Az igazság oldalán állni mindig felemelő érzés. De melyik igazság mellett? - kérdezheti korunk embere, aki elhitte, hogy az igazság, az elsősorban nézőpont kérdése, s relativizálható. Pedig a bűn emberi viszonyítási alapokhoz rendelése eleddig a történelemben csak bajt okozott. Nem lehet kisebb és nagyobb igazság, ha az igazságot mégis minősítik, akkor azt azért teszik, mert érdek fűződik hozzá.

Az Isten igazsága nem minősített igazság, hanem az igazság. Egyetlen alapja van: a szeretet. Tény: Az ember nehezen tud érdek nélkül szeretni, ezért szüksége van segítségre. Nem vagyunk képesek semmiféle gyakorlattal, meditációval jóvá válni - ez a keresztények álláspontja -, az "egyedül nem megy"- verméből csak az Isten segítségével vagyunk képesek kimászni. Elengedhetetlenül Szükségünk van nemcsak az URIsten törvényeire, de a Lélekre is, amit János ebben a szakaszban Pártfogónak (görögül Paraklétosznak, fordítható vígasztalónak is) nevez. János, evangéliumában az egyik legjellemzőbb fogalom a szeretet. Ez újra és újra előjön, mint ahogyan az evangéliumához hozzárendelt szimbólum a sas röpte is az egész légteret uralni kívánja.

Nincs nagyobb, távlatosabb és értékesebb, mint a szeretet. Ez mindennek az alfája és omegája. Az igazság is, bármennyire is minősített, legfeljebb jogos lehet, de kiteljesedni csakis a szeretettel együtt képes.

Onnantól kezdve, hogy "belépünk" ebbe a világba, vágyakozunk a boldogság után. Kezdetben elégséges hozzá a mikrovilág harmóniája: az anya-apa-adta biztonság, a testvérekhez tartozás öröme, de ahogyan eszmélődünk, s rájövünk, hogy a család védő falain túl is van egy világ, tele sok-sok boldogság-ígérettel - nem tudunk közömbösek maradni. Így természetes, s jó ez mindaddig, amíg hatalmam van érzéseim és gondolataim felett, s nem a világ csábításai diktálják életem hogyanját.

Felnőtté válásunk nem képzelhető el kudarcok és kisebb nagyobb krízisek nélkül. A meg-megbillenés még nem végzetes csapás, de a tartós egyensúlyvesztés, a lelki törések és zúzúdások hosszútávon is komoly veszélyt jelentenek. A burokban vagy üvegharang alatti nevelésnek sincs sok értelme, hiszen örökké nem állhat a szülő a gyermek mellett. Megtanítani gyermekeinket a világban való helyes tájékozódásra csak akkor tudjuk, ha van biztosan mutató iránytűnk, s tudjuk, hol van az erkölcsi észak és dél, kelet és nyugat.

Ahogyan a vándor kezében életmentő a térkép, melyet olvasni is tud, ugyanúgy a hívő ember kezében is a Biblia, melynek intelmeit ha értő szívvel olvassa, nemcsak eljut a célba, de magát a barangolást - születés és halál között - is élvezni fogja. Mindeközben még ki-, s elmondhatjuk: Boldog vagyok! A boldogság nemcsak a pillanatos érzelmi csúcsokra érvényes kifejezés, boldogságot jelent (s mekkorát!) az is, hogy tudom, tudhatom hová utazom. Élvezni az utazás minden percét igazán akkor lehet, ha van kivel megosztanom mindennapi felfedezéseim élményeit, és tudom, az út végén várnak rám (és/vagy) ránk.

Teljes szívvel keresni Őt, azt jelenteni: remélni. Remélni a szépet, s a jót, s elhinni azt, hogy a rossz is jóra fordul. Minderre a garanciát a törékeny emberi lét nem adhatja, csakis az Isten. Ő az, Aki számtalan találkozást készít el életünkben, hogy ezekben felfedezzük gondviselő szeretetét, s a hálaadás naponkénti békességében megtapasztajuk az élet boldogságát.

"Skandallum!" - szisszen fel az ember, amikor olyan nyilvánvaló pimaszság, disznóság és mocsok kerül napvilágra, ami rombolja a szépet s a jót, s az abba vetett hitet, nemkülönben a botránkoztató még erénynek is próbálja beállítani közösség-ellenes cselekedeteit. A botránkozás önmagában nem bűn, mert az nem más mint "csak" nyilvánosságra kerülése az eladdig folyamatosan elkövetett bűnnek. A megbotránkoztatástól való óvás radikális jézusi kijelentései viszont felhívják figyelmünket arra, hogy a botránkoztató felelőssége óriási, hiszen magatartásával negatív példát ad, azaz isnspirál a rosszra. A "megbotránkoztat" (szkandallidzó) szót ezért is fordítják sokszor eltántorításnak, bűnre vivésnek, bűnre csábításnak.

Vannak kicsinyek, akik egyszer majd felnőnek, de olyanok is vannak, akik sosem jutnak el az érett, felelős felnőtt korba - s itt most nem a biológiai, hanem az etikai érettségről van szó. A jézusi statisztika - hogy ti. az isteni magot a 75% képtelen befogadni - ma is megállja helyét. A világ maximum egynegyede él értékteremtő életet, s az sem mind keresztény... Felismerni a nagy egészben a mi személyreszóló küldetésünket csak akkor vagyunk képesek, ha világosan látjuk az irányokat, s aszerint rendezzük be életünket is. Ide-oda kapkodva és jobbra-balra rohangálva nem juthatunk előbbre, legfeljebb jól kifáradunk, s még sebezhetőbbé válik életünk. A mindennapok küzdelmeiben való megálláshoz, példadáshoz az erő kell, ami nem a sajátunk, hanem úgy kapjuk. Azért kell kegyelemben élni, hogy fogadhassuk mindazt, "ami onnan felülről a Világosság Atyjától száll alá."

Bármennyire is nagy a 21. századi ember egója, bármekkora is szája, sőt ha ámulatbaejtő hangerővel is tud kiabálni, amikor a gyehenna tüze égetni kezdi a lelket - lelkiismeret(!) -, akkor a legerősebb, rezzenéstelen-arcú, kőkemény-szívű bitangok is összetörnek... Az Isten szeretetében benne foglaltatik a számonkérés, mely nem nélkülözheti az igazságot, s ennek forrósága kivétel nélkül megolvaszt minden jégcsap-jellemet. A malomkő tenger mélyébe húzó erejénél már csak a lelkiismeret terhe a súlyosabb... az ugyanis olyan nehéz, hogy örökre elvethet minket az Istentől. Nem Istennek kell megítélni minket, hiszen amikor nyilvánvalóvá válnak cselekedeteink, akkor - hogy legalább egy jót tegyünk egész életünkben - mi magunkat ítéljük el... Ha Isten majd ott és akkor megkönyörül rajtunk, s mégsem azt kapjuk majd, amit valójában megérdemlünk, az csakis annak köszönhető, hogy ami az embernél lehetetlennek tűnik, az Istennél mégis lehetséges, mert az Ő szeretetét nem korlátozhatja semmi sem...

A hívő ember sem fakír, az ő tűrőképességének is van határa. Egyeseknek az Isten készséget adott a szenvedések alázatos elhordozására - belőlük szenteket csinált az egyház. Kétféleképpen lehet a szenvedésről beszélni: hitelesen, s hiteltelenül, de az iz bizonyos, hogy a személyes érintettség itt igen jelentős hitelesítő erő.

Jób eljut odáig, hogy megveti életét. A ma embere ezt úgy mondja: "Elegem van ebből az egészből!" Amíg az embert meg nem csapja a halál hűvös fuvallata, amíg nem dermeszti meg egy pillanatra az elmúlás, eladdig "nagy a szája", nincs híjával az élettagadó kijelentéseknek. Abban a pillanatban, ahogyan valóban reálissá válik, hogy itt van az ideje a "ne továbbnak" - akkor egészen más állapotba kerül a lélek, s ajakra rögvest alázat költözik.

Nyilvánvalóan válaszokat keresünk szenvedéseink okára, s arra is, amit már Salamon király bölcsességeiben is megfogalmazott: "Miért van az, hogy az istentelen gonoszok jól élnek, s víg napokat látnak, s az istenesek pedig nem?" A boldogság és boldogtalanság az "csak" egy múló állapot, de a hit folyamatos kifejezése az Istenben való létünknek. Attól függetlenül, hogy mi pillanatnyilag hogyan látjuk és érezzük, Mennyei Atyánknak folyamatosan gyermekei vagyunk, Hozzá tartozunk, "kezében" élünk, mozgunk, s vagyunk. Ez ad erőt gondjaink leküzdésére, s teremt bennünk kitartást a válaszok keresésére.

Azáltal, hogy Isten életre hívott minket, folyamatosan ütköztet minket a tényekkel... Amit mi próbáknak, keresztnek, néha csapásnak ítélünk meg, nem más mint alkalom, lehetőség, idő a valóság megismerése. Ezek a nemegyszer keserű tapasztalatok elsegítenek minket abba a világba, ahová minden ember tart, akár elfogadja vándorlását, akár nem. Ez a világ, amely felé törekszünk, az Isten maga. Ha Vele vagyunk, az az üdvösség, ha Nélküle az a borzalmasan kínzó hiány, amit pokolnak is neveztek a régiek...

Sok ember életében a Krisztus-követés nem feltétlen ráhagyatkozás Krisztusra, sokkal inkább imitatio, utánzás. Ezért nehezen értik a keresztény élet koronáját a vértanúságot, s még kevésbé értik a szenvedést: Minek a kereszthordozás, elviselni a szürke hétköznapokat, megpróbáltatást, szenvedést? Ha valaki a Mester követésére vállalkozik, igaz, elveszíti életét, de megtalálja önmagát. Mert nem önmentésben vagy önmegvalósításban lesz része, hanem Krisztust követve, Krisztusért az önvesztésben. Tapasztalatává válik, hogy "nem ismerheti meg önmagát, csak más által, nem találhat magára, csak másban".

Egyszer valaki azt írta a barátja Bibliájának az első lapjára: "A boldog élet titka nem abban van, hogy azt teszed, amit amúgy is szívesen teszel, hanem, hogy megtanulod azt tenni, amit tenned kell." Sokan nem is tudják, mi a "kereszthordozás. "Nagy kereszt nekem a fiam felesége." mondta egyszer egy asszony. Valóban kereszt az, hogy nem jönnek jól ki egymással? Nem ez, nem kereszt! Hogyan is lehetne az? Elment a gyerekeihez, kicsit végignézte a szekrényeket, "fölemelte a fedőket", megbírálta a menye főztjét, és utána csodálkozott, hogy szenvednie kellett azért, mert más dolgába avatkozott. Aztán még azt is megjegyezte, hogy miért költenek arra a bizonyos dologra annyi pénzt. Mi köze hozzá? Senki nem kérdezte a véleményét... A kereszthordozás a Krisztusért viselt szenvedés. Egyébként a Szentírás arra is tanít minket: "Ne szenvedjetek úgy, mint más dolgába avatkozók."

Nem kereszthordozás az, amikor a bűnt követei a büntetés. Mert mindig kiderül az igazság, "amit a sötétségeben suttogva mondtak, azt majd a háztetőkről hirdetik". Elég nagy nyomorúsága korunknak, hogy a bűnt erénynek tüntetik fel. Tessék megfigyelni! Valaki milliárdokat harácsol össze, azt erénynek kell feltüntetni. Követendő példa. A halálról nem kell beszélni. Az valami csúnya dolog. Úgyse tudjuk, mi van utána. Az Isten nem létezik, az a jó, ami az egyénnek jó. Nem kell erkölcs, nem kell család, nem kellenek gyerekek sem, mert az korlátozza az ember szabadságát. Nem kellenek korlátok sem. Lázadás mindenfajta rend, szabály ellen. Aki meg ezt akarja megvalósítani, azt abban a pillanatban kikiáltják diktatórikus vezetőnek. Nem kellenek a szabályok, és nem kell a rend! Aki ellene mond ennek az istentelen gondolkodásnak, azt elkezdik gyalázni, üldözni, és mindenféle rosszat beszélnek róla. Ha meg az egyházba tartozik, akkor különösen.

Miért gyűlöli a világ a keresztyéneket? Azért, mert aki Krisztus követőjeként él, az akarva, akaratlanul megmutatja a másiknak, hogy milyen annak az élete. Milyen az erkölcse, gondolkodása, idő- és pénz beosztása és így tovább. Aki tisztán és szentül akar élni - s az Isten segítségével időnként sikerül is -, annak az életére nézve a másik meglátja, hogy a saját élete milyen. Miért engedi tehát meg azt Isten, hogy a hívők szenvedjenek érte, akár meg is haljanak az evangéliumért? Azért, hogy általuk formálhassa a világot, hogy akár az ő szenvedésük által sokan fölismerjék, hogy miben és hogyan élnek, hogy milyen állapotban, helyzetben vannak, ha abból nem térnek meg, akkor a kárhozat sújt le rájuk...

"Az első benyomásnak sosincs második esélye."- tartja az egyik német szólás. Nincs ember, aki ne a jobbik, a szebbik oldalát akarná mutatni olyan találkozásokban, amelyek számára nagyon fontosak. Különösen is látványos ez a tinédzsereknél, gyakorló szülők tudnának érdekes történeteket mesélni. Akarjuk vagy nem, életünket átszövik az előítéletek. Ezek nagy része alaptalan, de egy részük pedig éppen azért ivódott belénk, hogy megvédjenek minket a kellemetlen következményektől.

Az igaz, hogy látszat szerint ítélni nem helyes, de a külső (a látszat) a belső visszatükröződése is. "Nem a ruha teszi az embert" - mégis sokan ennek alapján sorolják be embertársaikat. Ugyanakkor, a "Mondj egy mondatot, s megmondom ki vagy!" - igazsága is nyilvánvaló, sokan mégsem jutnak el a dialógusig, mert vélik tudni a valóságot. A valóság azonban mindig "több lábon" áll. Világok kavarognak akár egy emberen belül is, s hogy éppen melyik van felszínen, az alapján nem lehet ítélkezni.

A reális helyzet felméréshez időre van szükség, mellyel a ma embere igen nehezen tud bánni. Mondhatnók: nem az ember alakítja az idejét, hanem az idő formálja az embert. Időt lehet spórolni, de ez nem mindig megfelelő megoldás. A dolgok előállásához idő szükségeltetik, s minél értékesebb valami, annál több időre van szükség annak létrejöttéhez... Hogyan szabadulhat meg az ember ebből a kutyaszorító helyzetből?

Csak úgy, ha idejét Annak a kezéből veszi, Aki az egész világ URa. Ha nem aggódunk fölösleges dolgokért, mert jól tudjuk hogy azok alakulása nem a mi kezünkben van, akkor nem szorongunk, hanem felszabadultan éljük napjainkat. Ha ebben a szeretet-szabadságban telik időnk, akkor döntéseink egészen közel kerülnek a végső igazsághoz, mely nem eltipor, hanem segítően felemel. Ilyenkor nem próbálunk mások lenni, mint amik vagyunk, hanem engedjük, hogy olyanokká váljunk, amilyennek Isten is megálmodott minket....

Közhely, hogy manapság már mindent hamisítanak. Étel, ital vagy műszaki cikk - a paletta igen széles, aki még soha nem találkozott az eredetivel, az talán nem is tudja, hamisítvánnyal volt/van dolga. Aki mindig csak az olcsó másolathoz jut, abban idővel az igény is kivész a minőségre. Szomorú, de így szoktatják rá fiataljainkat a meghamisított szerelemre - mintha az kizárólag csak az érzelmek játéka lenne -, s neveli belénk a média eszmélésünktől kezdődően, hogy az élet értelme csak a fogyasztás körén belül található. Ezért lesznek felületesek és terhelhetetlenek kapcsoltaink, s laposodnak el hamar szépreményű ötleteink. Ha az ember hamisít az anyagvilágban, miért tenne ugyanaz az ember másképpen a lélek világában. "A jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa rossz gyümölcsöt terem! Szednek-e bojtorjánról fügét?" Szép kívánság, hogy "Csakis a tiszta forrásból!" - de tudja-e az ember, mi is a tiszta, s hol fakad az a forrás?

Információs világunk különösen is élenjár a megtévesztésben. Ha csak a reklámokra gondolunk, s arra, hogy az adott tisztítószer valóban olyan csodásan tisztít-e, ahogyan azt ígérik, akkor hamar utolérjük a hazugságot... Egyik német közmondás szerint "Lügen haben kurze Beine" - azaz a hazugságoknak rövidek a lábai - azaz nem tud nagyokat lépni, ne jut messzire. S milyen igaz, sok apró hazugságból áll össze a nagy hazugság. Aki éjjel és nappal hazudik, aki hazugsággal kel és fekszik, ha akarja, ha nem, egyszer utoléri az Isten igazsága...

Mit értsünk azon, hogy "hamis krisztusok és próféták"? Mi az igazság a Mester kijelentésével kapcsolatban? Hát nem csak egy a Krisztus? Amit Krisztusban értünk és élünk, amit a Krisztus-hitünk magában foglal, az az Isten embernek szánt üzenetében a legfontosabb. A kereszt teológiája nem az Isten kiengeszteléséről szól, ha így lenne, akkor igaz lenne az egész ószövetségi alapállás, hogy véresáldozattal lehet és kell megelégíteni az Istent... Az, hogy templomban az áldozati állatok vérének folyamatosan kell folynia csakis a bűnben-rekedt ember logikája szerint lehet helyes. A kiskorú gyermek, amikor belátja, hogy rosszat tett, nem tesz semmi érdemit, amivel jóváteheti bűnét, egyszerűen csak bocsánatot kér. S így nem szüleit, hanem magát teszi késszé és képessé arra, hogy újra szeressék. Az igazság tehát az, hogy az Élő Víz, a Forrás, ami mindent éltet és táplál, az Isten Szeretetének elfogadása a megbocsájtásban, ami nem emberi produktum, hanem egyedül az Isten kegyelme.

Aki elhiszi azt, hogy magának, másoknak és a világnak is képes megbocsájtani - kizárólag egyedül - az semmit nem ismert meg a lélek világából, az hamis krisztusokra és hamis prófétákra hallgatott, s hallgat még most is. Egyedül, az Isten nélkül csak elhitetni vagyunk képesek a harmóniát, s a békét, de birtokolni azt nem tudjuk. Miért? Mert Istent nem lehet másolni, csak tükrözni...

Nagyon izgalmas, tudományos-technikai-információs korban élünk, ahol előtérbe került az önismeret. Sokan a régi korok idealizált világát emlegetik: "Bezzeg szüleink, nagyszüleink megadott séma szerint éltek, a társadalom keskeny mezsgyébe szorította az elvárásokat, milyennek kell, illik lennie egy rendes férfinak, nőnek, férjnek, feleségnek, s milyen legyen az ő viszonyuk. Milyen jó is volt ez a leegyszerűsített kapcsolatminta! Bizonyos szempontból ez nagyon kényelmes is volt, hiszen meg volt adva, beléjük volt nevelve, hogy ilyennek kell/illik lenni. Aki nem ezt követte, az deviáns volt, kívülálló, aki az egész társadalmi renddel szemben állt.

Egyik kezembe került könyv előszavában olvasom: "Az önismeret hiánya időzített bomba!" Nos, itt a szerző már radikálisabban fogalmaz. Valóban, a felismerések, melyekhez a mostanában szinte futószalagon kiadott önismereti könyvek segítségével eljuthatunk, könnyítenek lelkünkön, segítenek megbékélni önmagunkkal és társunkkal, s talán az egész világgal is. Tudatosan vagy tudat alatt mindenki érzi, hogy a szüleinktől tanult régi viselkedésminták nagy része már nem működik, s ezért mindenki keresi a maga útját. Bármilyen nagy is a készségünk az útkeresésre, ez még nem oldja meg teljesen a "problémát". Miért is?

Nemcsak azért, mert az önismeret egy hosszú és következetes küzdelemmel járó belső folyamat eredménye. Nem is azért, mert bátorsággal szembe kell nézni tulajdonságainkkal, cselekedeteinkkel! Hiába a rendszeres belső párbeszéd, az őszintség - ami persze elengedhetetlen -, de még középjó belátásunk is kevés: "Nem ezt akartam mondani, csinálni, már megint gyáva voltam, már megint meg akartam felelni az elvárásoknak, amire nem is kényszerítettek, már megint konfliktuskerülő voltam, ahelyett hogy az egyenes utat választottam volna!" Nos, amíg Isten valóságába nem helyezem el egész létemet/egzisztenciámat, addig nem lelem meg a békességemet, helyemet a világban, addig az "életminőség" csak reklámstratégiai szakfogalom számomra.

Életünk igen sok "dimenzióban" fut/halad/történik - egyszerre. Hol az egyik, hol a másik válik tudtossá. Egyszer a családapai, másszor a hivatásbeli, megint másszor a teremtettségbéli felebaráti kerül felszínre. Csak azért mert nem egyszerre élek át mindent, az egyik vagy a másik nem szakad meg, legbelül, a lelkem mélyén mindegyik folyamatos marad. Mindezeket a világokat azonban csak egyetlen Erő képes egységbe gyúrni és néha-néha forrasztani is: az Isten maga. Ezt nevezik évezredek óta a teológusok kegyelemnek, a Szentlélek munkájának. Ha a Szent Lélek átjárja egész életünket, akkor belátjuk: Bizony bűnösök vagyunk! Nemcsak a rosszra van bennünk folyamatos készség, de a jó elmulasztására is... Magunkat csaljuk meg, ha ennek ellenkezőjét állítjuk! Ha viszont tudjuk, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, akkor hamarabb elfogadjuk Teremtőnk ránkszabott sors-tervét, hogy milyennek is szeretne látni minket. És ekkor, és csakis ebben az esetben választ kapunk mindannyiunk legnagyobb kérdésére: Miért is vagyok e világon?

Nemegyszer hallottam gyerekkoromban: "Nem ér ez egy lyukas kétfillérest sem!" (Fiatalabbak kedvéért szükséges megemlíteni, hogy 20 és 40 fillérért egy falatnyi csokoládét lehetett vásárolni a hatvanas években... s ennek a tizede, azaz két fillér akkor sem volt valami nagy összeg.) Jézus korában a két fillér a legkisebb váltópénznek (lepton) a kétszerese volt, tehát hasonlatos a mostani kétforintosunkhoz, amit éppen bevonnnak. Így aztán igen nagy megdöbbenést váltott ki Jézus kijelentése, miszerint "a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe."

Az adakozás szép gesztusát - amióta civilizáció létezik - gyakorolja az ember. Az adakozás jó. Annak is aki ad - hiszen van miből adnia -, s annak is, aki részesül az adományban. A pénz általánosan elfogadott helyettesítővé vált az élet minden területén. Olyannyira, hogy az emberek joggal gondolhatják, a pénz "kulcsa" minden ajtót megnyit. Sajnos ennek a tévhitnek az elterjedtsége táplálja a mindenkori korrupciót. Pedig nem így van, a pénz csak elhiteti, hogy minden ajtót kinyit...

Ennek a hibás látásmódnak köszönhetően gondolják sokan: Akinek sok a pénze, aki gazdag, az boldog, hiszen mindent elérhet, mindent megkaphat. Ha a "mindent" a megfoghatóra, a megehetőre-megihatóra, az élvezhetőre korlátozzuk, akkor valóban "mindent" elérhet a tehetős ember. Az egy másik kérdés, hogy hiába feszíti a pénztárcát sok-sok színes papíros, ha mindeközben a szív meg kong az ürességtől...

Miért ácsingózik mégis majd minden ember arra, hogy több pénze legyen? Azért mert a pénzért, a fizetésért lemondunk a legeslegdrágábbról: az időről, hogy azután a pénzen visszavásároljuk azt. Hiszen időt nyerünk, ha mobilissá válhatunk, időt nyerünk, ha valamilyen gép nemcsak megkönnyíti a munkánkat, de esetleg el is végzi azt helyettünk - lásd automata mosógép. Így aztán ha materiálisan megkurtítanak minket, "Isten ments!" lopnak tőlünk, akkor megrövidítik az életünket, hiszen azt a megfizethetetlenül drága időt lopják el tőlünk, amit már nem hozhatunk vissza soha, hiszen az már rég elmúlt...

S miért adott legtöbbet a templom perselyébe az özvegyasszony? Azért, mert az "semmi két fillér", neki a mindene volt! Ő nem csak fölösleges idejét "áldozta" oda az Isten ügyének, hanem minden idejét. Számára Isten nem "hab a tortán" vagy "delikátesz az asztalon", fűszere, kiegészítője az életérzésének - ahogyan Kierkegaard fogalmaz -, számára az élet maga az Isten volt. Ezért volt mindenkinél boldogabb, ezért nem kötötték az anyagiak, s az ezzel összefüggő aggódások. Valószínűsíthető, hogy az ilyen özvegyasszonyok számára sok evilági ajtó zárva marad, de a legfontosabb, az Isten ajtaja az ő szívükben tárva-nyitva áll... s ezzel, ha semmilyük sincs, akkor is minden az övék.

Minden józanul gondolkodó ember kerüli a szenvedést, ennek ellenére nincs ember, akinek élete mentes lenne a nyomorúságtól. Aki embernek születeik, az szenved is... A látható testi vagy a láthatatlan lelki kínok a nyomorúságosabbak, azt csak a JóIsten és az tudja, akinek az adott baj az életére nehezedik. Osztályozni a szenvedést lehet, de teljesen értelmetlen, ennek ellenére mégis megteszik. Az igazi nagy kérdés: Mit csinálunk, ha "beköszönt" életünkbe a baj, a betegség, a veszteség? Ilyenkor döbbenünk rá: Méltósággal elhordozni a szenvedést a életünk "legmisztikusabb" feladata.

Teóriája, válasza, megoldási ötlete, kísérlete mindenkinek van, legalábbis addig, amíg csak szemlélője, s nem alanya a szenvedésnek. Érdekes módon, amikor mi magunk kerülünk az élet körülményeinek harapófogó-szorításába, hamar belátjuk az ész okoskodásának hasztalanságát. Ilyenkor már nem válaszokra és véleményekre vagyunk kíváncsiak, hanem a megoldást, azaz az enyhülést keressük. A legnagyobb kihívás pedig mindig az, ha egyedül maradunk kínjainkkal - s vakaródzunk...

Az ész logikus "ötletei" megdöbbentőek: "Átkozd meg az Istent, s halj meg!" Az ilyen és hasonló "humánus" indíttatások vezetnek el az eutanáziáig vagy képezik az alapját a méhen belüli élet kioltásának. A szenvedésre ugyan semmi szükségünk, de talán ez a "végső érve" az Istennek hogy magához tereljen. Nekünk bármennyire fájdalmas is ez, Isten az egyetlen, akinél a cél szentesíti az eszközt...

Mit tehetünk, ha Isten keresztet tesz a vállunkra? Mindenek előtt imádkozzunk! Ez az egyetlen megfelelő válasz/reakció. A Mester beszél a kereszt elfogadásáról, ami imádság nélkül szintén nem lehetséges. Olykor olyan nagyok a terhek, hogy szinte már agyonnyomják a lelket... Ilyenkor is csak az segít, ha Istenben reménykedünk. Az örökkévalóság ígéreteiben az ideig-óráig (mégha az egy életen át is tart) minket terhelő nyomorúságok elhordozása könnyebbé válik. Az imádságból nagyobb türelmet, szelídséget nyerünk, amely segít, hogy egy közösség hordozzon minket, s magunk módján mi is hordozhassuk őket. Az átkozódás és szidalmazás pedig csak bomlasztja a velünk vándorlók békességét, s bizony megtörténhet, hogy egyedül maradunk. Ha pedig valaki a szenvedésével magára marad - annál az embernél nincs szánalomra méltóbb...

A boldogság mindenkinek mást jelent, de egyben mindenkinél közös: gyorsan elmúlik. Hiába tanultuk meg respektálni az életet, oly gyorsan tovatűnik. A pillanatos gyönyör, a szappanbuborékban tükröződő létünk szivárványvarázsa egyszer még ámulatba ejt, s a következő pillanatban szétpukkan... Csoda-e, ha félünk, látva tehetetlenségünket?

Amennyire szép az élet, ha utak nyílnak benne lélektől lélekig, olyannyira keserű, ha ezek az utak véget érnek. A párkapcsolatok gyűlöletet is szülő szétszakadásai is jelzik ezt - nemcsak a hollywoodi stúdiókban! Közvetlen közelünkben látunk fájdalmas sorsokat, talán magunk is részesei voltunk/vagyunk veszteségeknek, csalódásoknak. Aki átélt már effajta "sötétséget", aki volt már a lélek kútjának legmélyén, az tudja miről van szó.

Legnagyobb félelmet mégsem az evilági tragédiák, hanem az "odaát" bizonytalanságai okozzák. Vannak, akik soha nem respektálták az életet, de a halál előtt ők is térdet hajtanak. Hogyne félnénk attól, ami itt van köztünk, ami velünk van, kísér minket, s nem tudjuk mikor válik nyilvánvalóvá hatalma? Amikor ugyanis kinyilvánítja erejét, akkor megszűnik a mi erőnk, tehetetlenek vagyunk, megbénulunk, torkunkon akad a szó, még sírni sem tudunk, de szemünk sarkában dagadó egyetlen könnycseppünkben ott sűrűsödik nyomorúságunk minden fájdalma.

Ha nem félnénk, bátorításra se lenne szükségünk, de nem kőből, hanem "hús-vér" emberből vagyunk. Amikor az élet fájdalmasan belénk hasít, akkor éppen ezért nem is tudunk másképpen vígasztalódni, csakis a transzcendentálissal, amikor lelkünkkel belélegezzük az ÚRIstent... Ő maga mondja: "Ne félj,csak higgy!" - azaz a hittel utat törhetünk a jövőbe ott is, ahol emberi szemünkkel már csak zsákutcákat látunk...

A parázna szavunk igen ősi, eredeti jelentése: testvérével háló, azzal alvó. Amennyire megmagyarázható és mégis megmagyarázhatatlan, titokkal teli az álom, olyannyira a szerelem is. Két ember éber álmodozása, folyamatos együtt-alvása van ebben a titokban. Az ember akkor veszíti el az eszét, az önuralmát, amikor az álmait veszik el... ezért ilyen a világ, amilyen... S aki ennek a világnak az álmodója, kép-viselője, akinek ez kell, ezért rajong - Jakab apostol szerint - parázna, azaz: az URIsten előtti útálatos dolgot cselekszik, ellenséggé válik.

A testvérrel való elhálást minden kultúra tiltotta, hiszen a "következményekkel" hamar szembesült a közösség. A közösség ereje ugyanis meggyengül, ha túl sok a sérült, hiszen a védelmet, a túléléshez való készséget sohasem az egyén, hanem mindig a közösség biztosítja. Ezért kell(ene) a közösségi megoldásokat keresni mindig, minden szinten. Aki azonban nem az Istent "kép-viseli", vagyis nem azokat a törvényeket követi, melyek az ÚR-Is-ten (élet és halál ura, őre) az ellenkezik az élettel. Egyszerre barátságban nem lehetünk az élettel és a halállal... Lehet-e két úrnak szolgáni?

Ennek ellenére sok ember - jézusi statisztika szeirnt 75%, lásd a magvető példázatát - mégis megpróbálja a lehetetlent: ide is oda is... Istennek is egy kicsit, a világnak is, fél szívem itt, a másik fele ott. Amennyire nem tud osztozni a szív a szerelemben, csak összeolvadni képes a másikkal "lesznek ketten egy", s "amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza" ugyanúgy nem tudunk barátságban lenni a világgal, annak önzésével és mindeközben nem vagyunk képesek istenesen-önzetlenül gondolkodni, cselekedni. Itt nincs és-és, csak vagy-vagy...

Hogyan válik a Teremtő ellenségévé a teremtmény? Úgy, hogy Isten helyett alkot magának isteneket: eszméket, ideológiákat, képeket, melyek átveszik az élete felett az uralmat. S ha az élete felett nem annak egyedüli URa/őre áll, akkor a halál, a pusztulás vár arra az emberre... A paráznaság, azaz törvénytelenség manapság mindent átitat: politikát és gazdaságot, nagy és kis közösségeket egyaránt. Ezért vannak gyötrő válságaink, globálisak és egyéniek. A kiút, a megoldás végső válasz a kép-viselet: A döntés a mi kezünkben van: Az URIsten képét (szeretet) hordozzuk vagy a világét?

Egy fiatal katolikus pap-kolléga egyik szeretetotthonban, a nagyünnep előtti kötelező gyónáskor találta tréfálkozva azt mondani: "Ilyen idős korban már nincs semmi meggyónnivaló!" Nyilvánvaló, hogy a "klasszikus" bűnök kísértései ezidőtájt alábbhagynak, de hogy mégis van mit letenni az ÚRIsten elé, jól példázza az, amit erre a kijelentésre válaszolt egy idős asszony: "Nem úgy van az Atyám... és a csüggedés?"

Nincs elszomorítóbb látvány, amikor valaki elcsügged. A "minden mindegy" állapotánál talán nincs is keserűbb érzés. Az ilyen helyzetbe kerültekre érthetjük a Jelenések könyvében olvasható meghatározást: "Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy." Akár fiatal valaki, akár öreg, a csüggedés állapota olyan, mint a galaxisokban azok a bizonyos "fekete lyukak", amik mindent magukba szívnak és semmit nem adnak ki magukból.

A csüggedés oka sokminden lehet. Elrontott vagy annak hitt élet, súlyos betegség, veszteségek. A hit és a reménység megkopása, mindenek előtt pedig a szeretet hiánya. Nincs más, ami átemelhet a csüggedés egekbenyúló hegycsúcsán csakis a szeretet. Az emberi, a véges kísérhet egy darabig, de idővel az is elérheti határait. Ilyenkor lehet, s kell is az Isten Szeretetére hagyatkozni, az ugyanis határtalan. Vonaztkozik ez a nagyságára is, de jelzi azt is, hogy világok közötti: Összekapcsolja a mennyet a földdel.

A csüggedés végső oka az, ha elfelejtjük, miért jöttünk/küldettünk ebbe a világba. Azért, hogy egész létünkben keressük a transzcendenst, azaz az értelemmel fel nem foghatót, a megismerés határain túlit, a tapasztalat és érzékek feletti magasabbrendűt, azaz keressük az Istent. Ez ad értelmet a születésnek, tartalmat az életnek, s célt a halálnak... Bármi is ér minket, a próféta szava biztathat: "Senki se csüggedjen el." De miért is? Mert Isten szereti ezt a világot, s nemcsak velünk van, de velünk is akar maradni mindörökre - ez maga az evangélium, melyből minden "egyéb", a békességünk is fakad.

"Mélyvíz, csak úszóknak!" - Ki ne ismerné ezt a táblát? Figyelmeztetése életet menthet, figyelmen kívül hagyása pedig tragédiába torkolhat. Sok táblával találkozhatunk nap mint nap, gyakran idegesítőnek tűnhetnek, pedig nem ezzel a szándékkal tették ki őket - többnyire -, hanem azért, hogy védjenek minket. Öntörvényűséggel nemcsak a közutakon találkozhatunk - lásd notórikus KRESZ-t áthágók -, de az élet minden terültén megtalálhatók ezek a gátlástalan "jellemek". Megfékezésük lehetséges, végleges kiszűrésük reménytelen vállalkozás. Örök emberi tulajdonság, ősbűnből fakadó készség a határok átlépése...

Jakab levele, mely csak későn (Kr. u. 200) jelent meg az újszövetségi iratok között, egészen a 4. századig nem volt elismert. Ez a levél ugyanis nem tartalmazza a "hit általi megigazulás" tanát, s Jézusra utalás sem található benne. Praktikus életvezetési tanácsok - zsidó bölcsességirodalomból és jézusi hagyományokból - sokasága van ebben a levélben, azaz: Mélyvíz, csak úszóknak!

Senki nem születik szentnek, emberként jövünk erre a világra, s hogy emberként is megyünk ki belőle, az egyedül rajtunk múlik. Ennek oka nyilvánvaló: a döntés szabadsága. Sokmindent lehet a körülményekre fogni, de a végső döntés a mi kezünkben van... ennélfogva nincs mentségünk!

Aki tisztességel kíván élni, aki meg akarja élni saját életét, aki nemcsak "megúszni" akarja ezt az egészet, annak erre egyetlen lehetősége van csupán: Közelednie kell az Istenhez. Aki nincs a tűz közelében, hogyan melegedhetne meg? Aki csuromvizes a bűntől, s távol didereg, az hogyan beszélhetne hitelesen a Szeretet tüzéről? Isten tüze elsősorban nem kívülről, a körülményekben érezhető, hanem belülről melegít. Ezért kell megtisztítani szívünket, mert ha ezt nem tesszük, hiába kívánjuk, nem kapjuk meg...

Zsenge gyermekkorunk kedvenc játéka volt a "keljfeljancsi". Ami kedves és szórakozató volt akkor, s illuzóként megmaradt belőle egy kevés felnőttkorunkra is, és hollywoodi szórakoztatásnak hívják, az a hétköznapok valóságában gyakorlatilag nem létezik. Nincs az az egzisztencia, nincs az a lélek, amely az élet pofonjait mosolyogva viselné, s egy-egy bukás után vigyorogva talpraállna. Az ember számára az egyik legnehezebb feladat saját fájdalmas bukásának feldolgozása. Ez olyannyira nehéz, hogy a keresztény ember meg is vallja: egyedül nem megy, kell a külső segítség.

Ha valaki vagyonát teljes egészében elbukja, de lelkileg erős, akkor képes újra talpraállni, de ha valaki lelkileg gyenge, legyenek bármilyen jó képességei is, örökre elveszhet. Hány zseniális képességű ember tragikus sorsa példázza ezt! Talán közelünkben is voltak ilyenek, akik mellett senki sem állt, s még mielőtt végleg eltűntek volna a látóhatárunkból, mindenki csak egy sajnálkozó, végleges lemondást nyugtázó, sóhajos nyitott kérdést tudott feltenni: Mi lett volna belőle is, ha...

Aki (még) volt katona, az jól tudja: vigyázzban állni igen megerőltető feladat. A rezzenéstelen vigyázzbanállás pedig csakis az élettelen szobrok kiváltsága. Sajnos korunk "édes csalásai" - a csillogó reklámok - sok emberrel elhitetik, hogy létezik folyamatos siker, a "mindig fenn" gyönyörködtető állapota. Az álmodozók hosszan és kitartóan kergetik ezt a délibábot, mígnem erőtelenül egyszercsak összeesnek. Ki a hibás? A szülők, az iskola, a környezet? A végső ok nem kívül, hanem mindig belül, a szívben keresendő.

Az önámítás az egyensúlytartásban nem segít. Az élet realitása, megdönthetetlen igazsága: ha van egyensúly, akkor megállok, ha nincs, akkor elbukom. Nem létezik "keljfeljancsi-megoldás", legfeljebb ügyeskedő, mások zuhanásából is hasznot húzni akaró hiéna-lelkületűek képesek rezzenéstelen arccal belehazudni a másik ember életében törvényszerűen bekövetkező végső becsapódás előtti pillanatokban is: ha rám hallgatsz, ha nekem fizetsz, akkor még megmenekülhetsz a következményektől, akkor még megtalálhatod újra egyensúlyodat. Aki elhiszi ezt a hazugságot, az bizony becsapja önmagát, s csak idő kérdése, mikor csap egyet rajta az élet valamelyik törvényszerűsége. A végső bukást ideig-óráig lehet elodázni: klasszikus esete ez annak, amikor egyik hazugságot egy másikkal fedeznek... Az igazság azonban mindig kiderül! Ha nem az apáknál, hát a fiaknál: "Az apák ették az egrest, s a fiak foga vásott belé." Avagy: "Megbüntetem az atyák bűnét a fiakon harmad és negyedíziglen..."

Ezért aki egyensúlyban akar maradni: Vigyázzon! Ne a hazugságokban, hanem az igazságban higgyen! Az igazság az, hogy az ember emberből van, s a Teremtő Isten pedig nem bohóc. Az igazság az, hogy életünk szilárd alapja nem lehet kívánságlistás, összebarkácsolt életfilozófia, csakis a názáreti keresztjében megmutatkozó isteni szeretet. Aki erre néz, az képes derűvel látni a nehézségeket is, aki viszont elfordul tőle, azt hamar maga alá gyűri az élet valósága, s ilyenkor nem marad más csak az arcrafagyott, keljfeljancsis vigyor, az elbukott élet tragikomikuma...

Tudatos létünk nagyobbik felében igencsak nehéz elképzelnünk, hogy semmink sincs... Amikor reggel elindulunk, rutinkérdések sokasága "fut le" bennünk: hol a kulcsom, a mobiltelefonom!? A... m? A... m? A... m? Enyém. Enyém, mert megdolgoztam érte, mert nekem ajándékozták, mert birtokolom, az "eredmény" ugyanaz: nélkülük szinte nem is tudjuk elképzelni hétköznapjainkat. Hogyan is élhetnék, ha nem lennének használati tárgyaink, lakásunk, ha nem lennének mindazok a dolgok, amik életünk szerves részei? A totális veszteség keserű előízét, hogy egyszer számunkra visszavonhatatlanul mindenünk odavész, hogy "semmink se" lesz, akkor érezzük meg, ha a halál időtbefagyasztó szele rideg fuvallatként egyszercsak megjelenik életünkben. Lehet az betegség vagy még borzalmasabb: szeretteink betegsége, "Isten ments!" elvesztése, de ez még mindig nem a mi személyes találkozásunk a halállal.

Mindenesetre nincs ember, akit a halál érintése közömbösen hagyna. Fogantatásunk/születésünk és halálunk, életünk két végpontja a legtitokzatosabb. Vándorlásunk hosszú évei alatt magyarázatok és elképzelések özönével találkozhatunk, melyek mindegyikében van valami az élet s az elmúlás valóságából, de a teljességet, a perfekciót a halál ismeretéből egyik sem bírja. Ha valaki mégis ennek az igényével tesz kijelentéseket, az hazudik - másnak és magának is. Jób őszinte megnyilatkozása azért az egyetlen számunkra elfogadható kijelentés, mert az élet két végpontjára az Istent helyezi... Ami persze nekünk valóságosan két pont, Isten számára valóságosan egy... Titok ez a javából, melyből egy keveset megsejthetünk, ha minden képzelőerőnket bevetve belegondolunk: mezítelenül jöttem, mezítelenül megyek el...

Nincs nagyobb öröm, amikor egy ember születik erre a világra, s nincs nagyobb bánat, ha kimegy belőle! Mégis: Milyen világ az, ahol az emberek igyekeznek mindent megtenni, csakhogy ne szülessen meg egy gyermek? Milyen világ az, ahol a múlandó, rozsdásodó javakért emberek százmillióit ölték s ölik meg közvetve vagy éppen közvetlenül? Ki kell mondani: Az ilyen világ egy olyan világ, ahol nincs jelen az Isten! Vagy?... Pontosítsunk: Ő jelen van, de az ember ignorálja az Ő jelenlétét. Az a világ, ahol nem élik az Isten valóságát egy elveszett világ. Az a világ, ahol nem nyilvánul meg az Isten szeretete, az bűnös, s pusztulásra ítéltetett. De az a világ, ahol Istent Istenként fogadják, ott mindig élet sarjad, s meghozza gyümölcsét nem csak itt a földön, de ágai átnyulnak az "odaátra" is, s üdvösséges "termést" hoznak az Isten világában is.

Isten igazságos, mert mindenkinek megfizeti azt, amit megérdemel. Rendjén is lenne a dolog, de az igazság az, hogy Isten igazságtalan. Aki erre rájön, az megértette az evangéliumot! Ugyanis nem azt kapjuk, amit megérdemelnénk. Ki ne ismerné gyerekkorából, a "Mit érdemel az bűnös, aki...?" - kérdést, melyre a választ csak óvatosan adtuk, hiszen a kirótt büntetést lehet hogy éppen annak kellett elhordozni, aki azt kitalálta.

Isten igazságtalanságának egyetlen oka: Végtelen Szeretete, ez a kegyelemének alapja is. Ha csak arra gondolunk, hogy a világban egyetlen napon mennyi gonoszság történik meg, már akkor is nyilvánvalóvá válik, hogy nem azt kapjuk, amit megérdemelnénk. S ha őszintén belenézünk életünkbe, akkor azt is megláthatjuk, hogy bizony nagyobb "pofonokat" is kaphattunk volna, sőt hamarabb is odasuhinthatott volna a JóIsten fegyelmező pálcája... hogy mindez mégsem vagy nem olyan mértékben és nem akkor történt, amikor - ebben is Isten jóságát, türelmét fedezhetjük fel.

Naponta meghozzuk azokat a döntéseinket, melyeknek helytelenségét már megtörténtük pillanatban érezzük, de változtatni már egyáltalán nem tudunk rajtuk, legfeljebb próbáljuk magyarázni, vagy kísérletet teszünk a jóvátételre. Sérelem esetén gyakran vígasztalódunk: majd csak "megkapja mindenki azt, amit megérdemel" vagy "amit megfőzött a másik, hát egye is meg!" Eközben elfelejtjük: ezzel a magunk fejére gyűjtjük a parazsat... "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" - mondja a Mester.

Ha vétkeink, botlásaink, bűneink szerint "fizetne" meg nekünk az Isten, akkor nemhogy keserves lenne jónéhány évünk földi vándorlásunkból, de az egész életünk siralomvölggyé válna... Hogy mégsem így van, hogy vannak szép, boldogságos szakaszaink, hogy nem süllyedünk, hanem emelődünk az egyedül Isten végtelen kegyelmének köszönhető. Mi adhatna ennél többet?

Spassgesellschaft - mondja a német szociólógiai szakirodalom -, azaz olyan társadalom, amelynek létcélja az élvezetek, a fogyasztás. Tényleg, csak ez adná a boldogságot? Csak a megfogható, a megehető s megiható biztosítja a teljességet? Azt tudjuk, hogy a boldogság viszonylagos fogalom, de lehet-e ezt csak a "lelkiekre" szűkíteni? Ahogyan a testnek szüksége van az anyagra, mert ha nem jut hozzá, akkor elpusztul, ugyanúgy a léleknek is arra, ami őt táplálja. Életetheti-e a lelket más valami jobban, mint maga az Isten? Nyilvánvalóan nem. Az ÚRIsten megtapasztalása adja a legtöbbet - ezt nemes egyszerűséggel áldásnak mondja a hívő ember.

Boldogság és boldogulás a magyar nyelvben ugyanabból a szóból ered, vagyis egyik sem képzelhető el a másik nélkül: Tehát, csak az lehet boldog, aki boldogul, azaz elő(bb)re jut. Az előbbrejutás lehetőségét a mai magyar átlagember nem az Istenhitből, s abból fakadó becsületes és szorgos munkából látja levezethetőnek, inkább a személyes szerencséjében bizakodik. Ha az ember nem tud tisztességel megélni a tisztességgel elvégzett munkája által, akkor az gazdasági és politikai rendszer igazságtalan. A "megváltást" nem az istenített ember (kommunizmus), s nem is az istennek megtett mammon (kapitalizmus) hozza. A meg-váltást, a meg-oldást az Isten maga végzi el az ember szívében...

Az emberi történelem számtalan kibogozhatatlan, fájdalmas csomót produkált eleddig, s gyaníthatóan még fog is jónéhányat. Az egyén, a "kisember" szempontjából a legnagyobb tragédia mégsem az, ha az a csomó kívül, hanem ha belül van! Gyomorszorító lehet a világ általános igazságtalansága, de az igazi keserűség, ha családján belül sem találja meg lelkének békességét! Egyensúlyt-vesztett házasságok, félresikeredett gyereknevelések a jelzőtáblái annak, hogy az emberek tévúton járnak...

Aki azonban Istenre gondol, s hitben is keresi a járást, nemcsak a látásban, annak lába alatt bizonytalan is biztossá válik, s a rögös is simává. A Gondvislés csodája, hogy a körülményeinkben megtapasztalható Mennyei Szeretet láthatatlan keze megtart minket, s még azon a háborgó vízen is járni tudunk, amiben mások törvényszerűen elsüllyednek. Ez a "kicsik" nagy tudása, az erőtelenek bölcsessége, a hatalmasok erejével szembem. Míg minden emberi hatalom idővel megszűnik, az isteni soha el nem múlik... mi ez, ha nem a boldogság biztosítéka?

Nincs bosszantóbb az okoskodóknál, a "besserwisserek"-nél, akik mindent jobban tudnak vélni, mint a másik, ráadásul még alá is támasztják mondókájukat "nyomós" érvekkel - mondjuk ki - a bibliai idézetek speciálisan egyedi értelmezésével. Az ilyen emberek szakadást okoznak a közösségekben. Nem elsősorban azért, mert rosszul tudnak valamit - bár valaimit rosszul tudni rosszabb, mint sehogyan sem tudni -, hanem azért, mert az ilyen emberek "kivetkőztek" önmagukból.

Mit takar ez a kifejezés? Elsősorban azt, hogy nincsenek harmóniában sem önmagukkal, sem a világgal, s leginkább Istennel. Sajátos világlátásukba ha valami nem fér bele, vagy nem úgy fér bele, ahogyan az számukra kívánatos, akkor "hamar kibújik a szög a zsákból", azaz agresszíven fordulnak a más állásponton lévők felé. Ők azok, akik nagy hanggal, elsősorban az érzelmekre hatva attól sem riadnak vissza, hogy egy határozott mozdulattal - természetesen az igazság védelmében - lesöpörjék a másikat a vita porondjáról.

Az ilyen lelkületűeket meggyőzni igen nehéz, olykor szinte lehetetlen. Ezért ajánlja Pál: térj ki előlük, ne keresd az ütközést. Álláspontjukat megvizsgálni, megítélni azonban mindig érdemes, sőt ez az ami előbbre vihet. Meg kell nézni, hogy érvelésük hova fut ki, milyen etikát képvisel? Építi-e, erősíti-e az adott közösséget vagy hátráltatja és bomlasztja? Ha ez utóbbiról van szó, akkor a vita haszontalan, hiábavaló, s csak újabb békétlenséget okoz a szívekben.

Az Istent valóban ismerő ember nem akar Isten vagy a Szentírás védelmére kelni, hiszen az igazságnak nincs szüksége védelemre csak a hazugságnak. Az igazság nem válik mindig azonnal nyilvánvalóvá, de egyszer minden hazugságra fény derül - még akkor is, ha azt emberi törvény akarja szentesíteni. Aki fontosabbnak tartja a saját igazát, mint a békét, az bűnben él, ami azt jelenti, hogy Istentől még igen messze áll...

"Édes fiam! Használd a józan eszed!"... Hány szülő ajkát hagyja el ez az aggódó mondat, amikor azt látják, hogy öntudatra ébredő gyermekük nem azt teszi, ami a javát szolgálná. Józanság és egészség szorosan összefüggenek egymással, hiszen hogyan is lehetne valaki egész-séges, ha valami elveszi a fél eszét?

Sokan gondolják, hogy a hívő élet az a gyengék és a hiszékenyek végső menedéke, pedig ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Az igazi hit az, ami mindennek utánakérdez, tusakodik, ahol használjuk az Istentől kapott józan eszünket, miközben szívünket igyekszünk tisztán tartani, hogy a nemes érzések határozzák meg felelős döntéseinket. Ahogyan a szerelmesek között bőven vannak, akik a szerelem rózsaszínű szemüvegét egy pillanatra sem képesek letenni, ugyanígy a hívő emberek között is akadnak szép számmal, akik rajongásuk emelkedettségéből még rövid időre sem képesek kiszakadni. Így szakadnak el teljesen a valóságtól, s látják olyannak a világot, amilyennek szeretnék, s nem olyannak, amilyen. Az ebből fakadó tragédiák minden vallásban megtalálhatóak.

De mi az apostoli intésben búvópatakként újra és újra felbukkanó fogalom: józanság? Az az állapot, ami: jó. Jó nekem, jó a környezetemnek, a szűkebbnek és tágabbnak egyaránt. Az Isten előtti felelős, józan élet mindig áldást hoz a családra, nemzetre egyaránt. A józanság nem más, mint elfogadása annak a teremtői akaratnak, hogy Isten engem nem az élvezkedő, mások helyzetét súlyosbító életre rendelt, hanem az önmagam és mások emelésének szolgálatára adott megbízást. Ennek az elhívásnak engedelmeskedve találhatjuk meg életünk ritmusát, legyünk annak bármelyik szakaszában. Ebben a mértéket - idősnek és fiatalnak egyaránt - az a szeretet munkálja, amit a Mester elénk is élt...

Az idézett szöveg tanúsítja, hogy Pál meglehetősen kemény szavakkal illeti a tévtanítókat, különösen is a zsidó származásúakat. Maga is zsidó lévén ismeri a kazuisztikus gondolkodás veszélyeit, de minden más okoskodást elítél, ami elvisz az Isten Jézus Krisztusban megjelent szeretetétől. Nyilvánvalóan nem szép dolog, ha valaki fecsegő és ámító, engedetlen és nyereségvágyó - de ebben a szakaszban nem az "átlag krisztuskövetőkről", hanem a püspökökről, presbiterekről van szó, akik kiemelt helyzetükből fakadóan a tanítás tisztaságáért felelősek.

Pápák, bíborosok, püspökök, s mindazok, akik az elmúlt kétezer év egyháztörténetében hatalomhoz jutottak, s attól megrészegedtek, számtalan példát szolgáltaltattak arra, milyen káros az önzés minden fajtája. Azonban nemcsak a klerikusoknak kell felelniük Isten előtt tanításaik evangéliumiságáért, hanem minden egyes embernek. Elsősorban a szülőknek, akiket Isten arra választott ki, hogy gyermekeiket bevezessék a teremtett világ szépségeibe, s az Istenismeretbe... Hányan megtagadják ezt az alapvető tanítói elhívást - a társadalom erkölcsi ziláltsága ezt jelesül mutatja!

Aki pedig a Teremtő "munkatársaként" teszi a dolgát, annak tisztában kell lenni cselekdeteinek következményeivel! Így a krisztuskövető magatartás egyik alappilére a következetesség, a másik a szeretet. Ezeken épülhet meg az a híd, ami összekötheti az egyik embert a másikkal, s ahol ketten vagy hárman összejönnek a Megtestesült Szeretet nevében - ott híd épül fölfelé is, s jelen lesz a Titokzatos Isten is.

Amióta az "Édentől keletre" él az ember keresi biztonságát, annak újabb és újabb formáit lehetőségeit. Amíg az Isten közelében voltunk, addig nem volt ilyen gondunk, de bármennyire is istenes életet igyekszünk élni - mivel világban vagyunk - nem árt, sőt(!) fontos, hogy nyitott szemmel járjunk, észrevegyük a veszélyeket, s megtegyük a megfelelő óvintézkedéseket. Szükségünk van védelemre, különben elpusztulnánk. Kell ház, amiben lakhatunk, kell a rend, a hétköznapok, s ünnepek ritmusa, ami megőriz minket, hogy elbukjunk.

Amennyire nyilvánvaló dolgok ezek az anyagvilágban, olyannyira nyilvánvaló kellene hogy legyen: a nemlátható világban is szükségünk van védelemre. Kevés az elővigyázatosság - persze ez is a védelem egyik formája -, szükséges az "aktív védelem! Kire bízhatnám hát életemet, ha nem az Istenre? A Teremtő, mint pajzs mindentől megvéd: "Jó fegyverünk és pajzsunk" - énekeljük.

Manapság mégis sokan lemondanak az "efajta" védelemről. Nem érzik szükségét, hogy életükben Isten is helyet kapjon. Egyre gyakoribb, hogy egyházi temetéseknél az elhunyt nem volt templomos - magyarul, sosem járt templomba. S amikor a halál belesüvít az ilyen környezetbe, akkor látni, hogy mennyire reménytelen, cél nélküli az ilyen közösség. Szánalmas, ahogyan a társadalmi temetésen - bár itt is akadnak kivételek - dícsérik az elhunytat, hogy mit szeretet enni, inni vagy csinálni... Csak ennyi marad(hat) egy ember után, hogy szerette a kiskertet meg a túróstésztát?

Istent, mint "Napot és pajzsot" kizárva az életből nem egy vallásos részt felejt el az ember, hanem az Életet magát veszíti el! Teremtményi méltóságot, személyes életünkre szabott szépséget az egyetemes célon - Légy ember! - túl csakis az Istentudat adhat... Meglátni Őt, reménységünk szerint majd csak odát tudjuk, de arcunkat, azaz életünket Szeretetének Napjába fordítva érezhetjük gondviselő szeretetét - már itt is, már most is.

Életed legnagyobb részét házakban töltöd. Házban születsz, és legtöbbször házban halsz meg. Házban laksz, és házban dolgozol. Számold csak ki, naponta hány órát töltesz el valamiféle építményben! Meglepődtél az eredményen? A nap huszonnégy órájából huszonkettőt, vagy még többet? Ha egy 70 éves városi embert nézek, legalább 64 évet valamilyen házban tölt el az életéből… Minden ház teremtés eredménye, egy-egy megvalósult gondolat. Nincs olyan ház, amelyik ne gondolatként létezett volna először . A gondolat nagyon finom "energia", és megváltoztatni is csak gondolati úton lehet. Ezt az energiát még nem tudjuk mérni, a hatását viszont már igen: Eltervezünk valamit, s aztán idővel megvalósul...

A megvalósulás azonban nem csak a szándékunktól függ. Számtalan akadálya van, hogy az elhatározásunk, a szép terveink valóra váljanak. Vannak tervek, amik sosem valósulnak meg, némelyekre meg hosszú éveket, olykor évtizedeket kell várni. Mennyi - olykor generáción átívelő(!) - erőfeszítés eredménye egy-egy szép otthon létrejötte, mely védelmet ad a benne lakóknak. A prédikátor is megállapítja: "A fáradozásnak szép eredménye van." De ki az, aki mindehhez az erőt adja? Ki az, aki éltet, aki hordoz, aki segít? Csakis az Isten... Ezért mondja a zsoltáros: Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.

Ebben az egy versben nemcsak egy épület felépítéséről, hanem az egész életről, életünk "házáról" van szó. Isten az, aki azt építi. Próbálhatok én alapot venni, belekezdhetek "maszek" statikai számításokba, megválaszthatom én a helyet, de az okos ember sziklára (Krisztus-szimbólum!) épít... Sokszor látunk, tapasztalunk kiábrándult, olykor kétségbeesett embereket, akiknek egész életművük omlott össze, mert nem hallgattak az Istenre, s a saját eszükben, "házépítési technikájukban" bíztak. Bizony a nagy tervezésben-álmodozásban könnyen elfelejtjük, hogy még a mi kedvünkért sem szűnnek meg a törvényszerűségek, az ok-okozat egyetemes igazságát nem helyezi hatályon kívül a JóIsten.

Ezért jól tesszük, ha életünk házának építését rábízzuk arra Mesterre, aki ehhez a leginkább ért... Ez nem alkotói/önmegvalósító szabadságunk feladása, hanem az Istenrehagyatkozásunk kiteljesedése a Gondviselésben.

"Deus est totaliter aliter/az Isten egészen más" - vallották az óegyházi atyák. S ha az Isten valami egészen más, akkor miért ne lenne ez így az Ő Országával is? Fantáziadús elképzelések mennyországról és pokolról, a jutalom és a kárhozat helyéről - amióta csak gondolkodik az ember a létéről, s annak transzcendens okáról - akadnak bőséggel. De vajon melyik az igazi? Már kérdésfelvetés is hibás! Az igazság az, hogy Jézus is csak példázatokban beszélt, mert nem lehet a vaknak a színeket elmesélni, sem a süketnek a hangokat láttatni. Világokban, s világok között élünk, melyeket határok választanak el. Törvénye ez a Teremtőnek. Lehet érvényes repülőjegyem egy egzotikus országba, örülhetek is ennek az utazásnak akár minden egyes napon, de hogy valójában milyen is lesz, azt csak akkor kezdem megérteni, ha már a repülőn ülök, s készülődünk a leszállásra...

A kicsinyke mustármagot - mint a hit szimbólumát - mindannyian ott szorngatjuk a kezünkben, de megsejteni a benne rejlő lehetőséget csak akkor tudjuk, ha elvetjük. Azaz megengedjük Istennek, hogy beleszóljon az életünkbe, s nekünk ajándékozza a hitbeli növekedés csodáját. Nincs nagyobb kiváltság, mint átélni ezt, s örülni ennek! Ahogyan napról napra gyönyörködhetünk gyermekeink testi és szellemi gyarapodásának - s el sem tudjuk képzelni, hogy volt időszak, amikor ők nem voltak - ugyanilyen örömmel tölthet el bennünket Isten országának kiteljesedése is az életünkben. "Eljönnek az égi madarak és fészket raknak az ágai között", azaz a Szentlélek átjárja egész életünket, s bennünk lakozik az Isten Lelke, s hallhatjuk dalolását... A földi létünkben látni sosem fogjuk ezeket a "madarakat", legfeljebb életünk ágai mozdulnak meg néha-néha, s innen tudjuk: az előbb még ott ült, s most szállt el éppen...

Felhívni embertársaink figyelmét erre a világra - keresztény küldetésünk. Megtanítani gyermekeinknek a látás, s a láttatás művészetét az Isten világára/világában szülői felelősségünkből fakadó kötelességünk. "Isten országa nem evés és ivás" - mondja a Mester. Nem is lehet éppen ezért megfoghatóvá tenni. Átérezhetővé, felvillanthatóvá tenni felebarátunk szívében fölülről rendezett körülményekből fakadó bölcsességünk és alázatunk kérdése. Ezt a bölcsességet mindenki kérheti, kaphatja, s gyakorolhatja, amelyhez vezető egyetlen út mindenki számára csakis az ÚR félelme és szeretete.

Hozzáértő szakemberek szerint a pénz mintegy háromezeréves diadalútja során eljutott legkártékonyabb szakaszába. Soha nem volt ennyire elfogadott általános vélemény, hogy a pénzzel gyakorlatilag mindent - majdnem mindent - el lehet érni. Soha ennyire nem függtek az emberek a pénztől, mert az emberek nagy részének volt - ha kicsinyke is - háttérgazdasága, ahol néhány háziállat azért biztosította a megélhetési minimumot. Nyilvánvaló, hogy nem volt olyan fejlett az orvostudomány, a technika, s ennek kihatása volt a hétköznapi életre is , de ez más kérdés.

Pál apostol definíciószerű felsorolása persze ráillik minden kor kapzsi emberére, de a mai kor embere nagyságrendekkel túlszárnyalja az előttük járókat. Ennek oka a közösségek drámai felbomlása. Egyre kevesebb az átlátható közösség, ahol védelmet kaphatna az egyén is. Az ún. 19-20. század individualista látásmódja lassan mindenhová eljutott, s mára nem a közösség értékei, hanem az egyén haszna lett a meghatározó a dolgok alakulásában. Ennek "szép" példája a közbiztonság romlása itthon, s külhonban egyaránt. Ami eredetileg az állam feladata volt, azt szép lassan jól fizetett magánhadseregek veszik kézbe, s ez a világtendencia alig látszik változni - a nyugati/keresztény világbanbizonnyal nem. Egy ország ereje mindig az egyén erejében is mérhető, s ha az egyének kiszolgáltatottaknak érzik magukat, akkor az az ország is kiszolgáltatott. Ha biztonságban érzi magát az ember, akkor az ország is biztonságban van...

Társadalomkritikát, következtetéseket mindenki levonhat maga... egyet bizonnyal kijelenthetünk: ha rendfenntartásban, közigazgatásban, iskolaügyben s egészségügyben a profit, azaz a pénz diktál, akkor annak súlyos következményei lesznek! A "takarékos állam" jól hangzó fogalom, de miért is kell takarékoskodni? Azért hogy "megérje" behozni a piacunkra a világ másik felén tisztességtelenül alacsony költségekkel előállított, agyonvegyszerezett élelmiszereket? Azért kell takarékoskodni, hogy ne legyen kedve a fiataloknak dolgozni és családot alapítani? A kérdések és a válaszok messze vezetnének... Nem a politikába, hanem a lélekromboló általános lelkülethez. Noé idejében is "elszaprodott a gonoszság az egész földön" - a szociális katasztrófát mindig azok élték túl, akik megépítették a család/nagycsalád bárkáját. A görög fordításban ebben a történetben "archét" olvashatunk, ami kezdetet jelent. A megoldás tehát minden korban a család, amit nem a pénz hoz létre, hanem az Isten-adta egymásfelé megnyilvánuló felelős szeretetünk.