Peter Hahne német tévémoderátornak érdekes könyve jelent meg néhány évvel ezelőtt, mely ezt a címet viselei: Schluss mit lustig - das Ende der Spassgesellschaft (A móka befejezve - avagy: a szórakozótársadalom vége). A többtucatnyi újranyomásból az én kezembe a 44. (!) kiadás került egy kedves barátom jóvoltából. A könyv valóban nem mindennapi... Éles, de minden összefüggésében helytálló építő kritikája európai keresztény kultúránk huszadikszázadvégi értékvesztéséről - eleddig milliókat elgondolkodásra késztetett. Mondhatnók felnyitotta szemüket...

Tény, hogy sok olyan dolog van életünkben, amit nem akarunk látni. Elfordítjuk fejünket, tekintetünket, nem nézünk oda, sőt, nem is beszélünk róla, mintha nem is lenne. A dolgok ettől függetlenül persze nemcsakhogy léteznek, de életünk részei, hatnak ránk, s ha nem figyelünk oda, óhatatlanul még deformálnak is minket! E készségünk miatt van az, hogy a fiatal nem akarja látni a veszélyt, s azt gondolja az élet csillogása egyszerű, s direkt igazságokat mutat meg, elhívén azt, hogy a bódulat fölötti uralma megmarad, s bármikor - ha akarja - tud majd nemet mondani drogra, felelőtlenségre, könnyed életvezetési stílusra. Az idősebb, a tapasztaltabb (mert a kettő nem mindig esik egybe) ember mértéktartása, véleménye ezért alig jut el a fiatalok fülébe, s bizony egyre kevesebb szülő is vállalja fel az ütközést gyermekeivel, s elhalványodik szülői feladatuk leglényegesebbje: a nevelés... Különben is "kikéri magának" az őszinte tinédzser, hogy bárki is "beleszóljon" az ő életébe - ehelyett inkább ő "szól be" másoknak. Így történik aztán meg, hogy sok fiatal nézi a világot, de nem látja a dolgok/események mögötti valóságot - vakká válnak...

Ehhez a lelki-immunhiányos, szerzett vaksághoz ha hozzávesszük, hogy a média-szárította agyak minden életromboló, színesvízes "okosság-cseppet" szivacsként magukba szívnak, akkor elszomorító kor-képet kapunk... A negatív információkkal érzeketlenné tett modern ember huszadszájból elhagzó negyedigazságokat szajkóz sajátjaként, ügyesen deformált féligazságokat hirdet mindenütt - meggyőződéssel, igazságként. "Megvezetett" emberek segélykiáltásai ezek. Olyanoké, akik maguk sem tudják, hogy a tömeggel együtt a szakadék felé rohannak. Isten különleges kegyelme, amikor egy-egy embernek - mert meghallja az evangéliumot -, megnyílik a szeme. Csoda történik, hiszen amit eddig nem látott, azt innentől kezdve világosan látja! Felfedez egy másik világot, az Isten lélek-világát, s innentől kezdve életének része, valósága az Isten.

Akinek Isten megnyitja a szemét, az többé már nem világ-talan. Lehetséges, hogy olykor elbotlik és megüti magát, de a sötét verembe már nem esik bele. Ugyanakkor észreveszi azokat, akik kétségbesetten tapogatják életük sötét gödrének falát - kiutat keresve, de nem találva -, s nemcsakhogy meglátja őket, de segítő jobbot is nyújt feléjük. A másikat kihúzni az lelki/egzisztenciális nyomorúságának mélyéből csak akkor lehet, ha a segítséget nyújtó lába alatt szilárd a talaj, s ő maga is biztosan kapaszkodik - Valakibe.

A keresztény ember sem lát meg mindent, ő is csak a horizontig lát, azon túl neki is "csak" reménysége van. Hitéből fakadóan azonban mindig meglátja, hogy hol "kapaszkodhat" bele Istenébe. Aki alázatos, s elfogadja, hogy "egyedül nem megy", a siker csak Istennel együtt lehetséges, azt Isten felmagasztalja azzal, hogy eredményesen képes bevégezni feladatait...

Ilyen is van... akar az ember, de mégsem bírja! Amikor a régmúlt emlékeinek ereje hatalmába keríti az embert, akkor igen gyorsan elmúlik a ma, s ha a "rendelt időt" elillantják a múltbéli események legkülönfélébb értelmezései, akkor bizony hiába szeretne az ember valamit, az akaráson túl szükség van idő-adta lehetőségre is. Nos, így történt meg, hogy az elmúlt napok reggeli óráiban - Útmutatónk igéi alapján a régmúltba merengtem... Ezen gondolataimat hadd osszam most meg hűséges Olvasóimmal, akik rá-ráklikkelnek reggelenként írt áhítataimra - amit köszönök itt is - s Isten áldása legyen ezután is ezeken a csendes perceken!

Nos, elmerengéseim legfőbb oka, hogy aug. 26-án, 20 évvel ezelőtt evangélikus lelkésszé avattak... Mert nálunk evangélikusoknál mindent szentelünk, illetve szentelhetünk az ÚRnak (harangtól a sírkövön át a parókiáig), de a lelkészt "csak" avatjuk. Rendjén is van ez, hiszen a papi rend nem szentség, hanem élet-stílus, bürokratikusan megfogalmazva: hivatalvezetés. Ezt is lehet jó szívvel és odaadással, meg "elnagyoltan" és hanyagul végezni, mint minden mást az életben. A lelkész tehát nem különb a többi embernél! A lelkész más ember... Ha persze nagyon más, akkor abból gondok adódnak, mert a lelkész is csak egy bárányka a nyájból, azzal a lényegi(!) különbséggel, hogy a JóIsten az ő nyakába egy csengettyűt akasztott, ami éjjel-nappal - ha akarja, ha nem, - minden mozdulatára megszólal... Ez lehet olykor terhes pillanat, de a többiek számára kiváló lehetőséget ad saját helyük/helyzetük meghatározására. Közelről vagy távolról szól a csengő hangja - azaz a lelkész élete, munkája - olykor még iránymutatóvá is válhat a "nyáj" számára.

20 év jelentős idő. Egy gyülekezetben szolgálva méginkább. Ha viszont a tényeket nézzük: az húsz tkp. huszonegy, hiszen negyedéves teológus koromtól szolgálok rendszeresen a tatai gyülekezetben... Az azt megelőző években pedig egyre gyakrabban: az első helyettesítésem istentisztelet szolgálattal egybekötve pedig 1984 decemberében(!) volt. Gyakorlati teológiai látásban, hitbéli meggyőződésemben - ahol most éppen vagyok -, abban bizony jelentős része van a tatai gyülekezet összetartásának, szeretetének is. Mégis, amikor az ember - merthogy ember! - , mérlegel, akkor az alábbiakat szükségszerűen hangsúlyoznia kell.

A lelkészi szolgálat különösen nehéz hivatás. Olyannyira, hogy egyedül - óriási személyes áldozat nélkül - ezt nem is lehet végezni! Mindig kell hozzá egy kisközösség (Jézus Urunk mondja: "Menjetek!" s nem azt mondja "Menjél!"...); nálunk protestáns tradíciónk alapján kell a Társ, a feleség - régiesen szólva: a papné. Manapság, amikor majd mindenütt a világban a protestáns teológia fakultáson túlsúlyba került a női hallgatók aránya, s MEE-ben (Magyarországi Evangélikus Egyház) is a szolgálatot végző lelkészek egyharmada(!) nő, akkor különösen is fontos hangsúlyozni a "gyengébbik" nem olykor férfiakat is megszégyenítő szolgálatát. A lelkész kiegyensúlyozott életét, harmóniáját nemcsak hite - persze elsősorban mégis az(!) -, de családja is meghatározza. Az, hogy a papcsalád - beleértve a gyerekeket - együtt is tudjon szolgálni a gyülekezetben, leginkább a "papnékon" múlik. Bölcsesség, szív, s akarat nélkül félrecsúsznak a dolgok: a lelkészcsalád gyermekei gyakran nyűgnek érzik a gyülekezeti életben való aktív részvételt, s nemegyszer hátat is fordítanak az Egyháznak, mert úgy élték meg gyerekkorukat, hogy szüleinknek mindig mindenki, s minden "egyházi ügy" fontosabb volt, mint ők maguk...

A keresztények szolgálata a világban: Sors. Istentől rendelt sors tehát a papé is, úgyhogy rugdalódzni ellene lehetséges, de nem sok értelme van! Sokan sorsuk elfogadása helyett inkább az "életet" választják, mert annak csillogása sokkal több örömöt ígér, mint az Isten eszközeként való munkás részvétel az embervilágban. A tapasztalati tény azonban azt mutatja, hogy a "világi, elkötelezetlen" élet csábos ígéretei többnyire csak ígéretek maradnak, s ha leperegtek a nekünk rendelt homokszemek, akkor már nincs elölről/újra-kezdés! Az egyszeri, a megismételhetetlen, az a 70-80 évnyi nagyon kevéske idő teremti meg a felbecsülhetetlen értékét az életnek, a keresztény (azaz krisztuskövető) életnek is.

Az elkötelezettség mindig kockázatot is jelent. Gondviselésbe vetett reménységünk viszont azt sugallja nekünk, hogyha életünk kockáját a JóIsten veti el - csak úgy, Mindenhatói Játékossága alapján - abból számunkra csak jó jöhet elő. Ezért nem elégedetlenkedünk, sőt, igyekszünk hálát adni életünkért, hogy Isten kiváltságosai lehetünk, mert Ő csodásan "történik" közöttünk és bennünk minden nap...

"Gottlos - glücklich" - azaz: "Istentelenül - boldogan". Alig egy hónappal a parlamenti választások előtt, ezzel a felirattal járja Németország városait egy turné-busz, benne néhány jól beszélő, s tudományosan hangzó dolgokat mondani tudó fiatallal, akik profi média-támogatást is kapnak... Párbeszédet "keresnek", hogy meggyőzzenek igazukról másokat: Isten nem létezik. Magas vitakultúrában edzett fiatalokról van szó, akik (vagy akik pénzelik őket?) akciójukkal szeretnék elérni, hogy a vallási vezetők kimondják: "Minden baj oka, a vallásos világnézet." Milyen egyszerű is lenne: Csak deklarálni kellene, hogy Isten nem más egyszerű kitalációnál, s az emberek felszabadultan, minden gátlás nélkül, mostmár végleg megindulnának az erkölcsi felemelkedés útján!

Nos, harcos - a szabadelvű gondolkodást hamisan értelmező - ateista fiataljaink látását úgy látszik elhomályosítja az a kevéske tudás, ami eleddig az ember birtokába jutott, s melynek szédületében élt/él a 20-21 századunk... Az emberiség eleddig "felhalmozott" tudása az egész világmindenségről (mikrokozmoszostul, makrokozmoszostul!) alig éri el az egy százalékot, további négy százalékban választ szeretne kapni kérdéseire, de kilencvenöt százalékban a még feltételezhetően megismerhető "össz-tudás"-ról azt sem tudja, hogy nem tudja... Mindezek eredőjeképpen: a világ, s benne az élet egy Nagy Titok!

S a titkok vonzanak minket... A megismerésért vállaljuk a kockázatot, sőt, az életveszélyt is. Nem tudunk másképpen tenni. Ábrahám is idős kora ellenére elindult Úr városából, mert meg akarta ismerni a "választ". Minden gondolkodó ember a maga módján meg akarja keresni a választ az életében a legégetőbb személyes kérdésére: Miért vagyunk ezen a világon és hová megyünk? Az Isten egyszer minden kérdésünkre megfelel, de ezeket a válaszokat már nem testben fogjuk meghallani, hanem egészen más létformában...

A titkok, ha nem fedezzük fel őket, akkor is részesei az életünknek. Attól, hogy nem is igazán tudjuk mi a gravitáció még minden nap találkozunk a hatásával. (S tényleg, mi a garavitáció? Elekromágneses erő? De akkor az csak fénysebességgel lenne képes hatását kifejteni! Márpedig a naptól lejövő fénynek több mint nyolc percre van szüksége, hogya Földet elérje! Akkor a gravitáció bizony nulla időben "mozog"... titok ez is a javából!)

Jézus a földi életünk titkairól mondja: minden elrejtett dolog egyszer napvilágra kerül. Aki elhallgatja a valóságot, az tehát Isten akarata ellenében éli életét... s annak eleddig mindig súlyos következménye volt, ha valaki Isten teremtő rendjével ellentétesen cselekedett...

"Az a sötét középkor!" - mondják sokan ma is, de kevesen tudják, hogy e negatív minősítés csak a 18. századi felvilágosodás korában - amikor az ész, a ráció, mint minden problémának a megoldási garanciája - terjedt el. A felvilágosodás sok pozitívuma ellenére sem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, de beindította a vulgáris istentelenítési-mozgalmat, melynek erkölcsromboló eredményeit igazából mostanság kezdjük "learatni".

Fontos megjegyezni, hogy minden kor sötét, különösen akkor, ha Isten törvényeitől eltérnek az emberek. Platón, Arisztotelész, sőt a kereszténnyé vált filozófus, Seneca is megegyezett abban, hogy a gyenge csecsemőket, az életképtelennek tűnő gyermekeket el kell pusztítani. Egy ENSZ felmérés szerint - amely csak megközelítőleg mutatja a pontos adatokat - naponta legalább százezer magzat feldarabolt teste kerül ki a műtőkből a szemetes kosarakba.

A farizeusok azt gondolták, hogy a törvény megtartása a "csúcs", azt túlszárnyalni már nem lehet. Jézus meg azt mondta, hogy a törvény betöltése csakis a szeretet által lehetséges. Míg a törvény a korlátolt irgalmasságra noszogatta a zsidó vallásos embert, Jézus a személyválogatás nélkül való szeretetet hirdette, gyakorolta és erre buzdított mindenkit.

De mit jelent irgalmasnak lenni a Biblia tanítása szerint? Először is látást. Szívvel és szemmel. Nincs felcserélve a sorrend! Először a szív kell hogy irgalmasságra jusson, és aztán majd a szeme is irgalmas lesz az embernek. Ha nem az Isten szeretete tölti be az ember szívét, akkor irgalmatlanul szembe kerül a szülő a gyerekkel, és a gyerek a szülővel; tanár a diákkal, és diák a tanárral.

Az irgalmatlan szívűek gonoszsága nem ismer határt! Hány és hány embert öltek már meg irgalmatlanul csak anyagi haszonszerzés miatt? Hány ember életét tették nyomorékká, kisemmizetté csak a profithajhász vágyak miatt? Vagy hány ember halt már meg csak közlekedési balesetben, mert irgalmatlan, kegyetlen, önző emberek részegen, kábítószer hatása alatt volán mögé ültek?

Az Isten irgalmassága sem ismer határt... Ezért Ő "utánanyúl" azoknak is, akikről már mindenki lemondott. Isten kinyújtott kezét mégsem fogadja el mindenki, de ez már nem az Isten baja -, hanem az egyes emberé. Aki gyakorolja az irgalmat, annak életében egyre inkább megnyilvánul, kiábrázolódik az istenképűség, mely mások felé békét, nyugalmat és derűt áraszt. Az irgalmas emberre visszamosolyog a világ, s képes harmóniában élni a világgal... s, ilyenkor talán a JóIsten is "elmosolyodik"...

Nincs szebb egy boldog családnál! A családi közösség biztonságérzetét nem pótolhatja semmi. A teherbíró társadalom csakis kiegyensúlyozott életű családokon tud nyugodni, s ha a családok élete általánosan bizonytalanná válik, akkor a társadalom is instabil lesz. Aki nem védi a családot, az bizony gyengíti társadalmat. A gyenge társadalom pedig könnyen manipulálható, hamar félelmet lehet kelteni benne, s már el is jutottunk a régi uralkodói recepthez: "Divide et impera!", azaz: Oszd meg, s uralkodj!

Sokan áldozzák fel családi életüket egy bizonyos célért. S bár a célok nagyon fontosak az ember életében, annyira mégsem lehetnek meghatározóak, hogy miattuk átgázoljanak a védelmet, elrejtettséget nyújtó családon is. A történelemből számos olyan családtörténetet ismerünk, ahol a vagyonért, a hatalomért folytatott küzdelem halálos ellenséggé tette a testvéreket, vagy fordította szembe apákat a fiakkal... Sajnos a ma embere sem különb, hajlamos elvéteni a célt: fontosabbnak tartván az anyagit a lelkieknél. Aztán amikor egyedül marad, magára hagyatottan, mert céljaiért feláldozta emberi kapcsolatait is, akkor kiderül, hogy a legértékesebbet áldozta fel a legértéktelenebbért, hiszen mindent, ami "anyagi" itthagyunk... "odaátra" semmit nem viszünk magunkkal.

Aki imádságos életet él, az naponta mérlegre teszi cselekedeteit és gondolatait, azaz folyamatosan értékeli önmagát. Jóllehet a keresztény ember sem mentes a kísértésektől, ezért megesik, hogy olykor alul-, vagy túlértékeli önmagát, de a folyamatos tükörbenézése - s a tükör itt Isten törvényét jelenti - átsegíti őt minden lelki holtpontján.

Az imádság a legőszintébb kommunikáció. Ha egy házaspár együtt is tud imádkozni, akkor ennél jobban már nem tudnak eggyé válni itt a földön. Ha egy család tud együtt imádkozni, akkor az egységnek, a stablitásnak egy olyan dimenzióját élik meg, mely kevesek kiváltsága. Aki imádkozik, az Istennel olvad egybe, aki pedig nem képes erre semmilyen fokon - nem kapcsolódik be semmilyen közösségbe -, az nemcsak elmagányosodik, de hamar meg is keményedik a szíve.

Az Isten békessége nem statikus állapot, sokkal inkább hasonlítható a nyugodt szívveréshez. Az anyaméhben növekvő gyermeket megnyugtatja édesanyja szívverése, s ezáltal is szépen fejlődik. Ugyanígy, aki imádság által belekapcsolódik az Isten lélekvilágának "vérkeringésébe" az is fejlődik, s egyszer megszületik benne is az új ember, a valóban istenképű, a krisztusi...

Nincs szebb, a virágba-borult tavasznál - ezért ennyire csodálatos érzés a szerelem is, hiszen benne a van a mindenség, a teljesség ígérete... S minél idősebb az ember, annál inkább (meg)látja, milyen fontosak az ifjúkori döntések, s milyen következményekkel jár, ha valaki átgondolatlanul, hirtelen határozza el magát valamire/vagy voksol valaki mellett.

Édesapám szenvedélyes méhész volt. 14 éves korától voltak kaptárai, amiket egyedül gondozott. Ő mesélte még gyerekkoromban, hogy méhecskék milyen fantasztikus szaglással bírnak. Kilométeres távolságból megkülönböztetik egyik virágot a másiktól, s ezért is lehetséges, hogy ahol túlnyomórészt egyfajta virág van - pl. akácfavirág -, akkor csak azt gyűjtik be. Milyen jó a méheknek, tudják, hogy melyik virág melyik, még talán még azt is tudják mi lesz belőlük!

Az ember nem ilyen. Messziről csak azt látja: virágzó fa, s aki nem bír kertész ismeretekkel, az még közelről sem tudja megmondani, melyik fának milyen gyümölcse lesz? (Ha meg közel van, akkor a fát nézi, de nem látja az erdőt...) Utólag persze mindenki okos: mindenki tudja, hogy a jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rosszat. No de előre? A bölcs ember bölcsessége abban rejlik, hogy tudja, kihez kell fordulni! A Főkertészhez! A pro-videáló (előre-látó) Gondviselő Istenhez. Tőle lehet tanulni, Tőle lehet imádságos párbeszédben, a lélek belső finom rezdüléseire ráhangolódva építő párbeszédet folytatni... Aki így cselekszik, az alapvető nagy hibákat nem fog elkövetni. Nem keveri össze a bojtorjánt a fügével, s nem ápolgat olyan fát, aminek már rég elkorhadtak a gyökerei...

Kivárni, hogy melyik fa milyen gyümölcsöt terem - bizony időbe telik. Az emberéletek fáinak gyömölcseire is kell legalább egy-két évtizedet várni - s aztán minden kiderül. Kiderül, hogy ki volt az, aki a nagy lombkoronájú fát választotta, mely árnyékot adott, de gyümölcsöt soha. Ki volt az, aki hittel és szeretettel a vadoncba jó fát oltott, s termése lett annak a fának - várakozáson felüli. Az is kiderül, hogy ki spórolt a munkával, az idejével, s ki az, aki áldozatot hozott a jövőért. A végén minden kiderül, a végén minden nyilvánvalóvá válik. Ekkor már nincsenek okoskodások, szép magyarázatok, a végén már csak csönd van, s tények vannak: Van-e gyümölcse annak az életfának vagy nincs? Ha van, akkor az jutalmat kap a kiskertész, ha nincs, akkor elmarasztalást kap.

Egymás életének kertészei vagyunk. Egymásra bízott minket az ÚRIsten. Ehelyett - sajnos - sokszor ásóval-kapával egymásnak esünk, ahelyett, pedig az élet tiszteletének finomságaira ráhangolódva munkálkodhatnánk egymás javán: szülő a gyermekéin, gyermek a szüleién, rábízott a rábízottakén... Hiszen egyik ember a másiknak jövőt adhta/termthet, ha elfogadja az Isten örök törvényeit, de ha azokat semmibe veszi, akkor felborítja a kert rendjét, s pusztulásba sodorja azt, aminek gondozására rendeltetett kezdettő fogva...

Boldogságunk alapja a kommunikációnk... Ez a manapság gyakran használt szavunk a latin communio-ból ered, ami azt jelenti: egység. Aki nem kommunikál, az nem jut egységre, márpedig egység nélkül nem jutunk el sehová. Az ember ugyanis hosszútávon nem tud létezni önmagában, szüksége van közösségre, szüksége van társra. Ha hiányzik a közösség, ahová tartozhat vagy ha hiányzik a társ - a deformáció szinte elkerülhetetlen. Először csak a belső deformálódik, majd a lélek zsugorodása az életstílusra, a környezetre is kihat. Modern nyugati társadalmunk legalizálta az egyén, a magánérdek felsőbbségét a közösségi érdekkel szemben - meg is lett az eredménye: a társadalom ereje csökken... romlik az egyént védő közbiztonság, a favorizált kicsi és takarékos állam, kicsit és azt is csak takarékosan segíti a boldogulást kereső egyént. A közösség építése helyett a társadalom legkülönfélébb rétegeit/csoportjait "ugrasztja egymásnak" a magánérdek jól olajozott kommunikációs rendszere.

Jakab apostol a mindenre érvényes egyedüli megoldást hirdeti. Arra buzdít, ami minden baj, probléma megoldásának kezdetét adja, ez pedig nem más, mint a párbeszéd. Enélkül nincs közösség ember és ember között, de nincs közösség Isten és ember között se! A megoldás kulcsa tehát a kommunikáció! Beszélnünk kell egymással: férj a feleséggel, szülő a gyermekkel, tanár a diákjaival, pap a híveivel, s mindenkinek szólnia kell - közbenjáró nélkül! - az Örökkévalóhoz is. Isten szavak nélkül is tökéletesen megért minket, de embertársaink számára ugyanúgy "nyitott könyv" vagyunk, hiszen életünk "jelbeszéde" sok-sok mindent elárul rólunk...

Életünk örömökkel és bánatokkal vegyes egyvelege gyakran próbára tesz minket. Tűrőképességünk határát súrolják/átlépik az igazságtalanságok személyes megtapasztalásai - ilyenkor úgy érezzük, szétfeszít minket a fájdalom. Az apostol arra buzdít: "Imádkozzatok!", mert ez gyógyír, a kiegyenlítődés, a megnyugvás felé. Ha valakit pedig öröm ér, akkor az is imádkozzék, hogy öröme még teljesebb, még nagyobb legyen.

Gyaníthatóan az egész embervilág harmóniája függ attól, hogy az emberek lelkében mi játszódik le... Ezért nem mindegy, hogy milyen dolgokkal foglalkozunk: olyanokkal, amik építenek vagy olyanokkal, amelyek rombolnak. Ezért lenne fontos, hogy az emberek felismerjék, valójában mekkora hatalom a kommunikáció, amelytől függ a személyes boldogságuk is! Ha valaki az erőszakban "fürdik", mert a szórakozásképpen a media minden csatornájából fő műsoridőben csak a krimi ömlik, akkor nemcsak a maga lelkét nyomorítja, de a családtagjaiét is, akik vele egy szobában kénytelenek látni, hallani a közösségromboló gonoszságokat. Aki megosztja szívét a gonosszal, az ha nem is válik mindig gonosszá, de bekövetkezik nála az "értékrelativizáció", s ilyenkor már nem az egyetemes isteni, hanem a relatív emberi hang lesz a mérvadó, s bomlásnak is indult az a közösség, ami védelmet biztosítására adatott...

Szeretni sokféleképpen, szerteágazóan lehet, de a szeretet egyetlen gyökérből fakad: az áldozatból, s ki mennyire képes áldozatot hozni, attól függően tapasztalja meg a szeretet "magasságait és mélységeit."

Istennek úgy tetszett, hogy az egész világot a kölcsönösségre teremtette, hogy ne tudjanak az állatok a növények nélkül élni (kell az oxigén!), sőt egyik állat nélkül ne élhessen a másik, egyik organizmus egészítse ki a másikat... Isten nem kísérletezett. A JóIsten nem is darabokban készült el a világgal, hogy az egyszer majdcsak (el)fejlődik a véletlenszerűség végtelen útján valahová. Neki Terve volt erre a világra, s egybeteremtett világot akart, mégha mi annak nagyobb részét nem is látjuk, s nem is ismerjük. Ő ebben a csodálatos "tervben" úgy teremtette meg az embert, hogy az öntudatlanul is vágyakozzék a Vele való közösségre, de egyben szabad akarata is legyen... S megteremtette Ádámot és Évát, hogy ne tudjanak egymás nélkül boldogan élni, s beléjük kódolta, hogy csak akkor élhessék át a legszebb érzéseket, ha egymásért élnek. Ennek eléréshez viszont áldozatot kell hozniuk egymásért, s ez az áldozat csak akkor nem terhes, ha felfedezik önmagukban és egymásban az istenképűséget...

Az ember sokszor hozott már óriási áldozatot céljaiért. A cél viszont soha nem kívánhat embertelen áldozatot - amikor valaki mindenen és mindenkin átgázol -, csak egész embert. Egész emberként pedig csak akkor tudunk a kitűzőt célért dolgozni, ha teljes szívvel tesszük a dolgunkat... A szív azonban - a bűn okán - megosztott, s egységbe forrasztani csak az Isten tudja. Ez a krisztusiak (keresztények) nagy "tudása", hogy ti. Isten nélkül nem megy! Nélküle elbukunk, ha nem Vele járunk eltévesztjük a célt.

A Mester halálig menően engedelmeskedett az Atyának. Példát adott, hogy a legnagyobb erő a szeretet, melyet még a halál sem képes megtörni... Aki a szeretetre alapozza az életét, az ha meghal, akkor is él, de aki elveti a szeretet, az már akkor is halott, amikor még lélegzik, mozog, szaladgál a világban, s azt hiszi, hogy ő él...

Nem kell ahhoz fiatalnak lenni, hogy az ember nagy butaságokat kövessen el - az átgondolatlanság nem a fiatalok "kiváltsága". Talán ezért fogalmazták meg a régiek így: "A kor nem érdem, hanem állapot." Érdekes: azok, akik hajlamosak kettős mércével mérni, gyakran tesznek megjegyzéseket: "Azért ez az ő korában már izléstelen..." Nos, ami izléstelen dolog a fiatal korban, az izléstelen az idősebb korban is. Ezt persze igazán azok tudják megérteni, akik "régebbóta fiatalok" s már mögöttük van néhány csapás/sokk-élmény, hogy a test igen, de a lélek nem öregszik. Azt kimondhatjuk, hogy a méltóságát tartani tudó ember a kor előrehaladtával lassan, de biztosan "bölcsül".

Az is régi felismerés, hogy "aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége." Mert egyszerűen nem lehet jó vége! A vétek, a bűn elvon, olykor lassan és észrevétlenül félre-vonszol a lényegitől, s a bűn bűn voltát már csak akkor vagyunk képesek felfedezni, amikor már késő... Az ősbűn (azaz akarat az istenellenességre) következménye, hogy kifogásokat, magyarázatokat ill. bűnbakot keresünk, s ha végképp szorul körülöttünk a terhelő tények hurka, s nincs senki, aki elhordozná a bűnünk okozta bajt, akkor igyekszünk mindent a körülményekre fogni...

Felnőtté, etikus emberré válásunk nem könnyű folyamat. Akkor sem, ha szerető szüleink, jó tanáraink, lelkiismeretes papok tanácsolnak minket kríziseinkben. Hibáinkat beismerni, felszínre hozni, törekedni arra, hogy nem éppen kívánatos késztetéseinket kordában tartsuk - embertpróbáló feladat, s közösség nélkül nem is vagyunk képesek rá. Ha nincsenek körülöttünk olyanok, akik szeretnek minket, akik tükröt tartanak nekünk, akik visszajeleznek, akkor annak "nem lesz jó vége" - mert könnyen eltévedük az élet útján. Azt vesszük egyszercsak észre, hogy érzéseink sötét erdeje vesz körbe minket, hogy magányunk ingoványos talaja bizonytalanítja el a még meglévő etikai-egyensúlyérzékünket... S ha ilyen helyzetekben végképp egyedül maradunk, akkor megtörténhetnek a nagy bajok, a tragédiák, amikor is már nem tudjuk visszafordítani sorsunk kerekét.

Nos ilyenkor jönnek jól a régi bölcsességek, melyek a tradícióba vannak ágyazva. Aki nem élte át soha a szeretetet - családban, közösségben -, az hamisan fogja értelmezni a tradíciót is. Azt gondolja majd, hogy a tradíció nem más, mint a hamu hűséges őrzése, pedig nem... A tradíció azt jelenti: nemcsak őriztem, de tovább is adom a Lángot...

Földünk alig egyhatoda "föld", a többit víz borítja... Ha a vízből túl sok van, az a baj, ha túl kevés, az pedig még nagyobb baj. Víz nélkül az élet - itt a Földön - elképzelhetetlen! Testünk túlnyomó része is víz, s ha nem pótoljuk szervezetünkbe az elveszített mennyiséget - bizony az életünkkel játszunk!

Szomorú, de jelenleg mintegy 1,5 milliárd(!) ember nem jut tiszta ívóvízhez, s mindeközben a palackos vízárusítás nemzetközi "boom"-ját éljük meg, hiszen ez az egyik legjövedelmezőbb üzleti vállalkozás manapság. Ami évezredeken keresztül ingyen "járt" mindenkinek, azért most keményen fizetni(!) kell... Az édesvízkészletek több mint nyolcvan százaléka az ezredfordulóra magánkézbe került, s jelenleg is mintegy kétszász(!) fegyveres konfliktust tartanak számon a világban - csak a víz miatt! S ez csak a kezdet...

A víz nemcsak alapvető lételemünk, de mélytartalmú ősi szimbólum is. A víz nemcsak az életet jelenti, de mély szakrális jelentése is van. Számos vallásban nyomon követhető, hogy - megfelelő rituáléval együtt - lelki tisztító erőt is tulajdonítanak neki. (Lásd az egykori qumráni közösség naponkénti tisztulási fürdőit, a zsidóság mikvé-jét vagy éppen a hinduk gangeszi zarándoklatát!)

Aki megkeresztelkedik, az életbe "keresztelkedik bele"... A keresztelés - ahogyan tanítjuk: "Nem egyszerűen víz, hanem Isten igéjével és parancsolatával együtt elrendelt víz" s bizonyságtétele annak, hogy hisszük az emberi élet folyamatosságát - azaz a halál utáni életet is a Krisztus által. Aki tehát Krisztusban van, az az Életben van, s közvetve másokat is életre kelt, mert "belsejéből élő víz folyamai ömlenek". Így szentelheti meg hívő élettárs a nem hívő társát - ahogyan Saul-Pál írja -, s így válhat mindenki a mennyei reménységre mutató földi jellé. A kölcsönös tiszteletben eszközövé a válhatunk a megbocsájtásnak, s példájává annak, hogy Isten és ember ma is "egymásra találhat", s még a bűn által megrontott világban is boldogan élhetünk egymásért...

Van-e nagyobb adottságunk, mint az, hogy jövőnk a saját kezünkben van? Valószínűleg nincs... Ezért borzasztóak a statisztika népességre vonatkozó számai! Európa feltartóztathatatlanul öregszik, egyes országokban a folyamat visszafordíthatatlan. Ahelyett, hogy a fiatalok esélyt kapnának a munka általi gyarapodáshoz, egy szűk politikai elit (még mindig!) mindent igyekszik megtenni a saját túléléséért... Elszomorító, hogy "aggastyánok" hoznak súlyos határozatokat egy olyan jövőről, aminek - emberileg nézve, ha csak fel nem találják az élethosszabbító csodatablettákat - már ők nem is lesznek aktív részesei... India lakosságának több mint fele 25 év alatti(!), s mintegy 400 millió ember ül (a jó egy milliárdból) iskolapadban. Kínában, Dél-Amerikában is óriási "embertartalék" - a fejlett keresztény jóléti világ pedig degenerálódik... Angliában a harmincév alattiak közel egynegyede gyakorlatilag nem integrálható a társadalomba, drogos, alkoholista, sokszor írástudatlan... Németországban az alkoholfogyasztás "kultúrája" a fiatalok között átcsapott a kritikán aluli szintre - 12-15 évesk isszák kómába vagy halálba magukat. Populista megoldásban gondolkodó politikusok még mindig nem látják mekkora veszélybe sodorják az országot, amikor nem a fiatalok, hanem a részvényesek érdekeit képviselik a parlamentben... Csoda-e, ha előtérbe kerülnek az ún. radikálisok? Nem, ez inkább szükségszerű következmény... (Bizony fog ez meglepetéseket tartogatni a német belpolitikában - ugyanúgy mint a magyarban is! Isten szépre és jóra vonatkozó törvényeit nem lehet sértetlenül semmibe venni...)

Mi az Isten akarata? Elsősorban az, hogy építsük az emberi közösséget! Számtalan politikai ideológia próbálta már ezt a nemes célt megvalósítani, valójában eleddig csak a kereszténység alsó, normál-emberi (s nem a magas-politikai!) szintjén sikerült leginkább megtalálni a helyes irányt. Ezt úgy hívjuk: szolgálat, ami nem más, mint áldozatot hozni a másikért, a közösségért, így közvetve a jövőért, beleértve a sajátunkat is. Ebben a "küzdelemben" nincs fölöslegesen kimondott jó szó vagy értelmetlen jócselekedet. Bármennyire is hatástalannak tűnik, az Isten tetszése szerinti áldozat idővel meghozza jó gyümölcseit. Persze, amíg kétségbesetten a formát erőltetjük rá fiataljainkra a tartalom helyett, addig elmarad az áldás. Kétségbeejtő a kereszténységen belül, ahogyan sok szülő természetellenes kegyességgel - dogmatikus vagy ultrapietista, ebből a szempontból ez most teljesen mindegy - idomítja a gyermekeit a maga-kigondolta életidegen elvárásainak megfelelően...

Így történik meg, hogy az egy tálentumot kapott szülő igyekszik fenntartani a kéttálentumos látszatot, s gyermekét kényszer alá helyezi, hogy úgy teljesítsen, mintha öt tálentuma lenne, pedig neki kevesebb adatott. Csoda-e, ha ezek után alkohol és drog után nyúlnak a fiatalok? A kábítószereket (egyelőre még!) nem, de a könnyű drogokat: ital, cigaretta - direkt vagy indirekt -, de még reklámozzák is...

Bajban vagyunk, s ennek oka nem a JóIsten! Egyedül mi magunk tehetünk arról, hogy engedtük oda jutni a világot, ahol most éppen van... hogy ennyire anyagelvű, hogy ennyire önző, hogy ennyire bizalmatlan, hogy ennyire méltatlanná vált ahhoz az "Tervhez", amit Isten készített. Ne legyenek illúzióink! Az önzés, a gonoszság, a másikat ellehetetlenítő kiszorító akarat még nem vonultatta fel teljes fegyverarzenálját... a java még "hátravan", s ahogyan minden, a gonoszság is sikerrel reprodukálja önmagát és persze nagyon találékony is!

Mit tegyünk, mit tehetünk (az imádságon kívül)? Éljük az életünket az Isten normalitása szerint, meggyőződve arról, hogy Isten rendje jó. Isten igéjén tájékozódva elhisszük, hogy nem a magunk zárt világába kell visszamenekülnünk, hanem sóvá és fénnyé kell válnunk a világban - úgy, ahogyan azt a Mester tanítja. Enélkül ugyanis nincs kiegyensúlyozott jelen, és nincs kiszámítható(bb), boldog(abb) jövő sem...

"Primus inter pares" - azaz, első az egyenlők között... Az ilyen kijelentések hallatán - természetes emberi méltóságunk okán - megdobban a szívünk: Tényleg vannak még egyenlőbbek? Az emberi demokráciában vannak, de az ÚRIstennél is? Ha igen, akkor Isten nem szeret mindenkit egyformán! Ha igen, akkor van "übermensch", ha igen, akkor a fehér ember feljebbvaló a színesbőrűnél, s akkor van jogalapja az appartheidnak és akkor szükségesek a rasszista ideológiák is... Isten a teremtettsége csúcsára helyezte az Embert, az istenképűt. Ha hiszünk a kiválasztottságban, akkor tulajdonképpen az evolúcióban hiszünk, s jogalapot adunk a "hadd hulljon a férgese" elvnek is... Egy család, egy törzs, egy nemzettség, egy nép "kiválósága" nem DNS-be van belekódolva, hanem a lelkébe, s ahol az emberek lelke (még)tiszta, ott jó vagy legalábbis jobb élni...

A gyűlölet alapja mindig a saját kiválóságba vetett hit. Ez táplálja a kettős erkölcsöt is: "Nekem lehet, nekem jogom van hozzá, de a másiknak nem, hiszen a másik csak azért van, hogy nekem szolgáljon." Erre a hamis ideológiára épültek a történelem nagy birodalmai, melyek azután össze is omlottak, mert igazságtalanságot örökké fenntartani nem lehet - ez is a teremtettség rendje! Az igazságtalanságot hazugságokkal, erőszakkal lehet csak fenntartani, ezért csak idő kérdése, mikor roppan bele az, aki így kívánja hatalmát, jövőjét, saját kiválóságát "bebiztosítani". A protestáns lélek mindig is tiltakozott az önmagáért való hierarchia ellen. Luther Márton írja a középkori egyházban elhatalmasodott hierarchiáról: "Olyanok vagyunk, mint a gyerekek! Botokkal, színes övekkel és kalapokkal játszadozunk!" - s milyen igaza volt, s van ma is. Ahol a tekintélyelvűség veszi át az irányítást a józan ész helyett, ott elcsökevényesedik a szeretet, s bomlik a közösség...

Simon Péter őszinte ember volt, amolyan "ami a szívén, az a száján" típus. Lehet őt kritizálni hirtelensége miatt, de az őszinteségét megkérdőjelezni nem tudja senki. Isten egyháza mindig ott van, ahol őszinteség honol. Ha nem hallható az őszinte hang, akkor Krisztus egyháza sorvad! Közösség épülhet érdek-alapúan, sőt sikeres is lehet, de az a közösség nem krisztusi közösség! Az idő próbáját mindig azok a közösségek állták ki, ahol a szeretet dominált, s elfogadták az Isten egyént, s közösséget védő törvényeit.

Korunk különös kor, mert válaszúthoz érkezett az emberiség. Jövőnk azon múlik, milyen értékek szerint hozzuk meg a döntést. Ha technológiai fölényben, a gazdasági erőbe vetet hit alapján döntünk, akkor polarizálódik a világ, s óriási feszültségek alakulnak, s a Rend nem lesz fenntartható. Ha az emberi élet méltóságára helyezzük a hangsúlyt, akkor még kiszámítható jövőnk is lehet itt a Földön...

Német bio-parasztember meséli, hogy a lovak átállították az életritmusát. Nyolc órát szeretett volna naponta dolgozni, de hamar rá kellett jönnie, hogy csak hat órát tudnak keményen dolgozni a hűséges jószágok, s ha még két órával megtoldja, akkor csak idegesebbek lesznek a lovak, meg persze ő is... S bizony azok, akik nem tartják ezt a ritmust hamarabb balesetet okoznak vagy könnyebben lesérülnek lovaik... Nyilvánvaló, hogy hat órát ledolgozni vidámítóbb, mint nyolcat, de ha megnézzük, hogy mire megy el az a plusz két óra, kiderül, hogy bizony ineffektívek vagyunk benne! Még a Munka Törvénykönyve is azt mondja: "számítógéppel dolgozni csak hat órán keresztül lehet, utána a munkáltató köteles másfajta munkát biztosítani"... Lám tudjuk tehát, hol a határ - mégis túllépjük.

Az idők gonoszak, s sajnos az emberek is. Az idő gonosz, mert nem hagyja megállítani magát, gyorsan múlik, amikor lassabban is tehetné, s ólomlábakon jár, amikor gyorsítani szeretnénk... Mindezeken túl még meg is lopjuk egymást az idővel! Rákényszerítjük a másikra, hogy hallgasson meg minket, pedig csak fecsegünk, s reflexszerűen védekezünk: "Jajj, most nincs időm!" -, ha meghallgatnunk kellene valakit. S ha belegondolunk abba, hogy mennyi időt töltünk csak azzal, hogy adminisztráljuk a "semmit" - akkor elszörnyülködhetünk. A modern állam - beleértve kishazánkat is -, abból indul ki, hogy mindenki csak lopni, csalni és hazudni akar. Így aztán mindenkit üldöz a jogszabályaival! 100%-os kontroll, 0%-os bizalom... Csodálkozunk, ha ilyen a civilizációnk? Csodálkozunk, hogy haldoklik a keresztény kultúra? Magunk tehetünk róla! Azt rendeltük a magunk hatáskörébe, azt akarjuk eszelősen birtokolni, ami Isten ajándéka: az Idő...

Ki az, aki mégis bölcsen él? Akinek szeméből nem ideges pillantások vetülnek ránk, aki nem veti alá magát az idő modern-ember-fabrikálta kényszerének, s tudja, hogy az idő véges, ezért itt a földön csak végtelenített álmokat érdemes kergetni. Nem kiábrándító racionalizmus ez, hanem világnézeti józanság! Aki józanul belátja, hogy az időt arra kaptuk, hogy másokkal megosszuk, annak ideje gyarapodik, s aki önző módon csak magának akar minden időt - bármennyit is rabol össze magának -, mégis kevés lesz neki. A bölcs felhasználja az időt arra, amire adatott: azaz szeret, s igyekszik mindeközben megismerni az Istent. Az esztelen üldözi az időt, igyekszik mindenütt ott lenni, mindent megnézni, minden történésben benne lenni, legvégül mégis megcsalva, érzi magát: az idő kihasználta őt... Az idő változásokra kényszerít minket, de a cél soha nem változik: Isten a végső cél, s egyben az indító ok is, hogy élhetünk, megtapasztalva az idő korlátait is. A keresztény ember nem rugdalódzik az idő ellen, mert nem ellenséget, hanem lehetőséget lát benne, aminek segítségével áldásban részesülhet...

Weöres Sándor: Nő és férfi - részlet

A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek ép úgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.

Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, épp így csonka a nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi életerő. A nő ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven pezsgésű eseményszerű: a teremtés templomát úgy tekinti, mit egy uzsonnázóhely, pletyka sarok. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiban és meleg meghittségbe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik: az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre. A nő oldottan lebeg az élt mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés tenyészet, enyészet: a férfi zártan határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.

Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfi lénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosódó, alaktalan dolgok csíraként forró lüktetésben élnek: ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagában rejtett férfi lénye: látja, hogy kékes szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szoborszerűen.

A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit bánatait, egész világát belesugározza: a férfi, ha dolgozik, munkájában minden mást elfüggönyöz előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó csoportban és nyerni a játszóktól akar: a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jószívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontotta fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belőle téged illet: a férfi, ha jó szívvel étellel kínál, örül, hogy neked is adhat abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja olvasztani a saját életével: a férfi a szeretett nőt saját lényéhez akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorára-teljesülését keresi: a férfi a szerelemben a mámorzárt, folyton fokozódó egészét keresi.

Nő és férfi igénye nem fedi egymást: épp ezért a nő kiegészítője nem a kiváló teremtő férfi, hanem az arszlán aki folyton sürög és a nőt magával sodorja, újra meg újra elkápráztatja, még ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad: s a férfi kiegészítője nem a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit feltudja pezsdíteni, s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Mint hogy a nő ritkán találja meg egyszemélyben az arszlánt és a családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.

A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója: a nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magába-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.

Ha egy nő regényében az „ideális férfi” szerepel: nagy nőhódító, tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfiarcú fabáb a ruhaüzlet kirakatában. S a férfi regényében szereplő „ideális nő” csupa rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása, hogy tűzön-vizet át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkéntelenül azonosítja magát az író is, az olvasó is: oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.

Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha melegség száll a végső puha, meleg fészekbe.

Jóindulatból, jóindulattal élni - azt jelenti: hívő emberként élni a világban! Másképpen: Isten gondviselő "jóindulatát" megtapasztalva, elfogadva törekszünk arra, hogy mások felé magunk is a legnagyobb jóindulattal lehessünk.

Felesleges szépíteni: indulatos világban élünk. Riasztó az ún. családon belüli erőszak, de erősen szaporodik az iskolákban is az öntörvényű gyerekek száma. Szülőként persze az senkit nem vigasztal, ha utólag megtudja, hogy a gyermekét rugdosó, az iskola-társait folyamatosan brutálisan inzultáló gyermek maga is áldozat, mert ún. "háromhás" (azaz: halmozottan hátrányos helyzetű)...Lenne más alternatíva is: a gyermekeket nevelni is lehetne, a szépre a jóra... Kodály országában alanyi jogon minden gyermeknek hangszert kellene biztosítani - a fedezet még meg is lett volna rá - ehelyett csak az elmúlt 20 esztendőben ezermilliókat loptak el az ország vagyonából, s vándorolt olyan emberek kezébe, akikről sokminden elmondható, csak az nem hogy jóindulatúak! Azt viszont elmondható, hogy önző, Isten törvényeit megvető, a jogosság látszatára törekvő, agresszív-kommunikációjú kistílű (gaz)emberek. A gaz tulajdonsága ti. éppen az, hogy mindegyik igen szívós, nem igényelnek törődést, s mégis "vidáman" élnek és szaporodnak - csak hát a kultúrnövénnyel ellentétben -, soha nem hoznak termést, csak reprodukálják önmagukat - csöndben elszívva a hasznos növénytől a táplálékot. Ha lenne evolúció, akkor ez még figyelemreméltó is lehetne, de sajnos evolúció nem létezik - csak a fejekben!

Ha a fizikai világban, azaz a természetben lenne evolúció, akkor ez azt jelentené, hogy kavicsok összeállnának csavarokká és kifejlődnének háromkerekű biciklivé, majd idővel versenykerékpárrá, de ez tulajdonképpen csak köztes állomása a folyamatos fejlődésben lévő kavicsoknak, hiszen azok mindig is űrrepőgépek akartak lenni... Miért? Csak. Mert ez az evolúció iránya. A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy csak fordított, azaz "inverz evolúció" létezik: vagyis a bonyolult "törekszik" az egyszerűbbre... Magyarul minden kopik és romlik, de ez az elképzelés (értsd devolúció) "tudományos" szempontból nem megalapozott. - mondják az okos emberek.

Amíg a természet világában a dolgok, s egyéb teremtmények legfeljebb alkalmazkodnak a környezethez, addig az ember lelke valóban fejlődhet: az istentelenség állapotából eljuthat az Isten-hit állapotába. Termeszétesen ez sem a maga fejlődési sikere, hanem az Isten csodálatos ajándéka. Ebben az élithossziglan tartó fejlesztési/fejlődési - nézőpont kérdése: Isten felől vagy az ember oldaláról nézzük-e? - folyamatban fontos szerep jut a lelkiismeretünknek...

Aki manapság lelkiismeretes, az nemcsak a nehezebb utat választja, de a veszélyesebbet is, mert még bele is betegedhet. (Soha ennyi pszichoszomatikus betegség nem volt mint manapság!) Korunk nem kedvez a töprengő embereknek! Gyors döntésre idomítanak minket a reklámok, a birtoklási vágy kiélésének izgalmában pedig elfelejtjük: embernek születettünk ebbe a világba, nempedig állatnak... (Dear Animals! Sorry to sorry!) A hívő ember - nem lelkesedő, élmény-ember, hanem lelki ember. Tudja, hogy lelkiismeretének hangja az Istennel való párbeszédében "kommunikációs eszköz", ezért odafigyel, karbantartja, vigyázz rá, nem engedi, hogy a lelkiismeretének finom rezdüléseit elnyomja a világ bűnterhelt zaja. Ezért a hívő ember törekszik a folyamatos önismeretre, hogy a törvény tükrébe naponta belenézve ne váljon paródiájává a teremtettségnek, hanem Isten akarata szerinti, "istenképű" teremtménye legyen - s élhessen Isten dicsőségére, mások javára, s önmaga boldogságára...

Bajban, nyomorúságban, a szenvedő ember lelkéből gyakran felszakad a sóhaj: "Hol vagy Isten? Most hol vagy?" Véges a végtelent nem számoltathatja el, teremtmény a Teremtőjén nem kérheti számon, mit miért csinál - ennek ellenére mégis megtörténik - még a hívő emberek között is -, kérdőre vonják az Isten: "Miért mindez Uram?" Miért hallgatsz, miért nem szólsz?...

Isten azért Isten, mert Ő az Isten. Teremtője mennynek és Földnek, láthatónak és láthatatlannak, múlandónak és még az öröknek is. Szavaink sincsenek arra, hogy teljességgel leírhatnák, mi mindent alkotott az ÚR! Marad a körbeírás, a szókereső dadogás, s a csönd... A csönd, amiben Isten szól hozzánk. Mivel Ő Mindenható Isten, ezért a csöndben is képes szólni. Akkor is képes velünk beszélni, ha mi úgy gondoljuk: Isten hallgat...

A ma reggeli evangélium (eüangelion=jó hír): Isten nem hallgat! Tegnap sem tette, s holnap sem. Amíóta megteremtette az embert - s csak egy kevéssel kisebbnek, mint az angyalokat - azóta közli vele folyamatosan: Ember itt vagyok! Mindenek előtt a teremtett világ csodáiban: Ember, ha vizsgálod a mikrokozmoszt, ha próbálod befogni a csillagos eget - ott vagyok! De nemcsak a tökéletesnek megteremtett - ősi magyar nyelvünk így mondja - kerek világ beszél Isten nagyságáról, felfedezhetjük az Örökkévaló Istent az embervilág történelmi mozgásában, s mindenekelőtt a lelkiismeretünkben.

A kígyó hiába hazudta "eritis sicut Deus", azaz olyanok lesztek, mint Isten - az ember nem lett, nem vált istenné. (Az egy másik kérdés, hogy néha az ember istennek gondolja magát.) Egy azonban bizonyos: az ember nagyon is tudja, mi a jó, s mi a rossz. Ha nem tudná a tolvaj, hogy lopni bűn, akkor nem szaladna el. De nagyon is tudja az ember, hogy mi az, ami bűn, mert lelkiismerete azonnal megszólal... Lám, szól az Isten, csak kicsit másképpen! Tanulni a az Istennel való beszélgetést - a csendben - a keresztény ember napi feladata.

Egyszer, nagyon régen, még a fekete-fehér tévé világában egy tudományos ismeretterjesztő filmben a következő kijelentés hangzott el: "a kerék, az emberiség legnagyobb találmánya"... Akkor számomra ez érthetetlen kijelentés volt, gyermekfejjel még nevetségesnek is találtam: "A kerék, egy ilyen egyszerű dolog?" Később másképpen láttam... Ahogyan a kerék újra és újra fordul, ugyanúgy a történelem is ismétli önmagát - már Salamon király bölcsességei között is olvashatjuk: "Nincs új a nap alatt!" Mégis ebben a folymatos ismétlődésben közeledünk az Isten felé... Személyes életünk "biciklije" vagy az "egyház szekere" nem azért halad előre, mert mi tekerjük, toljuk, húzzuk-vonszoljuk, hanem azért, mert Isten Jön felénk! Ennek felismerése a kegyelem, mely által élni itt a Földön a legnagyobb kiváltság!

Kölcsönös egyetértés... Minden szép és jó kialakulásának alapköve. Wolfgang Engler német szociológus mostanság megjelent "Lüge als Prinzip" (Hazugság, mint alapelv) c. könyve jól megfogalmazza korunk aktuális problémáját: Minden a hazugságra épül! Példamondatok sokaságával támasztja alá: "Az Ön pénze a mi bankunknál a legnagyobb biztonságban van!" "A mi autónk a legjobb a piacon!" "Ez a termék nem tartalmaz káros anyagokat!" ... de hasonló hazugságok sokasága szövi át a mindennapi életünket is. Házastársak közötti kommunikációban: "Nem, tényleg nincs semmi bajom!", barátnők egymás közt: "Persze van időm, csak mondjad!" vendégségben: "Igazán finom volt a vacsora!" stb...

Kölcsönös egyetértés a "Krisztus akarta szerint" alapvetően más kapcsolatrendszert jelent. Ebben az alapelv a szeretet, s nem a múlandó emberi kapja az elsődlegességet, hanem az "isteni", amely áldozatrakész szeretet. A keresztény ember ezt a szeretetet igyekszik képviselni, próbál egyre jobban hasonlóvá válni, ahhoz a Krisztushoz, aki életének (m)értéke.

A krisztusi ember tudja, hogy élete véges, időbe és térbe bezárt, de azt is tudja, hogy lelke az örökkévalóságra teremtetett. Ezért nagylelkű az idővel kapcsolatban is! Vannak olyan keresztények, akik szívesen támogatnak közösségi "projekteket", de ha sajátjukból, saját idejükből, saját financiális erejükből kell áldozatot hozni, akkor pillanatok alatt bezárulnak... Nyomorúság ez, hiszen nagyon kis dolgokkal, nagyon nagy örömet lehet szerezni! Egy látogatás, egy meghívás, a másik meghallgatására áldozott félórácska óriási erőket szabadíthat fel! Sok keresztény ember életét azért nem találják vonzónak, mert csak "maguknak élnek", elzárkóznak a "bűnös világtól" - ahelyett hogy életük sóként feloldódva ízt adna környezetüknek. A Mester mondja: "Ti vagytok a föld sója!" -, ők ehelyett zárt közösségben koncentrálódva marják egymást - törvényeskedésben és képmutató ítélkezésben - a kegyesség látszatára kínosan ügyelve.

Az valódi kereszténység az igazságra alapul: "A világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését" - azaz, a világ vágyakozik a krisztusi emberek közelségére. Ha a keresztény ember nem vállalja fel hivatását, s nem oldódik fel, nem ad ízt a világnak, akkor mint "romlott sót" kidobják, s tudjuk, hogy ez a jézusi abszurd kijelentés mit takar...

A Mester maga mondja: "Nem azok öröklik a mennyek országát, akik ezt mondogatják: 'Uram, uram' -, hanem akik cselekszik az én Mennyei Atyám akaratát." Ez azt jelenti, hogy amit Jézus tanít az igen-igen fontos! Ez azt is jelenti, hogy Jézus nem a Benne való vakhitet/buzgóságot kéri számon rajtunk, hanem azt, hogy ki mit cselekedett e földi életben, s ki mit valósított meg mindabból, amit övéinek tanított... Nem elég tehát a kegyesség, a szép szavak, ezek önmagukban nem sokat érnek. Szükség van a tettekre, s bizony elengedhetetlen, hogy, aki Isten kegyelméből egy keveset is megismert az Ő országának titkaiból, az ne szolgáljon...

A szolgálat legelső lépcsőfoka a tanítás. Ne gondoljon senki vastag könyvekre, tudós magyarázatokra, a legegyszerűbb tanítás a példaadás. Amit a gyermek elé élnek szülei, az lesz számára az "etalon", a mérvadó. Az elsődleges "követési minta", a szociális kapcsolatok és az ezekből fakadó konfliktusok megoldásának "hogyanja" a családban körvonalzódik. Aki dolgos, becsületes családban nő fel, ahol nem hajszolják teljesítményt, de számonkérik és elismerik azt, ott nagy valószínűséggel nemes-lelkű emberek formálódnak. Amelyik családban pedig a mindenkori érdek a legnagyobb összetartó erő, s mindenki mindenkivel bizalmatlan, s folyamatosan becsapják egymást kis és nagy dolgokban egyaránt, ott az esetek nagy számában bizony asszociális emberlelkek formálódnak.

Minden tanításban nagyon fontos a fokozatosság! A JóIsten pedagógiájában lényeges tényező az idő - sajnos mi véges teremtmények gyakran türelmetlenek vagyunk. Rágni szeretnénk "kemény falatokat", amikor még az "evangélium tejére" van szükségünk - ahogyan Saul-Pál fogalmazza. A "mindennek rendelt ideje van" ősi bölcsesség ma is érvényes. Nem lehet kijátszani Isten teremtettségbeli rendjét!

A tanítás felelőssége alól kibújni nem lehet, ha ezt elfelejti az egyik generáció, a rákövetkező súlyos árat fizet érte. Nem nevelték igazmondásra az embereket, s ahhoz hogy valaki részvéttel bírjon embertársa felé, hogy etikusan döntsön, ahhoz szükséges a számonkérő Istenben való személyes hit is. Ha ez nincs meg, akkor bekövetkezik a tragédia: a gagyi "értékké" válik...

A színszimbolikában az arany, a piros, az ezüst, a fehér az ún. isten-szín. Ezért látjuk az ikonokon az Atyaisten palástját pirosnak, ezért látjuk a klasszikus Mária-ábrázolásoknál, hogy kék ruhája alatt ott a piros blúz, hiszen szíve alatt hordozta az "istenit"... A fenti színek erőteljesen megtalálhatók a tűz, a gyertya lángjában is, s természetesen a napban, mely utóbbi az egyik legfontosabb jelképe az Istennek - gondoljunk csak Jézus kijelentésére: "Én vagyok a világ világossága". Szemünk pedig, mellyel az információk nyolcvan százalékát szerezzük az ÚRIsten által alkotott valóságos csoda, mellyel nemcsak a energiahullámok látható részét érzékeljük, de ugyanakkor tükröződik benne egész emberségünk. De nemcsak az, az embertelenség is sugározhat a szemből. Akinek pedig van szeme erre, az látja ezt is, azt is - ezért nagyon fontos, hogy "Láss, ne csak nézz!"... Nyilvánvaló az is, hogy a szem csak azt tükrözheti, ami a lélekben van. Ha lélek gonosz, önző, vagy éppen zavaros - a szem is ilyenné válik.

A lámpás világít, irányt mutat. A lámpás persze nem reflektor, s aki tartja/viszi az így nem rivaldafényben áll, hanem szolgálatot teljesít, kiváltképp azoknak, akik a sötétségben botorkálnak.

Ez a mostani elektromos-digitális világ tobzódik a fényben, megzavarva ezzel az élővilágot - éjszakai madarakat, rovarokat. Ami pedig az emberek szempontjából érdekes, hogy szinte nappali ragyogást kapott a gagyi, az értéktelen, ami rombolja az egyént, s a társadalmat. Alkohol-, dohány-reklámok világítanak bele nemcsak a szórakozónegyedek éjszakáiba, de a varázsdoboz apró lámpácskáinak varázslatos villogása (televízió!) is erősíti a lélek erózióját... Mára eljutottunk oda, hogy felszín, a látszat sokkal fontosabb, mint a tartalom, sőt a "forma", a "stílus" vált a lényegivé...

Ha valaki mégis azt gondolná, hogy a lelket be lehet csapni, akkor nagyot téved! A lélek Isten által belénkplántált ősmozgásait nem lehet kijátszani. Lehet, hogy nem rögtön, de végül minden úgy történik, ahogyan a JóIsten azt az Ő tökéletes rendjében elképzelte: A jó is, meg a gonosz is elnyeri méltó jutalmát - ahogyan a Mester tanítja -, már itt a földi életben is.

Az Isten fénye, a szeretet lámpása mindig utat mutat. Nincs olyan helyzet, amiből ne lenne kiút. A "Nincs más alternatíva!" sarokbaszorítós érvelése azok igazsága, akiknek szemében "más tüzek égnek"... A keresztény embernek mindig van jobb megoldása, mert ez a jobb nem az övé, hanem fölülről jövő, s ezért fogadják el még azok is, akik nem törődnek a "fenti" dolgokkal...

A bölcs élete íránytű mások számára is... De kicsoda bölcs és értelmes? Értelmes lenne/lehetne az "értelmiségi", de Európa keleti felében a párt-ideológia fegyelmezte szinte teljesen idiótává őket, nyugaton pedig a konzum-ideológia triumfálásának váltak áldozatává. (Az ugyanis, hogy milyen slusszkulcs van a nadrágzsebben, s hány nulla van kontón - sokkal nagyobb elismertséget szerzett, mint az, hogy mi van fejben, s nem utolsó sorban a szívben.)

Az értelmiségi lét nem azt jelenti, hogy nem kétkezi munkával keresi valaki a kenyerét. Az értelmiségi lét nem azt jelenti, hogy van-e diplomája vagy nincs, hanem a tudatos, a társadalomért felelősséget érző, hordozni akaró életet. Erre mondjuk: misszió, azaz küldetés. Ha azonban sikerrel ölik ki az emberekből az elkötelezettséget a közösségi értékek felé vagy eredményesen billentik át az értékcentrikus gondolkodást az "enyém-csak-nekem" irányába - akkor nem kell félni attól, hogy felemeli hangját a "köz", amikor országot árulnak ki "bagóért" vagy szociális igazságtalanságot produkáló gazdasági-politikai döntéseket hoz az adott ország éppen ügyeletes kormánya. Ahogyan az értelmiségi ember számára a biztonságot a tudása jelenti, ugyanúgy a hívő ember számára ezt a biztonságot a hite adja.

A hit lehet intellektuális-, és lehet érzelmi-túlsúlyos, lehet szemlélődő, s lehet folyamatosan közösséget kereső, de a lényeg, hogy a hitből fakadó magatartása az mindig értéket teremtsen a közösség számára is. Ugyanakkor ez az értékteremtés csak akkor tartós, ha ezt szelídséggel végzik. A szelídség is kegyelmi adomány - kinek több van belőle, kinek kevesebb. Akinek kevesebb van belőle, annak türelemben, önmérsékletben nagyobb megoldandó feladatai vannak, de "semmi sem lehetetlen annak, aki hisz".

Jakab mindezeket az értékőrző-, és teremtő készségeket együttesen "fölülről való bölcsességnek" nevezi. S tényleg, valóban csak fölfelé tekintve lehet érvényességet szerezni ezeknek, melyek olykor a hit próbái is egyben. A hívő ember azonban tudja, hogy példamutatása, törekvése a jóra és a szépre nem hiábavó, mert Isten kegyelme által ezek mindig meghozzák a kívánt gyümölcsöket...

Amikor igazságtalanságok okozta krízisek gyötrik a világot, akkor mindig virágba borulnak a szekták fái... A szekta-probléma tehát nem újkeletű - örök probléma ez. Melyik világnézet a helyes, hol az igazság? Nemcsak ma teszik fel a nagy kérdést... Jézus követőit is szektásoknak gondolta Pál, aztán kiderült a damaszkuszi úton, hogy nem Jézus tanítása, hanem Saul-Pálé a csőlátásos, a szektás... Számos szekta kínálja "szellemi portékáját" egyedül üdvözítő megoldásként, s ilyenkor az egyébként is kétségbesett ember nehezen vagy egyáltalán nem igzodik el a különféle tanítások útvesztői között. Jóllehet a válasz igen egyszerű: Amelyik gyümölcs ehetetlen vagy nem érett, azt kiköpi a száj... Sokan annak ellenére, hogy jól érzik - miután beleharaptak a kívánatosnak látszó gyümölcsbe -, "Ez a gyümölcs bizony ehetetlenül savanyú!" - mégis lenyelik. A következmény nyilvánvaló: gyomorrontás, hasmenés és hányás... Kellemetlen, olykor súlyos tünetek is jelzik: ez a gyümölcs rossz, nem szolgálja a test egészségét, hanem veszélyezteti. Minden élőlény Isten teremtett világában levonja ilyenkor a megfelelő következtetést - kivéve az embert.

Az ember nem okul: elhiszi, hogy az egész Univerzumot Teremtő Isten egy olyan Isten, Aki súlyos áldozatot követel azért, hogy megadja a jót, beleértve a végső Jót is. Áldozattal kiengesztelni, befolyásolni az Istent? (Ez a zsidó, klasszikus Istenfelfogásban lehet hogy "működőképesnek" látszott - Jézus mindenesetre mást tanított. Volt is elég konfrontáció a farizeusok és a Mester között!) Mindenesetre a JóIsten észt is adott, talán azért hogy időnként használjuk is, s levonjuk a következtetéseket. De melyek ezek?

1) A szekták csak egy helyes tanítást ismernek el - az övékét, s aki azt nem fogadja el, az nem hisz.

2) Tanításaik különleges aspektusait hangsúlyozzák, azokat teszik előtérbe. Teljesen mindegy, hogy milyen kérdésről van szó: végidők, ruházkodás vagy éppen étkezés - csakis az ő interpretációjuk az elfogadásra méltó.

3) Támadhatatlannak vélt igazságaik mindig visszavezethetők egy "Vezető"-re, akinek tekintélyét tilos megkérdőjelezni. Amit a Vezető mond, az akkor is úgy van, a BIbliában éppen az ellenkezője áll.

4) A szekta-tagok abszolút intoleránsak a másképpen gondolkodókkal. A másik megértésének és meghallgatásának a minimális fáradtságát sem képesek megtenni, de a saját érvelésüket minden diskurzusban igyekeznek keresztül-verni.

5) Önálló és kritikus gondolkodás teljesen távol áll tőlük. Éppen ezért a szektán belül nem tűrik az egyéni elképzeléseket. Ha valaki mégis próbálkozik, szigorú, nemegyszer kegyetlen módszerekkel téritik vissza a "helyes" útra.

6) A szektás tanítás a függetlenség teljes feladására kényszeríti a tagokat. Szisztematikusan veszik el az egyéntől a minimális döntési lehetőséget is, legvégül a Vezető mondja meg, hogy mi az, amire az egyénnek szüksége van.

7) A fentiekből következik, hogy a szekta teljességel átveszi a kontrollt a szektatagok privát élete fölött is. A Vezető, s az ő "bölcs tanácsa" dönti el, hogy kikkel tarthat kapcsolatot - sőt igen gyakori, hogy a családi köteléket is az "ördög igájaként" magyarázzák, s végül még meglévő szociális kapcsolatai feladására is kényszerítik - mindezt a "testvéri mentő szeretet" jegyében.

8) A szekta beleavatkozik az egyén legintimebb döntésébe - ez a tulajdonképpeni "agymosás" csúcsa -, s átveszi a kontrollt az egyén szexualitása felett is. Rendszeresek a szexuális zaklatások, a kényszerítések. Az egyén megszűnik önmagáért felelősséget hordozni képes, döntéseit egyedül meghozni akaró individuumnak lenni... Helyénvalónak találják a nő alárendeltségét, a férfi döntési-, véleményalkotási pozícója pedig megkérdőjelezhetetlen.

9) Az pedig más csak "hab a tortán", hogy a szekták az egyén financiális erejének a maximális kihasználására törekszenek. Mert se szeri, se száma a drága hétvégi kurzusoknak, a speciális projekteknek, melyek mind "hitből-fakadó" áldozatkészséget követelnek.

Pedig a Biblia világosan beszél a szektásokról/szektavezérekről: "magukat legeltetik" (Ez 34,2) "a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják" (2 Tim 3,5) "víztelen források, forgószéltől sodort ködfoszlányok" (2 Pt 2,17) "ámítók, akik még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve" (2 Tim 3,13) "prófétáik hazugságot prófétálnak, papjaik tetszésük szerint hatalmaskodnak" (Jer 5,31)

Talán nincs kétségbeejtőbb, mint a megosztott szív... Mégis hány olyan eset van, amikor félszívvel szeretnek feleséget, gyermeket, JóIstent! A szeretetből mindenki a teljeset kívánja, s nem akar osztozni senkivel és semmivel. Pedig hányszor megesik, hogy ha nem is "meleg-csalással" (azaz élő személlyel), de "hidegcsalással" (itt első helyeken állnak: munka, computeres információszerzés vagy szenvedélyek) megosztódik a szív! A félszív pedig félembert jelent. Ahhoz, hogy (ki)bírjuk a hétköznapok lélekszürkítő monotonitását, a terhek cipelését, ahhoz teljesen odaszánt szívre van szűkség. Ha csak a feleség törődik a gyermekek mindennapi gondjaival, ha csak az egyik szülő tartja fontosnak a vallásos nevelést (értsd: azt a legfinomabb, s legtisztább pedagógiát, mely a transzcendens érzékenységet ébreszti és növeli egy testileg-lelkileg kibontakozó emberben) -, akkor elkerülhetetlen, hogy idővel ne alakuljanak ki feszült helyzetek.

A magyar ősi lovas nemzet, s ennek megfelőlen már jó régen megfogalmazta a fentiekben felvázolt problémakört: egy fenékkel két lovat megülni nem lehet... Nos, úgy néz ki, hogy korunk sikeremberkéinek - a média tanúsága szerint -, ez mégis sikerül. Sok embert megtéveszt az efféle hétköznapi, bulvársajtós "tényfeltárás"! Lám X-nek meg Z.-nek sikerült - mert ők bizony nagyon(!) akarták... Milyen szép is lenne, ha csak ezen múlna az eredmény, hogy ki mennyire akarja! Sajnos a siker nemcsak ezen múlik... Sokan akarják, eléggé nagyon - sőt mindenáron - és mégsem következik be a várva-várt siker, mert az élet egy meglehetősen többismeretlenes egyenlet/feladvány, ahogyan a régiek mondták: "Ember tervez - Isten végez." (Azt már csak zárójelben, kisbetűvel illik megjegyeznünk, hogy az ún. fényes sikerhez alapvetően fontos, hogy jó időben jó helyen legyen az emberfia - vagy éppen az apukája -, aki olykor nemcsak a diplomát "veszi meg" csemetéjének, de biztosítja a (vezér)igazgatói széket is vagy gurítja az ahhoz vezető úton a piros szőnyeget...)

A keresztény ember is ugyanúgy "akar", mint minden más ember, egyben mégis különbözik a többiektől: amit akar, azt nem akarja mindenáron! Világos értékrendje van, melyben a kívánt cél soha nem szentesítheti az eszközt, éppen ezért a kitűzött kívánalomért soha nem gázol át embereken, nem áldozza fel a családját, s nem válik számára másodlagossá a hit, a barátság, nemkülönben a szerelem... A hívő ember nagyon jól tudja, hogy az élethez szükség van anyagiakra, de nem az anyagiakban való folyamatos előrejutása a biztosítéka a boldogságának! A boldogságnak ugyanis csak egy része az anyagi biztonság! A kevésen is lehet hű az ember, sőt megelégedett is -, s a legfontosabbak mindig azok az értékek, melyeket pénzen soha nem lehet megvenni...

A Mester világosan beszél: két úrnak szolgálni nem lehet... Aki mégis ezt akarja, mégis ezt próbálja meg, annak szíve idővel kettétörik, lelke szétszakad, s az is csak idő kérdése, mikor hasad ketté élete, olykor ezzel együtt még az egészsége is...

Sokszor elhangzik ajkunkról a szó: "Szeretlek!"...Érdekes módon, nem unjuk meg hallani, s naponta kedvet érzünk rá, hogy mondjuk. Persze különböző helyzetekben másképpen érezzük az erejét - de ettől szép és izgalmas minden egyes új napunk. A legkisebb közösségben (két ember kapcsolatában) a legnagyobb összetartó erő a szeretet, s ha ez nincs, akkor nincs családi élet se. A családban jól ismernek minket - nem bújhatunk el önmagunk élete elől -, a családban kimondott szavainkról, s azokat hitelesítő tetteinkről mindenki "naprakészen" tud.

A társadalom is - jobb esetben -, egy nagy család. Jó Luther Mártonunk a fejedelmeket is arra "biztatta", hogy jó családfőként viseljenek gondot övéikért, a rájuk bízott alattvalókért. Milyen tiszta, egyszerű, s nemes gondolat! - ma sokan mégis azt mondanák rá: naív elképzelés... Manapság más szelek fújnak a magas politikában - az egyén érdeke megelőzi a közösség érdekeit! Kormányok asszisztálnak a modern gyarmatosításhoz, a világ "újrafelosztásához" - amit nem háborúnak hívnak, hanem gazdasági versenynek, de ez is irgalmatlan harc, melynek ugyanúgy vannak véráldozatai, s amelyben mindig a védtelen fizeti meg az árat. S ha már nincs kifosztható ember, tönkrethető közösség, akkor legvégül fizet a természet...

Szóval szeretni azt jelenti: ígérünk. S addig nincs is semmi gond ezzel, amíg nem érkezik el az ígéret "beváltásának" az ideje. De az szükségszerűen, valamikor eljön... A szeretet lényege, hogy terhet hordozok a másikért, hogy megajándékozom a másikat - nem a máséból! -, a sajátomból... A saját időmet, energiámat "áldozom oda", s szolgálok, elsősorban azoknak, akik velem együtt élnek. "Tegyetek jót mindenkivel, kiváltképpen pedig azoknak, akik testvéreitek a hitben!" - mondja Pál apostol is... Megélni a szeretetet tehát ott kell, ahová rendeltettünk.

A szavak szépek és fontosak, de tartalommal csak a cselekedetek által töltődnek fel. A szavak ugyan képesek lelkünkről egyfajta benyomást adni embertársunknak, de igazából a másik ember soha nem érezheti azt, amit mi érzünk. Amit viszont vele cselekszünk - szavainkkal összhagban - azt viszont teljességel megérzi/megéli. Ezért elválaszthatatlan a szótól a cselekedet. A ma embere szeret sokat beszélni, s mégis olyan keveset mond - vagy csak úgy tűnik? -, mert szavait nem hajlandó cselekedeteivel hitelesíteni.

A keresztény ember tudja, hogy egyedül képtelen a Nagy Harmónia részévé válni, szüksége van segítségre. Ezért fordul Urához nap mint nap, hogy segítséget kérjen Tőle, s hálát is adjon a megkapott mennyei támogatásért, ami által épül a közösség...