A hívő ember nem hiszékeny, nagyon is realista. Életének iránytűje a Mester, Aki mindig világosan beszél. Ezért ha valaki keresztény (krisztianoj=krisztuskövető), akkor nem naív. Jól tudja, az emberek egynegyede rögtön tiltakozik és nem fogadja be az Isten szeretetét (útfélre esett mag), a következő egynegyede befogadja ugyan, de hamar belefárad a jó cselekvésébe (sziklák közé esett mag), a további egynegyed megpróbál küszködve "csakazért is" szeretni, de végül a világ kísértései győzedelmeskednek bennük (tövisek közé esett mag), s csak egynegyednek (jó földbe esett mag) "sikerül" véghezvinni Isten akaratát: gyümölcsöt teremni, megcselekedni a jót.

Tény: Az emberek meggyőzése az egyik legreménytelenebbnek tűnő vállalkozás. Nemcsak prédikátoroknak, de politikusoknak és minden közösség élén álló embernek már legalább egyszer "beletörött a bicskája"... Szeretett volna valamit megértetni a másikkal, de nem sikerült. Hányszor csapja össze a gyakorló szülő is kétségbeesetten kezeit: "Mit tegyek, mit csináljak? A gyermekem nem hallgat rám..." Sok-sok tragédia megelőzhető lenne, ha egyik ember megértené a másikat! Mégsem tudunk egységre jutni. Miért? Ennyire bonyolult lenne a szó?

Egy nyelv van, amit viszonylag hamar mindenki megért, s a legkevésbbé ért félre: ez a szeretet nyelve. A tudatlanság elleni harcban ezért a leghatásosabb fegyver a jócselekedet. Hiába a legszebben csengő angyali szó, ha nincs benne szeretet, akkor csak "pengő érc, zengő cimbalom" csupán... A tudatlanságot (Isten tagadása) feloszlatni csakis a jócselekedetek gyakorlásával lehet. Sajnos sok ember egy-egy jócselekdet mögé bújtatja el aljas szándékát... Ők azok, akik a gonszság takarójául használják az Istentől kapott szabadságot.

Akik azonban megismerték az Igazságot, azok Isten kegyelme által csendben és békében, olykor némán szolgálnak, melynél érthetőbb hangosabb bizonyságtétel az evangéliumról, nem lehetséges.

Minden egyes nap új lehetőség számunkra, hogy felfedezzük a világot... Többnyire mégsem ezzel a felismeréssel kelünk. Aktuális teendőink terhe, elvégzendő feladatok, adott ígéretünk beváltásának szorongató határideje határozzák meg elindulásunkat. Mint a pilóták - csak ők lista alapján, mi pedig anélkül - reggelenként ellenőrző kérdések sokaságára válaszolunk, hogy aztán egy egész nap viszonylag zavartalanul "röpködhessünk".

A régi kor embere számára magától értődő volt a reggeli fohász: "Akkor kezdjük a Jóisten nevében!" Mára kikopott az emberek nagy részéből a készség, hogy önmagukat az Isten koordináta-rendszerébe állítsák. Az Isten-felebarát tengelyek elhomályosodtak, helyüket az érdek-karrier tengelyek vették át. Milyen érdekes, az ember hiába határozta meg önmaga boldogulásának Isten-nélküli útját, mégsem tud boldog lenni úgy, ahogyan szeretné.

A harmóniához nemcsak az egyensúlyra való törekvés szükséges, kell hozzá egy olyan erő, egy olyan tényező is, ami mindig korrigál minket: ez pedig az Isten kegyelme. Ezért fohászkodik a zsoltáríró. Tudja, hogy ez mindennek a kiindulási pontja. Enélkül nincs derű, nincs tartós öröm, ha viszont beárad az életünkbe, akkor kiteljesedik az életünk, s felszabadulunk önmagunk elfogadására, s másokat is képesek vagyunk szeretni, hiszen Isten szeretete folyamatosan megújít minket.

"Mid van, amit nem kaptál? Ha meg kaptad, mit dicsekszel vele, mintha nem kaptad volna?" - mondja Pál apostol. Az óegyházi atyák pedig hozzáteszik: "Omnia est gratia" - minden kegyelem. Az ember önmaga nagyságától csak akkor szédül meg, ha nem tekint föl, s csak földhözragadt perspektívákat akar látni. Abban pillanatban azonban, ahogy feltekint a csillagos égre, megretten kicsinységétől... Egy szempillantás alatt kiderül semmissége az univerzum nagyságához képest, melyben ő mint megfigyelő olyan kicsi, hogy egyszerre nem tudja belátni az egészet. Ha ilyen távlatokat megérez az emberlélek, s el is gondolkodik rajta akkor sok minden kiderülhet.

Kiderül, hogy a hatalom az nem egy emberé, hanem kölcsönkapott eszköz a közösség többi tagjától, hogy a közösség javát szolgálva álljon a vezető a közösség, az ország élén, a szövetség élén. Korrupciós botrányok szele söpör végig újra és újra - nemcsak kicsiny hazánkban - az egész Földön, jelezve mintegy azt, az ember folyamatosan visszaél hatalmával. Tetszik az emberléleknek a kölcsönzött nagyság, a hatalom, a titulus, a ragyogás a méltóság. Ha megszólalna benne a belső hang - talán meg is szólal, csak nem hallja meg - akkor egyből kiderülne önzésének csőlátása.

Nemcsak miniszteri bársonyszékek magasságában kísért a hatalom, a legkisebb közösségben is. Szeretni nem tudó férj uralkodni akar a feleségén és viszont, gyermekén a rossz szülő hatalmát akarja gyakorolni akkor is, amikor már az is régóta szülő... Nem csoda, hogy konfliktusokkal van teli a világ, melyek időnként krízisbe torkollnak.

A hívő ember tudja, s éli, hogy minden hatalom az Istené, hiszen Ő az, Aki életre hív, s Aki megtart. S ha Mindenható gondot visel "jókról és gonoszakról" egyaránt, akkor minden dicséret Őt illeti. Ezért igyekszünk nap mint nap nem elfelejtve megköszönni mindazt, amit kaptunk. Az új napot, az új lehetőséget, az időt az elgondolkodásra, s a szeretet gyakorlásására. Ebben a naponkénti háladásban éljük meg Istentől kapott méltóságunkat, amely segít minket nemcsak emberré válni, de segít megmaradni embernek.

 

Sokat fejlődött a világ... Évtizedek óta dollármilliárdokat költenek arra, hogy feltételezett idegen civilizációkkal felvegyék a kapcsolatot. Jeleket küldenek távoli csillagok felé, s figyelnek... Úgy tűnik, a próbálkozás eleddig sikertelen. Elgondolkodtató azonban, hogy csúcstechnológiás, kommunnikációs világunkban még ma is nemzet ront nemzetre, nincs egyértértés országok között, sőt válságban vannak a közösségek is. A válások igen magas száma is azt jelzi, hogy a legkisebb közösségben, már két ember sem képes megérteni egymást... S ha ketten sem tudnak egy-ségre jutni, akkor hogyan valósuljon meg a társadalmi egyet-értés?

A Mester gyakran emeli ki tanításának egyes részeit ezzel a felszólítással: "Akinek van füle a hallásra, hallja!" Füle ugyan mindenkinek van, töbnyire hallanak is vele, de a meghallás készsége mégis kevesek kiváltsága. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan csoportok, irányzatok, titkos társaságok, akik azt állították/állítják magukról, ismerik a Végső Igazságot, s aki ennek ismeretében van, az előtt bizony minden ajtó kinyílik, s egész életében majd sikert sikerre halmoz. Az igazság azonban másképp fest: Múlandóságunk okán igazságunk is múlandó. Véges létünk miatt vonatkoztatási rendszerünk is véges, hiszen magunk köré csak véges sugarú kört vagyunk képesek rajzolni... Csak ezen a behatárolt körön belül lehetnek aztán "érvényesek" a kijelentéseink. De sajnos, önzésünk okán még a körön belül sem állnak meg "igazságaink"!

Amikor a Mester tanít, nem ismeretelméleti előadást tart, hanem evidenciákat szól. Megerősíti bennünk azt, ami elgyengült és nyilvánvaló teszi azt, ami elhomályosult. Teszi ezt azért, hogy hogy "hitünk Istenbe vetett reménység is legyen" 1 Pt 1,21c Ugyanis hitünk soha nem befejezett, életünk végéig folyamatosan, napról napra fejlődik.

Igaz történet egy igaz emberrről... Így is lehetne tömören megfogalmazni ezt a Biblia első lapjain található tudósítást. Azon senki sem vitatkozik manapság, hogy Noé zsidó volt vagy sem, mert nem volt az. Ez az elbeszélés azokból a régi időkből maradt fenn, amikor más kultúra volt az irányadó. Az ember azonban ugyanolyan esendő volt akkor is, mint manapság. De mennyire volt igaz ember ez a Noé, s mennyire feddhetetlen? Rabbinikus (zsidó tanítói) magyarázatok többnyire azt vallják, hogy Noé relatív-igaz ember volt. Azaz a többiekhez képest feddhetetlen. Noé tehát a normális ember prototípusa... Olykor megtörténik a világtörténelemben, hogy a normálisan élőket szentnek titulálják vagy szándékosan különcködőknek, pedig ők csak megmaradtak embernek.

A Midrás (ezalatt leginkább bibliai szöveghelyekhez fűzött a legváltozatosabb műfajú, logikájú rabbinikus magyarázatokat érthetünk) elbeszélése szerint az akkor élt emberek a feslettségnek olyan fokára jutottak, hogy az Örökkévaló elhatározta, új világot, új emberiséget teremt. Nem rombolja le teljesen a meglévőt, csak a romlott részeket, de azokat igen alaposan, "vágja ki", illetve új ember-fajt sarjaszt egyetlen megmentett családból. Ez Noách - Noé - családja, mely viszonylag jobbnak találtatott a többinél.

"Noé igaz volt, de nem annyira igaz, hogy kellő hatása lett volna az őt körülvevő világra is. Olyan ez, mintha valaki rossz szomszédok közé kerül, akkor két lehetősége van, vagy elköltözik egy jobb környékre, vagy megpróbál hatni a szomszédjaira. Noéból ez az erény hiányzott. Nem elég igaznak lenni saját környezetünkben, nem elég saját értékeinket magunknak megtartani, és védekezni a külvilág hatásaitól, hanem valamennyire igyekeznünk kell a külvilággal, embertársainkkal is megosztani a számunkra fontos értékeket. Az igazság akkor valódi igazság, hogyha nemcsak mi tudunk róla, hanem a mellettünk lévő ember tudtára is hozzuk." (Köves Slomó, rabbi)

Az özönvíz idején a közös veszély az állatokat ösztöneik megfékezésére kényszerítette. Végveszélyben nemcsak az állatok, de az emberek - a vademberek is - a jobbik énjüket hozzák felszínre, viselkednek másként.

A világon az első részeg - Noé volt. Midőn kijött a bárkából és tudatosult benne, hogy mindent előlről kell kezdeni, szőlőt ültetett, a termésből bort csinált, majd bánatában leitta magát. Ezt a prózai történetet a Midrás kissé kiszínezi: Amikor Noé elhatározta, hogy szőlőt ültet, jött a Sátán, megállt mellette és megkérdezte: mit ültetsz? Noé válasza után a Sátán felajánlotta, hogy társul hozzá. Noé beleegyezett. Mit tett ezután a Sátán? Hozott egy bárányt és levágta. Aztán hozott egy oroszlánt és megölte, utána egy sertést, végül egy majmot, s azokat is leölte, és mindezek vérével megöntözte a szőlőtőkét. Ezzel jelezte Noénak, hogy az ember mielőtt bort iszik olyan jámbor, mint a bárány. Iszik egy keveset, és "bátor" lesz, mint az oroszlán, majd folytatja az ivást, s disznóvá alakul, végül berúg, s olyanná válik, mint a majom, ugrál és táncol és nem is tudja már, mit csinál...

A történet üzenete ez: Isten nem hagyja magára az embert. Soha. Bármilyen mélyre is kerüljön, kivezető utat, lehetőséget (bárka) mindig ad. Azt is üzeni az ige, hogy nem elég csak félrevonulni és távolról ítélkezve, megjegyzéseket tenni, hanem építeni kell, ami tervszerű gondolkodást vár el az embertől. Manapség erre különösen is szükségünk van, amikor elveszítettük természetes tájékozódóképességünket, nem csak az etikus viselkedést illetően, de abban is, ami a leginkább terhel minket: az idő megélésének, felhasználásának jó és helyes voltát illetően. Az idő nem változott, csak az időfelfogásunk - ahogyan az Isten sem változott, csak a mi viszonyunk Őhozzá...

Jézus nem filozófiai iskolát alapított. Ha ez lett volna a célja, akkor gondosan ügyelt volna arra is, hogy - félreértések elkerülése végett - feljegyezzék minden egyes szavát. Kiválasztotta volna korának legkvalifikáltabb bölcselő embereit, hogy a "tan" hiteles embereken keresztül váljék az egyetemes emberi kultúra részévé. Ehelyett egyszerű halászemberekkel vette körül magát, akik csak annyira és annyit értették meg a tanításából, hogy amikor Ő maga veszélybe kerül, a tanítványai - kivétel nélkül! - szerteszét futottak. Mit tanított akkor Jézus az övéinek?

A legfontosabbat: a jóindulatot. Ezt nem tanítják egyetlen iskolában sem, diplomához sem köthető. Ha valaki életében ott van, akkor áldás folyik az életébe, ha nincs ott, akkor egész élete csak küzdelemből áll: küszködésekkel teli harccal - önmagával. Megtartani Jézus igéit azt jelenti: szeretni. A szeretet megvalósításának legnagyobb gátja mégsem a másik ember szeretetreméltóságának hiánya, hanem saját érzéseink, nyomonkövethető önzésünk, s nem utolsó sorban önmagunk szeretetének hiánya.

Jézus azt tanítja: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" Manapság sok ezoterikus (belső körre leszűkítetett) irányzat hirdeti: "Szeresd önmagadat! - elfelejtve a másik részét: "Szeresd felebarátodat!" Emberlétünk harmóniáját ugyanis csak akkor leljük meg, ha a közösségben felismerjük: személyes, aktív részesedésünk nélkül nem teljes az adott közösség. Tehát megkeresve a helyemet szolgálnom "kell" embertársaimat, mert csakis a szolgálatban állva, a másik ember javát keresve élhetem meg istenképűségemből fakadó méltóságomat.

Jézus ugyanakkor ígértet is ad: "Elmegyünk..." Nem a nirvánába, nem az "agyagosba", ahol minden problémánk majd megoldódik, hanem az Örökkévalóhoz megyünk, ahol valóban otthon vagyunk...

Jeremiást bedobták a kútba... Az ok egyszerű: nem úgy prófétált, ahogyan azt a nép elvárta volna, Jeremiás ugyanis azt az igazságot szólta, amit az Isten rábízott. Nem szépítette, nem alakította a kor izlésének megfelelően... Nem formálta "szalonképessé" a bűnt, a népe elfordulását az Istentől. A testi gyötrelmein azonban messze túltett lelkének fájdalma, hiszen látta a "város lakóinak »jövendő« elkerülhetetlen sorsát...

Minden elkövetett bűnt egyszer utoléri "megérdemelt" büntetése. Ha nem is kézzelfoghatóan, de érezhetően: hiszen a lélek fájdalmánál nincs borzasztóbb. Ha a lélek nem érezne fájdalmat, akkor nem lennének milliószám depressziósok és öngyilkosok. Ahogyan fájdalmat érzünk a bűnök miatt, ugyanígy örömet is, ha cselekedjük a jót. Ugyanakkor az Írás így tanít minket: "Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak." (Jak4,17)

Jézus a Hegyi Beszédét azzal zárja, hogy "Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult." Az élet sikertelensége, hiábavalósága igen elkeseríti az embert. Akkor is, ha személyesen nem vele, hanem másokkal történik meg. Hozzátartozóval, szerettünkkel, akkor különösen is nehéz elviselni... De mit is?

Az áldás elmaradását. Isten ugyanis szeretetre teremtett minket. Igényeljük az odafigyelést, a gondoskodást, az elrejtettséget, a biztonságot. Az élet nagy "tudása" az, hogy ezt csak akkor kapjuk meg, ha mi magunk is azt cselekedjük meg, amit elvárnánk, hogy mások megtegyenek velünk...

Nagyszombat van, a csend napja. Hallgat az Isten, s hallgatnia kell(ene) az embernek is. Az Isten nem hajlandó osztozkodni a TV-vel és az egyéb médiumokkal... egyedül a csenddel, ami az Ő sajátja. A csend és Isten... ebben válik mindannyiunk számára megfoghatóvá az Ő legnagyobb ajándéka: a békesség...

 

 

Eredendő bűnünk a kételkedés, az istentagadás, s mindaz, amik ezek következménye. Ami talán a legfájdalmasabb számunkra: az a békétlenség. Békétlen világban békességet keresni - reménytelennek tűnő vállalkozás. Ennek ellenére mégsem adjuk fel. Bármennyire is megtör minket a világ, egy kicsinyke rész mindig marad a lelkünkben, mely elpusztíthatatlanul vágyakozik a béke, a megnyugvás után. Mi ez bennünk? Talán az Élet génkódokba szorult programhibája? Nem hiba, hanem jel, Istenhez vezérlő kegyelmi eszköz! Aki életének érett felnőtt szakaszába jutott, az számtalan tapasztaláson keresztül megtanulhatta: nincs erősebb érzés a teljesség, az áldás "megértésére", mint a békesség. Ha ez van, akkor mindenünk megvan, de ha ez nincs, bármink is legyen, nem tudjuk értékelni.

Isten megbékeltetett minket - önmagával. Az ember - amióta vallásos lény, azaz kezdetektől fogva - igyekezett valamilyen módon meg-, és kiengesztelni istenét, isteneit. Nyilvánvaló azonban, hogy a véges a Végtelent nem elégítheti meg semmiféle jószándékkal, ajándékkal vagy áldozattal. Aki tehát a békesség "garanciáját" adhatja, az csakis Isten. Az evangélium arról szól, hogy ez az Isten lehajolt teremtményéhez, inkarnálódott, emberré lett, hogy megnyissa az utat a békesség felé. Az Isten testtélételének abszurditása megteremtette az ember számára a lehetőséget a választásra: a jó és a rossz között. Az emelődés helyett az ember a gyalázkodást választotta, s önmaga igazát kereste... s ahogy az lenni szokott ilyenkor, a békétlenség költözött a lelkébe.

Isten azonban azért is Isten, mert neki mindenre van megoldása: s még a rosszból is a jót hozhatja elő. Nagypéntek botrányát - ami a teremtményi arrogancia netovábbja - húsvét hajnalának békessége oldja majd fel. Aki élt már stresszben, az jól tudja, mit jelent a nyugalom, a békesség... Aki megtapasztalta, hogy az Istennél béke van, az örömmel magára vállalja a békéltetés szolgálatát, s követévé válik annak a Szeretetnek, amely őt is a hatalmába kerített, s harmóniát teremtett benne önmagával, s a világgal.

Hibáinkkal nem szívesen dicsekszünk, s azok beismerése sem éppen kedves feladat... Kezdő lelkész koromban történt egy beteg úrvacsoráztatásakor, hogy a gyónási kérdésre: "Vallod-e magadat bűnösnek, s ezért kárhozatra méltónak?" azt válaszolta az idős hölgy: "Nem!"... Kissé meglepődtem ugyan, de a többi kérdésre már megfelelő választ kaptam. Elszólás vagy betegségből fakadó dekoncentráltság volt? Nem tudom, de egyet megtanultam belőle: az ember jobbnak látja, s láttatja magát, mint amilyen valójában. Hány férj van, aki észre sem veszi milyen durván beszél a feleségével, s hány feleség viszonyul férjéhez úgy, mint a kapca-rongyhoz? Megtérni abból, amit nem is látunk bűnnek, az a legnehezebb. Fiatalok szexuális szabadosságáról sokat cikkeznek manapság - sokszor valótlanságokat is állítva. Nyilvánvaló, hogy minden normális fiatal a "legelején" úgy viszonyul a szerelem csodálatos érzéséhez, hogy azt a legnagyobb mélységgel szeretne átélni. A lelki felkészületlenségből adódó kapcsolati kudarcok gyorsan "megrontják" látásukat... S, így jutnak el azután fiatal felnőtt korukba, amikor is nagyon szeretnének már végre tartalmas kapcsolatot, de elfelejtették hogyan is kellene azt kialakítani... Miért is? Mert a szívükbe sok minden más is beköltözött azóta.

Megtérni, azt jelenti visszatalálni. Oda, ahol még minden rendben volt. A védelem, az elrejtettség érzése/tudata pedig csakis az Isten közelében élhető át annyira, amennyire a nekünk adatott kegyelem, s hit mértéke engedi. Beismerni hibáinkat, önzésünket Isten előtt csak akkor tudjuk, ha megvan az élő kapcsolat Vele. Ha nem akarjuk, de már nem is tudjuk gondolataink közül "kitörölni" az Istent, ha minden egyes cselekedetünkben meghatározó erő és tényező az Ő Valósága, akkor képesek vagyunk/leszünk a kendőzetlen igazság kimondására... Isten előtt megvallani bűneinket, vétkeinket, mulasztásainkat felszabadítő érzés, melynek folytatása felebarátunk felé a bocsánatkérés, s a jóvátétel kezdeményezése. Ez utóbbiról igen sokszor mégis megfeledkezik a felszabadult lélek.

Nagycsütörtök van, az úrvacsora szerzésének napja. Jézus Krisztus igéi az egységet és életet szimbolizáló kenyér és bor eucharisztikus közösségében nemcsak új értelmet nyernek, de az Isten Felettébb Nagy Titkának következtében emberlétünk új dimenziói is megnyílnak. Ennek meglátására hívogat minden, ami szép és lelket emelő...

Arany János írja 'Fiamnak" c. versében:

"Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!"

Sokan vannak ebben a világban, akik azt gondolják, hogy a dolgok örök rendje szerint való, hogy legyenek mindig sikeres magasrajutók s "aláhulló" vesztesek. Ők azok, akik elhitetik másokkal is, hogy "férgesének" hullani kell, hogy az emberek nem egyenlőek, hogy az embervilág is ugyanolyan mint az állatvilág, s ne próbáljon más lenni, fogadja el a lét evolúciós törvényeit. S még mielőtt beleszédülnénk ebbe a vélt igazságba, tegyünk fel magunknak egy kérdést: Van-e az állatvilágban olyan, hogy egy fajon belül egyik egyed megöli a másikat csak azért, mert az a másik másképpen gondolkodik? Ne próbáljunk meg keresni, nincs! Gondolatokért csak az ember képes ölni! Már ez is egy alapvető különbség ember és állat között! Volt szociáletika professzorom - a zseniális memórájú Prőhle Károly - jegyezte meg az 1980-as évek közepén egyik előadásában mosolyogva: "Nos igen, ha Földön nem lenne ember, akkor a Föld maga lenne a paradicsom!"

Mindennek az oka, az ember! Földünk, a Naprendszer kékesen csillogó gyöngyszeme csodálatos "képességekkel bír". Igazságos, elosztással nemcsak megszüntethető lenne a mintegy kétmilliárd embertársunk folyamatos éhezése, de a jelen népesség tízszeresének sem kellene éheznie. (Csak az USA képes lenne egymaga ellátni az egész világot gabonával!) Ezzel ellentétben pocsékolunk: Számítástechnikával felvértezett civilizációnk semmivel sem lett jobb, kényelmesebb, nyugalmasabb, mint a korábbi korok embereié. A tévhit, hogy a számítástechnika kiváltja a papírt, eleddig nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. S egy fiatalabbak számára jobban érthető példa: egy Second Life-beli avatár működtetése jóval több energiát emészt fel, mint egy albán polgáré (1310 kWh), fele annyit, mint egy magyaré (3637 kWh), és nem sokkal kevesebbet, mint egy átlagos földlakóé (2436 kWh). Az tehát, ami nincs is, igen sokba kerül...

Mikor lesz ennek vége? Talán 200-300 évbe is beletelik, míg ez a globális trágyaözön visszahúzódik, s az első magyarruhás legény újra dobbanthat itt egy nagyot a lábával. Akkor egyszerű tisztítószerekben mosott, szép fehér ingek fognak lógni a szárítóköteleken, nem lesz Világbank, nem lesz Valutaalap, nem lesz TESCO, DISCO, CASCO, nem lesz Tőzsde, nem lesznek metropoliszok, hanem csak kicsike kis törékeny falvak, ahol az emberek földet művelnek, családban élnek, gyermekeket nevelnek: a gyermekek iskolákba, az emberek velük együtt templomokba járnak. Mindenki, aki él, munkával fogja keresni a kenyerét, és a társadalom élőszövete azonnal kiközösíti, kilöki magából, aki "mások könnye árán" akar élni, aki spekulál, uzsorakamatokat szed, nyíltan és büszkén lop, és még dicsekszik is vele...

A nagyhangú istentagadók, akik nem akarnak gyengék lenni, s mégis azok maradnak, mert gyengeségükben az erőszak után nyúlnak, nem ismerik fel, hogy a lét nem kíméletlen harc, hanem lehetőség, az Istenre-rácsodálkozás fölülről jövő ajándéka. Ezért akik örökölni akarnak olyan kincseket, melyeket nem emészt meg a moly, s a rozsda - kulcsolják össze kezüket, s nyissák meg szívüket...

Isten áldja meg mindazokat, akik ez alkalommal is keresték e reggeli "útravalót"... Sajnos a lelkiismeretlen emberek lelkiismeretlen munkát végeznek, minek következménye a számítástecnikában az ún. "lefagyás"...

Nos ezzel küszködtem, de a JóIsten végül megsegített, az eredmény a (Lutherrózsa legújabb száma!) már a nyomdában van(!), de a "kiváltságosak" már az első gyorsan "összeragasztott" pdf-file-verzióban itt megtekinthetik:

Lutherrózsa 2008. Húsvét
(Azújság mérete mintegy 11 MB, letöltése ezért hosszabb időt vehet igénybe.)

Köszönöm mindenki türelmét!

A Szerkesztő-kiadó

"Nem erőszak a disznótor!" - mondták ezt azokban az időkben, amikor egy-egy malacka levágása okán az egyébként egymást ritkán látó rokonok is találkozhattak egymással. Manapság, amikor a sógorok és sógornők dolgos segítő kezeit már nem igénylik a holnapra is gondoló emberek - mert erős és gyors gépekkel dolgozzák fel a "kurtafarkút" -, akkor bizony a munka révén kialakuló élcelődések, beszélgetések is "kikoptak". Ez utóbbi nagyobb baj. Manapság, az emberek többsége már más ritmus szerint éli mindennapjait, s mivel elfelejtettek ünnepelni, maradnak az egyre laposodó "bulizások".

Pedig disznótorban lenni jó! - S miközben leírom ezt a kijelentést, gyerekkorom disznótorai jutnak eszembe... s az a hangulat, amit lassan csak "néprajzosok" ismerhetnek. Aki életében legalább egyszer megtapasztalhatta a hurka- és kolbász-csinálás vidám légkörét, az tudja, "bolond" ember az, aki nem szereti a disznótort... (Persze vonatkoztassunk el most attól, hogy szegény állatot leölik stb... Mert ez a vegetáriánusokat, állatvédőket komolyan zavarhatja.) MIndez nem változtat azon tényen: A jót átélni, egyszerűen jó. Miért van mégis, hogy az ember nem akar részesedni abból a jóból, amit számára elkészített az Isten? Miért kell noszogatni, hogy tegye a jót, hogy ne elforduljon attól, ami emeli és örömet ad neki?

"Fogadni" az örömöt az életbe nem is olyan egyszerű dolog. Vannak, akikre azt mondják: "Nem tud örülni semminek!" Az ugyanis, akinek élet-hátizsákja telis-teli van bűnei és mulasztásai súlyos köveivel, az nem tud önfeledten örülni, ha mások jókedvűen hegyi-túrára hívogatják...

Beépíteni a szépet, a jót, az örömtelit a mindennapokba csak az az ember képes, aki nem relativizálja az értékeket és jól tudja, hogy a minek mi az ára - s itt nem az anyagvilág árai kell gondolnunk... Azaz tudja: az Isten az Isten, s az ember az ember. Ha Isten ajándékozni akar, mi pedig durcáskodunk, akkor nem az Isten az oka annak, ha nem kapjuk meg azt, amit egyébként nagyon is szeretnénk: hűséget és kiegyensúlyozottságot, biztonságot és szeretetet.

 

"Ha akkor..." - Sokan kezdik így önigazulásukat, amikor a mulasztás lelkiismereti terhe egyre kellemetlenebbül nyomaszt. Szomorú, de elszalajsztott lehetőségek valóságos tárházával dicsekedhet minden ember. Szülők, akik rádöbbennek, hogy öntudatra ébredő fiacskájuk vagy kislányuk fölött az élet természetes rendje szerint kezdik elveszíteni nevelő hatalmukat, végső érvként bizony el-elhangzik: "Meglásd, megbánod te ezt még!" S tényleg. A tinédzsernek egy-kettőre "benő a feje-lágya", s Élet-tanár úr csípős pálcája néhány esztendő múlva neki is eszébe juttatja, mit kellett volna akkor és ott megtanulni... Banalitásokkal vígasztaljuk magunkat és másokat is: "Fiatalság bolondság!" vagy "Másnál sem volt ez másképp!" esetleg féligazságok mögé bújunk. Tesszük mindezt azért, mert olykor nagyon tud fájni, hogy az idő eljárt, hogy a nagy lehetőségel nem éltünk. Jézus Urunk igazsága a mi életünkben is körvonalazódik: a lélek ugyan kész (volt), de a test erőtlen (maradt).

Aki nem járta ki az alázat elemi iskoláját, azaz nem kapta még meg a kijózanító pofonjait, az még hisz az elölről kezdés huncutságában. Pedig már az ókor egyik nagy bölcselője, Hérakleitosz is rájött: "Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba..." - s ez a folyó ugye az életünk. Azt, hogy igyekeznünk kell erőnket beosztani, s meg kell(ene) tanulnunk - ha nem is bármilyen áron - a "végsőkig kitartani" szép lassan be-belátjuk, a nagy kérdés azonban mindig így hangzik: "De hogyan? A küzdésben végsőkig elfáradva sokan egyetlen alternatívát látnak: feladni... Be kell ismerni - mondják -, hogy nem vagyunk hősök, hogy mi is csak emberek vagyunk, hogy ami nem megy, az nem szabad erőltetni.

Más dolgog feladni és megint más dolog elengedni valamit. A hitetlen embernek nincs más alternatívája csakis önmaga lehetőségei, s ha azok elfogytak, akkor marad a kétségbeesés vagy az apátia. A hívő ember nem ilyen. Ő is ember, de tudja, hogy nincs egyedül. Isten nemcsak utolsó előtti lehetőségként ajánlja az imádságot, de ha minden kötél szakad, s zuhanásba kezdene életünk, gondviselő keze mindig utánunk nyúl. A gondviselés - s ez a teremtettség lényege - általában nem a messzi vidékről, ismeretlenül érkezik hozzánk, Isten nem véletlenül állít mellénk embereket - akik nekünk nagyon fontosak -, elsősorban rajtuk keresztül ajánlja fel segítségét. Így a legkisebb hordozó közösség, Isten meghosszabbított keze, az Isten törvényeire figyelő szerető család. A közösséget az áldozathozatal készsége tartja össze, ami a gyakorlatban az egymásnak való szolgálatot jelenti. Ebben megmaradni - kiégés veszélye nélkül - csak akkor lehet, ha virrasztunk (törekszünk) és imádkozunk.

Elment közülünk... "Rakétasebességel a mennybe" - ahogyan a helyi pap megjegyezte, amikor keresztény derűvel megemlékezett az egyházközségben működő Rózsafüzér Társaság évtizedek óta hűséges tagjáról. Olvasóján a gombok erősen megkoptak, fényesedtek az elmúlt 84 év használatában... A hittitkok, amik annyira vonzották egyszerű nemes lelkét, számára már nem az álmatlan, szenvedéses éjszakák hajnaltváró segedelme, hanem Mennyei Valóság... Ha valakinek, hát neki nehéz élete volt! A népes család, s a rokonság panaszt mégsem hallott tőle, pedig oka lett volna rá bőven. "Szentülése", Istenhez tartozni akarása, halálában is jelképes volt... "Matyikám! Csak JóIsten azt engedje meg, hogy ne legyek terhére senkinek, s csendben elmenjek, ha mennem kell!" S lám, Isten meghallgatta a több mint húsz éve özvegyasszony hűséges könyörgését: Gyenge szívének utolsó erejével még halála előtt egy-két órával sétálhatott a kórházi folyosón, hogy kedves mentős unokáját még ő bátorítgassa... Aztán lefeküdt, s az éj csöndjében beleszenderült a halálba.

Alig két hete még telefonon beszéltem vele: "Matyikám, az ötliteres uborkásüveg itt vár téged a magamgyúrta tésztával együtt!" Nem gondoltam akkor, hogy ilyen hamar elhozhatom... Halála után is adott, ahogy egész életén át tette, hiszen amije volt, azt mindig megosztotta másokkal. A kevésen is hű szolgáját - néggyerekes zsellér-családban nőtt fel, amióta élt mindig csak szolgált - reménységünk szerint megjutalmazza Megváltó Ura... S ha valaki azt gondolná, hogy a fenti sorok csak egy fájdalmas lélek múltat megszépítő gondolatai, annak hadd mondjam: A ravatalon fekvő földi porhüvely a rengeteg nyomorúságban meghajlott ugyan, mégsem tört meg - a kedves arc a halálban is mosolygott(!)... Nem én mondtam ezt, mások. Hétköznapi életének útitársai, akik ismerték őt gyerkkora óta. Mi ez, ha nem a hit diadala? "Halál, hol a te fullánkod?"

Fájdalmait rendszeres imáiába szőtte, örömeinek is ez adott szárnyakat. Megélt tudatos Krisztus-követése nemcsak jel volt környezete számára, de az övéinek - tegnap óta, hogy elengedtük a minden halandók útján őt is - jel-kép. A megbocsájtó, hordozó krisztusi szeretet megtapasztalt családi jelképe...

Manci nénivel, aki a nagynéném volt, a Frankók szarvasi története már csak bennem él. Mi "Frankók" már csak ketten maradtunk, a fiam és én. Reménységünket mi is abba az Istenbe igyekezünk vetni, Akibe példás életű Frankó-elődünk is kapaszkodott, s bízunk abban, hogy az Élet Istene meghallgatja előrement hűséges szolgájának számtalan éjjel-nappalos könyörgését, s kiterjeszti áldását ezerízig azokra, akik szeretik Őt, megtartják parancsolatait...

Számtalan evangélikus oltárkép témája: Jézus imádkozik a Gecsemámé kertben. A sötét éjszakában egy jól látható alak, akire nem is a holdfény világít, mintha valami más fényesség veszi őt körül. A téma igen közkedvelt a képzőművészetben, különösen a festészetben. Gyakorlatilag nincs kor, nincs irányzat, amely ne próbálta volna a maga módján megfogalmazni ezt a néhány percet: Jézus imádkozik. Nem elmélkedik a hűvös szellők símogatta éjszakában, s magyarázza közben a tanítványainak: Barátaim, így szeressétek egymást, így pedig tiszteljétek az Istent. Most egyedül van, teljesen egyedül. "Világosságként jött ebbe a világba, de a sötétség nem fogadta be őt." - írja az a János, akinek legtovább állt módjában hirdetni az evangéliumot, hiszen Patmosz szigetén halt meg természetes halállal, míg apostáltársai mind vértanú-halált szenvedtek.

Sokszor előfordul életünk folyamán, amikor azt érezzük: egyedül maradtunk. Amikor azt tapasztaljuk meg, hogy még az is kihátrál mögölünk, akiben pedig teljesen megbíztunk. Hittük, hogy ha mindenki el is hagy minket, az a valaki ottmarad, s nekitámaszkodva, biztos pontként tudva őt, segítségével újra erőre kapunk, s vesztes helyzetünkből is nyerésre fordulnak dolgaink. A kijózanító valóság borzalmasabb mindennél: egyedül maradtam! Ilyenkor a keserűsségel vegyes önsajnálat martalékává is válhat az ember - valljuk be őszintén - sok esetben joggal. Ilyenkor jó lenne egy jó szó, egy biztatás, de ahogyan mi magunk "el vagyunk veszve" a saját nyomorúságunkkal, ugyanúgy nincs ideje másoknak sem ránk. Ilyen esetben már csak egy lehetőségünk marad: Kiáltunk, ha még tudunk. Többnyire ugyanis marad a sóhajos kérdés: "Uram, Istenem! Mi lesz most?

Ha mindenki el is hagyna, a Teremtőnk, akinek akaratából élünk, mozgunk és vagyunk, Ő soha. Ahogyan Jézus tusakodik az egész világért, az egyházért, Benne, a halálig hűséges szeretet követőiben, ugyanúgy tusakodunk mi is. Nem Istennel, önmagunkkal. Bűneinkkel, erőtlenségünkkel, magunk okozta szenvedéseinkkel, a sok-sok mulasztás okozta lelkiismeretfurdalással... hogy végül is nem veszünk el ebben a bűn-rohasztotta ingoványban, s megmaradunk egyedül Jézus imádságának, ennek a főpapi imának köszönhetjük. Nem a mi kétségbeesett kiáltásunk az oka, ha még tart a kegyelmi idő, hanem annak az isteni szeretetnek köszönhetünk mindent, ami Jézus Krisztusért hordoz minket nemcsak a mában, de a reménység szerinti jobb jövőben is.

Amennyire simogató kifejezés "Isten áldása", olyannyira ostorsuhintásos valóságot takar ez a szólásunk is: "Megverte az Isten." A verekedésben mindkét félnek van esélye ütéseket kapni a másiktól, de a verés lényege, hogy az egyik üti a másikat, akinek nincs lehetősége védekezni... Megalázó állapot ez a kiszolgáltatottság. Ha Isten ver, büntet azt nem azért teszi mert próbára akar tenni, ha ez lenne a célja, akkor egy szadista Isten lenne. Amikor úgy érezzük, Isten pálcája csattog rajtunk, az általában az Ő törvényeinek a figyelmen kívűl hagyásából fakadó következmények. Egy bizonyos, verést elszenvedni nem jó. Ha viszont sosem kaptunk egy pofont sem, akkor nem is tudjuk mi a különbség a simogatás és az ütés között. Azok a "pofonok", amit a test elszenved, s többnyire kihever, fájdalomfokát tekintve töredéke a lelki nyomorúságoknak: magányosság terhe, jóvátétel lehetetlensége, esetleg örökre elmulasztott pillanatok.

Amikor az ember szenved, akkor társra van szüksége. Jób felesége "feladja", s azt mondja: "Jób, átkozd meg az Istent, s halj meg!" a barátok pedig egyéni okoskodásokkal próbálják magyarázni azt, amit nem lehet. A (lelki) szenvedés ugyanis titok. Olyasvalami, amire nincs válasz itt a földi életben - csak odaát az Örökkévalónál. Isten azonban nem hagyja magára szenvedőt, lehetőséget ad mindenkinek, hogy a szenvedésben is megtalálja békességét. Ez a lehetőség a megváltás evangéliuma! Az Isten emberhez hajolása, a Lélek kitöltődése a kegyelem szerint. Amikor már nincs egyetlen kapaszkodó sem, akkor biztos pontként csakis az Isten marad. Ez az a tudás, amit a szívünkbe kell vésni, hogy minden élethelyzetben ránkköszönjön ennek igazsága.

Mikor lesz az új test? Mikor múlik el a fájdalom? Mikor látom újra az enyéimet? Hogyan fogja Isten megújítani vagy beteljesíteni a földi elrontott, tragikusan befejezett életek millióit? Olyan kérdések ezek, amelyekre a válasz a szavakkal ki nem fejezhető Istenben vannak. Ha majd - reménységünk szerint a Krisztusért - Őnála leszünk, akkor nyilvánvalóvá válik minden. Eladdig maradnak a küzdelmes napjaink, s a lehetőség, hogy necsak a kijózanító pofonokra kapjuk fel a fejünket, de észrevehetjük a lágy szellőben, a körülményeken keresztül is finoman símogató Isten szeretetét.

A hálálkodás nem közgazdasági kategória, az élet alapvető törvénye ez: valamit - valamiért. A szerződések - ha betartják őket - is a kölcsönös előnyökről beszélnek, nincs benne alá- és fölé rendeltségi viszony, egyenlő jogok és kötelezettségek illetik meg illetve terhelik a feleket. Az ember mára többmilliárdossá duzzadt családjában ilyen szerződések nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen lenne az élet, szerződések milliárdjai igyekeznek szabályozni mindennapjainkat. Vannak azonban az életünknek olyan dimenziói, ahol nem segít semmit a törvényi szabályozás.

Megtalálni a helyünket az embervilágban nem könnyű. Ifjúkorunk legnagyobb kihívásai: a pár- , s hivatásválasztás - melyekre ha megfelelően készülünk rá, Isten előtt is "meg-tusakodjuk" és végül helyesen döntünk - jó alapot, biztos indulást biztosítanak számunkra, de a boldogságot még nem garantálják. Életünk láthatatlan része ugyanolyan fontos, mint a látható. A harmónia eléréséhez nemcsak a külső áldozathozatal, de a belső is szükséges. Az igazi "áldozathozatal" a zsoltáros szerint a dicsőítés. Himnuszt énekelni tkp. haszontalan dolog, hiszen nem lehet rá sem táncolni, sem menetelni... mondhatnánk. De ha nem énekeljük, akkor soha nem gondolkodunk el azon, hogy kik vagyunk, hova tartozunk, mi is a feladatunk abban a közösségben, ahová rendelt minket a JóIsten. A hálaadás nem más, mint himnikus, emelkedett gondolatok és érzések kifejeződése. Tudatosítása annak, hogy felelősek vagyunk Isten előtt is önmagunkért, s a másikért, végsősoron az egész teremtettségért.

A hálaadás alapozza meg a belső békét. Hiába a jó munka, a szerető társ - az élet kísértésekkel teli, nem vagyunk mentesek a botlásoktól, tetszik vagy nem hibázunk. Fáradtságból vagy a körülmények miatt - mert nem láttuk tisztán döntéseink következményeit -, a végeredmény szempontjából az már mindegy. Az elkövetett bűn, vétek, mulasztás terheli lelkünket, s a lelkiismeretünket nyugtatni csak ideig-óráig lehet. Ezért kell nekünk az Isten, Akinek szeretete átölel, megtart minket, s felold bennünk minden görcsöt, s bizonyítani akarást. Ezt nevezi a zsoltáríró szabadításnak, ami nélkül csak felgyülemlik bennünk életünk minden gondja-baja és sérelme, s végül megfojtja lelkünkben minden szépre és jóra való készséget.

A törvényt betartani igen nehéz - vélekedik a 21. század öntörvényűvé vált embere. Okoskodása, hogy ti. minden nagykapu mellett van egy kiskapu is, alig ismer határokat... A "cél szentesíti az eszközt" inkvizítori teóriája bizony nem rekedt meg a középkorban, az manapság is uralja a fejeket. Az "adok, hogy adj" valláspszichológiai alapelvre ma is számos "hívő" élet épül. "Uramisten, ha én tartom a törvényt, akkor Te pedig add az áldásodat!" - sokan ezt a gondolatmenetet még helyesnek is találják.

Az igazság azonban nem az embernél, mindig az Istennél van. Ő tudja, hogy mit miért enged vagy nem enged meg. Megengedi, hogy távol kerüljünk Tőle, de nem engedi meg hogy elvesszünk. Földi vándorlásunk kalandos útjain sosem szabad elfelejtenünk: a tájékozodásunkhoz segítséget kaptunk, ezek pedig a törvények. Isten törvényeit lehet kikerülni, megmagyarázni sőt "lekommunikálni" (borzasztó szó!), de azok hatóerejét, érvényességét ez csöppet sem csökkenti. Jézus parancsait - mert ilyenek is vannak az evangéliumban, nevezzük "mandatum Christi"-nek - amit a jézuskövetőknek (krisztianoj) betartani nem kötelesség, hanem kiváltságos lehetőség. Az evangélium hirdetése/meghallása mellett a parancsokról néha megfeledkezik az ember, s a bűnbocsánat után kapkod. Az pedig nem úgy működik, hogy ha valami nem megy, akkor majd jön a mindent elfedező bűnbocsánat, s jöhet az újrakezdés, ami az esetek nagy részében az előbbi gyarló életvitel folytatása...

Aki szereti az Istent, az tudja megtartani az Ő törvényét. Szeretet nélkül nem vagyunk képesek magunkra venni az igát, csak verejtékes erőlködés és kudarcra ítélt próbálkozás megfelelni az elvárásoknak. Olyan ez, mintha az édesanya - sajnos gyakori jelenség ez mostanában - könyvekből, meg internetes portálokból szerzett információk alapján akarná (akarja!) nevelni gyermekét. Ez fontos, de nem elégséges! Ha nem képes gyakorolni a szeretet improvizációs "művészetét" a mindennapokban, akkor bizony elvész a kihívások sokaságában. Ezért mondja a Mester: Ha szerettek engem... Az első és meghatározó tehát az indulat, amit követ a készség, s ha a körülmények Istene lehetőséget ad a választásra, akkor dönthetünk, s ezután döntéseink következményét pedig viseljük. Jézus "parancsolatai" soha nem elvesznek, megfosztanak valamitől, hanem adnak - megajándékoznak a megismerés, s emberlétünk kiteljesedésével.

Legnagyobb tragédiánk a halál, de életünket sok más veszteség is kíséri. Vannak sebek, amik soha nem gyógyulnak be teljesen: ilyen a gyermek vagy az életre szóló társ elvesztése, hiszen velük együtt a jövőnk is meghal. Sokan igyekeztek már megoldást találni a szenvedések kiküszöbölésére, az igazság mégis az, hogy végleges megoldást senki sem talált. Hiába a bölcselkedés, 'az idő majd minden sebet begyógyít' - bizony ez csak részben igaz.

A veszteség veszteség marad mindörökre. Ha a test elveszít egy testrészt, azt újjal pótolni nem lehet. Lehetséges, hogy a genetikusaink idővel persze még erre is képesek lesznek, de az a "kinövesztett" új már nem a régi elválaszthatatlan része: egy új folt csupán a régi megkopott zsákon... Sokan szenvednek megromlott, elveszített egészségük miatt, s olykor a betegség hordozásában kiderül az is, bizony vannak elkerülhető betegségek.

Hogyan kerülhetünk egyensúlyba önmagunkkal, s a JóIstennel, ha Ő visszavesz valamit, ami eddig a mienk volt? Csakis úgy, ha meg- és belátjuk: semmi sem a mienk, minden az Istené. Nekünk adta az időt, az életünket, de visszaveszi... Azért, mert rendelkezési jogunk van egy darabig felette, még nem a mienk, hanem az Övé! Mondhatni: használatra adta kölcsön, de a "tulajdonjogáról" nem mondott le. Ezért illik is, meg kell is, hogy ha valamit visszakér a Teremtő - bármennyire is fájdalmas az -, akkor azt hálaadással adjuk vissza. Köszönjük meg, hogy eddig is hűséggel szolgáltak fogaink, szemeink, füleink, s ha van lehetőség a korrekcióra, akkor éljünk azzal is hálaadással.

Legvégül mindent vissza kell adnunk, ha akarjuk, ha nem. Egyszer megszűnik engedelmeskedni testünk mintegy ötvenbillió sejtje, s azt mondják e csodálatos zenekarnak (testünk) a tagjai: Nem bírom tovább, elfáradtam... Hiába nyüszítünk és üvöltözünk, az élet nekünk nem jár, hanem ajándékba kaptuk. Ha pedig nem úgy éljük az életünket, ahogyan azt Isten törvénye szívünkbe-lelkünkbe plántálta, akkor a következmények miatt ne síránkozzuk, mert az önsajnálatnál nincs szánalmasabb dolog a világon...

A középkorban eszelősen keresték az örök ifjúság forrását... Ha belegondolunk, ez az ősi vágy mára sem húnyt ki belőlünk, legfeljebb szelídült. Mi ennek az oka? Talán az, hogy a test öregszik, de a lélek nem. Ha mégis, akkor az ilyen emberre mondják: élő halott. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy sok idős ember öregkorára "morgóssá" válik. Nem csoda, hiszen nehéz elviselni a léleknek a test "nyöszörgéseit". Nem egyszerű belátni, hogy Isten jól megteremtett világában a teher is értünk van, az is a javunkat szolgálja. Türelemmel hordozni a nehézséget végsősoron csak egyféleképpen lehet: hálát adva.

Az ifjúság értékét akkor értjük meg igazán, ha már elmúlt. Sokan elcsüggednek emiatt. Negyvenes éveiknek vonzáskörzetében élő férfiak és nők gyakran "menekülnek" olyan magatartásformákba, ami végképp nem az ő korosztályukra jellemző, meg is mosolyogják őket a tizen-huszonévesek. Jól mondja az írás, mindennek rendelt ideje van... Pál mégsem lelkünk öregedni-nemakarásáról ír ebben a levélben, hanem arról az "új emberről", ami a Krisztus-, követés, élmény, elfogadás hozadéka. Ez a belső ember, az új ember az, ami a megtéréssel "megszületik" bennünk, s aztán fejlődik egész életünkön át.

A növekedés csodáját átélve rengeteg örömben lehet részünk. Isten azért Isten, mert Nála a lefelé is fölfelé visz, vagyis: "az én terhem könnyű". Személyes életünk emelkedését pedig úgy formálja, hogy napról-napra alázatra tanít. Ebben kiváló nevelő "pálca" a testünk, amely folyamatos kopásában is káprázatos katedrális: a Szentlélek temploma.

A bölcsességirodalom salamoni gyűjtésének gyöngyszem-igazsága ma is megállja helyét: "Nincs új a nap alatt!". Jeremiás próféta társadalomkritikája mára sem veszítette el érvényességét. Mindenhol, amikor az egyén elfelejti, hogy biztonságát és jólétét nem a másik kizsákmányolása, hanem annak szolgálata adja - meg-megjelenik a prófétai hang. Hallgatnak rá vagy sem, az az adott kor fügvénye, az ítéletet mindig az utókor hozza meg.

Amikor "apraja-nagyja nyerészkedik" az nem más, mint hogy mindenki csak a maga hasznát keresi, csak magára gondol. A nyerészkedés könnyen tettenérhető a gazdaságban, de jelen van a mindennapi kapcsolatokban is. Amikor a férfi csak kedvét leli a nőben, amikor nő csak kihasználja a férfit, akkor azt a legértékesebb kapcsolatot degradálja az ember, amit éppen azért kapott, hogy abban rácsodálkozzon az életre, s annak csodáiban felfedezze Teremtőjét, s önmagát.

Amikor az ember elveszíti istenképűségét, eltorzul rajta az Atya képe, s ezzel együtt egész életvitele hamissá válik. A hamisság nemcsak azt jelenti, hogy élete nem valódi, de benne van még az igazság hiányából fakadó fájdalom is. A hamisak "védekezése" igen átlátszó, hatékonysága pedig csak ideig-óráig tart. Hiába az értékek relativizálása, felhívás a tolerancia gyakorlására, az értékromboló másságok békességes elhordozása csak feszültséget szül, hiszen nem lehet békésen elhordozni azt, ami rombolja a közösséget. Útálatos dolgok sötét folyama hömpölyög ma is közöttünk, s aki ezekben nem botránkozik meg, nemtörődömségével nemcsak az általános közömbösséget erősíti, de bűnrészesévé válik azoknak, akik arcpír nélkül folytatják értékrombolásukat...

Nem is oly rég "lánglelkű" propagandisták hirdették e hazában: Istent félni maradiság, babonás dolog, s aki gondolkodik, az nem hisz Istenben. A rettenet, amit hozott az ember ilyetén rövidlátása kézzelfoghatóan itt van közöttünk. Nem csak a totalitárius hatalmak öröksége miatt nyög a ma embere, öntörvényűsége miatt is szenved. Szenved a társadalom egyes tagja éppenúgy, mint annak egésze. Elhitte ez a 19-20. századi ember, hogy mégiscsak fel lehet építenie azt a Bábel-tornyot, de már elfelejtette, hogy a szó "bábel" éppen azt jelenti: zűrzavar. Fejetlenségben valóban az eget ostromolja korunk. Nemcsak magas politikában, egyéni életvezetésben is tetten érhető végletekig feszült makacsságunk. Az Istent ugyan már rég nem féljük, mégis jobban félünk, mint valaha.

"Ez az ember az Istentől se fél!" - hangzottak az elismerő szavak nem is oly rég az önérvényesítésbe szédült emberek ajkáról. Sikeres vállalkozók, nagyívet befutott politikusok mára mégis remegnek és félnek... Kitől is, mitől is? Az istentelen ember azt hiszi, hogy az ellenség a másik emberben van, s ezért azt képes még elpusztítani is. Aki azonban Istenben bizakodik, jól tudja, a leghatalmasabb a legfélelmetesebb ellenség nem a másikban - bennünk lapul. Miért omlanak össze kártyavárként a szívós kapcsolati tőkére alapozott karrierek? Nem a világ viharai miatt, hanem a lelkiismeret belső fuvallata az, ami összetöri a legkeményebb maffiózó-lelkületű érdek-embert is. Ami tegnap még illatfelhőben csillogott, mára feketén bűzlik, pedig külsőleg alig változott valami. Miért van így mindez? Mert az Istent nem lehet büntetlenül megcsúfolni. Gyalázható, leköphető, semmibe vehető, de egyszer az Isten órája is üt egyet, s akkor kiderül az igazság.

Amikor Isten megszólít, beleremegünk. Ez a természetes. Aki számára az a "természetes", hogy Isten szól, az vagy szent vagy még nem hallotta meg az Isten szavát. Az ugyanis egyszerre ítélő és megsemmisítő, felemelő és gyógyító is. Ami külön-külön, az idő vonalán elnyújtva jól érthető számunkra, az "egyszerre" tisztelettel teli félelmet vált ki belőlünk. Ezért mondják Isten angyalai: "Ne félj!"

Sok mindentől fél az ember, van olyan is, aki iszonyattal retteg bizonyos dolgoktól, odáig mégsem jut el, hogy mi ez ahhoz az állapot ahhoz képest, amikor majd meg kell állni az Isten előtt... Sokan azzal védekeznek: "Hagyjuk ezt, végsősoron ez csak hit kérdése!" A hit tapasztalások sorozata, melyek ahogy öregszünk egyre inkább kikristályosítják számunkra az élet valóságát. Aztán egészen a végén rádöbbenünk arra, hogy jobb lett volna életünk elején valóságként fogadni a Végső és Egyetlen Valóságot, hiszen Benne és Általa foszlik szét a félelem, s tud a rettegés helyébe a szeretet költözni.

Aki a horizontig ellát, az okos ember, aki egy kicsit azon is túl, az bölcs. Isten ellát nemcsak teremtett világának a széléig, de még azon túlra is - sőt látja a múltat és a jövőt. Aki pedig meglátja ezt a Teremtő Urat a teremtettségben az a boldog ember.

Meglátni Istent a mikro- és makro-világban minden ember lehetősége, mégis kevesen élnek vele. Úgy érzik, hogy az Isten határt szab a képzelőerőnek, parancsaival korlátok közé szorítja a lelket. Pedig ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Nem korlátoz, hanem szárnyakat ad. Nem bezár, hanem szabadságra hív, hogy mindinkább tükröződjék rajtunk a szeretete.

Látni nemcsak a szemünkkel lehet, látni a fülünkkel is tudunk! Ez akkor történik meg, amikor meghalljuk Isten igéjében mindazt, amit lelki táplélékul rendelt nekünk Mennyei Édesatyánk minden nap...

 

 

Ha valaki sikerfilmet akar készíteni, akkor a végidők témája szinte ajánlkozik... Ki az akit ne érdekelne a világvége "úgy nagyban", s kicsiben is, azaz a saját életének a vége? Valamikor zsenge ifjú koromban, majd harminc éve 1979-ben láthattam, az "Apokalipszis most" c. filmet, mely komoly hatást tett rám. Nem a véres jelenetek, melyeknek azidőtájt még hidegháborús felhangjai is voltak, sőt a világ is jobban hitt még a jó és rossz polarizáltságában, sokkal inkább az embertelenség, az a világ, ahol megszűnnek a hagyományos gondolkodási sémák - fogott meg. A harctéren bizony az erkölcs hátrány, ott ölni kell, a humanitárius okokból adott parancs erre kötelez.

Sokan vannak, akik a világ végét a "sajátmaguk-elképzelte-írta" forgatókönyv szerint várják, s vélik tudni, mikor melyik esemény, milyen isteni üzenetet hordoz. Gyanítom, hogy Istennek van egy-két meglepetése az ember számára... Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy a Jelenések könyve értelmezhető már megtörtént múltként is, de nem kell nagy képzelő erő ahhoz, hogy belássuk: Nincs szüksége az Istennek pusztító angyalokra ahhoz, hogy megsemmísítse a bűnberagadt embert, tudunk mi olyan elvetemültté, ördögivé válni, hogy minden teremtett életetet kioltsunk itt a Földön...

Igénk mai üzenete, arról beszél, hogy az ÚR visszajövetele nem titokban, hanem nyilvánvaló módon fog megtörténni. Nyilvánvaló lesz a mezőn, ameddig a szem ellát, de még a legintimebb helyeken is - az ágyban is. Egy lélek sem marad érintetlenül. Hogyan lehetséges ez? Bizonyára úgy, hogy először a szívekben jön el a vég... A szívekben válik nyilvánvalóvá, hogy kicsoda az Isten valójában. Aki szívét magának tartogatja, azaz önző, az nem tarthatja meg az életet, elveszíti azt. Aki azonban beengedte szívébe az Istent, lemondott önmagáról, az megleli az életet önmaga megismerésében is.