Vannak igék, melyek különösen kedvesek számunkra, s amikor elénk kerülnek élmények sokaságát vetik fel. Számomra ilyen ez a ma reggeli is, amit "volt mennyasszonyommal" választottunk esküvői meghívónkra. Az elmúlt húsz(S.D.G!) évben sokszor megtapasztaltuk ennek a két igeversnek szinte minden szavát, hiszen Urunk bőségesebben adta áldásait, mint ahogyan mi azt gondolni mertük!

Nemcsak ifjú szívek telítettek nagyreményű szép álmokkal, de az Isten is "álmodik" rólunk. "Álmodja", hogy felfedezzük végre istenképűségünket, s aszerint is élünk majd... Jóllehet életünk hús-vér valósága az Isten számára csak lehellet, csak álom, de ha mi nem "álmodjuk bele" életünkbe az ÚRIstent, akkor egész életünk csak hús és vér marad, azaz nem látunk túl a matérián, s soha nem érezzük meg az anyagvilágon túliakat. Pedig ennek megtapasztalására is hív minket a mi Teremtőnk. Ő az, Aki túláradó bőséggel ad erőt, hitet, kitartást, szeretetet, őriz meg minket kísértések, s próbatételek között - különlegesebben, csodásabban, mint ahogyan mi azt gondoljuk! Hogyan? Mindenekelőtt a bennünk munkálkodó erő szerint, ami a Szentlélek érthetetlen, pillanatos, misztikába nyúló mindennapos valósága. Ez nem kiválóságunk következménye, hanem annak az áldásnak a hozadéka, amely nemzedékeken átível. Annak a sok-sok imádságnak s küzdésnek, őszinte gondolatnak az istenáldotta eredménye, ami apáinkat, nagyanyáinkat, s dédszüleinket, s ki tudja hanyadíziglen visszamenőleg őseinket mozgatta és éltette.

Egyedül nem, de Istennel együtt képesek vagyunk kilépni önmagunk zárt világából, s távlatokat fedezhetünk fel a múltban, s perspektívák nyílnak meg előttünk a jövőben. Ez az a "tudás", amit nemzedékről-nemzedékre át kell(ene) adnunk, mert ha ezt nem tesszük, akkor csak arra tanítottuk meg a jövő generációt, hogyan egyen és igyon, s hogyan birtokolja ezt a világot -, de ettől azért több kell hogy legyen létünk oka...

Érdekes módon az Istentől kapott tálentumok forgatása még nem vált senkinek a kárára. Felettébb jó érzés felelősséget hordozni, s másoknak továbbadni azt, amit mi magunk is "onnan felülről" kapunk. Szeretetben megélni az alkotás szépségét, munkatársává válni a múlandó időben az Örökkévalónak. Az evangélium nagy titka - tulajdonképpen életünk ereje -, hogy nem vagyunk egyedül! Jézus Krisztus, s a Szentlélek által életünk összefonódik Isten láthatatlan világával, mely olyan szoros köteleket teremt közöttünk, hogy az elhordozhatatlant is elhordozhatóként viseljük, s mindenért képesek vagyunk hálát adni... akár naponta többször is.

Életünk folyamán sok mindenért aggódunk, pedig nem kellene, hiszen fölösleges aggodalmaskodunk amiatt, ami fölött nem a mi erőnk a döntő. Útmutatónk Jézus Hegyi Beszédéből kijelölt mondata igen hangsúlyos, Jézus tanításának summájában a központi "vezérgondolata": Sem a mának, sem a holnapnapnak nem te vagy az ura, hanem az Isten. Ő ad eledelet mindeneknek, Ő hozza fel napját jókra és gonoszokra egyaránt. Aggódni azért, hogy mit együnk vagy mit igyunk a "pogányok szokása" - mondja a Mester. Ahol istentelen világ uralkodik, s nem a szeretet, hanem az önzés a meghatározó, ott minden érték felborul, ott joggal lehetne aggódni a holnapért, de még ebben is ott van Isten akarata, hogy ti. megbüntesse a gonoszságot. (Azáltal, hogy önmagával meghasonlik bűnei következményei által, s idővel kioltja önmagát.)

Minden kornak megvannak az aktuális félelmei, félelmek nélkül nem is lennénk képesek élni. A félelem ugyanis felhívja figyelmünket teljesítőképességünk határaira, a korlátokra, amik nélkül szétfolyna életünk. Aki belenéz Isten törvény-tükrébe, az meglátja valódi önmagát, s azt a medret is, amiben élete folyója "célszerűen" hömpölyöghet.

A siker-teóriák azt hirdetik, s hitetik, hogy az ajánlott "módszer" egyenesen röpít az áhított cél felé. A valóságban ez nem így van. Ahhoz, hogy észrevegyük, s megbecsüljük az áldást, Isten megengedi a próbákat is az életünkben, s ahhoz, hogy értékelni tudjuk a fényt, megengedi hogy meglássuk, olykor megtapasztaljuk az árnyékot is.

Az Istenben bízó ember tudja, hogy Istene gondviselő Isten (providentia Dei), azaz előrelátó, s még a rosszból is képes előhozni a jót - "Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt." A gondunkat viselő Isten naponta hordoz minket, s ez az az evangélium, amire mindannyiunknak szüksége van az áldott, kiegyensúlyozott, kegyelem-adta boldog élethez.

A köznapi szólás szerint a pénzzel csak akkor van baj, ha kevés van belőle... Az igazság azonban másképpen fest. Nem az a gond, ha az embernek pénze van/nincs, hanem az, ha a pénz markában vagyunk. Szinte mindegy, hogy ez a marok erősen szorít vagy lágyan simogat, ha valaki a pénz hatalmában van, akkor nem azt teszi, amit igazából szeretne. Pál apostol sem mond újat, amikor azt írja ifjú munkatársának, "mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme". Jól tudja, sőt ismeri is a vagyon hatalmát, hiszen jómódú családból származott maga is - ennek ellenére keményen dolgozik, tudjuk róla, hogy sátorkészítéssel/eladással foglalkozott, ebből finanszírozta az evangélium hirdetésének "költségeit".

Nemcsak kétezer évvel ezelőtt, de ma is tényként állítható: a pénz után sóvárogva "egyesek eltévelyednek a hittől, és sok fájdalmat okoznak önmaguknak". A fájdalom oka pedig az egyik legnagyobb kín: a megcsalattatás. A pénz ugyanis mást ígér, s mást teljesít. Elhiteti, hogy mindent, még boldogságot is képes adni, s aztán kiderül, hogy csak jólétet, de egészséget nem, csak sok-sok mozgást és történést, de állandóságot, barátot, társat, akivel mindent megoszthatok - azt bizony soha nem képes adni.

Ennek ellenére mégis bőven akadnak, akik a mamon után sóvárognak, pedig Istenhez közel állnak. Ha nem így lenne, akkor Pál se írná: "Te pedig, Isten embere (eredeti értelemben Isten megbízottja), kerüld ezeket." A pénz hazug ígérte - hogy ti. képes a vágyak maradéktalan beteljesítésére - sokakat megszédít, levesz a lábáról: kisembert és nagy polikust egyaránt, szegényt és jómódút, sőt olyanokat is akik a szószék alatt ülnek, de még olyanokat is, akik a szószéken állnak... Magyarul: az Isten emberei sem kivételek, a kísértések őket sem kerülik el.

A megoldás igen egyszerű, apostolian kézenfekvő: "Te pedig, kerüld ezeket!" Életed valósága az igazság, a szeretet, a kegyesség, a hit és a szelídlelkűség legyen! Ne kergess virtuális-világbéli álmokat, legyél állhatatos! A beteljesülést nem a pénztárca vastagsága biztosítja, mert ha így lenne, akkor minden jómúdú boldog lenne, a tapasztalat azonban éppen azt mutatja, hogy pontosan azok "bolondulnak meg", veszítik el józanságukat és rugják fel rendezett életüket, akik egyébként jól élnek, mert nem éheznek, megvan mindenük - szép családi ház, mobilitást segítő kocsi(k) stb... Akik a múlandóba vetik bizalmukat, amit megemészt a rozsda és moly, azok élet-szekere bizonnyal keréktörést szenved, talán még fel is borul!

Az Isten emberének bölcsessége nem színes papirosokon nyugszik, hanem szívében lakozik. Ott belül van jelen az Isten Lelke, melyre igen bólint minden szívverése. Egy esztendőben mintegy harmincmilliót ver a szívünk (szünet nélkül!), s ha mégérjük a nyolcvan évet, addigra mintegy 2,5 milliárdszor... milyen óriási szám ez! S hányszor dobban meg hiábavalóságokra... olyan dolgokra, amik nem a békességet szolgálják, hanem annak ellenkezőjét. Aki "Isten embere", azaz megbízottja, vagyis elkötelezettje, az tisztán lát, mert reménységet mindig az Istenbe veti, s ezért nem is véti el a célt...

Életünk folyamán számtalan krízisbe kerülünk, melyek az igazsággal ütköztetnek minket. A körülmények kíméletlen ítélethozatalra kényszerítenek, s az események, történések egzisztenciális szorításai megítélnek minket is. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a történelem az csak a történelem-könyvekben van, s a letűnnt koroknak hatása már nem érezhető... Vannak, akik harsogják, "tesznek arra, mit írnak majd a történelemkönyvek" pedig maguk is érzik, hogy a ma eseményei a holnap történelmét képezik. Nincs ez másképpen a személyes életünkben sem. Amit ma megélünk, az a holnapi és holnaputáni énünk szerves részévé válik. A ma krízise a holnapi helyes döntés záloga. A nagy kérdés mégsem a tanulási készségünk nagysága/milyensége, hanem az, hogy eljutunk-e mindezen megmérettetéseken keresztül a bölcsesség állapotába?

A bölcsességet sokan keverik az okossággal, s az okosságot pedig az ügyeskedéssel. Így lesznek a spekuláló rongyemberekből sikeres megbecsültek - mindaddig, amíg a legnagyobb kérdés, a legfélelmetesebb krízis vonzásába nem kerülnek: ez pedig a Halál... A halál, aminek valóságát nem akarja a ma embere életalakító erőként ignorálni, ugyanakkor virtuális/képzeletbeli világában óriási mértékben jelen van - elég már csak a televíziósugározta akciófilmekre, krimikre gondolnunk. "A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme" - írja Salamon király, s aki megérezte az elmúlás félelmét, s az Isten Szeretet-Hatalmát, az tudja felállítani igazán értékrendjét, reális istenképét, s annak van helyes önértékelése és világlátása.

Tehet-e többet a teremtmény, minthogy beismeri: Uram, kezedben van sorsom! Az Istenre-hagyatkozás csodája nem abban rejlik, hogy "megússzuk", hogy most is sikerül majd, hanem abban, hogy békességet nyerünk, a "földi együttállások"-tól függetlenül vagy annak ellenére. A hívő ember nem meteoritként csapódik bele az elmúlásba, hanem a hit szentlelkes fuvallata piheként engedi őt megpihenni Isten tenyerén... Mi ez, ha nem az az evangélium, amire mindannyiunknak szüksége van a teljes élethez?

Az egyházat megítélni lehet kívülről, de megérteni csak belülről lehet. Az eklézsia szavunk a latin és görög eclesia/ekklészia dallamára cseng, melyek azt jelentik: kihívottak, elhívottak gyülekezete. A hívás (vocatio) hangozhat kívülről (externa), de az Istennel való közösség valósággá csak akkor válik, ha meghalljuk a belső hívást (vocatio interna) is.

A hit - akárcsak a szerelem - különböző szakaszokra osztható. Nem mintha különösen fontos lenne a szerelmet "rendszerbe" állítani, hiszen annak lényege nem a magyarázatban, hanem a kölcsönös önfeláldozásban rejlik, de érdemes kicsit elgondolkodni így is rajta, hiszen az ó- és újszövetségben is a mennyasszony s vőlegény képe végigvonul Isten és az ember kapcsolatában.

Akár első pillanatra elsöprő erejű a vágy a szerelmes szívekben, akár kicsivel később döbben rá az ész a szívek kölcsönös vonzódására, kell egy pont, ahonnan már más megítélés alá esik a szerelmesek egymáshoz való viszonya. Ugyanígy Istennel való kapcsolatunkban is kell egy pont, ahonnan kezdve számítom: Istennel akarok együtt járni. Amíg nincs meg ez az elhatározás, addig lehet, hogy csak időnként kereszteződik az utam az Istennel, s tetszenek is ezek a találkozások, fontosak is az átélt élmények, de aztán idővel más válik fontosabbá. Amikor azonban megszólal a belső hang, a Szentlélek hangja, s arra igennel válaszolunk, onnantól kezdve minden más.

Másként látjuk a világot és önmagunkat, más a viszonyunk embertársainkkal, mert elkezdődött bennünk a változás... szövetségre léptünk az Istennel. S amire vállalkoztunk - krisztuskövető élet - annak garanciáját sem mi biztosítjuk, hanem az Isten adja. Éppen ezért a dicsekvésnek semmi értelme sincs, hiszen amit ajándékba kapunk, azt soha nem érdemeinkre való tekintettel kapjuk... ha úgy lenne, akkor azt már elismerésnek kell nevezni.

Isten folymatosan hív, vonzásában van az egész világ. Meglátni az Ő szeretetét, megérteni az istenes lét szépségét csak akkor vagyunk képesek, ha a világ napfényes ragyogásától eltekintünk egy kis időre, s megcsodáljuk a napfelkeltét és átéljük a naplemente megnyugtató simogatását. Az Isten szavak nélkül is szólít mindannyiunkat. Szeretetsugara talán éppen most kezdi olvasztani életedben a közömbösség jegét, hogy egyszercsak a kételkedés harmata cseppé formálódva belehulljon a hívő élet tiszta forrásába, s elkezdje "utazását" a Végső Cél, az Isten Szeretet-Óceánja felé...

Sok elégedetlen embert ismerünk. Olyanokat is, akik magukat kegyesnek tartják, de közvetlen környezetük jól tudja róluk, ők csak kegyeskedők. A kegyesség gyakorlásának egyik szép időszaka a pietizmus 1670 és 1750 között terjedt el, és az egyéni jámborságot valamint a protestáns egyház egészét kívánta megújítani. 1750 után a különböző protestáns egyházakban más és más formákban jelent meg. A pietizmus szó a latin pietas-ból származik. Jelentése: ájtatosság, istenfélés, vallásosság, szeretet, kegyelet, gyöngédség, ragaszkodás, odaadás, igazság, igazságosság, szelídség, jóság, kegyesség, könyörületesség. E sokjelentésű szót eleinte mégis csúfnévként, azaz a jámborkodó értelemben használták, de a kezdeti negatív értelmezés után hamar pozitív értelmet nyert. Pietista (értsd szelíd, odaadó, könyörületes) emberek nélkül a közösség természetszerűleg bomlik, de ha ott vannak szeretetükkel "só- és világosság"-ként, akkor szentül az adott közösség, annak tagjai napról napra, egyre közelebb kerülnek Istenhez.

Nyilvánvaló, hogy Pál az "élelmen és ruházaton" az élet méltóságteljes fenntartásához szükséges dolgokat érti. A ma emberének elégedetlenségére jellemző, hogy az többnyire nem a szükséges, hanem a "kívánt szükségtelen", az el nem ért "fölösleges" hiányából fakad. Megdöbbentő igazság, hogy amit annyira kívánunk, azt mind itt hagyjuk, nem viszünk ki ebből a világból semmit. Nem is hoztuk be ezeket ebbe a világba, mert nem a mienk az a sok-sok kacat, amit használunk nap mint nap... ezeket "kölcsönbe" kaptuk csupán. Az élet szépsége, hogy az előttünk járók szorgalma, s kitartása haláluk után is gyümölcsöt terem: az áldozattal megépített templomban akár évszázadok múlva is hangzik az ének, de személyes életünkben is megtapasztalható annak az öröme, amikor is nem az alapoktól kell építkezni, mert szüleink már megvetették az erős fundámentumot.

Az elégedettség a legnagyobb ajándék, ha az Istenen nyugszik, de a legnagyobb deformáló erő is lehet, ha a múlandóba kapaszkodik. Pál máshol így kérdez: "Mid van, amit nem kaptál? Ha meg kaptad, akkor mit dicsekszel vele?" Bizony a hamis megelégedés a legnagyobb átok, mert megkötözi a szívet, s a kezeket, amit szintén azért kaptunk "ajándékba", hogy szolgáljunk velük...

Mindenki szereti az elismerés valamilyen formáját. Van, aki a szép szavak vízesése alatt áll szívesen, van akinek szó nem sokat jelent, de a vastag boríték igencsak simogatja a lelkét. Egy bizonyos, az elvégzett munka jutalmát mindenki várja. A jutalom azonban nem mindig rögtön érkezik. Vannak olyan hivatások, ahol az elvégzendő feladat hosszú éveken keresztül tart, és az eredmény is csak évtizedekkel később látható. Ilyen hivatás mindenek előtt a szülői, de a tanári és ilyen a papi is.

Az eredmény az ember erőfeszítésének következménye, a siker a környezet visszhangja, az áldás pedig az Isten kegyelmének megnyilvánulása. Van, akit az elért eredmény, s a siker teljesen "megbolondít", s végül önmaga vesztébe rohan, de olyan is akad, aki annak ellenére, hogy keményen dolgozott, az eredmény elmaradt - mert becsapták, mert nem fizették ki a számláját, mert éppen olyan volt a gazdasági-történelmi konstelláció, amilyen -, de mégsem keseredett el, mert Istenbe tudott kapaszkodni.

Aki tehát büszkélkedik, hogy "én...én...én", az olyan mint az éretlen zöld kalász, ami még egyenesen áll, aki pedig azt tudja elmondani: "Isten...Isten...Isten" az már beérett, s alázatosan lehajtja fejét.

Isten csodálatos alkotása az emberi test. Nemcsak évtizedeken át hűséges hordozója, szolgája a léleknek, mely benne lakozik, de fantasztikus rendszere ékes bizonysága annak, hogy az Örökkévaló "jókedvében" teremtette Ádámot, s Évát... Az egész-ség hasonló egy olyan almához, amely kívánatos, gyönyörű, de csak idő kérdése, hogy mikor válnak láthatóvá az elmúlás jelei, s mikor derül ki, hogy melyik titkos féreg rágja belülről. Születésünktől kezdődően hordozunk magunkban legalább egy tucatnyi élettel össze nem egyeztethető betegséget, ennek ellenére Isten segedelmével évtizedeken át élhetünk... Mi ez, ha nem a kegyelem jele?

Amikor betegek vagyunk - s most ne az aktuális náthánkra gondoljunk - akkor érezzük át igazán elesettségünket, s vesszük észre: csak Istenbe kapaszkodva valóságos a béke. Hiába a modern orvostudomány minden új vívmánya, egyre jobb gyógyszerek vagy a géntechnika "áldásai" - csatákat megnyerhetünk a halállal szemben, de a háborút nem nyerhetjük meg soha. Nos, az "örökélet" nem evilági kategória, ennek ellenére sokan élnek úgy, mintha örökké élnének...

A zsoltáríró a betegségéből való szabadulás öröméről ír. Jól tudja, hogy Ura, Istene tartotta meg, Neki köszönheti, hogy tovább élhet... Bizonyára más lenne a világ, ha tisztelné az ember az Istentől kapott életet! Bizonnyal odafordulna embertársai felé, s a rábízott világra is jobban vigyázna. A világ azért ilyen igazságtalan, s azért van benne ennyi szenvedés, mert csak halálunk előtti utolsó akkordjainkban halljuk meg, mit is kellett volna másképpen tenni, de változtatni az életünkön akkor már nem tudunk.

Amit a média már évek óta kerülget, most bekövetkezni látszik. Az elmúlt két napban másról sem hallani a médiában, mint arról, hogy hány ezer milliárd - aktuálisan mintegy 5000 milliárd(!) euró veszett oda a spekuláció new-yorki, tokiói stb. oltárán... A "börse-papok" pedig nem csináltak mást, csak azt a liturgiát gyakorolták, amit a mohó lélek diktál: haszon, haszon, s még több haszon! S ahogyan az lenni szokott a történelemben mindig, a kisember fizeti meg az árát mindennek. A gazdag ugyanis csak a fölöslegét veszíti el, míg a kisember egész vagyonkáját...

Az emberen kívül más nem esik kétségbe, de hát az égi madarak sem csűrjeiken, hanem azon tájékozódnak, ami az élet biztosítéka: a táplálék megszerzése... tervszerű gyűjtögetéssel.

Ez az embernél az értékteremtő munka, ami mára sajnos elértéktelenedett. Régen, ha valaki valamit jól csinált, akkor biztosítva volt a megélhetése. Manapság nem elég valamit jól csinálni, azt el is kell adni a piacon! Sajnos a piaci hiénáknak, azaz a kereskedőknek - tisztelet a kevés kivételnek! - fogai között vergődnek azok, akik "csak" dolgaznak. Nem az az ember értékes, aki termel, hanem az, aki spekulál! Akinek pedig szíve a pénztárcáján csüng, az bizony nem veszi észre, hogy magatartásával az egész közösséget, s benne a maga jövőjét is veszélyezteti.

Isten azonban nem esik kétségbe a börsegrafikon drámai esése miatt, de bizonyára elszomorodik, ha látja a Tőle elfordult életgörbénk szédítő zuhanását. S minél inkább belecsapódunk az anyagvilágba, bizony annál nehezebb kimászni annak sárvilágából. Ráadásul az elesett ember nemcsak besározza magát, de általában jól össze-vissza veri magát, sőt nemegyszer nemhogy továbbmenni, de felállni sem képes... Isten azonban nem azt akarja, hogy elvesszünk, hanem hogy éljünk! Ezért nyújtja kezét felénk akkor is, amikor mi teljesen elfordulunk tőlem, mert ez a szeretet sajátja, nem tud közömbös lenni.

Tartalmas, szép élet... Ennek megvalósulását kívánjuk gyermekeink életében, erre neveljük őket, s közvetetten egymást is. Az Istenben való hit, a munka alkotó öröme, egymás megbecsülése elengedhetetlen feltételei a tartalmas, szép életnek. Akik elszakadnak a hittől - paradox módon - a valóságtól szakadnak el, s ez okozza életük sikertelenségét, boldogtalanságát. A legnagyobb hazugság - nevezhetjük irodalmian szépen "ördögi tanításnak" is -, hogy nincs szükségünk Istenre. Márpedig Teremtőnkre és az Ő rendjére nemhogy szükségünk van, de nélküle tartalmatlanná, sőt céltalanná válnak napjaink. Örömünket, megelégedettségünket ugyanis egyedül a hálaadás alapozza meg.

Nehéz történelmi helyzetekeben - s mikor nem voltak? - hajlamos az ember a szélsőségekre. Az extremitás csalóka magabiztossága azonban csak látszólag helyettesíti az Istent. Aki hisz, az gondolkodik, s ezért folyamatosan kérdései vannak Istennel, önmagával, s a teremtett világgal kapcsolatban. Aki elszakad a hittől, az már nem gondolkodik, nincsenek kérdései, biztos önmagában és világlátásában, ezért is cselekszik reflex-, s ösztönszerűen.

A hittől elfordulók Isten helyett mindig emberi okoskodásokra figyelnek, s azokat teszik meg "istenüknek", azaz legfőbb vezérlő elvnek. Tény: az aszkétikus életforma - mint lehetőség - igen kevesek kiváltsága. Azaz nem tanulható, sem nem tanítható, főleg nem elvárható - hiszen az elhívás kegyelmi ajándékáról van szó. Hálaadás nélkül azonban mindig megszűnik a kontroll afölött, amit Isten a mi boldogulásunkra teremtett. S amit nekünk kellene kézben tartanunk, ellenőriznünk, rövid időn belül az kezd el uralkodni fölöttünk.

A teremtett világ nem elítélendően "bűnös", sőt nem is "siralomvölgy", hanem Isten csodálatos gondoskodó szeretetének megfogható, tapintható, "élvezhető" jele, amiben észre kell(ene) vennünk az Ő teremtői akaratát. Ha alázatosak vagyunk, hamar beláthatjuk, mi Isten jó rendje, s aszerint élhetünk. Ha rátartiak, s büszkék vagyunk, akkor foglyává válunk az anyagnak, s a materiális másodlagos határozza meg a viszonyunkat az Elsődlegeshez.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy Isten teremtményei vagyunk, ha nem az hogy alig tudunk egységre jutni... Még a "tudatlan" állatoknál is nagyobb a csapatszellem, mint olykor az embernél. A szükséges élettérért még csak elűzi egyik teremtmény a másikat, de hogy egyik farkas átharapja fajtársa torkát csak azért, mert mást és esetleg másképpen gondol - nos, ez csak az "ember-állat" sajátja... Az állatoktól kérjünk azért elnézést!

Ahogyan nincsenek istenek, csak egy Isten van, ahogyan nincs zsidók, muzulmánok vagy keresztények istene külön-külön - mert csak Egy Teremtő Valóság létezik, legfeljebb az erről alkotott képeink különbözőek - ugyanúgy nincs alternatív etika se. Nincs magasabbrendű zsidó, muzulmán vagy keresztény etika, ha abból indulunk, ki hogy minden embernek teremtményi joga, hogy szerelemből szülessen, boldog gyermekkora legyen, s életében megélhesse az alkotás felelős örömét. Az ember nevű teremtmény DNS-kódja nem a különbözőség igényét, éppen ellenkezőleg, az egység igényét hordozza. Éppen ezért minden egészséges férfi és nő Naprendszerünk gyémántkék gyönyörűségén a Földön, reprodukciós korában "kompatibil egymással" - Lukács ezt szebben írja az Apostolok Cselekedeteiben: "mert mindannyian egy vérből vagyunk".

Csak az ember istentelen önzése az, ami belerondít a teremtés tökéletességébe. Elhitetjük egymással, hogy mi mások, sőt többek vagyunk. A mi érdekeink, a mi létünk fontosabbak, mint a többieké. A "Győzzön a jobb!" - mesterségesen létrehozott evolúciós szellemi vírusa a fejekben meg is teszi hatását: "Nem baj, ha a másik tönkremegy, belepusztul, csak én túléljek mindent!" Így gyűri aztán maga alá egyik nép a másikat, s "ront nemzet nemzet ellen"...

Aki azt az Istent hiszi, Aki teremtő s megtartó Gazdája az Uiverzumnak, az belátja: a galaxisok milliárdjainak megszámlálhatatlanul sok naprendszerének felfoghatatlanul sok bolygójához képest a Föld igencsak "kisebbségben" van... Bármennyire is fontosnak tartjuk önmagunkat, a földi élet védelme összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint a személyes, egyetemes értékeket gátlástalanul pusztító pénztárca-érdek.

Az Isten ereje mindent, s mindenkit átjár. Aki Őt megérzi, s beengedi szívébe, az kegyes emberré válik. Tisztelni kezdi az élet minden formáját, s egész létét úgy alakítja, hogy harmóniába kerüljön az egész teremtettséggel, s annak Urával, hiszen ezért születtünk, élünk s egyedül csak így van értelme kimenni ebből a világból...

Az élet - így a mai bölcsek -, az mindig improvizáció, prezentáció, s kommunikáció. Bölcs ugyan messze nem vagyok, de megtoldanám még egy fogalommal: a kooperációval. Az együttműködés készsége olyan erény, amit ha nem tanul meg az ember életének feléig gyakorolni - ez manapság 35-40 év -, akkor gyaníthatóan később sem fogja, ha csak nem szól közbe az isteni kegyelem. A kooperáció, azaz co-operatio, szó szerint a másikkal együtt végzett munkát jelenti. Lehet, hogy hierarchikus rendszerben állunk, de az elérendő cél szempontjából nem az egyéni státusz, hanem a hatékonyság a fontos. Hogyan válhatok Isten, s felebarátaim számára hasznos segítséggé?

A válasz igen egyszerű: ha szolgálok. Manapság a "szolgálat" szó hallatán többnyire a szolgáltatásra/service gondolnak. A szolgáltatási kultúrák különböznek, s annál magasabb szintű, minél kevésbbé kiszolgáltatottak az abban résztvevő felek. Ez azt jelenti, hogy jól szolgálni csak az tud, aki munkáját méltósággal végzi. Luther Mártonunk így fogalmaz: "Nem vagyok szolgája senkinek" - azaz nem vagyok alávetve senkinek -, "szolgája vagyok mindenkinek!" - azaz Krisztus alatt (sub Cristo) szolgálatában állok mindenkinek. A méltóságunkat pedig nem kiérdemeljük, azért nem kell harcolnunk, azt kapjuk. Odaföntről, azáltal, hogy megszületünk, Isten akaratából embernek... Isten képének hordozói vagyunk még akkor is, ha ezt a képet bepiszkítjuk, sőt olykor-olykor szinte a felismerhetetlenségig összemaszatoljuk.

Aki jól szolgál, az szeretetből végzi a feladatait, s nem fárad meg, csak elfárad, hiszen ő is csak ember. Aki kiszolgál, az kényszerűen lemond szabadságáról valamilyen számára fontos cél érdekében, az bizony hamar kifárad, sőt "belefárad". Társadalmunk általános fáradtsága elsősorban nem a test teljesítőképességének csökkenéséből, hanem a lélek "eltunyulásából" ered. Akinek lelkét a Lélek frissíti, az nemcsak "szárnyra kell mint a sas", de szép tisztességet is szerez magának. Az Istenben derűs lelkek köré szívesen odagyűlnek az emberek, mert a másoknak méltósággal szolgálás nemes gesztusa emeli a másikat is, míg a szolgáltatás is vonz, de sajnos csak úgy mint az éjjel vakítóan vílágító lámpa, melyhez hozzácsapódnak az esztelen rovarok milliói...

Aki szolgál, az hitben jár, de egyúttal hitet is közvetít. Hogyan? Ha rálép az egyetlen békességgel járható útra, a kooperáció útjára... azaz, az ember "együttmunkálkodik" Teremtő Istenével.

Pál apostol nem éppen kedveskedő szavait hallva jónéhány lelkészkollégám felszisszenhet - úgy gondolom joggal - hiszen ők nők. Bajban vannak azok is, akik a Szentírás szóról szóra ihletettségét vallják, mert itt bizony nem a krisztusi etika látszik érvényesülni... Betoldásról, szövegromlásról lenne szó? Azt gondolom, a liberális teológiai gondolkodás sem "menti" ki Pált a vád alól, itt bizony elvetette a sulykot. Ami kétezer évvel ezelőtt evidencia volt - a nő hallgasson -, az mára elveszítette érvényét. Ha mégis valaki a nők másodrendűségének szószólója, az fundamentalista, s nem tudja milyen korban él. Jézus - annak ellenére, hogy a korának megítélése szerint egy rabbi/tanító számára lealacsonyító volt, ha nőkkel beszélt a hit dolgairól - mégis sokszor folytatott dialógust a gyengébb nemmel. Gondoljunk egy samáriai asszonyra, Máriára és Mártára, s azokra az asszonyokra, akik a tanítványokkal együtt követték Őt tanításai közben.

Ha valaki a páli látást akarná érvényesíteni a keresztény egyházak mai hitoktatási gyakorlatában, akkor igencsak bajban lennénk, hiszen a vallástanárok - mint általában a pedagógusok nagy része - bizony nő... Sőt, a teológiai fakultásokon - s ez is világjelenség - a nők már rég többségbe kerültek. Ennek ellenére, sok helyütt a nők elfogadottsága még mindig akadályokba ütközik - s ez csak a tanítás területe.

Parancsba adni, hogy a nő maradjon csendben vagy hogy ne uralkodjék a férfin, annak a jele, hogy valami alapjaiban nincs rendben férfi és nő viszonyában. Tény, hogy férfi és nő kapcsolata talán soha nem volt enmnyire problémás a keresztény világban mint manapság. Az ok nyilvánvaló: az ember az élvezetet tette meg istenének, s ez az, ami uralkodik rajta. A szexualitás, amit az Isten az Élet fenntartására rendelt - nemcsak abban az értelemben, hogy gyermekeket nemzünk, hanem úgy is, hogy a szexuális energiát egy jól működő párkapcsolatban a mindennapok "élet-energiájává" konvertáljuk - mára árucikké, sőt profitnövelő gazdasági tényezővé silányult. Amikor az effajta "szerelem" már számosítható - az a vég kezdete...

Nyilvánvaló, hogy a megoldás nem a nők hallgatása. Ha valaki ezt a nézetet támogatja, akkor az nem más mint a uralkodni akarás, ami ugyanúgy elítélendő. Pál apostol mentségére legyen mondva, máshol ezt írja: "Mert Krisztusban nincs se férfi, s nő..." Krisztusban ugyanis csak ember, megváltott, életével istenképűséget tükrözni akaró ember van. Az emberség alapja tehát nem a nemiség, hanem az Istennnek elkötelezett szív.

Ezékiel látomásos képeiből, János evangéliumához rendelt szimbólum a sas. A sas nem csak egy "madár", hanem a levegő ura. Igen régi hiedelem, hogy a sas képes egyedül belenézni a Napba, ami pedig az Isten jelképe. Kétségen kívüli, hogy János evangélista, a "szeretett tanítvány" Jézus-életrajza a legfilozófikusabb, s nemcsak méltóságteljesen szárnyalnak benne az emelkedett gondolatok, de a sas röptéhez híven - ahogyan ezt egy amerikai teológus, Peter Ellis úgy negyedszázada The Genius of John c. művében leírja - koncentrikus körökkel közelít meg egy-egy témát. A kép, s a módszer valóban zseniális. Nem is lehet megérteni az Isten üzenetét, csak akkor, ha felülemelkedünk a hétköznapok sárbaragadt gondolaitól, s minden oldalról körbenézzük, megfigyeljük, mit is akar mondani az Isten szava. Talán nincs is elszomorítóbb, amikor valaki csak egy perspektívát lát, nem is akar másról tudni, csak a sajátjátról... lovas nemzet voltunk, még értjük a szót, ha valakire azt mondják: szemellenzős...

Mai igénk egy másik János, Keresztelő János bizonyságtételéből egy mondat. Látszólag egyszerű kritikának tűnik, pedig több van benne: kijelentés. Aki föntről látja a dolgokat, az mindig másképpen, sőt egészen más szemmel, generálisan másképpen lát mindent. A katona csak a harc részleteit, a véres küzdelmet látja, a dombtetőn irányító tábornok - jobb esetben - átlátja az egész csatát. Tudjuk, hogy Keresztelő Jánostól megkérdezték: "Te vagy-e a Krisztus?" Ő világosan válaszolt: "Nem vagyok az!" - "Hát akkor ki vagy? Választ kell vinnünk megbízóinknak!" Keresztelő János pedig elmondja, hogy ő a Fölülről Jövőnek a saruszíját megoldani sem méltó... Aki fentről jön, az nem vízzel, hanem tűzzel keresztel... Olyan bizonyságtétel ez, ami messze túlmutat az ember átlag-látásán. Ezért mondja később Jézus Keresztelő Jánosról: "Nincs nagyobb ember az emberek között Keresztelő Jánosnál."

Korunk népbetegsége a depresszió, azaz a nyomott hangulat. Sár-perspektívából nézve az életet ugyanolyan veszélyes, mintha rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélnénk a világot. Mindehhez hozzájárul még az is, hogy egyesek úgy beszélnek az Istenről, s az Ő birodalmáról, mintha jártak volna már odaát... Ez nemcsak gusztustalan, de káros is. Bizony határok vannak ég és föld között! Tegnap egy tudományos dokumentumfilmet láttam, amelyben a pszichofarmatikumok új generációjáról szóltak. Ezek tényleg hatásosak, de ahogyan a professzorasszony mondta: "Az eredeti okot ezek sem szüntetik meg, csak igen jól biztosítják a kezelés fenntarthatóságát... "

A megoldás nagy valószínűséggel a határok felismerésében rejlik. Aki tudja, hogy hol a határ érték és értéktelen, Istennek tetsző és utálatos között, aki tudja, hogy az Isten Isten, s az ember az ember, az nem fog Istent játszani, de nem is fog a teremtettség paródiájává válni. Ha meglátjuk önmagunk, s mások korlátait, akkor nem vállalunk fel idealisztikus célokat, de építően közreműködhetünk abban, hogy emelkedjen az adott közösség, amiben vagyunk, legyen az családi, iskolai, gyülekezeti vagy még nagyobb...

Elhangzott a Pápai Református Kollégium Tatai Gimnáziumának ma reggeli áhitatán.

Sokan gondolják, hogy a törvényben nincs szeretet és hogy a szeretetben nincs törvény. Az igazság azonban az, hogy a törvény - az Isten törvényéről van szó! - az szeretetből fakad, s aki Istenhez hasonlóan, azaz önfeláldozóan akar szeretni, az a következetességet, a törvényt naponta gyakorolja.

A krisztuskövető élet nem azt jelenti, hogy amikor baj van, akkor Jézushoz menekülök... Sokan élnek így, afféle "langyos kereszténységben". Amikor végérvényesen elakadnak életútjukon, akkor azonnal fölfelé menekülnek, de csak akkor... Előtte nem "kérik ki", imádságban nem tusakodják meg, mi az Isten akarata, s amikor megtörténik a baj, akkor elhangzik a segélykérő fohász: "Istenem segíts meg! Gyorsan, most!". S ha megtörténik a kegyelem, a körülmények szorításából megmenekülés boldogságos pillanata, még a hála szavai is elhangzanak, de változás nem történik az életükben.

Ha egy csecsemő megszületik, de nem fejlődik, akkor az a gyermek beteg. Ha valakit újjászül az Isten Szentlelke, de nem növekszik, nem gyarapodik, az az Isten országa számára fogyatékos... Nem arról van szó, hogy nem szereti őt az Isten, dehogynem! Éppen azért segíti meg, pedig - emberileg nézve - meg sem érdemelné! De Isten nem csak azt akarja, hogy újjászületett csecsemőként dícsérjük Őt, hanem felnövekedve, magunk is részt vállaljunk Isten országának építésében: elsősorban sok-sok imádsággal, s ki-ki kegyelmi ajándékának megfelelően a teherhordozásban is. Micsoda kiváltság, micsoda méltóság, hogy Isten kezei, lábai, fülei, s szemei lehetünk!

Ezt az istenes harmóniát: az Istenben, az Istenért, az Isten által élés naponkénti csodáját ajánlja Jézus mindazoknak, akik hisznek az AtyaIsten szeretetében. A hit nem varázsital, nem is "generálszósz", amit megfelelően felhasználva megoldhatjuk ügyes-bajos, félresikeredett dolgainkat. A hit tudatállapot, a nemlátható Isten létéről való meggyőződés, s remélése az Isten ígéreteinek folyamatos, személyes életünkben való beteljesüléséről.

Az emberek elfogadják a törvényeket, még akkor is, ha azok rosszak. Teszik ezt azért, mert jobban szeretik a kiszámítható rosszat, mint a bizonytalanságot. Amióta azonban a törvény fő célja nem a közösség, s benne az egyén jogainak, hanem a dolgok különleges védelme, az emberek már nem bíznak a törvényben, s nem is tisztelik azt. Hiába az agyonszabályozott társadalmi viszony, valahogyan mégsem akar javulni a helyzet. Naponta hallunk önbíráskodásokról, egyre brutálisabb rablótámadásokról, s ami a legelszomorítóbb, a fiatalkorúak, a nem büntethetőek aránya egyre nagyobb. Ne vigasztaljon senkit, hogy a világ fejlettebb nyugati felében sincs ez másképpen...

Pál azonban nem az emberi törvényről, hanem az Istentől kapottról szól. Az Isten törvénye - akár közösségről, akár egyénről van szó - az életet védi. A tízparancsolatból csak egy, a tizedik védi a dolgot, a "Ne kívánd...!"-al. A törvény valóban jó, ha valaki törvényszerűen él azzal. Ha valaki az Isten törvényeinek megtartása helyet azok kijátszására törekszik, az önmaga törvénytelenségének áldozatává válik - ha nem is rögtön, csak idővel -, de az idő csak számunkra annyira fontos, az Isten egészen másképpen "látja" azt: "Egy nap előtted olyan, mint ezer esztendő."

De mit is akar az Isten törvénye? Elsősorban azt, hogy tiszteljük az életet, a fogantatástól a halálig. Ha egy társadalom csak "dolognak", lehetőségnek tartja a magzati életet, s nem teljes embernek, ha egy társadalom az öregjeit már csak inproduktív tehernek látja, akkor az a társadalom meghasonlott önmagával, s végérvényesen kipusztul a történelem színpadáról... Csak a vak nem látja, hogy mi történik a keresztény világgal! Ebben nem az Isten, nem is a globalizáció, hanem elsősorban a jóléti világban megkövesedet szív az oka mindennek. Amikor India Angliától függetlenné vált, akkor egy fantasztikus ember - Mahatma Gandhi - egész Indiát felszólította az erőszakmentességre, s arra, hogy ne hordjon senki angol posztót, hanem a maguk szőtte szárit - A szári ősi, tradicionális indiai népviselet . Ez egy kb. 6,5 méter hosszú, több, mint egy méter széles gyönyörű mintás anyag, melyet az asszonyok maguk köré csavarva viselnek. Hasonló a férfi viselet is, ez töbnnyire fehér. - Vajon ma hány nemzet lenne képes lemondani a komfortjáról, hogy megtalálja újra a saját, s örök emberi értékeit? India megtette ezt a múlt század 20-as, 30-as éveiben, s mára a 21. század sikernemzetévé - a kínaiak mellett -vált.

A törvényt, amit Isten teremtett senki nem kerülheti meg, s nem játszhatja ki büntetlenül. Aki igyekszik megtartani, azt a törvény megtartja, s hordozza egy életen át. Az Istennek való engedelmesség - az Ő törvényein keresztül -, az élet alapja. Ha minden igyekezetünkkel többnyire képesek vagyunk betartani az Ő örök rendelkezéseit, akkor rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen ez maga a kegyelem, a Krisztusban visszakapott istenképű élet.

Mindazok, akik tisztességgel végigküzdik életüket, választ keresnek szenvedésük, s mások szenvedésének miértjeire. Sokféle választ fogalmaztak már meg mások, okosak, s kevésbé azok, de ahogyan múlik az idő fölöttünk, mi magunk is felépítgetjük "filozófiánkat", világnézetünket. A régiek élete sem telt másképpen, múlandóságuk, gyarlóságaik okán ők is keresték a lét titkaira a megoldást. Ilyen megoldási kísérlet Jób története a Bibliában, ami gyönyörűen megszerkesztett, magával ragadó bölcsességirodalmi alkotás. Korabeli iskolákat, azaz uralkodó vallásbölcseleti irányzatokat vonultat fel. Időtlen szépsége ennek a könyvnek, hogy Jób vallomása rádöbbenthet minket is: az Isten az Isten. Hiába minden bölcselkedés, hiába minden kísérlet, az élet egyik pillanatában még fürdünk a jóban, az örömben, az egészségben, a következő pillanatban pedig megváltozik minden... Betegség, veszteség, tragédia szakad(hat) ránk.

Ilyenkor kapaszkodókat keresünk. Sokszor éppen azt marja el tőlünk a Sors, akire addig emberileg támaszkodhattunk vagy akire támaszkodtunk, s most is tőle várnánk a vígasztalást, éppen abban csalódunk... Jób felesége mondja, látva Jób rettenetes szenvedéseit: "Átkozd meg az Istent, s halj meg!" Ennél megrázóbb és realistább véleményt keresve sem találnánk! Hiába tehát a korabeli bölcsek okoskodása, jobb megoldás az ő tarsolyukban sincs, mint amit Jób szavai képviselnek: Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk... Ember, hiába rugdolódzol ellene, létednek sorsa ez: Ki nem kerülheted a természet törvényeit, vétkeid, mulasztásaid következményét hordoznod kell!

Harmóniát a véges életünkben csak akkor találunk, ha figyelünk a Vezénylő Karmester pálcájára, azaz figyelünk a törvény szavára. Akkor rádöbbenünk: életünk disszonáns "baj-hang"-ja is a Nagy Harmónia, a szép hangzás része, csak megfelelő időben, s hangmagasságon kell rá válaszolnunk... Tény: sokat kell nekünk gyakorolni, hogy tisztán énekeljük a kezdő hangot, azaz bármi is ér minket, a hála legyen az első szavunk... Ezért jó, ha ifjúkorunktól kezdődően gondolunk a Teremtőnkre, mert akkor mértékletességet, kitartást, örömes szolgáló életet tudhatunk magunkénak. Ha pedig perlekedünk az Örökkévalóval, akkor elfolyik erőnk, saját dühünk visszaesik ránk és törvényszerűen felmorzsolódunk hétköznapjaink kihívásai között...

Elfogadni az elfogadhatatlannak tűnőt csak akkor tudjuk, ha valaki fogja a kezünket. A Mester ígéri: "Veletek vagyok a világ végezetéig, minden napon!"... Ez azt jelenti: Veled is, velem is itt van Ő, s így az elfogadásunk már nem teljesíthetetlen isteni kívánság, hanem megélhető, békességet adó valóság.

Jóllehet a krízisekben mindig kiderül az igazság, s ha nem is érvényesül mindig, de amikor "mélyre kerülünk", akkor nem igazán látjuk a rosszban a jó dolgokat. A fájdalom furcsa helyzeteket produkál, olyanokat is, amire nem is gondolnánk. A kétségbeesés, a kiúttalanság előhívhat olyan válaszreakciót is, ami teljesen ellentétes az általánosan elvárhatóval.

Az egyik ilyen helyzet, amikor a halál hatalmát érezzük meg. Súlyos betegség, a közelgő vég vagy már szerettünk elvesztése olyan árnyékot vethet életünkre, amely ha ideiglenesen is, de teljesen megbéníthatja az addigi megszokott életmenetelünket. Ami addig alapvető természetességgel működött, az egyik pillanatról a másikra végérvényesen, javíthatatlanul elromlott. Normális tehát a reakciónk, hogy megijedünk. Aki nem fél a haláltól, az még soha nem volt halálközelben, vakmerő vagy magának is hazudik. A haláltól mindenki fél, még a legbátrabbak szívében is ott a félelem, de a szeretetük ennél sokkal nagyobb, s az elűz minden szorongást...

A hívő lélek Ahhoz kiált, Akinek hatalma van minden felett, Ő az Élet és a Halál URa... Az igazi nyomorúság nem a magunk elmúlásától való félelem, hanem az, hogy a ránk bízott, fölülről kapott feladatot nem tudjuk bevégezni. Aki gyermeket nevel(t), az jól tudja, milyen megnyugvás, ha gyermekeik végre "megállnak a saját lábukon", s élik a maguk felnőtt életét, amelyben ők is képesek már másokért, elsősorban az övéikért felelősséget hordozni. Ebben a küzdelemben a hívő ember beismeri, hogy "egyedül bizony nem megy". Kell a segítő, hozzáillő társ, de ezen túl az Isten kegyelme is. Kegyelem nélkül ugyanis könnyen felmorzsolódhat minden életkedvünk, s energiánk. Isten megtapasztalt szeretete viszont naponta arra biztat, hogy alázattal fogadjuk el sorsunkat, s amit kaptunk és még kapunk Mennyei Atyánktól, azért legyünk nagyon hálásak.

Amikor személyesen megtapasztaljuk a gondviselés csodáját, akkor a túláradó örömünkben, izgatottsággal teli egyfajta tanácstalanságunkban a megfelelő szavakat keressük annak az érzésnek a kifejezésére, amit egyszerűen, "csak" hálának nevezünk. Miért bonyolítjuk azt, ami ilyen egyszerű? A választ egy kérdés adhatja meg: Miért csacsognak a szerelmes szívek annyit, s miért dalolnak tavasszal annyit a madarak? Azért, mert a hála, az élet szava. Aki nem tud hálát adni, az tulajdonképpen - már - halott.

Nagyon sok, túlságosan is sok azoknak a száma (az 50-60 évvel ezelőtti statisztika szerint százalékos»!« arányban háromszázszor több...), akik súlyos-félsúlyos depressziójuk rácsa mögül nézik kedvtelenül a világot, s alig van valami, ami kimozdíthatja őket monoton egykedvűségükből. Modern korunk emberének újra fel kell fedeznie: az ember hálaadásra teremtett lény, s aki hálátlan az bizony nemcsak környezetét, de önmagát is mérgezi. Sokan így védekeznek : "Na de miért legyek hálás? Nézzétek meg a körülményeimet, hogyan élek... Hát élet ez?" Aki csak az őt körülvevő eseményeket nézi, s egy kicsit sem tekint fölfelé, az Péterhez hasonlóan süllyedni fog az élet hullámai között. Aki viszont felnéz, az észreveszi a gondviselés küldte segítő kezeket, s megmenekül. Aki folyamatosan hálaadásban él, az tudja, hogy ő maga is a Gondviselés "keze", amit egyszerűen szolgálatnak nevezünk. A szolgálat sem más, mint hálaadás. "Szolgáljatok az Úrnak örömmel!" - írja a zsoltáros. Aki tehát nem hála gyanánt - "köszönöm"-ként, ahogy Luther mondja - szolgál, az csak szolgáltatást nyújt... Megkeseredett papok, szenvedélybeteg lelkészek, kisiklott életű prédikátorok, ellentmondásosságban élő hívek sokasága jelzi, hogy hálaadás nélkül bizony nem megy...

Amikor kikopik a köszönöm az emberek lelkéből, amikor már elfelejtenek jót kívánni a másiknak, amikor a hála szép csendben kivész az emberek hétköznapjaiból - akkor kezd bomlani egy közösség. A bomlásnak szaga van, s ez mindig irtózatos bűzzel jár... S ha már nagyon megundorodott az ember a bűn émelyítően büdös szagától, akkor hajlandó csak vissztérni Istenéhez, s elkezdeni újra hálaadó életét, mert ismételten átérzi, hogy a hálaadás, a lét legcsodálatosabb, nélkülözhetetlen, csodálatos illata...

Amennyire a szeretet és a szabadság szárnyakat képes adni, olyannyira visszahúz a bűn, s az ahhoz tapadó lelkiismeret-furdalás. Csak idő kérdése, hogy a vétkek, életvezetési hibák következményeinek lelki terhe mikor válik elviselhetetlenné, s rántja magával a hétköznapok józan gondolkodását. Amit a világban hibaként, kudarcként emlegetnek, azt a hívő ember bűnnek nevezi. Elvállalni a személyes felelősséget csakis a beletás készségével lehetséges. "A bajnak soha nincs gazdája." - tartja a népi szólás, viszont a rossz megcselekvésének a következményeit valaki(k)nek mindig el kell hordozni. Az is a megfigyelésen alapuló igazság, hogy általában a vétlenek szenvedik meg, hordozzák el a bűnök következményeit.

Aki lelki érésének eljut abba a szakaszába, hogy fáj neki az igazságtalanság, teher neki a rossz, az szabadulni akar a bűntől. Attól, ami visszahúzza őt, hogy a lélek szabadságát, a lelkiismeret terhétől való szabadulás örömét megélje. Addig, amíg nem tapasztalja meg a megszabadítás örömét, addig korrigálni sem tudja hibás életpályáját, de még a jóvátételt sem tudja elkezdeni. A változás igénye ott lapul mindenki szívében, de a változtatáshoz az erőt, az első lépések megtételéhez a bátorságot fölülről kapjuk. Ezért vallják a keresztények (krisztuskövetők), hogy egyedül nem megy...

Aki belenéz a törvény tükrébe, s meglátja benne elesettségét, s az Isten nagyságát, az bizony megriad, sőt félhet is. A középkori ember egyenesen rettegett az Istentől, s nem merte elhinni, hogy a Mennyei Atyja kegyelmes. Az alázatos ember beismeri, hogy megérdemli a büntetést, de azért ő is szeretne szabadulni a következményektől. Van azonban olyan eset is, amikor az ember magát bünteti, hogy lelkiismeretének tüzét valamelyest oltsa ezzel... A végső, feloldozó szó azonban csak az Istentől jöhet. Egyedül neki van hatalma, hogy a bűnöket megbocsássa. A megbocsátás nem jogi kategória, hanem lehetőség, amelyet nem az ember, hanem az Isten teremt. Ezért a bűnbocsánatból élők jól tudják, hogy életük megoldása a keresztfa titkában van, s a "keresztalja" pedig az a hely, ahonnan szemlélve a világot, s önmagukat, az egyedül helyes értékrendet építhetik föl.

A görög nyelvű újszövetségben két szó van a szeretetre: az egyik a fíleó (kedvelek), a másik az agapeó (önfeláldozásra készen szeretek). Az utóbbit mindig olyan szövegösszefüggésben találjuk, amikor az Isten szeret. Így ebben az esetben - szerintem - a helyes fordítás így hangzik: "Ne imádjátok a világot!" Nos, ez egészen más jelentéstartalommal bír! Gyanítom, hogy egy fényt habzsolni vágyó fiatal nehezen értheti meg, mi jelent az, hogy "Ne szeresd a világot!"... Már szinte hallom is a reakciót: "Akkor meg minek élünk?" Tény, hogy az egyik legnehezebb feladat az életben, hogy megértsük, miért jön elő minden világvallásban, a világról való lemondás igénye. Esetleg létünk egyik szükségszerűségéről van szó?

Az élet olyan játék, amit szívesen játszunk, de egyszer az ÚRIsten kiveszi a kezünkből azt. Sírni, toporzékolni, hisztizni lehet, de semmi értelme. Ha éveink száma letelik, akkor menni kell, vége a játéknak... Tűnhet ez igazságtalanságnak, de ahogyan a gyermekkor csodálatos ideje is elmúlik egyszer, úgy az életünk is - s ki tudja, talán odaát újabb, szebb "játékok" várnak ránk...

Imádni a világot, megvetni az Istent... - sok embertársunk életfilozófiájának alapja ez, csak más szavakkal, más intenzitású "felhangokkal" - de a lényegen ez nem változtat semmit: Számukra első az egójuk, mindenekelőtt, s fölött az Én, s aztán alig jut hely a másik embernek. Talán azoknak még igen, akikkel a kölcsönös előnyök alapján állnak kapcsolatban, de az Istennek a legvégén már semmi, se hely, se idő nem jut. Következtetésük szerint: Isten nélkül - s ez a látszat - könnyebb megugrani az akadályokat. Az igazság mégis a fordítottja: Istennel könnyebb, s Isten nélkül pedig keservesen nehéz! Nincs kínzóbb ugyanis annál, mintha valaki teljesen egyedül érzi magát...

Az evolúcionisták legnagyobb tévedése, hogy az (élő)világ fejlődésében hisznek. Amikor minden kopik, s fárad, s végül elmúlik a világban, miért lenne ez másképpen a bonyolultabb rendszerekben? Egyáltalán, mi lenne az az erő, ami a koplikáltabb, a magasabbszintű együttállásra inspirálná az egyszerűt? Nem inkább fordítva van, hogy minden az alap-állapotra törekszik? Olyan nincs, hogy a csavar saját magát meghúzza, éppen ellenkezőleg, idővel inkább kilazul. Nos, a világegyetem csavarjainál (atomok) sincs ez másképpen. Az bizonyos, hogy a történelemben újabb és újabb játékokat találunk ki magunknak, de az egyetemes játékszabályokat nem mi állítottuk fel... Illúzió tehát azt hinni, hogy hatalmunk van a múlandóság fölött....

Ezért, aki a végső igazságot, a realitást, s az ezzel együttjáró megnyugvást keresi, az nem kerülheti meg a Teremtő Istenét. Aki viszont belesimul az Ő akaratába, annak életében helyére kerülnek a dolgok. Többé nem lesz foglya az anyagnak és kívánságainak, nem kérkedik azzal, ami nem az övé, hiszen csak "kölcsönbe" kapta az életet, s annak minden lehetőségét, de nem is akarja azt mindenáron kisajátítani, hanem csak egyszerűen, de olyan komolyan s szépen akar játszani vele, ahogyan az Isten azt a kezdetektől eltervezte...

Bármennyire is jól hangzik: "Mondj egy mondatot, s megmondom ki vagy!" - a másik megismeréséhez sok-sok beszélgetésre, azaz időre van szükség. Az idővel pedig - mivel egyre inkább fogyatkozó "portékáról" van szó, s éveink előrehaladtával ez mindjobban kikristályosodik - szeretnénk ügyesebben bánni, szeretnénk azt effektívebben felhasználni, jó lenne tehát "rövidíteni"... Azt jól tudjuk, hogy gondolataink határozzák meg cselekedeteinket, de az igazán minket irányító gondolatokat sokszor nem merjük kimondani, azaz mégsem szavaink, hanem cselekedeteink mutatják meg, kik is vagyunk valójában és kicsoda az, aki velünk szemben áll. Az ember megítélése tehát sokkal bonyolultabb feladat, ezért óv minket Jézus: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" Ki az igaz, ki a bűnös? Jó lenne, ha ezt rögtön, kapcsolataink elején kiderülne. Sajnos ez nem így van, ráadásul a Biblia bűn-, s igazságfogalma egészen más, mint az emberek általános elképzelése a rosszról, s a jog-adta igazságról. Vannak azonban apró jelek, amelyek jól mutatják az irányt.

Az igaz ember nem csinál (farag) magának istenszobrot. No de ki az, aki ilyen visszamaradott lenne a 21. században? "Felvilágosult, racionális világban élünk, - nemde?" Nyilvánvaló, hogy nem istenszobrocskákról van szó, amivel szívesen körbevette magát a régi korok embere, hogy kultikus tiszteletükön keresztül védelmet nyerjen. Luther Márton igen találóan mondja: "Kinek, mi a legfontosabb, az az istene, vagyis az irányítja életét". S így már mindjárt más megvilágításba kerülnek azok a "faragványok, csinálmányok", (bálványok), amikkel szívesen körbeveszi magát korunk technika-hitű embere, hogy ezek mennyiségétől/minőségétől remélje boldogságát. Hiába fordul önmaga státuszszimbólumos csinálmányai felé kultikus elszánással, amit az emberkéz készít, azt hamarabb megemészti a moly, s a rozsda, mint gondolnánk... s bizony, a hozzá fűzött remények igen hamar szertefoszlanak.

Aki Istent tiszteli, s szereti, az kerüli a természetellenest, s igyekszik természetesen élni. A "környezettudatos" életnek manapság nagy reklámot csinálnak, s bár egyre többen belátják ennek fontosságát, a várt hatás egyelőre elmarad. A hívő ember "istentudatos" léte is a felelősségre épül, de összehasonlíthatatlanul nagyobb távlatú. Aki tiszteli Teremtőjét, az egyben azzal is tisztában van, hogy Isten számonkéri rajta természetellenes cselekedeteit. A megoldás az istenes élethez a naponkénti imádságban rejlik, melyben nemcsak bölcsességet kérhetünk, de életünk vezetesét átengedhetjük Annak, aki Gondviselésével biztonsággal elvezet a célhoz.

Talán nincs is szebb természeti jelenség, mint a szivárvány. Gyerekkorom nyarai jutnak eszembe, amikor egy-egy forró délutáni esőzés után - strandpapucsban vagy anélkül - a traktorkerekek barázdálta földutak megteltek vízzel, s pajtásaimmmal együtt botokkal vagy éppen a kiskertből kölcsenvett "kapirccsal" vidámkodva utat vájtunk a felpuhult földben az összegyűlt vizeknek, hogy aztán ezerliterszám az útmenti árkokba folyhassanak. Különös illata van ilyenkor a fáknak és virágoknak, ilyenkor harapni lehet a csöndet, amit csak a madarak köszönöm-éneke szakít meg, s a langyossá vált feketeföld simogatása nagy valószínűséggel ilyenkor alakítja-érleli bennünk az anyaföld "libabőrös" szeretetét...

Felnőtt fejjel is - ha van időnk felnézni az égre - rácsodálkozunk a horizont és ég közé feszült megszámlálhatatlan árnyalatú óriási félkörívre. A JóIsten ég és föld közé támasztott színpompás óriási kocsikerekének másik fele a földben látszik tovább folytatódni - nem látjuk, de érezzük és tudjuk, ha az ég szivárványcsodája járja át a földet, akkor válik igazán "kerekké" a világ.

A Biblia első lapjain a szivárvány az Isten szövetségkötésének a pecsétje. Az égi félpecsét másik felét a mi szívünkbe "álmodja" bele az Isten. Ha jut hely a szívünkben az Örökkévalónak, akkor ott "megpihen", s az álom valósággá válik: létrejön a szövetség Isten és az ember, a Teremtő és a teremtmény között. Ebből a harmóniából merítve leszünk aztán képesek az áldozathozatalra is. Mert a nyugtalan szív önző, s csak magára gondol, a megbékéltbe azonban belefér szinte az egész a világ.

Az anyagelvű ember - mindegy hogy materialista vagy kapitalista, az érem két oldaláról van szó csupán - a megfogható, a megszámolható eredményt tartja "áldásnak", pedig az csak siker... A siker a vízszintes, a földi világban elérhető cél, melynek komoly ára van, s valakinek ezt az árat meg kell fizetnie. Siker nincs befektetett energia nélkül, de aki sokat áldoz, azért még nem biztos, hogy a sikeres is lesz - siker délibábos igézetében élők ezt a tényt gyakran elfelejtik.

A hívő ember a függőleges, a fenti világ felé nyitott, s annak "eredményeit" keresi. Az égi sikert áldásnak nevezik. Ez nem megszámolható, de persze van megfogható vetülete is. A jézusi figyelmeztetés: "Keressétek először az Isten országát, s a többi ráadásul megadatik néktek!" arra hívja fel a figyelmet, hogy az első a fontos, a második pedig akkor értékelődik fel, csak akkor kerül a helyére, ha "fenti" igazságokra szomjazunk, s azok szerint alakítjuk életünket. Az áldást nem lehet megvenni, sem kiérdemelni. Annak elnyerésében haszontalan minden igyekezet. Ennek igen egyszerű oka van: az ajándék azért ajándék, mert nem mi fizetjük meg az árát, s nem is érdemeinkre való tekintettel kapjuk... ha így lenne, akkor azt már juttatásnak, ellenszolgáltatásnak neveznénk.

A hit mindig fölfelé tekint, Jézus ikonográfiában használatos tipikus kéztartása nemcsak a szentháromság ill. a kettős természet tanát hivatott jelképezni, de a mutató-, s középső ujj alázatosan meghajló, de mégis fölfelé mutató "eskü-tartása" a lét értelmét hordozza: alázatban fölfelé. Ezért a hit önmagában még nem érték. A hitvallás annyiban segítség, hogy a másik kiszámíthatóbbá válik. Van aki önmaga erejében, okosságában hisz, s vannak akik a vagyonukban, s megint mások a kapcsolati tőkéjükben, az egységben vagy éppen világnézeti elveikben. A keresztény ember ha reménykedik is néha-néha emberekben, alapjában véve csakis Istennek hisz. Ezért ha csalódik is embertársában, egyházában, gyülekezetében, papjában... az Istenben soha, Istenben ugyanis hisz.

A hit csodája abban rejlik, hogy válasz helyet megoldást kínál. Az anya ölén megpihenő kicsiny gyermeknek nem hideg, tárgyilagos magyarázatra, hanem édesanyai jelenlétre, annak biztonságot, megnyugvást, elrejtettséget sugárzó szeretetére van szüksége. S aki meglátta, s átérezte már egyszer ebben a létezésének értékeit, az jól tudja, hogy miért, s mennyire kell a lelkünknek megpihenni az Istenben.

Az áldás nem más, mint megnyugtató fogadása az Istentől jövő életerőnek. Ennek van testi, lelki, szellemi vetülete, de egyiket a másik ellen csak azok játszák ki, akiknek a szíve az égi és földi javak begyűjtésének mohó szándékai között feszül. Ez a megosztottság szüli a törvényeskedést, ez a melegágya a szektásodásnak minden vallásban. Áldást kívánni tehát a legnagyszerűbb dolog a világon! Legyen az egy "Isten áldjon!" vagy "Az ÚRIsten őrizzen!" - a lényeg ugyanaz. Mára az "Adjon Isten, jó napot!"-ból az Isten kimaradt... Maradt a "Jó napot!", elfelejtvén azt, hogy a "jó nap" csak akkor válik valósággá, ha mindent az Isten kezéből veszünk.

Az archaikus csengésű Károli-féle evangélium-fordítás talán méginkább felidézi bennünk, hogy Isten országáról szólni, beszélni, azt hirdetni - költészet nélkül nem lehet. Ahogyan a valóságot leginkább a költészet tudja magába zárni, úgy az Istent is csak a himnikus gondolatok képesek emberek közé hozni. Szépen szólni és élni: himnusz.

Isten országának beteljesedése az élet szavának, az evangéliumnak a meghirdetését jelenti. Az "evangyéliom", a jó hír az, hogy Isten itt van köztünk, bennünk van - és ha mi a szeretetben vagyunk - Őbenne vagyunk.. Ennél pontosabb meghatározást is lehetne adni, de Isten az életet nem "fejtörésre" szánta, hanem megélésre, hogy átéljük benne a növekedés és a kegyelem, az elhordozás a gondviselés, s különösen a megbocsátás titkait. Mindezekhez persze idő szükségeltetik, amit a ma embere ugyan eszelősen igyekszik kihasználni, de mégsem él vele. Generációk nőttek fel, az idő esztelen "agyonütésében" - károsítva a jelent, önmagukat és jövőjüket, sőt saját örökkévalóságukat is. Mert aki nem gondol Istenére, az abban a szörnyű látszatban élheti le az életét, hogy idejét a legérdemesebbel tölti... "Gondolj a te Teremtődre, ifjúságodnak idején"

De mi is az Isten országa? Megtalálni az "érdemest", az ér-nemest, azaz visszamenni, ahhoz a nemes forráshoz, ahonnan minden ered, azaz megtalálni az Istent magát. Ha átéltem, s tudom, hogy honnan fakad életem, s hová tart, akkor enyém lehet az életemben a hegyi patak vidám csobogása és szédítő vágtája, a folyó bátor szaladása és sziklákat görgető ereje, de átélhetem a megnyugvás kanyargós méltóságát is, hogy cseppnyi létem végül beleérjen az Isten minden kérdésemet megválaszoló Végtelen Szeretet-Óceánjába.

"Na azért Te sem vagy egy angyal!" - hangzik el sokszor a felelősség megosztásának, elhárításának, másikra testálásának köznapi formulája. Angyal szavunk a görög "angelosszal" cseng össze, ami küldöttet jelent. Kár, hogy elfelette az ember, hogy mi az Isten akarata: a szeretet küldöttévé válni itt a földön. Az angyalok tehát abban segítenek, hogy ne felejtsük el mi az Isten akarata.

Ámulatba ejtő, hogy az embert, a porból valót, az Ádámot milyen státuszba helyezi a Teremtő. Érdekes, hogy az Ádám szónak nincs hím- és nőneme a héber nyelvben, mert az ádám mindig az emberi fajt, vagy az Isten által alkotott, emberhez méltó, érték-őrző és értékteremtő,minőségi értelemben vett teremtményt jelenti. Sőt, többes számú alakja sincs, tehát mint - ma úgy mondanánk - a nagybetűvel írt az Ember.

Az tehát, hogy halandóságunkban az Isten segítségével egyedülálló, soha vissza nem térő arculatunkat kell felmutatni, a legnagyobb méltóság! A legfontosabb tehát, hogy rövidre szabott életünkben a tőle kapott istenképűséget tükröző emberek tudjuk lenni és maradni... azaz felelősséggel szeressünk.

Jól megmondani! - ezt mindig is kedvelte az ember. Az igazság vagy vélt igazság hangoztatása mindig beváltotta a hozzá fűződő reményeket... Aki megtalálta helyét a teremtettségben, azt az igazság megtartja továbbra is alázatos természetében, aki pedig elégedtlen önmagával, nem tudja hol a helye, az irígykedik az egész világra, s többnyire haragban áll mindenkivel. De ki mondja (meg) az igazságot?

Divatosan öltözött, ráncok nélkül hibátlan fogsorral az egészség reklámfigurájaként a stúdiók művilágából kamerába mosolygó megmondó-emberek sokakat elhitetnek, hogy az igazságot csakis ők, csakis most, s természetesen kizárólag csak nekünk - mert olyan hűségesek vagyunk az adott csatornához - elmondják. Nem is gondolják meg sokan, hogy egy természetellenes "művilág" a média világa milyen nagy hatással van rájuk, s gyermekeikre. Tanulmány bizonyítja, hogy a gyermekek tévénézését illetően Európában mi vagyunk a legengedékenyebbek. Azt gondolom, nemcsak ebben, sok minden másban is rossz példát adnak a felelőtlen szülők: cigaretta, alkohol...

De hol az igazság? Sem bal oldalon, sem középen, nem is a jobb oldalon, s nem is lent, az igazság csakis odafönt van. Nem is a bársonyszékek hatalmi világában, hanem az Isten trónusának közelében... S amilyen távol van ez, olyan közel is, hiszen Isten Szentlelke bennünk él. Érezzük, hogy mi a jó, s mi a rossz, s miközben lubickolunk a számunkra rossz élvezeteiben, nagyon is jól tudjuk, hogy ennnek ára van, de önzésünk elnyomja a lelkiismeretünk hangját.

Éppen ezért azt is megérezzük, hogy ki az, aki az Istent szólja, s ki az, aki a maga bölcsességét. A szószék alatt ülő fejkendős Mari néni - jóllehet nincs akadémiai tudományos fokozata teológiából -, de az először hallott lelkész prédikációjának a végén nagy biztonsággal meg tudja mondani, milyen ember az, aki odabátorkodott a szószék magasságába. Bizony a hitelesség pecsétjét az Isten Szentlelke nyomja rá szavainkra, s nem a mi okosságunk! A prófétát régen látónak hívták, mert látta előre azt, amit kortársai nem láttak. A mai kor embere sok-sok dolgot nem akar látni, mert ha azokkal ütközne, akkor változtatni kellene addigi életén, a változtatáshoz, s a megváltozáshoz pedig nemcsak elszánás, s erő, de következetesség is szükségeltetik. Jaj tehát azoknak, akik önmaguktól nem látják meg Istent, mert számukra nem a Teremtőjük, életük alkotója és megtartója, hanem önmaguk a legeslegfontosabbak, s ezért a "maguk esze" irányítja egész életüket.