rendszernek", akkor most lelkiismeretük gyötri őket. Nem csoda az sem, hogy a talán a középkorúak a legfáradtabbak, hiszen ők azok, akiknek a vállát a legtöbb teher nyomja. Gyereknevelés, később taníttatás egyre növekvő terhei, a nyugdíjkorig elnyúló egzisztencia-építés speciálisan magyar többismeretlenes feladványa, amihez jön az általános bizonytalanság a munkahelyeken, s ha marad egy kis erő, az a szülők eseti segítésére fordítódik. De fáradtak fiataljaink is! A teljesítményközpontú társadalom csak hibátlan fogaskerekű/észjárású embereket enged magába integrálni, azaz olyanokat, akik úgy gondolkodnak, ahogyan azt a "rendszer", a pénz-érdek megkívánja. Csoda-e, ha ebbe a "szép új világba" nem kívánnak fiataljaink beletagozódni, inkább választják a a hétvégi "bulik" bódító világát?

Ami legkiváltképpen fáraszt, az a türelmetlenség, a szeretetlenség és a hitetlenség. Nos, ezért tudunk szinte minden tv-csatornán csak krimit nézni fő műsoridőben, ezért "gyártják" nekünk úgy a híreket, hogy elcsüggedjünk, mert akkor nagyon hamar el is fáradunk! Fáradt embereket pedig úgy lehet vezetni/megvezetni, mint a birkákat... Ezt nevezik a politika magas tudományának, s most ne az aktuális politikai szereplőkre gondoljunk, mert ők mindig csak szereplők, de a színdarabot soha nem ők írják és nem is ők rendezik...

A Mesterrel együtt azonban más a helyzet. Az Ő országa - amibe hívogat - nem ebből a világból való... Ebben a világban ugyanis nem az Isten, hanem az ember az úr! Itt "zsebrevághatja" az ember a JóIstent, széttörheti a a jó erkölcs kőtábláit, s egészen halála pillanatáig még azt is hiheti, hogy életének ő volt az ura. De a végesnek egyszer a Végtelen elé kell állnia, s akkor minden kiderül! A sejtés is valóra válik: a terhek, amiket hordoztunk, nem az Isten, hanem mi magunk aggatuk a nyakunkba, s amiről azt hittük porban heverő gagyi, az csiszolatlan gyémánt volt... amit nekünk készített el az Isten, de bölcsessége erejével mindig félig elrejtve, szelíden kínálta fel, hogy a megtalálás, a felfedezés örömén keresztül is adhasson.

Jó és rossz - életünk útjelzői. Fontos történések, melyekkel egy hosszabb-rövidebb szakasza zárult le életünknek. Elválunk tárgyaktól, szokásoktól, emberektől, mert úgy érezzük, hogy már nem emelnek vagy talán nem is emeltek/segítettek csak egyszerűen kísérőink voltak, "ránk tapadtak". A belső és külső átrendeződés eseményekben jól megfogható, emlékelhető különleges metamorfózisa ez lelkünknek. Utólag látjuk meg aztán: a jóban is volt rossz, s a rosszban is volt valamilyen tanulság. De nemcsak visszafelé, előre is tekintünk ilyenkor, s reméljük, bölcsebben éljük a holnapot a tegnapnál.

Mindenki szereti az igazságot - mármint a maga igazságát! Sokszor csak utólag, az összefüggések nagyobb távlatában világlik meg: az igazságnak hitt igazság csak vélt igazság volt... Jóllehet életünk elválaszthatatlan kísérői a jó és rossz cselekedetek, nem szabad azt gondolnunk, hogy hol egyik, hol pedig a másik ereje kell hogy érvényesüljön. Isten azért mutatta meg szeretete nagyságát, mert azt akarja, hogy a jóra törekedjünk, s a rosszat kerüljük. Hozzunk áldozatot a jóért, s igyekezzünk segíteni azokon, akik a rossz vonzásában vannak.

Fenti életprogram egyszerűsége tulajdonképpen életünk legnehezebb feladata. Ebben az emelődésben és emelésben ugyanis teljes személyiségünkkel, teljes életünkkel "benne vagyunk" - nem tudjuk mintegy kívülről menedzselni a történéseket, hogy jól alakuljanak a dolgok, hiszen a történetben mi magunk is benne vagyunk. Ezért rendkívül nehéz a segítő foglalkozásban állók élete. Ahol nincs gyárkapu, s az érkezés-indulást bélyegző automata egyértelmű visszajelző csengése, ott bizony hazakerülnek a gondok - s ha akarja az ember, ha nem - be-bevillanak a családi életbe is. Akinek szívében a Krisztus szeretete honol, az ismeri a mértéket, s ha kell nemet mond vagy idézi a Mestert: "Ennyi elég!"

Számtalan családi-, házastársi-, párkapcsolati-élet romlik meg mert a felek kényelemből, lustaságból, talán egyfajta tudatlanságból is képtelenek a határozott döntésre. Zsidó hagyomány szerint a hazatérő embert mindig két angyal kíséri: az egyik a Gonosz angyala, a másik az Istené. Az otthon ajtaján azonban hárman nem, csak ketten férnek be, egy angyal mindig kívül marad. Csakis rajtunk múlik, melyikkel lépünk be abba a közösségbe, melyet Isten nekünk készített, hogy abban elrejtettséget, szépséget, egymásra- és Istenre-találást élhessünk át napról napra...

A gyermekek nem gazdagnak vagy szegénynek, hanem gyermeknek születnek... Természetesen a szociális környezet alapjaiban meghatározza egy-egy emberpalánta későbbi életét, de a világra-rácsodálkozás minősége nem attól függ, hogy van-e nagysebességű internetcsatlakozás a gyerekszobában.

A csúcstechnológiás Japánban a fiatalok elképesztő külsővel, extremitásig menő öltözködéssel hívják fel magukra figyelmet - évezredes tradíció: "A közösség mindenek felett, az egyén nem számít!" - látszik megtörni. Az egyén (individuum) fontosságát Jézus már kétezer évvel ezelőtt hirdette! Isten - mint Jó Pásztor - utána megy az elveszettnek, otthagyja a kilencvenkilencet, s megkeresi az elkószált egyet... Elég szomorú, hogy éppen az a kultúra, ahol az egyén értéke ennyire felmagasztalódik, az utóbbi időben bomlásnak indult. Az, hogy hanyatlik a keresztény kultúra, manapság nem világrengető hír, hanem egyszerű tény. Ahol piedesztálra emelkedett az individuum, ott veszik legkevésbé figyelembe az egyént - lásd abortusz! Csak Magyarországon az elmúlt évtizedekben milliószám öltek meg emberpalántákat ott, ahol a legvédettebb helyen lettek volna - édesanyjuk méhében. Nos, ne csodálkozzunk, ha népünk-nemzetünk ott tart, ahol: millió és millió angyal röpködhet "zavartan" az Isten közelében - hiszen élethossziglanos gondviselő feladatot kaptak volna, ha gondviseltjüket az ember brutálisan el nem pusztította volna... Persze elsősorban korunk stresszes világáért nem az angyalok a felelősek, sokkal inkább a lelkiismeretében megterhelt ember.

Megvetni nemcsak gyermeket lehet... Mindenkitől, aki nem elég erős vagy szép, tehetséges vagy hasznos el lehet fordítani a fejünket. Ítélkezéssel, előítélettel könnyen kizárható a másik ember abból a közösségből, amibe ő is beleteremtetett. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy mi lesz ennek a következménye... Budapesten közlekedve sokszor látom azokat a fiatalokat, akik a legnehezebb munkát végzik ásóval és lapáttal az útfelújításoknál vagy közüzemi hálózatok karbantartásánál. Nemegyszer megfordult a fejemben: vajon mennyire tisztességes bért fizetnek nekik mindezért? Az egy-két fröccs után - s aki nem fogott még lapátot a kezében az ne ítélkezzen! - vajon mennyi pénze marad még családjára, jövőépítésre, kultúrára? Gyanítom: nem sok... Hogyan lehetséges az, hogy munkanélküliek százezrei/milliói terhelik egy-egy ország költségvetését, s ugyanakkor hulló vakolatú elhanyagolt épületek, koszos utcák teszik kontrasztossá egy város vagy település képét?

De nem csak az épületek, az emberek sem kapnak elégséges figyelmet. Megdöbbentő az az európai körkép, mely szerint mindenütt a "racionalizálás" jegyében költséghatékonnyá igyekeznek tenni az idősek ápolását. Nyugtatók legkülönfélébbjeivel tömik tele időseinket, hogy "nyugton maradjanak" - Egyébként két ápoló hogyan is láthatna el harminc embert? - nemkülönben az így magasabb ápolási osztályba préselt "ápolt" a fenntartónak is több pénzt hoz a kasszába...

Aki azt gondolja, hogy a politikusi gárda generális lecserélése megoldást hozhatna, az a realitásoktól elrugaszkodott álmodozó. A megoldás ott kezdődik, amikor a családban Istenre-, emberre-, közösségre-figyelésre tanítják a gyermekeket... s akkor pár évtized múlva az elkövetkező generációk jobban teszik a dolgukat. Ehhez azonban szentülni kell a maiaknak, azaz keresniük kell az Isten országát...

Nehéz időket élünk... A tőzsdei spekuláció "értékteremtő" rangú tevékenységgé "avanzsált" az utóbbi évtizedekeben - keserű gyümölcseit most próbálják lenyeletni a társdalommal. Sokan - sajnos - el sem gondolkoznak azon, hogy mit jelent egy párszáz milliárd dolláros tőke-injekció. Néhány tíz tonna színes papírral több lesz az emberek pénztárcájában, de az alapvető probléma ezzel még nem oldoldódott meg! Azt viszont biztosan mondhatjuk, ezzel a merész lépéssel egy időre elodázzák a következményeket...Tipikus emberi, örök magatartás: jólét, a másik kárára!

Isten a világot igazságosnak teremtette. Nincs benne semmi sem ingyen, mindennek ára van, azaz mindennek következménye van. A mulasztásnak, a bűnnek hozadékát nem lehet lehet semmissé tenni, legfeljebb elhordozni. Ez az isteni igazság tükröződik a Jelenesések könyvében is - Isten nem feledkezik meg semmiről. Jóllehet az Ő órája egészen másképpen jár, de egyszer Istennél is körbeérnek a mutatók... S ha ez megtörténik, akkor elkezdődik a számonkérés!

Régi biblikus jelkép a végidőkkel kapcsolatban a sarló, az aratás szimbóluma. A sarló, mely elválasztja a földtől a búzakalászt - és egyszer s mindenkorra, máshová, a csűrbe juttatja a búzaszemeket. Ugyanígy a halál is kimetsz minket ebből a földi létből, s - reménységünk szerint a Krisztusért - bekerülünk majd Mennyei Atyánk Csűrjébe, az Örök Országba.

Minden kor embere sokat foglalkozott az elmúlással. A fáraók bebalzsamozták magukat, a nagy fejedelmek arany-, ezüst-, vas-koporsóba temettették el magukat, megint mások óriási emlékművet/mauzóleumot építettek, bebiztosítandó, hogy bizonnyal átjussanak oda, ahová minden emberlélek vágyakozik. Mi sem vagyunk különbek elődeinknél! Minél inkább közelebbinek érezzük az időt a végső elszámoláshoz - mert életünk búzatáblája egyre inkább aranyba sárgul -, annál inkább foglalkozunk a halállal.

A halál előtt viszont van egy élet, amit Isten nem véletlenül adott, s bizonyára nem azért, hogy a benne rejlő lehetőségeket elmulasszuk, s a talentumainkat elássuk. Életünk értelmének izgalommal teli keresésében számtalan igazságtalanság, emberi és "Isten-adtának hitt" korbácsolja lelkünk nyugalmát. A felülről, a Világosság Atyától kapott kereszteket mindig könnyebben viseljük, mert ahhoz erőt is kapunk. Ha úgy érezzük is, hogy ezt azért "mégsem érdemeltük meg", bizonyossággal tudjuk: akit Isten szeret, azt vesszőjével is "jutalmazza". Egészen másképp látjuk azonban azokat az igákat, melyeket mások akasztanak nyakunkba.

Az emberi önzés határtalan, olyan az, mint a rákos daganat. Nincs "határtudata", s csak egy törvény hajtja: terjeszkedni, terjeszkedni. Igaz, ez idővel önmaga létének akadályává válik, de másképpen nem tud tenni, hiszen nem egészséges sejtek ők, hanem rákosak. Az emberi önzés minden közösségben ott van. A legkisebb párkapcsolatiban éppenúgy, mint a nagypolitikaiban. Naponta bomlanak fel sírigtartónak álmodott házaságok, mert nem képesek a felek egymás és önmaguk önzését kezelni. Naponta történnek deliktumok közvetlen környezetünkben éppenúgy, mint távoli földrészeken, melyeket mind-mind az önzés táplálja. Nem csoda, ha elszomorodunk vagy szeretetünk lendületét veszíti...

Egyszer azonban mindennek vége lesz... s akkor az istenképűségéből kivetkőzött embernek nem kell többé tagadnia Istent, félredobni parancsolatait - erre ugyanis nem lesz szükség... mivel ez a világ már megszűnt...