Térbe és időbe bezárt életünkben sok dolgot tapasztalunk, melyek meghatározzák világszemléletünket és életérzésünket. Vannak dolgok, amik meghaladják képzelőerőnket, s hiába is próbálkoznánk megérteni - logikus magyarázatot nem találunk rá. Nem tudjuk felfogni, de attól még jelenségként ott van, érzékeljük. Nos, ilyen legnagyobb talány, misztérium, az Isten maga... nemkülönben az Isten dolgai. Élet és halál, mennyország és üdvösség, hogy csak a legérdekesebbeket említsük.

Istenképű életünkbe Teremtő Urunk belekódolta az alkotás "csodáját". Minél többet alkotunk, annál inkább közelebb kerülünk Istenhez, annál valóságosabb az Ő világa, s minél többet rombolunk vagy mulasztunk, annál távolabb kerülünk Tőle.

A teremtettség lényege az Élet maga: Ez a "legistenibb" tulajdonsága az anyagnak. S mivel az Isten lét-titkát tükrözi, ezért sosem érthetjük meg igazán, kicsoda az Isten... Egy bizonyos: Isten nem azonos az anyaggal! Fizikai értelemben nincs "benne". Ha ott lenne, akkor ez azt jelentené, hogy az ember - egyszer, a távoli jövőben - "rekonstruálhatná" az Istent magát. Óegyházi atyák fontos megállapítása: Az Isten az anyagon kívül álló valóság! A titok, hogy matériába-zárt életünkben mégis "beköltözhet" az Isten - ez maga az evangélium.

"Eritis sicut Deus! Olyanok lesztek mint az Isten!" - a Kígyó legnagyobb hazugsága, amely minden kor emberét elbűvöli. A mi tudományos technikai világunk különösen nagy kísértése ez. Akik a "mesterséges élet" (Syntetic Life) létrehozásán mesterkednek, s egyszer megcsinálják talán a "műembert" - ők nem életet teremtenek, csupán lemásolják az életet. Isten sakktábláján nyerhetünk csatákat, de végül Ő az, aki mattot ad nekünk. Mert Isten: Isten. Ami nekünk lehetetlen, az nála lehetséges...

Hiába öljük meg az Istent - lélekben és testben - ő győzedelmeskedik. Az Isten veresége győzelem, ez a mi golgotha-hitünk alapja. Ezért szeretünk akkor is, ha emberileg nézve már semmi értelme...

Aggódás - az érzelmek hullámvasútja... A bizonytalanság, a kilátástalanság, a lehetőségek hiánya - vagy éppen a lehetőségek megléte, de az erő vagy a bátorság megkopása a változások megtételéhez - mind aggódásaink kísérői. A még nem látható konkrét (közel)jövőtől való félelem teljesen képes megbénítani nemcsak a a lelket, de erősen korlátozza a testet is. Aggódunk a munkahelyünkért, a gyermekeinkért, az egészségünkért, és a relatíve egzisztenciális biztonságunk elvesztésének Damoklész-kardja is ott függ felettünk... Nem csoda hát, hogy aggódunk... Pedig a Mester mindenkit így biztat: "Ne aggodalmaskodjatok!'

Kétezer évvel ezelőtt is volt miért aggódnia, ma is van és amíg lesz ember, addig aggodalom is lesz, mert elmúló életünkbe beleszőve jelen van mindennapjainkban a jó, a szép, a fontos elvesztésének lehetősége is. Míg az életéből Istent kizáró ember tragédiának éli meg mindezt, addig a hívő ember ajándéknak/lehetőségnek, mert ezeken a "kereszteken" keresztül jobban megértheti önmagát. Manapság divatos emlegetni azt, ha valaki a lelkével foglalkozik. Ezoterikus könyvek hegyei hirdetnek "belső lelki utazásokat". Az utazás, a mobilitás a ma embere számára egyértelműen a sikeres életet jelenti. Aki meg otthon kuporog a hokedlin, vagy a sámlin ücsörögve a vaskályhájában bámulja a lángokat - miközben minden létező hulladékot eléget, hogy meg ne fagyjon - az ilyen embert sikertelennek ítélik meg. Pedig a régi "szerzetes nagyok" kedvenc kövükön, barlangjukban magányukban elmélkedtek - tették belső utazásaikat. A világ számára ők sikertelenek voltak, Isten számára békességet birtoklók, az utókor számára pedig szentek.

A hívő ember - klasszikus értelemben - nem szent. Időnként őt is megpörgeti a világ kívánság-örvénye, sőt szívébe olykor beköltözik a csüggedés is. De "tudása", mely hitéből fakad, átsegíti a nehéz pillanatokon. Ismeri a megoldást, s az imádság erejét. Beengedi életébe az Istent, hogy a Lélek jelenlétének vigasztalása által új erőt nyerjen...

"Na jó... De nekem mi ebből a hasznom?" Életünk minden területén felvetődik az örök emberi kérdés - bizony, nem tudunk szabadulni a személyes előny kísértésétől. Két szó keseríti/szenvedteti meg az egész teremtettséget: a siker és a haszon. E két szó elbűvölhet minket egy egész életen át... Elhitethetik velünk, hogy létünk értelme az egzisztenciális gyarapodás. Gyűjtögető szenvedélyünktől aligha tudnánk szabadulni - még Jézus Urunk is ezt mondja: "Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben!"

A siker és a haszon vonzásának ereje óriási! Mindkettő zsákszámra önti ránk ígéreteit: Más ember leszel, ha eléred ezt vagy azt a célt, sőt: Különb leszel! Hasznod mértéke/nagysága "életérzésedet" javítja, sőt boldogabb leszel! S milyen igaz... A pénz-adta lehetőségek "barátokat" és "barátnőket" hívnak elő - könnyen és gyorsan, szinte a semmiből -, csak ha elfogy a vagyon, akkor derül ki, mennyire érdekalapú, felszínes kapcsolatok voltak ezek.

Lemondani a személyes érdekünkről aligha tudunk - emberek, s ezért gyarlóak vagyunk. Pál ezért ajánla a következőt: "Nézd mások hasznát is, ne csak a magadét!" Eladdig, amíg valaki csak a maga érdekeit lesi, nem találja meg helyét a világban, nem lesz számára "kerek a világ". Hiába ér el valaki bármilyen nagy célt is, hiába úszik valaki a sikerben, hiába teszi őt profitja még gazdagabbá, ha nincs kivel azt őszintén megosztania, akkor ő a világ legszegényebbike... ha nem így lenne, nem lennének depressziós, milliárdos öngyilkosok sem!

Mások érdekeit is figyelembe venni - a közösségi élet alapja. Az öntörvényő huszadikszázadi ember zsákutcába került, amikor személyes haszonlesésével kiölte magából a szociális érzékenységét. A szociális szó a latin "sociates" szóból ered, amely társaságot, közösséget jelent... Ennek okán: aki életének mottójává a "Hadd hulljon a férgese, győz a jobbik!"-elvet teszi meg, számoljon azzal, hogy a "végére" egyedül marad... nagyon egyedül.

Na jó... de akkor most mit tegyek? Hogyan érvényesüljek ebben a bolond embervilágban? A válasz bár egyszerű, a sikerhajhász, profitleső lelkek nem érthetik meg - mert látván nem látnak, s hallván nem hallanak -, "Alázzátok meg magatokat, s Ő felmagasztal titeket!"... "Keressétek Isten országát, s a többi ráadásul mind megadatnak néktek..."

Folyókvölgyi, csodálatos (túlélő)országunk mindig bővelkedett vizekben... Középkori - nem magyar, külföldi(!) - krónikások feljegyzései szerint: "A magyarok tavaiban, folyóiban hemzsegnek a halak... háomnegyedrésze vizeiknek hal, s csak egynegyede víz." A derűs irodalmi túlzás azért jól jelzi, milyen az, ha még összhangban él az ember a természettel: a respekt mindig áldást vonz... Sajnos mára vizeink prédájává váltak a profitnak, nemcsak itthon tendencia, de az egész világon is, hogy a mindenki jogos kincsét az ivóvizet privatizálják. A világon jelenleg több mint 80%-ban magánkézben van az ivóvíz. A stratégiai fontosságán túl más üzenete is van ennek! Közösségi (köz-érdekű!) gondolkodás helyett a piramis-hierarchia-alapú vált mára meghatározóvá...

Az élet forrása itt a Földön tényleg a víz. Természetesnek vesszük, ha van, s katasztrófának éljük meg, ha nincs. Jelenleg több mint egymilliárd embernek nincs tiszta ivóvize - s ez az emberiség egyhatoda! Amióta "civilizáltan" élünk ezen a bolygón, azóta nem vagyunk képesek igazságosan elosztani azt, amiből pedig lenne elegendő... S mi van azokkal a kincseinkkel, amiből tényleg kevés vagy véges adatott?

Az emberi elme végzetes sötétsége, ha kerüli a világosságot. Fényre teremtettek vagyunk. Ha ez a fény, ez a tisztaságot teremtő világosság nem jut el életünk minden részébe, akkor nem az Isten országát, hanem a Sátán birodalmát építjük... A nagy Össze-visszadobáló (Diabolosz) hatalma ellen nincs más győzelmi esélyünk, csakis az, ha Isten szeretet-fényét öltjük magunkra! Ez az a bizonyos "fehér ruha", amiről a Mester is szól példázataiban, amikor Isten országát mennyegzői lakomához hasonlítja.

Ha Isten megvilágosítja az életünket, akkor mi magunk is világosság lehetünk mások számára. Vonzó példát adhatunk másoknak - párkapcsolatból, gyereknevelésből, családi életből, konfliktusok kezeleléséből, életvezetésből - úgy, hogy közben mi magunk is vezetettek vagyunk. A titok ebben rejtőzik: Engedni a Fény vonzásának... Nem a csillogó bazári másodlagosnak, hanem felülről jövő, isteni eredetinek...

"Itt állok, másként nem tehetek!" - lutheránus létére ki ne ismerné ezeket a szavakat? Jó Lutherünk azt is mondta ekkor: "Mert nem jó az embernek a lelkiismerete ellen cselekedni." Manapság, amikor hivatalos védelemben részesül az egyéni vélemény, amikor a többvéleményűséget éljenzi a média (persze csak látszólag), amikor elméletileg mindenki bátran felvállalhatná a "másságát" - nos, ma is vannak tabu-témák, amiről szemérmesen vagy sem, de hallgatunk. A hallgatás oka mindig ugyanaz: a félelem. Félünk a másvéleményűek haragjától, bosszújától, mert embertársaink többsége nem szereti hallani a bírálatot, mégha az építő is. Tegyük hozzá: mi magunk sem hallgatjuk szívesen mások ránkzúduló elmarasztaló bírálatát.

"Ne félj, hanem szólj!" - bátorítja a Lélek Pál apostolt, no meg minket is. Minket azonban az elmúlt 60 esztendőben arra idomítottak itt Közép-Kelet-Európában, hogy jól gondoljuk meg: kinek, mikor, mit mondunk, s természetesen mindeközben ne felejtsük el a régi bölcsességet - "Ne szólj szám, nem fáj fejem!". S ha mindezek után valaki mégis ki meri nyitni a száját, s esetleg meg meri mondani, hogy a "A király meztelen!" - annak lelke rajta! Mindenesetre, ha ilyen ember van/lenne a közelünkben, akkor gyorsan tegyük meg az óvintézkedéseket, s jelentsük ki: Nem ismerjük ezt az embert, nem tudjuk, mit beszél, s különben is "minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve"... A mai magyar közéleti valóság ilyen. Bátran kijelenthetjük: istentelen. S ami, aki istentelen, az egyben embertelen is.

Pál, akinek megvoltak rétori eszközei, igen művelt, korának tudós embere volt - mégis elbizonytalanodik, ezért is van szüksége az isteni biztatásra: Ne félj, hanem szólj, ne hallgass! Akkor hogyne lenne szükségünk nekünk a mennyei erősítésre! Az erőt, a tartást, s kitartást az adja, hogy tudjuk: Isten velünk van. "S, ha ő velünk, ki ellenünk" - lutheránus létére ki ne ismerné ezeket a szavakat? S mit kell szólnunk? Azt, hogy az Isten szeretet...

Egész életünkben törekszünk a biztonságra, az elrejtettségre, a harmóniára... s milyen jó lenne, ha rögtön az elején rádöbbennénk: amit keresünk, az nem körülöttünk van, hanem bennünk! Felkészülten és okosan sikeressé válhatunk, de áldottá csak bölcs válhat. Az áldás ugyanis nem külső, hanem belső valóság. Természetesen körülményeinken keresztül is igazgat-noszogat és tanít-nevel minket az Isten, de az áldás az mindig föntről jön, a siker pedig mindig lent kezdődik... Ezért olyan nehéz elviselni a nagy sikert, ha az valakit már a magasba repített.

Isten közelében lenni jó. Amilyen természetesnek vesszük, hogy életre választott (házas)társunk mellettünk van, vigasztal, bátorít, erősít - egyszóval szeret bennünket -, s persze mi is tesszük ugyanezt, olyan magától értődő számunkra, hogy Isten oltalmát élvezhetjük. Milyen jó kimondani, s fogadni a szót: "Szeretlek!", s milyen léleknyugtató megvallani Istennek: "Uram, olyan jó nekem a közeledben lenni!" A hűség és a hit megvallásának ünnepes pillanatai ezek, ezek nélkül szürke lenne az életünk.

Aki emberi oltalmat élvez, annak gondtalan az élete, aki Isten oltalmát kapja, az békességben élhet. Isten oltalmában benne van a gondtalanság is - Neki gondja van mireánk! -, az emberi védelem azonban csak külső békét teremthet, belsőt sohasem. Aki szeretné az életét a maga teljességében megélni, az nem kerülheti ki az Isten-kérdést, aki harmóniára törekszik nem kerülheti meg a tényt: ő "csak" teremtmény... Isten azonban "nem sokkal tette az embert kisebbé az angyaloknál", talán éppen azért, mert teremtő tervében mennyországot akar látni itt a Földön. Rajtunk múlik, hogy mit választunk: "fentieket" vagy "lentieket" - s döntésünk hozza meg a gyümölcsöket is...

Az élet nehézségei, mindennapos gondjai gyakran szorítanak minket bele önsajnálatunk csigaházába... A "se előre, se hátra"-állapot bénultságánál talán nincs is rosszabb állapot! Bizony vannak pillanatok, amikor elveszítjük a hitet, hogy képesek lennénk változtatni a dolgok kedvezőtlen együttállásán, s a valahogyan ilyenkor a Gondviselő Isten képe is elmosódik a szívünkben. Ebbéli furcsa magányunkban különösen jól esik, ha valaki mellénk lép, s bátorít minket. Ha elfogadást, részvétet, bizonyos fokú elrejtettséget élünk meg az ilyen szép emberi találkozásokban, akkor a bánat köde lassan eloszlik körülöttünk, s újra a "régiek" vagyunk. Nehémiás a népet bátorítja, mert miután hallották a törvényt, szomorúság költözött a szívükbe. Kiderült ugyanis, hogy életük folyása pontosan ellentétes azzal, amit az ÚR kíván... Az ÚRban való ilyen szomorúságnak mindig "jótékony" hatása van a lélekre: fejlődik, erősödik általa.

Korunk népbetegsége a depresszió, s ez nem kerüli el a keresztényeket sem. Elméletben egy "igazi" keresztény nem is lehetne nyomott hangulatban, a valóság mégis mást mutat. Az élet harapofogó-helyzeteit az ÚR törvényeire figyelő ember elkerüli, de hiába minden okosság, olykor akkor is megtörténik a baj, ha igyekszünk azt elkerülni... A keresztény ember életében is fontosak az anyagiak, a jólét, a karrier építése, de a nem-keresztény elvek szerint élő emberrel ellentéteben ezeket - Krisztushoz tartozása okán - nem kívánja mindenáron "megvalósítani". Fontosak számára, de nem annyira, hogy átgázoljon embereken, semmibe vegye mások alapvető érdekeit. Az Ördögnek van két szava, amivel süketté tud tenni embereket: az egyikbe azt súgja "siker", a másikba pedig azt, hogy "haszon". Ez a két szó rombol a legtöbbet a világon!

A keresztény (értsd: krisztusi) ember is meghallja ezeket a szavakat, de szívébe-lelkébe nem tudnak gyökeret verni, mert ott az ÚR Lelke az úr... Mi ez, ha nem evangélium? A jó hír mindnyájunknak az, hogy az "Úrban való öröm" elűz minden kétséget, reménytelenséget az életünkből, s lelkünkben nem tapadnak meg a szeretetlenség, s a hitetlenség rideg, romboló gondolatai.

Öröm nélkül nem tudunk élni, hiszen örömre vagyunk/lettünk teremtve. Az igazi (az ÚR előtt való) öröm mindig erőt ad, épít, s közösséget teremt. Ez a mi "tudásunk", amit szavakban, s cselekedetekben próbálunk Isten segedelmével minden nap továbbadni...

Vannak szavak, melyek természetszerűen kikopnak hétköznapi szóhasználatunkból - mert változik/fejlődik(?) a világ. Vannak olyan szavak is, melyek - bármennyire is változik a világ - mindig használnunk és értenünk kellene és mégis "kikopnak"... Ilyenek például az irgalom és kegyelem szavaink is, amik magyarázatra szorulnak a 21. század elejére - s persze a kárhoztatásról se feledkezzünk meg.

Ha az "irgalom" és "kegyelem" jelentéstartalma távol is áll a ma emberétől, azt mindenki tudja, mit jelent az irgalmatlanság és a kegyetlenség. A globalizált méreteket öltött kihasználás, respekt-nélküliség, hazudozás és átverés következményeit mindenki érzi: legyen gazdag vagy szegény, öreg vagy fiatal. A siker mindenáron való hajszolása, a Föld és testünk energiáinak mértéktelen pazarlása az "élményért" - mára tragikus helyzetbe sodorta az egyént és a társadalmat. Zabolálatlanságunk az irgalmatlanságban és a részvét hiányában jól nyomon követhető, érezhető az élet minden területén... Bizony, nem véletlenül szabja meg Jézus cselekedeteink irányát: "Legyetek irgalmasok!" Ahogyan Mennyei Atyánk az, nekünk is azzá kell(ene) válnunk. Ha ez a folyamat nincs meg az életünkben, akkor nem épül Isten országa közöttünk, akkor híjával vagyunk a bennünk misztikusan lakozó Szent Léleknek... s ennek következtében megkopik életünk fénye és lélekkeserítően gyorsan veszítjük kedvünket a szolgáló életre.

Van egy titok azonban, ami olyan nyilvánvaló mint a Nap fénye, sokan mégsem teszik meg életük vezérlő elvévé: Ez pedig a megbocsátás. Ez a gyökere, az alapja az együttmunkálkodásainknak, kiegyensúlyozott életünknek. Egyedül a megbocsátás teszi teljessé az életet - beteljesületlen vágyaink/kívánságaink ellenére! Igazán megbocsátani - nemcsak "elásni a csatabárdot" egy időre - azonban csak az tud, akinek már megbocsátottak. Odafönt. Kiteljesedni az áldás azonban csak akkor tud idelent, ha mi is részeseivé válunk az isteni megbocsátásnak és irgalmat gyakorlunk másokkal szemben...

A Teremtő akaratából mindannyian különbözőek vagyunk, mert Isten a változatosságban gyönyörködik. Mind a hatmilliárd cserépedély-élet ezen a csodálatos igazgyöngyén naprendszerünknek más és más; kis csupor vagy nagy fazék, Ő egyformán szeret mindannyiunkat. Nekünk mindig nehezen érthető Isten igazsága, mert mi többnyire mennyiségekben gondolkodunk. Azt nézzük, ki hány tálentumot kapott: ötöt, kettőt, vagy egyet. Mai világunkban nagyon sokan elhiszik, egy tálentumból is lehet ötöt csinálni, csak akarni kell. Pedig a többnél van még több, az elég. Az már teljes élet maga, ha valaki megduplázza a kapott talentumokat! Isten örök igazsága, hogy mindenkit egyformán szeret, de ez nem abban nyilvánul meg, hogy kinek-kinek a cserépedény életébe mennyit tölt bele... Nála egy mérték számít: a személyes életünkre szabott meddig . Ő csordultig akarja tölteni minden alkotását, kicsit és nagyot egyaránt. Ahogyan az édesanya sem azt nézi, hogy minden gyereke pontosan egyforma mennyiségű vacsorát kapjon, hanem azt, hogy jól lakjon mindegyik, s ne kelljen éhesen lefeküdnie egyiknek sem.

Sorsunk elfogadása életünk egyik fő, hanem legnagyobb, folyamatos kihívásokkal teli feladata. Higgyük el, nem könnyű ez egyikünknek sem. (Rajtam kívül senki nem ismerheti életemet olyan jól, mint én magam, csakis az Isten.) Ezért, ha nem fogadjuk el bonyolult létünk többdimenziósságát, akkor nem leszünk képesek érzékelni a valóságot - tükör által homályosan sem. Mivel életünknek számtalan vetülete, láthatatlan szála van, melyek a múltba kötődnek és a jövőbe fonódnak, ezért csak akkor tudjuk megérteni magunkat is, ha komolyan vesszük az Abszolútomot, a Lélek valóságát, azaz a kapott készségünkkel, tálentumunkkal, vérmérsékletünkkel, hitünkkel számolunk az Istennel...

A fazekas képe Pálnál is - Ézsaiás prófétánál is - egy "zseniáliasan" megválasztott hasonlat. Ha engedjük Isten formáló kezét megnyugodni életünkön, akkor az élet szédítő forgatagában mindig a centrumban maradunk és harmónikusra, szépre formálódik életünk. Ha ellökjük magunktól Istent, az élet forgószínpadának centrifugális törvénye rögtön hatni kezd, s egyik pillantról a másikra elröpít minket... Ha nincs ott életemben az az Erő, amely korlátot szab számomra, akkor elvesztem. Isten formálása ellen tiltakozni, lehet, de elvetni a kezet, amely egyetlen biztosítéka életemnek - balgaság. Isten kezében lenni jó, felismerni simogatását: kiváltság. Erről elgondolkodni, beszélni és természetességgel megélni: életünk földi teljessége, az áldás maga.

A radikális eszméket hirdető názáreti vándorprédikátor a zsidó farizeusok szemében igencsak "szálkává vált"... Jézus nemcsak erősen kritizálja pénzhez való viszonyukat, de képmutatásnak tartja vallásoskodó törekvésüket a törvény betartását illetően, ráadásul most még az élet olyan területén is ítélkezni merészel, amihez - szerintük - semmi köze... Ha jól megnézzük, tulajdonképpen nagyon "modernül" gondolkodnak ezek a farizeusok! Korunk közfelfogása szerint is a párkapcsolati élet: magánügy - márcsak az intimitásának okán is. Egyedül a lelkiismeret az, ami határokat szabhat benne, s külső szemlélőként eleve lelkiismeretlennek tartani a másikat - információhiányos vádaskodás.

Talán soha nem volt annyi válás a zsidó-keresztény világban, mint az elmúlt száz évben. A világháborúk borzalmai teljesen szétzúzták az erkölcsöket, s a megtébolyult lélek különféle izmusokba kapaszkodva kereste nyugalmát - többnyire hasztalan. Tény, hogy felnövekedett egy-két generáció, akik személyes tapasztalatuk révén különösen hitelesen tudnak tudósítani a válás keserű következményeiről - úgy mint (volt) férj és feleség vagy mint gyermek. Sőt, nemegyszer a szülők/nagyszülők is "belebetegedtek" gyermekük/unokájuk válásába, hiszen a válás nemcsak érzelmi, de financiális katasztrófát is szült...

A válások magas számának - s ez alól a protestáns lelkészek sem kivételek(!), örülhetünk, hogy honi lelkészi karunknak még "csak" egyötöde elvált, hiszen ez a szám nyugaton több mint a duplája(!) - vajon mi lehet az oka? Számtalan válasz született már okos emberek tollából... Szociológiai, pszichológiai, társadalom-elméleti megközelítések mind mind bírnak igazságtartalommal, de a leglényegesebbet ezekből a tudományos okfejtésekből valahogyan mindig "kifelejtették": a házasság szerzőjét, magát az Istent...

Az élet legnagyobb célja a világ és önmagunk, s ezen keresztül Isten megismerése. Ebben a folyamatban sok titokkal és csodával találkozhatunk, melyek mindegyike a Teremtő Isten egy-egy számunkra elejtett lélek-tiszta "kegyelmi kövecskéje" - ... adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja. Jel 2,17b -, hogy végül visszataláljunk Őhozzá. Ez a folyamat élethossziglan tartó tanulással egybekötött, melyben szükségünk van egy társra, akiben megláthatjuk valódi önmagunkat. Nagy dolog, ha van lelki vezetőnk, barátunk-barátnőnk, olyan ember, aki tanácsaival mellettünk áll, de az igazán nagy kiváltság, ha olyan ember/n'émber (némber=istenrendelte társ - Károli-fordítás) kerül mellénk, aki egy egész életúton szövetségesünk, nemkülönben tanulótársunk...

"Isten élet-iskoláját kerülni" komoly hiba... aki itt megbukik, az örökre elbukhat. Ezért fontos a legelején tudatosítani, hogy mit is akarnak együtt, férfi és nő... "Hja, azt csak az Isten tudja!" ...Akkor talán nem ártana - imádságban is - kérdezgetni Tőle.

Mammon. Archaikus csengésű szó, mely nem istenséget jelöl - ilyen nem létezett a Közel-Keleten - ez egy sémita szó, ami pénzt jelent. A pénz, melynek szeretete minden rossz alapja... Jézus nem véletlenül tanítja ilyen "radikálisan" a pénzhez (vagyonhoz) való helyes viszonyt. Ha jobban belegondolunk, akkor Jézus ezekben a mondatokban a gyakorlati materializmusról beszél. Arról mai(?) meghatározó életérzésről, elképzelésről, amely a földi életben látja csak egyedüli reménységét. Pedig ha az ember csak az anyagiakban reménykedik, akkor bizony hamar reményt-vesztett lesz az élete. Istenképű életünket a matéria korlátai közé szorítani nagy balgaság - és mégis hányan teszik ezt! Ahogyan régen, ma sem szobrok előtt hajolnak meg az emberek, nem különböző istenek ragadják meg az emberek szívét, hanem a hatalom, a gazdagság és az anyag-vezérelte élvezetek.

Hiába érjük el az anyagi biztonságot, mégis aggodalmaskodunk. Jézus nem a tárgyak birtoklása ellen szól, jól ismeri szükségleteinket - ki az közülünk, aki ne kívánna magának szociális biztonságot? - de arra irányítja rá figyelmünket, hogy nem ezek töltik meg tartalommal az életünket, hanem Ő maga. Ugyanakkor Istennek van hatalma betölteni váradalmainkat , hiszen Ő gondviselő Isten. Az anyaghoz/pénzhez való viszonyunkat pedig akkor éljük helyesen, ha tisztán látunk, ha elfogadjuk az örök, isteni értékrendet: "Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek."

Aki amire időt szán, az számára az érték, s ez az érték határozza meg emberségét is. Sajnos a jólét eltakarja előlük a lényeget: Istent magát. Ezért különösen nehéz a mai generációban felébreszteni a fölfelé-látás készségét, amit mindannyiunk lelkébe beleplántált az Isten... Bizony azoknak, akik e világ logikája alapján gondolkoznak és tájékozódnak, nehéz megérteniük a Krisztusban remélők "rugalmatlanságát" az anyagaikkal kapcsolatban, de mindenkinek a maga lelkiismeretén múlik, mit fogad el, s mit utasít vissza mindabból, amit Teremtője felkínál abban a néhány küzdelmes földi évtizedben...

Jézust hallgatni szép dolog, megérteni kiváltság, cselekedni azt, amit tanít, maga a kegyelem. Ha megtanuljuk a bűnöst szeretni, akkor világosság támad körülöttünk, és embereket vezethetünk ezáltal Istenhez... Elsősorban azokat, akiket mellénk rendelt az Isten: gyermeinket, családtagokat, barátokat. Ez hivatás, s nem lehet elhivatás nélkül véghezvinni. Sokan talán emiatt félnek az istenes élettől. Azt ugyan könnyen megértjük, ha egy gyermek fél a sötétségtől, de azt már sehogysem, ha valaki felnőtt létére fél a Világosságtól... Így kerülik sokan ma is az Istent. Jóllehet Ő túláradóan sok körülményen keresztül hívogat az együttmunkálkodásra - sokan mégis nemet mondanak ezekre a közvetett, de nyilvánvaló hivogatásokra.

Ellenséget szeretni - csak úgy, egyik napról a másikra, elhatározás alapján - nem lehetséges. Sokkal nagyobb bennünk az önérvényesítés igénye, s büszkeségünk, mintsem hogy feladnánk önigazságunkat ellenségünk "kedvéért". Ellenséget szeretni éppen ezért csak az tud, aki megtapasztalta, hogy Isten őt magát is nagyon szereti - annak ellenére, hogy olyan, amilyen. Aki már átélte, hogy elfogadta őt az Isten, aki már megérzett/felismert valamit az isteni megváltás csodájából, az képes - gyaníthatóan ő sem mindig - azon az úton járni, amire hívogatja őt is a Mester.

S Ha valaki az ellenségét is szereti, akkor nemcsak kerüli az igazságtalanságot, de kooperatív is. Jézus nem minősíti az ellenségszeretetet, nem mondja, hogy önfeláldozóan szeresd halálos ellenségedet... A baj az, hogy kisebb - érdemileg nem jelentős, mondhatni bagetell ügyekben is - már képes egyik ember könnyen és gyorsan ellenségévé válni a másiknak. Éppen ezért először talán a kevésbé súlyos emberi súrlódásaink okozta sebeket kellene gyógyítanunk a szeretettel...

Átkozódni mindenki tud... áldást mondani csak a kiválasztottak! Aki elkezd áldást kérni és mondani mások életére, annak számára egyre inkább megélhető valóság az egység, s azt veszi észre, hogy gyűlnek körülötte az emberek - családban, munkahelyen - mert megérzik, hogy ezzel az emberrel együtt lenni egyszerűen: jó... S aki ilyen közösségben élhet, az a legtöbbet éri el életében, hiszen a békétlen világban megtalálta személyes békességét.

Az imádságról már igen sok könyv, brossúra, tanulmány látott napvilágot... Gyanítom, hogy nincs vallási vezető, aki ne hozná elő prédikációjában, tanító beszédeiben, lelki munkájában. Az imádság a vallásos élet alapja. Nemcsak a vallásosé - az Életé is. Hiszen az is "imádkozik" - aki ezt nem tudja. Félhangos őszinte sóhajaiban az Isten után vágyakozik a lélek, még a zsákutcába-futós életvezetések is bírnak egy-egy világos pillanattal, amikor kirajzolódik a megoldás, de aztán a bűn, az önzés újra elhomályosítja azt.

Az imádság olyan, mint a lélegzetvétel. Ahogyan lehetséges gépekkel mesterséges légzést biztosítani a testnek - de ez az élet minden csak, nem tudatos élet - ugyanúgy lehet pszicho-machinációkkal is életben tartani a lelket, a kérdés csak az: hogy meddig, mekkora áron, s minek is? Aki a természetet járja, annak nem kell magyarázni, hogy hegymenetben sűrűbben vegye a levegőt, s ha megpihen a hegytetőn, hogy gyönyörködjék Isten teremtett világának szépségében, akkor pedig lassabban vegye azt... Mindez természetes számára.

Számos természetellenes "jótanács" kering - keresztény körökben is - azzal kapcsolatban, hogy milyen is a jó imádság. Emberi elképzelések vadsága helyett jobban tesszük, ha a Mester szelíd szavaira figyelünk: "Ti pedig így imádkozzatok... s elmondja tanítványainak a Miatyánkot..." Nemcsak a Miatyánk szavaiban rejlik a titok, hanem a belső szobában is, ahová küld, hívogat a Mester. Ahogyan egy párkapcsolatnak is megvan a maga intimitása, ugyanúgy a hitéletnek is, s ahogyan férfi és nő kapcsolatában is számtalan lehetőség adódik arra, hogy kifejezzék egymásnak mennyire szeretik egymást, ugyanúgy megtalálható ez sokszínűség az imádságos életben is. Azt azonban jó tudatosítani, hogy a párkapcsolat sem mentes az önzéstől, sőt nemegyszer az önzés olyan mértékűvé deformál embereket, hogy az már perverzitás, ugyanígy megtalálhatóak a vallásos életet élők között is azok a lelki eltévelyedettek, akik normálisnak tartják azt, ami egyébként abnormális.

Ami építő, s hordozó és szolgáló közösséget teremt azt Isten hitelesíti az Ő áldásával, amelyik nem az, attól megvonja... "Gyümölcseikről ismeritek meg őket." - mondja Jézus... Milyen érdekes, Krisztus Urunk arra tanít: hogy "Menj be - tehát egyedül - a belső szobádba, amikor imádkozol!" s a Miatyánkot pedig így ajánla: "Így imádkozzatok!" Ez nem azt jelenti, hogy közösen csak a Miatyánkot imádkozhatnánk, de mindenféleképpen üzen valamit. Gyaníthatóan a lelki élet méltóságát, intimitását jelzi, hogy az Istennel való találkozást ne gondolhassuk automatizmusnak, hanem ünnepes perceknek, melyek átélése az elhívott életűek kiváltsága...

Gyönyörű ősi nyelvünk jól mutatja, mi a legdrágább kincsünk itt a Földön: az EGÉSZ-ség... Minden pótolható, de ha valaki az egészségében szenved maradandó károsodást, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Az egész-ség elvesztése azt jelenti, hogy egy részt "kimaradt" belőlünk, azt nem birtokolhatjuk többé. Ezt megszokni nem lehet, legfeljebb megtanulni vele az együttélést - s bizony ez olykor keserves nehézségek árán sikerül csak.

"Aki beteg, az menjen orvoshoz!" - szokták mondani. Van, aki nyilvánvalóan beteg, de mégsem érzi magát annak, nincs betegség-tudata, s olyan is akad, akinek meg tuljadonképpen semmi baja, s mégsem képes a normális életre, mert betegnek érzi magát. S aki meg orvoshoz fordul, annak pedig szembesülnie kell a ténnyel - csodásnak tűnű modern orvosi technika ide vagy oda -, hogy bizony az orvostudomány sem tud megoldani mindent, végesek a lehetőségek.

Aki képes minket egyedül meggyógyítani, a bűn miatt megfogyatkozó egész--ségünket részlegességéből teljességre juttatni, az maga az Isten... Csak úgy tűnik, hogy az idő jó orvos, valójában meggyógyítani sosem képes, ő csak "tüneti kezelésre" képes, hiszen az okot soha nem tudja megszüntetni, mert ahhoz visszafelé kellene pörögnie az időnek... Az Isten azonban még erre is képes! Olyan békességet tud adni, amely elveszejti bennünk a múltunk feletti lázadást, s kigyógyít minket a jövőnk felőli beteges aggódásból.

A keresztény emberként jól tudjuk, hogy Isten nélkül betegek vagyunk, azaz nem vagyunk EGÉSZ-ségesek. Ezért kell nekünk az Isten gyógyító kegyelme, mely pótolja bennünk a HIÁNY-t... S ha Ő kiteljesít, akkor életünk növekedésbe kezd, kivirágzik, sőt még elképzelhetetlenül sok áldás-gyümölcsöt is hoz: harmincszorosat, hatvanszorosat, százszorosat...

Ha valaki el tudná venni tőlünk a nyelv bűnét, a legnagyobb jót tenné az emberiséggel... Nemcsak politikusaink "nagy szavai" hazudnak, sokszor a hétköznapok kommunikációjában is felfedezzük a válótlant, a mellébeszélést, a bosszantó hazugságokat. A nyelv bűne talán a legnagyobb! Szólunk akkor, amikor hallgatni kellene, mert vannak helyzetek, mikor szavak nélkül is értjük egymást, s hallgatunk akkor, amikor nyilvánvalóan meg kellene szólalnunk, de nincs merszünk hozzá. Talán még megnyugtató magyarázatot is találunk/gyártunk ehhez: "mi közöm hozzá... nem az én dolgom... csak bajt hozok magamra... stb.)

Megfékezni szánkban ezt a ficánkoló kis húsdarabot - a legnagyobb "tudomány". Aki képes megfékezni nyelvét, az egész életét is uralja. Jakab apostol nyilván azért szól a nyelv bűnéről - mert ez komoly probléma volt a korai keresztény egyházban is. Magyarázatokat mindenki "gyárt" - nagy emberek éppenúgy, mint a kisemberek... Olykor irgalomból elfogadjuk mások magyarázat - jóllehet tudjuk, hogy nem igaz -, no, de ki az, aki soha nem kezdet még így mondatot: "Tudod, az az igazság..." Nem az az igazán kínos, ha ez megtörtént, hanem az, ha másképpen soha nem tud megnyilvánulni. Ha valaki mindig csak védekezik, ha valakinek mindig igaza van, ha valaki képtelen meghallgatni a másikat, és egyoldalú, szünetnélküli, hangos(kodó) kommunikációjával folyamatosan kontroll alatt tartja beszélgetőpartnerét.

Szavaink, hanghordozásunk életünk "stílusát" is jelzik. Kapkodó-ideges, hangos-provokáló vagy nyugalmat, biztonságot sugárzó csöndes-meleg - nem mindegy, melyiket halljuk, amikor elindulunk reggel otthonról, s este hazatérünk! Hányszor veszekednek szülők - gyakran értelmetlen dolgokon - a gyerek előtt, s védelmet áhító emberpalánták nem tudnak mást tenni, csak befogják a fülüket... Védekező mechanizmus ez a szavak ártása ellen! A gyermek még tudja, amit a szülők már elfelejtettek, hogy az indulatos szó, a kiabálás nem megoldás... legfeljebb jelzése a kommunikációs tehetetlenségnek vagy a lélek fájdalmának.

Az "igazi" kegyesség nemcsak az tehát, amikor mi uraljuk a szót, hanem mindenekelőtt a szó ural minket, de nem az emberi, hanem az Isten Szava...

Amióta ember az ember, gondolkodik, elmélkedik, meditál Teremtőjén. Szeretne választ kapni arra, kicsoda az Isten? Ma reggeli igénk Bálák király és Bálám próféta párbeszédéből két mondat csupán, de magában foglalja az Isten-felfogás lényegét: azaz Istent könnyebb megfogalmazni és megérteni, ha úgy igyekezünk megformálni a választ, hogy Ő mi nem. Ő nem ember... Persze, hogy nem az - azért Isten(!), de mégsem ilyen egyszerű.

Isten nem sír, nem nevet, nem örül - illetve ha ezeket a szavakat használjuk,akkor ezek nem fejezik ki az Isten valóságát, legfeljebb jelzik istenségének emberfelőli (nekünk)-határát. Hiszen Ő úgy sír, hogy közben nevet is, s úgy is tud örülni, hogy közben bánkódik... Mert Isten az Isten: Ő egyben a kezdet, meg a vég is... Lám, szavaink elégtelensége jelzi, milyen hatalmas a Mindenható, s milyen kicsinyek vagyunk mi, teremtmények! Az, hogy megismerhetővé vált az Örökkévaló a mi véges időnkben, az maga az evangélium. A jó hír az, hogy bár nem foghatjuk fel, nem fogadhatjuk be törékeny, szülétés és halál közé beszorított véges létünkbe a Végtelen Istent - és ennek ellenére a "kegyelem dimenziójában" mégis! A keresztény világ eredeti üzenet a világnak, hogy az Isten megismerésének egyetlen járható útja a szeretet... Minden elmúlik, ez az egyetlen, ami megmarad, s ez az egyetlen, ami összeköti az ember világát az Isten világával.

Alapvető emberi tulajdonságunk, hogy mondunk valamit, s nem tudjuk tartani. Ennek elsődleges oka, hogy amink van - létünk korlátozott készsége/tehetsége a világ és önmagunk formálására - azt is csak kaptuk. Odaföntről. Így aztán, ha Isten nélkül ígérünk, gyakran csak ígérgetés lesz belőle, ha Isten nélkül akarjuk felfedni az igazságot, akkor csak egy részére derül fény, s ha "híjja van" az igazságnak, akkor az nem teljes, azaz nyugodtan nevezhetjük hazugságnak, mert "emberi" csupán.

Isten-fel/megismerésünkkel kapcsolatban az egyik legfontosabb üzenet ez: Mindannyian áldásra kaptunk elhívást/parancsot! Bárhogyan is alakul az életünk, ha az áldást keressük, ha áldásért küzdünk, ha áldásért szolgálunk, akkor megtaláltuk életünk ama dimenzióját, amelynek kiteljesedésért jöttünk/küldtek le minket ide a Földre... Eszközeivé válhatunk Isten jóságának, gondviselésének, s végességünk beleoltódva a Végtelen Istenbe, elnyeri valóban emberléti, istenes értelmét. Élet-örömünket az adja, hogy tudjuk: Küzdelmeink, szorongató kihívásaink közepette "Krisztusban" békességet találunk szívünkben-lelkünkben, mert nap mint nap élhetjük a csodát: ott vagyunk Isten tenyérén...

Amíg élünk - remélünk... s amíg élünk, kérdéseket is teszünk fel, melyek közül az egyik leggyakoribb, a gyerekkorunktól végigkísérő: Miért? Miért örülnek annyira odafönn annak az egyetlen megtérő bűnösnek? Avagy a többi kilencvenkilenc annyira igaz volt, hogy nem is kellett visszatérnie a Mennyei Atyjához, mert mindig is Őnála voltak? Esetleg korábban volt hasonlóan nagy az öröm a mennyben az ő megtérésükön is? Kérdések sokasága vetődik fel bennünk. Sok prédikátor az ilyen és hasonló kérdések hatására szereti "megtoldani" az igét, olykor még Jézus kijelentéseit is "kiegészíti". Nos, a pap, a lelkész is ember...többnyire... s gyarlóak (azaz gyermekiek) vagyunk... olykor nagyobbat akarunk mondani, mint Jézus Urunk.

Jézus ebben a fejezetben (Lk 15) az örömről beszél, az Isten országa megtalálásának öröméről. Ennek - a hasonlatok alapján - van nemcsak földi, de mennyei "vetülete" is: fönt is örülnek - meg lent is. Éppen ezért ez az öröm egy igazi, teljes öröm, amiben nincs fogyatkozás! Vagyis nem az a fő kérdés, hogy ki mikor tért meg vagy fog megtérni, avagy ki fölött nagyobb az öröm a mennyben, hanem az, hogy megértettük-e: Életünk minden keresési vágya/izgalma az Isten országa nekünk elkészített teljességéről szól. Arról a világról, ahol minden "kerek"... Kerek, mert nincs benne hiány, sem fény és árnyék váltakozása...

Vannak családok, ahol évenként csak egyszer-kétszer, nagy ünnepek vonzásában találkozhatnak egymással... s ha csak egy is hiányzik, bizony másképpen ízlik az ünnepi falat is. S milyen nagy az öröm, ha az utolsó pillanatban annak a hiányzó egynek mégis sikerül hazajutnia!

Az otthon, a család, amelynek biztonságot adó melege, elrejtettsége életen át kísérő élményünk, sokszor átsegít minket a nehézségeinken. Csak rágondolunk a régmúltra, s az emlékezés fonalát visszagombolyítva újra valósággá válik lelkünkben mindaz, ami talán már rég nincs... Szüleink mosolya, testvéreinkkel együtttöltött boldogságos, osztatlan idős olykor éjszakába nyúló játékai, melyeknek végül a fáradtság, s édesanyánk által elkészített illatos, puha ágy vonzása vetett csak véget... Otthon lenni jó.

Otthon lenni nagyon jó... Nincs nyomorúságosabb, ha valaki otthontalan. Lehet valakinek szép lakása, háza, sikeresnek deklarált élete, de ha nincs otthona - a magyar nyelvben így mondjuk "családja" -, akkor minden elért eredmény hiábavalóvá válik. Az élet ugyanis a közösség teljességéről szól, a megosztás közösségi öröméről - s nem a közösség megosztásáról! - ahogyan az Isten orzsága is. Jézus Urunk azt mondja: "Isten országa közöttek/bennetek van!"... s ez azt jelenti, hogy a teljesség íze már itt és most, ebben a földi világban is megtapasztalható. S bizony még az angyalok is örvendeznek odafönn, ha valaki erre az igazságra időben rádöbben idelenn...

"Krisztus Jézusban lenni" - keresztények által egyik leggyakrabban használt szakfogalom ez -, melyet mindenki egy kicsit másképpen ért. Ezért az a sokféleség, ami jellemzi a keresztényeket! Ne feledjük azonban, hogy hasonló tarka-barkaság a többi világvallásban - iszlám, hindu, de még a kisebbségi létú zsidóságban is - megtalálható. "Örök emberi", individuumunkból fakadó tulajdonságunk ez...

Pál radikális kijelentése mégis mit takar? ...Semmiféle kárhoztató ítélet nincs azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak. Nyilvánvalóan nem azt, hogy akik "Krisztusban vannak", azok bűntelenek és lelki érésük "befejezett" lenne. A perfekció kísértése mégis sokakat levesz a lábáról, s hiteti el velük évtizedeken át, hogy ők már elválaszthatatlanul Istennél vannak, s különbek másoknál. Elfelejtik, hogy a pályát végig(!) meg kell futni és csak az üdvözül, akik mindvégig kitart... Az élet pedig - mert hogy ilyen az élet - bizony bőven tartogat meglepetéseket!

Amit Pál állít, az nem erkölcsi, hanem teológiai igazság. Azaz: aki Krisztusban van, az Isten-teremtette méltóságát nyerte vissza, mégha jelen állapota most mást is mutat. A Krisztusban-levés, tehát mindenekelőtt: felismerés. Tudatos megélése a Szeretet mindenekfelettiségének, s felvállalása nemcsak az érte végzett fáradságos munkának, hanem elfogadása az áldozatos-személyes szolgálatnak.

A bűn és a halál törvénye egy: egyiket sem kerülhetjük ki, mindkettő utolér egyszer mindnyájunkat. (Ne feledjük: a bűn a jónak az elmulasztása is!) Az evangélium - ti. hogy Isten országa elközelgett, s Isten velünk (Immanuel) van - életünket alapvetően más távlatba helyezi: A bűn és a halál korlátja nem áthidalhatatlan akadály többé, hanem határjelző csupán. Ezért "boldogok azok, akik Hozzá menekülnek" , hiszen akár élnek, akár halnak az Úrban vannak...

Jót tenni jó... ha tudjuk, hogy az adott jócselekedet "diakóniai". Mit jelent ez? Maga ez a görög szó szolgálatot jelent, melynek csengése megkopott egyházunkban a pártállami időkben, mert a hivatalos egyházpolitikai irányvonal a "diakóniai teológia" volt. Káldy Zoltán egykori püspökünk kapott is érte eleget papjaitól - no de az egy más világ volt -, de nagyon nem ugrálhatott egyetlen egyház sem, a cél a túlélés volt. Egy bizonyos, jól prédikálhatott, mert egykori (pécsi) gyülekezetének - 1980-as években hospitáltam ott egy héten át - magját képező idősebb testvérek évtizedekkel később is ódákat zengtek szolgálatairól. A másik "nagyágyú" Balikó Zoltán volt, akitől azon az egy héten keresztül - pedig csak elkísértem szolgálataira(!) - több hasznosat tanultam, mint a teológián egy éven keresztül...

Magyarázgatni a "bizonyítványt" a gyengék, a puhagerincűek utolsó menedéke. Csak "dumálni" a politikus nagyok lételeme... (A orosz parlament a Duma, egyébként a dúmaju-ból, ami gondolkodást is jelent származik - így nyolcévi kötelező orosztanítás, és majd harmincévi inaktivitás után, szótár nélkül szabadon...) Egyszóval: nem gondolatokkal van a baj, azok logikusak a maguk érdekkörében, hanem a lelkülettel, a szívvel! Jézus mondja: "Ami a szívben van, azt szólja a száj."

S mi van a szívben, amit az ész oda beenged - mert hogy "józanság lelkét is adta nekünk az Isten"... A mindennapi imádság pedig elhárítja mindazt a gonoszságot, amit a világ ránk zúdít. Ezért fontos idafigyelni nap mint nap mit mond, mire tanít minket a Mester...

Legújabb asztronómiai mérések szerint galaxisunk (a jó öreg Tejútrendszer) középpontja körül 100.000 km/órával gyorsabban száguldunk a világegyetemben, mint azt eddig gondolták, azaz mintegy egymillió(!) kilométert teszünk meg óránként... Nos, ez a rádióteleszkópokkal kiókumlált tudományos szenzáció gyakorlatilag nem változtatja meg az emberek hétköznapi életét, az én gondolataim is parányi világomban kalandoznak: odakint cudar hideg van... meg kell raknom a cserépkályhát... jól esik a reggeli kávé... ma reggel még nem mondtam feleségemnek, mennyire szeretem... Ilyen és ehhez hasonlók futnak át agyunkon, hogy megtervezve napunkat bevégezzük aznapi feladatainkat. Bátran állíthatjuk: az átlagember - különösen, ha még fiatal - Istenre keveset gondol, mert fontosabbak számára a tervei, az élet hétköznapi valósága... No de rendjén van-e ez így?

Isten nevét hiába kimondani... nos nem ez a mai ember központi problémája! Ez probléma lehet a teológusnak, az igehirdetőnek, aki a vasárnapi prédikációjára készül, de nem korunk emberének. Az Isten-probléma akkor válik kérdéssé, amikor megállítanak minket a körülmények: veszteség ér minket vagy betegség szorít minket a betegágy mozdulatlanságába. Ilyenkor rögtön kérdés az Isten, s kérdőjellé válhat eladdigi egész életünk is... Sőt valósággá válik az Isten-félelem is. Aki persze fél, az nem tud szeretni, s bármennyire vágyakozik arra, hogy szeressék, olykor még a szeretetet sem képes fogadni. Milyen érdekes, egzisztenciális krízisben fontossá válik a jövő, a hogyan tovább, megnyílnak a távlatok, ilyenkor az Istennek is "helyet szorít" az ember... úgy egyébként alig.

Aki Isten nevét nem kötőszónak használja, hanem valóban az Istenre gondol - Aki nemcsak a Tejútrendszert, de a számunkra felfoghatatlan sok-sok milliárdnyi további galaxisnak is a Teremtő Ura -, az ilyen ember másképpen gondolkodik a világról, a másik emberről, önmagáról. Nagyobb benne a tisztelet az Élettel szemben, s készségesebb a jóra, irgalmasabb embertársával. Miért? Mert más a mértéke! Akinek az Isten, ISTEN, az önmaga létén túlmutató dolgokat is meglát, aki pedig csak levegőrezegtetés gyanánt veszi szájára az ÚR nevét, az önmaga kicsinyes, önző és öntörvényű világába zárja be magát...

Isten büntet! - állapítja meg a sokat tapasztalt ember. Az igazság az, hogy az Isten szeret, de aki kivonja magát szeretete "erőteréből" az magát bünteti! Amikor Istennel perlekedünk, hogy miért büntet igazságtalanul, akkor valójában nincs másról szó, mint "ok és okozat" Isten által jól és bölcsen összegyúrt számunkra sokszor átláthatatlan valóságának fájdalmas kirajzolódásról személyes életünkben. Aki azonban "Istent féli és szereti" - ahogyan jó Lutherunk mondja -, annak olyan távlatok nyílhatnak meg, melyben az egymillió kilóméter is eltörpül...

"Mindent a szemnek, semmit a kéznek!" - hangzott el egykori tanítónénink figyelmeztetése a múzeum bejáratánál... Nem ok nélkül, hiszen a látvány sokszor közvetlen cselekvésre késztet. Szemünk, ez a csodálatos szerkezet, amin keresztül begyűjtjük információnkat a világról, nyiladozó tinédzser korunktól kezdődően bőven ellát minket kívánság-ébresztő képekkel. A 20. század nagy találmánya a mozgókép, nemkülönben a technika robbanásszerű fejlődése okán a televízió, új korszakot nyitott a vizuális kultúrában. (Ma egy átlagos napon olyan sok képi információ zúdul ránk, hogy a régmúlt embere gyaníthatóan kultur-sokkot kapna, ha fel kellene dolgoznia mindazt, amit látna... ) Egy bizonyos, mi sem tudjuk mindig ésszel feldolgozni a látványt, de ez nem jelenti azt, hogy a képek ne hatnának. Bizony hatnak azok, de még mennyire! Jól tudják ezt a reklám-vigécek, akik a haszontalan termékeket is propagálják... A szülő, meg nem érti, hogy tinédzser fiacskája miért nyöszörög már megint új mobiltelefonért...

Nos, a képek hatnak! Nemcsak most, már nagyon régen is hatottak... Ezért volt mindig érvényessége a törvénynek: "Ne kívánd!" A "fejlett piaci kultúrújá" nyugati civilzáció mára eljutott oda, hogy gátlásoktól menetesen mindent árucikként ajánl... beleértve az embert magát is! Az ember kívánságai szerteágazóak, nemcsak a lét-, s a fajfenntartás ösztönvilága körül táncolnak. S bizonyára vannak jótékony hatásai is a "boldog tudatlanságnak", de Isten nem véletlenül tette belénk a megismerés csillapíthatatlan vágyát. A Biblia első lapjain található bűnbeesés-történet lényegi eleme nem az a tény, hogy Ádám és Éva szakítottak a tiltott fának gyümölcséből, hanem az eléggé el nem ítéllhető magatartás - ami egyébként ma is jellemzi az embervilágot -, hogy amikor a baj kiderül, akkor mindenki egymásra mutogat... S ha már nincs kire mutogatni, akkor maradnak a külső behatások: a lehetőségek hiánya vagy elmaradása, a kudarcot előidéző "körülmények" szerencsétlen együttállása, s ha ezek az érvek is elfogynak, "bűnbaknak" ottmarad a mindent össze-vissza dobáló (diabolosz) a Gonosz.

S aki nem tanulja meg az emberlét megéléséhez szükséges korlátokat, az Isten-adta, teremtettségbeli méltóságát veszíti el: Lefokozza az emberi találkozások legőszintébb, legmélyebb és legintimebbjét profán szexualitássá, olthatatlan birtoklási vágyában megkötözve átgozol barátján, házastársán, családján is...

Manapság igen nehéz propagálni egy olyan életformát, amely a világtól való elfordulást hirdeti. Sokan mégis megpróbálják - belőlük lesznek a szektások. Az evangélium meghirdetése sokkal inkább azt az életformát jelenti, mely lehetőséget biztosít dolgokon túli "Legfőbb Lényeg" meglátására, hogy ti. az Isten Isten, s ez a világ, s benne mindenekelőtt a saját életünk: múlandó. A világot teremtő Isten azonban nem azt akarja, hogy mindent megvessünk, amit megkívánunk, hanem azt, hogy mindenben az Ő csodálatos erejét, Szeretetét fedezzük fel, s ezért őszintén - a nekünk adott mérték szerint - hálát is adjunk...

A kételkedés a létünk elválaszthatatlan része. Az igazságkeresés motivációja emberlétünk egyik legnagyobbika, ezért a sátáni "Csakugyan?" szimpatikusnak tűnő kérdése szinte kivétel nélkül mindenkit megtéveszt. A titokkereső izgalmas-édeskés, a tényfeltáró könyörtelen-tragikus kérdések életünk minden dimenziójában ott vannak, értelmi-, érzelmi-, lelki- "kísértéseink" így szövik át mindennapjainkat. Az ember látszólag a kísértéseivel küzd, de valójában magával és Istennel bírkózik.

Sokan vannak itt a jóléti világunkban, akik az étel rabságában, a kalóriákkal harcolnak nap mint nap - olykor csinnadrattás média-támogatássa - mégis eredménytelenül. Teljesen feledik azt a tényt, hogy a böjtölés mindig is vallásos cselekedet volt, a lélek küzdelme, a test támogatásával. Ha nem így történik, a kudarc előre programozott... De nemcsak az étel tart minket fogságában, az önmegvalósítás hamis értelmezése is. A hírnév, a nyilvánosság, mások ámulata a mi különleges képességeink miatt, mert mindannyian elhisszük, hinni akarjuk, hogy különbek vagyunk másoknál - sokszor indított egzisztenciákat vakmerő halálugrásra... Önmagunk mindenek fölé helyezése nem old meg semmit, legfeljebb félelmeinket növeli.

Az Emberfia-Krisztus megkísértetett a számunkra legnagyobbnak tűnű hatalommal: a gazdagsággal. Az ember ugyanis kész áttörni korlátokat, feladni erkölcsi gátlásait, elhinni azt, hogy a "cél szentesíti az eszközt", egyetlenért: a gazdagság ígéretéért. Ezért az ember egyik legördögibb találmánya a pénz. Ennek birtoklása tartja lázban a fél világot. A pénz legnagyobb csalása, hogy mindent helyettesíthet, pótolhat. Pedig a pénz soha nem képes igaz szerelmet létrehozni, őszinte barátságot táplálni, egészséget vagy lelki békességet adni. Az emberek többsége (háromnegyed része, akik a matéria fogságába vannak - Magvető példázata!) mégis a Mammonba veti bizalmát. Jelenét és jobbreményű jövőjét áldozza fel a financiális terveiért, s igen gyakran - mint most is, a bankvilág eresztékeinek meglazulásakor - beteljesedik a régi magyar szólás: ki sokat markol, keveset fog...

A megkísértéstörténet tanulsága a keresztény ember számára nyilvánvaló: csakis Istennel együtt, Őreá figyelve kerülhetjük ki az anyagvilág csapdáit! A hívő emberként is sokszor kételkedünk, kísértésbe esünk de egy valamit jól tudunk: egyedül elveszünk, támogatás nélkül nem megy... a "megoldás" mindig az Isten maga.

Szemet gyönyörködtető optikai jelenség, mely ősidők óta lenyűgözi az embert... Nincs nép, nincs civilizáció, mely ne keresett vagy adott volna magyarázatot erre a föld és ég között feszülő megfoghatatlan csodálatos szépségű ívre. Az ír emberek azt mondják, hogy egy aranyfazék fekszik a végén. Az indiaiak úgy hiszik, hogy ez híd az élet és halál között. A görög mitológiában a szivárvány istennője, az istenek hírnöke. Szárnyas, "tarka" ruhát viselő, kezében hírnöki pálcát tartó istennőnek írják le, aki főleg az istennők követeként jelenik meg. A Biblia szerint pedig Isten emberrel - nemkülönben "minden élőlénnyel, amely veletek van" - kötött szövetségének jele.

És mit jelent a mai ember számára? Ha egyáltalán van ideje felnézni az égre elvárosiasodott, távlat-szűkös emeletes házai közül... Jobb esetben még a (természetes) szerelemre gondol, meg arra, hogy jó lenni átmenni alatta, ha... ha lenne rá lehetősége, no meg lenne kivel, akinek kezét úgy szoríthatná, hogy mindkettőjük édes kívánsága ugyanaz lehetne: szorítani egymás kezét az idők végéig... De ezek a pillangótáncos, súlytalanná varázsoló érzések hamar tovatűnnek, mint a szivárvány maga! Maradnak a színtelen hétköznapok, s a szürkeségbe szakadt, reménytelennek tűnő küzdelem a magyar-valóságos egzisztencia-minimumért.

A hívő ember számára a szivárvány ennél jóval többet jelent! Nemcsak az Istennel kötött erős szövetségét, de ugyanakkor a földi élet lehetőségeinek széles spektrumát is jelenti: kiteljesedést a hivatásban, az alkotó munkában, a hűséges párkapcsolatban, a családi élet örömeiben, s olykor nehézségeiben is. Ahogyan a szivárvány színei egymásba fonódva egységet képeznek, ugyanúgy életünk különböző "színű" élményei/történései is Isten gondviselésében egybeolvadnak. S ha ilyen egységben látjuk életünket, akkor még azt a "jutalmat" is reménységgel fogadhatjuk, amit Isten elkészített a Krisztus szeretetében mindazoknak, akik hiszik, hogy van út ebből a látható világból, abba a láthatatlan, jobb világba...

Keresztelő János a Jordán partján keresztel... (Minden írásos forrás a "bemerítés" szót használja, egyedül az ősi magyar nyelv az, amely tudja, hogy mi történik ott, egyszerűen "keresztelnek" - de ez egy másik fontos kérdést vetne fel...) János keresztel, s eközben szociális érzékenységre buzdítja hallgatóit. Azokat különösképpen, akik elfelejtették, hogy a közösség szolgálatára rendelte őket is az, s nincs másfajta tevékenyég, amin megnyugodna a Mennyei Atya áldása.

Hallgatósága között ott vannak a farizeusok is, akik különösen büszkék voltak ábrahamita voltukra. Életük mesterkélten megszervezettsége, képmutató vallásoskodásuk gyakran váltak nemcsak Jézus, de a jóérzésű emberek céltáblájává is... Hiszen a Világteremtő Hatalomról, a mindenki fölött álló Istenről "nemzeti-istenként" gondolkoni természet-ellenes. A Mindenhatót (El Saddáj-t) gyakorlatilag "Ábrahám, Izsák és Jákób Istenévé" fokozták le, márpedig Isten csak Egy van, s azt nem tudhatja magának egyetlen nép vagy közösség sem! Így nincs "muzulmán isten", nincs "magyarok istene" sem - Isten csak Egy van... Az, hogy a vallástörténelem pontosan ennek az ellenkezőjéről tudósít - az megint egy másik, bonyolult kérdés...

Minden emberben ott lakozik a gyarlóság is: a könnyebb ellenállás felé törekvés. Rabszolgává, alárendeltté tenni a másik embert egyidős az emberléttel. Míg korábban nyilvános brutalitással igázott le egyik nép egy másikat, hogy piramist építsen, szolgálja a "Pax Romanát" (Róma békéjét) vagy munkatáborokban vérverejtékével szolgálja a hitleri "Harmadik Birodalom" érdekeit, manapság ez kifinomultabb formákban jelentkezik: tisztességtelen piaci magatartás, tőzsdei spekuláció, politikai-gazdasági nyomás. Így esett meg az, ami történelemben már sokszor megismétlődött, s nem az 1930-as évekbeli nagy gazdasági világválságban látott először napvilágot, hogy az ember harácsoló kedve következtében oda jutott a világ, ahová... Folyamatosan elértéktelenedik a pénz, s hiába dolgoznak becsülettel az emberek, a vásárló-érték hétről-hétre, hónapról hónapra, egyre csak csökken. Ami még ennél is szomorúbb, hogy az emberek egymás közötti bizalma inflálódik, veszít értékéből napról napra...

Keresztelő János megtérést prédikál/követel. Aki erre nem hajlandó, számolnia kell azzal, hogy az ítélet fejszéje lesújt rá. Nincs kivétel! Nemzeti hovatartozás, világnézeti különbözőség, vallásoskodó buzgalom - egyik sem jelent kibúvót az EgyIsten számonkérése alól! A valóban keresztény - azaz Jézus-követő - ember jól tudja ezt. Ezért megragadja az alkalmat akár "áron is", hogy enyhítsen a másik ember fájdalmán. Nem azért, mert retteg az utolsó ítélettől, hanem azért, mert számára ez az Istennel történő lelki találkozás erőtadó lehetősége...

Manapság a szentséget valami misztikus, az élettől távoleső, a hétköznapi valóságtól teljesen életidegen dolognak tartják... Olyasvalaminek, amit csak az tapasztalhat meg, aki remeteségre szánja el magát, kimenekül a vilából, de legalábbis valami szigorú rendbe lép be. S mivel ez a felfogás/nézet a mértékadó, ezért ha valahol szentséget ígérnek - amiért óriási árat kell fizetni -, akkor ezt teljesen "normálisnak" tartják. Így aztán semmi sem lesz drága az élmény-ígéretért, s az ilyen ember kész megtagadni a barátjait, a családját az egész világot, csakhogy a legkülönösebb, az adott közösségre jellemző extremitásig elmenő "előírásokat" betarthassa. A célért mindent képesek feláldozni... pedig, ha csak "mindenáron" lehet elérni amit kitűztek maguk elé, akkor megkérdőjeleződik a cél "szentséges" volta. Sajnos az ember számára az élet eltiporhatósága, kihasználása teljesen elfogadható ár - cserébe a sikerért.

Az az Isten, Akit Jézus hirdetett más "szentségelmélettel" bír... Számára az a szentség, ami egyértelműen isteni, amit az ember sajnos nem értékel, olykor semmibe vesz: vagyis az Élet. Ha az ember számára nem "szentséges" csoda az anyaméhben megfogant gyermek, ha nem "szent" a természet, ami teret biztosít az életnek, ha nem tartja szentnek a szerelmet, s a közösséget megtartó örök isteni törvényeket, akkor olyanná válik, amilyen valójában soha nem szeretne lenni.

Azért kell törekednünk a megszentelődésre, mert ha nem igyekezünk úgy élni, ahogyan az Isten azt tőlünk elvárja - azaz higgyünk Benne -, akkor egy idő után abban fogunk hinni, ahogyan élünk. Ez a 2009-es esztendő sem lesz más, ha nem változik meg az ember, s nem ismeri fel személyes felelősségét az Isten előtt! Ha nincs bátorságunk szembenézni az Istennel, akkor kényszerűen farkasszemet kell néznünk bűneink következményeivel...

Ahogyan testünk vágyakozik a tisztító víz után, s felüdülünk általa, ugyanúgy a lelkünk is vágyakozik az Isten után. Amikor az Isten Szentlelke lakozást vesz bennünk egy-egy pillanatra, akkor az felüdíti egész életünket. Újra látjuk küzdelmeink értelmét, újra körvonalazódnak a nemes célok, újra kiderül, mi az érték, s mi nem, s újra megtapasztaljuk: lelkünk békéje nélkül a körülmények dobálnak ide-oda minket, ahelyett hogy mi alakítnánk a körülményeket az Isten kegyelme által...