A hétköznapokban a szorongás nagyon gyakran valamilyen stresszállapot tüneteként jelenik meg. Szívdobogásunk erősödése, verítékezésünk, testünket átjáró hideg-meleg hullámok vagy valamilyen tartós izomfeszülésből adódó tüneteink (pl. tarkótáji fejfájás) mind-mind aláhúzza, hogy valami nincs rendjén körülöttünk... Aztán egyszer kontrasztosan megnyilvánul, hogy hol a baj: munkahelyen és/vagy családban, esetleg párkapcsolatban.

Korunk népbetegsége a szorongás, s a különböző, ezekhez tapadó, s innen kiinduló mindenféle fóbiák (félelmek), legújabban az ún. pánik-betegség. A WHO 1950 óta összesen 47 országban követett morbiditási adatai alapján ("Global Burden of Disease" vizsgálat) készített előrejelzése szerint a szorongás, a depresszió 2020-ra a második leggyakoribb (a szív-érrendszeri betegségek után, melyeknek egyik komoly oka szintén a "stresszes életmód") munkaképesség-csökkenést okozó megbetegedés lesz.

Lám-lám, az évezredekkel korábban élő emberek is nagyon jól tudták, hogy a rendezetlen élet, a lelki kiegyensúlyozatlanság az testi tüneteket, sőt betegségeket is okoz. Modern orvostudományunk a lélekgyógyászat területén újabban bevezette a transzperszonális (tkp. személyek közöttit jelent) jelzőt; valójában ez a szó a spritualitást, mint betegségekkel összefüggő, azokat létrehozó és megszüntetni képes lelki okokat jelöli.

A hívő ember azt tudja - hiszen hitének evilági mozaikjait reménységes képpé illesztette össze, s ez tudásának alapja - , hogy életének megoldása Istene kezében van. Onnan akarja azt megkapni életének minden napján, ezért imádkozik, ezért küzd. Bízik Teremtője gondviselésében, és szabadításában, de ha nehézségek szorongatják, akkor sem tagadja meg Őt, hiszen számtalanszor megtapasztalta, hogy Isten végül mindent az ő javára fordít. Az Istenben hívő ember is ugyanígy felkiált, ha fájdalmat érez, ugyanúgy elesik, mint a többi esendő embertársa, mégis más mint a többi, mert mindeközben nem lefele, hanem fölfelé néz...

Persze a hívő ember is aggódik időnként - hiszen a hívő ember is ember -, de ezek az érzések nem vesznek lakozást szívében, mert azokat "kiimádkozza" onnan. S mivel szinte minden nap hozhat új aggodalomra okot adó új helyzeteket, ezért igyekszünk rendszeres imaéletét élni, hogy lelkünket átjárhassa a békességet adó Szabadító Lélek...

Krisztus követése... Nem egyszeri feladat, nem is "életstílus" hanem élet-program. Sokan azért mondanak nemet Jézus tanítására, mert nem éreznek magukban kellő erőt, készséget az "elvárosok" következetes betöltésére. S valóban, hogyan is lehet valaki jó krisztuskövető, amikor nemcsak Júdás árulta el Mesterét, de a tanítványok is mind, kivétel nélkül elfordultak a nehézségek óráiban Attól, Akinek közelében csodák százait élték át - a hagyomány szerint három éven át. Péter, aki fogadkozott, hogy még a halálba is követné Mesterét, - pestiesen szólva tökéletesen "becsődölt" -, hiszen amikor szorul a számonkérés hurka körülötte, "reflexből" háromszor tagadja meg az Emberfiát. Nos, ha az apostoli nagyok mind szétfutottak, akkor mit teszünk mi, majd kétezer évvel későbbi krisztuskövetők?

Egy biztos: úgy nem tudunk bizonyságot tenni Isten országáról, mint a Mester, s bizony az apostolok kora is elmúlt. (Persze most is akadnak olyan önjelölt rajongók(?) - vagy csak beképzelt maguktól kipukkadó lufi-személyiségűek - régiesen szólva hólyagok -, akik előszeretettel "evangélistának" merészelik neveztetni magukat, de ez legyen az ő kulturális primitívségük, s saját lelkiismeretük dolga...) Jézus tehát példát adott, de ez számunkra legföljebb csak iránymutatás lehet, elérni a mennyei kívánalmat sosem tudjuk... s ha mégis krisztusinak gondolja a világ Jézus mai követőit, akkor ez amiatt van, hogy igen elaljasult/elromlott a világ, s aki itt és most az isteni normalitás - Szeresd felebarátodat, s az Istent! - szerint él, azt már szentnek tartják...

Úgy tenni, ahogyan Krisztus... De jó is lenne! Meggyógyítanánk a betegeket, sőt parancsolhatnánk az elmeknek, s akkor egy évben talán háromszor is lenne aratás. Az igazság az, hogy fantasztikus technológiákat adott az ember kezébe a JóIsten, s mire használta fel az ember az egyszerű botot, kardot, puskaport vagy atombombát? Háborúra, ölésre... A gyógyítás "iparága" manapság az egyik legjövedelmezőbb üzlet. Mások nyomorúságán meggazdagodni a legfőbb cél. Hiánybetegségek létrejöttéhez asszisztál a világ, nem csoda, hogy betegek vagyunk, s meddők. Tönkretesszük a természetet a rengeteg méreggel, s két és félszer drágábban állítjuk elő az élelmiszereket, mintha természetes módon termelnénk meg őket... Ide jutott az Isten-nélküli, önmagát istenítő ember! Totális katasztrófa-helyzet szélére sodródott a világ, s ha nagyon hamar nem váltja fel a jelen pénzrendszerből fakadó rövidlátó fiskális gondolkodást a nyersanyag-, s (munka)erő-bázisú globális gondolkodás, akkor fura dolgokat tapasztalhatunk meg nagyon hamar... De, ahogyan Jézus mondja: "Ez még nem a vég..."

Hogyan tegyük tehát a dolgunkat a világban, ha úgy nem tudjuk, ahogy a Mester tette? Elsősorban nem a sikerre, hanem az eredményességre, nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell koncentrálnunk. Nem önmagunkra kell öszpontosítanunk, hanem Istenre... Vagyis azt kell(ene) tennünk másukkal, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek. Akkor még az sem okozna nagy gondot, ha nem tudunk "annyira" Jézusiak lenni, mint amennyire szeretnénk...

Milyen élet az, amely hazugságra épül? Milyen közösség az, ahol a tagok egymásnak rosszat kívánnak? Milyen társadalom az, ahol a jogosság látszata nagyobb erkölcsi tekintély, mint az igazság? S milyen világ az, ahol szeretik a hamis esküt, s információáramláson a félretájékoztatást értik?... Méltatlan világ! Márpedig ilyet alakított ki a 21. századra az az ember, amely felfuvalkodottságában azt gondolta, hogy "Másképp lesz itt minden!" -, ha saját kézbe veszi az irányítást, elvetve a régi közösségvédő rendet. A kritika megfogalmazódik kimondatlanul is: szociális igazságtalanságokban, környezetszennyezésben, kulturális aroganciában, s mindenekelőtt a problémák vulgarizálásában, mely mindig is kiváló táptalajt adott a háborús konfliktusokhoz... Ezt örökítjük hát tovább gyermekeinknek?

1987-ben egy meglátogattam Stuttgart egyik evangélikus kórházában ösztöndíjasként dolgozó, akkor még nem feleségemet. Akkoriban friss "jegyesek" voltunk éppen -, sokszor nézegettem/forgattam újjamon a jeggyűrűt, álmélkodva-gondolkodva a jövőről. Természetesen "szemem volt" minden párkapcsolatra, hiszen igyekszik ilyenkor az emberfia leszűrni a tanulságokat, hogy jobban, szebben, ügyesebben csináljon/alakítson mindent, hogy boldog legyen... Így történt meg, hogy visszautazásomkor a stuttgarti vasútállomás peronján egy búcsúzkodó szerelmespárt pillantottam meg -, ami persze nem meglepő életkép egy vasútállomáson... A fiatalember azonban katona-ruhában volt. (Fiatalabbak kedvéért írom, ez még a nagy ár-, s érték-rendszerváltozás az ún. 1989-es politikai fordulat előtt volt!) Alig négy évvel korábban még a zala-megyei lankák között megbúvő lenti-i laktanyában treníroztak minket az imperializmus elleni harcra, ha meg akartak volna minket támadni az olaszok... Mert hogy ők szolgáltak - szegények! - nekünk ellenség-kép gyanánt... Így aztán nem volt nagy csoda, hogy a búcsúzkodó katona láttán eszembe jutottak saját katona élményeim... Elemi erővel tört fel bennem a háború esztelensége, s nehezen tudtam elképzelni, hogy az a fiatal katona vagy éppen én nagyobb kedvet éreztünk volna egymás megölésére a harctéren, minthogy a kedvesünket (békében!) szorongassuk...

Változott a világ. A vörös csillag helyett a piros szőnyeget gurították kis hazánk akkori vezetői az idekívánkozó "kapitalista" érdekeknek. Egyik pillanatról értéktelenné vált az, ami hazai, ami a mienk, s a konzum-társadalom bálványainak imádásra kezdték el idomítani az egzisztenciájukban megroppant embereket. Hazugság a javából, hogy a minőségi élet attól minőségi, ha minél többet fogyasztunk! Valójában a "nívó" ott kezdődik, ha stílust váltunk, s elkezdünk szeretni... Szép lassan megtanuljuk, hogy nincs fontosabb annál, ha őszintén szeretnek minket, s mi őszintén szerethetünk, ...hogy a békességünket nem rácsok, betonfalak, szögesdrótok vagy őrző-védő szolgálatok garantálhatják - mert az erősnél van mindig erősebb, hanem egyedül az Istenbe vetett gondviselés hit. Abban pedig nemcsak én vagyok benne, hanem mindenki más. Ők is fontosak, nagyon fontosak az Isten számára... Ha felismerjük magunkban és a másik emberben is az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember-képet, akkor, s csakis akkor elkezd megváltozni a világ, s kezdi szép lassan felváltani az esküdözést az igazmondás...

Isten országa - eredeti fordításban: Isten királysága, értsd: ahol Krisztus uralkodik, ahol Ő a király(!) - különös hely/világ/dimenzió(?). Jézus sok példázatot, hasonlatot mondott el tanítványainak ezzel kapcsolatban, de valljuk meg őszintén maximum közelebb vitte ez őket a megértéshez, de meg nem értették, ahogyan mi sem értjük, ha szóba kerül... Ha "Isten országa nem evés és ivás" - ahogyan a Mester tanítja -, akkor nehezen értjük a "nagy lakoma" képét. Az meg igencsak elgondolkoztathat minket, hogy ha a keresztutaknál téblábolókat szinte "behajtották" a szolgák... a "vendégeket", merthogy vendégeknek, válogatott, kellemes társaságnak nevezni őket, azért az mégiscsak túlzás lenne... hiszen így olvashatjuk kijelölt szakaszunkban: "összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, és megtelt a lakodalmas ház"... Csoda-e, hát, ha az odakerült példázatbeli jóemberünk nem tudta, hogy mi itt a szokás? Kell-e fehér ruha vagy sem? Mindenesetre néhány következtetést levonhatunk a történetből.

Az első, hogy hiába a meghívó, ha nem reagálnak rá. Hiába a szép szó, ha süket fülekre talál. Hiába a meghallott isteni hívogatás, ha nem érti/érzi meg valaki a mögöttes lényeget - Isten szeret, s szeretetből cselekszik -, akkor azt sem tudja, miről marad le végérvényesen. A második tanulság, hogy az utolsó pillantokban is be lehet kerülni az Isten országába, ott lehet üldögélni a nagy lakomán, de még onnan is kipenderíthetik az embert, ha nem fogja fel, hogy milyen az a Hely, ahol ő most ott vendégként ott lehet... Ünneplő(!) gyülekezet ez, s az ünneplésnek koreográfiája, sőt egyéb kellékei is vannak! Mert el lehet fogyasztani a sült halat újságpapírból kibontva is, de a karácsonyi ünneplő asztalra tenni ilyen "csomagolásban" azért az... mégiscsak érzéketlenség lenne! Ahol mi magunk is nagyon-nagyon fontosak vagyunk a meghívó "házigazda" számára, ott nem lehetünk nyersek, magunknakvalók, cinikusak, pökhendiek... Illik elfogadni a "játékszabályokat", hogy az ünnep mindenkinek ünnep legyen.

A harmadik tanulság, hogy még a mennyország kapujától nem messze, a túloldalon is lesznek ünneprontók. Az Isten világát az ember világától elválasztó kapun innen meg szinte magától értődő, hogy vannak, élnek közöttünk olyanok, akik egyenesen élvezetet találnak abban, ha mások örömét elronthatják... Hasonlatosak ők a kicsiny gyermekekhez, amikor is az egyik kisgyermek felépít magának valamit, s a másik - aki még nem képes építeni -, látható élvezettel lerombolja azt. Aki lelkileg kiskorú - s lehet ennek ellenére több diplomája is -, az nemcsak irigykedik mások sikereit látva, de igyekszik gonosz megjegyzéseivel, intrikáival elrontani/elvenni a másik örömét.

A negyedik tanulság, hogy mindennek következménye van - még "odaát" is, még a fehér asztalnál is. Nem lehet hála nélkül, tisztátalan lélekkel részesévé válni a Nagy Ünneplésnek! Aki nem látja, az értéket, akinek nem fáj a szeretet hiánya, az önmaga fölött mondja ki ítéletetét makacs önszeretete miatt, s azon se csodálkozhat, ha majd az utolsó pillanatban a Fényből kiesik, s kint találja magát a külső sötétségben, ahol "lesz majd sírás és fogcsikorgatás", mert nincs ott az Isten, csak az Isten hiányának borzalmasan gyötrő kínja...

Gyakran látja úgy az ember, hogy a gonoszság nagyobb mértékben van jelen a világban, mint a jó, sőt egyesek még úgy is gondolják/hiszik, hogy a "világ" önmagában bűnös és gonosz. A világot - láthatót és láthatatlant, eddig ismertet, s a még felfedezésre várót is - az Isten teremtette, Aki azt mondta erre a világra: "Íme, igen jó!" Talán csak nem tévedett...? Ő tehát szépnek és jónak teremtette a világot, az egy másik kérdés, hogy Isten nélkül milyennek látja a teremtettséget az ember...

A sötétség borzasztó, mert kiszámíthatatlan. Nem tudni mi van benne. Ezért mindazok, akik a gonoszság eszközeit használják fel céljaik elérésére - kiszámíthatatlanok, s ez félelmet keltő. Egy valamiben azonban kiszámíthatók: következetesen sötéten gondolkodnak, s a Fénytől nagyon félnek. S így a szeretet és/vagy az igazság egyetlen gyertyaszála megrendíti még a legnagyobb gonoszságot is! Ezért félnek mindig a gonosz "hatalmasok" attól, ha valaki leírja, kimondja az igazságot...

A katolikus John Fitzgerald Kennedy neve mostanában sokszor előkerül - márcsak a Holdra-szállás negyvenéves jubileuma kapcsán is. Alig ezernapos regnálása alatt sok változást hozott Amerika életébe... Beiktatási beszédekor azt mondta: "Ne azt kérdezd meg, mit tud az országod érted tenni, hanem azt, te mit tudsz érte tenni." Az ő terveit is - "Vissza a hatalmat az amerikai népnek! Független dollárt stb.." látszólag keresztülhúzta a gonoszság, de az Isten egyetemes törvénye az, hogy a gonoszság nem, de a szeretet örök...

Aki féli az Istent, az nem fél emberektől, mégha gonoszságukkal folyamatosan riogatják is. Aki féli az Istent, az nem gyűlöli embertársát, de tiszta szívből gyűlöli a gonoszságot... Azok az emberek, akik a gonoszság szolgálatába álltak - Jézus Urunk tanítja így - megkapják "jutalmukat" már itt a földi életben is! Mert nincs semmilyen erő, amely feloldaná az Isten-alkotta lelkiismeret örök törvényeit, nincs semmiféle kibúvó, magyarázat hogy "De én csak parancsra tettem!"... Csak idő kérdése, hogy mikor válnak tünetekben is láthatóvá az elkövetett gonoszságok lelki terhei... Itt hiába minden önámítás: "Nincs pokol és nincs Isten se!"... A történelemben számos embert kergetett ez a fajta rettegés a számonkéréstől az alkohol, a drogok, szenvedélyek mámorába...

Amikor a gyengék érzik a vesztüket, akkor különösen agresszívvé válnak - a gyengék utolsó menedéke ez. Ilyenkor nem egyenként garázdálkodnak, hanem csoportosan... ez is hitványság egyik biztos jele. A gonosz erők azonban sosem számolnak azzal, amivel az Istennek elkötelezett ember igen, hogy "ahol megsokasodik a bűn, ott megsokasodik a kegyelem", s "ahol a mag jó földbe esik, ott termést hoz harmincszorosat, hatvanszorsat, szászszorosat." A gonoszság csak önmagát képes reprodukálni, az Isten Jósága azonban még a gonosz embereket is jóvá képes formálni. Ez az evangélium örök igazsága... melyből a hívő ember naponta él.

A vitatkozás - olykor veszekedés - nemcsak az óvodás gyermekek kiváltsága... Lehet nagyokat veszekedni egy játékon a gyorsan elmúló gyermekkorban, de ebbéli készségünk megmarad felnőtt korunkban is: veszekedünk minden egyéb máson is! S lám, minél öregebbek vagyunk, annál érzékenyebben érint minket az, ha úgy érezzük valamiben méltánytalanság ér(t) minket... Gyakran el-elhangzik a vita hevében: "Nem tudok más lenni!" -, ami jelzi, hogy az adott "ügy" igen komoly fájdalmat jelent számunkra... s ki az, aki még ne értezte volna a szenvedő lélek kínját?

Az bizonyos, hogy krízisben mindig kiderül az igazság, a kérdés azonban mindig az: mit kezdenek a felek ezzel az igazsággal? A tények nyilvánvalósága az egyikből bűnbánatot vált ki, a másikban pedig agresszivitást ébreszt. Gondoljunk csak a BIblia első lapjain olvasható tragikus történetre! Az ÚRIsten egyszerű kérdésére: "Hol van a te testvéred?" Káin agresszív válasza így hangzott: "Őrzője vagyok én a testvéremnek?" Pontos fordításban: "Hát pásztora vagyok én a pásztor öcsémnek... vagy mi?" Pedig nem ember, hanem maga Isten kérdezett, s Káin nagyon is jól tudta, mi az oka az elhagzott kérdésnek... Az ember már csak ilyen: hárít.

Különleges hely a szív - valóságosan, s áttételesen is. Minden csepp vérünk átszalad rajta megannyiszor, s megfordul benne mindenfajta emberi érzés is. A hívő ember mindenkori kérdése, hogy melyik érzésnek ad/hagy otthont benne? Mert, ami lakozást vesz benne, az fogja irányítani az életünket! Van, akinek a szívét az alkohol, a drog vagy más káros szenvedély kötözi, s vannak persze olyanok is, akinek szívében az Isten békessége honol. Az egyikből lator lesz, a másik pedig szentté válik - a választás azonban mindig a szív birtokosánál van! A felelősség így nem kerülhető ki...

Isten akarata, hogy szívünk megtisztuljon, mert ez az első lépés, hogy felfedezzük Istentől kapott méltóságunkat! Amíg Istentől elhúzó felemás érzések láncolják szívünket, addig nem is értjük, mit jelent valójában az istenes élet és azt sem tudjuk elképzelni, miért lenne jó, ha a krisztusi tanítás elfogadása/követése válna életünk vezérlő elvévé?

A szó azonban teremtő hatalom, mely nemcsak a "pokolba húz le", de képes "mennyországba is elröpíteni"... Ezért fontos, hogy megtanuljuk a tiszta, egyenes beszédet, az értékteremtő távlatos és közösségi gondokodást, s felfedezzük, hogy Isten hányféle csodával akar megajándékozni minket nap, mint nap... Nem tudunk mások lenni, csak azok, amik vagyunk! Isten szeretete azonban megigazít minket a Szentlélek által, mely "munka" mindig a szívben kezdődik. Az evangélium ereje pedig olyan nagy, hogy a kőszivet is képes hússzívvé változtatni...

"Könnyű neked, mert hiszel!" - gyakran elhangzó megállapítás a "nemhívők" részéről... aztán kiderül, hogy a nemhívő is hisz, csak egészen másképpen. Kinek van igaza? Aki gondolkodás nélkül elfogadja egyháza dogmáit vagy aki a szabad, egyéni bibliaértelmezés kanyargós ösvényén sötét erdőbe téved?

Isten az erő, a józanság és a szeretet lelkét adta nekünk (1Tim 2,7), s aki híjával van akármelyik lélek(rész)nek is, annak a kereszténysége bizonnyal nem lesz vonzó!

Szabad-e a hitet ilyen militarista hasonlatokkal hirdetni, ahogyan Pál apostol is tette? Minden kép, hasonlat, szimbólum helyénvaló lehet! Hiszen soha nem a kép, a hasonlat a hibás, hanem az azt értelmező ember... A félre-értelmezések/magyarázások oka mindig a prioritás hiánya, azaz ha nem Isten az első. Augustinus olyan szépen mondja: "Szeress, s tégy amit akarsz!" Ha Isten van az első helyen, akkor az megadja értékét és helyét mindennek, ha Isten a legelső, akkor rend lesz az életünkben. Akkor nemcsak hiszünk, hanem érzelmi érettséggel gondolkodunk is, s nem teszünk olyan irritáló kijelentéseket, hogy "Aki gondolkodik az hisz" - ahogyan azt egy keresztény könyvecske címe is hordozza...

Az Istenes életnek védelemre van szüksége, mert valami rendkívül finom, zsenge kibontakozásáról van szó az Isten felé törekvő emberléleknek. Ha nincs védelem, akkor veszélyben a növekedés. A "páncélt" azonban az Isten adja, s nem azért, hogy csatába induljunk, s keressük a bajt... Az Isten ugyanis mindent elvégzett az ember üdvösségére, s a győzelem sikere nem rajtunk múlik, hanem az Isten kegyelmén.

"Wenn das Kind stirbt, stirbt auch die Zukunft!" - mondja egy német szólás, azaz: ha a gyermek meghal, meghal a jövő is... Alapvető ösztön az állatoknál, hogy kicsinyeiket életük árán is védelmezik. Nem is olyan rég kerti munka közben egy feketerigó mama rikácsolt egészen közel mellettem a kerítés tetején - csodálkoztam is, hogy miért nem repül el, mikor olyan közel vagyok hozzá, s csak néhány másodperc után értettem meg, mire is ez a nagy lárma? Ugyanis nem vettem észre, hogy a közeli sűrű bokorban fiókája rejtőzik...

Azok a gyermekek sérelmére elkövetett súlyos bűncselekmények, melyekről naponta tudomást szerzünk a média útján - ha akarjuk, ha nem -, joggal keserítik meg minden jóérzésű ember szívét. Hogyan lehet ilyen gonosz az ember? Azért az átkozott profitért ma is gyermekek millióit(!) dolgoztatják szerte a világon, ellopva tőlük életük legszebb részét, a gyermekkort, de meglopva felnőtt életüket is, hiszen hogyan lehetne valaki normális felnőtt, ha abnormális körülmények között vált azzá?

A gyermek nemcsak az álmok valóra váltója, hanem maga a valósággá vált álom... Negyvenes éveikben járó, többdiplomás, anyaságot karrierre váltott nők vallomásai/kétségbeesett kijelentései - igen sokszor pszichoszomatikus reakciói - mutatják leginkább, mennyire "eszeveszetten" fontos a gyermek. Talán azért is van mindez így, mert egyszer meg kell halnunk, s akkor könnyebb lélekkel megyünk ki ebből a világból, ha Isten kegyelméből betöltöttük a teremtettség ősi törvényét: "Szaporodjatok és sokasodjatok!". Partnerévá válni az Istennek az élet legnagyobb csodájában - a legnagyobb kiváltság...

...hogy mégis sokan emberi méltóságot kizáró módon, az élet tiszteletének minimuma nélkül élik le életüket - ez a legnagyobb botránkoztatás a világban! Meg is van az eredménye: egy olyan Istentől elfordult önző világ, mint a mostani! Az Isten életvédő törvényeinek megvetése büntetést von maga után - nemcsak az embervilágban, de a természet világában is. A bűnök súlyos malomkőként húznak minket a mélybe, s ebből a helyzetből csak egyetlen kiút van: az Isten valóságos szeretete. Ezt tanítja a Mester példázatain keresztül, ezt példázza a gyermeki lét is, mely az Isten és az ember szeretetének találkozása, ha Istent féljük és szeretjük...

Ki a honfitársam?... S, aki nem az, azt becsaphatom? Jelen gazdasági lehetetlen helyzet éppen azért állt elő, mert egyik ember becsapta a másikat, egyik érdekcsoport kijátszotta a másikat, egyik nép kiszorította a másikat. Lehetne mutogatni olcsó árukat előállító ázsiaikra, a pénzügyi világ hatalmasaira, a gazdaság működéséhez elengedhetetlen nyersanyagokat birtoklókra - a lényegen ez nem változtat semmit... Az ember már csak ilyen megromlott állapotában: csal. Csal a kereskedelemben, csal a választásokon, sőt a legintimebb kapcsolatában is csaló... Ha ugyanis a párkapcsolatban egyik vagy másik fél "nem kapja meg a magáét" - nem véletlenek ugye a házassági szerződések sem, hiszen nem a divat, a szükség hívta létre őket (mert érdekközpontúvá, ilyen "egydimenzióssá" vált a világ) -, ha a "szerződő felek" nem ügyelnek az ígért teljesítmény valóra váltására, akkor nagyon hamar felborul a kapcsolatuk... Ezt támogatja a "modern", bulvársajtó-szugerálta, társadalomromboló szexuáletika is... Mert Ezt megérdemeljük.

Csőd. Kicsiben és nagyban. Pénztárcában, de lélekben is. S a lélek elsősorban nem azért van krízisben, mert üres a pénztárca, hanem azért, mert a tisztességnél, az emberszeretetnél, a hazánál, nemkülönben a családnál sokkal, de sokkal fontosabbak a napi -felesek, -fröccsök és -sörök, s a lélekben kiskorúak nyomorúságos "pótléka": a városképet csúfító, környezetet szennyező büdös bagó! Az is nyomorúság, sőt egyenesen a civilizáció szégyene, hogy egyetemi szinten okítják a "gazdaság-etikát", holott a "Lopni nem szabad!" - egyetemes alapelvét a családból kellene magukkal hozniuk a jövő gazdaságát irányítóknak is... Akkor mi is a biztosítéka annak a "fenenagy" globális jólétnek?

Az ember Isten nélkül nemcsak önzővé és másokat kihasználóvá, de az élet normalitását totálisan felejtővé is válik. A keresztények erőssége nemcsak a Kinyilatkoztatás Nagy Krisztusi Titka volt, hanem - s ez az, ami "megfogta", elgondolkodásra késztette nemcsak a második század végén, harmadik század elejen megtért pogány filozófusokat és az egyszerű embereket is(!) -, az ebből fakadó keresztény (keresztény=krisztusi) normalitás! A Mester ugyanis nem tűri a kettős mércét, a hamiskodást! Tisztességes, azaz egyértelmű legyen az a kimondott "igen" meg a "nem" is, s az esküdözés nem javít semmit a helyzeten.

A Mester tanításán tájékozodó hívő ember jól tudja, hogy a földi nehézségeket csak akkor képes a testbe teremtett lélek legyőzni, ha az Isten szeretetfényének egy darabkája, a lelkiismeret gyertyájaként ott lobog a szívben. Enélkül tisztesség és nincs épülés, csak rombolás, enélkül nincs üdvös földi lét és üdvösség se, csak boldogtalanság és kárhozat...

Nem vagyunk tökéletesek... s érdekes módon konfliktusaink jelentős része abból fakad, hogy a tökéletesség utáni vágyunk ütközik a valósággal. Szeretünk nagyívű álmokban fürödni, de legvégül az élet realitása térdre kényszerít minket. Hiába a szép cél, a nagy elhatározás, a magunkat is buzdító szép szavak áradata, s a megfeszített akarat - a valós lehetőségek, a tényleges körülmények végül gátat szabnak a megvalósulásnak.

Saul-Pál, akit a zsidó vallási hagyományok a törvényszabta perfekcionista életre neveltek - sőt maga is erre nevelődött ifjúként a híres Gamáliel rabbi iskolájában -, jól tudja, többször be-, és elismeri, hogy nem tökéletes, mert megtapasztalta: senki nem lehet tökéletes a törvény által. A törvény ugyan jó, de az mindig csak követi az életet, egy meglévő jó szokásrendet foglal törvényi keretekbe. Az új kihívásoknak rögtön megfelelni pedig csak akkor lehet, ha a szívünkben-lelkünkben mindig jelen van az Isten szeretete, mely irányítja gondolatainkat, s így jóakarattal nemcsak helyeset, őszintén jót és igazat szólunk, de jobbító bölcset is... Ezért írja itt a pogányok apostola: "nem gondolom magamról, hogy már elértem" - azaz senki nem perfekt.

Ugyanakkor az életre, a mindennapok küzdelmeire Pálnak stratégiája van, ezért mondja: "ami mögöttem van azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé" Ebben a mondatban minden szó hangsúlyos! Ami múlt, azt el kell felejteni, mert a múlt az nemcsak nagyon tud fájni, de sokszor meg is kötözi a jelent. Hátrahagyni a múltat azonban csak Istennel együtt lehetséges. Isten az, aki fájó emlékeink éles köveit "kegyelmének habarcsával" körbefogva beépítheti életünk vastag falaiba, hogy azok épüljönek az Istentől rendelt Alapon, tartsanak, s végül a lélek templomává formálódjanak... Isten szava a bűnökkel terhelt, szétfolyó múltunkat végül stabil, terhelhető, hasznos kővé alakítja át - így építhetünk a negatív tapasztalásainkra is.

"Amire eljutottunk, aszerint járunk" - azaz aszerint élünk. Isten igazságainak átfogó felismerése nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Ahogyan az életet sem kapjuk készen: először csak várjuk, majd megfogan, s elindul fejlődésének sajátos útján, ugyanígy van ez hívő életben is. Bizony komoly időbe telik, míg az elvetett mag (Isten szava) kibújik életünk földjéből, láthatóvá válik, növekszik, s majd sok-sok idő után fává is terebélyesedik és végül gyümölcsöt is terem... Amit azonban igazságként megtapasztaltunk, azt jó szívvel tovább adhatjuk! Ezáltal ugyanis mások is okulhatnak/épülhetnek/növekedhetnek és szavaink, életpéldánk láttán talán még erőt is meríthetnek, ha a nagy futásban (élet) meglankadtak volna...

Ki az, aki legalább egyszer életében ne ámult volna el a nyári csillagos égbolt láttán? Tudós csillagászok tízezrei szentelték/szentelik egész életüket a firmamentum kémlelésére, hogy megértsék a csodát: hogyan, s miként szórta szét jókedvében a JóIsten számtalan milliárdnyi égi szentjánosbogarát, hogy aztán megintcsak jókedvében galaxisokba, metagalaxisokba rendezze...

S mi az ember, ha nem por? Bizony "porból vagyunk, s porrá leszünk"! Ugyanolyan porból vagyunk, mint a csillagok, ugyanolyan atomokból áll össze testünk, mint a világegyetem többi dolga, s lám mégis különbek vagyunk, mert lelket is lehelt belénk az ÚRIsten. Ez a lélek pedig kívánkozik a Teremtője után, bár sokszor ez nem tudatosul bennünk, csak azt vesszük észre a mindennapok zakatolásában, hogy valami igen-igen hiányzik... Ez nem más, mint az Istenbe-oltott élet, amely az üdvösséget munkálja.

Akárhogyan is élünk, csak idő kérdése, hogy ne vegyük észre, ki kell mennünk ebből a világból. Az Örökkévaló jól kigondolván egész életutunkat, nemcsak sok örömet, de bánatot és szenvedést is beleszőtt, hogy ha egyszer el kell hagynunk ezt a földi létet, akkor azért annyira ne fájjon, hogy mindent itt kell hagynunk...

Évekkel ezelőtt megismertem egy Tatáról elszármazott majd hazatelepült sváb házaspárt, ahol a férj gyógyíthatatlan betegséggel küszködött. Gyermekeik Németországban éltek, ott élték le életük túlnyomó részét, de valami mégis hazavonzotta őket, mert a szülőföld ereje ilyen órási: nem lehet ellenállni neki: Otthonunk lehet az a hely, ahol mi ismerjük a fákat, de a szülőföldünk csak az az egyetlen hely, ahol a fák is ismernek minket... A beteg férj fantasztikus kitartással egymaga felújított egy kis családi házat - mintaszerűen, mindennek helye volt/lett benne! S amikor minden készen volt - elhunyt... Felesége nemsokkal ezután visszaköltözött gyermekeihez.

Akkoriban nem igazán értettem, miért volt ez a óriási küzdelem a felújítással? Ma már tudom: G. bácsi úgy akarta itthagyni ezt a világot, hogy mindent elrendezett maga körül. Belesimulni a Teremtő Mennyei Világába ugyanis csak akkor tudunk, ha magunk is "rendben vagyunk". Törvény, hogy rendetlenül nem juthatunk el Őhozzá, ezért kell, hogy Valaki "megigazítson" rendbeszedjen minket - ennek valósága az Evangélium Krisztusa...

Nyugtalanok vagyunk, s ez végességünkből fakad... Aki egy kicsit is elgondolkodik az életen, legyen az egy virágé, állaté vagy emberé, az észreveszi a mindent átszövő nyugtalanság okát: az elmúlást, a halált. Amíg életünk bimbózik s virágba borul, "természetesnek" vesszük: aki megöregedett, annak meg is kell halnia. Ilyenkor sokkal fontosabbnak tartjuk álmainkat/lehetőségeinket, a célokat, amiket kitűztünk magunk elé. Nem is gondolunk ilyenkor arra, hogy egyszer eljön az idő, amikor már nem "élünk-halunk" azokért az álmokért, melyeket kergettünk, s talán éveket pazaroltunk rájuk, aztán mégsem lett eredménye, mert kiderült: van más, ami sokkal fonotsabb...

Jób szenvedései közepette nemcsak megérti, de a halál közelében meg is éli, hogy az ember élete rövid életű... Talán ma még rövidebbnek érezzük, azért is igyekszünk olyan intenzíven élni, hátha sikerül, ami a régieknek nem -, de végül csak a keserű igazság marad: ki sokat markol, keveset fog... Lám, a világ - s benne önmagunk, s Isten - megismerését nem lehet rohanásban megvalósítani; ahhoz hogy képesek legyünk felfedezni, a mindenség itt van karnyújtásnyi távolságon belül, ehhez bizony meg kell állni. S amikor elcsendesül bennünk a vágy az ide-oda-szaladgálásra, amikor képesek vagyunk első helyre tenni a Mindenség Urát, akkor szabadulunk fel igazán arra, hogy karjainkba zárjuk szeretteinket, s adjunk azoknak, akik karnyújtásnyi távolságra élnek tőlünk, s rászorulnak valamire. S mit kíván leginkább a másik ember? Ugyanazt, amit mi magunk! Megértést, egy hordozó közösséget, megbecsült helyet, ahol kibontakoztathatjuk képességeinket, s hasznosan tölthetjük el életünk rövidke idejét... S mi a hasznosság? Amikor valaki úgy szolgál véges idejéből, mintha örökké ideje lenne! Aki ilyen lelkülettel képes odafordulni embertársához, legyen az barátja, szomszédja, házastársa vagy gyermeke, akiknek éppen szükségünk van meghallgatásra, bizató szóra vagy gesztusértékű segítségre, az ilyen segítőkész ember olyan találkozásokat élhet meg, melyek "mélysége és magassága" szinte megállítja az időt...

Akarhatunk-e többet, mint megtanulni, hogy életünknek van tavasza, nyara, ősze és tele? Hogy Isten születés és halál ritmusai közé számos gyönyörű embersors-szimfóniát komponált? Hogy legkésőbb életünk végére megtanuljuk: életünk virágának nem pillanatnyi állapota adja értékét, hanem az méltóság, hogy Isten akaratából teremtett virágok vagyunk.

A "lánglelkű-gyújtószavú" próféta Jeremiás ősi igazságot szól: "Nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után!". Ő nyilvánvalóan az ősi törvényekre gondol - helyesen -, de kijelentése sokkal tágabb értelmezésű is lehet, hiszen mielőtt leírásra kerültek a mózesi törvények, már azt megelőzően is voltak egyetemes érvényű törvények, Isten és ember, s ember és ember kapcsolatára vonatkozóan. Jól tudjuk ezt, hiszen az írásbeliség nem a zsidó írásbeliséggel kezdődött, de az bizonyos, hogy a zsidó népnek - akárcsak a magyarnak - különös kapcsolata van az írásbeliséggel. Ez nem véletlen, mindkét nyelv ősi, a magyar azonban - ha hihetünk a nyelvész kutatóknak, akik a szavak képiességét elemzik -, a magyar a legősibb... Ezt nyilatkozta a zsidó nyelvet anyanyelvként beszélő Teller Ede is - a hidrogénbomba "atyja" -, aki Magyarországról kivándorolt Amerikába, s példaértékűen, akcentus nélkül beszélte a magyart 60 év emigráció után is!

Aki érzékeny a nyelv szépségeire, az érzékeny a természetre, s érzékeny a lélek finomságaira is. Akinek durva, nyers, vulgáris a kommunikációja, azt pedig nem hatják meg a szép szavak, s érzések. A JóIsten a lelkünk belső képein keresztül is kommunkál velünk, a lélekvilág ősi szimbólumai belénk vannak kódolva. Aki kérdezősködik, keres, kutat, az végül talál! Nem is akármit: Igazgyöngyöt, a lélek nyugalmát a Krisztusban...

Sokan mégis azt mondják: "Nem!" Hiába minden noszogatás, lehetőség - nem akarnak rálépni az ősi ösvényre, ami elvezet az Istenhez. Számukra minden más fontosabb az életben, még az út maga is, mintsem az, hogy Ki áll az út végén. De Isten szüntelenül hív, mert azt akarja, hogy "mindenki eljusson az igazság ismeretére"...

Ki ne ismerné Dávid király és Betsabé történetét? A probléma tehát nem mai... Érdekes módon a görög "eredeti" - tudjuk jól, hogy Jézus nem görögül, nem is zsidó nyelven, hanem többnyire arámul beszélt -, szövegben a "günaika" szó szerepel, ami güné-ből származik, ez pedig egyértelműen nőt, női nemet jelent. A később keletkezett latin fordításban már az asszony szó szerepel... Nem mindegy! Nő vagy asszony... Jó lenne tudni, hogy Jézus végül is mit mondott? Gyanítom, hogy nem egyszerűen csak "nő"-t, hiszen az egészséges fiatalember ha nem tekintene kívánsággal a "nő"-re (s persze ez áll viszont is!), akkor kihalt volna az emberiség...

Szeretnék egy tévhitet is eloszlatni. A régies "asszony-állat" kifejezésnek semmi köze nincs a jószághoz, ahogyan azt sok tudatlan ember ma is hiszi, sőt olykor (félre)magyarázza, a régi "állat" szó egyértelműen állapotot jelöl! Az asszonyi állapot pedig egy szent állapot, hiszen felkészült testileg-lelkileg az Élet fogadására, továbbadására. (Ezért is nevezték régen áldott állapotúnak azt, aki gyermeket várt.) Aki tehát asszony, ma így mondanánk, az "védett szociális struktúrában van". Ez manapság csak elmélet, a gyakorlat ugyanis egészen mást mutat. Ma az egyedülálló nő sokkal kiszolgáltatottabb, mint valaha, hogy mennyire arról inkább a nők tudnának beszélni vagy írni... Egy bizonyos, sajnos már jogszabályi módon kell beleavatkozni az együttélő (házas?)társak szexuális életébe is, mert a családon belüli erőszak a mindennapok részévé vált...

Agyon-szexualizált világban élünk. A kép, mint szimbólumhordozó - óriási erőt képvisel! Reklámok, szlogenek, mesterséges életérzések rabjaivá vált az ember! Aki meg tudott maradni a maga egyszerű, természeti életében, ahol mindennapi valóság a fájdalom, a halál, s az alkotó munka öröme is, ott talán kevesebb az ilyen rabszolga-lélek, de a természettől távol élő urbánus-élet kiváló talajt ad az értékelhajlásoknak. Ma a világon több ember él városban, mint falun! Meg is van az eredménye... Csodálatos hazánkban a négyötödrésze a lakosságnak vidéken vagy kisvárosban, de vidéki körülmények között él. Ez egy óriási esély a globalizációs válság túlélésére! Sajnos a tudatos falurombolás, ami a huszadik században indult el világszerte olyan társadalmi feszültségeket szült, melyek megoldására csakis az emberléptékű vidéki lét adhatja meg a választ.

A tévesen értelmezett szexuálitás megbolondítja az embereket. A katolicizmusban hosszú időn keresztül uralkodó nézet, miszerint a szexuális élet csak gyermeknemzés céljából gyakorolható az új helyzetben feloldódni látszik, de sokan vannak, akik nem úgy élik meg férfiasságukat és nőiességüket, ahogyan az Isten azt elrendelte... Ez az elrendelés pedig, szeretet-alapú, szeretet-irányú, szeretet-centrikus! Ebbe nem fér bele a keretek átlépése, a korlátok áttörése: flört, nyitott házasság, s ki tudja még mi minden divatos elgondolás, ami végül csak szenvedést okoz mindenkinek.

A paráznaság szövetség-törést jelent. A szövetség pedig bizalmi alapú, s ha valaki kettétöri ezt a bizalmat, az gondolatok és érzések lavináját indítja el, amit megállítani szinte lehetetlen, legfeljebb kármentést lehet eszközölni. Aki igazi férfi, az lélekben is az, s aki igazi nő, az lélekben is az. Éppen ezért a szexuális kívánságra a megoldás nem kívülről jön - legyen minél inkább "szexi" a férfi és a nő is, hanem belülről, a lélek mélyéről, ahol azonban oly sokszor olyan nagy az összevisszaság, hogy csak az Isten tud rendet teremteni... Ez a jó hír: ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges.

Furcsa világban élünk, egy olyanban, ahol a szerzés vált a legnagyobb értékké, ahol reklámok százai harsogják naponta "A tiéd! Ez csak a tiéd! Ezt megérdemled! Csapj le rá, most tied lehet!" ...Ezért aztán szinte mindenki csak kapni akar, adni csak az "elvetemült" árral szemben úszó kevesek. Sajnos az ember soha nem volt híres a mértékletességéről, éppen ellenkezőleg! A hedonista életet azonosította - és azonosítja ma is(!) - a jóléttel, s a bőség számára mindenek előtt az anyagiakban megnyilvánuló egyre nagyobb mennyiség... Aki azonban nem ad, csak "elvesz", az bizony tolvaj. Olyan ember, aki elrejtve magát a korszellem bogáncs-igazságai közé, még maga is elhiszi, hogy mindennek ára van, s amiért fizet, az az övé...

Pedig ez nem így van! Az új autó már a vétel pillanatában a rozsdáé is, s ami igazán fontos - milyen jól csinálta ezt a JóIsten! - az pénzért soha nem vehető meg: Így nem lehet sem őszinte barátságot, sem igaz szerelmet vásárolni, bármennyi pénze is van valakinek... Hiába a birtoklás, a szerzési vágy kielégítése, nem lehet általa közelebb jutni a teljességhez. Csak az képes teljes életet élni, aki nemcsak kapni akar, de adni is. Nem a feleslegből odadobva, hanem a szükséges kevésből megtakarítva, áldozatosan. Ráadásul nem is fogvicsorítva, "csakazértis", hanem önkéntesen és természetesen. Aki erre képes, azt az embertípust hívják krisztusinak, azaz kereszténynek... s az ilyen ember vallhatja meg, ha kérdezik tőle: "Bőségben élek!"

Az igazi közösség, ahol áldás van, csak az, ahol érvényesül az ún. "diakónia". Maga a szó önkéntes szolgálatot jelent, melyet teljességel csak szeretetben lehet végezni. Lényege elsősorban az, hogy nem annak adom vissza a jót, akitől kaptam, hanem valaki másnak, ahol az én szeretet-szolgálatom nem vész kárba ("Disznók elé a gyöngyöt ne!"). Ott szolgálni, ahol az önkéntes szolgálatunk szolgáló életeket támogat vagy hív életre - ez az igazi misszió! Csak Istennek van hatalma arra, hogy mindenhová szórja a kegyelmét, a halandó embernek illik beosztani erejét, s idejét, hogy valóban arra jusson, amire szükséges. Ha így teszünk, akkor bőségben élünk, mert Isten akarata szerint élünk - áldásban.

Isten szólt, s előállt a világ, létrejött a teremtettség - igen a semmiből! Ehhez pontosan akkora hit kell, mint ahhoz, hogy valaki elképzelje: anyag, s energia mindig is volt, s mindig is lesz... Isten - Akinek nevét az Ó-szövetség népe még ki sem merte mondani, s helyette azt mondták "ÚR" - jelenvalósága a világban meghalad minden képzelőerőt. A vödörbe önteni a tengert, s odébbvinni lehetetlenség, legfeljebb annak sós ízét vagyunk képesek érezni ajkunkon - azt is csak egy darabig -, ahogyan egy egész élet is kevés, hogy ezt a csodálatosnak teremtett világ "működését" megértsük. Álmélkodásunk, hálaadásunk lehet teljes, az ismeretünk soha, megváltoztathatatlan tény: végesek, azaz halandóak vagyunk.

De ahogyan az eső megöntözi a földeket, s a növények szinte szemlátomást szöknek az ég felé, ugyanúgy Isten igéje is megfelelő talajban kikel, s a hit "növénykéje" elindul a Fény felé, ahonnan a növekedéshez szükséges erőt kapja nap mint nap. Isten gondviselésének csodája, hogy mindig voltak vannak és lesznek emberek, akik meghallják az Ő üzenetét, s a környezetük számára érthetetlen módon elkezdenek evangéliumi életet élni.

Isten szava/igéje nemcsak (világ)teremtő hatalom, de a személyes életünkben is létrehoz olyan új világot, amit korábban nem ismertünk. Amikor Isten szól - s Ő képes szavak nélkül is beszélni, hiszen Ő Az Isten - akkor megfordulnak emberek, s személyes megtérésük különleges, megbizonyosító/megerősítő élményén keresztül sok ember sorsa is jóra fordul...

Isten célja az, hogy életünk gyümölcsöt teremjen. Továbbadjuk azokat az értékeket, amiket az evolúcióból nem, csak a teremtésből tudunk levezetni. Istennél ugyanis nem az erősebb győz, s nem hullajtja ki a férgesét, mondván, hogy ez nem oda való... Ő a megrepedt nádszálat sem töri ketté, s a füstölgő mécsest sem oltja ki, mert ő a Kegyelem Istene.

Mi a boldogság? Ennek általános megfogalmazásánál igencsak gondban vagyunk... Azt, hogy mi a boldogtalanság; azt mindenki igen jól meg tudja fogalmazni - magának: a fiatal azért tartja magát boldogtalannak, mert nincs társa, az idős ember azért, mert beteg, a munkanélküli pedig azért, mert nincs munkája... A boldogtalanság tehát mindannyiunk számra a "kézzelfogható/tapasztalható" valóság: valaminek, valakinek a hiánya. A boldogság ugyanakkor nem státusz, ami mindig megvan, akár aktív vagyok, akár inaktív. A boldogság bizony "csak" pillanatokban mérhető! Ami viszont nagyon lényeges: ezekre a pillanatokra vissza lehet emlékezni! Erre kiváló alkalom a hálaadó imádság. Minél többször élünk ezzel a lehetőséggel, annál kevésbé okoz fájdalmat a hiány. Valami persze mindig hiányozni fog az életünkben. Ha nem így lenne, akkor megszűnnénk kérdéseket feltenni, s válaszokat keresni. Márpedig az élet egyik legnagyobb célja az ismeret, a tapasztalások gyűjtése. Ezektől bölcsül az ember, s hajlik élete vissza oda, ahonnan egyszer elindult: az Istenhez.

Jézus tanítását hallgatni kiváltság. Megérteni áldás, félreérteni a szenvedés maga. Sokan hallják Jézus példázatait, de kevesen (Magvető példázata: 25%!) értik meg. Emberi fülnek szólnak ezek a tanítások, de nem emberi világról, hanem az Istenéről. Az pedig először is ígéret, másodszor eljövendő igazság, harmadszor pedig olyan üzenet, ami személyesen nekem szól, azaz dekódolnom kell, hiszen Jézus a tizenkettőnek is "rejtetten" beszélt. Nem azért, hogy nehezen vagy egyáltalán ne értsék meg, hanem csakis azért, mert Isten embervilágba beleteremtett igazságait nem lehet függetleníteni tértől és időtől, s természetesen az embertől sem. Ezért kell érteni a világot, s megérteni az embert. Nagy tudomány mindkettő! Kevesen is mívelik a kettőt együtt igazán nagyszerűen, méltósággal...

Az isteni tanításoknak a lényege - ezt bizony gyakran elfelejtik a keresztények -, nem az érzés, hanem a cselekedet. Az nagyon fontos, hogy én magam mit érzek, de ebből az érzésből a másik ember bizony semmit nem érez! Csak azt érzi, amit cselekedeteken keresztül "közlök" a számára. Ezért fontos a misszióban nemcsak az evangélizáció, hanem a szavakat hitelesítő cselekedet is...

"Megtartani az igét" nem is olyan egyszerű... Nem munka ez, amit teljesítményben lehetne lemérni: "Tisztességel ledolgoztam a nyolc órát, tessék ideadni érte a méltányos bért!" Igét megtartani ugyanis nemcsak munkaruhában, "öltönyben nyakkendőben", de "hálóingben mezítláb" vagy éppen "árokparton rövidnadrágban" is tudni kell - ahogyan szociáletika professzorunk a szívünkre kötötte. Ez azt jelenti, hogy igét megtartani, aszerint élni, csakis természetesen, azaz belülről fakadóan lehet. Aki kényszerből teszi - azaz belső hit nélkül -, az természetellenesen cselekszik, s ne is csodálkozzon, ha az ilyetén kereszténysége nem hoz áldást az életébe...

Isten azonban végtelenül szeret minket, s ezért elkészít alkalmas pillanatokat, amikor egy egyszerű káposzta-lepke röptében vagy a caminói zarándoklat pusztai magányában felcsendül egy pacsirta dala, s nemcsak úgy érezzük, de tudjuk is: titokzatosan most simogat az Isten...

A nyájban mindig akadnak ügyeletes bégető barikák... folyamatosan, s persze meglehetősen fájdalmasan bégetnek, mert meggyőződésük, hogy a távolabbi legelő az zöldebb, s hogy a másik báránykának jutott már megint a nagyobb fűcsomó. Ne is allegorizáljuk tovább, ilyen az egyházi közélet! Nyugodtan megállapíthatjuk, ezen a területen már megvalósult a tökéletes egység, itt teljes az ökumené! Mindegy, hogy nagyegyház vagy kisközösség, ahol emberek csoportot alkotnak, ott megtalálhatóak ezek a viselkedésformák.

Jézus nyája, a választottak mindig kevesen voltak, s kevesen is lesznek. A "Tegyetek tanítvánnyá minden népet!" -, az ún. missziói parancsot nem lehet úgy értelmezni, hogy "Most akkor az egész világ legyen keresztény!" Egyrészt "kiontatott sokakért" - tehát nem mindenkiért -, másrészt hagyjunk egy kis esélyt a JóIstennek is, hogyan is akarja végbevinni teremtői akaratát! Egy bizonyos: Isten országa nem olyan lesz, amilyennek mi itt és most gondoljuk, s nem is úgy jön el, ahogyan azt mi szeretnénk... Az üdvterv forgatókönyvét nem mi írtuk, s nem mi vagyunk a rendezők, sőt, a főszerepet sem mi kaptuk...

Amiben bizakodhatunk, hogy ez a "film" - a teremttet világ - egy nagyon jó film... Csodálatos díszletek vannak benne, meglepő fordulatok, lelki magasságok és mélységek teszik izgalmassá, s ami a legfontosabb: a Jó győz, azaz végül mindenhol uralomra jut az Isten szeretete.

Isten az ő országát már most odadja az övéinek. Nem trónust, s dicsőséget osztogat, hanem mindenekelőtt hitet. Akik hitben élnek, azok Isten országát élik, már itt és most. Igaz még "tükör által, s homályosan", de már megtapasztalhatóan. Tulajdonképpen mindannyiunk számára a legnagyobb teher önmagunk magánya; ezért keresünk magunknak társat, s közösséget. Istennél pedig feloldódik bennünk minden görcs, s megszűnik minden hiányérzetünk, egyszerűen azért, mert végre(!) otthon vagyunk... Valóban otthon, ahol a szeretnek minket, s mi is szerethetünk...

Karl Rahner írja: "A szenvedés, az isteni titokzatosság része"... s milyen érdekes, a szenvedésben kerülünk közelebb Istenhez. A golgothai kereszt mellett két másik is ott van, a két latoré. Istentelen gazfickók voltak mindketten... Amit tettek, az közösségellenes bűn volt, az évek folyamán sokan váltak áldozatokká hitvány életük gonoszságai következtében, sok-sok embernek okoztak gyötrő gondolatokkal teli álmatlan éjszakákat, elmúlni nem akaró szenvedést... legvégül azonban ők is elnyerték méltó büntetésüket. Mindegy, hogy milyen az a bűn, a bűn legvégül - bár lehet, hogy ez csak a földi élet utolsó napjaiban, perceiben történik meg - a krisztusi kereszt közelébe sodorja az embert...

Isten közelébe kerülni nemcsak bűn által lehet - ez ugyanis a hosszabb, a fárasztóbb, az örömtelenebb "kerülőút". A tékozló fiú is leírta életében a maga nagy, keserves, szenvedésekkel-teli vargabetűjét, hogy végül eljusson oda, ahonnan elindult. Istenhez közelebb kerülni azonban más módon is lehet. Lehet ugyanis készülni erre a találkozásra, lehet keresni az "igazgyöngyöt" a legértékesebbet. Kedves, világszerte elismert professszorunk - Áldott legyen az emléke! - Prőhle Károly mondta: "aki intenzíven foglalkozik az ember-kérdéssel, az nem kerülheti meg az Isten-kérdést, s igaz ez visszafélé is, aki intenzíven foglalkozik az Istenkérdéssel, az nem kerülheti meg az ember-kétdést." A kérdés pedig mindig az: engedünk-e, s ha igen, akkor melyik vonzásnak, a világ csábításának vagy az Isten hívásának?

Jakab azt tanácsolja: "Közeledjetek az Istenhez!" Azaz, engedjétek magatokat vonzani, ne álljatok ellent! Jézus maga mondja: "Senki nem mehet az Atyához, ha Az nem vonzza őt!" Istennél lenni persze nemcsak üdvös dolog, de megnyugtató is. Nyugtalan életünk megbékélést keres olykor egy egész életen át, s aki megtalálta önmagában az Istent, az mások szeretetére is képessé válik. S, aki tud szeretni önzetlenül, azt az esetek nagy részében viszont-szeretik, s ez megszépíti a hétköznapokat akkor is, ha újra és újra megkeserítő gonoszságokkal találkozunk.

Ahogyan a mágnest a másik mágnes ellenében tartani komoly erőt igényel, ugyanígy van ez az istenellenességgel is. Ezek a gondolatok, az ilyen lator-élet sok-sok energiát igényel, ha azonban önző gondolatainkat ignoráljuk, akkor életünk rögtön beáll a helyes irányba, s már nem is gondolkodunk azon, vajon Isten vonz-e minket vagy mi is vonzzuk egy kicsit az Istent; mert a legfontosabb, hogy minél hamarabb létrejöjjön a Nagy Találkozás teremtmény és a Teremtő között...

A lélek kész, de a test erőtelen... Ki ne ismerné ezt a jézusi mondást vagy ehhez hasonló népi bölcsesség valamelyikét. Mindegyik ugyanazt deklarálja: testben vagyunk, s ez nem csak összetett dolog, de olykor fájdalommal is jár. Minél idősebbek vagyunk, annál világosabban látjuk, mennyire meghatározza testiségünk egész életünket! Amíg fiatalok vagyunk a testünk engedelmeskedik, szinte mindent "végrehajt", amit a lélek parancsol. Csak amikor közelítünk életünk deléhez - ez ugye a 35-40 év -, akkor derül ki, hogy nem hajlandó minden parancsnak engedelmeskedni vagy ha végre is hajtja, annak bizony következményei vannak...

Ha nem lennénk testben, akkor talán nem is fordulnánk életünk második felében a lélek dolgai, s végül Isten felé. Márpedig negyven fölött mindenki felteszi a kérdést: Mi az élet értelme, vajon meddig fogok élni, s a nagy egzisztenciális kérdések közepette egyszercsak megfogalmazódik a kérdések kérdése is: Van-e Isten, s kicsoda Ő?

Aki élete első felét - s milyen jó hogy nem tudjuk Isten hol húzza meg számunkra a határvonalat, ahonnan kezdve megindul a visszaszámlálás - Istennel együtt tölti, annak az élete másik fele sem okoz nagy "meglepetést". Aki azonban eszelősen Isten nélkül akar élni, mert élvezni akarja az életet, azt bizony komoly csalódások fogják érni élete másik felében... Kiderül ugyanis, hogy hosszútávon nem jó dolog emberekben reménykedni, s a lelki stabilitáshoz Isten szeretete nélkülözhetetlen... s aki ezt nem veszi komolyan az még beteggé is válhat - lásd pszichoszomatikus betegségek.

Testben vagyunk, s ennek szükségszerű velejárója, hogy szeretni akarunk, de azt is kívánjunk, hogy minket szeressenek; úgy általában "felebarátilag" is, meg személyesen "családilag" és természetszerűleg intimitásban is átélhessük a szeretetet: a nekünk rendelt Társsal.

Csak test szerint élni nem lehet, mert egy idő után a lélek "fellázad", s követeli mindazt, amit nem kapott meg... De nem lehet csak lélekben megélni az embervoltunkat, mert annak a következménye mindig a szélsőségesség, ami természetellenes, s éppen ezért nem Istentől való. Amikor Pál a testiségről szól, akkor nem a test ellen szól - ahogyan azt sokan és sokszor félreértelmezték, s félremagyarázzák ma is -, hanem az elvadult, a természetellenes (Isten-ellenes), az Ő teremtői akarata ellenében megélt testiségről. Ezért teszi fel a kérdést Pál: Hát nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma? ...Aki ezt tudja, annak az életében valóság lesz a test és a lélek méltósága, amire mindannyiunkat elhívott az Isten...

Aggódásunk - úgy tűnik -, csak akkor ér véget, ha kimegyünk ebből a világból... Bizony mindig van miért aggódnunk: gyermekeinkért, szeretteink egészségéért, financiális biztonságunkért, azért, hogy sikerüljön az adott munkát elvégeznünk, s ki tudja még mi mindenért nem aggódunk - persze mindenki a maga vérmérséklete szerint. Van, aki bevallja, sőt, ki is mutatja mások felé, s olyan ember is van, aki nem mutat ki semmit, de belül majd szét feszíti az aggodalom. Az aggodalmat lehet elfogadható keretek közé szorítani (Gondviselés-hit normalitása!), de az aggodalmaskodást nem, mert az olyan, mint a kiáradt folyó... Jézus Hegyi Beszédében az aggodalmaskodás ellen emel szót, mert az a bizalmatlanság bizonyítéka, s ugyanezen ok miatt veti el - nem az esküt(!) -, hanem az esküdözést...

A rettegés nem más, mint konkrét dologtól való félelem. Sok fiatal retteg attól, hogy talál-e magának "hozzáillő segítőtársat". Szingli-divat ide vagy oda, a zsebkendők most is oda vannak készítve a kedvenc filmsorozat mellé, mert áhitattal várják a magától értődő bekövetkeztét: a happyendes megoldást... S miért a banalitásokkal és közhelyekkel teletűzdelt párbeszédekben a szerepét egyébként ügyesen játszó főhőssel/főhősnővel való mélységes együttérzés? Mert a filmbéli banális helyzetek a hétköznapi életérzéseket tükrözik vissza. Mert igenis rettegünk a betegségtől, a haláltól, az egyedülléttől, a veszteségtől, a kudarctól...

A krisztusi ember is ember, tehát olykor fél, de tudja, hogy félelmei hol foszlanak szét, hol találja meg lelke nyugalmát: egyedül az Istennél. Ezért nem retteg embertől, hiszen a másik ember is csak ember... "Ha Ő velünk, ki ellenünk? Az ÚR a mi oltalmunk!" - énekeljük egyházunk himnuszában. Istenben mindig oltalmat talál a lélek, de az istenített emberek végül csak csalódást okoznak. Ezért fontos beleszőnünk életünk minden napjába az Istent, hogy Általa kiteljesedhessünk...

"Olyan boldog vagyok!" - mondta tegnap egyik ismerősünk húszéves lánya, mely spontán-őszinte kijelentésre reflexszerűen válaszolta feleségem: "Gyorsan mondd mégegyszer! Ezt olyan ritkán hallja az ember..." S valóban, az orvosi rendelőben a betegek nem arról számolnak be, hogy minden dolguk rendben lenne, s a vasárnapi szószék alatt ülők jelentős része is általában vigasztalást keres bajaira: választ remélnek életvezetési tragédiáik, a betegségek, a veszteségek vagy a halál szülte nyomasztó kérdésekre....

"Olyan boldog vagyok!" - ritkán csilingelő mondat ez a mai világunkban. Valljuk meg őszintén, a mai fiataloknak nem könnyű a dolguk. Senki nem sírja vissza a "pártállami-szocialista-kommunista" időket - legfeljebb az akkori kiváltságosok -, de annak idején az iskolapadból kikerülve kötelező volt bemenni a gyárkapun! Aki ezt nem tette - fiatalabbak kedvéért írom -, az "kmk-ás" volt, azaz: közveszélyes munka-kerülő. Az biztos, hogy a dologtalanság a bűn melegágya, s aki tudatosan kerüli a munkát az nem egyenes ember! (Azt már csak zárójelben jegyezném meg, hogy a mesterségesen fenntartott mai dologtalanság kiváló eszköz abban, hogy olcsó legyen az ember ideje a munkaerőpiacon...)

A boldogsághoz nemcsak az tartozik, hogy az ember fiatal, egészséges és persze szerelmes - s mellesleg egzisztenciális biztonsága is van -, igaz többnyire a szülői kassza terhére. A boldogság alapja a tervezhetőség, a kiszámíthatóság, a stabilitás. (Ez utóbbi az érzelmekre különösen is igaz.) A boldogsághoz szükséges az értelmes munka, mely eredményein keresztül nyugalmat is ad. Aki nem látja munkája értelmét, az idővel kiég és közömbössé válik az élet más dolgaira is. Aki "ráadásul" nem találja meg a helyét emberi kapcsolataiban sem, az idővel nyugtalanná is válik, sőt megkörnyékezheti a depresszió...

A hívő ember ujjongásának az oka, hogy Isten tenyerén érzi életét. Jól tudja, hogy a Gondviselésnek olykor szüksége van egy kézre, egy biztató szót kimondó szájra vagy egy türelmesen hallgató fülre... Ilyen helyzetekben dobban nagyobbat a szívünk, s indít el minket a "belső hang" a szolgálatra. Ennek a "mennyei elkötelezettségnek" minden helyzetben különös méltósága van, mely nem hasonlítható semmihez. A hűséggel elvégzett feladatunk pedig mindig örömet ad, sőt olykor ujjongásra is indít, s ilyenkor olyanok vagyunk mint a gyermekek: apró dolgoknak is nagyon tudunk örülni...

"Navigare necesse est" - mondta már az ókori ember is. Ez a latin mondás magyarul azt jelenti: "Hajózni kell!" Azaz szükséges, hiszen enélkül megáll az élet... Aki nem száll hajóra, nem vállalja a kockázatot, az nem is jut el a kívánt kikötőbe, a szép cél ábránd marad mindörökre. Ezért ez a jézusi történet - mely igen kedvelt témája a mai festőművészeknek is -, különösen is telve van szimbólikus üzenetekkel. Régi értelmezése az egyháznak, hogy a viharos tenger az élet, a hajó az egyház, az utasok a hívek, az árbóc Jézus keresztje, a vitorla az egyház dogmatikája/tanítása, ami kifogja a Szentlélek jó szelét... s persze a matrózok a papok, s a kapitány pedig maga a pápa...

Egyik kedves évfolyamtársam testvére gépészmérnökként hajózta a világot. Ő mesélte, milyen is az, amikor egy tengerjáró hajót a vihar gyufaszálként sodor ide-oda. Ilyenkor tényleg a kapitányon múlik minden... egy rossz vagy nem időben kiadott parancs, s vége mindennek, süllyed a tengerjáró is!

A keresztény ember figyel Isten szavára, s engedelmeskedik a Legnagyobb Kapitány szavának... Nem jajveszékel, hanem cselekszik, ha éppen arról van szó. Tudja, hogy a Mindenség Urának tenyerén van az ő élete is, s hogy Nélküle semmi sincs, Nélküle garantált a veszteség, Vele pedig győzelemre jut a hit!

Ha a Mester szól, az elemek is engedelmeskednek. Csak az emberrel van úgy a JóIsten, hogy megengedte neki, hogy parancsolataival is szembeszállhasson... Aki élt már át lelki viharokat, aki esetleg hajótörést is szenvedett az élet tengerén, de megmenekült, mert Jézus keresztjébe belekapaszkodott, az tudja jól mit jelent a kegyelem. Enélkül nem akar élni, élete vezérlő elemének kívánja az áldást, mely Mesterétől jön.

Hajózni szükséges - hinni nem. De ha el akarsz jutni Abba a kikötőbe, akkor nem kerülheted ki a Mester hívó szavát...