Az elmúlt kétezer esztendő alatt bizonyára sokan elgondolkodtak már azon, vajon mit írhatott Jézus a homokba, de az igazi kérdés mégis az maradt: miért? Amikor ostorozza a farizeusokat képmutató kegyességük miatt, azt többnyire "keményen" és nyilvánosan teszi, de a komoly társadalom-destabilizáló szexuáletikai problémához, a házasságtöréshez mégis ilyen szelídséggel fordul oda... Nem akar "példát statuálni", mert jól tudja - talán azért mert tisztaságban élt, - hogy az egyik leggyakrabban előforduló bűnünkről van szó, melyből "kigyógyulni" csak a Legnagyobb Orvos segítségével lehet.

Ez az a bűn-forma, ami látszólag ártatlan véteknek tűnik, valójában a legnagyobb fájdalmat okozza. De miért is? Mert a szexualitás kérdése, nemcsak a hűség kérdése vagy az önértékelésünk kérdése, de mindenekelőtt az emberségünk kérdése! Nem azért követ el valaki szexuális bűnöket - s most itt tegyünk különbséget szexuális delictumok (súlyos bűncselekmények) és férfi és nő közötti kapcsolatból fakadó problémák között -, mert "jó ember" ugyan, de szexuális vágyait nem tudja társadalmilag elfogadott korlátok közé szorítani, hanem azért, mert emberségében gyenge... Fiataljaimnak szoktam mondani: Ahhoz, hogy kiderüljön milyen ember az a másik, nem kell ágybabújni vele - szavai, s az élet egyéb dolgaiban tanúsított magatartása sokkal hamarabb nyilvánvalóvá teszik ezt! Persze, ha nem kommunikálnak (communio=egység), s csak a hiábavalóságokról beszélgetnek: "Szereted-e a Michael Jackson zenéjét vagy sem?" - akkor ne csodálkozzanak azon, hogy csak hitványat találnak maguknak...

Jézus azért ennyire szelíd, mert nem elítélni jött minket ebbe a világba, hanem megmenteni minket! Helyre kívánja állítani a kapcsolatot a Mennyei Atya és közöttünk, hogy ne kapkodva éljük életünket, hanem tudjunk benne megalapozott, jó döntésket hozni párkapcsolati kérdéseinkben is. Isten előtt átimádkozva/átgondolva nem hozhatunk rossz döntéseket! Isten nélkül viszont igen könnyen... Ilyenkor történik aztán meg - klasszikus női eset(!): Belemenekülvén egy korai házasságba, csak a gyermekekbe vetítve az élet minden értelmét, naponta megtapasztalja a nemritkán alkoholista férj durvaságát és egyszercsak találkozik egy olyan emberrel, akitől életében először őszinte szavakat, bátorítást, elismerést kap, netán élete első gyöngéd ölelését is átéli... Akkor most mit tegyen az emberlánya? Maradjon hűséges? Kezdjen el új életet vagy folytassa tovább a régi nyomorúságosat, mondván hogy ez az ő sorsa? Nos, aki azt hiszi magáról, hogy ilyen helyzetben tud okos lenni, az önmagát csalja meg, s bizony közülük kerülnek ki a kő után nyúló ítélkezők...

Márpedig az ítélet joga az Istené, s ő meg is ítél mindnyájunkat! Nem feltétlenül büntetéssel, gondviselő jóságával is észre tud minket téríteni! Ha más nem is érti milyen összeviszza-jelek azok a homokban, mi nagyon is jól tudjuk, hogy amit Jézus ír, abban a mi életünkről van szó, s ezek a jelek változást követelnek: Fordulj az Isten felé! Menj tovább utadon, és többé ne vétkezz!

Bankár Jézus tanítványai között? Nem lehet, hogy itt valami tévedésről van szó? Jézus mondatai ugyanis abból a párbeszédből valók, amelyben a farizeusok megvádolják Jézust: Miért ül egy asztalhoz bűnösökkel és vámszedőkkel? A Mester válasza egyértelmű: nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azokat kell Istenhez vezetni, akik már Isten közelében vannak, hanem azokat, akik távolra kerültek tőle...

Az ún. történelmi keresztény egyházak haragudtak azokra a szektás térítőkre, akik az egyébként is templomos emberekből igyekeztek még kegyesebbeket csinálni hamis érvelésükkel. Rájuk mondták: "Vödörből halászók". Jézus nem ilyen misszió-stratégiát folytatott! Ő azokat szólította meg, akik eltávolodtak a Mennyei Atyától, akik úgy érezhették, őket talán már az Isten sem szereti, hiszen betegségekkel sújtott az életük.

Ki ne akarna meggyógyulni? Csak az, akinek nincsen betegségtudata! Aki nem látja be, hogy ő beteg, hogy egészségtelen életet él. Aki csak a részt birtokolja az életből, az nem lehet egész-séges. Aki csak az anyagiaknak, az élvezhető-, a birtokolható dolgoknak él, aki számára csak ezek a fontosak, azok még nem élhetnek teljes életet, ők nem "egész"-ségesek. Sokszor védekeznek a bűnben élők azzal: Miért lenne ez bűn, hiszen a többiek is ez csinálják?

A pénzvilágban "otthon lévő" Máté számára Jézus egyetlen pillantása elég volt, hogy "otthagyva mindenét kövesse őt". Aki találkozik az Isten szépségével a teremtett világban, aki megérzi az Istenből fakadó lét tiszta örömét, aki felismeri a hiányt önmagában, az nem ül le számolni, vajon megéri vagy sem engedni ennek a Vonzásnak, hanem rögtön elindul. Olyan ez, mint a szerelem első látásra: Megdobban a szív, s csuda dolgok történnek...

Aki meggyógyult, az persze lehet még újra beteg, de Jézus követőjeként élni azt jelenti, hogy a legjobb orvos közelében vagyunk... Azt ugyanis tudjuk: A legjobb orvos az, aki nem engedi a betegséget kitörni.

Jézus egyik legszebb példázatból való mondat Evangélikus Útmutatónk ma reggelre kiírt igéje... Nemcsak a legszebb, de a legrealistább is, hiszen Isten mindenhova szóródó kegyelméről szól. Mindegy hogy útszél, sziklás talaj, tövises vagy jó föld - Isten egyenletesen szórja a "magot". Pedig Isten lehetne "költséghatékonyabb"! Minek pazarolja kegyelmét azokra, akik az érdem minimumát sem képesek teljesíteni, akikben nincs egy fikarsznyi jóindulat se? Örök kérdés marad... Egy biztos, ahogyan az ige mondja: "Isten felhozza napját gonoszokra és jókra egyaránt." A példázat nyilvánvalóvá teszi, hogy nem az Isten oldalán van a hiba, hanem az ember oldalán. Ahogyan régen - manapság talán nincs is már ilyen - a televizióban az üres képernyőn láthattunk egy mondatot: "A hiba nem az Ön készülékében van!"

Szinte nincs is olyan háztartás, ahol ne lenne rádió. Mindenhová elérnek a hullámok, s fogható az adás, ha... ha rá van hangolva a rádió a megfelelő hullámhoszra. Ugyanígy vagyunk a JóIstennel is. Ő belénkplántálta azt a rádiókészüléket, amivel foghatjuk az Ő adását, de megadta a szabadságot is, hogy oda "hangoljuk" - szabad akaratból -, ahova akarjuk.

Példázatbeli tény, hogy az emberek háromnegyed része soha nem hangolódik rá a JóIsten adására, így nem is lesz semmilyen gyümölcse az életüknek! A jézusi realista látás az elmúlt kétezer esztendőben kiállta az idő próbáját... Tényleg nem volt több mint egynegyed, akik vállalták, hogy nemcsak hallották, de meg is tartották Istennek beszédét.

A Legnagyobb Magvető, maga Jézus, Aki az Isten szavát nemcsak szórta az emberek lelkébe, de szórja ma is, sőt az idők végeztéig hinti szüntelen. Ahhoz, hogy gyümölcsöt teremjen bennünk az isteni Ige, ahhoz művelnünk kell a földet, azaz bevetésre alkalmassá kell tennünk az életünket. Ez bizony munka, ahol a lustaságnak semmi helye sincs. Aki leül, s csak álmélkodik a világon - amit egyébként teljességgel soha meg nem érthet -, az sosem fog eljutni a Célba, az "Isten keblére". Aki azonban együtt-munkálkodik állhatatossággal az ÚRIstennel, az termést hoz, már itt a földi életében; "harmincszorosat, hatvanszorosat, százszorosat".

Örök emberi tulajdonságunk a versengés... Talán már a paradicsomban is versenyezni akartunk a JóIstennel, s elhittük a Kígyó szavát "Eritis sicut Deus!" - "Olyanok lesztek, mint Isten. " Mostmár tudjuk, hiába minden erőlködés, nem leszünk soha Istenek, halhatatlanná sem válunk, legfeljebb teljesítményünkért (olykor ez negatív csúcs!) nem feled el minket a világ - egy darabig.

Persze vVersenyezni jó! Jó örülni annak, hogy egészségesek vagyunk, hogy mozoghatunk, hogy testünk engedelmeskedik a lelkünknek! Mai világunk - bár mobilis világról beszélünk - sajnos mégis mozgásszegény. Jó tudnunk: nem a helyváltoztatás lehetősége a lényeg, hanem hogy eljussunk oda, ahová szeretnénk, s ez a legnagyobb cél mindannyiunk számára nem egy egzotikus távoli kultúra megismerése, hanem maga az Isten.

Vannak azonban helyzetek, amikor nem a versengés a lényeges, hanem a részvétel - s most itt elsősorban ne a paralimpiára gondoljunk, mely egyébként ékes bizonyítéka az ember élni, s küzdeni-akarásának... (Megható, olykor könnyeket fakasztó helyzeteket szinte minden ilyen versenyen "produkál" az Élet...) Gondoljunk inkább a hétköznapokra! Van, aki versenyként éli meg férfiasságát, nőiességét, de sikereket hajszol családi életében, sőt még a gyereknevelésben is - ahelyett, hogy az eredményekre koncentrálna - mert a kettő nem ugyanaz! Szinte tragikomikus, amikor versengenek az elvált szülők, hogy ki a jobb apuka és anyuka... holott mindketten csődött mondtak szülői mivoltukban, amikor elváltak! Ugyan mit bizonyít, ha egymásra licitálnak az ajándékokokat és nyaralásokat illetően?

Isten országában nincs helye a versengésnek, ott mindenki "győztes". Aki ugyanis "Istenben van, s Isten is őbenne" - ahogyan János apostol írja - azt nem a siker ígérete motiválja, hanem az Isten szeretete. S természetesen azt is tudja, hogy az eredményeit mindenek előtt az Istennek köszönheti... hiszen ő adott életet és talentumokat, ő készítette el a lehetőségeket is.

Azt modják a hosszútávfutók, hogy a marathoni versenyben önmagunkat kell legyőznünk, s érdekes módon, nincs ez másképpen Krisztus követésében sem. Ebben a követésben az az Isten igazsága, hogy aki képes kicsivé válni embertársa szolgálatára, az naggyá válik... lelki értelemben is, mert tudja, hogy ha Isten együttmunkálkodik az emberrel, akkor az embernek is kooperálnia illik embertársával... Megérteni, s belesimulni Isten gondviselő akaratába pedig tényleg csak a "legnagyobbaknak" sikerül...

Mit kell kerülnie az Isten emberének? "Minden rossznak gyökerét, a pénz szerelmét, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak." (10.vers) Az emberben tehát az "ég és a föld" csap össze, az anyagvilág a lélek világával - szinte nap, mint nap. Ebben nincs arany középút! Vagy az egyiknek szolgál, s a másikat gyűlöli - vagy fordítva...

Gyerekkoromban sokszor értetlenül néztem a csabacsűdi evangélikus templom karzatáról azt az aktust, amikor az egyházfi a begyűjtött offertóriumot (kosárkában a pénzt) az oltárra tette... Gyerekfejjel úgy éreztem, hogy az nagyon nem oda való! Persze mostmár másképpen nézem/értékelem ezeket a dolgokat, hiszen a profán is "megszentülhet" ha az az Isten ügyét szolgálja, s mostmár tudom, igen nagy szükség van a szimbólikus cselekedetekre! (Például arra, hogy a nő ne csak együttéljen a férfival, hanem "adják meg a módját" életük új életszakaszának kezdésekor, sőt a férfi a "nőt", esetleg gyermekei későbbi anyját ünnepélyesen vezesse el az oltártól... persze ne csak "úgy" a szülők vagy a "buli" kedvéért, hanem komolyan átgondolva az Élet szentségét...) Meggyőződésem, hogy ez nem válik kárára egyik félnek sem - sőt!

Tulajdonképpen, ami igazán fontos, sőt, ami a legtöbbet ér, azt anyagiakban nem lehet mérni, kifejezni. Hiába vannak tele a fiókok kilós aranyékszerekkel, ha nem párosulnak őszinte érzésekkel, akkor a csillogás, a fény önmagában nem generál boldogságot. Hány ilyen boldogtalan ember él közöttünk, aki életcélnak az anyagiakat tette meg, s azt gondolta, hogy a "lelkiekre" ráér akkor gondolni, ha már az anyagi célokat elérte. Átküszködött élet, karrierét feláldozott magánélet, s amikor minden "dolog" végre a "helyén" van, akkor kiderül, hogy önmagában értéktelen. Hiába a jólét, ha nincs kivel őszintén megosztani azt, hiába a befolyás, a hatalom, ha csak érdek-barátok veszik körül az embert, akkor több benne a nyomorúság, mint a "fontosembervagyok-drog"-féle öröm.

Aki hitre, szeretetre, álhatatosságra, szelídlelkűségre törekszik, az nem véti el a célt. Meglesznek bizonnyal az ő életének is a maga kis vargabetűi - hiszen senki sem perfekt, aki halandó emberként jött erre a világra -, de az Isten kegyelmesen célbajuttatja őt. Ráadásul megismerteti vele az áldás ízét is, melynél édesebb és nyugtatóbb nincs ezen a világon, mert ez "onnan felülről, a Világosság Atyjától száll, alá..."

Egyes újprotestáns egyházak szektás látásmódjában a megtérés gyümölcsének a megigazulást tartják, ami azt jelenti, hogy "Isten Jézus Krisztus igazságát a megtértnek tulajdonítja, aki felszabadul a végső kárhoztató ítélet, a bűn és a bűntudat érzése alól, és hiszi, hogy Jézus Krisztus által örök életet nyert." (Idézet egy, az árrendszerváltozás környékén megerősödött gyülekezet honlapjáról.)

Nos, Keresztelő János egyértelműen a - ma így mondanánk - szociális gondolkodásmódra buzdította hallgatóit. Különösképpen azokat, akik megkeresztelkedtek nála, eképpen szólva hozzájuk: "Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék." Konfirmandusaim, gimnazista diákjaim gyakran teszik fel a kérdést: "Kinél, melyik vallásban, egyházban van az igazság?" Erre szoktam válaszolni: "Ahol túl sok szó esik az "ÉN"-ről, abban biztos nem!" Ebben az individualista huszadik században élők fejébe sajnos sikerrel "beleverték" azt a konzum-ideológiát, aminek a lényege, hogy a legfőbb érték a fogyasztás, az, amit az "ÉN" valóban birtokolhat.

Így alakult át a társadalom szép lassan azzá, amivé. Az emberek már nem közösségben, hanem egyéni érdekben gondolkodnak; a másik ember már nem szövetséges, hanem vetélytárs, hiszen lassan harcolni kell a munkahelyekért is... Amikor persze tengelytörést szenved a gazdaság szekere, amikor kezelhetetlenné válnak a szociális konfliktusok, akkor derül ki (újra!), hogy a megoldás a közösségi gondolkodás! Ebben a kelet-közép-európai valóságban persze a "közösség" szónak fanyar mellékíze is van, hiszen sokan még a "kolhozra" a szovjet-szocializmusra gondolnak...

Aki tehát megtért, az az ember Isten közelébe került. Ahol Istent naponta érzik, ott naponta valóság a kegyelem, ott kézzelfoghatóak a gyümölcsök, s láthatóak a szolgálat különféle formáiban: iskolákban, szeretetotthokban, segélyszervezetekben. Ahol az "ÉN" a fontos, ott hangsúlyt kap az élmény, a csillogás, a látvány, s érdekes módon a szociális gondolkodás háttérbe szorul.

Prüszkölni lehet az ún. történelmi egyházakra, de érdemes azon elgondolkodni, hogy melyik mit "tett lett le" a közösség asztalára, s milyen áldozatot hozott nemzetért, hazáért... Mert legvégül nem az fog számítani, hogy kik milyen hangosan "Uram! Uram!"-oztak, hanem hogy mennyire teljesítették a Mennyei Atya akaratát.

Feltétlen engedelmesség... a hadseregben alapszabály! Élve vagy halva, de a parancsot teljesíteni kell! Ez persze mindig a bunkerben ülő tábornokok igazsága, akik sivatagi hőségben ájuldoznak vagy félig belefagyva a sárba vacognak, azok másképpen látják a parancsokat. (Ha hazáját, családját védelmezi a katona, akkor emberfeletti megpróbáltatásokat is kibír, de ha az önkényes hatalom érdekében folyik el a vére, akkor az engedelmesség szónak van más vonatkozása is. Engedelmeskedem, mert... besoroztak vagy azért, mert pénzt kapok érte.)

De miféle engedelmességre buzdítja Pál apostol a fillippi gyülekezetet? Tényleg mindent vonakodás nélkül meg kell tenni? (Elvégre "minden hatalom Istentől van" - ahogyan a Mester mondja.) Ha megnézzük a szövegkörnyezetet, akkor rögtön kiderül, hogy mindent meg kell tennünk - az üdvösségünkért! A teljes élet nem abból fakad, hogy gondolkodás nélkül teljesítjük a felsőbbség akaratát, hanem abból, hogy a Legfelső Hatalomnak (Istennek) engedelmeskedünk. Ő pedig azt akarja, hogy minden ember Hozzá térjen, s hogy mindenki felismerje: sorsunk boldogsága csak attól függ - János után szabadon -, hogy Istenben vagyunk-e, s Ő mibennünk lakozik vagy sem?

Ha életünk istenes - ragyogunk. Ha nem, akkor belesötétülünk a világba, s úgy élünk, ahogyan tulajdonképpen sosem akartunk...

Életünk legszebb pillanatai azok, amikor igazi találkozások jönnek létre generációk között... Amikor egy hullámhosszra tud kerülni apa és fia, anya és lánya, amikor az idősebb, s tapasztaltabb őszintén megosztja gondolatait a fiatalabbal. Mindez nemcsak a családban történhet, hiszen létrejöhet ez a tartalmas találkozás tanár és diák, vagy idősebb kolléga és a kezdő munkatárs között is. Ilyen beszélgetésekben aztán lehullanak a leplek, s az egyik lélek a másiknak elmondhatja/megvallhatja egzisztenciális küzdelmeit, hogyan gondolkodik és érez világról, emberről s természetesen Istenről is.

A bölcs ember attól bölcs, hogy megtanulta: Mindenhol, s mindenkor Istené a dicsőség, hiszen Tőle indul ki az élet, Ő az, aki azt fenntartja, s Ő az, aki egyszer majd magához is hívja ebből a földi "árnyékvilágból". (Árnyékvilág azért, mert az ember bűnei eltakarják a JóIsten szeretetnapocskáját.) A bölcs azt is tudja, hogy a világot kormányzó Istené a bosszúállás, Ő az, aki "megfizet mindenkinek cselekedetei szerint", s ezt az isteni igazságszolgáltatást nem akadályozhatja meg semmi és senki.

Isten "legfőbb tulajdonsága" mégsem az, hogy világába beleteremtette az ok és okozat örök törvényszerűségét, mely biztosítéka az igazságosságnak, hanem az, hogy szeretetének legfőbb jeleként kinyilatkoztatja önmagát. A véges teremtményi ember számára elérhetetlen Szentségét kegyelemből megismerhetővé tette: a világ teremtett csodáinak vizsgálata révén, a történelem különös mozgásában, s nem utolsó sorban az ember lelkiismeretében. Mindezeken túl kinyilatkoztatja magát a szentségekben és az Igében...

Értelmesen eltölteni azt a néhány évtizednyi földi életet eléggé komoly kihívás - minden ember számára. Értelmet ugyanis nem adhat csak a munka, csak a társ, csak a gyermek. Értelmet csak az adhat, aminek nincs kizárólagossága! Isten nem kizárólagosságot, hanem elsődlegességet kíván: Ő legyen az első, s minden utána következhet... mert ha Ő (a Szeretet) az első, utána már bármi és bárki következhet, az Isten elsődlegessége garancia a helyes sorrendre...

"Az igehirdető, ha tisztességgel végzi szolgálatát - ha akarja, ha nem -, a JóIsten dicsőségének fényéből néhány nyaláb őreá is esik..." - mondta egykoron egyik professzorom. De azt is hozzátette: "Ennek elhordozását csak őszinte alázattal, s nem alázatoskodással lehet. Föl akarta ezzel hívni a figyelmet arra, ami sajnos sok igehirdető kísértése, hogy az igehirdetés sikere nem a prédikátor kvalitásától függ - igaz ez egyfajta előfeltétel, de az eredményességet egyedül Isten garantálhatja. Mivel az igehirdetők is emberek, s nem húsz centivel a föld felett lebegő szentek, ezért akadnak közöttük olyanok, akik versengenek, féltékenyek, s irigyek szolga-társuk eredményeire...

Pál helyzete nyilvánvaló: börtönben (házi őrizetben?) tölti "drága" idejét, pedig igen nagy örömmel prédikálna, tanítaná Krisztus terjedő egyházának első zsengéit. Pál látja-e rosszul, hogy mások örülnének fogságának vagy valójában úgy is volt - nem tudjuk. De ahogyan egy Keresztelő János is ("Akinél nincs nagyobb az emberek között" - mondta Jézus), aki az Isten Fiára mutató "kiáltó hangja a pusztának" börtönbe kerülve, rácsok mögött elbizonytalanodik, s ezt kérdezi Jézustól: "Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?"... ugyanúgy Pál is elbizonytalanodhatott és tévedhetett saját helyzetének megítélésében... Az bizonyos - s erről is tudósít az egyháztörténelem, sőt az Újszövetség is -, hogy sokan érdekből hirdették a Krisztust vagy lettek Krisztus-követők.

Pál isteni távlatokat lát, azokban gondolkodik, ezért írja: "De mit számít ez?" Csak Krisztust hirdessék!" A "bármi módon" pedig azt jelenti: a szeretet legkülönfélébb eszközeinek segítségével. Amikor ugyanis "tűzzel-vassal" hirdették az Isten országát - máglyára küldve a másképpen gondolkodókat -, annak a "krisztushirdetésnek" semmi köze nem volt az Emberfia-Krisztushoz! Aki azonban a szeretet találékonyságában utat talál a másik ember szívéhez, hogy abba beleszórhassa az evangélium istenadta magocskáit, az megérti amit Pál így mond Károli Gáspár fordításában: "Akár színből, akár szívből"... csak hirdettessék az evangélium.

Az igehirdető öröme mindig az, hogy a Krisztus szeretetébe gyökeredző életeken keresztül munkálkodik Isten Szentlelke, s ezáltal jobbul a világ. Jóllehet bizonyos történelmi események sodrásában-vonzásában olykor alig látjuk a fejlődést, de jól tudjuk: Isten malmai ugyan lassan őrölnek -, de biztosan...

Semmi sem a miénk ebben a földi életben, hiszen mindent csak ideiglenes használatra, kölcsönbe kaptunk, mégis úgy gyűjtögetünk, s ragaszkodunk megszerzett dolgainkhoz, mintha azok örökké a mienk maradna... Úgy látszik, soha el nem múló emberi alaptulajdonság ez, hogy amit birtokol az ember, avval rendre, egész életén át hivalkodik. Piros labda, háromkerekű bicikli, nagy-autó, nagy-ház, nagy-befolyás, amit elér/megkap/megszerez az ember, arra különösen büszke. Hacsak büszke lenne, de rátarti is! Örökösen méricskél, kinek miből, mennyije van, s hogy éppen aktuálisan a jóléti szamárlétra melyik fokán áll ő maga - s miért csak ott, s nem följebb. Ebbe a versengésbe beleszédült jóléti modern ember aztán idővel azon veszi észre magát, hogy már nem is tekint hátra, csak fölfelé, s ahogyan a rákos sejt sem tudja osztódásának határát, úgy az ilyen ember is határtalanná válik bírvágyában... sőt még azt is gondolja, hogy ő a törvény fölött áll, neki lehet azt tenni, ami másnak tilos. (Nem kell világgá menni, elég körülnézni, s felismerni az ún. rendszerváltás köztünk élő szerencselovagjait!)

Egy bizonyos: A tanítványok sem szentek! (Még nem nem azok, még nem itták ki a mártíromság keserű poharát.) Olyanok, mint majd minden ember: vitatkoznak, ki tudja, talán még egy kicsit veszekedtek is, hogy ki nagyobb közöttük? Ki érdemli meg a főhelyet Jézus mellett? ...S amikor Jézus belép, gyaníthatóan nemcsak elcsendesedtek, de arcuk is elszomorodott. Mert ha a Mester ott van a közelben, akkor minden olyan egyszerűvé válik, minden olyan világos, s akkor rögtön tudják - s tudjuk mi is -, hogy mi a jó, s helyes, s mi az ami nem illik, sőt Isten országával összegyeztethetetlen. Nyilvánvalóvá lett: Mesterük háromévi tanítás után nem ezt várta tanítványaitól! Lám, az együtt átélt csodák sorozatai sem fordították át életüket úgy, hogy háttérbe tudták volna tenni "egójukat"! Hiába az Isten hatalma, az ember szabadsága itt a Földön sokkal nagyobb! Az egyéni érdekek rendre léket ütnek a közösség hajóján, s csak idő kérdése, mikor süllyed el az a hajó...

Jézus azonban cselekszik. A Mester, az ÚR, szolgál. Megdöbbent tanítványi tekintetek között siklik a csodatevő kéz a nap porát lemossa a remegő lábakról... S lám, a szolgáló, nem a kiszolgáló(!) lelkület - mint mindig, most is - tekintélyt, s értéket teremt. Mert érték a látás, a meg-, s a belátás képessége. A tanítványok nemcsak felismerik, de szívükbe vésik egyszer s mindenkorra, mit jelent "nagynak" lenni.

Kedvenc tanárom mondogatta volt, ha valaki összefirkálta az iskolapadot: "A nagynevű nemes embereknek mások állítanak emlékművet, a névtelen hitvány kicsik meg maguknak csinálnak!" Jézus közelében pedig mindig kiderül mire hivatott az ember: nem arra, hogy paródiája legyen a teremtettségnek, hanem arra, hogy a neki rendelt méltóságban naponta kiábrázolódjék az istenképűsége...

Viharban gyertyával világítani - kudarcra ítélt vállalkozás... A lángocska akkor világít bele a sötét éjszakába, ha védelmet kap, s nincs ez másképpen a mi életünkben sem. Ha Isten óvó-védő keze körülvesz minket, akkor világítunk, szeretetünkkel még melegítünk is a közvetlen környezetünkben, sőt, ha egy-egy szellő meglibbenti életünk lángját, akkor titokzatosan, de megnyilvánul az Isten kegyelme is. Ha Istennel "perben állunk", elégedetlenkedünk, panaszkodunk az apró-cseprő kellemetlenségek miatt, esetleg tragédiának beállítva azt, akkor Isten leveszi egy időre óvó kezét rólunk, s úgy járunk, mint Izráél népe a pusztában - jönnek a mérgeskígyók... S ez nem büntetés, hanem törvénye a világnak. A büntetés az, hogy Isten leveszi a kezét rólunk! Sokan gondolják - "Vegye is le, s ne korlátozzon!"

Isten azonban türelmes, s bár hamar "kiérdemeljük", hogy kiessünk a kegyelméből, Isten hosszú tűrésének köszönhetően később "realizálódnak" bűneink következményei. Isten viszonya az emberhez mindig szeretetteljes, de éppen ezért nem nélkülözi a tiltást, s olykor a fenyítést sem. Nem engedi, hogy tönkretegyük azt, ami a legdrágább: az Életet. Ha gonoszságunkban mégis élet-elleneseknek bizonyulunk - akkor annak komoly következménye van: ezt a Biblia kárhozatnak nevezi. A kárhoztatás pedig már itt a földi életben elkezdődik, amikor lelkiismeret-furdalása van az embernek... a lélek többnyire magunk-ütötte sebeit ugyanis csak az Isten képes begyógyítani.

Isten büntet. Harmad- és negyedízig. Rabbinikus irodalomban gyakran fordítják e szót - büntet - így: meglátogat. Isten tehát "meglátogatja" a bűnök miatt az utódokat, három-négy generáción át, azaz emlékeztet. Ha az emlékeztetés dühöt, agresszivitást vált ki, akkor az bizony kárhozatos, ha Istennek ez a rejtelmes látogatása a megbocsájtást, a javulást-javítást táplálja-szolgálja, akkor az üdvös lesz. Ezért ÚR az ÚR...

A Mester arra tanít minket: "Aki kardot fog, az kard által vész el!" - azaz, az erőszak erőszakot szül... Erkölcsi lejtőn csúszó világunkban, amikor az erőszak polcokról levehető árucikké vált (lásd erőszakos játékok, filmek, szexuális abberációkat kiszolgáló "szórakoztatóipar") akkor különösen is elgondolkodtató a zsoltárírónak ez a sóhajos óhaja: "Ne engedd, Uram, hogy erőszakoskodjanak az emberek!"

Az erőszak - mint minden jónak és rossznak - a gyökere a családba nyúlik vissza. A gyerekkori bántalmazások, a gyerekkorban elszenvedett szexuális zaklatások (Nem is gondoljuk, hogy milyen sok a közöttünk élő lelkileg sérült embertársunk, a statisztika szerint Magyarországon minden negyedik nő kisgyermekkként szexuális zaklatásnak volt kitéve!) az alkoholizmus, ami melegágya az erőszaknak, nemkülönben az igazságtalan társadalmi berendezkedés, a rossz törvények, melyek legalizálják, hogy egyik ember a másiknak rabszolgájává válhasson, mind-mind részese annak, hogy olyan a világ, amilyen. Ennek köszönhető, hogy mindig akadnak olyan emberek, akik gondolkodás nélkül a békés tömegbe lőnek és lövetnek, s nem lehet mentség, hogy "Parancsra tettem!" s nem adhat kibúvót az sem, hogy "De az csak gumilövedék volt!"...

Sokszor szeretné az ultrakegyes, vallásos ember a bűn okát a Sátánra hárítani. Pedig nem a Sátán végzi el a "piszkos munkát" -, hanem mindig az ember. A Sátán ördögi , s eleddig sikeres akciója mindig az volt, hogy elhitette az emberrel, Isten nyugodtan nélkülözhető hatalom a világban, hiszen az ember tudja, hogy mi a jó... Az eredményt láthatjuk, hova aljasul az ember Isten nélkül! Isten-tudat nélkül valójában nincs is igazi etika, csak egy törékeny, igen sebezhető, írt iratlan törvényekben, szokásokban megnyilvánuló idea-rendszer.

Ezért fordul a zsoltáros Istenhez, mert tudja, hogy a megoldás maga az Isten. Ez a fohász évezredekkel korábbra nyúlik vissza, de semmit nem veszített aktualitásából. Ma is Isten az, Aki egyedül képes megszabadítani az embert bűne (istentelenség) kötözöttségéből, Ő az, aki békességet teremthet népek, nemzetek között, s mindenekelőtt minden ember szívében...

Igazságos világ sosem volt, s talán sosem lesz... legalábbis itt a Földön. A 21. században is ezrével zárnak rács mögé embereket igaztalanul, többnyire politikai okok miatt. A börtönviszonyokról időnként tudósításokat hallhatunk-láthatunk, amikor is a fogvatartottak fellázadnak az embertelen körülmények miatt. Legutóbb Franciaországban volt egy tiltakozó-hullám, érdekes módon ezt nem a rabok, hanem őrzőik(!) szervezték. A börtönökből nem engedik ki az oda bezártakat, itt Franciaországban a börtönökbe nem engedték be az elítélteket... A börtönélet nyomorúságait azok ismerik igazán, akik azt naponta tapasztalják: fegyencek és foglárok. (A büntetésvégrehajtás pokolbéli bugyraiból "beszámolókat", aki akar, az bőven találhat a világhálón.)

Az ún. szabad élet sem mentes a rácsoktól. Hiába a mobilis szabadság, aki szabad, annak sem szabad mindenhová bemennie. Rácsos kapuk, őrző-védő szolgálat - nevezhetjük nyugodtan magánhadseregnek is - , beléptető kódos ajtók jelzik a szabadságunk határait. Ugyanakkor vannak láthatatlan rácsok is, amiken keresztül nézegetjük egymást. Ez lehet a szociális háttér különbözőségéből adódó, lehet az intellektuális szintek miatti, s lehet az előítéletekből fakadó is. MIndezeken túl - s talán ez a legelkeserítőbb -, olyan rácsok is vannak, melyeket mi magunk kovácsolunk életünk köré azáltal, hogy ragaszkodunk bűneinkhez, nem vagyunk hajlandóak megváltoztatni életünket. Mindannyiunkban ott van az önzés, a kényelem, olykor a lustaság készsége, ami ellen naponként küzdenünk kell.

A krisztuskövető ember naponként megvallja (mert felismerte!), hogy ezeket a láthatatlan rácsokat önerőből képtelen szétfeszíteni, kell hozzá a Legfelső Erő. Éppen ezért nem kínlódik/nyűglődik olyasmivel, aminek megoldásához a "fedezetet" nem az ő korlátozott teremtményi lehetőségei adják. Ezáltal viszont felszabadul, s időben, erőben olyan dolgokért tud áldozatot hozni, melyeknek eredményessége csakis rajta múlik. Az idő ugyanis Isten kegyelmi ajándéka...

Még mielőtt féreértenénk az apostol szavait, s spekulatív gondolatok támadnának bennünk, mit is kell értenünk e fogalom "krisztusi indulat" alatt olvassuk el mai napra kijelölt igemondatunk második részét...

Így mindjárt nyilvánvaló, hogy mi is az a krisztusi lelkület! Az ember, ha hatalmat kap - könnyen deformálódik, ha előnyhöz jut, azt kihasználja, s igyekszik megtartani. Az ember, ha "pozícióba jut", akkor hamar elhiszi, hogy azért került oda, "mert megérdemli" s mert egyelőre ő a legalkalmasabb arra. Sokan törik kezüket-lábukat, azaz áldozzák fel magánéletüket, tagadják meg barátaikat, szereznek ellenségeket, csakhogy miniszteri bársonyszékbe kerülhessenek, de mindeközben elfelejtik azt, hogy a latini "minister" szó szolgát jelent... S akkor a miniszterek minisztere, vagyis a miniszterelnök a szolgák szolgája! Ha nem így lenne, akkor pontosan az történik, amit az ige mond: zsákmánynak tekintette azt, amit azért kapott, hogy a közt, azaz az embert szolgálja. Sajnos ez a hamis látásmód nemcsak a minisztereket és miniszterelnököket kísérti, ez megtalálható mindazok lelkében, akik az önérvényesítést teszik meg életcéljuknak. Az ilyen értéklátású ember engedelmeskedik mindaddig, amíg érdeke fűződik hozzá, s abban a pillanatban köpönyeget forgat, amint felfedezni véli érdekeinek elvesztését.

Krisztus hatalma egészen más. Az ő hatalma önfeláldozó, sőt halálig menő. Vállalni a halált, a megsemmisülést a másikért a szeretet legnagyobb jele. Aki Isten szeretethatalmának erőterébe kerül, az nem tud másként tenni, minthogy engedelmeskedik ennek az isteni erőnek, mert jól tudja, hogy ennél magasztosabb, tartalmasabb, kiteljesítőbb nincs ezen a világon. Lehet, hogy valakinek a mártíromságot készítette el az Isten, a másiknak az élethossziglani szolgálatot, a harmadiknak az édesanyai hivatást. Áldozatot hozni, azt jelenti boldogságot munkálni: Magamban, s másokban. Világítani, elégni, mint a gyertya, embervoltunk kiteljesedésének életprogramja. Krisztus áldozata nemcsak az Isten szeretetének embervilágban kiteljesedett valósága, de egyben lehetőség is arra, hogy eljussunk oda, ahová egész földi életünkön át kívánkozunk...

A felebaráti szeretet az egyenlők közti szeretet, a probléma csak az, hogy egyenlőkként sem vagyunk mindig egyenlő helyzetben. Emberek lévén - mindnyájan segítségre szorulunk, ma én, holnap te. De ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az egyik ember tehetetlen, a másik meg életerős. A tehetetlenség múlandó állapot; az viszont állandó és közös képességünk, hogy felkeljünk és megálljunk a saját lábunkon.

Mégis, a felebaráti szeretet azzal kezdődik, hogy szeretjük a tehetetleneket, szeretjük a szegényeket és az idegeneket. A felebaráti szeretet ugyanis minden emberi lény szeretete, s az a jellegzetessége, hogy senki sincsen kirekesztve belőle. Ha kifejlődött bennem a szeretet képessége, akkor nem tudom nem szeretni a felebarátaimat. A felebaráti szeretetben megvalósul a minden emberrel való egyesülés, az emberi szolidaritás, az emberi eggyé válás élménye. A felebaráti szeretet azon az élményen alapul, hogy mindnyájan egyek vagyunk. A tehetség-, intelligencia- és tudásbeli különbségek elhanyagolhatók a minden ember számára közös emberi lényeg azonosságához képest. Hogy ezt az élményt átélhessük; a felszíntől a lényegig kell hatolnunk.

Ha ez sikerül, következik a "szeretni-tudás" következő "fokozata": az ellenség szeretete. Az ószövetség-korabeli törvény igen ember-szerű: "Szeresd felebarátodat, s gyűlöld ellenségedet!" (Azért jegyezzük meg: a "Gyűlöld ellenségedet!" eredetileg nem volt bennne az Ószövetségben ezt a legújabb kutatások alapján az esszénusok hangoztatták és így vált közkeletűvé a Krisztus-korabeli időkben.) Tény, hogy az ellenséget szeretni nemhogy igen nehéz vállalkozás, de bizonyos körülmények között egyszerűen lehetetlen. Az, hogy Jézus mégis erre buzdít, annak elsődleges oka a kiegyenlítődés. Kiegyenlítődés (értsd: megbocsájtás) nélkül nincs harmónia, enélkül nem kerek a világ, nem lehet teljes az élet. Aki képes megbocsájtani az ellenségének, az ebben az aktusban önmaga lelkének nyugalmát leli meg. Nemcsak azért, mert "Istené a bosszúállás, s Ő az, aki mindenért megfizet", de azért is, mert olyan lelki régiókba kerül, olyan magasságokból szemlélheti a világ nyüzsgését, ami kevesek kiváltsága.

Jót tenni azzal, aki nekünk rosszat akar, nem könnyű, de nem lehetetlen dolog. Aki Krisztusban megértett valami keveset a megváltás titkából, annak sem egyszerű, de a Szentlélek kegyelmi munkája által olykor-olykor képessé válik megtenni azt, ami ellen egyébként sok-sok idegszála tiltakozik. Aki ezt a krisztusi magatartást tanúsítja, az a hétköznapok szentjévé válhat, azaz megnyilvánul rajta, hogy Ő Istené...

Manapság, amikor hihetetlenül bonyolult módon "összedrótozott" világban élünk, s az információáramlás nagyságrendekkel növekvő mértékéről tudósít a média, amikor egyre nehezebb kihalászni a negatív információ tengeréből az építő pozitívakat, amikor terjed a kommunikációs analfabétizmus, s erősödik - egyelőre még csak a verbális - intolerencia, akkor különösen nehéz bármit is mondani a vertikális, azaz az Isten és ember közötti kommunikációról. Amit azonban az ember nagyon bonyolultnak tart, Isten számára végtelenül egyszerű, ezért Nála a lehetetlen is lehetséges....

A szenvedő Jób Istennel "beszélgetett". Fontos többször átmosni lelkünket a régi tapasztalással: Isten nemcsak szavakban üzen, de színekben, formákban, érzésekben, lelkünk mélyébe belekódolt ős-szimbólumokon keresztül is. Aki vissza-talált/tért Teremtőjéhez, azt nem terheli többé a bűn aroganciájából fakadó folyamatosan jelenlevő, iszonyatosan nagy dekódolási hibaszázalék, az egyszerű szavakban is, az újrafelfedezett Istenre-utaltság paradicsomi ősmintájára ráhangolódva érti, tudja mit akar az ő Teremtője: semmi mást, csak azt, hogy szeressen. (Szeress, és tégy amit akarsz! - Augustinus) Szeresse az ember felebarátját, Istenét, s természetesen önmagát is, mert aki nem tudja szeretni önmagát, az gátjává válik Isten kiteljesedő akaratának önmagában.

Ennek az akaratnak a felismerése a csendben történik. Amikor már nem perlekedik a lélek az Istennel, amikor nem szórja a miérteket tűzhányóként a Magasságos Ég felé, hanem megnyugodva a bizonyosság által - hogy élete szünet nélkül az Isten tenyerében van -, az Örökkévaló kiteljesítő csöndjére csönddel válaszol...

Csak idő kérdése, mikor érnek be minket balgaságunk (életvezetési hibáink) következményei... Nincs menekvés. Hiába minden próbálkozás, gátépítés - hogy menstsük a menthetőt, mederben tartva az eseményeket -, egyszercsak átszakadnak életünk átázott védgátjai, s a felduzzasztott vizek (bűneink) sodrása a kiegyenlítődés örök törvénye szerint ott is tarol, ahol nem kellene. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak mi vagyunk/lehetünk ennyire balgák, aztán kiderül: a JóIsten elég egyenletesen, igaz változatos(!) formában osztotta szét ezt is teremtményei között. Aki bölcs, az tanul a más kárán, aki bolond az meg a sajátján sem - tartja a régi szólás. Milyen kár, hogy minden generációnak újra kell tanulnia bizonyos dolgokat! (Bizonyára egészen más lenne a világ, ha a fiak tanulnának az apák vétkeiből...)

Isten azonban - s ez az evangélium egyik üzenete - nem hagy minket olyannak, amilyenek vagyunk. Elfogad minket úgy ahogy vagyunk, bűneinkkel, balgaságainkkal együtt, de nem hagy minket ebben az állapotban; ki akar emelni ezek közül, át akar formálni minket, hogy alkalmassá váljunk Isten teremtettségbeli akaratának kegyelmi megélésére. Isten mindent lát, sőt előre lát (pro-video), s aki előre lát az gondoskodó. Mennyei Atyánk ilyen gondoskodó/gondviselő, s ez a mi reménységünk alapja, hogy ti. nem vagyunk egyedül, van Pártfogónk...

Az ÚRIsten tehát velünk van, s azt is látja, amit mi nem látunk vagy nem akarunk látni. Mi sokszor nem is a számonkéréstől tartunk, sokkal inkább vétkeink következményeitől félünk. Isten azonban nemcsak a rosszból tudja előhozni a jót, s fordítja még a hiányt is a javunkra, de megoldást kínál akkor is, amikor úgy gondoljuk, már nincs semmilyen alternatíva, mert összecsaptak a hullámok a fejünk fölött...

Az ajtó nem egyszerűen nyílászáró szerkezet - szakrális tárgy is egyben; világokat választ el: A hétköznapit az ünnepestől, a mozgó-szaladósat a nyugalmastól. Aki a "köpedékes-rágógumis-kutyaszaros" nagyvárosi utcákat járja, s belépve lakása ajtaján nem veszi le utcai cipőjét, sőt ágyán is bakancsában heverészik - annak otthona nincs, csak vacka és számára az ajtó nem jelent mást, csak egy primitív térhatároló elemet. Aki azonban tudja, hogy egy ajtó világokat választ el, annak az a néhány tíz négyzetméter - jobb eseteben -, az intimitás, a töltekezés, az erőgyűjtés helye. Akinek nincs otthona, az a világban sem találja meg a helyét - ezért is olyan sok a boldogtalan ember manapság. Találó a német IKEA-reklám-szlogen: "Wohnst du noch oder lebst du schon?" - azaz: "Még laksz vagy már élsz?" ...Persze az élet minőségét elsősorban nem a bútor, az épített környezet, hanem a szabadság, az emberi méltóság megélésének lehetősége adja.

Nekünk hívő embereknek a templomajtó nem egy átlagosnál nagyobb nyílászáró, hanem felkészítő pillanatos hely, ahol átfordul létünk, s egyszerre nagyobb hangsúlyt kap a lélek, mint a test. Aki (hittel) átlépi ezt az ajtót, az kilép a világból, s belép egy másik világba, amely a Teremtő és teremtmény találkozásának titokzatos helye. A templom szakrális terében elrejtve rádöbbenünk, hogy Isten átölel, nemcsak a templomban, de azon kívül is, akkor is, amikor mi azt nem tudatosítjuk.

Sokféle ajtón zörgetnek az emberek, olykor azt sem veszik észre, ha az ajtó nyitva van, olykor még a behívó hangot is elnyomja a önigazság dörömbölése. Csoda-e, hogy nagy a torlódás, a megnemértettség? A Mester keresésre, zörgetésre buzdít, mert Isten akarata az, hogy átjussunk "ebből" a világból "abba" a világba. Aki feladja a keresést, aki belefárad a kérésbe, az nem talál, s nem kapja meg azt, ami leginkább kell nekünk itt a földi életünkben: az Isten maga.

Belépve egy-egy ajtón sokszor ér minket meglepetés. Mást vártunk/gondultunk, s megint mást kaptunk/tapasztaltunk. Megértés helyett elutasítást, közösség helyett kirekesztő törvényeskedést. Van azonban egy ajtó (Krisztus) Akin keresztül be/átlépve helyünkre kerülünk, s életünk dolgai is helyükre kerülnek. Az ajtó küszöbén - igaz csak egy pillanatra -, de megragadható valóság a szakrális és profán élet egysége, s a Lélek ajándékaképpen munkálja bennünk azt a harmóniát, amire minden kereső vágyakozik...

Milyen édes kis képecske! Mint a mesében... Az élet azonban nem mese! Hány apa - csupa jószándékkal - próbálja felkészíteni gyermekét a jövő megpróbáltatásaira, amikor ilyen "delegációs" mondatokat ismételget: "Édes fiam, édes lányom, az élet nem habostorta!" (Egyébként tényleg nem az, de ha értelmes munkát végezhetünk, melynek eredményét nem mások, hanem mi magunk, s "mieink" élvezhetik akkor a puha kenyérnek, a kalácsnak és a bornak áldásosan édes az íze...)

"Menjetek!" - nemcsak a Mester felszólítása ez. Abban a pillanatban, hogy megfogantunk, elindultunk a lét buktatókkal teli útján - a Cél felé. A cél pedig nem az "Egónk" mindenáron való kiteljesítése, ez csak eszköz, hogy odaérjünk Ahhoz, Aki elindított minket vándorutunkon. Aki nem engedelmeskedik folyamatosan ennek a "Menjetek/haladjatok!"-parancsnak, az nem jut el a Célba! Földi vándorutunkon számtalan mélységes völgy és egekig érő hegy állja utunkat. Még jó hogy egyszer lent, s egyszer fent vagyunk, mert így legalább rálátásunk van másokra is, akik éppen előttünk vagy mögöttünk járnak-kelnek. Ilyenkor kiderül: ők sem kerülhették ki a nehézségeket, azaz: nincs ember, akinek könnyű lenne a sorsa földi vándorútján.

Az élet farkas-törvényei sokszor elkeserítenek minket, nemegyszer feladnánk a reménytelennek tűnő küzdelmet, ha nem tudnánk, hogy van nekünk Pásztorunk, Aki gondot visel ránk. A Pásztorral jobb! 70-80 esztendőnyi életünket magányos farkasként végigküzdeni ugyan lehet, de az egyik legnagyobb fájdalom. Az ÚRIsten ugyanis mindannyiunkat közösségbe (nyájba) teremtett, s a (kis)közösség biztonságában élni megintcsak jó dolog... Ha mindig mi magunknak kell hogy őrködnünk életünk felett, akkor idővel el-, s kifáradunk, hiszen nem vagyunk acélból, törékeny emberek vagyunk! Szükségünk van pihenésre, szükségünk van arra, hogy életünknek nyugalma legyen a Pásztor vezetése alatt...

Jézus a bojtárait kiküldi a világba, pedig jól tudja, hogy számtalan veszély leselkedik az övéire. Aki a békesség követeként járja a világot, annak fel kell készülnie arra, hogy békétlenségben is lesz része bőven, mert ami egyik oldalról nézve az igazság, az a másik oldalról nézve valaki számára elmarasztalás. Akadnak bőven, akik nagy örömmel indultak el minden keresztények (krisztuskövetők)útján, aztán idővel mégis meg-, s félreálltak. Nemcsak kiugrott papok, félresiklott-életű lelkészek, kificamodott életű prédikátorok jelzik jobbról-balról a vándorutat... Igen sokan vannak - úgy a háromnegyedrész! -, akik hallották, megismerték az evangéliumot, de gyümölcsöt mégsem termett az életünk. Létük meddő volt, pedig az Isten őket sem arra teremtette és hívta el, hogy életük fája csak nagy árnyékot vessen, hanem hogy gyümölcsöt teremjen: harmincszorosat, hatvanszorosat, szászszorosat.

Többszörözni erőnket mi magunk nem tudjuk - ez a keresztények tapasztalati tudása. Isten az, Aki véghezviszi a csodát, s a bennünk lévő gyönge akarást életet szolgáló erővé növeli - ha ezt imádságos lelkülettel kérjük. Mert Isten a szelídség Istene is, talán éppen ezért kívánja, hogy ne akcióhős-farkasok, hanem békességben dícséretet bégető bárányok legyünk...

Mi az érték? Nemde az, amiért az ember képes áldozatot hozni? Amiért képesek vagyunk (szabad)időnket is feláldozni! Sokan vannak, akik hosszú éveket, évtizedeket áldoznak fel egy terv, egy elképzelés, egy "projekt" megvalósítására - pedig az a terv "ördögi", mert nem az építést-szépítést, hanem a rombolást szolgálja... A kereskedők azt mondják, amiből kevés van, annak van mindig jó ára, tehát az az az értékes, jóllehet aan, aminek nincs ára - egyelőre -, sok is van belőle, s mégis nagyon értékes: ilyen például a levegő. Ha nincs levegőnk, életünk sincs...

Mi az értékes? "Hát az arany!" - gondolják sokan. Imbolygó gazdasági helyzetben igen sokan aranyba fektetik vagyonkájukat, merthogy az arany időtálló - s valóban, nem emészti meg még a roszda sem! Az arany azonban csak addig érték, amíg a másik ember elhiszi, hogy az aranynál nincs értékesebb dolog a világon... A történelem folyamán - sajnos nem egyszer, nem kétszer, gyaníthatóan nem is utoljára - nemzet nemzet ellen fordult, nép rontott rá másik népre, magát "civilizáltnak" titulált kultúra gyűrt maga alá másik civilizációt... csak azért, hogy megszerezze a másik nép "aranyát".

Sajnos ma sincs ez másképpen, aranylázban ég a ma embere is! Modern világunkban "aranyat ér" az információ, a nyersanyagok, a média-befolyás stb... sőt, azt is hallhatjuk, hogy a tudás aranyat ér. (Talán éppen ezért egyre drágább a tudás megszerzése... Vannak, akik komolyan úgy gondolják, hogy a tudás éppen ezért nem is mindenkié, csak a kiváltságosoké - ti. akik meg tudják fizetni.)

Márpedig a tudás, a zene - ahogyan a levegő is -, mindenkié! Ha ezt nem értik meg a hatalmasok, a vezetőink itthon, s a világban, akkor egy olyan világ-rakást "építünk", amiben lesznek tudás-arisztrokráciához tartozó kiváltságos kevesek és tudatlanságban sínylődő "proletárok" százmilliói... S ez bizony nem jó...

Mi tehát az értékes? Nem az ezüst, nem s nem az arany! Nem a "csinálmányaink"... Az az értékes, amit csak az Isten adhat: az Élet. Mindaz tehát, ami az életet szolgálja az az értékes! Így válhat értékké akár még az igehirdetés is, amely az örök életet szolgálja...

Jól mondjuk az úrvacsora előtti gyónó-imánkban, hogy bűn nemcsak a rossz elkövetése, de az is, amikor a "sok jót elmulasztottam"... Fájdalmunkat nemcsak megcselekedett rossz okozza, de a végbe nem vitt jó hiánya is komoly lelki gyötrődéseket okoz. A bűn - teológiai értelemben, hiszen a kívülállók számára teljesen "rendben van" velem minden, nem követtem el semmi jogszabályba ütközőt -, idővel maga után vonzza a büntetést is. Jól tudjuk, Isten nem ver bottal... azaz a büntetés elsősorban lelki síkon ér utól minket: elveszítjük önbizalmunkat, lelkiismeretfurdalásunk van, örömtelenné válik életünk, s ami korábban átlendített minket lelki holtpontjainkon, az egyszercsak gyötrő teherré válik. Talán még ki is mondjuk a zsoltárossal együtt: Bűneim büntetése utolért engem! Ilyen helyzetben kihez menekülhetnénk, ha nem Ahhoz, Akinek kezében van nemcsak az én parányi életem, Aki teremtette és kormányozza az elég világmindenséget? Hihetetlennek tűnik, hogy ennek az Erőnek gondja van az én "semmicske" életemre, de olyan hihetelen az Élet maga is, hogy létezünk, hogy vagyunk.

Ma - a hatályos magyar jogszabályok szerint - kampánycsend van. Nincs ez mindenütt így a világon, de itt errefelé nálunk ez lett a bevett szokás. Holnap ki-ki meggyőződése szerint szavaz, szavazatával a valamelyik pártos jobb jövő ígéretére voksol vagy egyszerűen a véleményt nyilvánít keresztjével. (Ha nem emgy el, persze az is egy vélemény - nemcsak a politikai életről, hanem magáról is...) Isten országában sosincs csend, ott mindig történik valami. Ahogyan nem szűnnek meg a fák lélegezni, ahogyan hemzsegnek/szaporodnak az élőlények ki tudja hány billiószor hány milliárdjai tengerekben és szárazföldeken - ugyanúgy Isten sem tart "szünetet" Ő életünk utolsó lélegzetvételéig - "kampányol" értünk. Próbál jobb útra téríteni, meggyőzni, hogy mindazt, amit eszelősen keresünk, azt az anyagvilágban nem, csak Őbenne lelhetjük meg.

Mi azonban nem hiszünk. Nem hiszünk Annak, Akitől az Élet származik. Azt gondoljuk, hogy csak az lehet a jó, amit mi magunk találtunk ki, s a végén kiderül, hogy mindaz, amire oly büszkék voltunk/vagyunk egész életünkben, csak gyenge részlegesen vagy egyáltalán nem működő utánzatai mindannak, amit Isten már jóelőre "elkészített az Őt szeretőknek"... A kegyelem az, hogy mindenféle elhajlásunk (bűnünk, vétkünk) ellenére Ő bölcsen visszacsalogat minket. Ez a procedúra olykor egy életen át tart, de az idő csak nekünk annyira fontos, hogy nem akarjuk azt megosztani még az Istennel sem...

Méltónak lenni... Mit jelent ez? Nos, ha olyan magatartartást tanúsít valaki, amely nem kifogásolható az adott helyzetben, s ez általában elvárható tőle... Nos, a krisztuskövetőkről sajnos jónéhányszor elmondható, nem éppen a jézusi intencióknak megfelelően viselkednek - lásd egyháztörténelem! Nemhogy nem csillan meg rajtuk Isten szeretetének fénye, de életvezetésükkel inkább megbotránkozást váltanak ki, mintsem jószándékú szimpátiát. Manapság is, ebben a tekintetben nemcsak egyszerű hívekről van szó, hanem - s legyek most önkritikus - olyanokról is, akik az egyházban hivatalt vállalnak, azaz egyházi személyek. Könnyű lenne más felekzetekre mutogatni, de ez nem lenne etikus - hiszen bőven akadnak gondok mindenkinek a maga (egy)háza táján - söprögessen az ember először a maga portáján! Nemde?

Az "evangéliumhoz méltóan viselkedni" mindenekelőtt azt jelenti: Istentől kapott talentumaink alapján vezetjük életünket. Ha egy talentumot kaptunk, akkor még egyet illik szereznünk hozzá, ha kettőt vagy többet, akkor azokat illik megdupláznunk. A kapott készségeket/lehetőségeket ha nem forgatjuk, hanem elássuk, az nemcsak az élettől való félelmünk jele, de a lustaságon túl a céltudatosság hiányát is jelzi. A jóhírhez méltóan élni azt is jelenti, hogy mindennapjainkat a keresztény derű határozza meg, még akkor is, ha körbevesz minket az elerőtlenítő világ számtalan csábítása, kísértése. A gonoszságot, az irígységet, mások reflexes rosszindulatát kikerülni csak részben tudjuk, megszüntetni azonban soha, életünk árnyékos kísérői azok létünk végéig! Ami azonban a szellemi/lelki sötétséget mindig remegéssel tölti el: az az evangéliumi életszemléletből fakadó derű: "Ha Isten velem, ki ellenem?"

Méltónak lenni az evangéliumhoz azt is jelenti, tudom kinek hiszek! Azaz nem emberekben reménykedek, hanem Istenben bízom, s Őrá építem egész életemet. Tudom, hogy Isten gondot visel rólam életem minden területén: rendel mellém segítő társakat (sőt Társat is!), megerősít kétkedéseim között és erőt ad, amikor betegség vagy halál lelekdermesztő hidege lefékezi életem lendületét. Métónak lenni azt jelenti tehát: méltósággal élem meg azt az életet, amit Istentől ajándékba kaptam...

Mi az oka ennek a nagy örömnek? ...Isten bizonyára nem számokban méri a boldogságot, sőt örömét sem százalékok határozzák meg, ahogyan ez nálunk embereknél általában lenni szokott! Mi a sikereinket számokban igyekszünk lemérni - pl. mekkora a fizetésünk, mit birtokolhatunk -, de Isten eredményessége nem függ a számoktól és számokban sem fejezhető ki. A kilencvenkilenchez persze kívánkozik az a hiányzó egy, de nem egyszerűen számtani "kerekségről" van itt szó...

Amikor Isten elhatározta, hogy embert készít a föld porából (Ádám=föld porából való), valami csodálatosat akart teremteni. Ez meg is történt, hiszen nincs csodálatosabb az "Isten képére, s hasonlatosságára teremtett" embernél! S jegyezzük meg gyorsan: Bizony nincs nyomorúságosabb annál, ha valaki elveszíti ezt az "istenképűségét".

Istenhez hasonló voltunk mércéje a szeretetünk. Minél inkább szeretünk, annál inkább tükröződik életünkben a soha meg nem látható, meg nem fogható Isten. Aki elkószál Isten nyájából (a Szentlélek-elhívta-, és őrizte közösségből), az nemcsak a közösség hiányát, de az egység, s ezen keresztül az Isten hiányát is alaposan megtapasztalja. A sok eltévedt/elszakadt bárány ebbéli hiánya miatt van telve félelmekkel, aggodalommal...

Az evangélium (a jó hír), hogy Isten mindenkinek "utánaered". Felfoghatatlan ez a teremtői szeretet, de számára az az egy is a "minden" - ahogyan, ha párkapcsolatban, később családban igazán szeretünk, akkor nem tudjuk elképzelni anélkül az egy nélkül (Őnélküle, mellénkrendelt társunk nélkül) a földi teljességet.

Isten minden embert méltóságra teremtett. (Méltatlan körülményeken ezért lenne kötelessége minden embernek változtatni!) Ha ezt Teremtőnktől kapott méltóságunkat elveszítjük, a legfontosabbat veszítjük el... De akármilyen helyzetbe is kerülünk, elkóborolunk, elszakadunk vagy elszakít minket a világ Mennyei Atyánktól - Számára soha nem vesztünk el. Ő számon tart mindenkit, még akkor is ha sokan nem is számolnak Ővele...

Vannak-e földibb, evilági dolgok, mint az evés és az ivás? Ha akarjuk, ha nem, ezektől függ az életünk, alapvetően meghatározzák egész életminőségünket. Nem csoda tehát, hogy Isten országáról is többnyire "földhözragadt" módon gondolkodunk, hiszen földi életünk bele van szőve a matériába. A Mester azonban figyelmeztet: "Az Isten országa nem evés és ivás!" Az valami egészen más... Olyasmi, "amit szem nem látott, s fül még nem hallott".

Elképzelni csak olyat tudunk, amit már láttunk, sőt álmaink mozaikképei is csak azokból az élményekből állnak össze, amelyeket már láttunk, hallottunk... Ezért nem mindegy, hogy milyen az a világ, ami körülöttünk van! Ezért nem mindegy, hogy milyen világból gyűjtik élményeiket gyermekeink... A II. világháború után fél Németország nem tudott nyugodtan aludni, államilag sürgették a gyógyszergyárakat, hogy állítsanak elő minél hatékonyabb alvást segítő gyógyszereket, mert az emberek tömegével aludtak el munkahelyeiken... Ma sincs ez másképp! Ha valaki nem tud aludni, akkor annak többnyire lelki okai vannak: "rágódunk" megoldatlan kérdéseinken, keressük azokat a válaszokat, melyek megnyugvást hoznak lelkünk számára. Gyaníthatóan társadalmi közéletünk nyomorúságának egy jelentős része is ebből fakad: sok-sok izgága önző ember olyan álmokat kerget ébren is, melyek igen távol vannak az Isten akaratától...

Akár ébren vagyunk, akár alszunk, vágyódásunk az Isten után nem szűnik meg, Isten vonzása olyan mint a gravitáció - nincs benne egy pillanatnyi szünet sem. Isten országa nem más, mint az Istennel való közösség, az Istenben való lét. Ez itt a születés és halál közötti néhány évtizedünkben mindig misztikus is (belül történik a lelkünkben) és mindig van megfogható valósága is, amikor felebarátainkkal együtt "történnek" a mindennapjaink. Az Isten országának reménységünk szerinti teljessége majd egykoron csakis az Istenben képzelhető el, ahogyan a földi életünk harmóniáját is csak az igazság, a békesség, s a (Paraklétosz/Pártfogó)Szentlélek-hozta megbocsájtó lelkülete biztosíthatja...

Minél többet ismerünk meg a világból, amelyben élünk, annál inkább igényeljük a hiteles, személyreszabott választ mindannyiunk legnagyobb kérdéseire: "Honnan jöttem? Miért vagyok ezen a világon?" s rövidke életünk végefelé még azt is tudni szeretnénk: Hová megyek ebből a világból, ha egyszer mennem kell?

A modern ember úgy hiszi, felnövekedett, mert eleddig soha nem látott tudományos-technikai eredményeket tudhat magának, jóllehet a 21. század elejére sem oldotta meg még részlegesen sem hosszútávú energia-gazdálkodási kérdését. A JóIsten napocskája hőmennyiségben másfél nap alatt annyit elszór Földünkön, mint amennyi szénhidrogént eleddig mindösszesen kibányásztak, s ami egyáltalán még fellelhető... Úgy látszik, amit a JóIsten nyilvánvalóan ad, azt soha nem akarja az ember elfogadni: napenergia, szélenergia, vízenergia, tengerhullám-energia, helyettük a veszélyeset, s károsat részesíti előnyben: pl. atomenergia!

Modern korunk modern embere "modernere-fegyelmezett" gyermeke azt hallja majd-mindenütt, hogy Isten nincs, hogy a világ egy nagy kontrállatlan durranásból állt elő, s aztán csak úgy magától kezdett összeállni a világmindenség csillagpora, s ennek eredményeként vagyunk mi, itt és most... Aztán ahogyan öregszünk, szép lassan kiderül az igazság: nemhogy a világ, de mi magunk sem fejlődünk, nem válunk egyre bonyolultabb organizmussá, sokkal inkább a kopás jellemez minket, sőt az emberiség genetikai állománya nemhogy javulna, de generációról generációra egyre inkább romlik. Mintha ez az egész evolúció-elmélet csak annak igazolását szolgálná, hogy az egyik embernek joga van a másikat legyőzni, kisemmizni, ellehetetleníteni, kizsákmányolni, akár megölni is - mert ugye többnyire erről szól az ember történelme!

Mértékadó valláspszichológiával foglalkozó felmérések egyértelműen megállapítják: az emberiség 95%-a(!) - így vagy úgy -, de vallásosnak vallja magát. Nyilvánvaló tehát, hogy nincsenek istenek csak sok-sok ember, aki úgy gondolja, hogy márpedig istenek vannak; nyilvánvaló, hogy nincs egy külön istenük a zsidóknak, egy másik istenük a keresztényeknek, s egy egészen más harmadik a mohamedánoknak. Az is nyilvánvaló tehát, hogy egyik vallás sem képes birtokolni a maga teljességében AZ Istent, ha mégis azt hirdeti, hogy csak az adott vallást követő ismeri/ismerheti AZ Istent, akkor ez arogánssá, agresszívvé, s destruktívvá teszi annak a vallásnak a követőjét...

Az istenek - ahogyan az emberek többnyire elképzelik - halhatatlanok. A keresztények emberré lett Istene (ez a kinyilatkoztatás lényege!) pedig meghal a keresztfán... De akkor ebben meg mi az isteni? Mindenekelőtt az abszurditás! Amennyire lehetetlen hogy éljük, s mégis élünk ugyanígy az Isten is - akit soha senki nem képes a maga teljességében elképzelni létezik, van. De az is abszurditás, hogy megromlott természetünk ellenére képesek vagyunk a jóra, s hogy hiszünk az önfeláldozó szeretet hatalmában.

Amióta létezik teológia (istenről szóló tanítás), azóta keresi az ember a fogalmakat, hogy minél jobban leírhassa, elmagyarázhassa, kicsoda is az Isten. Legvégül persze marad mindig a beismerés: nagy dadogás az egész, hiszen a legzseniálisabb megfogalmazás is szárnyaszegett, földhözragadt - mert emberi elképzelés csupán. Dániel próféta így fogalmazza meg: Senki nem foghatja le a kezét, és senki nem mondhatja neki: "Hé, Isten! Mit csinálsz?" Az evangélium minden ember számára az, hogy ez az Isten meg akarja fogni mindannyiunk kezét, s ezért kérdezi meg életünk minden egyes napján - mivel Ő Isten ezért szavak nélkül is fel tudja tenni a kérdést: Ember, hát te meg mit csinálsz?... Elfelejtetted, hogy istenképűségedben mire rendeltelek? Nem arra, hogy pusztíts és rombolj, hanem hogy egész életedben építs, és egész lényeddel éltess!