Életünk hasonlítható az eldobott kő ívéhez: A kő - ahogyan életünk is -, első felében büszkén tör a magasba, aztán - a második felében - ballisztikus pályán zuhan a föld felé. A zsoltáros bölcsessége igen figyelemre méltó, hiszen azt mondja ki, ami évezredes tapasztalás: az ember életének dele nem az 50. esztendő, hanem a 35(!) - jobb esetben a negyven. Manapság szokássá vált - főleg a diplomások körében -, hogy karrier után kezdik el a "fiatalok" a klasszikus családi életet. Harmincöt felett kezdik el azt, amihez legkésőbb a huszas éveik közepén/végén kellene hozzálátni... Érveket persze lehet pro és kontra felsorolni a modern életstílussal kapcsolatban, de az ősi bölcsességet senki nem ignorálhatja, hogy ti. "mindennnek rendelt ideje van".

A multi-cégeknél úgy látszik jobban ismerik a Bibliát, mint a hétköznapi életben, mert aki 35 felletiként jelentkezik munkára, azt jó alaposan megnézik... 35+35=70, azaz a harmincöt felettiek már a "kifutó modell"-kategóriába tartoznak, márpedig a Company-nak olyan (tapasztalatlan) friss munkaerőre van szüksége, akiket lehet még serkenti az ingyen-kávéval... Ja, hogy az életünk első felében testünk ellen elkövetett bűneinkért életünk második felében fizetünk meg - ez már a mi bajunk, nem a multi problémája!

Abban is igazat kell adnunk a zsoltárosnak, hogy életünk nagyobb része nemcsak fáradtságos, de hiábavalóság is. Olyan dolgokért küzdünk és áldozzuk fel értékes éveinket, amiket néhány év után megemészt a moly, s a rozsda, mert elhisszük, hogy az életminőségünket nem a Teremtőnkhöz való viszony, hanem a "dolgok" birtoklása határozza meg.

Az életünk mintegy villanás - hamar kialszik, s már ott is vagyunk a végén. Nem tudom melyik fájdalmasabb: az Isten számonkérése vagy magunk számadása? Beismerni magunknak, hogy nem úgy éltünk, ahogyan kellett volna... ez talán a legnagyobb ítélet. Belátni balgaságunkat: Körbevett minket Isten csodálatos világa, s mi ahelyett hogy ennek dícséretére szegődtünk volna, a saját nyomorult kis világunkra áldoztuk minden időnket, energiánkat. Isten számtalan találkozást készített el nekünk - másokkal és Önmagával -, mi pedig rendre azt mondtuk: "Most nem érek rá, most nagyon fontos dolgom van!" Mi lehet fontosabb, mint az Isten maga? Talán az, hogy "Majd én megmutatom!"? Mi lehet fontosabb feleségünknél, férjünknél, gyermekeinknél, családunknál, barátainknál, a ránkbízottaknál?

Kibúvót könnyen talál az ember: "Dolgoznom kell, meg kell csinálnom!" A hívő ember is dolgozik, elvégzi a feladatait, barátai vannak és családja - mindenezeken felül mégis jut ideje az Istenre is. A hívő ember ugyanis ismeri a titkot: a munkában is találkozhat Teremtőjével, sőt miközben keményen dolgozik, villanhatnak át lelkén a legnagyobb felismerései, s fogalmazódhat meg: mit is jelent istenképűen élni ebben a világban...

Dávid király - hogy élt-e vagy sem, vitatkozzanak rajta a történészek* - egy bizonyos a neki tulajdonított tanítókölteményben sok bölcsesség rejlik - lám, a régiek is beleláttak a lélek rejtelmeibe, s nemcsak a múlt század utolsó harmadában elismert pszichológia-tudomány nyitogatta először a lélek kapuit...

De miért is mondható boldognak az, akinek bűnét nem rója fel az ÚR? Sokan arra gondolnak, nyilván azért, mert az ÚRIsten nem "számoltatja el" Dávid királyt az elkövetett borzalmas bűnéért, s itt elsősorban nem a házasságtörésről van szó (gyaníthatóan Bethsabé is jól kifigyelte, hogy mikor szokott a király a kertjében sétálni...), hanem arról a gyilkosságról, amivel tetézte bűnét. Az már csak tovább dramitizálja ezt az ószövetségi csodálatos történetet, hogy "mindezt előre megfontoltan" sőt "különös kegyetlenséggel" (az ölés minősített esetei ezek!), hiszen az első sorban hadakozóknál semmiféle "harci etika" nem létezett, ott az volt a fontos, hogy a katonák halálukkal is minél tovább húzzák az időt, felkészülési időt hagyva az "elit" harci alakulatoknak. Nátán próféta később - amikor úgy tűnt, hogy már minden rendben, sőt a jogosság látszatával elvette a megözvegyült Bethsabét - igencsak "rápirít" Dávidra. A próféta példa-meséjében nyilvánvalóvá teszi az igazságtalanságot, amin mindenki felháborodik - így Dávid király is -, s a "Te vagy az, óh király!"-lelkiismeretébresztő mondattal a napnál is világosabbá válik: a legjobb, bizalmi emberét (Úriás Dávid testőrparancsnoka volt!) küldte a halálba csak azért, mert nem volt elég neki a sok felesége és számos ágyasa... Amit akkor és ott nem látott - mert a bűn mindig elvakít -, most kívülrő szemlélve teljesen nyilvánvaló számára is... Félre ne értsük Istent! Ő mindenkit "elszámoltat" a végén... Ez alól nem kivétel sem Dávid király, sem mi magunk, hiszen elszámolás nélkül nem is létezhetne felmentés.

A boldogság tehát nem abból fakad, hogy jóelőre tudom: "Úgyis megúszom az egészet!" A boldogság már itt és most azok lelkében lakozik, akiknek az ÚR nem rója fel bűnüket, azaz felmentetteknek tudják magukat. Isten előtt bűnös az, akire a körülmények különös együttállásai nemcsak rábizonyítják elkövetett gazságukat, de bűnösnek is érzik magukat. Isten (tisztasága, szépsége) közelében ugyanis nem lehet nem észrevenni saját tisztátalanságunkat, önző gondolatainkat és cselekedeteinket. Ha Istent egy kicsit is a közelünkbe - azaz szívünkbe - engedjük, akkor nyilvánvalóvá válik álnokságunk, önigazolást kereső makacsságunk. Isten közelében - Isten márpedig minden embert vonz, az más kérdés, hogy ki mennyire engedelmeskedik ennek a vonzásnak - lelkiismeretfurdalása van az embernek... Ez a lélek-tűz pedig olyan, ami nem oltható el semmivel. Luther Márton is azt mondja: "Hiába laksz te az emeleten, a pincébe zárt kutyád vonyítása mindig felhallatszik az emeletre!"

A lelkismeretet elaltathatja hatalom, pénz vagy szenvedélyek, de nem olthatja ki egyetlen emberi dolog vagy akarás sem. Lelkiismeretfurdalásunk azért van, mert Isten lelket teremtett belénk... S ha Istentől van a lelkiismeretfurdalás, akkor csakis Ő adhatja meg a lélek békességét is. Dávid békéje az isteni megbocsájtáson alapul, de azért az Isten sem "felejt", hiszen Dávid bármennyire is akart templomot építeni, azt csak Salamon király teheti meg.

Boldogan élni azt jelenti, megtalálni az Isten-adta méltóságunkat. Boldogan élni viszont csak akkor tudunk, ha nem kötöznek meg minket félelmek és aggodalmak, elkövetett bűnök és gyötrő mulasztások, mert Istenben megtaláltuk a szabadítást, s ebben a megtalált szabadságban neki szolgálunk életünk minden napján...

* A bibliai történetben Dávid mindössze egy parittyával és egy kővel felszerelkezve győzte le az óriás Góliátot. A fiatal pásztorfiú felülkerekedett a filiszteusok három méter magas, bárddal hadakozó "élő harcigépén". A történet a gyengéknek a hatalmasok feletti győzelmének szimbólumává vált, Dávidból pedig legenda lett, aki először mint harcos ér el sikereket, végül Izrael népének királya lesz. A mainzi egyetem történészei szerint azonban az egész csak kitaláció, ha Dávid egyáltalán létezett, önző uraság volt, aki egy jelentéktelen kis népen uralkodott.
- Évek óta kutatjuk a történelmi emlékeket, de semmilyen bizonyítékot nem találtunk arra, hogy Dávid király valós történelmi személy lett volna, sőt én magam még azt is kétségbe vonom, hogy a Dávid és Góliát közti harc egyáltalán megtörtént - nyilatkozta a National Geographic német kiadásában Wolfgang Zwickel Ótestamentum-szakértő.
Egy Tel-Avivban dolgozó izraeli professzorasszony szerint is azonban mellékes, hogy Dávid valóban létezett-e vagy sem, ugyanis a Biblia megalkotói egy évszázadok óta húzódó folyamatot gyorsítottak meg a segítségével.
- Dávid a zsidó történelem egyik szimbólummá vált figurája, akinek segítségével felgyorsult az állam kialakulása. Innentől kezdve mindegy, hogy valóban élő személyről alkották-e vagy sem - nyilatkozta Israel Finkestein, a Tel-Aviv-i Régészeti Intézet igazgatója.

Justitia, az igazság istennője nem vak, de - barokk kor túlzása okán - sokszor annak ábrázolják. Szűzi tekintete - vagyis, hogy nem szeretett még senkit, s ezért pártatlan -, pontos mérlege, melynek serpenyőiben a tények és érdekek, jogok és kötelezettségek a hatalom kikényszerítő ereje (jelképe: a kard) által megmutatják az igazságot. Manapság, amikor minden viszonylagossá vált, az igazsággal kapcsolatban is megjegyezzük: "Igen, de mihez képest?", s mindeközben elfelejtjük: az igazság attól igazság, hogy egyetemes, azaz mindenkire egyformán vonatkozik. (Az, hogy ennek az ellenkezője történik meg sokszor, az nem Justitia bekötött szemének, hanem a mai jogalkotók vakságának, s a jogalkalmazók szabadosságának köszönhető...)

"Ha te így, akkor én is úgy!" - hányszor hallottuk már ezt a mondatot. Megfelelő keretek között ezt még a jog is megengedi, de akkor mit kezdjünk Jézus Hegyi Beszédben elmondott tanításával, hogy ti. "aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is."? Nos, a Mester kijelentéséből mindenekelőtt vonjunk le néhány tanulságot! Először is: aki a jobbomon van, annak én adom a nagyobb tiszteletet, s ha ennek ellenére pofont kapok tőle, akkor azt méltósággal elviselhetem... hiszen vagy azért adom neki a nagyobb tiszteletet, mert egyébként szeretem, s ezért elviselem tőle a rosszat is, vagy azért, mert várok tőle valamit - akkor meg megérdemlem... Az igazi nagy kérdés mégis megmarad: Miért kellene a másik "arcomat" is odaszánni? Azért, mert a gonosszal nem szembeszállni kell, hanem kerülni kell vele a konfrontációt... A Sátánnal, a bűn angyalaival nem harcolni kell, hanem kerülni őket. Ha felveszem a harcot velük - s mily egyenlőtlen ez a küzdelem: "hiszen nem test és vér ellen van nekünk hadakozásunk!" -, akkor az csak "olaj a gonoszság tüzére"...

Fontos tudatosítani, hogy ez a magatartás csak személyes alapú döntésben gyökeredzhet! A másiktól nem, mindig csak magamtól várhatom el az ilyen "hozzálláást". Ugyanakkor azt is tudnom kell, hogy az Isten felelősséget, s ezzel együtt járó hatalmat is adott, s olykor be kell vetnem a "kényszerítő" eszközöket, jelesül: Jézus Urunk is elővette a korbácsot, s kiűzte vele a templomból a kufárokat.

Jó Lutherünket egyszer megkérdezték egy asztali beszélgetésben, vajon mit tenne, ha jönne a török, s rárontana a házanépére? Ő csak ennyit mondott: "Én bizony elővenném a vasvillát, aztán szúrkálnám őket, ahol csak érném! Sőt, ha úgy hozná a Sors, még meg is halnék az enyémiért!" Nem tudom, hogy Bora asszonyság söre, a fáradtság vagy egyszerűen a családapai szeretet fakasztotta ki Mártonunkból ezt a mondatot, de egy bizonyos: a keresztény ember is ember, s joga van az önvédelemhez! Ha erről a jogáról lemond, azt megteheti, de csakis a maga nevében, mert az övéiért küzdenie kell mindvégig... S olykor vasvilla nélkül sokkal nehezebb, de a jószándékú gyenge, elesett védelmében ezt mindig meg kell tennie, hiszen Isten szívbeírt egyetemes törvénye ez....

Van ilyen... Színházi előadásban nem érti az összefüggéseket, s, a legtragikusabb jelenetnél elneveti magát; nem látja be, hogy életminőségét környezete határozza meg, s kínozza azokat, akik (még) a közelében vannak (család), ahelyett, hogy változtatna a körülményeken; de mindenek közül a legelszomorítóbb, amikor valaki az emberit isteníti, s úgy gondolkodik az isteniről, mintha az ember hatalmában állna. Ilyenkor történik meg, hogy valaki úgy beszél a túlvilágról, mintha már járt volna ott, az Örökkévaló Istent "barátjának" nevezi, s úgy beszél a Teremtő Istenről, mintha Ő is ember lenne...

Félreértések elkerülése végett: Isten, AZ Isten! Éppen ezért, aki emberi tulajdonságokkal próbálja lefesteni Őt, a világot teremtő, fenntartó, gondviselő Erőt, az számoljon azzal, hogy ezzel megütközést vált ki egyes emberekben, akik úgy gondolják, hogy az Isten Lélek, s éppen ezért lélekben is kell Őt imádni. Jézus példázatai, hasonlatai - nemkülönben csodatételei, s a feltámadását már meg se említsük(!) -, elég egyértélműen megmutatták, hogy a Mester hova helyezte a hangsúlyt... Ezért, aki létének értelmét AZ Istenire helyezi, annak örök élete van, azaz megtalálta életének azt a pontját, amiből kiindulva, amihez viszonyítva minden dolog értelmét, s értékét elnyeri. Ebből a pontból nemcsak a világot lehet kifordítani, de bele is lehet forgatni a fájdalmat, a veszteséget, s átélheti midenki a gondviselés személyreszabott apró csodácskáit, sőt még a lehetetlen is megvalósulhat: a rosszból jót hoz elő a Teremtő Isten...

Ez a "szerencsétlen" ember - akiről Lukács tudósít - Jézus közelében a maga nyomorúságos, múlandó örökségével van elfoglalva... Mélyértelmű üzenet ez! Hiába vesznek minket körül hallótávolságon belül az istenes dolgok, ha szívünk a múlandón csüng -, az határozza meg egész életünket! ...S akkor látván nem látunk, hallván nem hallunk - s azt sem vesszük észre, hogy Isten itt van közöttünk, sőt, munkálkodni is akarna bennünk...

Amilyen könnyen felkapja a szellő a pitypang termését, s tovaröpíti a messzeségbe, ugyanolyan észrevétlenül veszi el az ÚR azoktól a terheket, akik Hozzá menekülnek... A szabadulás jelentőségét, fontosságát az értékeli igazán, aki maga is átélte azt. Nincs olyan ember ezen a kerek Földön, akinek ne lenne valamilyen terhe, amit cipelni kényszerül, de kevesen vannak azok, akik végülis belátják: balgaság ragaszkodni ahhoz, ami arra adatott, hogy elvétessen. Az emberek nagy része mégis örömmel cipeli azt, ami egyáltalán nem az övé - legfeljebb ideiglenes birtoklásra kapta/megszerezte -, s néhány nevetségesen rövid évtized múltán amúgyis meg kell válnia tőle. Balga ember az, aki nem látja, hogy a moly és a rozsda, azaz az enyészet sokkal-sokkal nagyobb birtokos, mint az ember!

De nemcsak a múlandó dolgokhoz való ragaszkodás köti gúzsba az embert. Megbéníthat a szeretetlenség, a hitetlenség, a reménytelenség is. Egész életet megdermeszthet egy-egy tragédia, az emberhez méltatlan bánásmód, a kiszolgáltatottság vagy éppen - a ma is még létező - rabszolgaság! Megláncolt életű tömegek sodródnak céltalanul a lét folyamában, (ebben a szép új világunkban), akik reményégüket politikába, boldogságukat jólétbe - vagy még rosszabb esetben annak csupán ígéretébe - vízionálják. De mozdulatlanságba merevíthet személyekhez való beteges ragaszkodás, az önsajnálat is vagy éppen az irigység. Számtalan formában kísérthetnek minket az "istenellenes hatalmak"...

Ezért fontos tudni, hogy ki az, Aki megszabadíthat. A keresztény ember ismeri a titkot, s ha nem csinnadrattásan, "média-herce-hurcával", profi módon megtervezett hatásmechanizmussal igyekszik célbajuttatni üzenetetét, hanem a személyes találkozások őszinte szavainak ad esélyt, akkor mások életében is megtörténik a szabadulás csodája, s valósággá válik az Isten - a pitypangos elindulás a cél felé.

Nehéz feladat a prófétaság - Isten igazságát szólni úgy, hogy azt közben érdektelenség övezi. Mi is az igazság Istennel, világgal, emberrel kapcsolatban? A kérdés többnyire azokat foglalkoztatja, akiket megérintett a a halál lélekdermesztő hidege. Azok azonban, akik (még) aktívak, azaz "élik az életüket", akikben jó lenne, ha felébredne (vagy ki se aludna!) a szociális érzékenység - nem sok érdeklődést mutatnak az istenrendelte közösség értékei után. Nehéz őket bevonni bármibe is, persze a célok őket is vonzzák, csak nem a közösek, hanem az egyéniek... Érdekes módon, mindig az ilyen emberek felháborodása a legnagyobb, számonkérik az Istenenen: "Hát ezt meg miért engedte meg Isten?" Ők csodálkoznak a legjobban, amikor utolérik őket saját nemtörődömségük, bűneik, életvezetési oktalanságuk következményei.

Jézus a tanítványoknak azt tanácsolja, hogy még port is verjék le sarujukról - bizonyságul ellenük -, ahol úgymond az "Adjon Isten!"-re nem visszhangzik a "Fogadj Isten!". Aki nem közömbös mások sorsa iránt, aki nyitott szemmel jár-kel Isten csodálatosnak teremtett világában, az megtapasztalja, hogy vannak emberek, akik nem változnak. Eltelik 20-30 esztendő, s lelkük frissessége, mosolyuk ugyanolyan, mint korábban. Elszomorító, hogy persze bőven akadnak olyanok is, akikben évtizedek múltán sem lankad a gonoszság tüze. Ugyanúgy gyűlölnek, gonosszkodnak - hacsak nem jobban -, mint korábban. Milyen fájdalom kötözheti meg ezeknek az embereknek a lelkét? Milyen önzés uralhatja a szívüket?

Jeremiás látja, s mélységeiben át is éli népének oktalanságát, mert elfordultak Teremtőjüktől, s a múlandó emberit dicsőítették az Örökkévaló Isten helyett. Nemcsak bánat, gyász is szorongatja a próféta lelkét, s ráadásul még a rémület is rabul ejti: Mi lesz a jövővel, ha ez így megy tovább?

Negatív jövőkép felvázolására ma is lenne elég okunk! Önzés, gonoszság, hatalom és bírvágy taszítja a pusztulás szélére Isten szépnek megteremtett világát... Kiváltságos kevesek profit-vadászata öli az egyetemes életet, s csak a pénzben, a számban kifejezhető (a 666!) az érték, amely kiváltságosan irányítja az életet. Egyszer persze megszűnik minden... és hatalmas csend veszi majd körül a leggazdagabbat is... Ha hiszünk Jézus Urunk példázatának (A gazdag és Lázár), akkor az Istennélküliség, s a közösségből kizártság örökös lelkiismereti lángjai mardossák egykoron az ilyen emberek lelkét, s bizony változtatásra már nincs lehetőség, hiszen áthitalhatatlan nagy szakadék van az Isten világa és az istentelenség világa között. Bizony, hidat verni nem odaát kell elképzelhetetlen világok között, hanem még itt kell(ene) készíteni ember és ember között...

"Felsőbb körökben" soha nem kedvelték azokat, akik megmondták az igazságot... Az igazság mindig kellemetlen azok számára, akik egyébként nagyon jól tudják, hogy hatalmuk nem az igazságon, hanem a gazságon alapul. Az ilyen istentelen életű emberek nagyon embertelenek tudnak lenni. Páni félelmük - hogy hatalmukat elvesztik -, olyan óriási, hogy a legkisebb igazságot szóló hangot is könyörtelenül elhallgattatják, az őszinte szót kimondani merészelőket gondolkodás nélkül börtönbe vetik vagy akár meg is ölik. Ez a diktatúra igazsága, no meg az is, hogy diktátorok sosem tudnak jó lelkiismerettel lefeküdni...

Jézust azzal vádolják, hogy királynak nevezteti magát, pedig nem az. Egyáltalán nem az, inkább fejedelem! Olyan valaki, akinek büszkesége méltóságából fakad. A méltóság pedig fölülről kapott... Az igazság, hogy a királyok mindig csak uralkodni akartak, a fejedelmek pedig vezetni! A "fej" az, ami vezet minket, aki pedig fejjel megy a falnak, az arra használja a fejét, amire nem való... Krisztus az egyház feje, Vezére. Sokan azt vallják, hogy Jézus vezetésével harcolni kell a világ, a bűn ellen - ez azonban a lelki kiskorúság, a gyermeteg gondolkodás jele. A militáns gondolkodás persze mindig is jellemezte az embert, de Istennek nincs szüksége semmiféle emberi "támogatásra"! Ha szüksége lenne, akkor nem lenne Isten... A "harcot" nem a világ, hanem önmagunk ellen kell folytatni, hogy ne a világ múló kívánságainak, hanem az Isten életes törvényeinek engedelmeskedjünk.

Pilátus ártatlan vallásos álmodozót, a zsidók Isten ellenségét látják Jézusban. A kimondott ítéletek mindig ítéletet mondnak az ítélkezőről is.... Ezért "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" - azaz, ha ítélkezel, ne feledd, hogy tenmagad is ítélet alatt állsz. Jézus Krisztus a szeretetet prédikálta, mely az Isten Igazsága. Az ember szeretete azonban Isten igazsága nélkül soha nem lehet igazságos, ezért fontos, hogy hallgassunk a Mester szavára...

Süket, vak, sánta, béna, nyomorék, fogyatékos, rokkant... a sort hosszan lehetne még folytatni azokkal a szavakkal, melyek már hangzásukban is kirekesztőek, s sokakban kellemetlen érzéseket keltenek. Sokan vannak ugyanis, akik iszonyodnak már a fogyatékos emberek látványától is, mert környezetükben, családjukban soha nem fordultak elő sérült emberek. A hiánnyal élők persze egészen másképpen látják önmagukat. Ők tudják - amit egészséges embertársaik (még) nem -, hogy az ember méltóságát nem fizikai-szellemi kondíciója adja, hanem az, hogy embernek születik erre a világra. (Komoly etikai kérdéseket vet fel azonban a modern orvostudomány következtében előállt helyzet, amikor nyilvánvaló, hogy az életmentő műtétek elvégzése ellenére sem lesz képes emberhez méltó, korlátázott életet élni. Lehetséges, hogy az orvoscsoport a párszázgrammos emberkezdetkék életbentartásával a szakmai újságok címlapjára kerül vagy legállábis emeli Dr. X és Dr. Z. publikációs indexét, de együttélni, elhordozni a sérült embert nem nekik kell.)

Óriási dolog, hogy társadalmunkban intézményeket tartanak fenn az ilyen embertársaink élethossziglani ápolására - bár errefelé, ebben a közép-európai különös magyar valóságban az intézmények többsége heroikus küzdelmet folytatnak az életbenmaradásukért -, de elhordozni a hiányt méltósággal, szeretettel, csakis a család képes... Jegyezzük meg: külső és felső/isteni segítség nélkül, azonban a család ereje is véges!

Európában minetegy 50 millió (!), valamilyen fogyatékkal élő ember él. Sokan születésüknél fogva kényszerülnek hiánnyal élni, mások balesetben váltak csökkent képességűvé. Vannak persze olyanok is, akik maguk rontottak állapotukon. Németországban a 20-35 év közötti fiatalok 14%-a(!) halláskárosult, a szakemberek szerint köszönhető ez a fülsértő zene hallgatásának. Drogok, alkohol vagy éppen a mértéktelen elhízás is tehet életvitelben korlátozottá... Nem sok értelme van a pontozni, s táblázatba sorolni az emberek fogyatékosságait, hiszen mindenkinek a maga baja a legnehezebb teher, de tény hogy az egészséges ember messze többet is megtehetne állapotának megőrzésért. Pál apostol így mondja: "Hát nem tudjátok, hogy testetek a bennetek élő Szentlélek temploma?" Ha pedig templom, akkor nagyobb megbecsülést, gondoskodást érdemelne.

Az állatvilágban olykor megható gondoskodásnak lehetünk tanúi: egyik patkány vak társát fűszállal vezeti az élelemhez, az elefántcsorda egészséges tagjai addig nem esznek, míg elvesztett ormányú társukat - mindegyik elefánt egy-egy fűcsomóval - jól nem lakatják... Nekünk embernek sem okozna nagy problémát sérült embertársainkról való gondoskodás, ha a szociális rendszerünk igazságosabb lenne. Amíg azonban a gyógyítást a 21. században is az üzleti szellemű magánérdek igazgatja, addig nagy változást nem várhatunk... Fogyatékkal élő embertársaink pedig itt élnek közöttünk.

Az ember büszke teremtés, s ha elveszik vagy korlátozzák büszkeségünket, akkor az nagyon tud fájni. Ez azért van, mert az ÚRIsten méltóságteljes életre teremtett mindnyájunkat. Talán nem is gondoljuk, hogy olykor egy-egy őszinte mosoly, derűs pillantás, természetes gesztus, milyen sokat jelent korlátozottságban élő embertársainknak. Az ilyen méltóságteli találkozásban mindenki kap, mert Isten a hiányban is képes megmutatni az élet ajándékozó gazdagságát...

Amikor reggelenként felébredünk, s félálomban szürcsölgetjük a kakaónkat, a teánkat vagy éppen a kávénkat - nem létünk végessége körül szállíngóznak gondolataink, sokkal inkább az foglal le minket: "Te jó ég! Mi mindent kell(ene) megcsinálnom ezen a mai napon..." Pedig, aki nagy léptékben, istenes gondolatokkal bírkózik/tusakodik már korán reggel, az hamar eljut az arany végkövetkeztetésre: semmi sem örök! Ilyenkor a magunk ereje viszonylagossá válik, s kiderül: lemondhatunk ugyan Isten kegyelméről, de ennek nem sok hasznát vesszük. Ahogyan Kern András énekelte: Egyedül nem megy... De nemcsak társ(ak)ra van szükségünk, Istenre is!

Ahogyan gyermekeinket megmosolyogjuk igyekezetükben, amikor izgalommal szeretnének valamit csinálni/kipróbálni: "Én is, én is!" - ugyanúgy teszünk sokszor mi is az életünkben. A Körülmények Istene még nem hozta el a megfelelő pillanatot, még nincs meg hozzá az érettségünk, a kvalifikációnk, de azért mi ugrándozva kiáltozunk, kérünk talán még könyörgünk is: Hadd csináljam már én is, én is... Tény, hogy a nagy Egónk sokszor megakadályozza, hogy elérjük az áhított, kitűzött célunkat.

A keresztény ember is ember, azaz nem tökéletes, gyarló, ami azt jelenti gyermeki - nem látja helyesen a dolgokat, ha róla, magáról van szó. A gyermek tudja, hogy nem helyes megdézsmálni az eldugott csokoládét, ennek ellenére ha megtalálja...

Luther Márton ezt az állapotunkat így mondta/tanította/magyarázta: Simul iustus es peccator. Vagyis: Egyszerre igaz (megigazított), s bűnös. Ebben az állapotban csak akkor tudunk harmóniában élni önmagunkkal, a világgal, s a JóIstennel, ha naponként hozzátérünk, elfogadjuk megújító kegyelmét, s élünk irgalma által, minden reggel, minden nap gyakorolva az irgalmasság cselekedeteit...

Háromezer év távlatából kiált az ősi felismerés: a tiszteségtelenül megszerzett jövedelemnek nagy ára van: a lélek békétlensége. Mint mindent, a tisztességet is viszonylagossá tette a megbolydult látású korszellem - különösen az elmúlt száz esztendőben. Ennek következményeképpen hitték el az emberek, hogy csak az lehet jó tulajdonos, aki "privátban utazik" - s így majd-mindent privatizáltak a fejlett világban, még az ivóvizet(!) is. Elhitték az emberek, hogy a takarékos állam az egy jó dolog - ez persze a gyakorlatban azt jelenti, hogy semmire nincs pénz: se egészségügyre, se oktatásra, a szociális ellátásra pedig még kevesebb. Azt is elhitte a modern ember, hogy a véges Földön - ebben a zárt rendszerben! - folyamatos lehet a fejlődés, s a "dzsídípí-mámora" teljesen elhomályosította látását, ugyanakkor - s ez a legborzasztóbb - az embert eredetileg védő "szokásjog" átváltozott: mára a személy kap annyi jogvédelmet, mint régen a dolog! A tízparancsolatban gyakorlatilag egyetlen parancs, a "Ne kívánd!" vonatkozott a "birtokra", az összes többi a személy, a közösség (így benne az egyén) védelmét szolgálta.

S míg a Pistabácsiktól, akik megjavítják a szomszéd özvegyasszony kilincsét, adót követel az ördögi szisztéma (ördögi, mert a szociális érzékenységet pusztítja!), s a Marinéniktől, akik hajnalban a "kakassal kelnek", hogy etessék jószágaikat, hogy a tyúkjaik nyugodtan tojják tojásaikat, eladdig a modern ember - a városi, a természettől többnyire távol élő -, inkább eszi a nagyáruházi ipari élelmiszer-produktumot, s ilyetén életmódjával sorvasztja a vidéki létet... Franciaországban - de mostmár nemcsak ott - hétvégén tömegével indulnak a városiak a környező falvakba, hogy beszerezzék az egész hétre való tiszta élelmiszert... Nálunk még az őstermelő igyekszik a városba, hogy élet-halálharcot vívjon a diszkont-érdekekkel. (Azt már csak zárójelbe téve említsük meg, hogy az immunrendszerünk 70%-ban az emésztőrendszerünkben foglal helyet, azaz nem mindegy, hogy mit eszünk, s iszunk... Tanulhatnánk a zsidóktól (kóser), a muzulmánoktól (halél), s egy részét komolyan fontolóra kellene vennünk ádventista testvéreink táplálkozásra, életmódra vonatkozó gyakorlatának.)

"Hadd legyek én a győztes, a többi (a férgese) meg hadd hulljon!" Aki így - vadkapitalistán, libertinistán - gondolkodik az maga jövőjének ássa a sírját... Az egyén ugyanis csak akkor tud jól élni, ha az egész közösség jól él. Aki úgy gyűjt, hogy másoknál hiány keletkezik, az ütközik az egyetemes emberi lét törvényeivel. Aki pedig úgy gyarapodik, hogy közben másokat is gyarapít, az nemcsak az őt körülvevő közösséget erősíti, de élete még áldást is nyer, hiszen békességgel fekszik és kel, s megerősítő visszajelzéseket kap, hogy az igazak útján jár, nem a közösségromboló hamisokén...

Jézus tanítványai már megszokhatták volna, hogy Jézus tanításaiban megdöbbentő kijelentéseket tesz... De hiába az évekig tartó követés - a hagyomány szerint Jézus három évig tanította övéit -, az Istenről szerzett naponkénti tudást/új tapasztalást nem lehet "megszokni", nekünk véges teremtményeknek életreszóló kihívás Isten dolgait "befogni". Éppen ez adja a keresztény élet alapját, hogy ti. egész életünkön át tanulunk, keressük az összefüggéseket, igyekszünk minél jobban belelátni Isten országának titkaiba, s próbálunk elmélyülni hitünkben, ami nem más, mint a lélek naponkénti emelkedése az Örökkévalóhoz. Jézus tanításai "kemény beszédek" - s nemcsak az Isten majdan megtapasztalható országáról. Az igazi nehézséget a hétköznapok isteni elvárásai adják: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" vagy "aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is" avagy "Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre. (Mt 5,39-41)

Ha csak esztétikai-, filozófiai-, etikai eszmefuttatásokat várna el tőlünk a JóIsten, akkor talán nem is lenne semmi baj. Kényelmesen hátradőlnénk foteleinkben és mindenféle következmény nélkül beszélgetnénk egymással az Isten országáról... De ahogyan Pál apostol írja: "nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben". Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy nem azok öröklik Isten országát, akik mondogatják "URam, URam!", hanem akik cselekszik a Mennyei Atya akaratát...

Megcselekedni mindazt, ami istenképűségünk bizonyítéka lehet ebben a világban - meglehetősen "kemény dolog". Ennél azonban sokkal nehezebb az, hogy a "Vagyok, Aki Vagyok" üdvtervéből valami keveset megértsünk. Ami azonban az embernek lehetetlen, Istennél lehetséges... mindazonáltal jól teszük, ha szívünkbe zárjuk "tudásunkat/tapasztalásainkat" - s ahogyan Mária is tette - odabenn forgatjuk azokat...

Iskolában megtanultuk: Két pont között a legrövidebb út az egyenes... Az emberek jelentős része ezt a nyilvánvaló törvényt mégsem alkalmazza életvezetésében. Magyarázatokat keres - s persze talál is -, miért a "kertek alatt, kerülő-úton" igyekszik célja felé. Tény, hogy felvállalni az igazságot, s azt egyenesen képviselni nem mindig veszélytelen, ahogyan a szólás mondja: "Megmondod az igazat, s betörik a fejed!" Ezért nem árt néha arra gondolni, amit a Mester mond: "Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok." (A kígyó egyébként csodálatos teremtménye az ÚRIstennek, hihetetlenül alkalmazkodóképes: vízen, földön, levegőben - értsd fákon.)

Felvállalni az igazságot, különösen az Isten szeretet-igazságát, tartást, méltóságot kíván/feltételez. A méltatlan ember (méltóságát elfelejtő) számára nem számít a módszer, csak a cél, márpedig a méltatlan eszközök/módszerek méltatlanná teszik a célt is. Egyenes utakon járni az szeret, akinek nem a siker, hanem az eredmény a fontos, aki nem akar kacskaringós mellékutakon járkálni és szürke álruhás alakokat kerülgetni, hanem látni akarja a tájat (az életet), s találkozni akar tartalmat és szépséget kereső útitársaival.

S miért buknak el a vétkesek az egyenes úton? Mert Isten törvénye az "egyenességben" hamar nyilvánvalóvá válik. Aki görbe utakon jár, az hosszú ideig kikerülheti az emberi számonkérést - a véglegest, az Isten előttit persze soha -, s a görbe utakon nem kell áldozatot sem felvállalni. A "görbeség" melegágya az ügyeskedésnek, mások kihasználásának, a méltánytalanságoknak. Aki egyenes utakon, az ÚR útjain jár, az felelősséget hordoz. Nemcsak önmagáért, de embertársaiért, s az egész teremtettségért is, aki pedig "görbe" lelkülettel akarna az egyenes úton járni, az végül is nem teszi, hiszen jól tudja: Isten nemcsak áldást oszt, de keményen megbünteti azt, aki megpróbálja az Ő Isteni Fennségét/Igazságát semmibevéve, "kicselezni" a teremtettség törvényeit.

Az egyenes, kiszámítható ember áldás, a görbeséget-kedvelő kiszámíthatatlan pedig átok. Átok, azaz teher emberi környezetének, de teher a Teremtettségnek is. Amíg lesz világ, ez a kettőség mindig meglesz benne. Éppen ezért a Megváltás Csodája minden korban időszerű, s "korszerű" megoldása annak, hogy földi vándorutunkon eljussunk életünk céljához: Istenhez...

Az igazságnak számos nézete van, de az igazság, az mindig csak egy, ahogyan az Isten is Egy...Éppen ezért, aki a Teremtő igazságát fogadja el mértékül, s az alapján tájékozódik, annak szava minden változó körülmény közepette kiszámítható: igen vagy nem és ezen szavakban nincs változás, nincsenek betoldások sem, hogy "de azért..." Aki pedig emberi véleményekre/vélekedésekre alapoz, az az igazságot következetesen "relativizálni" fogja. Kulcsszavai, élet-mottói lesznek a "tolerencia", a "másság", s istene a szabad véleménynyilvánítás lesz, amin azt fogja érteni, hogy neki - mint igazságot ismerő különbnek - szabad véleményt mondani mindenről és mindenkiről, a másik pedig csak arról mondhat véleményt, amiről szabad...

Amióta az ember közösségben él, azóta konfliktusban van az igazsággal. Mindig vannak, akik tudni vélik, hogy mi az igazság: aktuálpolitikában, a világgazdaságban, de még a történelmi események végső okait is tudni vélik. Az ilyen "besserwissereket" (mindentudókat) különös aroganciájukról ismerhetjük fel. Ők azok, akik hangosan mondogatják a magukét, akik pár-beszéd helyett folyton közbevágnak, akik nem képesek érzelmeiket uralni. A tényekkel nem tudnak mit kezdeni - ha azok véletlenül eljutnak a fülükön túlra is. Gondolatvilágukat a dogmatikus érvelés, a részletekbe menő törvényeskedés jellemzi. Aztán legvégül megtörténik az, amire egyetlen jóérzésű ember sem mer gondolni: a rosszra azt mondják, hogy jó, a sötétségre, hogy az a világosság, s a hazugságról azt állítják fennhangon: "Ez az igazság!" Az igazság persze mégiscsak az, hogy igazság csakis egy van, s az az Istené... S mivel az idő is az Istené, ezért idővel minden kiderül! Minden napvilágra kerül egyszer - ahogyan ezt már Salamon király is többször megfogalmazta bölcsesség-gyűjteményében.

Ézsaiás próféta azt mondja: "Jaj azoknak..." - akik, mást állítanak, mint ami a valóság! Nem mondja, hogy majd egyszer, valamikor a távoli jövőben jön el a büntetés, amitől jajgatnak az emberek. A "jaj-nyomorúság" már most is itt van azok számára, akik erfoldultak az Istentől, s így valóságtól is...

Az életünknek jól elkülöníthető szakaszai vannak, ahogyan egy esztendő is évszakokból áll. Nem lehet azt mondani hogy a fa csak tavasszal és nyáron él, s ez az Élet. Az életnek a titka, hogy a Télben is "él"-et van. Hitünk krisztusos titka, hogy a halálban is életünk van, mert az Három-Egy-Isten mindenütt jelen van szeretetével, amely elhív mindannyiunkat, s megtart minket akkor is, ha a körülöttünk lévő embervilág igazságtalan...