Teremtőnket megismerni nem kiváltság, hanem isten-adta lehetőség... Ahogyan az elvetett mag a földben szunnyad, mígnem előcsalogatja a JóIsten napmelege, hasonlóan mi is az anyagvilágban alszunk mindaddig, amíg meg nem érezzük az Isten szeretet-melegét. Hogy megpattan-e lelkünk maghéja, hogy elindulunk-e fölfelé, a Fény irányába, az attól is függ, milyen földben, azaz milyen környezetben élünk. Egy bizonyos: az Istennél minden lehetséges, még az is, ami az ember számára lehetetlen: vagyis, hogy eljussunk Őhozzá. A Fény meglátásához a megismerés, a tapasztalás lépcsői vezetnek. Jól jön ilyenkor a támogató korlát, esetleg az utitárs vagy vezető. Emberi metódus a feljutáshoz nincs, az Istent nem lehet "módszerrel" becserkészni... hiszen nem mi találjuk meg Őt, hanem Ő vezet el minket Önmagához.

Amikor Jézus az írástudókat kárhoztatja, akkor nemcsak a zsidó hamisan-kegyesekre, hanem minden vallásos, kegyeskedő-törvényeskedőre gondol - így a maiakra is: Azokra, akik méterszámra könyveket írnak az Istenről, dogmákat faricskálnak vagy dogmatikus látást hirdetnek. Az ilyen emberek osztályrésze a "Jaj!", mert elveszn(t)ek létük fontoskodásában, azt hiszik, hogy náluk van az ismeret kulcsa, látást hidetnek - valójában azonban vakok. Világtalanok - mondja a magyar -, hiszen számukra az Isten világa nem folyamatosan megtapasztalható változásokkalteli valóság, hanem statikus ismeret - vigyázzbanállós, merev meggyőződés. Sok ilyen ember ácsorog az Isten megismerésének vándorútján, okoznak is torlódást egy-egy etikai útkereszteződésben "bölcs" magyarázataikkal, hogy ti. hogyan kell látni Azt, Aki láthatatlan.

Pedig a látást nem kell magyarázni, mert aki lát, az tudja mit jelent a látás, csak, aki sötétségben magányosan bolyong, az hiszi el a tanítás pálcáját felé nyújtó másik világtalanról, hogy ő vezető. Nincs is addig baj, amíg nem esnek gödörbe! Ha belegondolunk abba, hogy hány dogma, s vallásoskodó félremagyarázás keserítette meg az emberek életét csak az elmúlt kétezer esztendőben, akkor joggal elszomorodhatnánk... Az eszelős egyházhűségre buzdítás lehet hogy sikerrel megtart az egyháztagságban, de hogy nem visz közelebb az Isten megismeréséhez, az bizonyos! A földi hierarchikus - kis-, vagy nagyegyházi, az teljesen mindegy - adminisztráció soha nem azonos a mennyeivel. Ez jóhír egyben, de az ítéletet is jelenti mindazoknak, akik nem látják a önzésük fájától az erdőt... Az Isten Fénye márpedig ott van a fa túloldalán! Talán körbe kellene tapogatnunk személyiségünk vastag fatörzsét, hogy ne csak a puha, mohás északi felét simogassuk, hanem megérezzük egyszer az istenes, a Fény felé néző déli/napfényes részét is...

"Nézz a szemembe, s most mondjad!"... Sokszor teszik próbára így azokat, akik ferdítenék az igazságot. Szembe-hazudni nem is olyan egyszerű, bár akadnak, akik sikerre viszik ezen "tudományukat" - belőlük lesznek a tőzsdei spekulánsok, a politikai elit hitvány része vagy azok akik eredménnyel élik parazita-létüket a közösség a rovására. "Szemtől-szembe" - ahogyan mondja a magyar ember - azt jelenti őszintén, s milyen igaz Jézus Urunk kijelentése is: szemünk testünk lámpása.

Isten őszinte életre teremtett minket, de a bűn miatt elrejtőzünk nemcsak Őelőle - ahogyan Ádám és Éva tette a paradicsomi bokrok között -, de emberi kapcsolatainkban is hajlamosak vagyunk álarcok mögé bújni. Olyan ábrázat mögé bújunk, ami ugyan nem a mienk, de magunkra erőszakoljuk, mert kell az előbbrejutáshoz, szükséges az egzisztencia megszerzéséhez. Mindennek persze ára van! Idővel az álarc, azaz a korszellem-, divat-diktálta-életstílus nyűggé válik. Már nagyon is szabadulnánk tőle, de a bűn ragacsa nem engedi, hogy megváljunk tőle. Ilyenkor történik meg a tragédia, amitől a Mester féltőn óv, a bennünk lévő világosság sötétséggé válik.

Kontroll alatt tartani az életünket, mindannyiunk vágya. Ha pontosan kiszámítani nem is tudjuk, hogy mit hoz a jövő, de körvonalaiban szeretnénk látni hová tart életünk útja. Ennek a lehetősége csak akkor adott, ha van Fény, ami megvilágítja a lélek belső útjait... Akik a Mestert követik, azok jól tudják, hogy isteni segítség nélkül nincs látás, "felülről, a Világosság Atyjától száll alá" ez a kegyelmi ajándék. Az Istenre újra rátalált ember szeme-fénye messziről világít, sugározza a derűt. Az ilyen emberek környezetében lenni mindig feltöltekezést jelent.

Sajnos szép számmal vannak olyanok is, akik szemében már semmi sem parázslik... Aki az anyagvilág fövenyére építette fel élete házát, az ne csodálkozzon, ha egy-egy (gazdasági) vihar rombadönti egész életművét. Aki viszont az isteni ígéretek sziklájára alapoz, annak élete a legnagyobb lelki viharokban/megpróbáltatásokban is. Amikor ilyen vihar (krízis) van, akkor eltűnnek a fények, s csak a gonoszság villámai cikáznak félelemkeltően ide-oda. A krízisben mindenki megítéltetik, a krízisben mindig kiderül, hogy mi az, ami érték, s mi az, ami csak annak látszott... A legnagyobb érték az életünkben, hogy az Istent szívünkbe-lelkünkbe fogadhatjuk, s az Ő jelenlétének szeretetfénye nemcsak bevilágítja kapcsolatunkat a világgal, de békességet ad, igazi tiszta érzésekkel teli belső békét...

A JóIsten már a kezdetek kezdetén elég világosan kinyilvánította akaratát, hogy mit kíván az embertől, de az emberlét örök nagy kérdése marad, miért nem tudtunk, tudunk úgy élni, ahogyan Teremtőnk törvényeit szívünkbe helyezte... Két ember, a legkisebb közösség élete igazán jól példázza, hogy nincs kapcsolat konfliktus nélkül. Csak idő kérdése - ahogyan a régiek mondták -, mikor bújik ki a szög a zsákból, s kerül napvilágra, senki nem mentes az önző gondolatoktól, kívánságoktól. Bármennyire is szeretnénk jók lenni, betölteni önmagunkkal szembeni elvárásainkat is, sajnos a bűn aprócska homokszeme valahogyan mindig belekerül az élet nagy óraművébe, s bizony egy jelentéktelennek ítélt vétek is iszonyatos káoszt tud okozni. Önzésünk cseppjeivel egyszercsak megtelik az a bizonyos pohár, vagy - hogy aktuális hasonlatot említsünk - , önigazságaink hógolyója szinte a semmiből, pusztító lavinát képes elindítani... Ilyenek vagyunk. Mit tudunk tenni?

"Csinálta volna meg jobban a világot az ÚRIsten!" - mondja nyomatékosan tinédzserkorú vitapartnerem, amikor a bűn természetéről beszélgetünk. Tényleg nem mi vagyunk az okai annak, hogy ilyen a világ, amilyen? Végsősoron az Isten az oka százmilliók nyomorának, mert belekódolta az emberbe a bírhatnámság gátlastalanságát? Az Isten az oka annak, hogy nyakkendős spekulánsok zátonyra irányították a világ pénzügyi hajóját? Csakis az Isten tehető felelőssé a a közösséget szakadékba-szalajtó bizalmatlanságért? Isten az oka a hűtlenségnek, a szeretetlenségnek, a hitetlen gondolatoknak?

Ha a JóIsten robotokat teremtett volna, akkor igen. De ő nem futószalag mellett, a nap huszonnégy órájában, háromműszakban mindig százszázalékot teljesítő ember-gépeket akart látni teremtettségében, akik előre programozottan termelnek, hanem olyan szabad-akarattal megáldott "istenképű lényeket" akart magának, akik az életben - a maguk emberi vonatkoztatási rendszerében -, alkotnak, teremtenek... S ha az ember elhiteti magával, hogy az élet lényege a minél több fröccsentett "dolog" előállítása a mindig nagyobb haszon (profit) érdékben, akkor istenképűségét elveszített hitvány, rozsdásodó masinává, nyikorgó verklivé silányítja az emberlétet...

Aki Istenre figyel, az a konfliktushelyzetben sem felejti el, hogy mire hívatott el ebben a világban. Az ilyen ember akkor is képes megőrizni józanságát, amikor a többség pánikba esik. Az Isten törvényét szem előtt tartó ember ugyanis nem csak a horizontig lát, hanem azon túl is, s kegyelemből megért olyan dolgokat is, amit szem nem láthat, s fül nem hallhat, de az Isten megtapasztalhatóvá teszi mindezt az ember szívében...

A biblikus irodalom hasonlataiban egyik leggyakrabban előforduló kép a szőlő. Szimbolikus jelentése igen gazdag: úgy az ószövetségben, mint az újszövetségben. A szőlő, s a hozzá tartozó kultúra civilizációkat erősített. A bort fogyasztó rómaiak például lenézték a sörivó "barbár" germánokat. Egy bizonyos, a szőlősgazdák ismerik a régi igazságot: a szőlő nem tűri az igénytelenséget...

A jó bor készítésének tudománya elképzelhetetlen tradíció nélkül. A hagyomány nem más, mint a tapasztalások évszázados szövétneke. Aki tradicionálisan gondolkodik, az nem feltétlenül maradi, gyakran kiderült már, hogy az avittnak vélt gondolatok a modern korban is megállják a helyüket, ha helyesen értelmezzük azokat. Nemsokára szükségünk is lesz arra, hogy elgondolkodjunk a tradíció fontosságán. Ugyanis az individuum, az egyén mindenekelőttiségének uralma sajnos megteremte keserű gyümölcseit: Világméretű válság tanúi vagyunk. Jóllehet ezt a gazdaság dimenziójában érzékeljük a legjobban, valójában bizalmi válságról van szó: Nem hitelesek a mi politikusaink sem, s a sok alkotmányban (pl. a németországiban is) lefektetett nemes gondolat: "A tulajdon kötelez." - mára egy elfelejtett igazság a sok közül.

Akarjuk vagy sem, tulajdonképpen válaszúthoz érkezett el a golbalizált világ: az egyéni érdek vagy a közösség jóléte biztosítja-e hosszútávon a stabilitást? Szakértők szerint évekig elhúzódó vajúdásnak (szociális konfliktusoknak) leszünk részesei, sajnos egyelőre senki nem tudja mi lesz a végeredmény, mert "ilyen a közösségi élet alapjait megrendítő válság még nem volt..." - így a szakértők. Egy bizonyos: a világ hatalmasai nem adják ki kezük közül az évszázadok alatt megszerzett, s minden politikai rendszerbe átmentett hatalmukat - a kérdés csak az, hogy eljutott-e a modernkori ember létének olyan tudatossági fokára, hogy közösségben gondolkozzék?

Pál a hagyományokra buzdít, amiket ő tanított meg, többek között a thesszalinikai gyülekezetnek is. Pál tehát hagyományteremtő volt. Felgyorsult világunkban természetesnek vesszük, ha már valamit harmadszorra rendeznek meg, akkor már "hagyományról" beszélnek. Nos az igaz értékek jellemzője, hogy generációkon keresztül érlelődik, tisztul, fogalmazódik meg, nyeri el méltó helyét a közgondolkodásban. Az idő próbáját kikerülni nem lehet! A jézusi értékek kétezeréves "tesztelése" bizonyítja, hogy minden politikai-gazdasági körülmény között kiállták a megmérettetést. Most sem lesz ez másképp... Aki az Isten "normalitásába" hajlítja bele életét, annak élete van már itt a Földön, de örök élete is van az Isten országában...

"Mondj egy mondatot, s megmondom ki vagy!" - ki ne ismerné ezt a mondást? Szóhasználatunk, nyelvi lezserségünk vagy a szavakban megmutatkozó eseti durvaság többet elárul titkolt bensőnkből, mintsem gondolnánk... A szó, mint Isten adománya, nemcsak kiemel minket a teremtettségből, de istenképűségünk egyik ékes bizonyítéka is: hiszen a szó - nemcsak az isteni, az emberi is, igaz ez más érvényességi körrel - teremtő hatalom! Egekbe emelhet - gondoljunk csak a szerelmesek gyengéd suttogására -, de ugyanakkor porig is alázhatja a lelket. A szó erőt adó, sőt gyógyító simogatás az áldás egyik megnyilvánulási formája lehet, de lehet életrövidítő, gyilkos indulatok hordozója is...

"Mondj egy rövid imát, s megmondom ki vagy!" Ki miért imádkozik, az számára a legfontosabb: van aki a lottó ötösért, van, aki szenvedő hozzátartozójáért, s van, aki a jövőért tusakodik. A Mester imádságra buzdító szavait azért is érdemes megfontlni, mert, amiért imádkozunk, azzá válunk. Óriási szabadságot kapott az ember - s mivel a JóIsten igazi gentleman/úriember, ezért nem szól bele rögtön az életünkbe... Ránk hagyja dolgainkat: elénk adja a jót és a rosszat is, de a választást ránk bízza. Bizony sokszor nem értjük hogyan kerültünk olyan kellemetlen helyzetbe, amilyenbe, s aztán kiderül, hogy csak a hibás döntésünk következménye ért utól minket.

Amikor Jézus az imádságra biztat, akkor nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyezi a hangsúlyt. Aki minőségi, azaz istenes értékekért imádkozik, annak az élete istenképűvé formálódik. Aki pedig csak földi dolgokért könyörög, az nem veszi észre, hogy az imádságban mindent lehet kérni, nemcsak földi dolgokat - még örök életet is... Ha alaposan megvizsgáljuk a "listát", amit naponta próbálunk benyújtani Mennyei Édesatyánknak, akkor kiviláglik: Mit is kívánunk? Megnyerni ezt a földi világot vagy elnyerni a legtöbbet? A legtöbb, az emberlét horizontján is túlmutató pedig nem más, mint az Istennel való közösség...

Vannak pillanatok, amikor nehezen szakad fel belőlünk az imádságos sóhaj. Hétköznapi gondjaink, melyek árnyéka lelkünkre vetül, kihívások szorítása, melyek fojtogatják bennünk helyes önértékelésünket, vágyaink/kívánságaink beteljesülésének esélyromlása vagy egyszerűen csak a hiányzó erő munkánk elvégzéshez - mind gátolja a szó formálódását ajkunkon. Ilyenkor érezzük igazán a Miatyánk jóságát/fontosságát, mert ebben a kérés-fonatban minden benne van, ami megnyugtathatja lelkünket.

Ha Isten dicsősége csillog a tudatunkban, akkor mi magunk is szentülünk, s életünket istenesebben éljük. Nem is tudjuk hogyan, csak tapasztaljuk, hogy Isten országa "történik" közöttünk. Szavainkban és mosolyainkban, biztatásainkban és hallgatásunkban közeledik felénk az Isten... Mindennapi kenyerünk megléte, megszokott egzisztenciánk fenntarthatósága sem okoz aggodalmaskodást - jóllehet a médiából zsákszámra áradnak a reménytelenség szótüskéi. S ami a legnagyobb gondunk mindnyájunknak: a múltunk, azaz a mulasztásaink, a vétkeink, a jelent-gyötrő régvolt-bűnök deformáló erejével való küszködés - , Isten bocsánatában békességet lelhetünk.

A kísértés madara holnap és holnap után is elszáll majd fejünk felett - efelől ne legyen kétségünk. Amíg élünk, eladdig támadásnak vagyunk kitéve. A világban számtalan erő munkálkodik, melyek megzavarhatják gondolatainkat, ítélőképességünket, s feléleszthetik bennünk egyik pillanatról a másikra az önigazság tüzét.

Naponta Isten oltalmába ajánlani testünket lelkünket, egész életünket nem a jövőtől való aggodalomnak, hanem hitünk megvallásának bizonyétéka, hogy "jó nekünk itt lennünk" az Isten boldogító közelségében...

"A munka megvár!" - szoktuk mondani, s így igaz, ha a mi feladatunkat más nem végezheti el. Oly sokszor azonban a munka - mert mindig találunk újat - attól veszi el időnket, ami mindennél fontosabb: magától az élettől... Vannak persze szép számmal olyanok is, akiket egyáltalán nem zavar, hogy nincs munkájuk, sőt(!), ha munka közelébe kerülnek igen feszengenek... Ők a lét legnyomorultabbjai, mert "lézengeni" egy egész életen át, ember létükre soha meg nem élni az alkotás örömét, s benne felfedezni az Istentől kapott tálentumokat, ez a legnagyobb büntetés.

A munka rendkívül fontos, de nem pótol mindent, ahogyan a munkával megteremtett anyagi javak sem adják vissza az időt, az elmulasztott lehetőségeket. Gyermekeinkkel akkor kell játszani, amikor még kicsik, családunkkal akkor kell sok közös programot szervezni, amikor még együtt a család... Kár, hogy igen sokan ezt csak későn látják be. Idősödő szülők, akik elmulasztották a lehetőségét, hogy gyermekeik mellett újra kicsinyekké váltak volna, később a lelki zsarolás kifinomult eszközeit is bevetik, hogy felnőtt gyermekeiket érzelmi függőségben tartva behozzák a lemaradást, pótolják a pótolhatatlan. Ami akkor és ott áldás lett volna, az felnőtt korban átok, s a családi veszekedések alapja.

Aggódni a munka sikeréért nem érdemes. Dolgozni kell, s az eredmény nem marad el. Nem a sikert kell hajszolni mindenáron, hanem bölcsen alakítva életünket, élni az adott lehetőségekkel, elfogadva a sorsunkat, tudva, hogy mindennek rendelt ideje van, végezni a feladatainkat. Ha így élünk, az nemcsak az eredmény, de az áldás sem marad el.

S mi a jó rész? Az Isten közelsége. Amit megtapasztalhatunk munka közben is, családi együttlétekben, abban, hogy tartozhatunk egy közösséghez. Ezt az Isten-élményt senki nem veheti el tőlünk! Felfedezni azonban, hogy mikor van ideje a munkának, s mikor annak, hogy megálljunk - nos ehhez kell a felülről jövő vezetés, az imádkozó élet.

Vannak helyek, helyzetek és pillanatok, amikor valóban őszintén felvetődik a kérdés: Mi lesz velem halálom után? Az esetek többségében kérdésünk csak spekulatív: Mi van akkor, ha...? - s nem pedig provokatív, ahogyan ma reggeli igeszakaszunk is elénk adja egy okoskodó farizeus és Jézus párbeszédét.

A huszadik század utolsó harmadában ránkszakadt túlnyomórészt negatív információ-zuhatagban egyre kevesebbeknek fontos az örök élet "problematikája". Az izgató kérdés ma így hangzik: "Mit tegyek, hogy elnyerjem az életet?" Melyek azok a metódusok, melyek biztosítanák a folyamatos (örök) boldogságot - itt a földön. Akadnak jónéhány millióan kicsinyke hazánkban is, akik a lottó vagy a szerencsejátékok igen széles palettájának valamelyik színében véli látni egyéni boldogságának biztosítékát. Megint mások a magányosság keresztjét hordozzák évekig, s amikor végre társra találnak, kiderül: az sem hozza meg várva-várt teljességet. Hol a hiba? Mit csinálunk rosszul?

Jóllehet naponta imádkozzuk "Jöjjön el a Te országod", de az Isten országa ha "történik" is közöttünk, de az még nem a mennyország, csak a teljesség rövid ideig tartó előíze. Az Isten országa szeretet és igazság, a mennyország pedig az a hely, ahol nincs bűn, csak Isten, s a lelkek fájdalomnélküli közössége. Ezért minél inkább törekszünk szeretettel megvalósítani az igazságot, annál közelebb jutunk a teljes élethez, s annál inkább megértjük, mit jelent az örömhír: van folytatás, van odaát, van mennyország, s hogy meghívásunk van az örök életre...

Persze amíg minden más fontosabbank tűnik, addig nehéz nekünk "zöld ágra vergődni" ebben a kérdésben. Isten - mint igazi "gentleman" hosszú ideig nem szól közbe, hagyja, hogy Nélküle hozzuk meg döntéseinket... Nehéz helyzetbe nem akkor kerülünk, amikor el kell hordoznunk életvezetési hibáink következményét, hanem akkor, amikor elfogy az erőnk, amikor földi vándorutunk végére érünk. Ott a betegség-, a szenvedések, a megválaszolatlan, de sokkal inkább meg nem fogalmazott kérdéseinek gyötrelmeiben meg kell tapasztalnunk azt a végtelen magányt, amit egyedül csak az Isten oldhat fel... Ezért "boldogok azok, akik az Úrban húnytak el", mert tudják, hogy nem a "semmibe" mennek, hanem Mennyei Atyjuk felé görbül létük... A valódi Isten-tudat (nem a szavakon lovagoló okoskodás!) mindig tudatos emberléttel párusol. Ebben benne van az erő, a józanság és a szeretet, amely eloszlat minden félelmet...

Az ered-mény valamiből ered, s nem feltétlenül jelenti a sikert... Sikerorientált világunkban, amikor a sikerektől várják a boldogság mindent megnyugtató érzését, különösképpen fontos tudnunk: Az eredmény az Életből, magából az Istenből ered, belőle táplálkozik, fejlődik. Nincs mástól növekedés csakis Tőle, nincs kiteljesedés csakis Általa.

Jézus az életet egy fához hasonlítja. Ez fa akkor "jó fa", ha gyümölcsöt terem... Sok-sok fa (élet) vesz körbe minket, nagyok és hatalmasok, óriási árnyékot is vet egynémelyik, de értéküket nem a nagyságuk adja, hanem az, hogy teremnek-e gyümölcsöket? Azaz: továbbadják-e az életet vagy sem...

A kérdés egyre égetőbb, nemcsak akadémikus körökben. Elszennyezett világunkban egyre nagyobb gond az egészséges utódok megszületése, különösen a fejlett, jóléti világunkban. Virágkorát éli a mesterséges megtermékenyítés, egyre többen vállalkoznak béranyaságra - érthetően szociális megfontolásokból. Nagy kérdés, hogy agyon-szabályzott világunk valóban a helyes (természetes) úton halad-e? Kiderült - Németországban bankokat (újra)államosítanak -, hogy hazugság(!) az a neoliberalista propaganda, hogy az állam (értsd közösség) nem lehet jó tulajdonos. Már hogyne lehetne! A szövetkezeti-elv szépen példázza ezt, s most ne a kommunista ideológia TSZ-elképzeléseire gondoljunk, ami úgy ahogy van merénylet volt az emberi természet ellen...

A jó ember azért jó, mert azt éli, amit az Istentől kapott, a rossz ember pedig azért rossz, mert hirdeti a magáét, amit még maga sem képes megélni. Kiteljesedni csakis a jóban, az isteniben lehetséges, a másfajta kiteljesedést devianciának, önimádatnak nevezzük. Az élet akkor szép és teljesértékű, ha áldozatot vállalunk benne, de ha ez a vállalásunk csak a saját erőnkre támaszkodik, akkor beleroppanunk. Ezért van szükségünk Istenre, aki velünk van - életünk minden napján, s az Embert elkíséri a világvégezetéig...

Gyakorlatilag nincs egyetlen kultúra sem, amelyik valamilyen formában ne nyilvánítaná ki - ősidőkben és napjainkban egyaránt meglévő - megtapasztalását: vannak megmagyarázhatatlan, de mégis valós dolgok, melyek életünket mint a mezők virágai körbeveszik... Eleve elrendelésnek hiszik egyesek, hogy mikor melyik virágra csodálkozunk rá, gondviselésnek tartja a másik, s persze vannak olyanok is, akik színvakok és csatatérré változtatják az élet mezejét.

Sok feladat szakad ránk életünkben, melyeket többnyire ügyesen megoldunk, hiszen oly sok minden tervezhető, de a legfontosabb, a párválasztás csak részben, azaz 50%-ban, hiszen a másikon is múlik. Ma reggeli igénk Ábrahám ajkán hangzik el biztatásul, hiszen hűséges szolgája Eliézer kissé megretten a feladttól: Vegyen/hozzon/válasszon feleséget a fiának, az Ígéret Gyermekének, Izsáknak... Hogyan is felelhetne meg ennek a kihívásnak? Nemde Ábrahámnak kellene választani vagy sokkal inkább Izsáknak? Elvégre Izsák éli majd le vele életét - jobb esetben... De nem, a választás az Ő dolga. Egy valamit tehet ilyenkor az ember: buzgón imádkozik. Ezt tette Eliézer is, s tudjuk küldetését eredményesen betöltötte, hazavitte Rebekát, akinek neve azt jelenti: lebilincselő...

Azt Isten gondviselő kegyelme valóban lebilincselő, tetten érhető ez a párválasztásban is, amikor is két fiatal közös elhatározással azonos útra lép. Tulajdonképpen egész életüket egy nyomorúságos szócskára alapozzák, mely azonban Isten előtt kimondva a teljesség ígéretét hordozza. Ez a szó az: "Igen!" Igen a másikra, igen az azonos irányra, igen arra, hogy "együtt"... az így kimondott igen szövetségesi, amire minden tisztaszívű fiatal vágyakozik. Sokan vannak, akiknek mégsem "sikerül", évekkel vagy évtizedekkel később derül ki, hogy a döntés rossz volt, a "házasság kiskertjét" nem kapálták, nem locsolták, a benne lévő rózsákat nem metszették... s mindennek meg is lett az eredménye: eluralkodott a gaz mindenhol, s megfojtotta az egykor szép virágokat.

Az angyal szavunk a görög angeloszból származik (vagy fordítva?), ami azt jelenti: küldött. Istennek vannak látható és láthatatlan angyalai. Küldötté tehet másokat, sőt minket is, amikor Isten előtti felelősséggel nem ítéletképpen, hanem a kívülálló távolságtartásával, s mások intimitásának tiszteletbentartásával, de (vissza)tükrözzük a valóságot. Azaz: ha azt látjuk, hogy két ember együttjárásában nem a jó erősödik, hanem a rossz, akkor ennek az igazságát ki kell mondani. (Az egy másik kérdés, hogy ne a vélt igazunkat, s főleg ne teátrálisan "tálaljuk", amihez gyakorlatilag semmi közünk...) Eladdig azonban, amíg nincs szeretetből fakadó visszajelzés, aki tévúton halad, az nem is tudja, hogy milyen utakon jár valójában.

Eliézer el sem akarta hinni, hogy Isten meghallgatta imáit. Egy kedves (kommunikatív), szolgálatkész (Megitatom a tevéidet mind!) dolgos (valóban meg is itatta...) életvidám leányt látott meg Rebekában, ott a kútnál... Isten gondviselése Eliézert is lebilincselte, s békességet nyert Ábrham lelke is: az Élet továbbindult a maga istenes kerékvágásában...

Gyerekkorom fekete-fehértévés világának évenként ismétlődő egyik "csúcspontja" november hetedike volt, amikor is nemegyszer még napsütéses idő csalogatott minket, hogy utcabéli pajtásaimmal folytassuk/befejezzük az egyébként egész nyáron át tartó csatáinkat a faluvégi "nagygödörben". Míg odakint sokszor kellemes későőszi idő simogatott minket, eladdig a szovjet "tovarisok" már hóesésben masíroztak a Kreml előtti Vörös-téren. Érdekes módon - állapítom meg ezt így az idő távlatából - a forró radiátor mellől a Tavasz vagy Orion-TV(?) segítségével cudarnak ítélt ottani (orosz)idő(járás) szinte kiemelte, tovább erősítette a hidegháborús fegyverkezés lecsengő fázisában is elrettentő erejű ünnepélyes katonai erődemonstáció komorságát. Azután a sorkatonai szolgálat alatt kényszerűen magam is kitapasztalhattam, mit jelent a parancs: "Igazodj!"...

Igazodni - azaz nem kilógni a sorból! Ma már tudom, az egység látszatát fenntartani - hamis módon -, csak az alakiságban lehet. Az uniformizált gondolkodásra való felhívás manapság nem kemény parancsokon, hanem a szabadság-elvbe reklám-csomagolt szabadosság-pártiságon keresztül jut érvényre. Aki modern akar lenni és haladó, az azt nyeli le így "rágás nélkül", amit elé adnak. Gondolhatnánk a "McDönci"-hamburgerekre, amiket csecsemőtől az aggastyánig, foggal vagy fog nélkül, mindenki fogyaszthatja... de itt nem a testi, hanem a szellemi táplálékról van szó!

Mi a jó és/vagy rossz? Ez mindig egyéni elbírálás eredménye. Helyes döntést hozni csak az tud, akinek stabil értékrendje van, ami nem inog meg sem kommunista-, sem fasiszta rémuralom idején, amit nem befolyásolnak a pénz-hatalom ígéretei. Jól dönteni, etikusan csak az tud, aki messzire lát, olykor a horizonton túlra is. Az ilyen ember bölcsen elmosolyodik a reklámokon, melyek eszelős vehemenciával csak-most-őrületében, neki igazi előnyt ígérgetnek, hiszen tudja, hogy az értékek nem a birtokolható külsőben, hanem a szív mélyén rejtőznek. Az Isten helyezte azokat oda, s az Ő segítségét kérni az eligazódásban - ami néha nem is olyan egyszerű ebben a bonyolult világban - nem az erőtlenség, hanem az életvezető erő, s a bölcsesség jele...

"Na ebben sincs köszönet!" - szisszenünk fel néhányszor, ha kezünk ügyébe kerül valami, ami - ahogy édesapám mondta volt mindig - "visszasír"... "Kisfiam, úgy csináld, amit csinálsz, hogy az ne sírjon vissza!" - hallottam nemegyszer, s felnőttként értettem meg ezt a szülő "delegációs" mondatot. Tény, hogy jóapám még csak börtönbe kívánta azokat, akik valami használhatatlant, valami több bosszúságot, mint örömöt okozót terveztek/kiviteleztek, de hallottam már bosszankodó embereket, akik levágatták volna a tervező kezét, sőt volt, aki le is lövette volna... legalábbis így verbálisan. Mindenesetre igen bosszankodunk, ha nem azt kapjuk amit várunk: a mosógéptől, hogy mosson, az autótól, hogy működjön, s a gáztól, hogy fűtsön... (S ha már gáz... "Eléggé gáz..." - meséli az orosz gázmezőket megjárt szakember, hónapokig szenvedve az orosz munkásszállók rideg hangulatát - "...hogy odakinnt, öt perc alatt nem csak a tojás főtt meg, de a láboskából még a víz is elpárolgott... érdekes dolgokat tudnék elmesélni, hogyan lesz a jó gázból csökkentett fűtőértékű!" - No comment! :-(

Kevés, ha manapság valaki érti a szakját, elvárható lenne, hogy ember is legyen, ha már a "szak-ember" egyébként kitüntető címet igényli magának. BIzonyára jobb lenne a világ, ha elsősorban nem csak ígéretekkel halmoznánk el egymást, hanem teljesítenénk is. Manapság ha teljesítményről van szó, akkor mindenki rögtön a teljesítmény-kényszerre is gondol. S a "muszáj" nyomora nemcsak a munkahelyi kötelezettségekben követhető nyomon, de fellelhető a magánéletben is. Miért van ez így? Mert felméresek szerint a fiatalok 75-80%-a kényszerpályán van! Azt csinálja az ilyen szerencsétlen ember nap mint nap, amit nem szeret, sőt olykor utál is! Nos, milyen produktum lesz az ilyenből? Olyan, amelyik "visszasír"...

Jó lélekkel végezni azt jelenti: örömmel. Örömmel dolgozni pedig nem más, mint az alkotás vallásos tevékenységéből megízlelni valamit... Mivel készségünk a teremtő-erő korlátozott gyakorlására magától a Teremtőtől származik - Tőle kaptuk talantumainkat -, ezért az ÚRIsten nem zárható ki a cselekedeteinkből. Benne és Általa (kell) végezni feladatainkat nap mint nap úgy, hogy minden munkánkból épülhessenek mások, s épüljön, növekedjék a mi lelkünk is...

A világ legértelmetlenebb dolga a háború - mégis az emberiség történelme a háborúk történe is egyben. Alapvető ösztöne az embernek, hogy uralkodjon másokon, s érdekes módon, amíg nem uralja szívét a krisztusi szeretet, addig nem tud uralkodni még önmagán sem.

A konfliktusok mindig azért keletkeznek, mert igazságtalanság történik. Az igazságtalanság nemcsak a léleknek fáj, de messzemenő következményei vannak a testre nézve is, még beteggé is tehet. Ha a király túl sok adót hajt be szolgáitól, azok egy ideig tűrik ugyan, de egyszercsak fellázadnak, ha valaki mindenkivel pimaszkodik, egyszer bizony emberére akad, aki jól elveri, s ugyanígy, ha egy nemzet a másik nemzet életére és javaira tör, akkor - idő kérdése ugyan -, de az a nemzet sem hagyja magát végtelenségig kizsákmányolni, megalázni. Törvény ez, amit Isten az emberek szívébe írt. Kár, hogy minden generáció a maga módján, de elfelejti az isteni útmutatásokat... Érdekes, de a lélek legbenső, isteni része nem felejt, sőt, generációkon keresztül is képes hordozni a kollektív fájdalmat, teremtettségbeli büszkeségét vagy éppen a kegyességet.

A konfliktus soha nem abban a pillanatban kezdődik, amikor az láthatóan átlépi az egyébként még elfogadható kereteket, hanem mindig abban a "bűnös" pillanatban, amikor valami istentelenségre szánja el magát az ember, amikor cselekedeteinek iránya a szertetetlenség felé veszik útjukat. A konfliktus kitörése már csak látványos aktusa annak, ami tovább már nem volt fenntartható, mert eladdig is nélkülözte a természetest, vagyis az isteni normalitást.

A tanítványoknak igen tetszik a megtapasztalt jézusi erő, s szívesen odavágnának ezeknek a feltételezhetően durva elutasítást tanúsító samáriaknak... "Úgy kell nekik! Hogyan is mertek szembeszállni az ő elemeknek is parancsolni tudó Mesterükkel?" - gondolhatták a tanítványok, de ez a reakció a "szemet szemért - fogat fogért" újra konfliktust teremtő lelkületet tükrözi. Jézus azonban nem ezt a lelkületet jött megerősíteni, hanem az Új Törvényt meggyökereztetni az emberszívekben, hogy a szeretet s az istenes jószándék - régen ezt jámborságbak nevezték - legyen a meghatározó mindannyiunk életében. (Fontos: a jámborság nem egyenlő a balgasággal!)

Az elmúlt kétezer évben ezt az isteni akartot sajnos nem sikerült betölteni... Vajha újabb kétezer év próbálkozásai eljuttatnak minket a rég várt isteni igazságosságra?

Ki az, aki szeret dicsekedni a gyengeségeivel avagy erényként tüntetné fel hibáit? Csakis az, aki bolond vagy irónikusan önkritikát gyakorol... Hacsak apró vétkecskék rontanák jókedvünket, azt talán még békesen tűrnénk is, de amikor komoly, lellkiismeret-gyötrő bűnök terhelnek, s úgy érezzük, hogy már a levegő is szorítja torkunkat, akkor már nem "babra megy a játék"... A bűn nyomora, hogy hozzánk tapad, (el)hallgatással mint a penész csöndben szaporodik, s megron(hat)tja végül az egész életünket. Fölösleges tehát áltatni magunkat, hogy nálunk bezzeg minden másképp történik! Beismerni gyarlóságainkat nem a gyengeség jele - vagy ahogyan sokan gondolják - a nyomasztó középszerűségbe süllyedtség bizonyítéka - ellenkezőleg! Aki képes beismerni "bűnösségét" - természetesen teológiai értelemben: azaz elismeri a rosszra való hajlamát -, az önismeretében a legfontosabb lépést tette meg. Innentől kezdve van meg bennünk a készség, a lehetőség a változ(tat)ásra.

Sokan mégsem merik megtenni ezt a lépést, mert azt gondolják, a gyenge pillanatok be/elismerése csak tovább gyengít, rontja mások előtti "imázsunkat". Valójában éppen az ellenkezője az igaz! A magát igaznak (perfektnek) tartó embernél nincs elviselhetetlenebb. Hamis önképéből fakadó arisztokratikus attitűdjei - én nem vagyok olyan mint más, sőt sokkal különb vagyok! -, a környezetére olykor elhordozhatatlannak tűnő terhet ró. Az ilyen férjek a legútálatosabbak, amikor kioktatják párjukat: "Fiam, ezt nem így kell csinálni, ez nem így működik!" s az ilyen feleségek azok, akik rendmániájukba menekült hidegségükkel megkeserítik egyébként jóravaló férjeiket...

A kérdés soha nem az kell hogy legyen: Mit csináljunk akkor, ha a másik perfektnek hiszi magát? -, hanem ez: Mit tegyek, ha észreveszem magamon az önigazolásokat serkentő magatartást? Semmiképen nem azt, hogy megváltoztathatatlanként kijelentjük: nem nálam van a hiba... Ha ennek lehetőségét kizárjuk, önmagunkat csaljuk meg, s nincs bennünk igazság-szeretet. Márpedig az igazság valójában csak a szeretet által képes érvényre jutni...

Legyen az emberi teljesítmény, a természet tavaszi megújhodása vagy kamasz gyerekeink gyors változása, a növekedés mindig ámulatba ejti az embert. Mi az az erő, ami kicsalja a földe került magokból a zsenge életet, mi az ami nem hagy nyugodni minket, s nap mint nap új kérdéseket ébreszt bennünk, s új kihívások elé állít?

Egyszerűen - "csak" az Isten. Tudósok úgy vélik, hogy csak a mi galaxisunkban, a Tejútrendszerben "tudományos alapon" mintegy 31513 bolygón lehetséges az élet, s legalább 361-en intelligens életnek kell lennie... (National Geographic) Csak a mi galaxisunkban 300-400 milliárd csillag/naprendszer van - futja belelőlük, de ha abba is belegondolunk, hogy galaxisok is milliárdszám hemzsegnek körülöttünk, nos akkor egészen érdekes képzeteink lehetnek az Isten teremtő hatalmáról. Egyesek tudósok szerint, amit eleddig megismertünk a világegyetemből mikro- és makro-kozmoszban, az alig éri el a megismerhetőnek vélt tudásunk 1%-át... További négy százalékban kérdéseink vannak az összes ismeretlennel kapcsolatban, s a maradék 95%-ban még azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk...

Ha abból indulunk ki, hogy Isten csak egy van - s ez így lenne helyénvaló - akkor illene hitünket/világlátásunkat más dimenzióba/mértékbe/távlatba helyezni... Gyaníthatóan, az élet-tiszteletünkön keresztül az Isten-tiszteletünk is megváltozna! Ha az isteni távlatokat álmodjuk bele hétköznapjainkba, akkor hamar kiderül, hogy nem az számít, hogy ki ültette vagy ki öntözte, hanem egyedül csak a Gondviselő Isten számít, Aki a növekedést adja.

A növekedés csodája, az Élet csodája. Ahogyan az anyaméhben szinte a "semmiből" két fehérjékben tárolt programcsomag egybeolvadásából (DNS) kifejlődik egy emberpalánta, ugyanúgy a szinte a "semmiből" áll elő a hitünk is. Nemcsak az Élet, de a hit is Isten csodálatos műve: megfoghatatlan, soha meg nem érthető, de mégis valóság... Aki ezt a "szférikus" tudást megérti, az hálaadó életet kezd el élni, s belesimulva az Isten Életet fenntartó-tápláló akaratába megtalálja saját harmóniáját...

Mi mindent fel nem képes áldozni az ember a "jobb" életért! - Olykor magát az életet... Hányan hisznek a korszellemnek, hogy a boldog élet az, amikor az ember intenzíven él! Benne minden történésben, aktuális élmény-huncutságokban, "trendinek lenni" sokak számára életcél. Társadalom-adta/felkínált magatartás-klisséknek engedelmeskedve sokan lépkednek a siker piros szőnyegén, alásöpörve olykor minden jóérzést és részvétet, nemegyszer még a családi élet is csak kellék a látszathoz: sikeres vagyok. Arra pedig mindenki ügyel, hogy a valóság ki ne derüljön... Jobb esetben barátnő vállán, rosszabb esetben internetes blogjában sírja el a nagyvilágnak, milyen boldogtalan is valójában.

A kérdések kérdése mindig ez: Mi melengeti a szívünket? Mi az, amiért képesek vagyunk komoly áldozatot is hozni? Sok férfiembernek dobban meg a szíve a nagy "piros-lapos-csili-vili" autó láttán és sok női szív lágyul el egzotikus utazások programkínálatát lapozgatva. Mi az, ami mozgat minket, mi az, ami osztogatja aktuális parancsait testünknek-lelkünknek? A kérdést csak ketten tudják: A JóIsten és mi magunk...

Eljutni a teljességre vagy a a teljességközeli életre mindannyiunk kívánsága. Az Isteni Szeretet nagy titka, hogy a béke csak mások békéjének munkálása közben tölti el szívünket, s hogy megajándékozni az élet boldogsággal csak akkor tud/fog, ha mindent, amit kaptunk a Gondviselő Istentől, azzal másokat megajándékozni törekszünk. Aki ad az kap, s aki épít, az épül, s aki fölfelé (Isten felé) törekszik, ahhoz "leszáll" az Isten...

Mivel alapjában véve bizalmatlanok vagyunk, ezért azt szeretnénk, ha először mi kapnánk, ha először minket szeretnének, ha mindenki más előtt mi lennénk boldogok, s majd azután mi is tesszük azt, amit szeretnénk, hogy először velünk cselekedjenek. Akinek azonban a krisztusi tudás a szívében lakozik (azaz keresztény), az jól ismeri Urának mondását: "Amit szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek, azt cselekedjétek ti is másokkal!"

A nevelés az élet legnagyobb türelmet, s legtöbb erőt kívánó feladata... Nem csoda, hogy olyan sokan összeroppannak e teher alatt. Felbomló házasságok, nevelési kudarcok-csődök jelzik a 20-21. századi ember válságát. A nevelés akkor éri el célját - milyen gyönyörű, s igaz szép magyar nyelvünk! -, ha növel. Nem csak úgy önmagáért, hanem azért, hogy közelebb jussunk Teremtőnkhöz.

Ahogyan a palánták a veteményeskertben (seminarium) gazoktól mentesen fejlődnek igazán széppé, ugyanígy van ez az embervilágban is: a családban gondoskodással körbevett gyermek-lélek egészségesen fejlődik. Mára azonban létjogosultságot vívtak ki maguknak olyan hamisan értelmezett liberális nevelési eszmék, melyek azt mondják, hogy család nem más, mint jól működő szociális struktúra, s ha éppen azonos neműek tudják jobban megszervezni azt, akkor a szociális kooperációt ígérő modern modell számít, s nem az ősi, avitt rendszer. Nos, valóban szomorú, ha egy kisgyerek az óvodában lesütött szemmel mondja: "Nekem nincs is apukám..." - ennél már csak az a tragikusabb, ha azt kénytelen mondania, hogy "Nekem két apukám van... de az egyik az anyukám is." Abszurd, de tőlünk nyugatabbra - bécsi példa jut eszembe -, könnyebben örökbefogadhatnak gyermekeket a homoszexuális párok, mint a hagyományos családmodellt képviselő párok.

Egy biztos, a párkapcsolat, a családi élet - olykor különleges kihívások elé állítják a szülőket. Mert nemcsak a gyermekek ingerelhetik szüleiket, de a szülők is a gyermekeket. Nincs szomorúbb, mintha egészséges igazságérzetében bántanak meg egy gyermeket - de sajnos az is igen gyakori, hogy a szülők nem tudnak szabadulni saját (vélt) igazuktól, s gyermekeiket nevelnék/ gyakorlatilag terrorizálják még akkor is, amikor már rég azok is szülői feladatokat látnak el...

Aki kész helyreállítani gyermekének megbillent igazságérzetét - azaz beismeri hibát, sőt még a bocsánatkérésre is kész, az nemcsak lelki békét, de az istenes lét csodáját is átélheti a nevelés-növelés legnagyobb kihívásai között...

Az ember már csak ilyen! Jól megérti mindazt, ami a haszon körül forog, mondhatnók az ember élete (többnyire) "nyereségérdekelt". Ezért Jézus Urunk életes példázatait nem lehet félreérteni - világosan beszélnek a benne a képek, hasonlatok. Így nyilvánvaló a példázatbeli úr akarata, amikor az azt mondja: "Kamatoztassátok!" - azaz: szerezzetek még hozzá...

Persze nem mindig a pénzben kifejezhető profit a legfontosabb. Vannak milliárdos üzletemberek, akik ennél "többre" vágynak, s a politikában keresnek maguknak erkölcsi hasznot, dicsőséget. Akinek a szívét azonban a pénz uralta-uralja, az a hatalmát soha nem tudja más javára fordítani, csak a magáéra. Nos azért jutott a világ oda, ahová ill. azért tart még csak ott, ahol tart... (Írom mindezt némi élccel itt Tatán most/még hajnalban, amikor is áramszünet van, s laptopocskám mellett gyertya világít, s a jó öreg megbízható cserépkályha megnyugtatóan duruzsol mellettem... Gyanítom, az én akkumulátorom hamarabb lemerül, minthogy a cserépkályhában a tűz kialudna.) Érdekes gondolatai támadnak ilyenkor - áramszünet esetén - az embernek... Milyen sebezhető a világ! Egy kis hó, egy kis szél, egy kis hideg, s ami eddig a biztonságot illuzionálta - a "magas" technika - egy pillanat alatt a semmibe foszlik.

Az élet istenes titka tehát ez: Kamatoztassátok! Vagyis forgassátok haszonnal, de ne felejtsétek el, hogy amit kaptatok az nem a tietek, hanem az enyém! Csak kölcsönbe kaptátok... Egy ideig felügyeleti jogotok van felette, de a "tőke" - vagyis az élet - nem a tietek, hanem az enyém! Ezért vissza is veszem azt...

S mi a mi hasznunk? Hát az, hogy járulékos költségeinket "leírhatjuk", elszámolhatunk vele, azaz élhetünk, miközben a kapott tálentumokat/minákat forgatjuk. S amilyen abszurd, amikor valaki a cége alapító vagyonát feléli, s jogutód nélkül megszűnik! Éppen ilyen ellentmondásos az is, ha valaki Istentől életet nyer és számos lehetőséget kap a jó megcselekvésére, de csak magára gondol, s semmit nem tesz meg embertársaiért. Csoda-e, ha a végén, az utolsó elszámoláskor az ilyen ember kikerül a "külső sötérségre"? A mester világosan üzen: "Bizony, bizony mondom néktek! Ott lészen majd sírás és fogaknak csikorgatása!" Ezért amennyire ragszkodunk az anyagiakhoz, olyannyira érdemes lenne "áron is megvenni az alkalmakat" - amikor az Isten tervének részeseivá válhatunk.

Miért válik az ember agresszívvé? Okolhatjuk-e a géneket, a politikai-gazdasági környezetet vagy egyszerűen csak az önzésünk az, mely lassan, de szívósan gyűjtögeti az önérdek csillogó homokszemeit, melyek egyszercsak mozdíthatatlan, élet-nyomorító kupaccá állnak össze? Egy biztos: a világ nem mentes a gonoszságtól.

A butaság és a gonoszság egymásnak édestestvérei. Mindkettő hihetetlen találékony, ötletgazdagsága - vagy, ami annak tűnik - szinte határtalan! A jóérzés hiánya talán már az anyaméhben kezdődik, amikor a megfogant élet szentségét a leendő szülők "tehernek" érzik. Felelőtlen férfiak és könnyelmű nők ritkán válnak jó édesapává és édesanyává - de ha valakit az élet csodája nem hat meg, akkor azzal a JóIsten se tud mit kezdeni... Így reprodukálódik a szociális csődtömeg, pedig nyilvánvaló: Az anyagi-egzisztenciális szorítások fájdalmait az utódokon "levezetni" egyszerűen primitívség. Még az állatok is mindent igyekeznek megtenni az utódaikért - sajnos csak az ember képes arra, hogy gyerekein keresztül meglopja a saját jövőjét is...

Péter apostol a gonoszság és a gyalázkodás ellen emeli fel apostoli hangját, mert jól tudja - maga is hirtelen-szavú lévén -, hogy az első reakciónk minden minket ért szeretetlenségre a saját "válaszcsapó" erőnk fitogtatása. Pedig Jézus Urunk tanításából tudhatnánk: "aki kardot fog, az kard által vész el." Azaz: az erőszak nem lehet megoldás - legfeljebb a lélekben gyengék kereshetnek benne utolsó menedéket.

A keresztény ember jól tudja, önmagától képtelen a jóra, ezért ajánlja magát naponként Isten kegyelmébe, s érdekes módon, az áldás nem marad el! Nem mintha Istennek kötelessége lenne áldással válaszolni, hanem azért, mert, aki istenes távlatokba helyezi életét, az nemcsak ebben a világban, hanem más "dimenziókban" is valóságosan él. Ezt a Mester "mennyek országának" és "Isten királyságának" nevezi, s azt ist tanítja róla, hogy "bennetek, közöttetek van"...

Ez a "lét-titok" nemcsak elrejtettséget, védelmet ad a gonoszság ártó nyilai ellen, de megtanít minket újra gyermekként élni, rácsodálkozni a világra, s észrevenni kis és nagy dolgokban az Isten szeretét. Aki ennél többet vagy mást akar, az nem értette meg, miért születettt emberként erre a világra...

Amióta közösségben él az ember - azaz: amióta világ a világ - azóta küzd az egyén a közösséggel és viszont. Ha valaki a saját érdekeiért harcol, akkor süllyed a közösség, ha pedig a közösség érdekeiért száll csatába a választott vezető, akkor az ő tekintélye is növekszik. Nincs más út... Aki nem szolgál, az úrrá "válik", s ha valaki uraskodik, a közösségre nézve annál talán nincs is veszélyesebb. A köz szolgálatban "úrnak" megmaradni csak az alázatos ember tud, akin viszont a saját önzése uralkodik, az nyomorúságos szolgája a bűnnek.

Nem először, s talán nem is utoljára istentelenedett el embervilágunk. A másokon átgázoló despoták a legnagyobb veszélyt jelentették egy ország számára... Miért lenne ez most másképpen? Régi igazság: az egyes ember bűnéért is a közösség fizet, így tűntek el nemzetek, országok, birodalmak végleg a történelem színpadáról, s vesztek el végül a feledés homályában nyelvek és csodálatos kultúrák. Ez a bűn gyalázata...

Az Isten az embert arra teremtette, hogy vigyázzon a teremtettségre, s közösségben dicsérje Őt. Sajnos, ennek az ellenkezője történik. Pusztítjuk a természetet, s már nem közösségben, hanem csak egyéni érdekben képes gondolkodni a ma embere. Vezető vagy vezetett, szinte mindegy, mindenki a maga igazát hajszolja. Amikor elhiszi magáról az egyik ember, hogy ő alapvetően különb a többinél, s több joga - persze az erősebb jogán - van az élethez, s annak élvezetéhez -, akkor istentelenedik el a világ... Az erős elfelejti azt, hogy ereje nem önmagában van, hanem a közösségben, amelytől azt "kölcsönbe" kapta vagy éppen csak megszerezte, s ha közösség elgyengül, köddé foszlik az ő hatalma is.

Aki nem zavaros istenképekkel/elképzelésekkel gondolat-zsonglőrködik, hanem valóban az Istenre figyel - az felmagasztalódik, talán még szentté is avathatják, de ez csak az emberek számár fontos, Isten számára közömbös. Aki jó napokat, szép, tartalmas életet kíván magának, az jól teszi, ha szolgálja családját, a kisközösséget, ahol él... ha csak uralkodni kíván, akkor nemcsak egy egész ország veti meg, de pusztulásba is sodorja a közösséget is, melynek szolgálatára hívatott el...

Mivel életünknek van kezdete és - sajnos vagy nem - vége is egyszer, ezért szeretjük, ha dolgainknak van eleje, közepe és vége. Nincs fárasztóbb, ha nem látjuk a célt, s nincs nyomorúságosabb, ha soha nem tudjuk elkezdeni, azt, amit szívünk mélyén kívánunk és akarunk, de félelmeink mindig megakadályoznak az első lépés megtételében. Hány olyan emberrel találkoztunk már, aki mindig csak álmodozott a holnapról, de amikor a holnap mai napi valósággá lett, akkor minden más lényegtelen fontosabbá vált, mint a tegnap kitűzött cél. Így lehet el-, mellé-, és félreélni az életet, s lehet hivatkozni a körülmények szerencsétlen együttállására, mások hibáira és mulasztásaira, s lehet szinte mindent, s mindenkit okolni a személyes eredménytelenségért, elfedve ezekkel a saját bűnöket, hogy triumfálhasson mindennap a bénultság, a lustaság, a pesszimizmus - az Ördög örömére.

Jól ismerjük az újszövetségi ún. "Én vagyok..."-mondásokat, melyek közül talán a legismertebb ez: "Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és vég." A filozófia világába csalogató kijelentésben számos bölcsesség rejtőzik. Legelőször is, hogy minden dolognak a "keretét" az Isten adja meg. Régen, amikor még nem volt computer-, és csúcs-technológia, s az ember kiszolgáltatottja volt a természet elemi erőinek, a nap, a munka kezdete sóhajos fohásszal kezdődött: "Az ÚRIsten nevében... kezdjük!" Milyen más volt ez a munka... nehéz, de felemelő, míg a mostani talán könnyebb, de lélekben mégis fárasztóbb! (Igaz manapság nem a JóIsten, hanem a profit, a tulajdonosi haszon nevében kezdődik el majdnem minden munka...)

Életünknek vannak nem látható vetületei is, s olyan megfoghatatlan valósága, amit ha tagadunk az élet alapvető, szükséges "ízét" veszítjük el. A hívő ember számára az istenes valóság alapvető lételem. Ettől a felismeréstől válik lélekerősítő üzenetté a hajnalpír, a harmatos virágszirom, a fűszálon mászó katicabogár, s áldást-mondató inspirációvá a naplemente... A hívő ember élet sem mentes a nehézségektől, sőt, ő is néha megbotlik. Elesik, megüti magát, talán még csupa sár is lesz... De nem marad a sárban, hanem hálát ad, hogy "ennyivel megúszta a dolgot", s békességgel fogadja el helyzetét. Mindezeken túl, ha akaratlanul is, de "besározott" másokat, kész a "tisztításra": azaz bocsánatot kér és nem röstelli a kooperációt a másikkal. Ezt a készséget a kívülállók sokszor sikernek könyvelik el, különös adottságnak, s némi egészséges irígységgel nyugtázzák: "Milyen jó Neked, hogy te tudsz hinni!" Az igazság azonban soha nem embernél, hanem Istennél van, s aki ezt elfogadja, az tud teljes, értékőrző és teremtő boldog, azaz hívő életet élni...

Féktelen, gonoszság-torzított, különféle "izmusokkal" anyagvilágba döngölt modern életünk egyik legnagyobb kísértése: az élmény... A pillanat rabul ejtése - szinte mindenáron. Ennek egyik megnyilvánulása a mesterségesen, ördögi céltudatossággal megtervezett és végbevitt folyamatosan izgalombantartása társadalmunknak: a reklámhadjáratok! Vannak hirdetések, amik nem nekünk - átlagembereknek - szólnak. Kihasználni a többmilliós árelőnyt a státuszszimbólumos autó vásárlásánál - nem a mindennapos egziszencia-szorítások közt élők gondja. Eltévelyedni az anyagvilág édeskés csábításai között nemcsak a gazdagok "kiváltsága", hiszen a kevésen is hűtlenné válhat az ember, nemcsak a sokon.

Ugyanakkor tévelyegni nemcsak a matéria világában lehet. A nem megfogható dolgok is megszédíthetnek, sőt csak azok igazán! Így vívja meg napi csatáját számos pénzvezérelt ezotéria-érdek, s ejti rabul mindazokat, akik elvetik az Isten realitását, s hozzá tartozó józanságot. Rohanni, minél több történésben részt venni, s mindenek előtt fogyasztani, a vásárlási lázzá deformálódott valamikor vadászszenvedélyt újra és újra megélni - a többség életcélja. Ez mozgatja a társdalmat - a közgazdászok szerint... Hogy élteti is? Ez egy másik nagy kérdés.

MIndannyian tévelyegtünk/tévelygünk. Nincs kivétel egy se. Az emberi kívánságot nem szünteti meg se templombajárós vallásosság, de teljes védelmet nem nyújthatnak kolostorok méteres falai sem. Megoldást, nyugalmat a lelkünk csak akkor talál, ha tartozunk - nem úgy általában valahová - hanem Őhozzá, a Pásztorhoz, Aki terelget minket, hogy iránytvesztett, mulasztásos életünk újra visszataláljon a Viágegybentartó Gondviselő Szeretethez.

Nincs ember, aki ne félt volna egyszersem a sötétségtől - ha máskor nem - hát gyermekkorában -, de hogy miért félnek oly sokan felnőtt korukban is a világosságtól? Nos, arra csak egy válasz lehetséges: mert az igazságot csak látszólag lehet legyőzni-kijátszani, valójában legyőzhetetlen. A lelket meg lehet erőszakolni évtizedeken, talán egy egész életen át is, de az elszámolásos pillanatokban - s különösen a végközeliekben, amikor rájövövünk, hogy nincs maradásunk e testben -, akkor az élményeink, melyek igazságtalanságaink miatt megbújtak lelkünk mélyén, könyörtelenül leszámolnak velünk...

Mindenre fény derül egyszer, mert nincs örök éjszaka, és egyszer elérkezik az igazság hajnala is. Ugyanakkor titka csak az embernek van, Isten előtt minden nyilvánvaló. Ezért Isten megjutalmazza a jót és megbünteti a gonoszt, s olykor ez elkezdődik már itt a földi életünkben. Egyszer egy idős ember mondta nekem: "Oly sok évet éltem már, olyan sokat láttam és tapasztaltam, s egyet biztonsággal állíthatok: Azok a gonoszok, akiket én láttam, legyenek elvetemült fasiszták vagy kommunisták, életük végefelé mindannyian megkapták büntetésüket - vagy így, vagy úgy... Mert a testi nyomorúság is nagy kín, de a lélek kínja még borzalmasabb!" Ez a megtapasztalás pedig egybecseng Jézus Urunk kijelentésével: "Bizony mondom néktek, gonoszok és jók, már itt a földön elnyerik jutalmukat!"

Aki ismeri az Istent, annak adatik - ti. az élet szépségeiből -, hiszen mindenben meglátja Isten keze munkáját, de aki Istent kizárja életéből, az legvégül át/megéli, hogy mindent itt kell hagynia... mert semmit nem hoztunk ebbe a világba, s ugyanúgy mezítelenül is hagyjuk el... Ezért figyelmeztet a Mester: "Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok!" Hiszen ki mint gondolkodik, úgy él...

Mikroprocesszorral és GPS-szel vezérelt vetőgépek világában, amikor a computer határozza meg az előző évek adott négyzetméterre eső termésátlagai alapján, hogy az adott magocskák milyen optimális távolságban legyenek egymástól, a Magvető példázata némi magyarázatra szorul... Azidőtájt még nem volt agyonnemesített, gémanipulált, vitaminzsákocskába bújtatott vetőmag, csak az előző évből félretett kenyérnekvaló gabona. Ha egy zsák búzából 8-10 zsáknyit érlelt a Mindenható, az már gondviselő jóságának a netovábbja volt... a harmincszoros-hatvanszoros - párhuzamos evangéliumokbéli - nemkülönben százszoros termés az irreális reménységek világát idézte. Azidőtájt még nem a haszonnak volt alárendelve az élet, "profitnak" a túlélést, a holnap megélését tartották.

A magvető "pazarlása" az élet bőkezűségét tükrözi. Oda is szór - ahol bizonnyal nem lesz termés, s ez nem oktalanság, hanem az élet tisztelete. Az az élet-esélyt mindenki meg kell hogy kapja... Ha nem így van, akkor az Isten alapvető törvényét hágják át.

Ez az egyik legismertebb újszövetségi példázat, az Isten igéjének terjedéséről-növekedéséről szól, hiszen a Magvető az Isten maga, a mag pedig az Ő Igéje: a tanítás. Nem mindenki érti ezt meg annyira, hogy életébe teljesen befogadva azt termést is hozzon. Egynegyed csupán! Idén húszéves lelkészi szolgálatom tapasztalása, hogy ez az egynegyed "bruttó" egynegyed csupán, valójában az csak 20%... S ha jól megnézzük: életünk egyötöde - jobb esetben - effektív, az orvosok egyötöde, a tanárok egyötöde, a kűművesek egyötöde, a papok egyötöde érti igazán a dolgát... Az emberek 80%-ának van szakmája - ha van! - s a maradék húsz százaléknak van hivatása...

A kulcsszó ez: hivatás. Pontosítva: el-hivatás! Aki nemcsak hallgatja Isten igéjét, de szívébe zárva azt cselekszi is. Ők azok, akik termést hoznak - nagyon sokat, túláradóan sokat, amit már nem is eredménynek, hanem áldásnak tartunk. Isten az Ő Igéjét nem szűnt meg vetni ma sem. Színből vagy szívből, de vetik... S akinek van "füle a hallásra" az megérti belőle, hogy az Isten tanítása az ÉLETRE hív, amely csak Őbenne teljesedik ki léleknyugatóan igaz módon - s ezért harmónikusan szépen is.