Amióta az ember az eszét isteníti, s nem hallgat a szívére, azóta vannak igazán nagy gondjai... Az Isten mindenki szívébe beleírta a törvényeit, de ha arra nem figyel az ember, akkor ne csodálkozzon a következmények láttán sem! A keresztény világ jóléti része (Európa és Észak-Amerika) a harmadik évezred elejére túlsúlyossá vált. A böjt, ami mindig is vallásos élet része volt, mára a kalóriák elleni egyenlőtlen küzdelemmé silányult. Egyenlőtlen, mert többynyire a kalóriák győznek az egyébként is legyengült lélekkel szemben... Az okok között illik elsorolni a mozgásszegény és stresszes életmódot, a helytelen kalóriadús táplálkozást, nemkülönben a minőségi (házi, bio) élelmiszerek eltűnését az étrendünkből. Az idő és/vagy pénz hiánya csak tovább rontja a helyzetet.

Vannak olyan keresztények, akiket megmosolyognak törvényeskedésük, a szokásosotól eltérő táplálkozási szokásaik miatt. Lehet megmosolyogni ádventista testvéreinket, s az is igaz, hogy nincs mindenben igazuk, de talán azért, mert tudják, hogy az ember igen esendő teremtmény a táplálkozási szokásait illetően, jobbnak tartják bizonyos ételek s italok generális tiltását. A "mindent szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává" pálapostoli evangéliumi szabadság a huszonegyedik század emberének alig betartható életvezetési stratégia... Elbukik...

De miért is vált a harmadikévezred-eleji ember ilyenné? Miért nem tudja felvenni a harcot ösztenei ellen, s miért van elve bukásra ítélve? Az ok egyszerűbb mint gondolnánk... Mindenek eredője a magány! Az individuálissá vált ember nem érzi jól magát egyedül. Nem is érezheti, hiszen közösségbe teremtetett. Csak abban a közösségben tud az ember kiegyensúlyozott, normális életet élni, ahol megbecsülik, ahol emberszámba veszik, ahol elfogadják, s ahol megtanítják a felelősség hordozására is. Az az ember, aki bizonytalan, az a kalóriákban vagy egyéb szenvedélyekben keresi a biztonságát... Miért ennyire sikeres a pornó-ipar, s a tiltott, s az engedélyezett drogkereskedelem? Mert az ember elszigeteltté és magányossá vált: Isten-nélkülivé... Istentelenségében pedig reflex-szerűen minden után nyúl, ami a biztonságot ígéri. Életünket élhetjük szenvedélyek rabságában, akolban és sárban, de élhetjük méltósággal kastélyban és katedrálisban is. A választás rajtunk áll: Beengedjük-e Istent a szívünkbe, ha halljuk a Lélek kopogtatását?

Régi korok emberének fontos kérdése volt: "Ki a Te istened?" Kinek-kinek a maga istenképe nemcsak lenyomata volt vallási irányultságának, de meghatározta embertársaihoz való viszonyát is. Ma sincs ez másképpen: aki számára a szélsőséges isten-megfogalmazás a szimpatikus, az maga is könnyen rajongóvá válik. A rajongással pedig mindig az a baj, hogy nem látják a fától az erdőt... Vagyis: A világ nem feketére és fehérre teremtetett, ezért nem lehet az Isten akarata az, hogy az Ő dicsőítésében mindenki ugyanazt a szólamot fújja...

Megmutatni az Istent senki sem képes. Ha nekünk szegezik a kérdést: "Hol van a te Istened?" - akkor nagy valószínűséggel az emberségünk után kérdeznek. Ha valaki ember, a szó eredeti nemes értelmében, vagyis tükrözi az Istent, azaz szeretet-képű, akkor fel sem teszik ezt a kérdést. Hiszen az ilyen lelkületű emberrel együtt lenni jó, beszélgetni vele jó, vele együtt dolgozni jó...

A zsoltáros kesergése a magára maradt ember panaszát vetíti elénk. Nem az Isten-bizonyíték hiánya, sokkal inkább a személyes tehetetlenség görcse keseríti lelkét. Szeretné megmutatni, de valahogyan ez nem sikerül. Eredeti bűnünkből fakadó, öröklött inkompetenciánk ez, hogy kívánjuk a jót, a szépet, de nem sikerül. Az újszövetség arról tesz tanúságot, hogy nem metódust (gör. meta hodosz = hozzávezető út) kell keresnie az embernek, hiszen a véges sosem érheti el a végtelent, hanem egyszerűen rá kell hagyatkozni az Isten kegyelmére... Ez a Krisztus-titok, az Isten szeretetének halálig menő, önfeláldozó abszurditása. Aki ebben, s ezzel a Titokkal él együtt, az megtalálja nemcsak Istenét, de meglátja Őt naponként a megélt szeretetben.

"Nincs nekem semmi bajom!" - bizonygatják sokan, pedig láthatóan baj van az egészségükkel. Van, aki maga is jól tudja, hogy "nincsenek rendjén a dolgok", de félelmei miatt nem tudja vagy nem akarja ezt beismerni. S amíg a betegnek nincs betegségtudata, eladdig nem fog a kezelő orvosával együttműködni... Nincs ez másképpen a lélek betegségével sem. Minden lélek beteg, nem "egész"-séges, amíg nem válik eggyé a Teremtőjével. A teológia ezt a betegséget, az "egész"-ség hiányát bűnnek nevezi. S annak, akinek nincs bűnlátása, az nem érzi, hogy szüksége lenne orvosra.

Jézus azokat keresi meg gyógyító igéjével, akik a társadalom perifériájára szorultak: mert együttműködtek az elnyomó római hatalommal (vámszedők) vagy a vallási törvényeket kerülő magatartásukkal nem töltötték be a "társadalmi elvárásokat". Ez nyilvánvalóan bosszantotta a farizeusokat, az pedig, hogy Jézus, mint tanító közéjük megy - az írástudók megbotránkozását is kiváltotta.

A törvény ismerete még nem elégséges, azt meg kell érteni, hogy a jó rendet szolgálja, s ezért érdemes megtartani. A terápia ismerete még kevés, ha azt nem alkalmazzák, a beteg nem gyógyul... Aki nem találkozott még az Isten tisztaságával, az minek meneküljön a bűn mocskából? Aki nem találkozott soha életében az Isten szeretetével, az hogyan tudna önfeledten szeretni? Akiért soha nem hozott senki semmilyen áldozatot, akit csak ide-oda lökdösött az élet és kihasználták, az hogyan tudna örömmel szolgáni másoknak?

Jézus azért jött ebbe a világba, hogy az Örökkévaló akarata nyilvánvalóvá váljék mindenki számára. Jézus élete, tanítása, halála és feltámadása mind-mind az AtyaIsten végtelen szeretetéről tanúskodik. Mindenkinek - a hit mértéke szerint - élete folyamán megadatik, hogy rádöbbenjen embervoltára, s a teremtettségben elfoglalt kiváltságos helyére, s aki eljut idáig az választ is ad Teremtőjének...

Aki úton van, az idővel elfárad. Ilyenkor le kell ülni, s pihenni kell. Jézus egyházában, az úton levők közösségében (communio viatorum) sincs ez másképp - természetes folyamat ez. Sokan mégsem akarják tudomásul venni, hogy az emberi erő véges, s korlátai vannak. A lélek hat a testre, de a lélek állapota is visszahat a testre. Hiába van valaki jó fizikai kondícióban, ha lelkileg gyenge, akkor nem tud teljesíteni.

Egyre gyakrabban előjön a vezetők erőtlenségének, sőt alkalmatlanságának a problémája is. Nemcsak magas politikai körökben, de a legkisebb közösségekben is megoldásra váró feladat ez. Sajnos nem az időszakos inkompetenciáról van szó - mindenkinek lehetnek rossz napjai -, hanem folyamatos elégtelenségről. Hogyan nevelődhetnek a gyermekek sérülésmentesen, ha lassan alig lehet "hagyományos" családi közösségekkel találkozni, ahol csak egy apuka, s egy anyuka van... Patchwork-familíák, három házasságból "összelegózott" közösségek csak a bulvárlapok színes lapjain mutatnak jól, s csak a fotómasina kimerevítetett pillanatában tűnik úgy, hogy minden rendben van... a valóság - tisztelet az igen kis számú kivételnek - egészen mást mutat.

Nemcsak Jézus idejében, ma is sokan vannak, akik "visszavonulnak", s nem járnak többé Mesterükkel... Sokan vélik úgy, hogy a kiszámítható sikertelenség az még mindig jobb, mint a ki tudja mikor valóra váló eredményesség ígérete. Az effajta gondolkodás aztán jó táptalaja lesz az általános közömbösségnek. A visszavonulás tulajdonképpen a megállás tragédiája, hiszen vagy előre igyekezünk vagy hátramaradunk. A legkiválóbbak sem mentesek a "rostálástól"... A választottak, akik átélhették Jézussal a csodákat, ők sem kivételek: Júdás árulóvá válik, Tamás hitetlenkedik, a többiek pedig kivétel nélkül a sötétség órájában szétfutnak és mentik a bőrüket...

Időnként azonban megnyilvánul a kegyelem, s meg tudjuk magunknak fogalmazni, ki tudjuk mondani, amit Péter is: "Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad." Ez a hitvallás pedig megerősít minket, hogy tovább haladjunk azon az úton, amire rendelt minket a Teremtőnk...

A hétköznapokban a szorongás nagyon gyakran valamilyen stresszállapot tüneteként jelenik meg. Szívdobogásunk erősödése, verítékezésünk, testünket átjáró hideg-meleg hullámok vagy valamilyen tartós izomfeszülésből adódó tüneteink (pl. tarkótáji fejfájás) mind-mind aláhúzza, hogy valami nincs rendjén körülöttünk... Aztán egyszer kontrasztosan megnyilvánul, hogy hol a baj: munkahelyen és/vagy családban, esetleg párkapcsolatban.

Korunk népbetegsége a szorongás, s a különböző, ezekhez tapadó, s innen kiinduló mindenféle fóbiák (félelmek), legújabban az ún. pánik-betegség. A WHO 1950 óta összesen 47 országban követett morbiditási adatai alapján ("Global Burden of Disease" vizsgálat) készített előrejelzése szerint a szorongás, a depresszió 2020-ra a második leggyakoribb (a szív-érrendszeri betegségek után, melyeknek egyik komoly oka szintén a "stresszes életmód") munkaképesség-csökkenést okozó megbetegedés lesz.

Lám-lám, az évezredekkel korábban élő emberek is nagyon jól tudták, hogy a rendezetlen élet, a lelki kiegyensúlyozatlanság az testi tüneteket, sőt betegségeket is okoz. Modern orvostudományunk a lélekgyógyászat területén újabban bevezette a transzperszonális (tkp. személyek közöttit jelent) jelzőt; valójában ez a szó a spritualitást, mint betegségekkel összefüggő, azokat létrehozó és megszüntetni képes lelki okokat jelöli.

A hívő ember azt tudja - hiszen hitének evilági mozaikjait reménységes képpé illesztette össze, s ez tudásának alapja - , hogy életének megoldása Istene kezében van. Onnan akarja azt megkapni életének minden napján, ezért imádkozik, ezért küzd. Bízik Teremtője gondviselésében, és szabadításában, de ha nehézségek szorongatják, akkor sem tagadja meg Őt, hiszen számtalanszor megtapasztalta, hogy Isten végül mindent az ő javára fordít. Az Istenben hívő ember is ugyanígy felkiált, ha fájdalmat érez, ugyanúgy elesik, mint a többi esendő embertársa, mégis más mint a többi, mert mindeközben nem lefele, hanem fölfelé néz.

Életünk után a legnagyobb ajándék a szabad választás lehetősége. Ezért ha valaki nem választhat szabadon, az nem is él valójában. Mindennapjaink a folyamatos választásra épülnek, kikerülni a döntéseket nem tudjuk - bár néha nagyon szeretnénk - mert igen nehezünkre esik a választás. Ha világosan látnánk, hogy egy-egy választással hova jutunk el, bizonyára kevesebb lenne a rossz döntések miatt megromlott életű ember.

Az egyik alapvető gondunk, hogy csak a horizontig látunk. Pedig életvezetésünkben nem csak azt kell látnunk, hogy mit hoz a holnap, arra is figyelmet kell fordítanunk, mit hoz a holnapután, a közeli s a távoli jövő... A legnagyobb gond persze az, ha az ember csak az orráig lát... A döntés felelősségét tehát mindannyian átéljük, még ha ez mélységében nem is tudatosul minden napunkban.

A döntések meghozatala nehéz, de ha egyedül kell meghoznunk azt, akkor az még nehezebb. Ezért olyan jó, ha van mellettünk valaki, aki velünk érez, mellettünk áll, s ugyanabba az irányba néz, mint mi! Sokan félnek a döntéstől, mert a kimondott igenek vagy nemek következményeinek elhordozására már nem éreznek elégséges erőt magukban. A döntésképtelenség okai sokrétűek, de végülis visszavezethetőek a hitetlenségre, s reménytelenségre. Amikor elfogy a jövőbe vetett hit, amikor elhalványul a Gondviselő Istenbe vetett remény, akkor ezzel együtt megszűnik a készség az élet ízének érzékelésére is.

Az élet ízét pedig a mozgás, a történések s a találkozások adják. (Jól tudják ezt a reklámszakemberek, meg is tévesztik a tapasztalatlan, kezdő utazókat.) Ezek a meghatározó élmények tehát akkor történnek velünk, amikor úton vagyunk. S minél inkább tartozunk valakihez, annál inkább átérezzük milyen jó megosztani másokkal - mindenek előtt a Társunkkal - az utazás élményét, felfedezéseit. Az Isten félelme (pontos fordítás szerint: tisztelettel teli félelme) pedig nemcsak helyes irányt ad életünknek, de biztonságot is nyújt. Aki Teremtőjében bízik, az nem keseredik el végzetesen akkor sem, ha egyedül maradt/van. Tudja, hogy Gondviselő Istene szereti őt, s megadja azt, amire szüksége van, s nemcsak a jó és rossz szétválasztásban, de a jó és jó közötti választásban is megsegíti, s minden út végén atyai szeretetével hazavárja.

"Süllyedő hajón, zuhanó repülőgépen nincsen egy hitetlen ember se!" Kerényi Lajos atya, egykori tatai piarista diák mondta: "Évtizedeken át kórházi ágyak között szolgálva meglehetősen sok haldokló embert láttam és kísértem el őket a halálig, de olyat, aki az utolsó lélegzetvételek közelében se fordult volna az Istenhez, olyannal nem találkoztam!" Ha baj van, ha tragédia szakad az életünkbe, felkiáltunk: "Istenem segíts!" Miért van az, hogy csak ilyenkor jut eszünkbe Teremtőnk, Akitől az életünket kaptuk?

"Összecsaptak a hullámok a fejem fölött! Mi lesz velem most? Erre nem számítottam! Most mit csináljak?" Ismerősen csengenek ezek a mondatok... Nincs olyan ember, aki egy kicsit is gondolkodik életén, cselekedetein, hogy az életében ne lettek volna krízisek. (A krízis a görög kritész szóval rokon, ami azt jelenti: ítélni. Innen származik a "kritikus" szavunk.) A körülmények, cselekedeteink következményei bizony megítélnek mindannyiunkat. Lehet, hogy mások nem is látják ezeket a következményeket, mert azok láthatatlanok. Luther olyan találóan mondja: "A lelkiismeret az olyan mint a pincébe zárt kutya! Nem látod, de ugatása felhallatszik a padlásra is..."

Aki beleesett már egyszer is bűnei gödrébe, az jól tudja, hogy a "gödör alján - ráadásul egyedül - lenni" milyen nagy krízist jelent. Ott egészen lent nem segítség, ha valaki a zsidó kazuisztika alapján elmagyarázza: "Látod, látod, ha betartottad volna a törvényt, akkor most nem lennél a gödör alján!" De a hinduista elképzeléssel sem tudunk sokat kezdeni, hogy nekem tulajdonképpen ez a sorsom, s a karmám ellen nem tehetek semmit... Sőt nem sokra megyünk a sötétségben azzal, ha jó buddhistaként esetleg lemondunk a valóságról és a fényről meditálunk... Aki gödörben van, az egy valamit akar, de azt nagyon: ki akar onnan jutni, mert nem jó a gödör alján tanyázni annak, aki a fényre teremtetett...

A kereszténység, a "Jézus-vallás" az egyetlen, amelyik beismeri: hiába minden emberi erőlködés: Egyedül nem megy, szükség van az Istenre! Az idő soha nem gyógyítja be a sebeket, csakis az Isten. Az elmulasztott idő soha nem tér vissza, az átélt veszteséget meg nem történtté tenni nem lehetséges. Ezért amikor valóban krízisben vagyunk, akkor az egyetlen megoldás, ha odahívjuk, ha beleszőjük, ha beleálmodjuk a krízisbe az Istent! Az egyetlen megoldás a krízisre a transzcendens valóság... Hogy miről van szó? Az azt tudja igazán, aki szívében nemcsak emberi, de isteni ígéretet is forgatott: "Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!" HItünk reménylett igazsága: hogy a gödörbe utánunk nyúl Jézus Urunk... S ha megtapasztaltuk az ő segítségét, akkor hálából mi magunk is kezet nyújtunk másoknak.

A filozófia hasonlatos ahhoz, amikor a születésétől vak ember megpróbálja elképzelni a színeket... Hiába a filozófia minden nyakatekert próbálkozása, a saját maga alkotta fogalmi rendszere kereteiből nem tud kilépni, ezért valóságmagyarázata is csak részleges lehet. Mégis sok a bölcselkedő ember, hiszen emberlétünk egyik feladata ebben a világban, hogy megfogalmazzuk önmagunk létének értelmét. Mikor válunk bölccsé? Amikor rádöbbenünk: nem úgy általában fontosak elmélkedéseink, hanem az egyéni életünkre szabott válaszokban rejlenek az igazán fontos dolgok. Ennek oka igen egyszerű: Időbezárt lények vagyunk... Megcsalni önmagunkat pedig azt jelenti: úgy élünk, mintha annak nem lenne követekezménye. Az igazság az, hogy mindennek következménye van: Utódainkra nézve is, és halálunk utáni létünkre vonatkozóan is! Ezért bolond az, aki gátlástalanul átlépi az emberség határait.

Az ember, s Isten "bolondsága" között nagy különbség van. Az ember bolondsága sajátjának hitt hatalma körül táncol, az Isten "bolondsága" pedig az áldozatra kész szeretetben nyilvánul meg. Hiába az ember minden ravaszkodása a hatalom megszerzésére, Isten az embereket nem egymás alá- és fölé rendelte, hanem egymás mellé! Ezért csak idő kérdése, hogy egy-egy igazságtalan hatalmi rendszer mikor omlik össze... Aki emberekben reménykedik, az törvényszerűen nagyon nagyot csalódik, de aki az Istenben bízik, azok a sötétségben sem esnek gödörbe, mert Isten igéjének mécsese megvilágítja utuk következő lépését.

A bölcsek gondolatai bizony hiábavalók... Mi haszna a szép szónak, ha csak önmagáért való, s nem építi a közösséget? Mi haszna a mécsesnek, ha a véka alá rejtik? Mi haszna a kapott hatalomnak, ha az nem a biztonságot, a közösséget csak az egyén érdekeit képes szolgálni? Mi haszna a szeretetnek, ha az csak önszeretetben nyilvánul meg? Semmi...

E világ bölcsessége mindig múlandó, mert célnak nem Teremtőt, hanem a teremtett embert teszi meg. Az isteni bölcsesség pedig azért időtlenül szép minden történelmi korban, mert az örékkévalóságba hívogatja az időbezárt embert...

Nagy divatja van manapság a "megmondóembereknek"... Csúnya szót is kreált korunk a gátlástalan érdekérvényesítésre: "beszólás". Ez nem egyszerűen az igazság közlése, sokkal inkább az általános "harckészültségi állapot" egyértelmű jelzése. A diák "beszól" a tanárnak, a gyerek a szüleinek... Példák százait lehetne sorolni azoknak a helyezeteknek, amikor egyik ember megkeseríti a másik ember életét. Ölni, életet rövidíteni nemcsak késsel, szavakkal is lehet... Így történik meg nemegyszer a tragédia is, amikor egybemosódik a verbális agresszivitás a valódival, s elszabadulnak a negatív érzelmek...

A modern (nyugati) társadalomban egyre komolyabb gondot jelent az érzelmek hiánya. Pontosítva, negatív érzelmek zuhatagában élünk: A televízió ontja magából a színvonaltalan, tartalmatlan adásokat, a csatornákon krimi ér krimit, mintha ez lenne az egyetlen lehetősége a "szórakoztatásnak"... S mivel általában alig akad mód ezek ellensúlyozására, az emberek érzelmi élete elfásul, érzéketlenné válnak - tömegével... Végül: megszűnik a részvét, s a jószándék.

Nyolcvanas évek elején New-York egyik lakónegyedében több késszúrással megöltek egy munkából hazafelé tartó nőt. A 28 éves áldozatot közel egy órán keresztül üldözte gyilkosa, aki közel kéttucat késszúrással "véreztette" ki a szerencsétlen asszonyt, aki utolsó erejével lakásának előszobájából telefonon keresztül még felhívta a rendőrséget. A rendőrök két percen belül a helyszínen voltak, de már nem tudtak segíteni. A jegyzőkönyv tanúsága szerint 38(!) ember látta ugyan, hogy mi történik, de egyik sem avatkozott bele, vagy nyúlt volna telefonja után. Másnap a New York Times a címoldalán tette fel a kérdést: "Valóban ennyire gonosz az ember?" Hogyan lehetséges, hogy 38 ember közül senkiben nem támadt egy kicsinyke részvét sem? Pszichológusok éveken át elemezték az esetet keresték az okokat...

A konfliktuskezelés, a krízisek megoldása nemcsak a szakemberek - lelkészek, orvosok, pszichológusok, segítő foglalkozásúak - feladata, hanem minden emberé, aki megkapta a gondolkodás és az érzés ajándékát... Ehhez ad segítő ajánlást Jakab apostol, aki ezt írja: "legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra". Sajnos a hétköznapok pontosan ennek az ellenkezőjét mutatják: gyorsan visszaszólunk, s hosszú időbe telik, míg meghallgatjuk a másik felet is... Ez a magatartás nem szolgálja az Isten igazságát, de nem építi a mi életünket sem. Ahhoz, hogy a magunk békességét megtaláljuk, a béke hírnökeivé kell válnunk. Hinnünk kell az Istentől kapott szeretet konfliktuskezelő/megoldó s életújító erejében, hinnünk kell abban, hogy Isten szava békességet teremtő hatalom...

Fiatalon lenne jó bölcsnek lenni... Kikerülhetnénk sok ifjúkori butaságot, olykor életvezetési tragédiát. Tartani tudnánk a fontossági sorrendet, s mindenek előtt nem mulasztanánk. Elkeserítő érzés, amikor nem más, csakis mi magunk - azaz a lelkiismeretünk vádol: Akkor és ott... Miért szóltál vagy nem szóltál, miért tetted vagy nem tetted? Utólag látjuk meg, hogy bizony igen súlyos árat kellett fizetnünk makacsságunkért! A Szentírás arról tanúskodik, hogy az élet minden formáját és állapotát tisztelni kell. Nem lehet büntetés nélkül áthágni ezt az Isten-adta fontos szabályt! Nem azért, mert ilyen könyörtelen az ÚRIsten, hanem azért mert az Életnél nincs nagyobb kincs... Az, hogy egy élet, a folyamatos mozgás a megszámlálhatatlanuk sok történés és találkozás mekkora ajándék, igazából a halál mozdulatlanságában válik nyilvánvalóvá számunkra...

A létezés felfoghatatlan gazdagsága ellenére az emberek százmilliószám pusztították egymást, korra, vallásra, technikai- és kulturális szintre való tekintet nélkül! De nemcsak az Élet elleni tetteink, de már sértő kijelentéseink is következménnyel bírnak ránk nézve. Ősi megfigyelése ez az embernek, amit a Biblia is rögzített: "Tiszteld apádat és anyádat!"... "hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön." Azt, hogy tagadásaink, gonosz indulataink mélyen legbelül minket gyilkolnak, azaz rövidítik életünket, többnyire csak életünk második felében látjuk be... Ezért ajánlja Jézus: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat... Mert ahogyan az Élet elleni tiszteletlenségünk kihat saját életminőségünkre, ugyanúgy áldás száll vissza ránk, ha másoknak minden jót kívánunk, s imádkozunk értük.

A bölcs szív az élet tiszta szeretetét jelenti. Mivel nem vagyunk az Élet urai, csak részesei az Életnek, ezért egyedül csak Isten tehet minket bölccsé - amikor beengedjük Őt a szívünkbe. A bölcsesség nem rögtön és teljességgel birtokolható fölülről jövő adomány! Időre van szükség ahhoz, hogy érlelődjön bennünk, mint a gyümölcs, s kiteljesedjen életünkben.

A bölcsességnek haszna addig van, amíg élünk, ezért kell törekednünk rá ezért jó minél hamarabb elkezdeni az "előkészületeket", hogy megértsük mi is az Isten akarata - velünk. S hol kezdődik a bölcsesség? Ott, amikor az ember elkezdi Istent félni, s szeretni...

"Megtalálni a hangot..." - nem a zenészek nagy gondja ez, hanem mindazoké, akik tanítanak, vezetnek. A vezetés és tanítás feladatából szinte majd mindenkinek kijut a maga része, hiszen közösségben élünk, s a közösségi lét elképzelhetetlen kommunikáció nélkül. A megértettség egységet kovácsoló szép érzését jó átélni, s talán nincs borzasztóbb és bosszantóbb, ha embertársunk nem ért meg minket... Szinte mnden szülő átéli tinédzser gyermeke kíméletlennek tűnő kijelentését: "Ah, úgysem értetek meg!" Ilyenkor közös hangot találni - komoly kihívás.

Pál, a pogányok apostola nemegyszer átélhette ezt a nehézséget. Más szokású, más kultúrájú embereknek hirdetni ugyanazt az örömhírt nem lehet egyforma direktséggel. Ahány ember, annyi szív és érzés, s annyi külön gondolat... A személyes találkozások nélkül nem lehetséges az építő beszélgetés, az Isten országának láthatatlan dolgairól való közös elmélkedés pedig csak úgy lehetséges, ha komolyan vesszük e látható világ minden dolgát. Aki nem veszi kellő mértékkel figyelembe e földi világot, az komolytalanná válhat a másik ember szemében, aki éppen csak most kezd "nyitni" az Isten országa felé...

A tanítás fokozatossága türelmet követel, de az erős önfegyelem semmit sem ér, ha nincs meg benne a minden akadályon átsegítő szeretet. Az a szeretet, amely áldozatra kész. Az a szeretet, amely tékozol, s nem sajnálja az időt a másik emberre, s képes úgy megajándékozni egy véges idejű találkozást, mintha az örökkévalóság minden ideje is rendelkezésre állna... Ezt csak alázattal lehet megvalósítani. Ebben nem segít semmilyen "trükk" vagy pszichológiai-kommunikációs "huncutság", ebben egy valaminek van csak célbajuttató érvényesége: az Isten Lelke által megtisztított, megüresített szívnek. Ez maga a Krisztus-csoda. Ez hajtja és űzi Pált, s a többi apostolt is az idegen népek közé, ez keríti jótékony hatalmába ma is a kereső embert, hogy rátaláljon Arra, Akit mindig is keresett, Teremtő Istenére...

Tény, hogy Isten országának titkait nem mindenki tudja befogadni, megérteni pedig még kevesebben képesek. Az evangélium elutasítása elsődlegesen nem a gonosz szándéknak, hanem az értetlenségnek tudható be. A lélek dimenziójában gondolkodás ugyanis nem velünk született tulajdonságunk. A lehetőséget ugyan "őseredetileg" belénk kódolta a JóIsten, de mégis úgy jövünk erre a világra, hogy ezt a készséget elveszítettük: ez az ősbűn, az eredendő a bűn. Tagadjuk azt, ami egyébként nyilvánvaló. Csak amikor a bűn fátyla eltűnik szemünk elől vagy megöregszünk és az elmúlás vonzását kezdjük megérezni, akkor kezd megvilágosodni bennünk sok minden a Lélekkel kapcsolatban.

Aki csak a síkban él, az nem értheti meg a háromdimenziós tér mélységét és magasságát. Aki csak az anyagvilágban mozog és él, az ok és okozat közötti összefüggéseket is csak eszerint képes magyarázni. Ezért különlegesen nehéz a hívő ember helyzete, amikor az Istenről akar beszélni. Beszélni a teknősbékának a repülés szabadságáról - komoly kihívás... Sok "bizonyságtevő" ember az így eleve megterhelt szituációt saját türelmetlenségével tovább súlyosbítja. "Reflexből" - mint a nyelvet nem értőknek az átlagember - hangosabban kezd el beszélni, azaz erősebben artikulálja a lelki világ számára nyilvánvaló igazságait... a végeredmény sokszor lesújtó: a "beszélgetőpartner" elmenekül.

De mit is jelent lelki módon gondolkodni? Mindenek előtt teljességel elfogadni embervoltunkat. Elfogadni létünk korlátait, a véges időt, a véges lehetőségeket. Határaink felismerése - ha ezt közösségben tesszük, éljük meg - nem rettent meg minket, sokkal inkább kapcsólópontokat ajánl embertársaink felé: meglátjuk, hogy szükségünk van egymásra. A közösségi lét elsődleges kommunikációs nyelve a szeretet. Ennek vetületeit minden dimenzióban megtalálhatjuk, a szeretet egyszerűségébe font üzenetek minden szívbe eljutnak. Ezért a legnagyobb kegyelmi ajándék a szeretet... "Aki szeretetben van az az Istenben van, s Isten is őbenne." - írja János apostol. Ebben az állapotban szólni az Istenről, a világról, az emberlélek dolgairól az egyetlen hiteles tanúskodás, melynek ha rövid távon nem is - hiszen Isten malmai lassan őrölnek -, de hosszabb távon mindenféleképpen eredménye van...

Az egyháztörténelemben - régen és ma egyaránt - számtalanszor találkozunk intellektuális, moralizáló prédikátorokkal... Szépen csengő szavaikat ügyes mesteremberként illesztik egymás mellé, hogy aztán az intések és buzdítások kötőanyagával előálljon a hit védő fala, s a dogmatika erős vára. Az igehirdetés célja mégsem ez. Alapjaiban más, s ezt jól tudja Pál apostol is. Ezért a "tanult" és "jólinformált" korinthusi gyülekezetben nem az egykori rabbitanítvány meggyőződésével, a törvény szavával vagy irígylésreméltó görögös műveltségével akarta meggyőzni hallgatóit, hanem a személyes bizonyságtevés őszinte egyszerűségével akart szolgálni.

Ezért jelent meg közöttük "félelemmel, s rettegéssel" közöttük... Előadásban, távolságtartóan beszélni a Bibliáról nagyságrendekkel könnyebb, mint személyiségünkön keresztül megláttatni, meghallhatóvá formálni az evangéliumot. A hírnöktől azt várják el, hogy pontosan idézzen, a tanítótól, hogy logikusan magyarázzon és segítse a megértést, a paptól, a prédikátortól, nemkülönben a keresztényí embertől pedig azt, hogy hitelesen szóljon a szívében élő reménységről.

Pál reménysége minden hívő ember reménysége is: Isten nem hagy el. Az evangélium éppen arról szól, hogy Isten szeretete akkor is velünk marad, amikor mi magunk jelentjük, ki, hogy nincs rá szükségünk... Végül pedig erőtlenségünkön keresztül bizonyosodunk meg arról, milyen nagy az Isten kegyelme.

Fiatalság - bolondság! - tartották a régiek. De miért is mondhatták ezt? Talán azért, mert akárcsak 3-4 generációval ezelőtt, bizony nehezebb volt az élet. Az egyén felelőssége sokkal nagyobb volt saját egzisztenciáját illetően. Akkoriban nem volt ilyen jól működő szociális rendszer, mint manapság! Ez a mostani sokat bírált, melynek recsegő-ropogó összeomlásának kényszerű tanúi, sőt olykor vesztesei vagyunk, bizony azoknak is megélhetést ad, akik nagyon nem is igyekeznek, hogy dolgozzanak, értéket teremtsenek. A természetben minden állat maga keresi meg, vadássza a számára szükséges ennivalót - az embervilágban ez történhet másképpen is. Az tehát, hogy magamnak is igyekeznem kell állapotom megváltoztatásában vagy éppen stabilizálásában, a régebbi korokban sokkal nyilvánvalóbb volt (Segíts magadon, s az Isten is megsegít!), mint manapság: de hát a fiatalok a felelősséghordozásban - s ez többnyire így volt, a szép kivételek ellenére is - nem jártak az élen, manapság meg különösen nem.

Az ifjú apostol-tanítvány, Timóteus persze nem azok közé tartozott, akik könnyelmű életet éltek volna. Ellenkezőleg! Ez az elszánt krisztuskövető fiatalember nagyon is hamar komoly terhet vett vállára Krisztus zsenge egyházának kezdeti gondjaiból... Milyen kívánságot kellett neki mégis kerülni? Mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága egy bűnben - vagyis az Istentől eltávolító magatartásban - csúcsosodik ki, s ezt szépen így nevezi meg a Szentírás: az élettel való kérkedés... azaz olyan viselkedés, amely nem tiszteli az Életet. Aki elveszíti az élet tiszteletének készségét, az borzasztó dolgokra is képes. Az ilyen ember nem érez részvétet, nem tisztel sem embert, sem Istent, gátlástalan, s igen sok szomorúságot okoz embertársainak, legvégül önmagának.

Törekedni igazságra, hitre, szeretetre csak közösségben lehet. Mára az emberek többségéből sajnos kiveszett a közösségi érzés. Alig vannak közösségek, többnyire azok is érdekalapúak, a hordozó közösségeket pedig nagyítóval kell keresni. Vannak persze üdítő kivételek. Egy jól működő egyházközség, egy-egy felekezeti iskola szép példát adhat ebben is... Közösséget építeni az egyik legnehezebb - ha nem a legnehezebb feladat. De talán ennek van a legnagyobb értelme is... A nagyobb közösség a kisközösségből áll össze, beleértve a legkisebbet: a családot. Az, hogy milyen lesz a jövő nemzedék, az a családban dől el, végül is "csak" két egymást szerető ember akaratán múlik: Tiszta szívből segítségül hívják az Urat vagy sem...

Csak Istent lehet imádni, minden mást "csak" szeretni lehet... Még olyannyira is szerethetünk valakit/valamit, hogy az életünket is adnánk érte. Tudnunk kelll, hogy minden kornak megvolt/meglesz a maga hazugsága, amit tömegével "igazságnak" hisznek az emberek. Ez adhat aztán "jó alapot" minden hatalomra vágyónak. Aki pedig már hatalommal bír, az hamar elhiszi, a hatalommal együtt az igazság vagy annak a megmondási készsége is jár... Nos, nem feltétlenül.

De mit is jelent a teremtményt imádni? Nagyon egyszerűen: amikor az alkotás határozza meg az emberlét irányát, amikor a csinálmány, a bálvány az életrendező erő: Kinek a hatalom, kinek a pénz, kinek a szenvedélyek. Amikor mindenek felett a pénz vagy a szenvedélyek állnak, akkor emiatt nagyon sok ember szenved, ha pedig mindent az Isten szeretete határoz(na) meg, akkor abból sok áldás fakad(na).

Felgyorsult világunk ritmusától sokan megszédülnek. Úgy hiszik, hogy az élet ritmusát az ember önkényesen meghatározhatja - pedig nem. Csak amikor kizsákmányolták már önmagukat, amikor erőtelenné, esetleg beteggé is váltak, akkor döbbennek rá, milyen nagy hazugság volt ez a kor-szerű "felismerés". Jól írja János evangélista: A "világosság eljött a sötétségbe"... Eljött, de egyéni tragédiánk, ha a világosságot nem fogadjuk be. Az Isten fénye nélkül ugyanis nem látjuk meg a teremtettség igazi célját és szeretetének fénymelege nélkül pedig csak egyre vacogunk... Megoldást egy valami adhat: belesimulni ellenkezés nélkül az Ő akaratába.

Idő, idő, idő... Ez az, ami lehet kevés vagy több, de amennyi van, az sosem elég. Korán kelni, későn feküdni - klasszikus megfogalmazása ez a közhelyes "látástól vakulásig" küzdelmes magyar valóságnak. Hiába tűzünk ki célokat, hiába dolgozunk, "mint a barom"... minden emberi munkának egyedül csak Isten támogatása adhat valódi értelmet.

Nem is olyan rég még a templomtornyok monopóliuma volt a pontos idő mutatása, jelzése. Amióta azonban elkezdett zsugorodni a technikai világ - s először csak szalonokba-szobákba, majd zsebekbe, s aztán csuklókra is átvándorolt az idő múlására figyelmeztető kis szerkezet - egyre kevesebbnek érezte az ember a rendelkezésére álló időt. Amíg korábban a templomtoronyra tekintve legalább közvetve Istenre gondolhatott az emberfia, eladdig manapság - jóllehet minden valamirevaló háztartási gép, híradástechnikai eszköz mutatja az idő múlását - mégsem jut eszünkbe az Isten. A karóra lassan elveszti funkcionalitását, s már nem több egyszerű divatcikknél... Az egykor társdalmi státuszt jelző óra ebbéli feladatát a az extrém-drága mobiltelefon vette át... De hiába a gyorsan szaladó perceket pontosan mutató szerkezet, ha továbbra is elszaladunk Isten mellett...

Furcsa: Hiába mérjük pontosabban az időt, beosztani mégsem tudjuk ügyesebben/okosabban! Tény: kevés az időnk. A "fejlett" országok lakosságának 60%-a(!) úgy látja, hogy ellátandó feladataikra rendelkezésre álló idő nem elégséges, ezért a tőlük elvárt teljesítmény meghaladja egyéni teljesítőképességüket. Nyilvánvaló, hogy egy idő után az ember ebbe törvényszerűen belefárad és lassan már a kenyér íze sem olyan, mint amilyennek az ember azt érezni szeretné. Mert a mindennapi kenyér nemcsak alapvető élelmiszer, hanem az Élet szimbóluma is. Ha a kenyér elveszti ízét, akkor az értelmét veszíti el az Élet...

Be kell látnunk, hogy ami a legfontosabb, azt nem tudjuk elérni vagy megszerezni. Az "álmában is ad eleget" kifejezés más fordítás szerint azt jelenti: "nyugodt álmot ad". Hiába a selymes álmot ígérő altató, a lélek nyugalmát a tabletta nem biztosítja. Megzavart lelkű és elméjű társadalmunk az utóbbi évtizedekben sajnos elfordult Teremtőjétől, most pedig kétségbeesetten kapkod elvesztett spirituális kultúrája után...

Értelmet a múló időnek csakis az adhat, Aki az "időt" teremtette. Öregedésünk, egyre szűkülő lehetőségeink, mindennapjainkat egyre sűrűbben meglátogató betegségeink szép lassan, csöndesen alázatra fegyelmeznek minket: megláttatják, megtanítják nekünk - bármennyire tiltakozunk is ellene -, csak múlandó emberek vagyunk, az Isten pedig továbbra Isten marad. S amíg mi oly sokszor elfordultunk Tőle, s talán meg is tagadtuk Őt életünk egy-egy dolgában, addig Ő engedetlenségünk ellenére sem hagyott magunkra, hanem mindig hűségesen kísért szeretetével. Talán egyszer rádöbbenünk: Vele együtt a nekünk rendelt kevéske idő is bőségesen elég...

A "-tlan, -tlen" fosztóképző az egyik legnemesebb fogalmunkból, a "tudat"-ból - aminek köszönhetjük, hogy megélhetjük embervoltunkat -, egy pillanat alatt ellenkező előjelű jelentéstartalmat képez: Tudatlan... Nagy valószínűséggel egyik legszomorúbb szavunk ez. Nem ismerni, nem tudni, hogy miért vagyok ember, mi a célom és a feladatom ebben a világban, ez az egyik leggyötrőbb állapot. A céltalanság, a hasz(on)talanság érzése milliók számára életkeserítő valóság. Mintegy 350 millió depressziós embert tartanak számon a világon, a jegyzett alkoholisták száma 300 millió, s akkor az egyéb betegségeket (pl. skizofrénia - 40 millió ember -, akiknek százalékos aránya eleddig állandó volt, mostanság pedig emelkedik) még nem is soroltuk fel. Évente több mint egymillió ember vet véget önkezével életének, mert nem találja - vagy már elveszítette - élete értelmét, hitét a jobb holnapban...

A pásztor nélküli nyáj tényleg szánalomra méltó. Sőt, milyen lesújtó, ha pásztor ugyan a nyája közt van, de nem a törődik velük! Ehelyett nyerészkedésen jár az esze, uralkodik rajtuk... Sajnos könnyen találunk "ilyeneket" egyházon belül, s egyházon kívül is! A tudatlanság állapotából egyetlen kivezető út lehetséges: a tanulás. S ha valaki azt gondolná, hogy ez egyenlő az iskolai oktatással, akkor az téved. Az iskolai oktatásnak a célja, hogy ismereteket szerezzünk, s azok birtokában hasznossá váljunk a társadalom számára. Az evangélium meghallása, megismerése "megtanulása" pedig arra segít el minket, hogy békességre jussunk önmagunkkal. A béke nem a "minden mindegy" állapota, hanem az az isteni harmónia, ami dinamikus, folyamatosan újat kereső életünket egyensúlyba állítja múltunkkal, elkövetett bűneinkkel, és elsimítja lelkünkben az elmúlásunk ténye korbácsolta érzelmi hullámokat.

"Tanulni" az Istent életreszóló feladat, s foglalatosság. A véges ember a Végtelen Istent se így, se úgy nem tudja "befogni", az egyetlen amit tehetünk, hogy próbáljuk őt megközelíteni szívben és lélekben. A "Legyetek tökéletesek!" jézusi parancs is ezt az irányt jelöli ki. Tökéletessé ugyan sosem válhatunk ebben a világban, hiszen testben vagyunk, s korlátoz minket az anyag, de meg-megtapasztalhatjuk már e testben is, hogy az Isten az Lélek, s aki a szeretetben van, az Istenben van, s Isten is őbenne...

Különböző kultúrák különféle utakon keresték az Istent, de Isten létét az ember valójában nem kérdőjelezi meg. Pontosítva: addig, amíg nem érzi emberléte határait, addig hajlamos istentelen kijelentésre és tettekre is, de kinek-kinek sorsa szerint eljön az a pillanat, amikor belátja: végtelenül kicsinyke, esendő, s mindenek előtt halandó ember. Keveseknek adatik meg, hogy erre fiatalon rájöjjenek, mások egy egész életen át küszködnek önmagukkal, a világgal és minden küzdelmük persze átszőtt az Istennel is. Az általános "Isten-képek" ellen természetszerűleg tiltakozik az ember, hiszen a mások Isten-képzete abban a pillanatban, hogy megformálódik, már sérti is mindannyiunk teremtettségből fakadó szuverenitását. Individuumok vagyunk, megismételhetetlenek. Különbözőségünk is jelzi, hogy nem sorozatgyártott isteni termékek vagyunk, hanem Isten szeretetéből egyediségre elhívott, ebbe az időbe és térbe teremtett lények... Megállapíthatjuk azonban, hogy az Istentől elfordult ember alapvető tulajdonsága mégis az uniformizálódásra törekvés.

Az egész teremtettség Isten után kiált... Ahogyan az alkotás tanúskodik a mesterről, ugyanúgy az univerzum is a Teremtőről. Megmosolyognivaló, valójában tragikomikus, hogy a világ létrejöttére még mindig az ősrobbanás magyarázata a legelfogadottabb, mintsem az, hogy egy intelligens teremtő Erő áll mindenek mögött... De miért is állnának össze az élettetelen csillagközi szétszórattatás kavicsai élő anyaggá? Mi indítja őket erre? Az univerzum végtelen kozmikus porának akarata az, hogy egy Föld nevű bolygón Frankó Mátyás reggelenként erről elmélkedjen? Számomra ez nem lehet magyarázat! Létemet, mindennapjaimat, örömömet és bánatomat csak Istennel tudom magyarázni...

Istent - s most ne torz istenképekre gondoljunk, hanem a Szeretet Istenére - félrelökte a modern ember, s ezért talán még soha nem szenvedett az ember ennyire, mint korunkban. Valóban nagy bolondság a szeretetre alapozni kultúrát, s emberlétet, hiszen akkor sebezhetővé válunk, de komoly kérdés, vajon másnak meg van-e hosszútávon értelme? Egy bizonyos: az igehirdetés "bolondsága" sokak számára megtartó erő, mert Arról az Istenről tesz bizonyságot, "Akiben élünk, mozgunk, s vagyunk"...

"Popsztár kerestetik!". Ehhez vagy ehhez hasonló jelmondatokkal keresik a szórakozató-ipar eljövendő csillagocskáit - gyakorlatilag mindenütt a világon. Idolokra minden kor minden emberének szüksége volt/van. Kevesen tudják, hogy az "idol" szó, amit az ideálból (idea=eszme, eszménykép) gondolnak levezetni, nem ebből a szótőből származik, hanem az idolumból - ami árnyképet, kísértetet, képzetet, bálványt jelent. Feltehetjük akkor a kérdést: Egy-egy mega-, giga-, hiper-, szuper-, énekes/színész idol milyen értékeket is közvetít? A választ korunk megadja.

Példaképekre, másképpen fogalmazva "magatartási mintákra" szüksége van az embereknek, mindenekelőtt a gyermekeknek. Ezért nem mindegy, hogy "mit lát" a gyerek otthon. Amit a primitív ember agresszivitásával produkál az utcán vagy a társadalmi státuszának bársonyszékében, amikor is "lop, csal, hazudik" - az nem más, mint egyszerű lélektani "Ctrl+C" "Ctrl+V" parancs: Új környezetben a régi tartalom... Ugye azt senki nem gondolja, hogy az a átlag magyar gyerek, aki 18 éves korára a TV előtt eltölt mintegy 13-14 ezer(!) órát eltöltött - egy idegen nyelv középszintű elsajátításához mintegy 1200 órára van szükség - az ennyi idő alatt ne szívta volna magába "felsőfokon" azt a kultúrát, amit a televízió közvetít... Ezt nagyon jól tudják azok is, akik irányítani kívánják a nem gondolkodó embereket. Súlyosak a statisztika számai, de háromnegyed része a társdalomnak nem gondolkodik, nem érti meg a körülötte lévő világot... (Lásd a Magvető példázatát!)

Ahogyan meghatározó a családban a szülő magatartása - Luther a szülőket az Isten "helytartóinak" mondja - ugyanúgy meghatározza a nagyobb közösségeket is az, hogy ki áll az élen az iskolában, a templomban, az ország élén, s folytathatnám a felsorolást. A régi egyszerű népi bölcsesség ezt így mondja: "Fejétől bűzlik a hal." Péter apostol, ez az egyszerű halászember arra hívja fel a figyelmet, hogy akik "legeltetnek", azok példaképei legyenek a nyájnak... A kérdés tehát így hangzik: én magam mit közvetítek a családban, a kisközösségben, a társdalomban felebarátaim felé? Én kinek a helytartója vagyok? Én kit képviselek?

A bűnt követi a büntetés, másképpen szólva: a hibának következménye van. A harmadik évezred elejére az emberek együttérző készsége igencsak megkopott, természetessé vált, hogy a cél a fontos, nem az eszköz... Az olimpiai játékok éve van. Majd most is egymást érik a dopping-botrányok, a győzelem nem századmásodperceken múlik majd, hanem az orvosok felkészültségén, a tudományos eredmények etikátlan alkalmazásán, nem utolsó sorban a sportdiplomácián, hogy ki "buktat le" kit... Hol van már a sport tisztasága, a játék öröme? A nemes eszméket már rég maga alá gyűrte a "befektetők" profit utáni csillapíthatatlan éhsége, a sportolókat - tisztelet a kivételeknek - többnyire a megélni-akarás motíválja. Üzletté silányult az ember léte: Megéri vagy sem? A haszon vagy annak ígérete dönt mindenben... Így öregszik el Európa népe, mert nem Isten ajándékának tekinti az emberi életet, hanem számnak, fogyasztónak, az egy főre eső jövedelmet csökkentő tényezőnek a gyermeket.

A folyamatba beleragadt a keresztények nagy része is. Egy-egy kérdőív erejéig, "tétnélküliségben" még egyháziasnak vagy szimpatizásnak vallják magukat, de ha akárcsak gesztusértékű áldozatot kellene hozni az egyházért - rögtön elfordulnak tőle. Nem az intézménytől, nem a papoktól, hanem a közösségtől. Így lépnek ki - németországi adat! - évente több mint 310 ezren csak az evangélikus egyházból... A papok, a lelkészek, a prédikátorok pedig őrlődnek a világ és lelkiismeretük malomkövei között: s egyre több az életvezetésében hiteltelen egyházi ember.

"Itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén." Isten a megítélést nem a mi korunkra tartogatta, Isten igazsága folyamtosan megítélte és megítéli az embert! Elbukások minden korban voltak, ez az élet "velejárója", csak amikor ez már tömegével fordul elő, akkor kell feltennünk a kérdést: Mitől is vagyunk mi keresztények? S ha az egyházi közösségekben a világot maga mögé hagyó világias megoldásokat keresünk az Isten törvényével szembenézés helyett, akkor nyilvánvalóan ellaposodik az evangélium is... A "Na, de mi lesz a többiekkel?" - reflex-kérdés nem homályosíthatja el, hogy mindannyiunknak egyedül kell számot adnunk életünkről. Azt, hogy mit cselekdtünk, hogyan választottunk, egyedül rajtunk kéri számon a Teremtő, s nem a "többieken"... Az igazi kérdés nem az, hogy ők hiszenek-e? A végső nagy kérdés így hangzik: én magam, hiszek-e ?

Napokban került elém egy mondat, esküvői idézetek gyűjteményéből: "Egy órán át szeretni: állati dolog. Egy évig szeretni: emberi dolog. Egy életen át szeretni: angyali dolog. Egy életen át csak egyett szeretni: isteni dolog".

Tényleg ennyire nehéz lenne szeretni? Ha az eredményt nézzük, hogy ti. mennyire szeretetlen világ vesz minket körül, akkor azt kell mondanunk: igen, szeretni nagyon nehéz. Addig, amíg egymást kölcsönösen tisztelők társaságában vagyunk, "nem gond" kifejeznünk szeretetünket, de abban a pillantban, amikor bírálnak, sőt megsértenek minket, könnyen "támadásba" lendül nyelvünk... Később aztán bánjuk, miért nem hallgattunk vagy épen miért úgy, s nem másképpen mondtuk, amit mondani akartunk. Sokszor az sem vígasztal minket, hogy az adott "ügyben" még igazunk is volt. Mit ér az igazság, ha békétlenség jár vele? S persze, mit ér a béke, ha igazságtalan?

Az önfeláldozó, a kitartóan támogató szeretet csodákra képes. Nemcsak gyógyít, erőt ad, de a növekedést is "serkenti". Ha egy közösségben vannak példát adó személyek, akkor az a közösség nagyon sok terhet képes elhordozni, hiszen a példamutatás készséget ébreszt másokban is. Az első és legfontosabb egysége a közösségeknek a család. S az a család, ahol a szülők példát adnak szeretetből, ott a gyermekek is készséget mutatnak a megbocsájtásra, egymás segítésére. Minél kevesebb az ilyen család, annál gyengébb a társadalom, s annál nagyobb a veszélye annak, hogy a szociális problémákat aszociálisan oldják meg...

"A szeretet sok bűnt elfedez." Az emberi szeretet tényleg csodákra képes. Az Isten szeretete azonban a legnagyobb bűnt, az istentelenséget is elfedezi. Ez számunkra az evangélium, amit ha meghallunk s megértünk, akkor helyükre kerülnek életünk dolgai, s megtapasztaljuk a régóta vágyott harmóniát.

Az Úr tehát megígéri: nem átkozza meg a földet az ember miatt. De az ember miatt átkozottá válhat ez a föld... Sajnos Noé óta a bűn szennyes hullámai újra és újra felcsaptak, de mára az ön- és környezetpusztítás olyan fokára jutottunk, amely meghalad minden korábbi mértéket. Fel kell tennünk egy egyszerű kérdést: Normálisak vagyunk? Olyan vadul öljük a világot és önmagunkat, ami elgondolkodásra kellene hogy késztesse "vezetőinket" - akik persze már rég nem a közösség, hanem az egyéni érdekeikkel vannak elfoglalva, s csak titulusukban elöljárók. Ha megnézzük a statisztikákat, megdöbbentő adatokat találhatunk. Az Amerikai Védelmi Minisztérium pl. kiszámolta, hogy a civilizációnkban eleddig jegyzett háborúk és pusztításaik "mibe kerültek". Aranyra átszámítva is iszonyatos mennyiség! Ebből Földünk az egyenlítőn egy 10 kilóméter széles, s 1 kilométer vastag aranygyűrűt kaphatott volna...

Milyen esztelen az ember! Csak Magyarországon az elmúlt ötven esztendőben több magzatot öltek meg, mint ahány embert magyarságunk létezése óta az összes csatában és háborúban elveszített! A kérdés több mint releváns: Normálisak vagyunk? Nem, nem vagyunk, nem lehetünk azok... Jól mondja a Szentírás: Az ember szívének szándéka ifjúságától fogva gonosz. Jézus "statisztikája" - gondoljunk a magvető példázatára - szerint is háromnegyed része az embervilágnak önző kívánságainak, gonosz indulatának a foglya...

Az özönvízet csak Noé és családja élte túl. Fiaival: Sém, Hám, Jáfet és feleségeikkel és Noé feleségévek együtt, összesen: nyolc ember... A nyolcas szám itt is szimbólikus. A nyolc, a Krisztus száma, hiszen Ő a hét "nyolcadik napján" támadt fel. Élete tehát azoknak van, akik vállalják a szeretet halálig menő elkötelezettségét... Amíg a kényelem, s a jobb megélhetés ígérete dönt a megfogant életek felett, addig az ember semmit nem tanult meg "leckéjéből". A lélek halhatatlanságát mérlegre tenni a múlandó "anyagért": bűn. Bűn az élet ellen, s bűn az Isten ellen. Éppen ezért, bocsánatot is csak az Élet Istene adhat rá...

A jobb vagy a jobbkéz, a hatalom jelképe, valakinek a jobbján lévő hely a kitüntetés szimbóluma. Ezért - jobb esetben - jobbján vezeti az ifjú a kedvesét - ezzel is jelezve, hogy tiszteli és "kitünteti" őt figyelmével. A jobb és bal a vallásos gondolkodás alapvető ellentétpárja - ősidők óta. A jobb oldal, a jobb kéz (mint kardforgató kéz) a hatalom, az erő jele, s egyértelműen pozitív, míg a bal a negatív értelmű jelentések hordozója. Ősi magyar nyelvünk szépen mutatja ezt: "bal-szerencse" vagy "jobbra fordul a sorsa" . A poklot a keresztény ábrázolásokban mindig bal oldalon, míg az üdvözült lelkeket a jobb oldalon ábrázolják. Akit tisztelünk - mert méltó rá - az a jobbunkon foglal helyet...

Aki az ÚRra tekint, az nem tántorodik meg. A hívő ember figyelme folyamatosan az Istenre irányul, sőt Teremtőjével fonódik egybe lelke akkor is, amikor alszik. Isten azért is Isten, mert akkor is tud tanácsot adni, amikor mi alszunk. S ha reggel ébredünk, akkor örül, s ujjong a mi szívünk, mert biztonságban voltunk/vagyunk az "ÚRban".

Mi adhatna nagyobb örömet és megelégedést, ha nem az, hogy Isten megmutatja nekünk az élet útját? Az élet értelme nem az, hogy minél többet majszoljunk az élet nagy zsíroskenyeréből. Ezt csak azok gondol(hat)ják, akik nem képesek elhinni, a halál után is élet van. Ők azok, akik eszelősen ragaszkodnak anyagba-szorult elképzeléseikhez. Persze mi másba is kapaszkodhatnának? A lélek világába, az Istenbe nem tudnak, hiszen számukra ezek a "dimenziók" nem léteznek...

Az "élet útja" másképpen megfogalmazva: Istenhez vezető út. Ennek az útnak van egy evilági láthatatlan, de azért érzékelhető szakasza, s egy halál utáni reménységes része. Gyönyörőségét ennek a vándorútnak az adja, hogy már itt "lenn" átélhetjük, nem a semmibe, az enyészetbe igyekezünk, hanem hazaváró Mennyei Édesatyánkhoz, akinek akaratából élhetünk itt a Földön... Hálaadással vagy anélkül, ez már mi teremtményi szabadságunk.

A Bibliában két helyen (Jóbnál és Ézsaiásnál) egy női név bukkan fel: Lilit. Az első nő így tanultuk/tanítjuk Éva volt - mármint a bibliai tanításokon alapuló köztudat szerint. Pedig a történet - a fenti két hely is jelzi - jóval bonyolultabb ennél. Az első feleség Éva volt, ám az első nő Lilit, aki teljesen egyenrangú volt Ádámmal, mert azonos módon született, mint ő: a földből vétetett. E régi elgondolás szerint Ádám uralkodni-akarását Lilit nem fogadta el - egyenrangúnak érezte magát Ádámmal -, s ezért Isten három angyalt küldött Lilitért, hogy hozzák vissza Ádámtól... Mivel Lilit nem evett a tudás fájából, ezért halhatatlan maradt - milyen szép kép: a férfi és nő egyenrangúságának igénye örök... (A modern magyarázatok szerint Lilit azonos az ősi sumér eposzban - a Gilgamesben - szereplő női démonnal, aki a világfa odvában lakik, csábító szélleány és a férfiaknak éjjeli megkísértője. Azt pedig tudjuk, hogy a sumér elgondolásokból sokat "átvet" a Biblia is...) Egy bizonyos: a különböző kultúrkörökben másként élő, de a lényeget azért megtartó "ősmagyarázatot", gyaníthatólag az írástudó férfiak azért teremtették bele e kétféle nőalakba, mert sohasem tudták (merték?) elfogadni, hogy a különböző, egymásnak homlokegyenest ellentmondó tulajdonságok egyetlen nőben is előfordulhatnak. Vagy a csábító Lilit/Lilu vagy az anya-típus Éva... Az igazság azonban az "és-és" tájékán keresendő...

Mi azonban nem a paradicsomban, hanem a paradicsomon kívül élünk... Ennek minden átkával: hiába kapálunk, a föld csak bogáncsot terem nekünk! S ugyan Isten az Évákat az Ádámok mellé illő segítőtársnak teremtette, s nem pedig alárendelte az Ádámok akaratának, ennek ellenére férfi és nő - pedig egyenrangúak -, igen nehezen érti meg egymást. S mivel a legkisebb közösségben, a családban kezdjük el tanulni az érdékérvényestésünket, ezért annak milyensége meghatározza a későbbi társadalmunkat is.

Nincs még egy olyan teremtmény a földön, mint az ember, amely szavakért képes ölni. Ilyen óriási hatalommal bír a szó! S ha a bántó szó semmi mást nem csinál "csak" megkeseríti a másik ember életét, azzal embertársunk egyébként is nyúlfarknyi élete rövidül meg... Az ölés pedig az élet megrövidítése, nemde? Ezért szükséges odafigyelnünk nyelvünkre, hiszen ha képesek vagyunk megfékezni, akkor uraljuk egész életünket. S ha lelkileg "rendben" vagyunk, akkor a jó megcselekvése már nem kényszer, hanem hálánk békességes kifejezése Teremtőnk megtapasztalt szeretetéért.

Nincs szebb, s nincs nehezebb, amikor két fiatal elhatározza: együtt akarnak élni. Az egyszerű elhatározás akkor kezd "bonyolódni", amikor kiderül, hogy az a két ember, akik eleddig külön-külön élték az életüket, s egyedül hozták meg döntéseiket, egyszercsak "kettesben" állnak megoldandó feladataik előtt, s mostmár nem "én" döntök, hanem "mi" döntünk. Túl az egymás szemébe nézés eufórikus fázisán, hamar nyilvánvalóvá válik: egy irányba nézve hamarabb teljesülnek az egyéni kívánságok is.

Az apostoli intést "megértően éljetek" könnyebb együtt igenelni, mint megélni, amikor az ember ifjú feje, szíve, lelke teli van elképzelésekkel, tervekkel... keresni a közös kivezető utat a behatárolt lehetőségek között - komoly próbája az életnek. Sok párnak nem is sikerül. Hol hibáznak? Min "csúsznak el"? A választ mindig belül kell keresni, bár az ember szívesen hárítja át a felelősségét a körülményekre, s természetesen a másikra: "Nem én voltam! Én nem ezt akartam!" Mintha csak Ádámot hallanánk az Édenkertben...

Az igazság az, hogy az ember nem perfekt. Ha befejezettek lennénk, akkor nem lenne szükségünk tanulásra, élethossziglan tartó javulásra. Közösen megtanulni érzéseink kezelését, kívánságaink megvalósulását a szavakon keresztül vagyunk képesek... Nem is gondoljuk, mennyire segít, erősít és gyógyít a szó! Ha őszinte szavainkat a szeretet fonalára naponta felfűzzük, imádság lesz belőle. A szótlanság az egyik legnagyobb veszélye a párkapcsolatoknak. Még a magányos madárka is minden reggel csicsereg, csak az ember bújik el a csönd vagy mesterséges keltett zajai (TV, rádió stb.) mögé...

A hallgatás megtörésére a legjobb megoldás az imádság. A kommunikációnak ez a formája alakítja, neveli leginkább a szív akarását, s növeli a lélek örömét. A sóhajos egyéni imádságot követnie kell a közös imádságnak: kezdve a Miatyánktól, folytatva közös kéréseken át, az együttes hálaadásig. Két egymásba kulcsolt kéz, s két egymásba fonódni vágyódó lélek ilyen naponkénti egy-két perces megállásai az összetartozás olyan dimenziójába segítik el a férfit és nőt, amire gondolni sem mertek korábban... A metafizikai valóság ilyetén "behívása" - ahogyan telekommunikációs világunkban manapság előszeretettel használják ezt a fogalmat - nemcsak munkálja, de garantálja is azt az életminőséget, amelyre minden őszinte lélek vágyakozik...

Nincs ember, aki ne szenvedne, a szenvedésből mindenki megkapja a "maga részét". Előbb vagy utóbb, testiekben vagy lelkiekben, de az Isten mindenkinek megadja, amit szánt. Így van ez rendjén - bűnösök vagyunk! Bár ezt a fajta egyszerű érvelést a régiek jobban értették, mint korunk embere, mégis megállapítható: szenvedéseink közül azok a legfájdalmasabbak, amiket mi magunk okozunk.

Sokszor kell elszenvednünk sérelmeket, meg is visel ez minket alaposan. Vannak helyzetek bőven, amikor jól tudjuk: igazunk van, de igazunknak nem tudunk érvényt szerezni... Igénk mégsem ezekről a helyzetekről szól. Amikor magunknak okoztuk vagy okozzuk a bajt, Isten akkor is mellénk áll, velünk van, segít - de ez nem az a kegyelmi állapot, amiről Péter apostol ír. Amikor saját "butaságunk" terhe nyom, amikor életvezetési hibáink következményének súlya alatt "nyögünk", s mindeközben Isten megsegít minket - mert a "rosszból is a jót hozza elő - ez még nem a "kegyelmi állapot", ez egyszerűen csak Isten gondviselő szeretetének megnyilvánulása... Lehajol a bűnös emberhez, mert szereti az embert, nagyon szereti...

A kegyelmi állapot az egészen más. Amikor valaki "Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket." - az az igazi kegyelem. Amikor valaki Isten ügyéért szenved hátrányokat, megkülönböztetést. Amikor nyilvánvaló, hogy a jó ügyet szolgálja valaki, az embert menti, a közösséget igyekszik óvni, s építeni, amikor nem kérdés, hogy tevékenységével vagy szavaival az adott közösséget emeli - s ennek ellenére csak megvetés, hátrány, szenvedés jut neki osztályrészül. Természetesen nem lehet azonosítani a keresztény ember ilyetén szenvedését a Krisztuséval, de hasonlítani lehet hozzá, ezért is vagyunk, ezért is neveznek minket krisztuskövetőknek, azaz keresztényeknek. A keresztény ember tudja: Az igazi terhet mindig a Krisztus hordozza, s ha egy darabig cirénei Simonokká is válunk/válhatunk, kereszthordozásunk méltóságának biztosítéka nem a mi hitünk, csakis egyedül Krisztus kegyelme.

Ha valaki igazságtalanul szenved, az erőt ad az elviseléséhez, de ha valaki alapos indokkal hordozza büntetését, s állapota belefér a "beszámíthatóság" kritériumába - az megtöri. (Erre a pszichológiai tényre alapozzák a büntetésvégrehajtási rendszert is.) A börtön falain kívül is, sok ilyen megtört, megfásult lelkületű embertársunk él közöttünk. Közömbösségük ingoványából kimenteni őket - az emberi erőlködés, jóakarat ellenére is - szinte lehetetlen. Aki csak lefelé akar nézni, annak hiába állíttatik fel a "rézkígyó", a megmenekülés útja... A kivezető út meglátásához, megtalálásához mindig szükség van a "feltekintő" hitre.

Aki azonban a "fentiek" helyett a "lentiek" vonzásában él, azon egyedül csak az Isten irgalma segíthet! Vannak tények, amik soha nem változnak. Ilyen az is, hogy Isten szeret, s az is, hogy "megbünteti a fiakat harmad és negyedíziglen" - mert gyűlölni az Istent, megvetni az ő törvényeit nem lehet bűntetlenül...