Sokan teszik fel a kérdést a keresztényeknek: "Mi a jó abban, hogy oly sok mindent nem szabad megtenni? MIre való az a sok tiltás?" Nos, a keresztény ember sem nem mazohista, sem nem szent... Ugyanúgy csábítják a világ dolgai, mint minden más embert. Mégis mások vagyunk, olyannyira, hogy Pál a Római levélben megállapítva írja: "A világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését"... Akkor mégis van valami vonzó a lemondásban? A lemondásban nincs semmi vonzó, az bizony az esetek többségében fájdalmas. De ha tudom, hogy miért mondok le bizonyos dolgokról, akkor egészen más kapcsolatom világgal és emberekkel, akkor már a lemondásban is megérzem a végső öröm picinyke előízét. A szülők - különösen az édesanyák - gyermekeikért sok mindenről lemondanak, komoly áldozatot hoznak, de a gyermekek megelégedett mosolya végül kárpótolja őket mindenért. Egyértelmű: Odafigyelni az ÚRIstenre sokkal nehezebb, mint nem odafigyelni. Eltávolodni az Istentől szinte "magától megy" - erőfeszítést sem kell tennünk érte. Aki azonban az Istenre figyel, az Ige igazságaira figyel, az meglátja bennük az ember-ember és ember-Isten kapcsolatának örök törvényeit. Jól tudja a keresztény ember, hogy minden kimondott szónak, minden mozdulatnak következménye van: áldást vagy gyötrelmet vonzanak maguk után!

Ezt a világot - ahogyan olvashatjuk a Genezis első lapjain - Isten "igen jónak" teremtette. Barkácsolni rajta - hogy ti. jobb legyen - fölösleges. Az persze más kérdés, hogy az ember bűne miatt megromlott világot folyamatosan tapasztgatjuk ideiglenes megoldásokkal, melyekről mi magunk is sejtjük azok nem a végsők. Az egyháztörténelem számos példát hoz arra, hogy Isten "megelégelte" ezt a toldozást-foldozást, a folyamatos sárral bekenést, amit renovációnak tüntetett fel az ember, s egyszercsak közbeszólt teremtő hatalmával, megítélte a világot, lerombolta a régit, s újat épített fel. Sajnos ezekből a történelmi példákból - úgy tűnik - mégsem tanult egyetlen generáció sem.

Középkori járványok gyakran alakultuk ki az elégtelen táplálkozás miatt, mert az embereket a korabeli pénzügyi/hatalmi spekulációk miatt elhordozhatatlan adóterhekkel súlytották... S hiába volt a 1930-as évekbeli nagy gazdasági világválság, alapvető élelmiszerekkel (gabona) még ma is spekulálnak a tőzsdén... Nos, ne csodálkozzunk!... (Az eredményt mi is látni, sőt tapasztalni fogjuk nemsokára.) Vajon mikor jut el az ember abba az állapotba, hogy nemcsak magára gondol?...

Csakis akkor, ha Istenre tekint, s elkezd élni Jézus tanításai szerint...

Negyven másodperc, negyven perc, negyven nap, negyven hónap, negyven év... mindenki életében vannak olyan szakaszok, amikor kísértések rabja. Csillogó álmok és égető vágyak bolond világa ez, melynek ereje óriási, hiszen fejetetejére állíthat minden meglévő józanságot. Sokan estek már áldozatul saját kívánságaiknak, s a sort nem a mai ember zárja -, ha lesz világ, akkor a holnaputánban is akadnak bőven, akik önzésük gödrébe esnek... A kenyér, a karrier (sztárság), a hatalom csábítása ahogyan Jézus korában, ma is nemcsak lélekdeformáló, de lélek-söprő erő. Kikerülni ezeket a helyzeteket nem tudja a ma embere sem, de megállni benne, ellentmondani neki igen - ha nincs egyedül.

Nemcsak negyven másodperc, de négytized másodperc is képes megváltoztatni egy egész emberéletet. Egy százharminc kilométeres szabályosan közlekedő gépjármű az autópályán majd tizenöt métert tesz meg ennyi idő alatt... Néhány másodperces kábítószer-okozta "flesback" így tragédiát okozhat, de egy pillanatra a fáradtságtól elbóbiskolva a volán mögött is végzetes lehet - nemcsak vezetőre, de közlekedésben résztvevő vétlen szereplők számára is...

Nos, a világ tele van vadállatokkal és akadnak benne szolgálatkész angyalok is. A kérdés, hogy életvezetésünk garanciáját a magunk bölcsességéne vagy az Isten gondviselésében látjuk-e? Ha azt gondoljuk, hogy nincs szükségünk kegyelemre, akkor büszkeségünkért nagy árat fizetünk, ha azonban elfogadjuk a Legfelső Vezetést, akkor nem bukunk el. Megállni az életben nem könnyű, de lehetséges. Ha nem így lenne, akkor nem lennének lélekben is gerinces emberek, nem lennének az Isten szertetetéről bizonyságtevő szentéletűek, s talán nem lenne egyház sem...

Amíg ebben a világban létezünk, eladdig a kísértések is, mint vérszomjas kopók, velünk tartanak. De nemcsak ők tartanak velünk, Isten is kíséri az Őt szeretőket, s nem hagy el belőlük egyetlen egyet sem! Ez az evangélium, amire alapozva lehetséges számunkra - a nehézségek ellenére is - a derűs életvezetés. Vezetni akkor tudunk, ha magunk is vezetettek vagyunk. Az élet alapigazsága, hogya aki nem vezetett, az elvész, akit pedig Felülről angyalok terelgetnek/irányítanak, az eljut a Célba, a tér és idő nélküli Isten Örök Országába...

Csak idő kérdése, mikor döbbenünk rá: a nemlét ismeretlen sötétségében létünk csak egy gyorsan ellobbanó láng... Honnan jövök, miért vagyok, hová megyek - klasszikus kérdésfelvetése életünk legnagyobb fejtörését adja mindannyiunknak. Rövidzárlatos válaszok, túlbonyolított emberieskedő elképzelések milliói színezik-maszatolják a valóságot, amit persze mindenki másképpen lát, s él meg. Egyben mégis mindannyian egyetértünk: életünk igen-igen rövid, s mire megértenénk belőle a lényeg ránk jutó részét, már ki is kell mennünk belőle.

A "nagy kimenetelre" megpróbálhatunk felkészülni egy egész életen át, a szép halált előre begyakorolni mégsem lehet. Egyetlen lehetőség azért adódik mindenki számára, a Végső Valóság megértéséhez: a hit. Hit Istenben, Aki teremtette az egész mindenséget, s benne engemet is. Ebben kételkedni ugyan lehet, de az égadta világon semmi értelme... Akkor lenne egyedül érvényessége, ha a kételkedés bizonyosságra juttatna el -, de sajnos még ez az eset sem áll fenn! Így aztán marad az egyre szűkülő világ, a "Mi lesz velem holnap?" egyre egoistább igazságkeresése, s reménykedés abban, hogy az anyagiak gyűjtögetésének-felhalmozásának mégis votl valami értelme...

"Mit várhatok Uram?" teszi fel a kérdést a zsoltáríró. Nyilvánvalóan sokat várunk az élettől: hűséges társat, egészséget magunknak és gyermekeinknek, lehetőség-szerinti jólétet, s persze azt is, hogy időnként nagyokat örüljünk, s felejteni tudjuk szomorú tényt: egyszer meg kell halnunk. A Sors kiszámíthatatlansága, küzdelmeink erőtrabló hétköznapjai idővel életközelibbé teszik világlátásunkat: kiderül, hogy minden nekünk sem sikerülhet - ahogyan másnak sem, csak a látszat az mindig csal - s rájövünk, ha Istenre hagyatkozunk, azzal nem leszünk szegényebbek, hanem inkább csak gazdagodunk...

Isten nélkül árnyékként járunk ebben az "árnyékvilágban" - Vele együtt azonban kinyíilik számunkra a teremtettség szivárnyvilága, s megértjük azt is, hogy véges - olykor disszonáns felhangokat megütő létünknek értelme van a Isten Végtelen Szeretetében...

Titkot hordozunk létünkben, a szeretet titkát... A keresztények élete erről kellene hogy szóljon, de ahogyan minden vallásban, úgy itt is felszínre törnek az "örök emberiek": személyiségünk árnyékos oldalára szorult rossz tulajdonságaink. Ennek köszönhető, hogy olykor másokat megbántunk, s néha mások is megbántanak minket...

Sérülékenyek vagyunk. Az, hogy cserépedény-életünk mégis egészben marad, csakis Isten kegyelmének köszönhető. Rendkívüli erő ez: elhív, hordoz, megtart. Hiába minden szorongattatás lelki és egzisztenciális, belső múltbéli vagy külső politikai - "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" énekeljünk evangélikus himnuszunkban. S ez nyugalmat kölcsönöz.

Persze jól írja Pál, hogy kétségeskedünk. Hiszen hiába a jó elképzelés, ha az emberi mulasztások következtében mindig akad gátló tényező, ami kettétöri a szépívű reménységeinket. Jó, hogy ilyenkor is velünk az Isten, s nem esünk kétségbe. A keresztény embernek ilyenkor is van "alternatívája"...

Ahogyan mindenki más, a keresztény ember is elesik, megüti magát, fáj neki, s sáros lesz... Egyetlen tulajdonságban mégis különbözik a többiektől: gyorsan feláll. Nem azért mert erősebb, mint a többi, hanem azért, mert van, Aki segíti őt, az útján vele járó Szeretet, a Jézus Krisztusban.

Az újszövetségi történetek legszomorúbbjának végét mindannyian ismerjük: "A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt... (22. vers) A Mester személyes meghívására nemet mondani csakis egyet jelent: fontosabbnak tartani magunkat még az Istennél is. A magam élete, a magam világa, az én céljaim, az én akaratom - kimondatlanul is ismerős érzések ezek. Hányszor iktatja ki a magát kereszténynek valló ember is az Istent, hányszor mellőzi parancsolatait, elvárásait, mert úgy gondolja ebben vagy abban a dologban elégséges az ő szava is, nem kell hozzá az Isten bölcsessége. Így ítélkezünk aztán egymás felett, mígnem egyszer mi magunk is megítéltetünk... Bárcsak tanulnánk belőle mindannyian!

A "nagy vagyon" összegyűjtéséhez bizony sok időre, álmatlan éjszakára van szükség, az igen-igen nagy vagyonhoz pedig már a jóérzést is mellőzni kell. Egyesek bizony még a törvénnyel is ezt teszik - fölöttük bíráskodjon az Isten, s a saját lelkiismeretük! Érdekes módon Jézus soha nem szólt a gazdagság ellen, legfeljebb a gazdagok képmutató magatartását tette meg ellenpéldának. Amikor a gazdagság (pénz) szóba került, akkor mindig arra mutatott rá, bolond az, aki hamis reménységgel tekint a vagyonára, s esztelen az, akinek életében a birtoklás öröme megelőzi az Istennel való kapcsolatot. A gazdagság önmagában nem szép, s nem is csúnya, az ember vagyonhoz való viszonya adja meg az értékítéletet. Pénzzel a legmocskosabb dolgokat is el lehet érni, meg lehet szerezni, de biztos helyet pénzzel csak pokolban vásárolhatunk. Ha a világ legvagyonosabbja is vagyok, s szétosztom kincseimet mindenkinek, ez még nem ad belépőkártyát a menyországba, legfeljebb a lelkiismeretemet nyugtathatom meg vele - egy időre. Isten kegyelmére ugyanis mindenki rászorul: gazdag és szegény, fiatal vagy öreg - mindenki.

Nyilvánvaló, hogy egészen másképp hangzik, és másképpen is éljük meg kétezer év után, ha valaki azt mondja: "Jézus hív téged!", mintha Jézus kortársaként a tanítványok között szólított volna meg a Mester: "Jöjj, s kövess engem!". Összemosni a két elhívást ugyan lehet, de nem érdemes, többnyire csak konfliktus adódik belőle... Egy bizonyos, Jézus tanításának tisztasága ma is ugyanúgy tündököl, mint két évezrede, Isten vonzása ma is megtapasztalható valóság. Másképpen, más intenzitással, de ugyanazon cél felé törekszenek mindazok, akik hallgatnak az Ige hívó szavára, s bizony legfontosabb az engedelmesség. Alávetni magunkat a Szeretetnek nem kétségbesett utolsó cselekedet tehát, hanem értelmi-érzelmi életünk fejlődésének legfontosabb állomása, ahonnan kezdődően elmondhatjuk: már nem járunk egyedül, Ő is Velünk, közöttünk és bennünk van...

Szexualizált világban élünk... Soha ilyen mértékben - intenzitásban és tömegében - nem manipulálta egyik ember a másikat a "szerelem" segítségével. Van, aki a szerelmet a jólétért hazudja, mert elege van már a nélkülözésből, van, aki gyerekének neveléséhez keres megbízható szociális partnert, de tudja, hogy cserébe szerelmet várnak. A reklám-szakma szexualizált ötletek nélkül manapság el sem képzelhető, s bizony nemcsak a gazdasági siker "támogatására" vetik be a szerelmet, meglehetősen sokan a "szexuális szolgáltatást" teszik meg vállalkozásuk alapjának...

A szexualitás tehát sokarcú, de a Szentírás nem erről, hanem a szerelemről beszél. Régi magyar szavunk a "szer" törvényt jelent. Olyan törvényi elemről van tehát szó, ami az élet alap-eleme! Szerelem nélkül nem élet az élet... azaz élet nincs szerelem nélkül. A biblia-interpretálta szerelem olyan kapcsolatot jelöl, amihez csak egyetlenegy kapcsolat hasonlítható: az Istenhez való viszonyunk. Aki ilyen szerelembe esik, az azt kapja az élettől, ami kevesek kiváltsága. Az "igazi" szerelem túlmutat a halálon is, mert a halál az egyén tragédiája, de a szerelem a közösség győzelme. Győzelem a magány felett, deklarációja az egymásban elrejtettségnek, a lélek egybeolvadása titkának...

A "romantika" mára átalakult hiperérzékenységgé, és az "emósok" megjátszott és/vagy valós világfájdalmának divattá vált mozgalma sem pótolja. A romantika ugyanis nem erőtlenséget, csalódottságot, hanem erős reménységet hordoz. Az egyháztörténelem tanúsága szerint minden korban akadtak olyanok, akik hibásan értelmezték Istennel való viszonyukat, s annak gyakorlati megéléséhez olyan formákat választottak, ami teljességgel élet- és emberidegen. Ez a természet-ellenesség aztán sok személyes tragédiának is a melegágyává vált. A "bibliai" szerelem az ismereten alapul, amikor Ádám "megismeri" Évát, akkor a legbensőségesebb találkozás történik meg férfi és nő között. Ez az "ismeret" Isten nélkül nem képzelhető el, mert lelkünk istenes részét csak akkor érthetjük meg legalább egy kicsit, ha elfogadjuk nem evolúciós siker-produktumok, hanem teremtményei vagyunk a mindenható Istennek.

Rend-ellenes világban élünk... Nemcsak a Teremtő Isten rendje, de a józan paraszti ész ellenében is tesz a huszadik-huszonegyedik század embere - úgy zsigerből, különösebb erőlködés nélkül. Mondhatnók nem esik nehezére. A világ rendtől való elfordulása mára olyan mértéket öltött, ami korábban elképzelhetetlen volt! "A nagy dolgok csendben történnek!" - mondta szociál-etika professzorom. Ő a fotoszintézisre meg a szívverésünkre gondolt, én pedig a modern ember csöndben elkövetett törvénytelenségeire.

Örömmel majszolgatjuk a híres nyugati cég gyümölcsjoghurtját - miközben senki nem gondol arra, hogy a földieperbe egy sarkvidéki hal fagyás-elleni génjeit micsurinozták bele... Nem okoz etikai problémát senkinek, hogy miért keresztezik az állatit a növényivel, s azon sem háborodik fel már senki, hogy élelmiszereinkben mintegy százezer(!)-féle tartósítószer, színezékanyag található. "Irtsuk a parlagfüvet tűzzel-vassal!" - bíztat a reklám-szlogen, sőt milliókra is megbüntetik azokat, akik nem huzigálják ki időben ezt a legfőbb ellenségnek kikiáltott növényt, pedig nem a repkedő pollenek, hanem az azokhoz tapadó nem természetes, az ember-alkotta mérgező porok a főbűnösök... Az allergiás betegek száma 15-20 évenkét megduplázódik, s nincs kizárva az sem, hogy egynéhány évtized múlva a fejlett világ mintegy háromnegyede allergiás beteg lesz...

A rendellenesség már a családban elkezdődik, amikor biológiailag érett, de lelkileg éretlen emberek egyik napról a másikra szülőkké válnak. A felelőtlenségük következményeit az egész társadalom nyögi - jelzem nem magyarországi, hanem világjelenségről van szó. Tizenéves gyerekanyák, abortusz-élmény-deformálta tinédzseréletek jelzik azt a szomorú utat, amit manapság az Isten törvényétől elszakadt ember bejár... Milyen világ az, ahol kezdettől fogva úgy nevelik a gyermekeket, hogy amit csak akarsz szerezd meg magadnak, s élvezd!? S természetesen "add el magad", azaz legyél képmutató, mutasd magad többnek, mint, ami vagy... Megmondom: egoista, közösségellenes, s végül is romló, azaz részeire bomló, teljesség-hiányos, azaz egész-ségtelen. Egészségtelen, természetellenes, amikor munkaszeretetre nevelés helyett pályázatírásra tanítjuk gyermekeinket, hogy kikoldulják az illetékes hatóságnál azt, ami egyébként járna: normalitást a hétköznapokban. Ha már könyörögni kell a kőművesnek a malteros-ládáért, s kőműveskanálért, a gyermeknek a mindennapi tiszta ingért, s a reggeli kakaóért - akkor nagy baj van....

Törvény szerint élni azt jelenti, belesimulni az Isten teremtett világába. Nem ellenkezni azzal, ami a javunkat szolgálja, hanem kooperációra törekedni mindazokkal, akik nemcsak a cél felé irányítanak, de fölfelé is terelgetnek. Az egészséges tanítás az Életet szolgálja, s mindaz, ami az életnek gátat vet, az a teljesség-közeli állapottól fosztja meg a teljességre teremtetett embert...

Régi felismerése az embernek: éhesen sosem lehet boldog, de önmagában a tele has nem garantálja a boldogságot. Abban a pillanatban, hogy megfogantunk már szükségünk van nemcsak táplálékra, de szüleink imádságára, fogadó együttérzésére, gondolati biztatására is. A "nem-várt-gyerek-szindróma" bizony a manapság is meg-, s jelenlévő keserű valóság. Onnantól kezdve pedig, hogy eszmélődünk, egyre világosabbá válik: életünk célja nemcsak az evés-ivás, valami többért "küldettünk le" ebbe a világba.

Jézus Urunk is ismétli a régiek igazát: Nemcsak kenyérrel él az ember... De mi az, ami az "ÚR szájából származik"? Természetesen az Ő szava. Az az isteni szó, amely teremtő hatalom! Manapság, amikor a szavak elértéktelenedtek, jelentéstartalmuk folyamatosan változik, amikor az "erkölcsös" és "jog-szerinti" magatartás között különbséget tesznek, nem egyértelmű, mi is az az isteni Szó. Régen logosznak mondták, s tudták, hogy az teremtő erővel bíró fogalom. A szavaknak tényleg óriási ereje van: emberi sorsok változhatnak meg általa. A szavak mennyországba repíthetnek, s pololba taszíthatnak - szó szerint is és átvitt értelemben is... Éppen ezért Isten Igéjének megértése minden keresztény ember feladata. Életünk végéig tartó tanulási folyamat. (Lám-lám kiderül, hogy az élethossziglani tanulás nem európai oktatáspolitikai elvárás - a tanulás szükségességével a régiek is tisztában voltak.)

A mindennapi kenyér előteremtése épp elég gondot jelent mindenki számára, éppen ezért ha megvan, akkor nem lehet az ember eléggé hálás érte. Az emberek többnyire mégis úgy esznek és isznak, mintha az a világ leűgtermészetesebb dolga lenne ez, s az "csak úgy", munka nélkül is járna nekik... "Aki nem dolgozik, az ne is egyék!" - tartották a régiek, azaz a közösségi javak fogyasztásáért cserébe mindenkinek kötelessége lenne valamit tenni, dolgozni - a közösségért. Sajnos mára jól jövedelmező iparággá vált a közösség kijátszása/becsapása, a közösség által termelt javak megszerzése... Félreértés ne essék, ennek természetesen ára van, s ezért mindig a következő generációk fizetnek - kamatos kamattal.

A kenyér becsülete az ember becsülete is egyben. Ennek az alapvető élelmiszerünknek a szimbólikus jelentései pedig messze mutatnak: a megőrölt búzaszemek, az egybesült liszt az egység jelképe. A kenyérben minden morzsa a kenyér része. Ugyanazt a minőséget képviseli vagy kell hogy képviselje... Biztosan találkoztunk már olyan kenyérrel, melynek a széle megégett vagy a belsejében csomókra csodálkozhattunk rá - nos, az élet nem tökéletes... de minél többet látunk, tanulunk, s teljesség-közelit tapasztalunk, annál inkább megértjük, miért van nekünk szükségünk az Istenre...

Jeremiás próféta levéléből olvashatjuk a fenti mondatokat, melyeket honfitársainak írt, akiket Babilon környékére deportáltak. (A babilóni fogság idején - Kr. e. a 6. században - mintegy 15-20 ezer zsidó élt faluközösségekben Babilón mellett, de a hagyományőrzés ekkor is létbiztosítékul szolgált. Ezen félszázad jellegzetes művei: Jereniás próféta siralmai.) Jeremiás levele világos útmutatást ad, hogy mit kell tenni: nem szabad kétségbeesni, nem forradalmat szítani, mert az Örökkévaló Isten soha nem erőszak-párti, hanem élet-párti. A feladat nyilvánvaló: élni kell az életet.

Nos ezzel manapság nincs is baj! Ennél intenzívebben már talán nem is élhet az ember, ahogyan ezt mostanság teszi. A Szentírás Istene ezt mégsem így gondolja... "Az éldd az életet intenzíven! Szerezz magadnak minél több élményt, de most!" - jól hangzó szlogenjei az Istentől elszakadt ember félelmeiből fakadó "önbátorító" mondatai, melyek erősíteni kívánják azt, ami ha jól megnézzük tkp. nincs is, hogy ti. az ember önmaga ura, saját életének egyedüli kormányzója. A sorskovácsolás azonban nem feltétlenü az egyéni akciók sikerétől függ, az bizony nem csak hogy közösség-függő, de Isten-függő is! Éppen ezért a legjobb alternatívája az embernek, ha azt teszi, amire rendeltetett: éli az Életet, s szolgálja azt. Ez pedig nem jelent mást, mint házasodást, szüléseket, s sok-sok fáradozást nemcsak a gyermekek nevelésében, de abban a közösségben is, ahol a gyermekek, s azok gyermekei az emberségüket élhetik majd meg - azaz fárdozást a "város békességén".

Békétlen időket élünk. Az ok egyre nyilvánvalóbb következményeket produkál a mindennapokban... Az Istentől eltávolodott ember eltávolodott a közösségtől is, számára a közösség már nem védelmet és valahova-tartozást jelent, hanem kihívást és kíméletlen harcot. Nem kérdés, hogy ebben gyorsan felörlődik minden ember, hiszen az ember nem a közösség ellenében, hanem a közösségért teremtetett! A világ lehet békétlen, a belső békesség azonban a nehézségek között is boldogságos pillanatokat szül. Így válik áldássá a nehézség is, s találja meg az ember a szorító körülmények között is a lélek szabadságát az Istenben...

Pál apostol életvezetési tanácsai mindig aktuálisak... Vajha egyszer tényleg a szeretet lelkülete lenne a meghatározó! Elképzelni is nehéz hol tartana a világ... Sajnos éppen az ellenkezője mozgatja világot. Az "adok-kapok"-elv még a jobbik eset, mára általánossá vált a másik kijátszása, félrevezetése, szándékos becsapása. Ha csak az üzleti életet nézzük: az egyik felépíti, a másik pedig nem fizeti ki - a "körbetartozás" mára általánossá vált. Nos, amilyen lelkületűek az ügyletben résztvevő emberek, olyan lesz a szerződésbetartási "kedv" is - mert ugye papíron még mindenki ígér mindent. A hatályos jog az általános elvárhatóságot preferálja, azaz abból indul ki, hogy a kölcsönös előnyök alapján egyik fél és a másik fél is megkapja azt, amire szüksége van.

Isten nem szerződést kötött az emberrel, éppen ezért nem is lehet Vele kupeckodni. Bár sok "jókeresztény" mégis próbálkozik "UramIsten! Ha Te így, akkor én pedig majd úgy..." Isten általánosságban mást vár el az embertől. Mivel Ő szövetséget kötött velünk - s ez azt jelenti, hogy ez a kapcsolat nem a kölcsönös előnyök alapján áll - ezért nem teljesítést vár el tőlünk, hanem egészen mást: Minden dolgunk szeretetben menjen végbe... Szeretetre ugyanis nem teljesítménnyel, hanem szeretettel kell(ene) válaszolni. Hasonlóképpen a teljesítmény nem alapozza meg a szeretetet. Sok fiatalember gondolkodik úgy, hogy ha majd meglesz "háza-kocsija", akkor keres magának feleséget... s akkor egyértelmű lesz, hogy ki az Úr a házban. Tény, hogy mai leányzók sokra tartják az effajta hozzáállást, s autó-márkák szerint szelektálják az ifjakat, de az ilyen kapcsolat - bármennyire is erős kötelék az érdek - hosszútávon nem áll meg.

"Minden dolgotok" - az azt jelenti: valóban minden. A munkánk, a tanulásunk, az emberi kapcsolataink, a szexuális életünk, a gyermeknevelésünk, az Isten-kapcsolatunk - egyszóval minden. Ha a Mindenség Ura teljességgel szeret minket, akkor nekünk is (istenképűek lennénk elvégre) teljességgel illene szeretnünk.

Emberi teljesítőképességünkre alapozva ez nem sikerülhet, de ami az ember számára lehetetlen az az Isten számára lehetséges. Hogyan? Csakis úgy, hogy Őreá támaszkodunk. Az az ember, aki alázattal elfogadja az isteni kegyelmet, azt hordozza Teremtője. Megtörténhet, hogy nemegyszer viharos életszakaszokon is át kell jutnunk, de megtartó, hordozó, óvó kezében még ez is sikerül, s átélhetjük Vele, de csakis Vele, hogy minden dolgunk szeretetben megy végbe...

Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk - írja János apostol. Azt, hogy Mózes valójában hogyan látta az Istent nem tudjuk, de hogy a Szentírás tanúsága szerint közelebbről látta, mint minden más halandó ember, azt tudhatjuk, Mózes ugyanis beszélt Vele...

Ha valamire vágyakozunk egész életünkben, akkor az a bizonyosság. Másképpen fogalmazva: annak az ismerete/tudása vonz minket, hogy Isten nemcsak létezik, de itt van, velünk, velem van. Ennél nagyobb ajándékban, kiváltságban nem részesülhet az ember, mintha valaki erre a felismerésre/tudásra eljut. Sajnos az emberek jelentős része mégsem ezt a "legnagyobbat" keresi-kutatja, hanem álmodozásra, tétlenkedésre, mások bírálgatására pazarolja drága és egyre fogyatkozó idejét. A katolicizmus - nyilvánvalóan alapos megfontolás után - a hét főbűn egyikének tette meg az irigységet (invidia). Az irigység ugyanis nemcsak a másik embertől, a közösségtől, hanem magától az Istentől választ el. Az irigy ember valóban istentelen ember, s a világ legnyomorultabbja: aki ugyanis mások sikerein csámcsogással tölti rövidke földi idejét ahelyett, hogy a saját életének előremozdításán dolgozna - a legnagyobb gonoszságot követi el: önmaga ellen. Éppen ezért az invidia ábrázolása az ember szájából előbújó, arcába harapó kígyó... A magától értődő szimbolika világosan elmondja, kinek is árt az irigykedő ember...

Ha nem is nagyon, de néha azért egy kicsit mi is irígykedünk... Miért beszélhetett Mózes színről színre az Istennel, s mi miért nem? A kérdés nagyon is lényegi! A teremtett embernek ugyanis alapvető szükséglete, hogy beszélgessen Teremtőjével. Ennek a párbeszédnek a megléte és/vagy milyensége határozza meg ugyanis egész életünket, alapvetően ettől függ, hogy életünk áldásos lesz vagy okoskodásos-kínlódásos, Istennel és emberekkel perlekedő...

Sokszor hargaszunk... Sarokbaszorító körülményekre meg emberekre is, akik előidézték fájdalmainkat vagy nem figyelmeztettek minket időben a közeledő veszélyre. Gyakran haragszunk önmagunkra is, mert legvégül nem úgy döntöttünk valamiben, ahogyan azt korábban elterveztük, s döntésünk keserű következményeit hordozva végül haragszunk az Istenre is... Isten azonban nem "haragszik" - mert Ő nem ember, hanem Isten. Ennek ellenére - mivel nyelviségben élünk - Istent számtalan emberi tulajdonsággal ruházzuk fel: "nevet, sír, haragszik, megbosszulja" - mondogatjuk, de azon túl, hogy ezekkel a mondatokkal ékesen deklarájuk teremtményi korlátozottságunkat, többre nem megyünk, Isten "státusa" ettől nem változik, hiszen Ő a változatlan Egy. Talán az ószövetség "kemény-lelkű" nemzedékeihez nem is jutott volna el másképpen az Isten üzenete, ha nem ilyen mély érzelmeket is felvállaló nyelviségben nyilatkoznak meg az író-próféták a Szentírást író "szentírók". A hit éppen azt jelenti, hogy ennek az emberi, botladozó nyelviségnek köszönhetően mégis kirajzolódik bennünk az Isten képe, mégha tükör által homályosan is...

A harag rengeteg energiánkat elvesz tőlünk, míg a békesség túláradóan sok erőt ad. Manapság se szeri se száma azoknak a technikáknak, amelyek megígérik, hogy az adott metódus követésével elérhetjük a vágyott célt: lelkünk nyugalmát. A kereszténység - azaz krisztuskövetők közössége, ahogyan a kisázsiai Antiochiában ondták először - az egyetlen vallás, amelyik őszintén bevallja és felvállalja: nincs metódus (meta hodosz »gör.« mely hozzávezető utat jelent). Nyilvánvaló, ma is léteznek olyan keresztény kisközösségek, melyek ismerni vélik azt a "metódust", ami elvezetheti az embert az Istenhez, de ha ennek a tudásnak a birtokában lennének, akkor ez azt jelentené, hogy megtalálták volna az ész-okokat az Isten létézesére, melyet azonban a formális logika szabályait követő skolasztikus filozófia félezer éven át hiába keresett...

A békesség Isten ajandéka, a harag, a bosszú pedig az Istentől elfordult ember büntetése. Vigyáznunk kell azonban itt is! Miféle "büntetés" az, amikor arra panaszkodunk hogy fázunk, közben pedig mi vagyunk azok, akik "szabad akaratból" eltávolodtunk a meleget adó tűztől? Amikor antopomorf módon azt mondjuk: "Megvigasztal az Isten" - semmi más nem történik, mint az, hogy rádöbbenünk, Isten közelében lenni jó. Feladni a belénk-kódolt halhatatlan isteni részt, nem törődni lelkünk istenes igényeivel nemcsak személyes aroganciánk áldozatává válásunkat jelenti, sokkal inkább elvetése annak a lehetőségnek, amiért itt létezünk ezen a Földön: rátalálni Istenre, s Istenben igazi önmagunkra...

Kísértés... Ilyenkor szinte mindenki az alapvető ösztönökre gondol, pedig az evésnél-ivásnál, szexualitásnál nem érnek véget a "kísértések". A kísértés összetettségére jellemző, hogy még a Biblia sem egységes abban a tekintetben, hogy a kísértés az Istentől van-e, az Ő belegyezésével/jóváhagyásával történik vagy sem(?) - lásd Jób története. S akkor hogyan lehetne egység ebbben a keresztények között? Sehogy... Ahány ember, annyiféleképpen magyarázza elesettségét, gyengeségeit, hibáit és bűneit... Jakab apostol a józanul gondolkodó krisztuskövetőkhöz szól, levele tele van a normális életről szóló igazságokkal, jótanácsokkal. Ha elfogadjuk azt biblikus, protestáns álláspontot, hogy ti. Jakab az Úr testvére, akkor Jakab nyilvánvalóan azért hangsúlyozza mindezeket, mert maga a Mester is ezeket a dolgokat tartotta igazán fontosnak...

A kísértés akkor talál támadási felületet életünk legkülönfélébb pontjain, ha elveszítjük a józanságunkat. Az a bizonyos "józan paraszti", amit oly sokszor emlegetünk, bizony lassan a szebb emlékezetű múlt részévé válik, amikor még az emberek a természet közelében éltek, s tisztában voltak az élet törvényeivel, s ennek okán jobban respektálták a halált is... Ma ez nem így van. Sem az élet, sem a halál - nem képes józanságra bírni az embereket. Emiatt történnek a súlyos tragédiák, az értelmetlen "diszkó-balesetek". (Megjegyzem: a társadalom - élén az országos vezetőinkkel - az elsődleges okai annak, hogy nincsenek meg a megfelelő lehetőségek a kultúrált szórakozásra... Amíg csak vitatkoznak a szégyenteljesen kevéske nyugdíjakon, a tisztességtelenül alacsony bérek "egynehányszázalékain" addig nincs változás - itt se. A mesterségesen fenntartott munkanélküliség (Európában 20 millió!) is jelzi, hogy az egyetemes, profit-orientált politika nem az egész város (polisz) jólétét szolgálja, hanem a magánérdeket. Emberi méltóságra nevelni csak akkor lehet, ha az a társadalom, amibe integrálódni kellene, méltóságteljes....

Sajnos ez a mai világ méltatlan, már rég elveszítette méltóságát. Mérgezett élelmiszereink csillogó csomagolása, az árucikké degradált nő, a következetlen törvények és és törvényi felügyelet hiánya, a depresszió, az agresszió, s az egyre erősödő önbíráskodás mind "egy tőről fakadnak": az istentelen létből. A mesterségesen országokra kényszerített "multi-kulti-társadalom" eszméje teljességgel megbukott - mondogatják (egyre egységesebben!) mostanában a nyugat-európai politikusok. Az asszimiliáció illuzója épp elég áldozatot kívánt már eleddig is, megoldás csakis a békés "egymás-mellett-élés" jelenthet - vallják. Ennek alapja pedig nem lehet más, csakis a tisztességes(ebb) világ, melyben mindenki lehetőséget és segítséget kap Istentől kapott teremtményi méltóságának kiteljesedséhez.... Ha efelé tartunk, persze akkor sem lesz még tökéletes a világ, de világosabban fogjuk látni melyek az életrontó, s melyek az életjavító kívánságok, s bizonyára más dimenzióba kerülnek kísértésről alkotott vallásos nézeteink...

Válságban van a világ... s ez nem véletlenül állt elő, az ember okozta. Miközben a férfiközpontú világ eresztékei meglazulnak, s recsegve-ropogva látványos összeomlásának utolsó előtti fázisát éri, egyre több (okos)nő veszi kézbe sorsának irányítását. A válság oka természetesen nem a nők sikerei - egyébként nő nékül soha nem állt elő siker -, hanem az ember határtalan bírvágya. Ennek minden nyomorúságos hozadéka a férfiak életében mindig kézzelfoghatóbban jelenik meg, de a birtoklási vágy az nem férfi- vagy nő-specifikus, hanem emberi tulajdonság. Korunk egyik fontos jellemzője, hogy sikerre-koncentrált, így az emberek értékvilágát az elért eredmények alakítják. Az eredmény azonban nem minden, a sikeresség még nem gyógyír mindenre... Lehet valaki nagyhatalmú és sikeres, s mégis boldogtalan! Harmóniát akkor találunk az életünkben, ha pontosan tudjuk mi az ami érték, s mi az, ami nem.

Az ehhez való eljutás viszonylag egyszerű, ennek ellenére mégsem gyakorolják sokan. Pedig ha elképzeljük, hogy egyszer ki kell lépnünk ebből a világból - s azokban a napokban vagy órákban, amikor már megbékélve, elfogadva, csöndesen várjuk a halált... s jegyezzük meg: ekkor már teljesen mindegy, földön fekszünk vagy selymes ágyban - akkor felismerjük és jól látjuk, mi az, ami valóban fontos volt az életünkben. Kiderül, hogy a nagy autó, a nagy ház, a nagy íróasztal, a "bankszámlánk, ami soha nem ürül ki" bizony mind ittmarad.. S nemcsak hogy ittmarad, de az elmúlás ráadásul meg is emészti, sőt nyomtalanul eltűnik. Nos, ha alaposan elképzeljük életünkben legalább egyszer ezt az utolsó-előtti állapotunkat, akkor rádöbbenhetünk: ami valóban nagyszerű és boldogságos volt az életünkben, az nem az elért tudományos fokozatunk, a világjárásaink, a befolyásunk, vagy az elért üzleti sikereink, hanem azok a pillanatok, amikor valaki(k)nek mi magunk voltunk a legfontosabbak... Csak "azért", mert emberek voltunk.

Az embertelen ember - az embertől mentes ember, azaz a másiktól, a közösségtől megfosztott ember. Míg a siker, az eredmények egoistává tehetnek, eladdig a csapások, a szükség, a katasztrófák közösségbe (mégha kényszerűség miatti is az!) egységbe tömörítik az embert. Ott és akkor mindenki jól tudja, s érzi: túlélni csakis közösségben lehet... Jób, aki a szenvedésben nem maradt egyedül, mert istenes barátai mellette álltak - mégha okoskodtak is a szenvedés egyetemes értelmét illetően - mint nyomorúságot hordozó ember látja, különösen érzi-tudja: Minden az Isten kezében van! Legyen az siker vagy sikertelenség, eredmény vagy veszteség, minden az Istentől jön, hiszen az Isten az élet ajándékozója. Ő az, aki hordoz és megtart... Gondviselésébe azonban az is belatartozik, hogy nem csak haláláunkig, hanem azon túl is gondja van reánk...

Ezért fontos, hogy ne tévelyegjünk, hanem tudjuk, hová is igyekezünk...

Igazság és hűség... ez a kettő minden szépségnek az alapja. A "szép" élet sem képzelhető el más alapon, bár sokan vélekednek másképpen a szépségről, s számukra ha valami igazságtalan, vagy hűtlen, az is értéket képvisel. Manapság, amikor minden második garázsban "hiteliroda" nyílik, különösen is fontos az értékről beszélni. Az értéktelen élet csábítása óriási, ezért is adósodnak el felelőtlenül az emberek. Elég, ha megcsörren a lízing-autó slusszkulcsa, vagy a "könnyű munka - nagy fizetés" délibábja kecsegtet - a baj hamar megvan. Az értéktelenségekért értékeket dobnak félre az emberek...

Az ÚR igazsága, hűsége meghatározza az egész világ menetét. Senki miatt nem változtat Isten a garavitáció vagy a "bűn következménye a büntetés" örök törvényein. Hiszen amit megszabott, elrendelt, létrehozott, arra Ő maga modta a teremtéstörténetben: "Mindez jó, igen jó." Kár, hogy az ember, amit az Isten igen jónak tart, arra következetesen azt mondja: Nem jó! Nem jó az Isten rendje, mert terhes annak hordozása, nem jó az élet,mert az Isten azt akarja, hogy imádjuk őt... Hogy valójában mit akar az Isten, azt az emberek 75%-a nem is érti (Magvető példázta), mert ő nem véresáldozatot (értsd: fogvicsorító-mosolyos istenesnek tűnő életet) kíván az embertől, hanem azt, hogy gyümölcsöt teremjen. A gyümölcstermés alapja pedig az igazság.

Annak igazsága, hogy ne csak kapjak, de adjak is, annak igazsága, hogy ne csak élvezzem a közösség védelmet, de magam is tegyek a közösségért, annak igazsága, hogy ne csak kívánjam, hogy engem szeressenek, de igyekezzem magam is szeretni. Ahogyan férfi és nő kapcsolata nem képzelhető el hűség és igazság nélkül, ugyanúgy nem lehet hűség és igazság nélkül tartós kapcsolatot fenntartani az Istennel sem. A mi cselekedeteinknek értékálló maradandóságát az adja, hogy Ő már cselekedett a múltban, s cselekszik a jelenben is. Gondot visel rólunk és szeretteinkről, s többet és jobbat ad nekünk mint ahogyan mi azt kérjük vagy megérdemelnénk... Ezért együtt sóhajtani a zsoltáríróval nem muszájos felvállalás, hanem őszinte hitvallás, hogy jó nekünk az Isten közelében...

Sokmindenben kételkedhet a próféta, a pap is, de egy valamiben soha: Isten létében... Ez ugyanis a "lételeme" - csontjaiban égő tűz, kitörölhetelen "alapprogram" gondolatai között. Sok hányatottéletű prédikátor, lelkész vagy pap próbált már szabadulni feladatától, de sikeresen senki nem fordíthat hátat Istennek, azt ugyanis nem lehet. Hiába akart volna más lenni, nem tudott, az Istentől kapott mandátum soha nem engedi, hogy a lelkünk megnyugodjon...

Amióta létezik Krisztus egyháza, azóta nem volt ennyire könnyű a klerikusok dolga! Számtalan segédeszköz - még az internet(!) is - és szervezeti forma könnyíti a "feladat" végrehajtását, s ugyanakkor soha nem volt ekkora a csábítás sem, hogy mást csináljanak a mai megbízott Jónások... Vajon melyik Isten-szolgája nem váltaná meg a hajóbért szívesen a nyugalmas élet ígéretét csillogtató Tarzusz felé? Ha Mózes szabadkozott, hogy ő "nem a szavak embere", akkor a mai kukutyini lelkész hogyne hivatkozhatna alkalmatlanságára? Tényleg nagy a restanciánk, nemcsak foghíjas pszcihotherápiás képzettségünk, mentálhigéniás rész-műveltségünk, fehérfoltos önismereti tudásunk okán, de olykor még a szép szónak is híjával vagyunk... s olykor még a keserűség hangulata is átszövi a prédikációkat. Csoda-e, ha üresednek a templomok?

Ahhoz, hogy megítéljük a szószéken állókat, a szószéken is kell állni egy kicsit. Az ugyanis mindig magasabban van, mint a templompadok. Aki oda felmegy, ha nem csinál semmit, akkor is látják, hogy mit csinál... Elbújni nem lehet, a "hegyen épített város el nem rejthető". Hadd legyek személyes! (Egyébként az Isten emberétől alapvetően ezt várja el mindenki) Hányszor(!) ültem volna szívesebben magam is csöndes hallgatóként a padokban - hiszen én is egy bárány vagyok a nyájból, csak csengőt akasztott az ÚR a nyakamba, s ha megmozdulok, az bizony azonnal megszólal - ehelyett öntudatos barikaként bégettem: remélhetőleg az Isten után...

Eredményt - ha Isten úgy tartja jónak - megmutathat -, de ez nem szükségszerű. Nemcsak a prófétai szó erősségén és szívhezszóló módján, hanem a füleken is múlik, hogy végül is az üzenet eljusson a szívbe, szétáradjon az életet szimbólikusan megjelenítő egész testbe! Hiába jeremiási tüzes szavak, ha a bűn megfagyasztotta a szíveket, akkor látványos fordulat nem következik be...

Élmény-centrikus, látvány-, és érzés-hajhász világunk ninivei mértéket is meghaladó kavalkadjában ennek ellenére hangzik az Isten ígéje. Vannak ma is kicsinyke jónások, s töprengő jeremiások! Életük nem hagy hátra biblikus nyomokat, de nem is erre hívta meg őket az Isten. Jelként állnak/élnek ők közöttünk, hogy ha majd egyszer számonkér minket Teremtőnk, miért nem választottunk ki egyetlen papot, lelkészt, lelkipásztort vagy prédikátort sem egész életünk folyamán, akkor ne hivatkozhassunk arra, hogy nem volt közelünkben egy sem...

Persze, hogy nem azok! - És mégis! Anyai és a nőiesség titokzatosságától megfoszott erotikus amazonok a media segítségével "istenítik" korunk státuszszimbólumait - valljuk be, sikerrel. Mindenki jól tudja, hogy az a "valami" csak egy pléh-doboz, fékkel, gázpedállal és kormánnyal, mégis sok ember számára a "társadalmi hovatartozás" elengedhetetlen kelléke... Kinek a kiskastély és a jacht, kinek a pohár és/vagy a drog... De olyan is akad, akinek a játék a szenvedélye, s házát minden vagyonát automatákba dobálja vagy elkártyázza. Sőt, vannak olyanok is - nem is kevesen -, akik a barátjukat, barátnőjüket "istenítik" - még akkor is, ha az kapcarongyként bánik velük, s a végletekig kihasználják őket.

Minden, ami az élethez szükséges és fontosnak tartunk - istenné válhat, azaz, átveheti az uralmat életünk felett. Manapság, amikor a szerzési képességet értékként szugerálja a média, akkor a "Szerezd meg magadnak, mert megérdemled!" könnyed-hangvételű szlogen gyorsan személyiség-torzító paranccsá válhat - hacsak nem áll előtte az Isten... "Keressétek először az Isten országát, a többi ráadásul megadatik néktek!" Sokan - keresztényekről van szó! - mégsem képesek tartani ezt a sorrendiséget... Rajongó gyülekezetek hitbuzgói dicsőítik így az Istent - ez szép, jó és dícséretes - a gond csak ott van, hogy az "Én", az az átkos "Ego" mindig megelőzi az Istent... Ilyenkor jönnek elő a törvényeskedések, válnak nyilvánvalóvá a személyiség valódi jegyei.

Amiket emberkéz alkot, azok nem istenek - mégha azok szerepét is töltik be! Sőt, amiket az ember-ész alkotott, azok sem istenek. Nincsen tehát üdvözítő dogmatika, csak kegyelmes Isten, nincsenek érdemszerző jócselekedetek csakis megbocsátás, és az isteni megbocsátásra válaszoló szolgáló élet. Ebben nem létezik más "alternatíva." Itt nincs helye liberális teológiának, itt nem lehet pluralista megoldásokban gondolkodni. Az Isten-kapcsolatban az Isten kizárólagos Isten, nem "hajlandó" osztozni senkivel és semmivel...

Nehezen érthető ez nekünk embereknek, hogy az Isten az Isten, hiszen többnyire azt sem értjük mit jelent embernek lenni... Ebben ad útmutatást az Ige, amikor azt mondja: "Isten teremté az embert a maga képmására..." Önazonosságunk megértéséhez tehát elengedhetetlen az Isten, emberségünk kiteljesedésének garanciája más nem lehet mint az Örökkévaló, de gátja mindaz, amit rövidlátásunk, önzésünk okán Őelé helyezünk...

A keresztény kultúrkör legcsodálatosabb alkotásai biblikus ihletettségűek. Számtalan formában-színben álmodták már meg Jézus földi életútjának állomásait, melyek emlékeztetnek a mi életünk fontos eseményeire is. Ezek közül az utolsó - ami még földi vonatkozású -, s a legtitokzatosabb: maga a halál. El sem tudjuk képzelni, hogy aki még az egyik pillanatban élt és mozgott, beszélt hozzánk, velünk volt és símogatott, az a következő pillanatban már nem él, s földi porhüvelye ott fekszik mellettünk mozdulatlanul. Az az ember, aki egy kicsit is elgondolkodott az életen és saját életén is, s belátta, hogy egyszer ő lesz a másik oldalon, az nem tudja elfogadni saját létének örökös mozdulatlanságát - s hinni akar az örök életben...

Alapvető krisztusi, óegyházi tanítás, hogy ugyan mindenki feltámad, de nem mindenki az üdvösségre, lesznek olyanok is, akik kárhozatukra ébrednek. (Ezt nevezi a Szentírás második halálnak.) Mégis sok modernkori teológus vallja azt a nézetet, hogy az Isten Végtelen Szeretete végül mindent elfedez, s nem is lesz szükség a kárhozat helyére, hiszen mindenki Istennél lesz, örömben és békességben... Nagy valószínűséggel állíthatjuk: ez nem így lesz! Hogy ténylegesen hogyan is - nos, arra nézve bátor elképzelések vannak, melyek értelmezhetősége és érvényessége bátorságuk nagyságával fordítottan arányos.

Ha a Biblia "fő csapás-irányát", azaz tanúbizonyosságait vesszük alapul, akkor gyorsan kiderül: Van örök élet, s bizony van kárhozat is. A "pokol" bizonyára nem olyan, mint ahogyan azt a vicclapok karikatúráiból ismerjük, de a békétlen lelkek - s vannak ilyenek, nem is kevesen - soha nem férnek meg a békés lelkületűekkel. Ahogyan fény és árnyék, tűz és víz különbözik, ugyanígy van két lehetőség az Istennel kapcsolatban is: Vele vagy Nélküle - istenes, vagy istentelen.

Azt, hogy Vele lehetünk vagy sem - a Biblia tanúsága szerint - életünk milyensége határozza meg. Elsősorban nem az önmagunkkal való viszonyunk a döntő - Ki az, aki elégedett lenne önmagával? -, hanem az embertársainkkal való kapcsolatunk. Cselekedjük-e a jót, szóljuk-e az élet igazságait (Istennel és emberekkel kapcsolatban) vagy csak önigazoló jócselekedeteket kreálunk, s papagájként szajkózzuk mások vélt igazságait, hitbuzgó, jó propagandistaként?

Magunkat lehet becsapni - akár egy egész életen át is -, de az Istent soha. Az Isten megnyilvánul, kinyilvánítja magát életünkben jónéhány alkalommal, s olyankor nem lenne szabad válasz nélkül hagynunk az a Teremtő Erőt, Aki kegyelmével hozzánk hajol... Mégis sokan vannak, akik nem válaszolnak a Lélek hívó hangjára. Talán ezért mondja Jézus Urunk: "Jutalmukat jók én gonoszok már itt a földön elnyerik." Az Élet igenlése és tisztelete, az emberek és a Teremtő Isten szeretete tehát elválaszthatatlan kritériuma az örök életnek...

Paralimpa, (S nem paraolimpia! Azért mert nem para + olimpia, hanem parallel, azaz paral+impia, párhuzamos olimpia.) időszaka van. Megható látni az eredményeket, s az örömöt, ami a célbajutásnál mindenkire átárad... Egymásnak örülnek, hogy végül is mindannyian célbajutottak... Az idő itt másodlagos. Ők talán már tudják - éppen sérüléseik okán -, hogy: a legnagyobb eredmény nem a másik, hanem önmagunk legyőzése, s ezt az Isten is jutalmazza...

Ahogyan fény nincs árnyék nélkül, ugyanúgy nem létezik ember sem gond nélkül. Születés és halál közé kifeszített életünk dinamikája ez: hullámhegyek, s völgyek - küzdelem a célbajutásig, majd újabb kihívások keresése. Aki gondtalanul él, az már szinte nem is él... mert visszahúzódva a maga világába, elveszítette teljesen a kapcsolatot a valósággal.

Korunk hihetelen szélsőségességei között egyre nagyobb probléma az elszigeteltség - annak ellenére, hogy számtalan vezetékes és vezeték-nélküli technológiával vagyunk összekötve egymással. Ezek mind kiváló segítséget nyújtanának abban, hogy problémáinkat megoldjuk, s mégis a problémák nem fogyatkoznak, inkább csak gyarapodnak. Társadalomtudósok, szociológusok évtizedek óta jelzik: a szociális csődtömeg bármikor összeroppanthatja a világot, de eleddig nem sokminden érdemi nem történt.

Mindenkinek megvan a maga gondja-baja. A gyermeknek, mert nincs elég ideje játszani, a fiatalnak, mert világra való tinédzseres eszmélődésében nemcsak a helyét keresi, de eközben próbál ellenállni számtalan kísértésnek: s ki ne ismerné a "Focizzak vagy írjam meg inkább a házi feladatot?" örök dillemmáját. Később a pályaválasztás és a párválasztás iszonyatos terhe nehezedik az emberre - alábecsülni a döntés fontosságát sem egyiknél, sem másiknál nem érdemes! Később az egzisztenciacsinálás középeurópai meghatározottságú financiális mókuskerékében őrlődik az ifjú pár, s teszi fel a kérdést Zorán énekével, Dusán kiváló dalszövege alapján: "Egy meg egyből hogy csináljak hármat, Ámításból hogy építsek házat?" S ha nem jól döntesz, az Élet tanár úr a pálcája után nyúl...

De nem gondtalan a középkorú ember sem. Hihetetlen terheket cipel, munkahelyen és családban, nemkülönben az ország adófizető polgáraként sem kímélik. S, aki megérheti az időskort, az sem gondtalan. Elmúlt életének emlékei, s romló egészségi állapotának naponkénti nyomorúságai kínozzák.

S akkor még nem beszéltünk a minden életkorban meglévő lelki gondokról és bajokról! Péter apostol ennyit mond röviden: "Minden gondotokat vessétek őreá!" Ő Gondviselő Isten. Providentia Dei - Isten gondviselése, mondták a régiek, mert maga a szó pro-videntia előrelátást jelent. Az ember nem láthat előre, bármennyire is szeretne, de egy valamit megláthat: nincs egyedül, Teremtő Istene vele van, s Neki gondja van reá.

"Bűnös, gyarló emberek vagyunk!" - mondogatták gyakran a régiek. A mai modern ember nem szívesen emleget ilyeneket... Bolond is lenne! Beismerni a korlátait? Még azt hihetnék róla, hogy gyenge, hogy egzisztenciális harcra és önvédelemre képtelen, azaz már messziről szignálná magáról, ő az érvényesülési versengés eleve elrendelt áldozata.

A sikeresek örömtánca soha nem tart sokáig. Az önmaga korlátait nem ismerő ember nemcsak beképzeltté, de meglehetősen terhessé is válik a környezete számára. De nemcsak az őt körülvevők szenvednek miatta, egy idő után önmaga számára is elviselhetetlenné válik. Furcsa, de ahhoz, hogy teljességközeli életet élhessünk, be kell ismernünk, bizony tökéletlenek vagyunk, igencsak messze vagyunk a kívánttól, olykor az elvárttól is! Fel kell adnunk a mások "ideálisra faragását", hiszen Isten minket a saját képmására teremtett, s nem engem a másikéra vagy viszont...

Amit a világ embere kerül még kimondani is, azt a keresztény ember felvállalja: bünös vagyok. Ez persze nem hivatkozási alapot jelent számára a mentegetődzéshez, éppen ellenkezőleg! Sokkal inkább azt a készséget, hogy hajlandó el-, s befogadni az Isten lélekben munkálkodó Lelkét, hogy változzon általa. Ezt pedig kegyelemnek éli meg, azaz teljes mértékben ajándéknak, nem személyes kiválóságának jutalmául, hanem jelként, hogy Istennek gondja van reá.

Hiába is próbálja a modern ember kerülni a halál, s az elmúlás gondolatát, az életének része. A végső valóság titka egyszer mindenkit utólér, s ideges, kapkodó, ide-odarohangáló élete egyszer mozdulatlanságba merevedik. Akkor az Isten valóság lesz, s az elmúlt élet minden baja, nyomorúsága, sikertelensége és hiány-fájdalma teljességgel valószerűtlenné válik...

Jóléti világban élünk - még akkor is, ha megszorítások híre terhel minket nap, mint nap... Van vizünk, élelmünk, van tető a fejünk felett, s lehetőségünk van az informálódásra, mégha azt erősen manipulálva is kapjuk. Interneten vagy anélkül, a gondolatok szabad áramlása is - többé-kevésbbé - lehetséges. Ha nem is vagyunk igazi értelemben véve gazdagok, a világ sok százmillió emberéhez képest mégis azok közé számítódunk... Keresztény hálaadással és mértéktartással nem is vagyunk ellene ennek. De mi ez a jézusi bölcsesség: "A szegényeké az Isten országa?"

Attól, hogy valaki szegény, természetesen még nincs "belépőjegye" a mennyországba. Számtalan ember ugyanakkor nem azért szegény, mert nincs lehetősége dolgozni, hanem azért, mert semmit nem hajlandó tenni sem önmagáért, sem azért a közösségért, amelyiktől a "segélykét" kapja. Jézus azonban biztosan nem őrájuk gondol... Sokkal inkább azokra a szegényekre, akik Istenhez menekülnek, mert rádöbbentek, hogy Őnélküle sivár és élettelen az élet.

Szegénnyé válni - hogy részeseivé váljunk az Isten gazdagságának -, csak kimondani könnyű, a valóságban ez a legnehezebb az ember számára! Megtenni vezérlőelvnek a Láthatatlant a látható ellenében - egész embert érintő egzisztenciális kihívás! Ezért sokan - háromnegyede az embereknek(!) választják inkább a megfoghatót...

A lemondást mégis sokan rosszul értelmezik. Arról lemondani, ami egyébként úgysem érhető el, nem tekinthető szabad-akaratú lemondásnak, az egyszerűen beletörődés. Ennek is számtalan motívációs oka lehet, de bizonnyal Isten nem azért teremtett minket bele ebbe a gyönyörű anyagvilágba, hogy mindenről aszkétikus indulattal lemondjunk, s kivonuljunk a pusztába - bár bizonyára kevesebb gond lenne így a teremtett világban... Megtalálni a helyes mértéket a matéria és a lélek között csak akkor lehet, ha van mértékünk, s ráadásul még hiteles is. S lehetene-e "hitelesebb" mérce mint maga az Isten?

A szegények felismerése végül is ez: Egyetlen gazdaság, maga az Isten. Őt nem eszi meg a rozsda és a moly, nem változik, nem fogyatkozik meg... Nemcsak alapja/kezdete mindennek, de ómegája is, emberlétünk legvégső és legnagyobb Célja...

Nincs igehirdető nehézségek nélkül... Amíg fiatal, eladdig tapasztalatlansága és lendületes kedve lehet akadálya az Ige hirdetésének, később a rutin veszélye vagy a jól látható sikertelenség - lám-lám, nem térnek meg tömegével az emberek - fásultsága kísérthet. Sok igehirdető akasztotta már lutherkabátját, palástját, reverendáját fogasra, s csukta be Bibliáját... Miért? A válasz nem egyszerű.

A "kiugrott" katolikus pap megdöbbenti az adott közösséget, de a hivatal (protestáns felfogás a lelkészi szolgálatról) feladása - válás, alkohol vagy egyszerűen csak a jobb élet ígérete miatt - is megteszi megdöbbentő hatását az adott közösségben. Aki csak a szószék alatt ült - vagy ott sem -, az nyilvánvalóan másképpen ítélkezik. Aki igát húz, aki terhet cipel - s láthatatlanok mindig nehezebbek, mint a láthatók - az bizonyára árnyaltabban lát, s fogalmaz ebben a kérdésben is.

Pál igehirdetésének egyedüli "garanciája", hogy Isten őmellé (is) odaállt és megerősítette elhívásában. Egyébként sem ereje, sem hitele nem lett volna a Krisztus Egyházának első zsengéire vadászó volt extrimista rabbitanítványnak, a Saulból lett Pálnak! S, ha az ÚRIsten nem erősíti meg az őskeresztények hitét, akkor hiábavaló lett volna minden mártíromság, s ha a Szentlélek hordozó, megtartó ereje nem lett volna valóság Luther előtt és után is, akkor szánalmasan és emlékezés nélkül elbukott volna minden reformtörekvés. De van reformáció, s van megújulás (semper reformanda), mert Isten ma is "munkálkodik"! Ha nem lenne, akkor egyház sem létezne...

Mit jelent az igehirdetés elvégzése? Nem csillogó propagandát, a társadalom biztonságát növelő, egyházi keretek között történő, elfogadása méltó életstílus-oktatást, hanem egyszerű tanúskodást az Isten valóságáról. Annak a meggyőződésnek a szívvel-lélekkel, s értelemmel való továbbadását, hogy Isten nem a valóság része, hanem Ő maga az Élet Valósága!

Ez pedig nem közelíthető meg másképpen, csakis Szeretetének mindenek felett álló titokzatosságán keresztül...

Hollywoodi sikerfilmek forgatókönyírói, a nagy mesemondók, s mindazok, akik a szórakoztató-iparban dolgoznak egyfajta képletet használnak: A jó harcoljon a gonosszal, s végül a jó nyerje el jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését... Eleddig rendben is volna, hiszen természetes igazságérzetünk is ezt kívánja. De az Élet mintha nem ismerné ezeket a megoldási "kliséket"! Naponta ütközünk a ténnyel: a jó szenved, a gonosz pedig "él, mint Marci hevesen"... Azt gondoljuk, ebben a világban rendnek kell lennie, de mégis nem az a rend a érvényesül, amit mi szeretnénk. Azok a gazdagok, akik valóban tehetnének a világ javításáért - inkább kizsákmányolják a világot, s benne a "kisembert", mintsem tennének értük valami pozitívat. S, ha megnézzük az emberiség történelmét, bizony korábban sem volt ez másképpen.

"Az élet igazságtalan!" - mondja az ügyeletes szappanopera kedves háziorvosa, aki betegének kezelési lehetőségéért küzd hősként a profit-orientált betegbiztosítókkal, s a fejlődési rendellenességgel született másik betege belesóhajt a kamerába: "Doktor úr, nekem mondja?" Az élet - úgy tűnik - nagyon igazságtalan. Aki gátlástalanul törtet előre, s átgázol mindenen, ami érték, s ami szép és jó, az sikert sikerre halmoz, akik pedig becsületesek maradtak, azok szegényen és kiszolgáltatottan hevernek a sikerhez vezető út szélén, a siker "melléktermékeként." MIért van ez így? A kérdést nem mi tesszük fel először, s nemcsak Salamon bölcsességirodalmában központi kérdés, a probléma egyidős az emberrel: a káini bosszú mindig megtalálja a maga ábeles áldozatát... s az szenved, aki vétlen.

Hacsak mindig mások lennének a hibásak, még rendjén is volna! A baj az, hogy olykor nem másoknak, hanem magunknak "köszönhetünk" mindent: buta kijelentéseink, eleve hibás döntéseink állítanak minket az élet partvonalán kívülre... S bizony olykor mi magunk vagyunk azok, akik érdemtelenül kerülnek előnyös helyzetbe. Ilyenkor hogyan látjuk az isteni igazságosságot? Ha megajándékoz minket az Isten az újrakezdés csodás érzésével, akkor miért sajnáljuk ezt a lehetőséget másoktól?

Hamar beláthatjuk: Isten igazsága vagy igazságtalansága nagyon is emberi kategória! A Gondviselő Isten mindig tudja, hogy mit miért tesz, s néha mi is megláthatjuk az isteni bölcsességét, amikor a rosszat jóra fordítja, vagy a rosszból is jót hoz elő. Be kell látnunk, hogy Isten ránk bízta a döntést: ezért adta szívünkbe az ő egyetemes törvényét, hogy engedelmeskedjünk lelkiismeretünknek: Legyünk engedelmesek mindig a jóra, s legyünk engedetlenek, ha a gonosz indulatok hullámai csapdosnak - akár a lelkünkben, akár a világban...

Ez így igaz! A hit csodákra képes... De nem mindegy, hogy kiben hiszünk! Ha emberekben, nemkülönben önmagunkban, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Sajnos a médiában mértékadó emberek nyilatkoznak gyakran így: "Hittem önmagamban! Elhittem, hogy képes vagyok rá! Megcsináltam..." Nos, a "hit" nem ez, legfeljebb a hitnek egy vékony vetületnyi eredménye. Hinni ugyan lehet önmagunkban, de nem érdemes - ugyanúgy csalódás lesz a vége, mintha másokban hiszünk. Amíg két ember lesz a földön, addig mindig lesz csalódás is...

Hinni csak az Istenben érdemes. Ő ugyanis változatlan, egy, s örök. Bizalmunk mértékét a másik ember felé pedig mi más határozhatná meg legjobban, ha nem az Istenben gyökerező emberismeretünk? Valóban igaz, aki behatóan foglalkozik az Isten-kérdéssel, az nem kerülheti ki az ember-kérdést, s ez fordítva is igaz: aki egészben látja/vizsgálja az embert, az nem vetheti el az ember istenes részét.

Amíg fiatalok és erősek vagyunk, addig a "minden" alatt a jólétet, a biztonságot, a számunkra kijutott élvezeteket tartjuk fontosnak, de ahogyan öregszünk más dolgok válnak hangsúlyossá: egészség, idő, s bizonyára a kimenetelünk előtti rövidke szakaszban az "örök élet", az "odaát". Jézus Urunk azt mondja: "Legyetek olyanok, mint e kisgyermek!" A Mester tudja, mi lakozik az ember szívében: kishitűség, ami idővel növekszik...

Minél többet éltünk meg ebben a világban, annál inkább elveszítjük bizodalmunkat a nem láthatókban. "Így lesznek az utolsókból elsők, s az elsőkből utolsók!" Hitünk "harca" az utolsó pillanatig tart, s emberlétünk természetes velejárója, hogy mindent megkérdőjelezünk. Egy valamiben teljesen fölösleges kételkedni: abban, hogy Isten az Isten! Nem úgy Isten Ő, ahogyan mi gondoljuk, de(!) Isten, alkotója, fenntartója a világmindenségnek, s mindennek Ura. S ha ez így van, akkor miért akarunk kibújni uralma alól nap, mint nap?

Új hónap, új hét, új tanév kezdődik a mai napon... Sok ember életében hoz változást ez a mai nap, s olyanok is vannak bőséggel, akik változást várnak ettől a mai naptól. Az iskolai év kezdete mindig arra figyelmeztet mindenkit, hogy egész életünk tanulás, az új keresése, a felfedezett és megismert véleményezése, s használata. Ami hasznos és építő, azt könnyen "beemeljük" a saját életünkbe, ami pedig nyilvánvalóan romboló, attól igyekszünk jó messzire távoltartani magunkat. A pedagógia legnagyobb eredménye, ha a kitűzött célt sikerül megláttatni, s szimpatikussá tenni - a többi szinte magától alakul-fejlődik tovább. Ha a világ felfedezésére tanítást csak szolgáltatás-alapú, profit-meghatározott tevékenységként értelmezzük, akkor sikerül hamar elérni, hogy a következő generációnak kedve se legyen élni! Rossz előjelek bőven akadnak: közömbösség, depresszió, kapunyitási pánik - munkakedv totális hiánya...

"Ha ilyen pocsék ez a világ, akkor minek igyekezzek beletagozódni?" A kérdés sok fiatal végső-előtti sóhaja, mielőtt feladná, hogy küzdjön azért, ami tisztességes, igazságos, ami tiszta, ami nemes és dicséretes... Pál - mint minden jó tanító mester - arra hívja fel a figyelmet, ami szép és jó, ami építő. Ezek akkor válnak életünk részévé, ha figyelembe vesszük őket, azaz folyamatosan látóterünkben vannak. Emberré nevelni nem lehet csak fakultatív szakköri keretek között! Ahhoz, hogy felelős emberré váljon a gyermek, ahhoz iskolának, családnak, a kisebb és nagyobb közösségnek konstruktívan kell(ene) hozzállnia. Gyomorforgató dilletantizmus és rosszándék sugárzik politikusaink nagy részének nyilatkozataiból és életőből. Ne csodálkozzunk ezen! Csak azt reprodukálják, amit otthon a "családjukban" a szűkebb környezetükben. láttak, eltanultak... ők erre szocializálódtak, nekik ez a természetes, s el sem tudják képzelni, hogy lehet másképpen is!

Az önző ember szívébe más nem fér bele, csak saját maga, ezért ön-ző. A keresztény ember szívében azonban titokzatosan ott honolnak az istenes gondolatok is, s minél több van benne, annál inkább meglátszik az életén is, hogy ő nemcsak ennek, hanem egy másik (mennyei) országnak is a polgára. Az ilyen ember nemcsak előre néz, hanem fölfelé is, s ezért olyan távlatok is megnyílnak előtte, amilyenek az anyagba-ragadt ember számára soha...