Veszekedés... "Hát igen! Minden kapcsolat megél mélypontokat!" Ilyen és ehhez hasonló bölcsességet hallunk, amikor egy-egy krízis túllépi a család, a kisközösség határait. Amikor publikussá válik, ami tulajdonképpen magánügy - azaz két ember, no meg a JóIsten ügye, akkor derül ki milyen óriási feszültségek vannak emberekben. Az emberek háromnegyed része képtelen elfogadott keretek között tartani agresszióját, melynek kiváltó oka többnyire a tehetetlenség, a megoldás hiánya miatti fájdalom.

Pál apostol - mint aki nem élt házasságban, s éppen ezért csak elméleti jótanácsokkal szolgál - krízis-megoldásai nem mentesek a kliséktől... Ugyanakkor megérezhetjük benne a törekvést az egységre, mely minden harmóniának a kezdete, az alapja. A nők engedelmessége férjeik akaratának, a férfiak szeretete asszonyaik irányában csak akkor adná a megoldást, ha egyik és másik fél is a szexusától mentes emberségében perfekt lenne -, de nem ez a helyzet. Párkapcsolatok százezrei-milliói bomlanak fel naponta, mert a média-programozta ideálist hajszolja úgy az egyik, mint a másik nem. Sőt, a második, a harmadik kapcsolatában is a tökéletest keresik, s végül kompromisszumot kötnek: "Ilyen jutott... ezt adta a JóIsten!" (A JóIstennek persze más volt a terve, de ha a teremtettségbeli eredeti elgondolásába nem kíván az ember belesimulni, akkor a következményeket kénytelen elhordozni.) A megoldás nem a (nemlétező)perfekt hajszolása, hanem az ideális megtalálása, aki páromként, társamként, velem együtt tanulni kívánja a perfekciót, azaz kívánja az egységet, a harmóniát, s ezért velem együtt képes az erőfeszítésekre, az áldozathozatalra.

Milyen érdekes, hogy lángszavú prédikátorok mekkora elszánással hirdetik a halál utáni életet, de a halál előtti életről szinte alig mondanak valamit. Többnyire törvényeskedő elgondolásokat, évezredek keresztény tapasztalásait dogmákba sűrített, elvont igazságaival "bombázzák" híveiket - többnyire haszontalanul. Az "itt és mostban", a hétköznapokban, nekem személyesen Jézus tanítása segít(het), ezért fontos a Mester kijelentéseit újra és újra forgatni a szívünkben. Ha Krisztus lelkülete nem járja át egész életünket, akkor csupán szerepeket próbálunk jól eljátszani, elvárásoknak igyekszünk megfelelni, de nem jutunk el az isteni szeretet természetességére, mely körbefonja életünk minden területét, hogy harmóniában legyünk férjek és feleségek, családapák és családanyák, istenképűségre rendelet EMBEREK...

"Az élet nem csak evés és ivás!" - hányszor hallottuk már ezt kijelentést. Mondták ezt talán nekünk is, jószándékkal, életvezetési bölcsesség gyanánt. S milyen igaz, ha valaki nem talál másban örömet, csak az evésben és az ivásban, annak nagyon hamar szembe kell néznie a következményekkel: elhízás, függéség... Az ember ott kezdi elveszíteni embervoltát, amikor már csak a megehetőn, a megihatón, az élvezhetőn tájékozódik, ez határozza meg egész létét. Nem az a baj tehát, ha eszünk és iszunk, hanem az, ha csak eszünk és csak iszunk, de van ennél még fontosabb dolog: a hálaadás. Hálaadással enni és inni, hálaadással fogadni mindazt, ami a testnek élvezet nem más, mint a bölcs életvezetés, az istenes élet.

A prédikátor azonban megtoldja bölcsességét még valamivel. Jól élni lehet mások nyakán, mások nyomorúságából, kihasználva a gyengét, az elesettet. Lehet jól élni hazudozás, spekuláció, hamis ígéretek árán is, de ezt elveti a prédikátor, s elvetik a biblikusan gondolkodó emberek is. A munka ugyanis rendkívül fontos! Isten azért adta a munka lehetőségét, hogy ezen keresztül szolgáljunk egymásnak.

Ma Európában 20 millió(!) munkanélküli van. Az EU alapokmányába azért nem kerülhetet be még indirekt módon sem, hogy keresztény és zsidó gyökerű kultúráról, jogrendszerről van szó, mert akkor az ezzel együttjáró Istenfogalomból viszonylag könnyen levezethető, hogy a munkához mindenkinek joga van... Most pedig nincs. Az általános foglalkoztatottság mint mindenkori célja a társdalomnak hamarosan megoldódik, de ennek oka nem a "jó politika", hanem az, hogy nincs elég fiatal munkaerő, a jóléti világban az emberek nem vállalnak gyermekeket. Nem volt ez másképpen Rómában sem! A római patrícius ifjak és lányok inkább fényes lakomákon múlatták az időt, s bizony a szenátusnak kellett rendeletileg közbelépnie, hogy a fiatalok házasodjanak, mert a közhivatalokat csak rómaiak tölthették be...

Jól élni a magunk fáradságos munkájából azt jelenti, hogy ami kell az életünk méltósággal való megéléséhez, azért megdolgozunk. Így értékesebb lesz a cél, de egyben a célhoz vezető út is nemesedik. Nemtelenül elért eredmények átkot hoznak az emberek életébe, Isten törvényeit betartva megszerzett javak áldást sugároznak mások életébe is.

Szent Jeromos - latinul Hieronymus - 340 és 420 között élt ókeresztény író, egyházatya, aki egyébként a régészek és levéltárosok védőszentje. Neve összefonódik a legáltalánosabban használt latin fordítású Bibliával, a Vulgatával. 382-ben Rómába utazik, ahol I. Damasus pápa megbízta a Biblia latin szövegének (a Vetus Latina) néven ismert korábbi latin fordításnak revíziójával, melynek eredménye lesz az előbb említett Vulgata. A feladat Jeromos egész további életére döntő hatással volt. Tudjuk róla azt is, hogy Rómában egy aszkéta kör élén állt, s gyaníthatóan ebbéli habitusa rányomta bélyegét teológiai gondolkodására is. Talán ennek is "köszönhetően" bibliafordításába "becsúszott" egy értelmezésbeli elhajlás. A görög metanója (megtérés) szót poenitenciának (bűnbánatnak) fordítja... s ezzel évszázadokra meghatározza a nyugati egyház teológiai gondolkodásának irányát, és így az átlagember életszemléletét is alapjaiban befolyásolta az üdvösség "kiérdemlésének" egyház-hirdette teljesítmény-elvűsége. Minden, ami vágyat kelt az bűnös, elvetendő és istentelen. S minél természetellenesebbek voltak a fojtási mechanizmusok, annál szélsőségesebbek voltak a feloldást propagáló nézetek is. Ma sincs ez másképpen...

De hogyan értelmezzük ezt a régies csengésű, mára a hétköznapi nyelvből kikopott szót, a "paráznaság"-ot? A magyar értelmező szótár szerint az erkölcstelen és kicsapongó életet élő ember életvitelét, cselekedeteit nevezhetjük paráznaságnak. Az egyéni vélemények viszont már megoszlanak annak megítélésében, hogy mit nevezhetünk erkölcstelennek, vagyis paráznaságnak. Vannak, akik csak a prostitúciót tekintik paráznaságnak. Vannak, akik a homoszexuális cselekményt vagy életformát minősítik így. Vannak, akik csak a házasságon kívül történő szexuális életet tekintik paráznaságnak. Sokféle gondolkodás található a keresztények között is, mint a világban: Vannak, akik nem tekintik paráznaságnak a házasság előtti szexuális életet, míg mások viszont igen. Vannak, akik csak a házasságban élők félrelépését tekintik paráznaságnak. Vannak, akik még a házastársak szexuális életét is paráznaságnak tekintik, ha az nem gyermekáldás érdekében történik.

A héber nyelv eredeti jelentése szerint pontosabb volna a fordítás akkor, ha az lenne írva, hogy “Ne légy házasságtörő!” A bibliai gondolkodás szerint viszont a házasság törést szenvedhet már akkor is, mielőtt még megkötötték volna. Minden olyan szexuális cselekmény, ami nem a házastárssal együtt valósul meg, azt paráznaságnak, azaz házasságtörésnek kell tekinteni. A leendő házasság tisztaságát is megtöri minden ilyen cselekmény, a leendő házastárs ellen elkövetett bűnnek kell tekinteni, a hűtlenség megnyilatkozásának. Isten csodálatosan szépnek teremtette meg a férfi és a nő egyesülésében megvalósuló házasságot, amit viszon t lehet rosszul is alkalmazni és gyakorolni.

Mivel a házasság a ragaszkodó szeretet szövetségét jelenti, ezért a paráznaság hűtlenséget jelent a házastárs iránt, másfelől pedig erőszakos megsértését jelenti egy másik házasság szövetségének. A házasságtörés, vagyis a paráznaság lényege tehát abban áll, hogy csődöt mondott a hűség, és ennek kibontakozása a szív mélyén indul meg és teljesedik ki. Ezért kell a szívünkre ügyelni, hogy tisztátalanságok, szenvedélyek, gonosz kívánságok ne verhessenek benne gyökeret...

Isten életet védő "rendelkezései" nyilvánvalóak: Ne tedd, ne kívánd, vigyázz rá... Ennek ellenére mégsem azt tesszük, ami javunkra van! Gazdasági- és kulturális arogancia, profit-érdekek mindenekfölé-helyezése, az élet alapvető törvényeinek - élni és élni hagyni - figyelmen kívül hagyása jellemzi a modern embert.

Néhány jellemző adat: Az eddig kibányászott szénhidrogének, s a még Földünk rejtett zugaiban lévők hőértéke mindösszesen annyi, amennyi napenergia másfél nap(!) alatt bolygónkat éri... Van itt tehát nap-, szél-, víz-, hullám-, és thermál-energia bőven! Az ember mégis a két legkárosabbat/legveszélyesebbet használja nagy örömmel: szénhidrogéneket (87%) s az atomenergiát...

Természetszerűleg a gazdaság nem az etikán tájékozódik, de ezt már megszokhattuk a civilizációban. A nagyobb kérdés, hogy az ember miért nem él közvetlen környezetében etikusabban? Miért nem éli szebben/jobban magánéletét, ha már a világ olyan amilyen? Elénk adta a JóIsten a jót és rosszat, s mi meggyőződéssel a halált választjuk az élet helyett! Ennyire nem értenénk az Életet? Krisztus Urunk halála jelzi, hogy az emberi fajjal alapvető probléma van: Megfeszíti a Szeretetet, s őrjöngve éljenzi a bűnt... Élmény-ivászatunknak hamarosan meglesz az eredménye: Nem lesz tiszta vizünk, élelmünk, nem leszenk egészségesek gyermekeink... S amikor tömeges méretekben kezdjük el megérezni esztelenségünk visszafordíthatatlan következményeit, akkor "lészen ott sírás és fogaknak csikorgatása"... Ahhoz, hogy poklot csináljunk a teremtettségből, nem kell nekünk a Sátán segítsége, megy ez nekünk a magunk-választotta istentelenségünkkel is...

Az olyannyira várt és sokmindenre megoldást remélő 21. század elejét a közösség-, s család-romboló intézkedések jellemzik szerte a világban. Hivatkozási alap: a hatékonyság! Pedig nem azok a nemezetek és országok kerülnek majd ki győztesként (túlélőként) ebből a mesterségesen eladósított világ egzisztenciális kríziséből, melyek a makro- és mikro-ökonómia-mutatók, a tőzsdei árindexek alapján tájékozódnak... Túlélés bizony csak ott lesz, ahol visszafordulnak az Isten közösség-, s egyén-védő alapvető törvényeihez, s aszerint élnek. Elsősorban a családban. Ha a párkapcsolat, a családi élet "normális" - normális lesz a világ is...

Isten törvényei szerint élni jó, de az önző ember ennek az ellenkezőjét hiszi. Kevesebb egoista márpedig nem akkor lesz, ha mértéktelenül kielégítést nyernek a vágyak, hanem akkor, ha visszanyeri közösségépítő értékét a munka, az alkotás szépsége, s az emberi találkozások mindig Isten felé emelő őszintesége békességet teremt az emberi szívekben.

Még mielőtt a rangsorolás vagy a "beskatulyázás" bűnébe esnénk, szögezzük le: a gondolkodás - nem a spekuláció! - is munka. Vannak vallások, illetve vallásokon belül különböző irányzatok, melyek szigorú előírásaikkal tömegeket vonzanak... Az ok egyszerű: igen hálásak vagyunk, ha tudjuk mi a dolgunk, ha valaki (végre!9 megmondja, konkrétan mit is kell tenni. A tanácstalanság ugyanis félelmet kelt, a félelem igen hamar agresszív gondolatokat szül, s mint tudjuk: a harag, az mindig rossz tanácsadó. Aki eszelősen az előírásokhoz ragaszkodik, az biztonságot keres a döntési bizonytalanságában. Jóllehet mindenki tudja, hogy mi a jó, s mi a rossz, de az önzés, a kivagyiság "köde" elborítja az elméket, aztán végül nem a józan eszünk, hanem rendezetlen érzéseink határozzák meg döntéseink irányát. Pedig tudhatnánk: "Eléd adtam a jót, s a rosszat, válaszd az életet!"

Saul-Pál - aki belülről ismerte a törvény-vezérelte zsidó életet - sőt rabbitanítványként arra szánta egész életét, hogy tanításával majd rendet teremt az el/megtévedt, krisztuskövetők/keresztények fejében is - a damaszkuszi úton rádöbbent, van nagyobb erő is a törvénynél: az Isten Elfogadó Szeretete. Ennek az Erőnek engedelmeskedve az ember minden korban, minden helyzetben kiléphet a maga fabrikálta (jog/bot-csinálta) látásának szemellenzősségéből, hiszen Isten nem a szűkkeblűség és a csőlátás Istene, hanem a nagylelkűségé (megbocsátás) és a távlatoké.

Krisztus nem azért jött, hogy "szétverje" ezt a bűnös világot, hanem azért, hogy megmentse. Érdekes, hogy évszázadokon keresztül mégis milyen nagy intenzitással hirdette a keresztény egyház az ítéletet. A kisegyházak/szekták körében manapság is kedvelt két könyv a Szentírásból: Dániel próféta, s a Jelenések könyve. Apokaliptikus irodalmi termékként számtalan magyarázat, tanulmány, kommentár jelent meg e két szimbólumgazdag bibliai írás alapján. (Az ember már csak ilyen: végességéből fakadóan szeret a végidőkkel - gyakran végletekben gondolkodva - foglalkozni.)

Krisztus nem ítél(kezik)... Krisztus szeret. Éppen ezért az Ő világ(át)formáló/megváltó szeretete mondatja majd ki velünk - akkor és ott, a végső számadáskor - az önmagunk feletti elmarasztaló ítéletünket. Az Ő szeretetének "színről-színre" megtapasztalt teljessége ugyanis nem fogja engedni, hogy megfogalmazódjon bennünk bármiféle mentő magyarázat és hivatkozás, melyekbe itt a földi világban oly szívesen kapaszkodunk...

A keresztény ember is önző, szereti a jót... ezért igyekszik a Fény közelében lenni, s naponta keresi-kutatja, hogyan is követhetné Mesterét...

Azt tartják, az élet egy nagy sakkjátszma... A hasonlat igen találó, hiszen nemcsak a sakktáblán, de az életben is azok győznek - mindegy, hogy sötét vagy világos figurái az életnek, azaz a rossz vagy a jó oldalán állnak -, akik jóelőre kiszámolnak mindent. Minden lépést előre kiszámolni az élet nagy sakktábláján mégsem lehet, mert közben az "ellenfél" is lép, azaz a körülmények is változnak. Isten gondviselése, hogy olykor radikálisan beleszól az életünkbe. Ide-oda ugrándozó kiscsikós életvezetésünknek olykor komoly következményei lehetnek, s a baj csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha már megváltoztathatatlanul megtörtént.

Azt is mondják, hogy okos mindenki lehet, de bölccsé csak az válik, aki belesimul a JóIsten teremtői akaratába. Korunk "megvezetés-tudománya" a divat, a reklám, s a politika kifinomult eszköztárait használva ülteti el a lelkekbe a konkoly-ideológiákat, melyek az egyén többiek-fölött-állóságát hirdetik. Különb vagy, több vagy - ill. különb és több leszel, ha azt teszed amit mondunk -, s a szomorú mindebben, hogy az emberek füle "viszket az ilyen tanításokra". Hiába azonban minden jólinformáltság, hiába bíznak az emberek a "fülesekben", hiába hajszolják a "trendit" az élet fekete-fehér mezőin ugrálva, egyszer véget ér a játszma, s más "mezőkön" folytatódik.

Bölcs ember az, aki az Istenre mutat egész életével. Aki pedig bölcsnek képzeli magát, az kor-, párt-, bank-, karrier-, stb. -érdekek okos ideológusaként tör(ekszik) előre. A meglepetés, a nagy kiábrándulás általában mindig a végefelé történik, amikor a képzelt világ szertefoszlik, s kiderül mi is a valóság. A valóság az, hogy Isten az embert közösségbe teremtette - nem is érezzük magunkat jól csak akkor, ha közösségben vagyunk -, a közösség (másik ember) szolgálatára hívott el, s ebben élhetjük meg istenképűségünket, melynek jelenvalósága boldogít minket igazán...

Ki ne ismerné a régi bölcsességet: "Az idő majd begyógyít minden sebet..." Kár, hogy ez így nem igaz. Ha úgy lenne, ahogyan szeretnénk, akkor az idő múlásával a lelki sebek nyom nélkül begyógyulnának, a hiányt egyszercsak nem éreznénk többé, s ami megtörtént, azok következményei szertefoszlanának. Ilyen lehetőségünk azonban nincs! Ellenben megtapasztaljuk nemegyszer a múlt iszonyatos (de)formáló erejét, no meg azt is, hogy azok, akik nem számolnak a múlt hatalmával, azok egyik pillanatról a másikra "kifakadnak", s látszólag megmagyarázhatatlan okból krízisbe kerül az életük. Távol legyen tőlünk minden általánosítás, sablonos gondolkodás, s leegyszerűsítése az életnek - az Élet éppen azért olyan csodálatos, mert nincs rá mindenkor érvényes megoldási képletünk, személyünkre szabott megoldó algoritmusa pedig csak a JóIstennek van -, de a múlt bűneinek jelenünkben ható következményeit viszonylag könnyen tetten érhetjük...

Amíg az ember fiatal, nem sokat gondol arra, hogy idősebb korának életminőségét mennyire befolyásolják fiatalkori élményei. Pedig életünk első felének eseményei meghatározzák életünk másik felét. Ezért "boldog az, aki már ifjúkorában az ÚRral jár". (Előre old meg problémákat - ahogyan a bölcsek teszik!) Ugyanakkor egy alapjaiban rosszul indított életút is - a JóIsten kegyelméből - jó felé veheti az irányt, ez az Ő gondviselésének a "csodája": "Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt." A hívő ember sokszor megtapasztalja, hogy Mennyei Atyja úgy is tud ajándékozni, hogy közben elvesz... Tudatosan járni a bűn útját - mondván, hogy az Isten egyszer majd úgyis megbocsájt -, nem istenkísértés elsősorban, hanem istenképűségre teremtett életünk arculcsapása.

Egy bizonyos: Isten az Isten, s nem hajlandó "osztozni" a világ ricsajával-zajával. Elvárja - el is várhatja(!) -, hogy Ő legyen az első az életünkben, s nem a tizenkettedik... Vezérlő URa, s nem huszadrangú kiegészítője. Aki keresi és kívánja az Isten közelségét, az tudja igazán, mit jelent, amikor a lélek elcsendesül az Istennél! Terminusok-szabdalta életünket egységben kezdjük látni, rövidtávú céljaink távlatokba helyeződnek, s hit által létünk horizontján túlra is tekinthetünk. Életünk ilyetén látásában kapunk megynyugvást és elrejtettséget, erőt és megújulást, derűt és szolgálatra kész szívet...

Vannak értékek, melyek nem változnak... Jóllehet különböző korok másként ítélik meg ugyanazt, de ami építi a közösséget, ami elrejtettséget, megnyugvást, kiteljesedést ad az egyénnek - az mindig érték marad. A hívő ember ezeket Isten-kapcsolatából vezeti le, ezért ami onnan felülről jön, az tökéletes. Tökéletlenné akkor válik, ha elfelejtjük Kitől jön az élet, Kitől van a szerelem, a szeretet és a hordozó közösség.

Aki nem látja, hogy az Istentől eltávolodva csak tékozol, az mélységeiben megéli a békétlenséget, az emberi kapcsolatokat tönkretevő stresszt, s sikereket hajszoló boldogtalanként éli az életét. Aki Jézusra hallgat, azaz követi tanítását, az gyűjt. Nem kuporgatva, zsugori módon csak magának, hanem mindig az adott közösségnek, amiben él. Tudja a krisztusi egyszeregyet: aki megosztja szeretetét másokkal, annak ebbéli kincse nem fogy, hanem gyarapodik..

Jézus nem ellenséges a világgal - ahogyan sok szekta azt állítja, s az ítélő Krisztust hirdeti -, hiszen maga mondja: "Nem azért jöttem e világba, hogy elveszejtsem, hanem hogy megmentsem azt." Ugyanakkor jól tudja, hogy nem mindenkit érint meg az evangélium... sokakért ontatik ki az Ő vére, de nem mindenkiért. Az istentelen/embertelen megváltozni soha nem akaró latrok - mégha öltönyben és nyakkendőben, s mosolyogva is járnak közöttünk, de cselekedeteik a halált, a pusztulást szolgálják - előtt a mennyország kapuja örökre zárva marad.

A keresztény élet lényege: a döntés a Legfőbb Jó, az Isten mellett, s e döntés következetes hordozása életünk végéig. Aki letette voksát (életét) az istenes értékek mellett, az Krisztus oldalán áll, aki nem az a másik oldalon. Nincs köztes állapot, arany középút, "ide is oda is"-megoldás, hiszen két úrnak egyszerre szolgálni nem lehet. Vagy egyik lovat üljük meg vagy a másikat - mondja Luther - s, ha az ördög lovára kapaszkodsz fel, az pokolra juttat el téged, ha Isten lovát nyergeled meg, akkor a mennyországba kerülsz..."

A Megtestesülés érthetetlensége - Cur Deus homo?/Miért lett az Isten emberré? -, a feltámadás csodája, az Isten szeretetét demonstrálja. A Krisztus-titok, mint kincse az egyháznak, évezredeken átnyúlóan hirdeti az Isten dicsőségét és rámutat a krisztusi ember méltóságára. Előképe ez az eljövendő dicsőségnek. (Eljövendő, elközelgett, nyers fordításban "jövésben van" - azaz még nincs itt, de már körvonalaiban látható.)

A kereszténységben (is) a tanítás fontos szerepet kap. Az első keresztények a katechumenátusban ( kereszténységre előkészítő "tanfolyam") kettő, de olykor 4-6 évig is tanították az egyházba belépni szándékozókat; mit is jelent "Krisztusban lenni/élni". Korunk élmény/élvezeti-társadalmának érték-látása a keresztény egyházakban is fellelhető. Show-elemekkel tarkított istentiszteletek, PDA-kból, okostelefonokból bölcsességeket kiolvasgató, bróker-perfekt, ráncnélküli ötezerdolláros öltönyben a színpad-oltáron sportosan szaladgáló prédikárok jelzik az új irányt... Élet-halál-kérdéseket feszegető igehirdetéseikben dráma vegyül könnyed humorral, s hibátlan-fogsorral villantott mosolyaikkal "hitelesítik" igazságaikat, melyek a sikeres élethez asszisztálnak...

A tanítás pedig háttérbe szorult, ebben az ökumenét már teljességgel megéljük. Míg Jézus Urunk az Istennek tetsző életre tanította hallgatóit, eladdig a mai igehirdetésekből "csak" az Élet hiányzik. Igehelyekkel dobálódzó kegyesek rohangálnak az egyház hajójának egyik oldalán, a másikon pedig álteológusok ücsörögnek, miközben spekulatív teológiájuk konklúzióit egyetemes igazságként propagálják... (Hacsak liberálisak lennének, de libertinisták is!)... Mindeközben elemi erővel tör fel a vágy az emberek lelkében az élet istenes normalitása után. Tökéletességet hajszolunk - holott a tökéletesség csak Krisztusban van.

A keresztény ember ismeri hiányának okát: az Isten az! Az Ő tisztasága, szépsége, harmóniája hajlítja az ember lelkét mindig közelebb a teljességhez. Jól tudjuk, elérni a tökéletességet itt a földi életben nem lehet, de elindulni, futni a teljesség felé azt nemcsak lehet, de kell, sőt "üdvös" is, hiszen ez a célirányosság, s a benne foglalt reménység tölti meg erővel nehezebb hétköznapjainkat és munkálja a számunkra csak hitben érthető örök életet is...

Ismeretelméleti tény, hogy amit ismerünk a világból (mikro- és makrokozmosz) az alig egy százaléka a megismerhető teremtettségnek. Mintegy négy százalékban tudjuk, mi az, amit még tudni szeretnénk, de sajnos 95%-ban még azt sem tudjuk, hogy mi az, amit tudni szeretnénk... Boldog egyszerűsége a világnak! Amikor tudni vélték: a menny odafönt, s a pokol idelent található... Ha valaki a mai relativizált világunkban kor-szerűen akar nyilatkozni a nemlátható világról, akkor rögvest dimenziókkal, terekkel és kozmikus erőkkel és rezgésekkel "dobálódzik"... Hiába azonban minden nyelvi huncutkodás, az Isten, s az Ő világa titok(zatos) marad.

Ugyanakkor az ember - véges léte ellenére - szeretné megérteni, megfogalmazni az őt körülvevő, a benne rejlő végtelennek tűnő világot. Ahogyan az élet dolgait is csak felületesen ismerjük, mégis teljes intenzitással éljük a magunk módján, ugyanígy szeretnénk valami megfoghatót, megérthetőt is birtokolni abból a világból, aminek reménységünk szerint egyszer majd részeseivé válhatunk. Cselekedetekből vagy hit által? A nyomorúságosan rövid 70-80 cseresznyeérésnyi-létbe-zárt, válaszkereső ember hajlik erre is, meg arra is - erről szól az egyháztörténelem - s ahol nagyobb bizonyossággal sejti a megoldást, oda "voksol".

A keresztények számára a Mindenség fókuszpontja Krisztus maga. A kezdet és a vég, mindenek alfája és ómegája. A krisztológia (Krisztus-tan, a Krisztusról szóló tudomány) nem know-howja a JóIstennek, amit ha licenszel az ember, akkor triumfáló, szenvedésmentes, boldog élete lesz, hanem: Misztérium, az Isten Szeretetének Titka. Ez pedig olyan nagy, hogy birtokolni nem képes egyetlen Egyház sem, és semmiféle dogmatika nem alkalmas rá, hogy átlátható táblázatokba szoríthatná...

Amit látunk és tapasztalunk, arról teszünk bizonyságot, de a hitben felnőtt ember soha nem keveri össze a valós tapasztalásait a valószerűtlen vágyaival. Ha Isten mennyei (láthatatlan) világáról beszél, gondolkodik, akkor igyekszik azt nem emberi - földi törvények szerinti - okoskodással tenni, s ha Isten földi életünkben megnyilvánuló akaratáról szól, akkor nem beszél (érthetetlen), mennyei nyelven. Az Isten szava teremtő hatalom, de a hiteles (istenes) emberi szó is teremthet: gondolatokat, vágyat az Isten világának megismerésére. Ez a mi keresztény reménységünk, ezért valljuk szívvel és szájjal, hogy Krisztus, az Isten Felkentje...

Nincs ember, aki ne akarná látni az Istent... Azt a Teremtő Erőt, Aki létrehozta a Mindenséget - Univerzumot vagy multiverzumot, ki tudja? - törvényt szabva anyagnak, energiának és időnek. Istent nem látta soha, senki - ezért ábrázolni képben vagy faragott képben nemcsak alapvető bűnnek számított az ószövetségben, de tulajdonképpen botorság is volt: látható világban kiábrázolni a Láthatatlant... Ennek ellenére a véges ember soha nem adta fel a vágyát: valahogyan megfoghatóvá tenni a Végtelen-Istent.

A keresztény misztériumok ábrázolásának kérdése az egyház kezdeti megerősödése után igen komoly vitát váltott ki, melynek végére a II. Níceai zsinat (787.) tett pontot, amikor is a zsinati püspök-atyák a képek használata és tisztelete mellett döntött. E határozat nemcsak a hívők, hanem az általános műveltség szempontjából is történelmi esemény volt. A zsinaton a döntő érv, amire a püspökök hivatkoztak, a Megtestesülés misztériuma volt: ha Isten Fia belépett a látható valóságok világába, embersége által hidat vert a látható és a láthatatlan világ közé, akkor kiábrázolható az Isten, hiszen nem a képet vagy annak modelljét imádja a hívő ember, hanem a képi nyelven megfogalmazott Valóságot. A törvény nem sérül, mivel Jézus annak tiltó erejét feloldja kijelentésével: "Én és az Atya egy vagyunk!".

Természetesen a "probléma" mégsem ilyen egyszerű. Az első századokban Krisztust szakál nélkül, korának 30-33 éves) megfelelően ábrázolták, majd a 6. századtól kicsit "öregítenek" rajta... A szakál mindenféleképpen idősebbnek mutatja a Mestert, s ez fontos is, mert az általános emberi elképzelésben, aki idősebb az bölcs(ebb) is. Így tehát a szakállas Krisztus-ábrázolások kellő tanítói tekintélyt is sugátoznak. Amikor Jézus erről az atya-fiúi egységről szól, gyaníthatóan nem a "formai" azonosságra gondolt, sokkal inkább az egy akaratra, az egy szívre, a cselekvő szeretet egyirányúságára.

A különböző födrészek kultúráiban más-más jegyekkel ábrázolják Jézust. Az Afrikában élő őslakosság számára nem kérdés, hogy Jézus az afrikai emberre hasonlít, ugyanígy a délamerikai indiánok között megjelenő Krisztus-ábrázolások is az indiánokra jellemző rassz-jegyeket hordozzák. Rendjén is van ez... Belefér ebbe még az is, hogy Jézust igen gyakran kékszeműnek és szőkehajhajúnak - s nemcsak a kegytárgy-árusítás alsó, giccs-kategóriájában - ábrázolják. (Azt pedig csak így zárójelben, de említsük meg, hogy még biblikus érveket is találnak egyesek, akik Jézust nem zsidó, hanem pártus származásúnak vélik...) Aki valóban ismeri az Istent, az jól tudja, hogy nem az a fontos, Jézus zsidó volt-e vagy sem. A keresztények (krisztuskövetők) ugyanis nem Jézus emberségét, hanem istenségét imádják...

Isten legfőbb "tulajdonsága", hogy szeret. Szeretete hozta létre a világot, az is tartja fenn, s szeretetéből fakadó igazságossága alapján ítéli meg az embervilágot. Ha teljességben akarjuk megélni emberlétünket, akkor nincs más lehetőségünk, mint ennek az isteni szeretetnek, s igazságosságnak a "beleálmodása" és megvalósítása a hétköznapjainkban. Ha erre törekszünk a JóIsten kegyelméből, akkor néhány beteljesületlen kívánságunk ellenére is boldogan élhetünk, s életünket be-, s kitölti az Isten-, s emberszeretet.

Múlandó világban éljük múlandó életünket, de sok tapasztalásunk az Örökkévalóra irányítja a figyelmünket... Mindemellett azt is megtanuljuk, hogy vannak örök, el nem múló értékek. Mindenünk, amink csak van, amit szerzünk egy életen át - csak idő kérdése - megemészti a moly vagy a rozsda, s legvégül a mi testünk is elporlik és "semmik" leszünk. Múlandóságunk megtapasztalása keserűen fájdalmas, de az istenes élet számtalan derűs pillanata végülis békességet teremt bennünk.

Jézus beszédei örök igazságokat hordoznak. Valóban csak az egynegyed (Magvető példázata) tanulja-érti meg, hogy Kicsoda az Isten, s hogy a legfontosabb a "termés-hozatal", s jól tudjuk Istennél nem a mennyiség számít, hanem a teljességre-jutás. Igaza van a Mesternek, hogy senki nem közelíthet a teljességhez, hacsak nem vonzza őt a Mennyei Atya. De lehetne említeni egyszer-praktikus mondatokat is: "A test lámpása a szem" vagy "Nem rejthető el a hegyen épült város". Jézusnak igazat adni, szép dolog, de nem elégséges, hiszen nem bólogatásra hívogat, hanem követésre, lásd a Hegyi Beszéd végén: "Aki hallgatja és megtartja az én beszédeimet..."

Múlandó létünkben maradandót alkotni kiváltság. Nem is lehetséges, csakis akkor, ha meglátjuk életünk értelmét. Ez pedig nem más, mint találkozás Istennel, s munkálása annak, hogy mások - elsősorban gyermekeink, az utánunk következő generáció - is találkozhassanak Ővele. Ebben az első és legfontosabb elem, a hitelesség. Szájból kilógó cigivel, borospoharat szorongatva igen nagy valószínűséggel eredménytelen lesz a józan élet melletti kampányolásunk. De ugyanilyen visszatetsző az is, amikor a közösség bizalmát élvező ember - legyen az világi vagy akár egyházi is -, erkölcstelen életével botránkoztat, s olykor még a közösséget is meglopja, természetesen a jogosság látszatára ügyelve...

Minden elmúlik, egyszer ez a teremtett világ is, de Isten Isten marad mindörökre, mert hiszen Ő az Isten... Belé kapaszkodni, hozzá menekülni nem szégyen, hanem józan döntés: hiszen az Ő megújító ereje nélkül nem tudunk igazán szeretni, megtörnek minket félelmeink, s csüggedés vesz erőt rajtunk, pedig Ő arra rendelt minket, hogy örömmel szolgálva egymásnak dícsérjük Őt a számunkra legnagyszerűbbért: az Életért...

Új "őrület" hódít a régi alapokon, a neve: poli-ámor. El País című spanyol napilap az ilyen kapcsolatok előnyeit sorolja: "Nincs féltékenység, bűntudat, rejtőzködés, a légkör állítólag derűs marad. A legfőbb érv pedig az, hogy semmiben sem tesznek mást, mint ami igen gyakori, és megszokott, csupán becsületesen felvállalják tetteiket. Tény, hogy nagyon sok a házasságtörés, ilyenkor a titkolódzás, a gyanakvás csak mégjobban elmérgesíti a felek közti viszonyt. Jobb, ha a feleség tudja, hogy a férjnek van valakije, az asszonyok találkoznak, még szimpatizálhatnak is. És a férj is eltűri az immár nem vetélytársnak érzett másik férfit. Ha kapcsolataik tartósnak bizonyulnak, miért ne? Akár mindnyájan együtt is élhetnének." Tényleg ilyen egyszerű lenne?

A kérdés nyilvánvalóan bonyolultabb! Az ÚRIsten férvivá és nővé teremtette az embert, de Ádám és Éva együtt alkotják az Embert. "Lesznek ketten egy testté!" - s itt tegyük félre a vulgáris magyarázatot, hogy ti. a gyermek(ek)ben, hiszen a lélek egységéről van szó! A "Ne paráználkodj!" törvény azt mondja: "Ne törj egységet!" Amit Isten egybeszerkesztett, azt ne szedd szét, amit egybeforrasztott azt ne törd ketté! A párkapcsolat igazi öröme az egység öröme, azaz: együtt "alkotjuk" azt a közösséget, ami erőt ad, elrejtettséget biztosít. A keresztény ember védi ezt a közösséget, amit Isten ajándékának tekint, mert jól tudja, hogy mentális/lelki/szomatikus regenerációjának ez az egyik alapvető biztosítéka, de tudja azt is, hogy ehhez elengedhetetlen az Isten kegyelme, hiszen a "hármas fonál az nem szakad el".

Az istenteremtette szexusunk benne van egész személyiségünkben, ebből nem tudunk kibújni: férfi vagy nő módjára élünk, gondolkodunk. Aki elveti az istenképűségében neki adatott méltóságát, az közönségessé teszi azt, ami egyedi és megismételhetetlen. Korunkban a nők nagyon sokat veszítettek méltóságukból, az ezredfordulóra egyre inkább eltárgyiasult a nő (szakszóval ezt szexuális objektifikációnak nevezik), élvezeti eszközzé, figyelemfelkeltő tárggyá szürkült, jóllehet Éva (élet, minden élők anyja) az ÚRIsten teremtettségi tervében az élet csodálatos szivárványa.

Az egység meg/feltöréséhez mindig két ember kell, s a személyes felelősség alól kibújnia nem lehet senkinek. Természetesen a házasság-törés, a félre-lépés, a meg-csalás stb. az nem bagatell dolog, hanem életvezetési tragédia. Nem üdvösség-kérdés, de pokollá teheti a mennyország földi "előízét", az Isten legnagyobb ajándékát, az Egység megélésének legintimebbjét: a házastársi közösséget. Az újrakezdés lehetőségét mindig megadja az Isten, de egy valamit nem szabad felednünk: Mi "kiradírozni" életünk tintafoltjait soha nem tudjuk, legfeljebb "beleradírozni" vagyunk képesek mások lelkébe - s ez bizony könnyen megtörténik, ha figyelmen kívül hagyjuk, ha kizárjuk Istent a szívünkből...

Péter - ő a hétköznapok becsületes átlagemberének a megtestesítője is - akadémikus képzéstől mentes lelkében, nagy bölcsesség körvonalazódik: Nem személyválogató az Isten. Hogyan is lehetne az? Ha az lenne, akkor Ő nem is lenne Isten... hiszen Isten nem ember, végtelen képességekkel, hanem Isten, azaz Teremtő Hatalom, Aki soha fel nem fogható... Így azután mindenféle próbálkozás, amely ennek az ellenkezőjlét igyekszik bizonyítani - meglehetősen emberi, és egyben szánalmas kísérlet is. Mindezek okán nincs felsőbbrendű ember - csak Ember. (Teológus koromban találkoztam Budapesten egy idős nyomdásszal, aki a következőt mondta: "Első az Isten, aztán jönnek a németek!" Ifjú szívem mélyén komoly gondolatokat vetett fel ez a "lelkes" mondat, azóta sem tudom felejteni...) Nos, nincs egyetlen választott nép sem, legfeljebb olyan, amely azt gondolja, hogy ő kiválasztott. Ha lenne, akkor egy-egy kultúra is kizárólagos lehetne, s ez azt az egyetemes borzalmat jelentené, hogy a pipacs az mindig szebb, mint a rózsa, vagy a szegfű az eleve értékesebb virág, mint a tulipán... Isten végtelennek tűnő mezején (teremtettség!) azonban minden (élet)virágnak helye van... s mindegyik a maga méltóságában tükrözi Teremtője tökéletességét.

Őskísértése az embernek, hogy különbnek gondolja magát másoknál. Farizeusi, képmutató magatartás ez, amikor még képes hálát is adni valaki azért, hogy ő (bezzeg ő!) nem olyan (értsd: alávaló, aszociális stb. gazember), mint az a másik. Lehetséges, hogy egyszer majd megbomlott lelkiismeretű genetikus tudósaink összemicsurinoznak olyan "szuper-embert", amelynek génállománya felsőbbrendűnek gondolt képességekkel ruházza fel az ilyen ember-szerű lényt -, de ez már nem az Isten teremtettségbeli akarata lesz, hanem az emberé...

Hogyan lehetséges mégis rettenetesen törékeny, gyarló életünk, olykor-olykor elszomorító végességünk ellenére is a Végtelen Tökéletes Isten elvárásait/parancsait beteljesíteni, hogy kedvessé váljunk Őelőtte? Péter apostol megoldást ad: Aki féli az Istent, és cselekszi az igazságát. Egyszerű szavak, melyek a legnehezebb életprogramot foglalják magukba. A keresztény ember azonban nemcsak azt tudja, hogy egyedül ez "nem megy", de azt is, hogy Istennel együtt a lehetetlen is lehetséges...

De mégis, mi van a halálon túl?... Válaszkeresős éveiben az ember gyakran "rágódik" ilyen kérdéseken. Ahogyan a hosszú alagútnak csak az egyik végét látjuk - s feltételezzük, hogy van másik vége is - ugyanígy gondolkodunk a halálról is. Látjuk a lélek utazásának földi végét a halál tragédiájában, de hogy milyen a másik vége, s hogy hová is "lyukadunk" ki - azt nem tudjuk, csak reméljük. (Aki mégis úgy beszél az alagút másik végén lévő világról, mintha már járt volna ott, az vagy csaló vagy - ahogyan a lélektudomány szaknyelve mondja "projektál", azaz belevetít. Emberi váradalmakat, elképzeléseket hirdetni arról a világról, mely az Isten világa, gyermeki dolog. Bizonyos életszakaszban szükség van rá, de nem egy egész életen át. (Páli hasonlat: az "evangélium teje". Életfontosságu az újszölötnek, de másra is szükség van, hogy eljussunk az ún. felnőtt kereszténységre. Fontos megjegyezni, hogy az apostol itt a felnőttséget pozitív értelemben használja, manapság pedig gyakran gondolunk arra, hogy a felnőtt ill. a felnőttek világa egy megromlott világ.)

Fentiek okán, amit Pál apostol mond a halállal kapcsolatban, annak is van emberi, időbe és térbe zárt, nemkülönben rabbinikus gondolkodásra utaló vetülete. Ez nem baj, sőt! Ettől hiteles, csak tudnunk kell, hogy Pál sem járt "odaát", s mint minden kinyilatkoztatás, s prófécia - mivel embereken keresztül nyilvánul meg - soha nem tökéletes, de a benne lévő isteni üzenet irányát azonban félreérthetetlenül jelzi... Sokan vannak ezen a világon, akik "perfekcióra" vágynak. Így megkérdőjelezhetetlennek tartják az emberi elképzeléseket, s jó úton haladnak, hogy végül párbeszédképtelen szélsőséges váljék belőlük. Belegyömöszölni saját elképzeléseinket a másik ember lelkébe - erre bizony igen nagy az indíttatásunk, talán ez is az eredeti bűn/megromlott természetünk része, velejárója.

A halál mindannyiunk ellensége, hiszen kiszakít minket az élők világából. Abból a környezetből, ami oly kedves számunkra. A halál ugyanakkor törvény is, hiszen nincs ember, aki annyira igaz lenne, hogy ne kelljen meghalnia... Valamikor, nagyon régen a kezdetekben, amikor még Isten közelségét jobban meg lehetett tapasztalni, akkor még volt egy Énók, "aki az Istennel járt", de azóta messzeszaladtunk az Istentől...

Az evangélium (jó hír) nem más, mint az, hogy még a halál sem választ(hat) el minket Isten szeretetétől. Isten vonzását azonban nemcsak megtapasztalni kell, de engedelmeskedni is neki. Aki reménységgel odaszánja magát Istennek, az átéli, hogy élete van az Istenben, s ettől még a halál sem foszthatja meg. Isten lakozik őbenne, s ő pedig Istenben. Ezt a kapcsolatot pedig semmi nem szüntetheti meg, csakis a szív önző gonoszsága... Ezért szükséges a mindennapi imádság, a világ dolgairól való elmélkedés, a testvéri közösség megélése.

Sokféleképpen megszólalhat az Isten: a teremtett világ csodálatosságában, a történelem különös mozgásában vagy éppen a lelkiismeretünkön keresztül. S mivel Isten Mindenható, ezért Ő szavak nélkül, a csendben is beszélgethet velünk. Különös érzés ez, bőrünk alá kúszó, megfoghatatlan, de mégis megélhető valóság. A szavak lesújtó erejét megtapasztalhatjuk hétköznapi csatáinkban, ebben az egzisztenciharcos, globál-válságos, közép-európai különös magyar valóságban. S ha Isten kegyelméből hiteles emberek társként kerülnek mellénk földi vándorutunkon, akkor megismerhetjük azt is, milyen nagy, felemelő ereje van a biztató szónak.

Isten azért adta a beszéd lehetőségét, hogy ezen keresztül jobban megértsük egymást - mi pedig értetlenkedünk. Ahelyett, hogy a közösséget építő igaz szavakat szólnánk, inkább félrebeszélünk, csúsztatunk vagy az igazságnak csak egy részét vagyunk hajlandóak elmondani. A ma embere gyakran gondolja azt, hogy a "kertek alatt", kerülő-utakon/ösvényeken hamarabb célhoz ér, pedig az egyenes útnál sosincs rövidebb. Az Isten persze képes az görbe utakat is egyenessé tenni, de az ember nem... A kígyó hazug ígérte - Eritis sicut Deus! (Olyanok lesztek, mint Isten!) hazugság marad örökre, mi nem váltunk/válhatunk Istenné. Hiába a nagy vágy bennünk: kisistenné sem fejlődhetünk - bár a történelem gyakran tesz tanúbizonyságot, hogy néhány elvetemült gonosz lélek minden korban akad, akik elhiszik, s elhitetik magukról, hogy legalábbis félistenek...

Isten nem ellensége, szövetséges-társa az embernek. A nyugati ún. latin kereszténység teológiafejlődésében a váltságáldozat az Isten kibékítését hangsúlyozza, míg a keleti/bizánci kereszténység teológiai látásában az ember eredeti kapcsolatának helyreállítása Teremtőjével az igazán hangsúlyos. Egy bizonyos: Megbékélés a világgal, önmagunkkal, az Örökkévaló Istennel csakis a Nagy Titokban, Húsvét csodájában, a feltámadásban lehetséges. Megérteni a csodát soha nem tudjuk, de a szép, a hiteles, őszinte szó segít azt elfogadni, melyek Isten kegyelméből nem fogynak el a bizonyságtevők ajkáról, egészen az idők végzeteéig... S ha Titok a mienk, azaz Isten bennünk, s mi Őbennne, akkor teljesedésbe fordul az életünk, áldás lesz benne, s gyümölcsöket terem életünk, embertársaink javára, Isten dicsőségére...

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé. Megállt előtte, és így szólt: - Itt vagyok! Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett. - Rabbi, rabbi! - zokogott. És a mester szelíden folytatta. - Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta. - Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak! - Semmit, mondta ő szelíden - csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?” - Ó, én bolond! - kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, - ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott! - Jól van - folytatta szelíden a mester - most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!” ; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!” Az pedig követte őt.

És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta. És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt: - Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!” ; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!” Az pedig felzokogott és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé. Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt: - Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!” ; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!” ; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé. Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított. A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett: - A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva. Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt: - Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit? És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: „ Barabbást!” És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: "A názáretit!" A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: "Barabbást!" ; mintha azt hörögné: "Halál! Halál! Halál!" Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: "Te látod..." Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg. (Írta mindezt 1917. januárjában Karinthy Frigyes...)

"Éljen az igazság!" - Ha máshol nem, hát a hollywoodi filmekben... A jó és a rossz örök konfliktusában többnyire a gonosz erősek győzedelmeskednek, s a szegény erőtelenek lalulmaradnak. Azután, amikor már az elkeseredés szétfeszíti a demokratikusnak vélt korlátokat, akkor megtörténik a baj: "ember embernek farkasává válik" - sőt, a helyzet még ennél is rosszabbá válhat. (Az állatok ugyanis saját fajtársukat "csak" kiszorítják, az ember meg is öli őket...)

Korunk "hadd hulljon a férgese"- elve az emberfejekben gyökeret eresztve megteszi azt, ami minden közösség összetartó erejét kikezdi: bizalmatlanságot szít, vetélytársat "farag" az embertársból. Az elv elhiteti hogy nemcsak különb, de sokkal különb vagyok a másik embernél, így nemcsak a lehetőségeimből, de még a jogból is több "jár" - nekem. Régi felismerés, hogy "mindig odafütyül az igazság, ahol a zsebben több pénz lapul". Az igazság azonban soha nem váltható ki pénzzel! A pénz, a vagyon, a hatalom segítségével elérhető a jogosság látszata, de az igazság sohasem. A tények ugyanis magukért beszélnek: vagy igazam van, vagy nincs. Nincs harmadik út! Nincs többféle igazság, csak az igazságnak többféle "olvasata/értelmezése".

A gyengének is lehet igaza, mégha azt nem is tudja érvényre juttatni. Isten előtt azonban nincsen erős és gyenge, Isten előtt csak emberek vannak. Így is ítéli meg majd őket: ki-ki mennyire tükrözte Teremtője képét ebben a földi világban. Mit tett meg másokért, s mit nem tett meg soha önmagáért? Aki életét Isten kezéből veszi, az kezet nyújt embertásának, s függetlenül annak állapotától, az ember mindenkori méltóságát nézve közösséget épít. Olyat, melyben érvényre jut nemcsak az ember-csinálta jogosság, hanem az Isten-rendelte szeretetből fakadó igazság is...

Új élet kezdeni - sokak kívánsága... Elfelejteni a "régit", hátrahagyni a kínzó emlékeket, a gyötrő miérteket, s az emlékezés ládjának legmélyébbre vetni azokat - nagy kiváltság. Keleti (bizánci) és nyugati (római) teológia kicsit másképpen látja az "új életet". Míg a római egyház teológiája a bűnbocsánat fontosságát hangsúlyozza, eladdig a keletiek a Krisztusban "helyreállt" új élet lehetőségét emelik ki: Az eredeti kapcsolat - mely az eredendő bűn következtében megromlott -, Krisztusban újraéledt. Ez az evangélium, azaz jó hír.

Pál apostol számára - Saul eredetileg rabbinak készült - nyilvánvalóan a judaista váltság-teória teszi jól "megfoghatóvá" az Isten jelenvalóságát, de a "Krisztus-jelenség" alapvetően új helyzetet teremt Isten és ember kapcsolatában - ez nem képezheti vita tárgyát. Az ószövetségi kárpit kettéhasadt (érvényét vesztette!), s helyette új isteni rend lépett érvénybe. Az új korszak a megbocsátás világ-korszaka: a szemet-szemet törvény jogosságát a szeretet igazságossága váltotta fel.

Mit jelent mindez nekünk, harmadévzred-eleji krisztuskövetőknek? Elsősorban azt, hogy a krisztusi "élet-minta", azaz a szeretetből fakadó áldozatvállalás alapozza meg ma is a megynugvást, a belső békét. Ha ez megvan, akkor "életünk" van már itt a Földön, s az a néhányévtizedes felvillanás is az idő végtelennek tűnő szalagján, teljes emberi életet eredményez...

Régi felismerés, hogy a hála gyógyít, a harag pedig beteggé tesz. Az is ódon igazság, hogy haragos szívvel nem lehet szeretni, de építő nagy szépet sem képes alkotni az ember. Míg a harag, a gonosz indulatok kötöznek, eladdig a hála felszabadít, old, s jóságra ösztönöz.

Ma reggeli elmélkedésünk alapigéje a Zsoltárok könyvének egyik legszebbik verse. Benne van az Isten előtti őszinte leborulás, a kimondhatatlanul nagy hála "mindenért" - azaz az Életért. Azért a csodáért, amit a világ legtermészetesebbjeként fogadunk és megéljük, pedig nem magától értődő a tény: élünk, mozgunk ebben a világban - egyszerűen "vagyunk". Aki az életét csak önérdekeinek törtperceiben éli meg, az soha nem tapasztalja meg az Isten távlatait, nagyságát, legfeljebb élete végén panaszkodik létének egyszeri, megismételhetetlen, nyomorúságos felvillanásáról. Aki azonban megnyitja szívét Teremtője előtt - az tálentumai mértéke szerint -, de megértheti, milyen nagy ajándéka is az ÚRIstennek az élet.

Hálátlan világban hálásnak lenni nem is olyan egyszerű dolog. Amikor a többség az árral úszik, nehéz felvállalni a szembenúszás küzdelmét. Sokan akarnak eljutni a "forrásig", - manapság oly sok divatos mozgalom és szekta "kínálja" ezoterikus tudását/módszerét ez ügyben -, de a keresztény ember jól tudja, befogni a Végtelent a véges ember sosem tudja, a Forráshoz eljutni lehetetlenség, de, aki megcélozza a túlpartot (örök élet), annak erejéhez mérten árral szemben kell úszni, hogy a lét folyamának sodrása ne taszítsa bele a közöny kárhozatos szakadékába...

Isten jót tett Veled! Életre hívott. Megtanított érezni a fájdalmat és az örömöt. Szenvedéllyé érlelte Benned is a hitet, hogy kiteljesedhess istenképűségedben...

Az élet matematikája néha komoly fejtörést okoz... Kiszámítani a kiszámíthatatlant, előre látni a nem láthatót - egyedül az Isten képes. Amikor megtörténik, amire legmerészebb álmunkban sem merünk gondolni: az maga a tragédia. Újszövetségi tény: a Mester az ő követőinek soha nem ígért tragédia-mentes életet, ellenben felkészítette őket nemegyszer arra, mit is jelent ez a követés: kereszt-elfogadást, kereszt-felvételt, kereszthordozást. A hit óriási értékét nem változtatja meg, ellenben kiemeli a próba. A hit próbájában szerepet kap a kísértés is, jóllehet nem azonos azzal!

Péter igazi idealista - túlméretezi készségeit -, Mestere ezzel ellentétben "realista". Tudja, hogy Péter is "emberből van", hogy az íjat feszíteni a végtelenségig nem lehet. Hiába minden odaszánás és jószándék, bizony vannak pillanatok, amikor az elvek köddé válnak, s teret nyer a puszta túlélési ösztön... Kevesek kiváltsága, hogy kontrollálják az ilyen drámai pillanatokat... Az emberek többsége bizonyára még Péternél hamarabb is "feladja" hitelveit. Amikor az elhanyagolhatóan kicsinyke egzisztenciális szorítás is hatalmas Isten-tagadást vált ki, az nem a józan ész térnyerése, sokkal inkább jele az erkölcsi gyengeségnek. A hitványság diadala - korunk kórképe - pedig nem más, mint amikor az ügyeskedő túlélési stratégiát hitvalló magatartásnak tüntetik fel...

Péter, a legkiválóbb, a legodaadóbb - tagad. "Tagad, mint a vízfolyás." Tettének döbbenete akkor válik számára felfoghatóvá, amikor tekintete találkozik Jézus szelíd szemeivel. Megtörtént hát az, amire nem tartotta magát sohasem képesnek Péter: elárulta Mesterét... A meglett nősember, a többgyermekes apa ekkor keserves sírásra fakad... A kilástalanság, az elhibázott élet torokszorító keserűsége vesz erőt rajta, ami Jézus kínhalála utáni napokban éri el negatív csúcspontját, amikor Péter ezt mondja: "Elmegyek halászni!"... A többiek pedig kórusban felelik: "Veled megyünk mi is!"

Az evangélium üzenete az, hogy Isten a rosszat is jóra fordíthatja. A jó hír az, hogy az Ő ereje erőtlenség árán is célba ér. A felszabadító örömhír pedig az, hogy Isten matematikájában mindig a szeretet érvényesül, s legvégül részeseivé válhatunk a csodának, azaz átélhetjük, hogy Isten akkor is képes adni, amikor éppen elvesz valamit...