Szegény Édesapám gyakran mondogatta gyerekkoromban: "Kisfiam, ha valamit tudsz, az sosem baj, de ha tudhatnád és mégsem tudod, az nagy baj!" Amióta az iskolarendszerben vagyok - ennek már bizony negyven éve, igaz mostmár a másik a oldalon -, az iskolával kapcsolatban mindig az újítások és reformok jutnak eszembe. 70-es évek elején "kísérleti jelleggel" már egésznapos iskolába jártam... akkor még nem hangoztatták az "élethossziglani tanulást" pedig ez sem új találmány, hogy egész életen át nemcsak tanulnunk illik, de kell is...

A tanítás a legnemesebb és legnagyszerűbb feladat a világon! Kezdve a csecsemőkortól egészen az egyetemi katedráig, sőt azon túl is. Ha méltósággal végezhetik, akkor ez a legnagyobb örömforrás, ha méltatlan körülmények között, kényszerűen csinálják, akkor az egyik legtöbb nyomorúság ebből fakad: teljesítménykényszerből fakadó szorongás, önértékelési zavar, frusztráció stb. Nem mondok újat, ha azt állítom: válságban van az oktatás! A válság nem amiatt van, mert nincs elég digitális tábla vagy számítógép az iskolákban. A válság oka az örömtelenség! Ha nincs meg az ismeretlen megismerésének felfedezéses izgalma, a rácsodálkozás öröme, akkor pont az nincs meg a pedagógiában, ami annak a célja, hogy necsak tudást adjon tovább, de jellemet is formáljon.

Mára - tisztelet a kivételeknek -, az iskolák nagyrésze szolgáltatóként működik az "elpiacosodott" oktatásügyben, az iskolák egymásra licitálnak, hogy mit képesek nyújtani a leendő tanulóiknak, s a jóhiszemű szülők el is hiszik a propaganda-szövegeket - egyik ilyen a varázsszó a "kompetencia" -, s már nyúlnak is mélyen a zsebükbe, hogy teljesítsék a financiális kötelességüket utódjaikkal kapcsolatban. Mindeközben remélik a sikert... Aztán kiderül, hogy nemcsakhogy munkahelyet nem talál gyermekük - százezret meghaladó csak a diplomás munkanélküliek száma -, de értelmes munkát sem. S ha a munka csak a pénz megszerzésének a kényszerű eszköze, akkor egy idő után belefárad az ember, örömtelenné válik az, ami élethossziglan örömet kellene hogy adjon...

Az ige hirdetése tanítás. Ha az életre készít fel, akkor felemel, s távlatot ad, ha csak bonyolít, s természetellenes viselkedésre próbálja "idomítani" az embert, akkor abba a lélek beleroppan... előjönnek a pótcselekvések, s a különböző fojtásokból, hárításokból fakadó súlyos életvezetési problémák. Tessék megnézni, hány olyan közösség van, ahol elfordultak az élet valóságától, tagadják annak szépségét, s normalitásnak nem az Isten szeretetét, hanem a törvényeskedés abnormalitását teszik meg.

Mikor alkalmas az idő, s mikor nem? A kérdés nem arra akar rávezetni minket, hogy mikor állnak össze úgy a körülmények, hogy azt mondhatjuk: "Na, most kezdhetjük, ez alkalmas idő!" -, sokkal inkább azt akarja aláhúzni, hogy nekünk, akik tanításra szántuk életünket (lelkész, pap, tanár, szülő) folyamatosan, akár alkalmas nekünk, akár nem, akár kedvünk van hozzá, akár nem, mindig emberként és méltósággal tanítsunk. Erre az képes igazán, aki nem paragrafusra, iskolaigazgató direktívára, életidegen elvárásokra, hanem az ÚRIstenre néz! Ő ugyanis mindenkit a közösségbe teremtett, s oda akarja "beemelni" az embert. Nem az érdekcsoportokba, hanem a hordozó, építő közösségekbe...

Jézus Krisztus megítélése - Isten volt vagy sem - mindenkinek a személyes hitének kérdése, az viszont történelmi tény, hogy az elmúlt két évezred meghatározó Embere volt... Hatása államra, művészetekre, vallásos gondolkodásra megkérdőjelezhetetlen. Aki ezt a tényt kisebbíteni próbálja, az szélsőséges, primitív vagy egyszerűen csak tudatlan. Az, hogy mi lesz a következő két évezredben, az egyedül a Teremtő Isten dolga, aki mégis jóslásokba bocsátkozik, az egyszerűen csak népszerűséget keres.

János megismétli azt, ami újra és újra előjön a Szentírásban, hogy ti. Istent soha senki nem látta. Utólag egy-két kiváltságos igen: pl. Illés próféta; kendőn keresztül Mózes; dicsőséges füstoszlopban és tűzoszlopban a vándorló nép a pusztában. Színről színre azonban soha senki... Milyen isten az ilyen? Az ilyen isten: AZ Isten, a Vagyok, Aki Vagyok! Meglátni a láthatatlant, azaz a hatásokból, tapasztalásokból, a látványból, az okozatból következtetni az Okra - a bölcsesség maga. Meglátni a betlehemi történésben az új korszak hajnalát a káldeus tudós papok kiváltsága... A tudás, az Istent kereső-kutató élet királyi méltóságra emel minden embert. Aki keresi a "lényeget", a Végső Isteni Akaratot, az élet értelmét az Istenben - az királyi gyermek... ennél nagyobb státus nincs, ennél magasabb méltóság nem létezik itt a Földön.

Istennek úgy volt tetszésére, hogy teremtettségének lényegét a "kicsiknek" jelentse ki először. Azoknak, akik az életet a maga istenes egyszerűségében élték: a pásztoroknak. Nem királyoknak, császároknak, üzletembereknek vagy politikusoknak, hanem azoknak, akik születés és halál, növekedés és elmúlás természetközeliségében éltek. Isten Fia ugyanis az Életben, az Életért jelent meg ebben a világban. Testtélételének célját a napkeleti bölcsek nyilvánítják ki, amikor aranyat, tömjént és mirhát hoznak ajándékba, s imádják (adoratio) a megszületett gyermeket. Az arany utal Jézus királyi tisztére, a tömjén a főpapira, a mirha pedig a prófétaira, a beteljesülésre, azaz: "Benne lett minden ígéret igenné és ámenné..."

Hitünk szépsége, hogy úgy beszélünk Istenhez, hogy Ő szavakban soha nem válaszol. Ő azonabn Mindenható Isten, aki szavak nélkül is jól meg tudja értetni magát velünk, s az imádságos csöndben, a "belső szobánkban" kinyilvánítja nekünk akaratát. Ahogyan az anyja ölében fekvő gyermeknek sem kell elmagyarázni, hogy mi a szeretet, az Isten "kebelén" megpihenő léleknek sem kell parancsba adni, mit az ő Teremtőjének akarata. A világba jött Fény jelenlétével kinyilvánítja, hogy le akarja rombolni a sötétséget, mely a tudatlanságból, a félelemből, s a gonoszságból táplálkozik. A világba jött Fény pecsétet tett az Isten igazságára, hogy az Élet a legnagyobb kincs, mert benne, csakis itt a "földiben" van lehetőségünk felfedezni a legnagyobbat: Isten magát, létünk értelmét és célját.

"De hiszen megígérted, nem?" - hányszor hangzanak el ezek a számonkérő mondatok... Gyermekek ajkáról, akik teljes bizalommal fogadták szüleik ígéretét, hogy majd több időt töltenek velük - aztán az ígéret csak ígéret maradt. Párkapcsolatokban, ahol ünnepélyes fogadalmak és esküdözések hangzottak el, hogy: "De most már aztán... tényleg soha többé!" - s aztán szép lassan, s óvatosan mégis pohár után lendül a kéz vagy remegő lábakkal, de újra a hűtlenség útjára lép az egyik vagy a másik... Ideológiát a lelkiismeret megnyugtatására mindig talál az ember...

Klasszikusan megfogalmazva azt mondja erre (is) a magyar: "Ember tervez, Isten végez." S valóban, nagy igazság van ebben, hiszen az ember mindent előre nem láthat, csakis az Isten... Az ember azonban szereti a kiszámíthatóságot! Ezért köt szerződéseket, hogy azokat betartva, s betartatva megkapja, amit akar. A szerződés akkor jó, ha az a kölcsönös előnyök alapján köttetik meg, de a szerződések betartása még nem garantálja az ember boldogságát, legfeljebb előkészíti azt...

Manapság egyre nagyobb divatja van a házassági szerződésnek, melynek alapvető baja, hogy a teljesítésekre teszi a hangsúlyt. Szépen, paragrafusokba szedve le lehet írni a házastársak egymástól elvárt kötelezettségeit, de a házasság nem tekinthető nyereségorientált vállalkozásnak, mert nem a profit "kitermelése" a cél, hanem az élet szentségének - az élet ugyanis Istentől jön, az Övé, s ezért szent - a kiteljesedő megélése. S ha az Isten még gyermekáldásban is részesíti a párokat, akkor meg különösképpen nem lehet vállalatirányítási eszközökkel menedzselni a családot - hiszen a jog nem ismeri a megbocsájtás fogalmát. Márpedig enélkül pedig nincs harmónikus családi élet...

Amit Isten megígér, az teljesül - amit az ember, az nem? Ennyi lenne az élet nagy bölcsessége? Ez akkor nem jelent nagy vigasztalást! Ma reggeli igénk, ez a hitvallásos zsoltárvers, az Isten mentő szeretetének jóhírét hirdeti meg... Az evangélium minden egyes korban nem jelent mást, mint meghirdetését annak, hogy Isten közel van hozzánk. Nagyon közel: bennünk és közöttünk... Aki Isten közelében, Istennel együtt, az Istenben akarja élni életét, az átéli a Gondviselés mindennapos csodáit. Az megéli az élet elmúló, de mégis csodálatos, felemelő perceit. Minél inkább Isten közelében élünk, minél inkább átszövi életünket az Ő kegyelme, annál kevésbő bosszankodunk a világ személyes életünkbe is betörő durvaságain.

Aki istenes életet akar élni, s az Ő szeretetét kívánja megvalósítani az övéi között, az nem lesz zárkózott, magányos, depressziós és szociálisan érzéketlen a másik ember felé, a hívő ember sokkal inkább szolgálni képes a közösséget, a jó célokat, melyek maguktól sosem állnak elő, mert mindig szükséges hozzá jószándékú, jószivű emberek áldozatkészsége. Aki ilyen életet kíván magának, az jó dolgot kíván... mert miközben szolgálja Isten ügyét/akaratát, megtalálja véges életének végtelen isteni értelmét...

Azt gondolnánk, hogy a mai felvilágosult világban már nincs helye az átok szónak. A szó maga archaikus világot feltételez, nem ilyen modern tudatosat... Aztán, ha jobban körülnézünk, akkor kiderül, hogy él iés virul a babonaság és édestestvére a tudatlanság. A tudományos-technikai ember háromdimenziós filmek hatásos látványvilágába parancsolta ezeket az "ósdi" fogalmakat: átok, áldás, angyalok, isten.... Amennyire izgalmas és szórakoztató a hyper-mozik székében ülve a hollywoodi varázslatokban részesülni, olyannyira hátborzongató, ha valaki alól kicsúszik a talaj, ha elveszíti realitásérzékét, ha a mámor világába menekül. Nem először írom le, valószínű nem is utoljára: fiataljaink 40%-a próbálta már ki a kábítószert, ez a "világ által" befolyásolható háromnegyed (Magvető példázata) mintegy fele... A társadalomban a gondolkodók aránya - úgy néz ki -, marad a jézusi egynegyed! Azaz, a közösségcentrikus, a másokért személyes áldozatot is vállalók kisebbségben vannak - eleddig, kétezer év óta bizonnyal.

De mi az átok? A hozzáértők kezében hatásos eszköz mások befolyásolására? Németországi statisztika szerint a jósok, jósnők, mágusok és boszorkányok - akik hivatalosan, adószámmal(!) ott "dolgoznak" - két és félszer többen vannak, mint evangélikus és katolikus papok mindösszesen. (S hányan vannak, akik csak úgy önszorgalomból vagy megélhetési "látókként" - nem hivatalosan - nyújtják szolgáltatásaikat?) Persze, ha nem lenne igény rájuk, ha "nem lenne benne pénz", akkor ki csinálná? Egy-két megszállott nyilvánvalóan, de így tömegesen?... Egy bizonyos, az ember bármennyire is okosodik, egyelőre nem tudta magát kivonni a titkok, a megmagyarázhatatlan dolgok vonzásából. Ezért élnek meg "szolgáltatásaikból" igen jól az átkokat osztók, s a rontásokat elvevők - ma is.

Tény, hogy a szavaknak óriási erejük van, s akinek nincs szilárd (mustármagnyi) hite, azt az átok szavai képesek "átdobni" egy olyan világba (más tudat-állapotba), ahol nem az Isten az úr, hanem az emberi önzés... Ne becsüljük le tehát az erőt, amit képviselnek a szavakat mesterien kijátszó nagyok, vagy az őket utánzó szélhámos kis csalók! A hatalom, sőt még a látvány hatalma is, könnyen megszédíti az embert, s elhiteti vele, hogy ő maga irányító erő, s nem az Isten...

Ahol Isten szeretete jelen van, ott érvénytelenné válik az átok... Azaz, a rossz is jóra fordul, mert minden erő - vagy minden dolog, aminek erőt tulajdonít az ember -, az Isten szolgálatában áll. Isten közelében nincs ellenállás, mert Ő mindenható. Akinek nincs (mustármagnyi) hite, az abban a tév-hitben él, hogy Istennek hadakoznia kellene gonosz hatalmakkal és erőkkel... Mintha csak véges erővel bírna a Végtelen, Mindenható Isten. Elgondolkodtató, hogyan fér meg egy emberi fejben egyrészt a Világteremtő Isten képe, akinek egyetlen szavára "Legyen!" előáll a mindenség, s az a földhözragadt emberi elképzelés, hogy "Isten seregének" és a "Sátán Seregének" majd meg kell ütköznie egymással... Megmosolyognivaló elképzelés, hogy az Istennek "hadakoznia, bírkóznia" kellene saját teremtményeivel.

Az átok nem más, mint az áldás hiánya. Vagyis annak a visszautasítása, amit az Isten végtelen szeretetből elkészített az embernek. Ez az emberi eltaszítás az átok! Az a szánalomraméltó verbális mahináció, amit milliók gyakorolnak naponta százmilliók felett, az pedig nem más, mint a tudatlanság még hosszú ideig tartó aktuális diadala...

Karácsony vonzása óriási. Minden évben van egy-két telefonhívásom, melyben azt kérdezik tőlem, mikor vannak az ünnepi istentiszteletek, esetleg rákérdeznek arra is, van-e éjféli mise... Ilyenkor igyekszem röviden tisztázni a fogalmakat, nemegyszer csalódást okozva - "Akkor Önöknél nincs is éjféli mise?" Hát igen, nálunk evangélikusoknál nincs... egyelőre - szabadkozom. De azért van reálprezencia, azaz Kr. Valóságos jelenléte, az úrvacsorában - ezért is vannak oltáraink. Sajnos ezek a beszélgetések nem folytatódnak, mert a kezdeti lendülete, elhatározása az Isten felé a telefonvonal túlvégén levőnek, valahogyan az ünnepek elmúltával alábbhagynak... Hiába: a karácsony vonzása óriási, de a világé még nagyobb!

Talán ennek tudható be, hogy sokan félreteszik a Bibliát, hiszen gyakran ellenkezést kiváltó mondatokkal találkoznak benne - különösen igaz ez az ÓSZ-re nézve, ahol bőven találálunk olyan kijelentéseket, melyek "kemény eledel" az észnek... Pedig éppen az adja ezeknek a bibliai mondatoknak az erejét is, ami a gyengéjük, hogy ti. mélységesen emberiek! Ilyen ez a mai ézsaiási ige is: A világteremtő Egy-Istent, a Jávét, a "Vagyok, aki vagyok"-ot emberi tulajdonságokkal ruházza fel: az Isten szánakozik népén. A zsidóságon, a zsidóságban persze nincs semmi szánalomra méltó, (ha van, akkor ez ugyanúgy érvényes/"kijár" minden más népnek, nemzetnek, közösségnek is, hiszen a történelem tanulsága, hogy egy-egy nép életében vannak eufórikus történelmi magaslatok és szánalomraméltó mélységek is... Aki bölcs, az tanul mindezekből!

Éppen ezért a keresztények a tipologikus gondolkodás alapján - Isten választott népének tartják magukat, mint a "választott" zsidó nép. Azért pontosítsunk: amíg Ábrahám utódai kiválasztottnak tartják magukat, addig Jézus követői: kihívottaknak (eklészia gör. = kihívottak gyülekezete). A kettő ugyanis nem azonos! Amíg az ószövetségi kiválasztottság a hit, a vallásos magatartás kvalitását hangsúlyozza (Saul-Páli megfogalmazásban: Ábrahám a hit ősatyja), eladdig az új-szövetség az isteni elhívás emberre gyakorolt méltóságteljességét - azaz a jézusi (új)ember lelki megszületését! Még mielőtt belebonyolódnák a hit értelmezésének évezredes kultúrafüggő hálójába, elemezzük tovább, mit üzen az ige...

Újjongjatok egek, vigadozz föld... A vallásos ember tudja, hogy ez mire vonatkozik, de ha ezt "világiak" hallják, egészen másra gondolnak: Igen, még néhány nap, s itt van szilveszter, s az egész Föld vérmérséklete/lehetőségei szerint búcsúztatja az évezred első évtizedét... Sokan "vigadoznak" majd... Lesznek, akik kisebb-nagyobb lelkiismeretfurdalással, s lesznek, akik jó lelkiismerettel, mert úgy érzik, mindent vagy majdnem mindent sikerült megtenniük a kitűzött cél érdekében... Te melyik táborba sorolod majd magadat? Te mindent megtettél? Jó lelkiismerettel le tudod zárni a 3. évezred első decimáját? Esetleg gyötörnek a vétkeid, a bűneid, a mulasztásaid? Kiváltságosnak érzed magadat vagy nyomorultnak? Ha magunkra, magunkba nézünk, akkor könnyen az önsajnálat vermébe eshetünk, s onnan már csak egy hajszál választ el minket attól, hogy kritizájuk, sőt szidjuk a világot azért, mert olyan, amilyen...

Tegnap egyik kedvenc német információs égi csatornámon a 2009-es év híreinek összefoglalóját néztem. A magyar médiában is megjelent annak a szomorú történetnek a híre, mely egy 17 éves fiú ámokfutásáról szól, aki apja szabadon hagyott lőfegyverével 17 ember életét oltatta ki, majd végső kétségbeesésében magával is végzett... Milliókat sokkolt a hír - nemcsak Németországban... Ezrek gyújtották meg az emlékezés gyertyáit a vidéki kisváros gimnáziuma előtt... Szomorú történet ez, az méginkább elgondolkodtató, hogy lassan nem lesz olyan európai ország, ahol ne lenne saját, efajta borzalmas hazai élmény... Mindez olyan kultúrájú országokban, ahol az erkölcsök keresztény alapokon nyugodnak/ vagy nyugodtak. Nos amire felfigyeltem ebben a tragikus jelentésben az egy óriási transzperens volt, ami a sok-sok egyéb felirat "Miért? Miért kellett ennek megtörténnie?" közül kiemelkedett nagyságával: "Gott, wo warst Du?" - "Isten, hol voltál?" Milyen jellemző: a teremtmény, az ember felelősségre vonja Teremtőjét: Hol voltál Isten, amikor milliószám pusztultak az emberek a huszadik században? Világégések közepette... Isten válaszolhatna - talán a csöndjében meg is teszi - Ember, hát nem láttad? Mindenütt ott voltam! Még a szívedben is ott akartam lenni, de hiába kopogtattam szívetek ajtaján - Ti nem engedtetek be!

Az ÓSZ-ben gyakran olvashatjuk Izráel panaszát: "Elhagyott minket az ÚR!" az igazság azonban az, hogy mindig az ember hagyja el a Teremtőjét. Nem az Isten szeszélyes és kiszámíthatatlan, hanem az ember! Az ember az, aki ígér, de nem teljesít, az ember az, aki az igazságra esküszik, s mégis a hazugság szolgájaként él... Márpedig az igazság az, hogy ha az ember meg is tér Teremtőjéhez, rendszeresen el is fordul Tőle. Azt már csak zárójelben, de határozzattan mondhatjuk: Ézsaiás próféta szavai mára idejétmúltnak, korszerűtlennek is tűnhetnek, mert nem fedik a valóságot: "Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén?"... Hiszen csak Magyarországon évente 45.000 abortuszt végeznek, a világban pedig mintegy 45 milliót(!!!) Ennyi az, amiről tudunk, ami megjelenik az egészégügyi statisztikában... Nos akkor miről is feledkezik meg az Édesanya? Pontosítsunk: Miről feledkezik meg az ember? Mert az az anyák is emberek, de hogy édesanyák lesznek-e az az emberségükön áll vagy bukik, s hogy boldog családanyákká válnak, az pedig a társadalom emberségén is múlik. Embertelen törvények, melyek nem az életet, hanem a "dolgot" védik embertelenné teszik a világot, s foszlatják a társadalom szövétnekét... Jogász mondta: a tízparancsolatból az első kilenc a személyt védi, (a kultuszi törvények is indirekt a személy biztonságát garantálják) s csak tizedik a "dolgot". Mára a jogszabályok kilenctizede dologi jog, azaz a dolog kap jogi védelmet, s alig egy tizede szolgálja a személy védelmét...

Mai ünnepnap evangéliuma: Isten tenyerében vagyunk... Sokszor azt hisszük, ha majd mi magunk "vesszük kézbe" a dolgainkat, akkor majd minden másképp lesz! Örök aronganciája ez az Istennel konkurrálni akaró embernek! Ennek a rombolásbavivő ős-készségünknek a jelképes történte: a bábeli torony. Az Isten igazságait elvető emberi, önző akarásnak mindig pusztulás, káosz a következménye... A diák kétségbeesésében a tenyerébe "vési fel" a dolgozat kérdéseire szánt válaszokat... Beszédes ez: a válaszok tényleg a kézben, a mi kezünkben (is) vannak! De hogy mit csinál a kéz, épít vagy rombol, simogat vagy üt, az mindig a szívben dől el! Ha a szívben Isten szeretete lakozik, akkor minden lehetséges... Ezért fontos tudni, hogy Isten már "belevéset" minket az Ő tenyerébe...

fm

Válságban van a világ... ennél banálisabb mondatot nem is mondhat manapság senki! A válság azonban elsősorban nem gazdasági, hanem lelki. A világ felelős vezetői Koppenhágában még mindig arról tárgyalnak, hogy ki mennyire gyakoroljon önfegyelmet a széndioxid-kibocsátásban... Valahogyan senki nem akar vesztesen kikerülni ebből a világméretű tanácskozásból és mindegyik állam a másiktól várja az önmérsékletet. Gyanítom, hogy a háttérben súlyos profit-érdekek húzódnak. S ha pénzről van szó, kit érdekel itt a Föld jövője? Az ember ördögi természete, hogy az utolsó lélegzetvételéig eszelősen szorongatja majd a pénzét, pedig az értékesnek hitt papirosokat egykettőre tovafújhatja egy szuper-tornádó azok kezéből is, akik a pénz-hatalmukban bíztak...

Akiknek pénzük, hatalmuk van, de nem tesznek semmit - legfeljebb "a fölöslegükből, maguk előtt kürtöltetve adakoznak" - azért, hogy igazságosabb, hogy jobb legyen a világ, hogy tiszta energiához jusson az emberiség, azok abban reménykednek, hogy a világ továbbra is abban a kerékvágásban halad, amiben eddig. Pedig nem fog... Napenergia, szélenergia - már ezekből is többezerszeresét lehetne előállítani a világ teljes energia-szükségletének. Ehelyett mindenki a maga lobbyját egyengeti: ki az atomét, ki a biodízelét... (Ez utóbbi is micsoda őrület! Százmilliók éheznek, s kenyérrevaló helyett dízelolajnak-valót termelnek a földeken... S ezt még helyénvalónak is tartják!)

Persze ne legyünk naívak! Az emberiség többezeréves történelme mindvégig egymás kiszorításáról/leigázásáról/kihasználásáról szólt - most miért változna ez meg egy-két év alatt? S tényleg, mi kell hogy történjen ahhoz, hogy végre rádöbbenjen az ember, hogy egy vérből teremtetett? Világméretű katasztrófa? ...Amilyen bűnös az ember, azaz öntörvényű, makacs és kapzsi, még ez sem billentené se hatalomvágyából, se birtoklási ösztöneinek kötözöttségéből.

Jakab apostol világosan beszél: Aki tehetné a jót, de nem teszi - bűne az annak. Azaz elválasztja magát az Istentől. De nemcsak Tőle, elválasztja magát a közösségtől is, amibe teremtetett. Isten amikor bölcsen megteremtette a világot, bizonyára alaposan megfontolta, milyen törvények tartsák azt egybe, s nem "elhamarkodottan" formálta a világmindenséget olyanra, amilyenre... A teremtéstörténetben is azt olvashatjuk, hogy az ÚRIsten azt mondta művére: "Íme igen jó!" Akkor miért is változtatná meg törvényeit? Mert jobbat talált volna ki azóta? Aligha... Ha oktalan teremtménye pusztulásba sodorja önmagát, akkor az nem az Isten bűne lesz, csakis az emberé, s míg Istennek hatalma van arra, hogy "új eget, s új földet teremtsen" - eladdig nekünk csak ez az egy Földünk van...

A manapság is használatos modern biblia versbeosztás Robert Estienne párizsi könyvnyomdász és kiadó "találmánya" - amely 1557 óta megkönnyíti a Bibliában való tájékozódásunkat. Mai igénk ugyan csak egy rövid mondat, mégis három verse osztatott. Talán nem véletlenül, hiszen örömről, imádságról, hálaadásról már külön külön is könyvtárnyi irodalom látta meg a napvilágot. Mit is lehetne ezkeről írni a reggeli áhitat 35-40 sorában?...

Mindenekelőtt azt, hogy ez három adja a keresztény élet stabilitását, akárcsak egy háromlábú suszter-szék. Isten örömre rendelt mindannyiunkat, s ha nem találjuk meg helyünket a világban, akkor örömtelen lesz az életünk. Mindenkor örülni, azt jelenti: egy egész életen át! Lehetséges ez? Ha szüntelenül imádkozunk, akkor igen, mert az imádságban hálát tudunk adni mindenért, még azért is, amit elvett tőlünk az Isten... Aki imádkozó életet él, az lelkileg erős ember, s ezzel nyugalmat áraszt környezete felé. Ők az "Istenfiak, akiknek megjelenését sóvárogva várja a világ" - ahogyan olvashatjuk a római levélben. Velük jó együtt dolgozni, velük jó együtt élni, velük jó barátkozni...

Aki mindenért hálát az, az elsősorban azért tudja ezt megtenni, mert hite által halálon túli távlatokat is lát, s ezért meglátja a dolgok "fonokját", de belát a dolgok mögé is. Az ilyen ember nem hiszékeny-naív, hanem realista és következetes. Ebben is rejlik az ereje. Az ilyen embert Nem lehet egyszerűen "átvágni", beszédében sem lehet "megfogni", mert az ilyen ember igene, igen, s a neme az nem. Ha egyszer letette a voksát valami mellet, akkor nem adja fel egyhamar, s ha engedményekre képes, akkor azt irgalmasságból/szeretetből teszi. Az ilyen keresztény ember sajnos nagyon kevés, de ez a tény nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lennének ilyen emberek!

Az erkölcsi gyengék, a túlélőbajnok puhagericűek gyakran takaródznak azzal, hogy "Bizony te sem vagy más!" - pedig ez nem igaz. Igen is lehet másképpen is élni, dolgozni, s szeretni, ahogyan a világ azt éppen aktuálisan teszi. Ezt az isteni normalitást keresi/éli minden Krisztus-követő, aki nemcsak nevében, de életében is az. Az ilyen élet azután mindenki javát szolgálja: egyénét és közösségét egyaránt... S mi ez, ha nem a földi boldogság, a kiteljesedés útja?

Minden vallásnak megvannak a maga titkai. Titkok nélkül ugyanis nem "létezhet" a transzcendens-Isten. Ha ugyanis már minden titkot ismerünk, akkor véges elérte a végtelent, s akkor miért kellene a JóIsten?

A vallásos ember életének jelentős részét a titkok vonzásában éli le. Ebből a viszonyból merít erőt az élet, gyakran elhordozhatatlannak hitt terheinek az elhordozására is. Nehézsorsú, mégis teljes életet élő, három gyermekét tisztességben felnevelő nagynéném mondogatta élete végén: "Matyikám, voltak igen nehéz időszakai az életemnek, s ha akkor nem járhattam volna minden nap reggel is, meg este is biciklivel vagy gyalog rohanva a misére - talán meg is bolondultam volna!" A hittitkok - melyekből élt - annyira vonzották egyszerű nemes lelkét, hogy számára már nem az álmatlan, szenvedéses éjszakák hajnaltváró segedelme volt az imádság, hanem Mennyei Valóság... "Csak az eszemet ne vegye el a JóIsten!, hogy mindvégig tudjak imádkozni!" - mondogatta, s hozzátette: „Csak JóIsten azt engedje meg, hogy ne legyek terhére senkinek, s csendben elmenjek, ha mennem kell!“ S lám, Isten meghallgatta a több mint húsz éve özvegyasszony hűséges könyörgését: Gyenge szívének utolsó erejével még halála előtt egy-két órával még sétálhatott a kórházi folyosón, hogy mentős unokáját - aki nagyanyja gyenge szíve miatt nyugtalankodott - még ő bátorítgassa... Aztán lefeküdt, s az éj csöndjében beleszenderült a halálba. "Manci néni", aki a helyi katolikus Rózsafüzér Társaság évtizedeken át hűséges tagja volt, alázattal fogadta sorsát, s ezért életet talált. Olvasóján az erősen megkopott gombok tompa fényükkel még most bizonyítják elmúlt jó nyolcvan istenes évének szüntelen imádkozását...

Istennek semmi sem lehetetlen... Az sem, hogy megfoganjon az emberben az Isten, és az sem, hogy életen átívelő "hol-ilyen-hol-olyan hiányunk" ellenére is teljes életet éljünk. Mi ez, ha nem evangélium?

Lassan hét(!), azaz 7 milliárd ember él a Földön... Hétmilliárd legkülönfélébb ember, legkülönfélébb gondolatokkal, érzésekkel. Mindegyik egy kicsit más mint a többi, s mégis egyben közösek: keresik a közösséget: a biztonságot nyjtó nagyot, s a harmóniát teremtő legkisebbet is. Az ember ugyanis akkor boldog, ha közösségben él, élhet. Ha mind a hétmilliárdan megfognánk egymás kezét, akkor mintegy 260-szor körbeérnénk a Földet... Úgy látszik, ez az egység gyaníthatóan soha nem fog létrejönni. Ugyanis már az is nagy csoda, ha ebből a hétmilliárdból két ember fogja egymás kezét, s nem engedik el - sem a jó csábításában, sem a rossz elviselésében. Sőt, akkor sem engedik el, ha a rosszat éppen attól kapja, akitől egyébként a jót várná. Az egymásratalálás, a sorsszerűség megélésének mítosza ma is hatalmában tartja az embereket. Ha nem így lenne, akkor kihalna a szerelem... S, ha ez a legcsodálatosabb érzés megszűnne, akkor megszakadna a nemzedékek ki tudja hányezeréves láncolata... Bár ki tudja? Lassan lehetségessé válik az ember "legyártása" biokémiai fazekakban is, de úgy vélem, hogy ebben a szerelem-mentes (mű)világban sem lennének jobbak az emberek, mint ebben a mostani "hagyományosban".

De miért is vetődnek fel bennem ilyen gondolatok ma reggeli igénk kapcsán? Az ok igen egyszerű: a fenti igét - úgy jó húsz éve - feleségemmel együtt esküvői meghívónkra választottuk ki. Ennek az igének az "igazságáról" sok-sok alkalommal megbizonyosodtunk...

Először is: Az Isten mindent megtehet, de nem akar mindent mindenkinél megtenni, ezért a Lélek ajándékai különbözőek. Egyikünk ilyen, a másikunk olyan tálentumokat kapott, de mindegyikre nagy-nagy szükség van! Azért kaptuk ezeket, hogy forgassuk a közösségek (kicsi és nagy!) hasznára. Aki elássa talentumait, s nem szolgál velük a közösségben - az haszon-talan... Aki enged az Isten akaratának, az már itt a Földön megtapasztalja a bőséget, a túlcsorduló isteni kegyelmet...

A keresztény ember ezt áldásnak nevezi. Különös állapot ez! A ma embere álmait az anyagiak birtoklására korlátozza, pedig van ennél sokkal több: a lélek valósága. Erre az állapotra mondja Jézus: "Isten országa bennetek, s közöttetek van!" Amikor örülünk annak, amink van, örülünk azoknak a dolgoknak, amik történnek közöttünk, a számunkra kedves közösségeinkben, de mindezeket mégis távlatban látjuk, s fogadjuk, mely távlatban benne van a múlandóságunk. Azaz: nagyon megbecsülünk mindenkit, s mindent, s hálásak vagyunk Istennek, amit Tőle kaptunk, de nem ragaszkodunk "mindenáron" sem emberhez, sem dolgokhoz... Vagyis: nem tesszük Isten elé a számunkra legtöbbet jelentő személyeket sem! Isten ugyanis az, Aki küld és ad, s Ő az, Aki visszahív, s visszavesz... Ez Isten örök rendje amióta világ a világ!

Ez az Ige arra is tanít minket, hogy Isten dicsősége csak az egyházban (Jézus Krisztusban hívők láthatatlan közössége: ecclesia invisibile) teljes - a világban Isten dicsősége csak rész szerinti! Isten hatalma természetesen jelen van a világban is, de ott csak akkor, s annak válik nyilvánvalóvá, akinek megengedi az Atya, hogy érezze az Ő "vonzását".

Az egyházi közösség nem "angyalok", hanem emberek gyülekezete. Miben más mégis az egyházi közösség? Ebben a közösségben élők nemcsak a maguk boldogságának a keresésével vannak elfoglava, hanem van istenadta készségük a közösség szolgálatra is, azaz nemcsak részesülnek a közösség áldásaiban, de vissza is adnak abból a szeretetből, amit ők maguk is fölülről kaptak. Ebben a folyamatban a házasság, a családi élet az Isten dícséretének legelső helye, ahol megfogan, s növekszik nemcsak a következő nemzedék, de az Isten titokzatos krisztusi szeretete is...

Ki ne hallotta volna a szófordulatot: szelíd, mint a gesztenye... Kevesen tudják, hogy jónéhány évvel ezelőtt óriási pusztulásnak indultak a nyugat-magyarországi szelídgesztenyefák. Betegségüket vélhetően a környezeti ártalomnak "köszönhetik", hiszen a szelídgesztenyefák azon igen-igen kevés növényfajtához tartoznak, melyek termésükbe - bármennyire is ártalmas rájuk nézve életterük - semmilyen mérget, káros anyagot nem raktároznak! A fa inkább belepusztul, de a jövőt, a termését nem szennyezi, annak minden lehetőséget megad, ha kell az élete árán is... Mondhatjuk tehát: ez a fa valóban rászolgált nevére.

Manapság a szelídséget másképpen értelmezik. Aki szelíd, az visszahúzódó, az "tutyi-mutyi", a modern kihívásoknak megfelelni nem tudó ember. Szelídséggel ugyanis nem lehet versenytárgyalást nyerni, szelídséggel nem lehet felülmaradni a hétköznapok kemény, nemegyszer irgalmatlan egzisztenciaharcában. Az, hogy akarjuk-e ezt a ránkkényszerített "modern" életstílust, egyszer sem kérdezték meg tőlünk, mindezt pedig mi, szelíd állampolgárok, lételemi adottságnak vesszük, s ha igazságtalannak is véljük olykor a játékszabályokat, igyekszünk a rosszból is kihozni a jót - legalábbis szeretnénk...

A "megéri/nem éri meg" mindennapos haszonelvűsége aztán el is homályosítja a szemünket. Nem vesszük észre, hogy életünk véges, elsiklunk afelett, hogy felelősséget kell hordoznunk nemcsak életünk horizontjáig, de az azon túliakért is, hiszen a jövő itt formálódik a mi életünkben, s ha a mában nem vetjük el a "magot", az gyermekeinknek unokáinknak nem terem majd semmiféle gyümölcsöt. Lásd: A nagy csinnadrattával beharangozott koppenhágai "CO2-konferecia" is meghozta a várható eredményeit, vagyis a sok beszédből már megint csak félmegoldások születtek: tettek is a Földünkért, meg nem is...

Az édesanya nem mondhatja, kihordom a gyermekemet - meg nem is, az orvos sem mondhatja megműtöm a beteget, meg nem is... A politikus-megoldás persze mindig más, mint amit az emberek akarnak. Vezetőink miért nem látják be, hogy a felemás megoldás nem megoldás! Gyanítom, hogy istentelenségük miatt...

Isten nem soha nem csicsergő válaszokat ajánl, hanem megoldásokat. Ha minden ember testvérnek látná és fogadná el egymást, ha egy családként népesítenénk be Földünket, akkor mindenki jót akarna a másiknak. De nem így van, ezért vannak ilyen felemás(vicces?) világi megoldások, mint Barack Obama Béke-Nobel-díja: Nem valamiért jutalmazták szegényt, hanem "előre" kapta meg (Hmm???), miközben megmagyarázza a világnak, hogy sajnos békeidőben is háborúzni kell, ha az élet úgy hozza... Nos, Istennek nem ez a logikája, Ő alapvetően más valóság. Számára a háborúval megszerzett béke nem béke, mert tudja, hogy az ilyen béke soha nem hozza el a lélek békéjét teremtményeinek. Mi tehát a megoldás? Nem mi, hanem ki: egyedül az Isten... Személyes sorsunk békességes megoldását Evangélikus Énekeskönyvünk 385. énekének 2. versszaka igen szépen így fogalmazza meg: "Szelíd szemed, Úr Jézus, Tekintsen rám, ha roskadok; Adjon békét, bocsánatot Szelíd szemed, Úr Jézus!"

A "sátorban-levés" az ideiglenességet jelenti... Más kérdés, hogy úgy élünk, tesszük a dolgainkat nap mint nap, mintha sosem jönne el a végóránk. Pedig eljön, s akkor a "földi sátorunk elbomol". Olykor megterhelten felsóhajtunk, mert nem olyan egyszerű nekünk ez a testben-levés! Amíg fiatalok vagyunk, testünk szinte mindent zokszó nélkül végrehajt, amit a lélek parancsol neki, s csak életünk második felétől (úgy a 35-40. évtől) morog, rakoncátlankodik. Testünk észlelhető kopásának ellenére mégsem szeretnénk "levetni a testünket", azaz amíg csak lehet, élni szeretnénk... Sajnos sokan életük első felében eleget tesznek azért, hogy életük második felét ne tudják gondtalanul élvezni, s megkeseredetten várják életük végét. De ha vigyázunk is testünkre - nem iszunk, nem dohányzunk stb. -, akkor is elhervadunk, hiszen "életünk olyan, mint a mező virága".

Az ÚRtól távol lakunk, hiába élünk Őbenne, s Ő mibennünk. Isteni jelenlétét időnként megtapasztalható titokként, drága kincsként, ajándékként őrizzük földi életünkben, de a teljes színről-színre látást majd csak Mennyei Birodalmában tapasztalhatjuk meg. Hogyan? Ez is a Titokzatos Isten titka... Isten azonban megadta nekünk a lehetőségét, hogy ami még most távol van tőlünk, azt mégis közelinek érezzük - a hit által. Pál mondja: "a hit a nem látható dolgok létéről való meggyőződés".

A hit a látás különleges adománya. Nem szem kell hozzá, hanem szív és lélek. Akinek szíve tiszta, akinek lelkére nem telepedett rá a bűnök, a vétkek, a mulasztások pora, az átérzi és átéli a Lélek rezdüléseit, s meglátja, mi az Isten akarata az ő életében is. Ez a Szentlélek munkája, mely vigasztalást ad nehézségeink közepette, s erőt ad, hogy végigfussuk életünk nekünk rendelt pályályát...

A bölcsesség kezdete, az ÚRnak félelme - mondja a Szentírás több helyen is, s jó Luther Mártonunk is azzal vezeti be parancsolat magyarázatait Kátéjában, hogy "Istent félnünk és szeretnünk kell". Akkor most a harmadik évezred elején is, még mindig olyan lelki kiskorúságban legyünk hogy rettegjünk az Istentől?

Először is a "félelem" szó korrekt fordításban tiszteletteljes félelmet jelent. Ahogyan a gyermek "respektálja" gondviselő jó szüleit, ugyanilyen elfogadással-teljes szeretet-alapú kapcsolatról beszél a Szentírás is az Istennel kapcsolatban. Sajnos az emberi történelem szomorú tanúsága, hogy az aktuális uralkodók, politikai vezetők mindig felhasználták/kijátszották hatalmi céljaik elérésére a vallásos emberek érzelmeit, s nemegyszer a vallás eredeti céljának (ti. hogy az ember élete folyamán eljusson Teremtője megismerésére) meghamisításával alapvetően deformálták az emberek világnézetét, s "életminőségét".

A közel háromezeréves ősi keleti bölcsesség tehát azt üzeni nekünk, hogy aki Istent féli(tiszteli), annak erős oltalma van. Ez nem azt jelenti, hogy az istenhívő embernek minden elsőre sikerül, hogy nem lesz semmi bántódása az életben, s míg mások szenvednek, eladdig ő triumfálva végigmasíroz az életen... Jelenti azonban azt, hogy biztonságban érzi magát akkor is, amikor más már rég elbizonytalanodott, s esélyt ad a szeretetnek akkor is, amikor más már rég az erőalapú megoldás mellett tette le voksát.

Az oltalom azt is jelenti számunkra: igen erős szövetségesünk van, az Isten maga... "S ha Ő velünk, ki ellenünk?" - énekeljük evangélikus himnuszunkban. Aki oltalomban él, az nemcsak biztonságot tapasztal, de távlatot is lát, horizonton túlit is. Szeretetmegtapasztalásai, melyek "onnan, a Világosság Atyjától szállnak alá" táplálják reménységét is, hogy Isten egyszer jóra fordít mindent, s még a befejezetlen földi életeket is - melyeknek az emberi önzés és gonoszság vetett gátat - az Ő országában egyszer beteljesíti...

Lehet-e realistábban leírni az életet, mint az idézett zsoltárvers? Aligha... Életünk bővölködik drámai fordulatokkal, hol csúcsra jutunk, hol meg a völgyben vagy annak is egy mély kútjában találjuk magunkat. Olyan változásokat élünk meg magunk körül - s talán magunkban is -, melyekre illik a zsoltáros kifejezése: tűzön vízen át. S, ha mindez még nem lenne elég olykori elkeseredettségünk irodalmi kifejezésére, mai napi igénk bevezető szavai még erősítik is a megállapítást: Bizony bőségesen elég a nyomorúság - betegség, veszteség, halál - önmagában, de ha még elviselhetetlen embereket is kell mindezeken túl elviselni, az maga a pokol előszobája...

Szinte nincs nap, hogy ne látnánk, ne tapasztalnánk reménytelennek tűnő embersorsokat - s az esetek többségében még segíteni sincs módunk. Nyugtatgatjuk magunkat "Hát ilyen a világ!" -, de tényleg ilyen? Vagy csak ilyenné tettük mi emberek? Azt bizton állíthatjuk, hogy az az ember, aki nem tudja "beleálmodni" a hétköznapokba a Mindenható Istent, akinek nincs hite a Teremtő-Gondviselő Istenben - még úgy, a "maga módján" sem, annak tényleg rettenetesen nehéz az élet...

Ahogyan a jelen folyó klímakonferencián is mondogatják "Nincs B-bolygónk, csak ez az egy Földünk!" ugyanígy mondhatjuk életünk is csak egy van. Nincs újrakezdés, mint a társasjátékban, amikor rossz mezőre vet minket az kocka-véletlen, s visszaparancsolnak a startmezőre... Ha mindent-újrakezdés nincs is, azért a hívő embernek van egy csodálatos segítsége: Isten "B-terve". A sosrsunkraszabott mentőöves pillanatnyi, s megváltásos egész életünkre szóló... Isten mentő szeretetének valósága a Krisztus valósága; az akkor és ott az emberi testté lett, s az itt és mostban pedig a krisztusi önfeláldozó szeretetben megtapaszhalható...

Isten mindig kivezet a mélyből, nem hagy a sötétségben. Ez az evangélium. Nincs olyan krízis, amiből ne lenne megoldás Vele együtt, s nincs az a krízis, amiből még ne taszíthatna mélyebbre az Isten-nélküliség... Ezért fontos tekintetünket Istenre emelni akkor is, ha a körülmények/tények vagy egyes emberek gonoszsága esetleg a magunk makacssága a mélybe rántana...

Pitiáner alakok, még ha nagyhatalmúak is, maguknak állítatnak emlékművet, a nagy embereknek azonban mindig mások... Örök igazsága ez a történelemnek, és az is, hogy egyszer minden birodalom véget ér. Gyaníthatóan az ősbűnből fakadóan, az ember nem szeret méltóságban szolgálni az embertársának, sokkal inkább kedveli, ha őt kiszolgálják. A primitív-lelkületű ember "csicskáztat", az igazi arisztokrata (ez nem egyenlő az arisztokratákat majmoló újgazdaggal) azonban tudja, hogy a csúcsszolgáltatást soha nem a fizetés, hanem a személyzet méltóságának megóvása, az effajta kapcsolat tradicionális háttere adja. Az a komornyik, amelyiknek már az ükapja is az adott család szolgálatában állt, s mindegyik ősével méltósággal bántak, az tudja, hogy mi a diszkréció, s a szolgálatkészség.

Egy közösség - értve ezalatt az egész világot is -, csakúgy marad meg / tartható fenn, ha dolgozunk benne. Ha a közösségben minél inkább érvényesülnek a kölcsönös előnyök, annál magasabb szintű a szolgáltatás, de hiába van jelen egy közösségben a szolgáltatások széles skálája - amit jólétnek nevezünk -, ettől még nem lesznek boldogok az emberek. (Legalábbis nem maradéktalanul.) A teljességhez ugyanis nem az adok-kapok elv maradéktalan teljesülése, hanem az elfogadás szükséges, ami az érdek-nélküli szeretetben nyilvánul meg. (Elfogadnak, szeretnek, úgy ahogy vagyok - azaz nem kell teljesítenem érte...)

Ezt a kapcsolati rendszert hívják a keresztények szolgálatnak. A szolgálatban is ott van a munka, de a munka nem a sikernek van alárendelve, hanem az eredménynek, s ezért is lesz áldásos. Sajnos sokszor megtapasztaljuk az egyházban is, hogy jószándékkal ugyan, de a professzionalitás súlyos hiányával megterhelten végzik egyesek a szolgálatukat. (Az eredmény mindig magáért beszél.) Ha eredményesen akarja a tanítvány bevégezni a feladatát, akkor ne "mesterkedjen", hanem tanítványi alázattal dolgozzon. Ha a Mester felvállalta a lábmosás rabszolgamunkáját, akkor a tanítvány ne válogasson a feladatok között... Sajnos egyre kevesebb keresztény ember vállalja fel a diakóniát, s egyre többen lépnek az "elspiritualizálódás" tévútjára...

Mindannyian szeretjük a kiszámíthatóságot... Leginkább pedig akkor gyötrődünk, ha változás előtt állunk, de nem tudjuk, hogy mikor történik meg velünk az, amit várunk. Az igazi lényeges dolgok többnyire kiszámíthatatlanok: Így nem tudjuk, mikor fogunk magunknak párt találni, nem tudjuk mikor születnek majd gyermekeink, azt pedig még hozzávetőlegesen sem tudjuk megbecsülni, hogy mikor ér véget az életünk. Pedig, milyen jó lenne - gondolják egyesek -, ha tudnánk, hogy mennyi még a hátralévő időnk! Az igazság azonban az, hogy mint a vizsgára készülő rossz diák, aki az idő múltával egyre csak aggódik, de nem készül a megmérettetésre, ugyanúgy mi sem használnánk ki a "hátralévő" időt... Pál jól mondja: "Az idő(k) gonosz(ak)!"

Életünk homokszem-napjai gyorsan peregnek, s mi nem azzal fekszünk, s kelünk: a tolvaj ezen az éjszakán bizonnyal "meglátogat" minket. Persze "opcióként" ott van tudatunk mélyén ez a lehetőség is, ezért bezárjuk az ajtónkat, esetleg rácsot tetetünk az ablakunkra - ha éppen úgy látjuk jónak - és ha nagyon sok pénzünk lenne, akkor bizonyára nem a párnánk alatt, hanem valamelyik biztonságos bankba helyeznénk azt el. Nos Jézus Krisztus visszajövetelével is így vagyunk: várjuk-várjuk, de a "Jövel Uram Jézus!"-kéréseink mellett gyakrabban imádkozunk még plusz időért, hiszen oly sok még az elintéznivalónk ebben az emberéletben... Ezért mondjuk, hogy Jézus visszajövetelével nem késlekedik, hanem "jövésben" van, de az megérkezése még várat magára, mert (még!) tart a kegyelmi idő. Valljuk meg őszintén, annyira nem is bánjuk...

Ugyanakkor jeleket látunk. Hála a JóIstennek, hogy nagy fegyveres konfliktus, melybe nemzetek tucatja kavarodott volna bele, az utóbbi jó hatvan esztendőben nem volt -, s ne is legyen a jövőben. (Talán az internet jó értelemben vett inter-nacionalitása, s inter-perszonalitása jó kommunikációs esélyeket ad a jövőben, hogy ne ásassanak (lövész)árkokat velünk...) Azt azonban látnunk kell, hogy az ember hatalomszomja mintsem változott, sőt a modern technika minden eszközét, melyek a bizalmat erősíthetnénk, pontosan a bizalmatlanság szolgálatába állítják. Így ellenőriznek minden telefonbeszélgetést, internet-adatforgalmat, s rögzítik az emberek mozgását a térfigyelő kamerákkal. Ha egy társadalom nem a bizalmi elvre, hanem a kontrollra épül, akkor az a társadalom hamar totalitáriussá válhat. Hiába az önnyugtató kijelentés: mindez a biztonságot szolgálja. A biztonságot az egyén és a nagyközösség számára is a méltóságteljes élet biztosíthatja - nem pedig a kontroll...

Aki embertestvért lát az ellenségben is, az nemcsak beemeli a másikat a közösségbe, de Istenhez is emeli, s aki az Isten vonzását így megérzi, az felfedezheti magán az istenképűséget, s annak megfelelően kezdi el élni életét, örömmel beolvadva a teremtett világ harmóniájába.

Ahány ember, annyiféle tálentum és késztetés... Ha nem így lenne, akkor nehezen vagy egyáltalán nem működne a társadalom, hiszen csak pékekből vagy csak mozdonyvezetőkből nem állhat össze a társadalom, szükség van benne orvosra és mérnökre, s talán még papra is! Régi felismerés, hogy Isten a munkát nem büntetésünkre adta, hanem áldásos feladat gyanánt - az persze egy másik kérdés, hogy a bűneset (ellenkezés Istennel) okán munkánkban is tettenérhető a bűn, amit hibának hívunk.

Munka nélkül lehet élni, de nem érdemes. Az előnyök rövidtávúak, a hátrányok hosszútávon pedig beláthatatlanok. Isten ugyanis az embert az alkotó munkára rendelte, s aki ezt az isteni "programot" elveti/kiiktatja életéből, az elveszíti emberségének egyik legfontosabb részét, s személyiségében súlyosan deformálódik. A munka nem egyenlő az élettel, de az élet munka nélkül csak "vegetáció". Aki számára a munka "isten", azaz kitölti éjjelét s nappalát, az nem látja a fától az erdőt, azaz nem érti, hogy Isten a teremtettség egészére hívta el az embert, nemcsak egy bizonyos részére... Sokan szeretnének munka nélkül élni, s ha aztán ez valahogyan - többnyire kétes akciók árán - mégis sikerül, alig vagy egyáltalán nem tudnak élni az "eredményekkel". Az "újgazdag" ember kivagyisága nemcsak itthon, a világ minden tájékán "szemet szúr"... attól ugyanis, hogy valakinek sok pénze van, attól csak hatalma növekszik, de a józan esze, az esetek többségében sajnos nem.

Fontos megjegyezni, hogy a "kegyelem-kenyéren élés", azaz a létminimum alatt vagy annak vonzásában tengődés sem az, amit az Isten elrendelt földi teremtményei közül legfőbb kiválasztottjának, az embernek. Isten az embert a kezdetektől fogva méltóságteljes életre teremtette, s aki ezen isteni parancs ellen tesz, annak nemcsak emberrel, de Istennel is meggyűlik a baja. (Isten ugyanis soha nem bottal ver, vannak olyan lelki eszközei, amik fájdalmasabbak bármilyen verésnél... pl. lelkiismeretfurdalás.)

A magunk kenyerén élés mindig méltóságot teremt. Ezért szükséges mindenki számára az értékteremtő munka. Aki csak kölcsönökből tud élni, az idővel maga is hitvánnyá válik... Sajnos a vadkapitalista érdeknek nem jó, ha mindenki független, boldog és megelégedett, mert akkor nincsenek elkeseredett, kiszolgáltatott emberek, akik a pénzért mindenre képesek, s nincs olcsó meg drága piac sem, melynek különbözetéből nagy hasznot lehet csinálni... Ha mindenki becsülettel megélhetne a munkájából, akkor bizony a világ ma máshol tartana! De amíg pénzügyi eszközökkel a szegénységet konzerválják, s teljes kiszolgáltatottságban, a tőzsdei érdekeknek alárendelve országok tucatjai szenvednek néhány tízmillió kapzsi ember miatt, akik a Föld kincseit igazságtalanul birtokolva a maguk határtalan hasznát keresik, eladdig nem lesz béke az embervilágban... Isten ugyanis a világot nem az egyes embernek, hanem az Embernek, azaz mindenkinek teremtette! Isten az embert soha nem gazdagnak és szegénynek, hanem Embernek akarja látni.

A keresztény ember jól tudja, hogy az ember Istenhez fordulása, a Nagy Változás csak akkor áll elő, ha megtörténi a Nagy Találkozás Teremtő és teremtmény között, amikor is Krisztus szeretetének önkéntes rabjává válik az ember. Innentől kezdődik a reformáció, a naponkénti megtérés, ti. Isten nem a deformáció, hanem a reformáció, azaz a folyamtos megújulás Istene...

Ami megnyugtató, csöndességre hívogató hely azoknak, akik lelkükben késztetést éreznek az Istennel való párbeszédre, az nyomasztóan elszomorító annak, aki a szószéken áll: az üres templompadok... Hitetlenséggel vádolni a világot balgaság, mivel mindenki hisz valamiben, nemkülönben önmagában. A kérdés mindig az, hogy miben/kiben hisznek az emberek?

Sok rosszat hallunk/látunk a medián keresztül az iszlámról, a szélsőséges tájékoztatásnak meg is lett az eredménye - most aztán "vakaródzhatnak" Brüsszelben... Svájcban ugyanis törvényt fogadtak el 57,7%-os többséggel a mecsetépítés tilalmáról. Igaz, hogy a 7,5 milliós lakosságú Svájc lakosainak 6%-a muzulmán, de ezeknek csak tizedük gyakorolja vallását, mégis a svájciak kulturális identiásukat féltik. Érdekes, hogy az utóbbi években az iszlám terjedése miatti félelmek nyomán Franciaországban az iskolákban betiltották a fejkendő viselését. Svédországban, Olaszországban, Ausztriában, Görögországban és Németországban pedig tiltakozások kísérték a minaretek építését. Egyesek egy új "hullám" első fodrának tartják a svájciak néppárti kezdeményezését. Tény, hogy a hosszú évszázadokon át fennálló virágzó oszmán birodalom hódító akarata rányomta bélyegét az iszlámra, s ezt az "örökséget" még ma is láthatóan magán viseli.

Nos, itt tartunk. A "felvilágosult" 21. századi tudományos-technikai ember nem borul egymás nyakába, s a világvallások nemhogy nem közeledtek egymás felé, de az elhatárolódás még a kereszténységen belül is erősödött! Gondoljunk csak XVI. Benedek legutóbb tett nyilatkozatára, melyben a katolikus egyházon kívüli "vallásos csoportokat" az egyház sebeinek nevezte. "Extra ecclesiam chatolicam nulla salus est" - azaz, "a katolikus egyházon kívül nincs üdvösség". Vissztatérne a középkori merev dogmatizmus? Persze az újprotestáns egyházak "sem különbek a deákné vásznánál", hiszen nem mulasztanak el alkalmat, hogy ne állítsák pellengérre a katolikus egyházfőt.

Vannak korok - az Istentől való újra és újra elfordulás az ember sajátja -, amikor a hitet nem tartják fontosnak. Ilyenkor a tömeg-ember sokkal jobban bízik az ész képességeiben, mind a szív hatalmában. Aztán a világméretű megpróbáltatások mindig felrázták az emberek lelkiismeretét - de a JóIsten óvjon minket arról, hogy az emberi gonosz indulatok újfent elszabaduljanak! A francia felvilágosodás korában az észt dicsőítették, a templomok oltárára szűzlányokat ültettek, s azt gondolták, hogy az a ráció istenítésével új világkorszakot nyitnak majd. Ez meg is történt, csak nem abba az irányba, amely épít és szépít...

Szomorú, ha a templomok ürességtől kongonak, de ezért soha nem az Isten, hanem az ember a hibás. Az az ember, aki a maga képére formálta Istenét, jóllehet az embernek kellene formálódnia istenképűvé... A pozitív változást csakis az hozhatja el, ha a szeretet egyetemes szándéka minden ember szívében otthonra lel. Eladdig azonban - nagy valószínűséggel állíthatjuk - még sok időnek kell eltelnie -, vajha az Isten engedi ezt?