Amióta világ a világ, versengés folyik a hatalomért... ma sincs ez másképpen - még kicsiny hazánkban is ezt tapasztalhatjuk mostanság. Irodalmi túlzásoktól sem mentes dícséretű Salamon király talán az egyetlen kivétel a világtörténelemben, aki gazdagság helyett bölcsességet kért; a többség - a hatalom birtokában - deformálódott. A szeret-egységet hirdető Jézus a hagyomány szerinti három esztendő után annyit "ért el" tanítványainál, hogy azok még mindig azon vitatkoztak "ki nagyobb közülük..." Bizonyára nem Jézus pedagógiai eredménytelenségéről van itt szó, hanem arról a mérhetetlen emberi aroganciáról, mely megynyilvánul Jézus keresztútjában is, jelesül: leköpik, hátba- és fenékbe-rúgják. Ilyen az istentelen ember, zsigeri termszettel arculüti Teremtő Istenét...

A tanítványok "fontos emberként" szívesen tovább asszisztáltak volna Jézus csodáinál, önjelölt testőrként elirányítgatták volna a Mester közelébe furakodókat és szívósan építgették volna tovább belső tanítványi-hierarchiájukat. Aki nélkül azonban az egész egyház semmi nem lenne, hirtelen cselekszik, semmivé alázza magát és "kicsi"ként szolgál. Nem látványosan, de annál nagyobb eredménnyel. Ne tagadjuk, valamilyen formában mindannyian nagyok akarunk lenni... s azután, amikor utolér minket a nagyság (átka?), gyorsan kiderül, nem is annyira jó, sőt... újra visszavágyunk a gondtalan gyermekire.

Szolgáltatáscentrikus világunkban egyre kevesebb a szolgálni akaró ember. Lassan nagyítóval kell keresni azt, aki hivatással végzi munkáját. Pedig hiába a szaktudás, ha nem jár vele együtt emberség, akkkor oda a szak-emberség... Visszajuttatni az embert a szolgálat méltóságára egyedül a kegyelmes Isten képes. Őnélküle csupán kényszerű "meló" a munka, s nem lelket-nemesítő alkotás, ahogyan azt teremtői rendjében eredetileg elgondolta...

"Bolond keresi a bajt magának!" - milyen igaz ez a kijelentés... "Jön a baj anélkül is, hogy hívnák." ...vagy ahogyan a székelyek mondják: "Kéri a pofont magának". Hosszan lehetne ős-szép nyelvünk szólásait, közmondásait sorolni, melyek a rossz kerülésére biztatnak. Jób könyvének bölcsessége - bölcseleti iskolák vitairatáról van szó -, hogy az emberi bölcsesség nem visz előbbre, nem nyugtat meg, csakis az Istentől jövő.

Sokan akarnak ma is bölcsekké válni - ki ebben, ki abban keresi-találja élete értelmét. A mai korra is érvényes Jézus statisztikája, hogy csak az egynegyed kívánja a teljesség eléréséhez az Isten segítségét. A többiek másban (is) bizakodnak: virágzik az ezotéria - a szó belső körre leszűkített tudást jelent -, talán soha ennyi "üdvözítő" módszer nem volt még egyszerre kapható a vallási piacon! Aki kínos precizitással ügyel a módszerre, azt "nem kerülheti el a siker", jóllehet ez teljesen(!) életszerűtlen, de hát "boldog az az ember, aki nem kárhoztatja magát abban, amit a hisz" - modja Pál apostol...

Aki már fiatalon is belálmodta életébe a JóIstent - s nem az extrém élményt kívánva, hanem a tartalmat keresve - az nemcsak a rosszat kerülte el, s védte meg magát a klasszikus életvezetési tévedésektől/hibáktól, de erejét is kímélte, melyre a fiatalkoron túl is (ott aztán igazán!) szükség van. Mindezeken túl: Olyan élményeket gyűjthet be magának az ilyen ember, melyek élete második felében nem kísértenek, hanem kísérnek... Ezt úgy hívja a keresztény ember: áldás...

Emberlétünknek első lényeges kísértése abban áll, hogy a személyest - bármi legyen is az: barátság, szeretet, tisztelet, összetartozás, egyáltalán mindaz, amit egy másik személy ad - nem szabad mivolta szerint, hanem birtokként akarjuk 'kezelni'. Ha ez a kísértés legyőzi az embert, akkor tönkreteszi saját magát és létfelépítő kapcsolatait: Dologivá vált, lényegtelen, összetört világ jelenik meg körülötte. Ezzel szemben ha az ember lemond arról, hogy a másikat saját céljaira 'használja', hogy 'sajátmaga gyarapításának' eszközévé alacsonyítsa le, akkor új, tiszta, lényegi világ teremtődik körülötte, a szelídség, a szabad adás, a kímélet, a tapintat, a békesség és a türelem létvonatkozása. Az ilyen ember lénye annak bizonyítékává válik, hogy van még valami más is, mint amit kikényszeríthetünk, meghódíthatunk és hatalmunk alá vethetünk. A személyes és mind személyesebbé váló világ a 'gazdagság utáni mohó vágy' mindennap új leküzdéséből keletkezik.

Az emberi szellem egyik leghatalmasabb kísértése: csalódni abban, ami a legdrágább nekünk, amivel igazi valónk ajándékozott meg, amit mindenkorra megszerettünk. Ennek a kísértésnek legkézenfekvőbb oka az, hogy minél személyesebb és anyagtalanabb az érték, annál inkább veszít hatóerejéből a hétköznapi élet embere számára. Az ember azt szeretné, hogy amit ő 'fénylőnek' tapasztalt, az mindenki másnak is valahogy csodaképpen fényeskedjék. Nem bírja elviselni, hogy ami neki szép, az nem mindenkinek szép. És így kezd el kételkedni abban, ami legkedvesebb neki: anyjában, feleségében, barátjában, Istenében. Nem szabad elvárni a legkedvesebbtől, hogy mindenkinek kedves legyen, és a legdicsőbbtől, hogy mindenki számára dicső legyen...

Legtitkosabb és legnagyobb kísértésük: a türelmetlenség kísértésünk; hogy Istent magunkkal rántsuk, lerövidítsük útjait, meggyorsítsuk Isten kezét, ötleteket adunk Istennek vagy éppenséggel "besegítünk" neki, ahogyan Ábrahám tette Hágárral.

Igazi lényünket ott kell keresnünk, ahol szabadság, juttatás, ajándékozás történik, azaz a szabad személyi kapcsolatok szférájában, vagyis azon a területen, ahol a lét kezdi elvonni magát a birtoklás, rendelkezés és kényszeríthetés világából. Pontosan az igazit, azt, amiben lényegien emberek vagyunk, nem birtokolhatjuk, hanem mint ajándékot kell megkapnunk. Isten közelében aztán minden világosabbá válik, s elfogadhatóvá válik az is, ami már nem kísértés, hanem próba...

Tanítványok... jézuskorabeliek, óegyháziak, s maiak - tanulságos vizsgálódást lehetne végezni közöttük! Milyenek voltak, milyenekké váltak? Hova fejlődtek? Bizonnyal másképpen látja a világ embere kívülről, az egyháztag "belülről", s egészen érdekes módon látja az, aki maga is hordozza a tanítványság igáját.

Nyilvánvalóan nem "sikerpálya" az apostoli, mégha manapság nem is kell mártírként tanúskodni. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki felvállalja a modernkori tanítványságot, az eleve sikertelen ember, eredmények az egyházban mindig voltak - ezért létezik még ma is egyház! -, csak hát "más a vető, s más az arató", s az "Isten ereje erőtlenség által ér célba".

Jézust követni természetesen nemcsak az apostolok "kiváltsága". Aki keresztény (azaz krisztianoj, vagyis Krisztus-követő) az mindenféleképpen egzisztenciális kihívásoknak néz elébe. S itt elsősorban nem az apostoli szegénységre kell gondolni, hanem arra az állapotra, hogy a közösségre-gondolás, a reábízottak érdeke meghatározza, megelőzi a keresztény ember saját érdekeit. Ezt feldolgozni/elhordozni csak az tudja, aki nem akkumulátorról, hanem hálózatról dolgozik, azaz állandó kapcsolata van az ÚRIstennel. Nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat nem hasonlítható emberi kapcsolatokhoz, hiszen az ember viszonya Teremtőjéhez inkább "megfogható" egy belső tudatosság gyanánt, elkötelezettségként, tetten érhető etikai következetességben, Isten igéjéhez való hűségben.

A keresztény ember becsülete nagy, hiszen "Isten fiainak megjelenését sóvárogva várja a világ" - írja Pál apostol. Így aztán különösen is romboló, ha kiderül, hogy, akit kereszténynek gondoltak, az mégsem az... Életvezetése, értékrendszere, viszonya tárgyakhoz és emberekhez nem azt mutatják, hogy ő a Mester szolgálatában állna. Az ilyen emberre mondják: "Bort iszik és vizet prédikál." Aki viszont azt prédikálja, amit maga is megél, azt hiteles emberként fogadja el környezete, s azt megbecsüli az Atya is...

Semmi sem tökéletes... Legvégül mindent megemészt a moly, s a rozsda. Az arany persze ugyanígy csillog évezredek múltán is - nem véletlenül lett az örökkévalóság szimbóluma -, de aki aranyba helyezi a bizalmát, az legvégül nagyot csalódik... Semmi sem tökéletes, ami elromolhat, az el is romlik. (Érdekes, hogy a héber nyelvben a bűnre és a hibára ugyanazt az egy szót használják. Ami az embernél a bűn, az a gépnél a hiba.) Semmi sem tökéletes, amit az ember csinál, kivéve egy valamit: a bűnt! Ha valamit elrontottunk, visszahozhatatlanul kárt tettünk benne, ha úgy tényleg, ahogyan mondani szoktuk a hétköznapi nyelben "elszúrtuk"... Akkor az el van szúrva, egyszer, s mindenkorra! Teológia szakkifejezéssel élve: annak már harangoztak...

Így aztán nem csoda, hogy mindannyian szívesen álmodozunka tökéletességről. Könnyen bedőlünk az ígéreteknek, mert magunk is hinni akarunk benne. Elhisszük, hogy a csoda-kozmetikum a bőr "fiatalodását gyorsítja" - a valóság pedig az, hogy már az nagy eredmény lenne, ha az öregedését lassítaná! Elhiszi - főleg a fiatal -, hogy kevés munkával is lehet sok pénzt keresni, hogy nem kell befektetni ahhoz, ahogyan az agresszív reklámszöveg hazudja - hogy "nagyot szakítson"... Csak megfelelő helyen, a megfelelő időben kell ott lenni, s akkor a siker kikerülhetetlen. Karinthy írja: "Ahhoz, hogy elfogadható szinten teniszezzél vagy hegedülj, 8-10 évet kell gyakorolnod." (Igaz ő felteszi utána az elgondolkoztató kérdést: Akkor miért lenne ez másképpen a házasságban? Azt is tanulni kell... de ez egy másik kérdés, ill a kérdés az, hogy a másik akarja-e tanulni?)

A bűn útján való járáshoz semmit nem kell tenni! Csak el kell engednie magát az embernek... s már halad is, egyre gyorsuló tempóban. A gond csak az, hogy a bűn útja lefelé tart... nem jutunk el soha a hegyre, ahonnan megtekinthetnénk a panorámát, helyette depressziósan, magunkba roskadtan, magányosan ücsöröghetünk a sötét völgyben. Márpedig az ember - nemcsak az ifjúság - arra teremtettünk, hogy örüljünk a Fénynek. Annak, amely "onnan a fentről, a világosság Atyjától száll alá" - ahogyan Jakab apostol írja. Megismerni, tapasztalatot gyűjteni fáradságos munka is egyben, de a jól elvégzett munka gyümölcse nemcsak az eredmény, hanem az öröm, hogy értelmesen töltöttem el az időmet...

Isten útja tökéletes, ha azon járok, jóllehet magam nem válok soha tökéletessé, nemcsak előre jutok, de "fölfelé" is. Isten eljutásához nincs különleges, egyéni út, metódus (gör. meta hodosz=hozzávezető út) csakis a Krisztus útja. S ahogyan Krisztus maga is titok, ugyanúgy ez az út is titokzatos... Aki úgy beszél a Krisztusról, mintha emberrel beszélne, az vagy szellemileg terhelt, vagy hazudik. Krisztus titok volt és marad, de amit megérthetünk belőle, az bőven elég ahhoz, hogy üdvösségünk legyen...

Nincs drágább, nagyszerűbb az életnél, egyszeri és megismételhetetlen, törékeny és izgalmakkal teli... S mintha az ember ezt nem tudná! Úgy él, mintha örökké élne vagy legállábis több élete lenne, s nap mint nap kísérti az Istent, mintha egészsége, idegrendszere acélból lenne. A kígyó hazug ígérete - Eritis sicut Deus!/Olyanok lesztek mint az Isten! - bizony csak ígéret maradt. Nem váltunk istennekké, ehelyett ördögi kínokat élünk át Ádám-apánk és Éva-anyánk "szabadonválasztott" édenkerti Isten-nélkülisége következtében. Az élet tisztelete helyett annak semmibe vétele jellemzi inkább az embert, hiszen eleddigi történelmünk a csaták és háborúk, leigázások és birodalmak, gyarmatosítások és az ember kizsákmányolásának története.

Úgy élünk, mintha meghosszabbíthatnánk az életünket - akárcsak egy arasznyival is -, mintha beleszólásunk lett volna abba, megszülessünk-e vagy sem, s úgy viselkedünk, mintha velünk kezdődne a világtörténelem... Pedig megtartani az életet egyedül csak az Isten tudja, nekünk pedig azt illik tudni, hogy az Élet ajándék... Az ÚRIsten eredeti "elképzelése" szerint szépen "becsomagolta" az életet a férfi és a nő egymásratalálásának csodájába, hogy a születendő gyermek, amikor - Isten akaratából - belép ebbe a világba, akkor egy szeretetteljes, gondoskodó közösségbe kerülhessen... Isten a maga gondviselésébe így szövi bele az embert, hívja el "partnernek" folyamatos teremtésébe (creatio continuia).

Isten bibliai üzenete, hogy az esendő ember Őnélküle, a "teremtői segédlet" híján mindent elveszít, azaz: egyedül nem megy... "Elveszejteni" a világ számára legtermészetesebbet - vagyis görcsös akarását az önmegvalósításnak - azt jelenti: Megtalálni az Istent. S ha erre készek vagyunk, megtörténik a csoda: Őbenne elnyerjük az élet tartalmát, megismerjük a lélek békéjét, méltósággal, istenképűségünkben kiteljesedve boldogan élünk ebben a világban... beteljesületlen kívánságaink ellenére is.

"Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való." Jézus kétszeresen is nyomatékosítja: Ő nem e világ "észjárása" szerint látja a dolgokat... A "Fizessünk adót vagy ne?"-kérdés a zsidók szemében igen fontos problémának mutatkozik, könnyű lenne ítéletet mondani felettük, hogy "Már megint az az átkozott pénz!" -, de ne tegyük, hiszen ki az, aki nem örül annak, ha több pénz marad a zsebében?

A pénz az idő is, s akinek pénze van, annak (többlet)szabadsága (is) van. Nem csoda, hogy ezért bizonyos fokig - ha az egészség, s az emberi méltóság megéléséhez szükséges általános egzisztencia rendelkezésre áll - mindenkit izgalomban tart a pénz-kérdés, hiszen így, a véges időből többet, "szabadon", munkahelyi-, s egyéb elkötelezettségek nélkül megélni, az intenzívebb, élményszerűbb élet csábító ígéretét sugallja.

Az adófizetés mindenkori problémája azonban túlmutat önmagán. Olyan rendszer még sosem volt (gyaníthatóan nem is lesz!), amelyik megelégedett volt/lenne a mindenkori befolyt adóforintokkal... Hol a határa az egyén közösségért vállalt kötelezettségeinek? A király katonáival behajtatta a parasztoktól, amit elgondolt, s a közelmúlt is adott rá példát: Ha "pártunk és kormányunk" nem elégedett meg a beszolgáltatási verseny eredményével az 1950-es évek elején, akkor kiküldte rendszerhű talpnyalóit, s a szerencsétlen, túlélésért küzdő, a jövő évi vetőmagot elrejtő paraszt padlását is gátlástalanul "lesöpörte". Mára nagyot változott a világ, demokráciában élünk, mégis naponta ütközünk azzal - jogegyenlőség ide vagy oda -, hogy még mindig vannak, akik "még-egyenlőbbek"...

Jézus válasza egyszerűen "zseniális"! Igent mond, de magasabb összefüggésbe helyezi az "adógarast"... Aki Jézuson tájékozódik, az tudja, hogy nemcsak az adóhivatalnak kell elszámolni, hanem az Istennek is, az bizonnyal másképpen kezeli a pénzt is! Gyaníthatóan nem issza el a kocsmában a "segélykét"... Próbálja életes derűvel függetleníteni magát az igazságtalan világtól: kiskertjében - ha teheti - elszöszmötöl a maga-termelte gyümülccsel, zöldséggel, nem vásárolja meg a délamerikai szőlőt a "Hitvány-Áruházban", becsüli a magyar terméket, nemkülönben az őstermelőt, nem fizeti meg a "bolondok" jövedéki adóját: italban, cigerettában, lottóban - környezetkímélő, mérsékelt életet él. Önmegvalósítási vágyát, emberségét nem a világ mindinkább való "maga alá gyűrésében", hanem az istenes életben teljesíti ki. Szívét nem a pénz szerelme tölti ki, hanem az élet-párti Isten törvényei, melyek minden helyzetben világos útmutatást adnak... Jól tudja, a pénz semmi fontosat nem old meg, de az Istennek mégis mindenre van válasza, s az Ő felelete több minden emberi megoldásnál...

A zsidó vallásbölcselet azt tanítja, hogy, aki a Tórát tanulja és „megfejti”, az megérti és felfogja Isten nagyságát. A gondolat szépségének van egy kis szépséghibája: A teremtés csodái mind demonstrálják számunkra Isten nagyságát, de egy dologra soha nem képesek: nem tudják Istent elérhetővé tenni számunkra. Hogyan is foghatná fel a véges a végtelent?

Isten nagysága kicsinységekben mutatkozik meg: virágsziromban, harmatcseppben, fűszál között bóklászó apró bogarak titkos útjaiban. Ezeket meglátni csak alázattal lehetséges, ezért az alázat istenismérvi tulajdonság. Az alázatoskodás pedig pontosan az ellenkezője, hiszen az ilyen ember elfelejti Istentől kapott méltóságát, hogy ti. közte és Teremtője között nem állhat ember...

Isten nagysága nemcsak az életben mutatkozik meg, a halálban is... A halál ugyan elválaszt az élőktől, de nem az Istentől. Isten "élet-pártisága" mutatkozik meg a feltámadásban, s abban, hogy minden embert - eredeti szándéka szerint - örök életre teremtett. Az más kérdés, hogy Isten - mérhetetlen szeretetéből fakadóan - az akarata fölé helyezte az ember szabadságát.

Sok ember számára nem tudatosul, hogy döntéseiknek milyen súlya van... A kimondott igenek/nemek nemcsak itt a földi létben érvényesek, ezek isteni dimenziókat is átugorva megtermik a maguk gyümölcsét ott is. Ezért Isten nagyságát kutatni nem elveszett foglalatosság, hanem valóban életes idő, mely tartalmat teremt a földi életben, s reménységünk szerint hozadéka lesz az "odaát"ban is...

Idestova 33 éve, hogy Édespám - Isten nyugosztalja - egyfajta kárpótlás gyanánt, s persze örömében is, hogy egyszem fia (a sikeres elméleti vizsgája ellenére) letett vitorlázó-repülő álmairól, megajándékozott egy Tesla B100-as típusú sztereó(!) szalagos magnetofonnal. (Ez annak idején szüleim együttes egyhavi keresetének felelt meg, tehát nem volt olcsó mulatság... ami egyébként még ma is működőképes!) Kollégiumból hazajövet, hétvégeken késő éjszakába nyúlóan vadásztam az URH-sávon a sztereó felvételket vagy vettem hátamra a majd tízkilós "gyönyörűséget" s mentem "magnós-klubba" vagy ismerősökhöz, akik valamilyen külföldi rock-együttes sztereó felvételének boldog birtokosai voltak. Azidőtájt "pártunk és kormányunk" jóvoltából is - egészen mást jelentett a zene. Örülök, hogy valami lecsengő-félét még megélhettem a konzum-zene előtti világból. Hiszen ma már nem az "elvek", az önkifejezés számít, csakis a pénz... Meg is csinálnak érte "mindent", pedig - persze ez a legnehezebb - "csak" zenélniük kellene.

A JóIsten bizonyára nemcsak a térhangzásra, másra is gondolt, amikor két füllel ajándékozott meg minket. Így a készségünk beszédhez képest, kétszeres a hallásra. Azt persze hangsúlyoznunk kell, hogy egészen mást jelent ha valaki nem hall valamit vagy nem hallja meg, esetleg meghallja, de nem vesz róla tudomást. A szavaknak ugyanakkor nemcsak jelentése van, hangsúlyuk/dallamuk, választékos egymásutániságuk is rengeteg információt hordoznak, s akkor még nem is említettük a mindezt alátámasztó test-beszédről. Ha valakire odafigyelünk, akkor testi- és lelki figyelmünkkel a beszélő/gondolatközlő jelenlétét valóságként értékeljük.

Figyelemmel hallgatni nem könnyű dolog! Alátámasztják ezt saját élményeink, unalmas vállalati értekezletek, iskolai órák vagy semmitmondó beszélgetések, melyek többnyire ugyanazon dolgok körül forognak. Még a családban, baráti közösségben is megtapasztalhatjuk, hogy sokkal szívesebben beszélnek az emberek, mint hallgatnak. Pedig, aki hallgat az nemcsak bölcsül, de lehetőséget is kap arra, hogy embertársát megismerje, kapjon belőle olyan tudást, amit a maga életére is vonatkoztatva kamatoztathat.

Füleinket mindenféle haszontalansággal megtömni mi emberek is képesek vagyunk, de igazi tartalommal csakis az Isten képes. Ezért fontos Őreá hallgatnunk akkor, amikor a csöndben titokzatosan megszólal...

"Gyarló az ember! Négy lába van a lónak, s mégis megbotlik!" - ilyen, s ehhez hasonló szólásokkal mentegetik magukat nem csak azok, akik apró vétkeket, "bocsánatos bűnöket" követnek, de azok is, akik égbekiáltó disznóságokból próbálják kimosdatni magukat. Az eredendő bűn (más néven eredeti bűn vagy a katolikus teológiában áteredő bűn) egy teológiai szakkifejezés. az első embernek mint az egész emberiség képviselőjének a bűne, mely mint kegyelem nélküli, bűnös állapot minden emberre átszáll. A Biblia úgy magyarázza, hogy az első ember bűnével visszautasította azt a kegyelmi rendet, amelyet Isten fölkínált neki és utódainak, hogy ti. bölcsességgel és hatalommal ruházta fel ebben az érzékelhető anyagi világban, amit uralma alá vethet. Mindehhez szabadságot is kapott, hogy önként utasíthassa el magától a gonoszt és önként választhassa a jót. Sajnos az ember nem a jobbik részt választotta... s választásának következményeit minden ember kénytelen hordozni.

„Peccatum originale ” - mondja Szent Ágoston, s magyarázza az eredendő bűn lényegét, amit abban lát, hogy az embernek eredendően hajlama van a bűnre. De ezen ő nemcsak az ösztönös erőket és az értelmi belátás elleni lázadásukat értette, hanem az Istentől való elfordulást is. Ezt az utóbbit a keresztség eltörli, a rendetlen hajlamok viszont megmaradnak Az eredendő bűn tényét az egyházi hagyomány a Római levél alapján mindig vallotta (Róm 5,12-21). A középkori katolikus tanítás az örök élet elnyerése érdekében szükségesnek vallja a keresztséget, ami eltörli az áteredő bűnt. (Ezért tartja szükségesnek a gyermekkeresztséget.) Ágostonnal szemben ma általános a vélemény, hogy a csupán áteredő bűnnel meghalt gyermekekre nem vár az a kárhozat, ami a személyes bűnök büntetése.

Luther és Kálvin tanításában az eredendő bűn az emberi természet megromlását jelenti. Ebben benne van az értelem elhomályosodása, továbbá a szabadság és az Isten iránti bizalom elvesztése, és ezeket a veszteségeket a keresztség sem pótolhatja. A megigazulás abban áll, hogy Isten a hívő embernek nem számítja be a bűnt. A Tridenti Zsinaton a katolikus egyház elvetette ezt a nézetet, a katolikus janzenisták azonban később Lutheréhez és Kálvinéhoz hasonló tanítást fogalmaztak meg.

Megvallani a bűnünket azt jelenti, beismerjük korlátainkat, s igyekezünk életünket a készségessé formálni a jóra, s ebben Isten segítségét reméljük..

"Nincs új a nap alatt!"... Ősi bölcsesség ez, ami nemcsak Salamon király idejében - úgy háromezer évvel ezelőtt -, de azt megelőzően is ismert volt. A kölcsönök, nemkülönben az ún. "megélhetési" kölcsönök - mai nevén személyi kölcsön - közösség-szétszakító erejével a régiek is tisztában voltak. Többek között a középkori egyház ezért is tiltotta az uzsorát, no meg azért is, hogy micsoda dolog dolgoztatni az időt, ami nem is az emberé, hanem az Istené. Persze olyan társadalom sosem volt, amiben ne lettek volna megélhetési gondokkal küszködők, így aztán az uzsarakamat gyakorlata mindig jelen volt - hiába tiltották.

A társadalom ereje, azaz az egyén biztonsága abban gyökeredzik, ha a "rendszer" - s ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen politikai berendezkedésről van szó -, mennyire segíti őt, illetve mennyire hagyja élni... Az egymásról való gondoskodás leghatékonyabb módja érzelmi alapú, kiindulva a családból, a rokonságon át egészen a nemzetig. Ha tehát ezeket az érzelmi értékeket tudatosan támadják, porlasztják, (ki)ölik az emberek lelkéből, akkor az az ország legyengül, esetleg el is tűnik a történelem színpadáról... Ahol azonban érték a család, a gyermek, s nem teher az idős ember sem, ahol becsülik a jó hagyományt, ott megvan a szociális biztonsága a gyengébbeknek is, s ott erős a társadalom is.

"Légy istenfélő, és engedd, hogy éljen melletted atyádfia." - így hangzik a régi, ószövetségi recept... Nem azt mondja, engedd nyugodtan a "fejedre nőni", legyél mindenki balekja és támogasd az alkoholistákat, az önsorsrontó ideológiákat, hanem azt mondja: "engedd, hogy éljen". Engedd, hogy dolgozzon - pl. ne tartsd fenn mesterségesen a munkanélküliséget - ahogyan a méhkaptárban, a hangyabolyban mindenkinek megvan a feladata, munkáján keresztül a biztonsága, ugyanígy kellene hogy legyen az embervilágban. "Nézd a hangyát, s okulj te rest!" - mondja a Szentírás.

Istenfélelem nélkül azonban nem megy, nem működik mindez. Aki istentelenül akar mennyországot építeni, az építhet kapitalzmust, bankszisztémát, totalitárius igényű felügyeletet az egyén felett, hatalmát egyszer felemészti az Isten igazságának tüze, s kártyavárként összeomlik kiváltságos egyének érdekeit kiszolgáló jogrendszere, s bármilyen nagy katonai ereje is van, egyszer belülről meghasonlik, mert az Isten az ő teremtettségének szép rendjét "belekódolta" minden ember szívébe...

Lassan egy fél évszazada, hogy végigsöpört a szexuális forradalom szele a nyugati világban, ennek ellenére még mindig sok családban tabu-téma a szexualitás. Nem beszélnek róla. No de miért? Ennek igen egyszer az oka: szexualitásról méltósággal beszélni csak akkor lehet, ha arról természetességgel tudnak beszélni. Természetességgel, nem pedig naturalisztikusan, mert úgy beszélnek róla eleget... Persze nemcsak erről nem szól a mai ember, a halált is agyonhallgatja. Hogyan is tudna beszélni a mozdulatlanságról, amikor mindent a mozgásnak, a pörgő életnek rendel alá? S van még valami, ami ritmusgazdagnak vélt élletébe a modern embernek még nem fér bele: az a halál hugicája, a szenvedés.

Aki nem esett még bele a szenvedés gödrébe, az csak elméletben tudja, mit jelent a hideg gödör mélyén kuporogni, s lesni a meleget árasztó napfényt. Amíg nincs krízis, eladdig hajlamos az ember a kellemetlenségeit szenvedésként beállítani, s panaszkodik, jajveszékel, s már-már tragédiaként prezentálja, hogy nem tudta időben "trendire" cserélni a mobiltelefonját...

Olyan ember egy sincs, akit mindig elkerülne a baj. Így vagy úgy, de mindenkit utolér a szenvedés, legfeljebb egyik ember képes feltételezni a másikról, hogy az ő élete szenvedésektől mentes. A szenvedés olyan mint az árnyék, elválaszthatatlan az életünktől. Minél inkább odaállunk a JóIsten Szeretet-Napocskája alá, annál kisebb az árnyék, s minél távolabb vagyunk tőle, annál hosszabb...

Jób felesége a megtestesült materializmus: Ha értelmetlenül szenvedsz, akkor "Átkozd meg az Istent, s halj meg!" Ha Isten nem segít, csak tétlenül nézi a nyomorúságodat, akkor megérdemli, hogy megátkozd, s azután nyugodtan meghalhatsz, hiszen a a halál is jobb a szenvedésnél... Valójában az igazi szenvedő nem is Jób, hanem a felesége! Az igazi szenvedés alapja a lelki tétlenség, a lelki meddőség. A hívő ember erre azt mondja: istennélküliség. Amikor megígérünk magunknak újabb esélyeket, csodálatos dolgokat és kergetjük egyre tovább az álmokat s közben elfelejtünk természetességgel élni, mert az egész életünk egy görcsberándult ideiglenesség...

Ahogyan a testnek szüksége van táplálékra, ugyanúgy léleknek is. A lélek tápláléka a hit, hogy az életünknek, az én életemnek is értelme van. Ha nem reménykedünk az Istenben, akkor szeretni sem tudunk igazán, akkor megvan a veszélye annak, hogy az emberek lelkileg meghalnak, mielőtt beállna a test halála...

"A próféták, az apostolok kora lejárt!" - mondogatja a modern felvilágosult ember, s még igaza is lehetne, ha... Ha a prófécia csakis az Isten "direkt" közlését jelentené. Ennél azonban többről van szó. Ahogyan a művészet az Isten (azaz, a Legfőbb Jó) szolgálatában, a szépségre, tisztaságra, őszinteségre küzdelmesen törekedve nyeri el méltó helyét és tekintélyét a társadalomban, hasonlóképpen a próféták is akkor töltik be hivatásukat, ha az Isten közösségmegtartó értékeire újra és újra rávilágítanak. Lelkiség nélkül nincs lelkiismeret, ahogyan próféta sincs Isten nélkül, s ha a művészet nem tükrözi indirekten sem az előremutató építőt, ha részben nem tükröződik az egész vagy nem segít el a teljesség-közeli jobb meglátásához, akkor az nem művészet, hanem céltalan magamutogatás, csupán lehetőség arra, hogy az összefüggéseket nem értő sznobok dícsérgessék önjelölt művészeiket - s így magukat is fontosnak véljék... Ugyanígy sok próféta mondogatja a "magáét" mai világunkban is, miközben nemcsak kinevezik magukat evangélistáknak, s újkori apostoloknak, de talán még el is hiszik, hogy azok. Az effajta tanításra persze mindig akad mai elegendő mennyiségű viszkető fül!

A diktatúra, legyen az politikai- vagy vallási, nemcsak az ember fizikális testét, hanem lelkét is akarja birtokolni. Az a sokszor emlegetett "gondolat-rendőrség" nem mai találmány. "Aki mást vagy másképpen gondol, az ellenség!" - ez az "igazság" vezérelte a történelmet, benne az egyházét is. S amíg lesz civilizáció, addig mindig lesznek olyanok, akik az egyéni látásukat, elképzeléseiket, politikai, társadalmi, gazdasági ötleteiket rákényszeríteni törekednek a közösségre. Aki azonban csak "magában" gondolkodik, az istentelen, hiszen a Mindenható akarata a közösség. Jézus Urunk is azt mondja "Veletek vagyok a világ végezetéig!" s nem azt, hogy "veled" vagyok...

Jeremiás lelkét égette népe vezetőinek sok-sok gonoszsága, istentelensége. Azok, akik a nép, a közösség javát, békéjét kellett volna hogy szolgálják, kapzsiságukban, bírvágyukban maguk is a békétlenség forrásaivá váltak. Csoda-e, ha mindezt látva Jeremiás nem tudott nyugton maradni? Csoda-e, ha a világ józanabb fele ma is azt mondja: "Legyen már vége a (pénz)hatalom feltétlen uralmának, s érkezzék el végre az a korszak, amikor nem a haszonleső spekulánsok érdeke a fontosabb, hanem a békétkívánó józan többség akarata: kialakítani egy olyan világot, amiben tükröződik a teremtett ember istenképűsége, azaz az Isten szeretete...

Sokan vallják, hogy a 20. század volt az, amit "kikért" magának a Sátán... Tény, hogy ez a század telve volt pusztító "izmusokkal"! Hitler és Sztálin diktátori tevékenysége következtében mintegy 64 millió(!) ember pusztult el a II. világháborúban, a kommunizmus számlájára írható maoizmus áldozatainak számát legkevesebb 80 millióra(!) becsülik a kínai történészek... és most tekintsünk el attól a rettenetes veszteségtől, amit kulturális veszteségként szenvedett el a világ mindezek következtében. Mintha egy kis időre tényleg eloldoztatott volna az ősi kígyó. Könnyű lenne jajveszékelni, hogy itt a vég, de az ember még messze nem aknázta ki gonoszságra való készségének tárnáját.

Az azonban bizonyos, hogy fordulóponthoz érkezett a világ. Gyakorlatilag a férfiak-vezette politika és gazdaság teljességgel csődött mondott. S ahogyan a megbillent költségvetésű családban utolsó esélyként a nők veszik kezükbe a pénzkezelést, talán valami hasonló kezdődhet el most is a világban. (A nők ugyanis mindenütt ezen a kerek Földön nem a háborúnak, hanem a békének szülik gyermekeiket.) Nagy kérdés, hogy a hatalmunkat egyre veszejtő férfiak ezt hogyan tudják "feldolgozni" a nők józanságának térnyerését a társadalomban - de ez egy másik kérdés. A változás oka igen egyszerű: soha nem volt még lehetőség arra, hogy a média-irányította "megmondóemberek" kijelentéseinek valóságtartalmát ilyen gyorsan és hatásosan ellenőrizzék az emberek: igen, az internet segítségével! Nem véletlenül kívánják ellenőrizni az egész világon a teljes adatforgalmat - bírói engedély nélkül!!! -, hivatkozva terrorelhárításra, illegális zenei letöltésre, pedofíliára, államhatalom megdöntésére - amikor az állam lassan csak egy nagy adóbehajtó üzleti vállalkozás -, s ki tudja még mire nem, legvégül a személyiségi jogok védelmére hivatkozva blokkálják az információk valóságtartalmának ellenőrzéséhez való alapvető emberi jogot...

Ördögi világ, ahol az ember "istent játszik"! Mindent kontrollálni... s ehhez mesterségesen fenntartják a munkanélküliséget, a szegénységet. Pedig hány felújítandó műemlékház van csak székes fővárosunkban, hány kijavítandó út Európában, s mennyi járdát, bicikliutat lehetne még építeni a világban!!! Lenne itt munka, de a Sátán szolgálatóban álló emberek azt hitetik el a modern emberrel, hogy mindent a pénz mozgat - pedig nem! Azok a gondolatok motiválnak minket igazán, amik a szívünkben vannak: ha istenesek, akkor a jót tesszük, ha önzőek, akkor megcselekedjük a rosszat...

Az Írás arra tanít minket, hogy az a Nagy (népeket) Megtévesztőnek "el kell oldoztatnia", de az evangélium az, hogy "csak egy kis időre". Az idő számlálása és számolgatása nem a mi gondunk, hanem Azé, aki az időt is teremtette. A mi dolgunk, hogy a kapott időt, s talentumokat úgy használjuk fel, forgassuk, hogy közben tudjuk: ezt tenni felelősségteljes kiváltság, s Isten egyszer mindent számon kér nemcsak másokon, de rajtunk is...

Amikor beleszületünk ebbe a világba, egy közösségbe születünk... Családba, ahol várnak minket, ahol szeretettel vesznek körül, ahol táplálnak, gondoskodnak rólunk. Valóságos kis mennyország az ilyen közösség a piciny emberpalántának! Sok helyütt azonban nem a mennyországba, hanem szinte a pokolba születnek... Ők az ún. "nem kívánt" gyermekek - Mintha az élet csak kívánás dolga lenne, oh, te bolond ember! -, s talán rájuk is abortusz várt volna, ha a körülmények másképpen nem alakulnak. Sajnos nem egy olyan eset volt, ahol túlélték az ilyen művi beavatkozást - az pedig mindenki képzelőerejének nagyságára bízható, hogy milyen prenatális (születés előtti) "élményekkel" látják meg ezek az emberkék a napvilágot... Isten azonban mindent lát, ami titokban történik, azt is.

Elindulva az életúton számtalan csodás dolog vár ránk, hogy felfedezzük őket. A színek és hangok varázslatos tánca, a játék izgalma, a barátság szépsége, a munka alkotói öröme, s majd egyszer a szerelem sorsszerűsége... azaz az egész teremtett világ, s ezen keresztül az Isten maga! Kirándulni, felfedezni a természetet igen nagyszerű dolog, s ha ezt közösségben tehetjük, az még örömtelibb. Az Egyház népe magát kezdetektől fogva vándorló, úton lévő közösségnek (communio viatorum) nevezte. S valóban, ha nincs kivel megosztani az úton tett felfedezéseinket - az igen nagy nyomorúság.

A mai sikerorientált világban elsősorban az "Én", az Ego kiteljesedése számít, annak rendelnek - vagy legalábbis próbálják - alárendelni a munkát, a társkapcsolatot, a családot. Az ilyen "érték-látású" ember sokáig abban a hitben él, hogy lépéseit csakis ő maga határozza meg, azaz azt tesz, amit akar, úgy él, ahogy neki tetszik. Csak amikor, megkopik az egészsége vagy valamilyen okból lendületét veszejti az élete, akkor derül ki, milyen semmi az ember önmagában... Amikor krízisbe kerülünk (a krízis görög szó, s ítélkezést jelent), akkor nem történik más, mint hogy Isten a körülményeken keresztül megítél minket. Szembesít az igazsággal, amit eladdig kerültünk, hogy ti. az Isten szeretet, s nélküle rettentően hiányos az életünk...

Még ma is sokan úgy gondolják, hogy az irigység az alapvetően női tulajdonság - pedig ez nem igaz. A másik eredményeinek, sikereinek elbirtoklási vágya egyetenes emberi tulajdonság, s bátran kijelenthetjük: egyidős az emberi léttel. Káinban irigység támadt testvérével szemben, mert az ő áldozatára letekintett az Úr, Káinéra pedig nem... De erről Ábel nem tehetett - csakis egyedül az Isten. Sokszor ezért is haragszanak Istenre - A másiknak miért, s nekem miért nem? -, de a harag-szította düh soha nem az Isten hatalmát csorbítja, annak elszenvedő alanyai mindig az adott környezetben élő emberek. Jakab apostoli jótanácsai sok megszívlelendő igazságot hordoznak, de mit értsünk azon, hogy "barátságot kötni a világgal"?

A barátság egyik fontos jellemzője a hűség, az egymás melletti kitartás - nemcsak a jóban, a rosszban is. Azok, akik csak jóban kívánnak osztozni, azok nem barátok, hanem haverok, cimborák, banda-tagok, elv-társak vagy éppen "ivó-társak". A Mester arra tanít, hogy "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért." Önfeláldozásnak azonban nemcsak a mártíromság felel meg, hanem az egész életen át tartó segítés/gyámolítás. "Barátságban lenni a világgal" tehát azt jelenti, hogy időm, energiám, lehetőségeim nagy részét a világ dolgaira fordítom. Azaz: nem a lélek csöndes szava irányít, hanem a "világ" számtalan csábító ígérete. Igen ígéret csupán, mert attól nem lesz jobb az ember, ha gazdagabb lesz, s persze attól sem lesz erkölcsösebb, ha szegényebbé válik. A világ csak ígérget, mert mire megkapjuk/elérjük azt, amire vágyunk, kiderül: mást, jobbat, szebbet, még nagyobb örömet ígérőt akarunk. A végső igazság pedig az, hogy mindent megemészt a moly és a rozsda, s hogy a halotti ingünkön nincsen zseb, hiszen semmit nem tudunk kivinni ebből a világból...

Az őszinte kommunikáció hiányától szenvedő világ - jelei úgy családban, mint a magas politikában gond nélkül tetten érhetőek - nem érti a szavakat, azok jelentéstartalma "nem megy át" egyik embertől a másikig vagy ha el is jut, jelentésében deformálódik. Így aztán nem csoda, ha az alázat és alázatoskodás a világ számára egyet jelent. Pedig két külön fogalomról van szó! Az alázatoskodás a "puhagerincűek" haszonleső, szolgalelkű, (igaz, hogy sikeres!) túlélési taktikája, az alázat pedig a nagy jellemek erőssége. Az ilyen emberek nem kicsinyeskedők, mert tudják, hogy az élet méltóságát igazán megélni csak akkor lehet, ha távlatokban gondolkodunk, s ki adhatna nagyobb távlatot, ha nem az Isten? Ezért fonják bele hitükbe a JóIsten kegyelmét, mert számukra az Isten az egyedüli garancia arra, hogy a világban ne tévedjenek el, s ne vesszenek el örökre...

Emberlétünk velejárója, hogy környezetünkből kapott kellemes benyomásokat, fantázia-élénkítő információkat olykor kísértésnek éljük meg. Vannak keresztény emberek, akik kerülik Jézus megkísértéstörténetét, s annak magyarázatát is, mert úgy érzik az olyan "meseszerű" s nem állja meg a helyét a mai tudományos világban. Pedig tévednek! Sokszor a mesék többet mondanak el a valóságról, mint az ész-vezérelte ok-okozatos magyarázatok... Az említett megkísértéstörténet az emberi természet három olyan alapvetően fontos területét világítja meg, ahol a legkönnyebb az "elcsúszás, a megbotlás": a kenyérkérdés, azaz az anyagi egzisztenciális kihívások, a hírnév magaslatokra emelő ereje, vagyis a karrier, s az előző kettőt is magába zárni akaró gazdasági (gazdagságból fakadó) hatalom.

Az élet komplexitása nem teszi lehetővé, hogy valaki kísértésektől mentes életet éljen. Ha lenne ilyen életforma, akkor már rég kitalálták volna, de sajnos - vagy hála Istennek - ilyen nincs. A kísértések nem azért vannak, hogy csakazértis elbukjunk, hanem azért, hogy megtanuljunk uralkodni felettük. Az effajta "győzelemből" fakadó erő gazdagítja meg kapcsolatainkat, alakítanak minket erkölcsös, azaz istenképű emberré. A keresztény ember azonban jól tudja - Pál apostol is ezt tanítja -, hogy a kísértések feletti uralom önerőből csak ideig-óráig lehetséges. Hiába a törvény, a kísértés ereje mindig nagyobb! Ha nem így lenne, akkor üresek lennének a börtönök... Aki istenes életet él, az nem tesz mást, mint Teremtője segítségével küzd nemcsak a rosszal, de erőfeszítéseket hoz a jóért is. Aki csak a rossz ellenében mobilizálható, az még nem jutott el az Isten-, s emberismeret olyan fokára, ahol már nyilvánvalóvá válik: bűnt kerülni szabadság, készségesnek tenni a jóra, öröm.

Fejlett, jóléti világunkban profi, élményt-ígérő eszközökkel felerősítve hat a kísértés. A "mindent birtokolhatsz most" ígérete felejtetti a régi igazságot: "Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!" Így jutnak adósságcsapdába sokan, s tagadják meg az élet két legfontasabbja (társ és munka) közül az utóbbit. A világ dolgai között eligazodni gyakran nem könnyű, de Isten ezért adott útmutatásokat igéjében, prófétáin keresztül, s nem utolsó sorban lelkiismeretünkön keresztül. Aki pedig mindezeket figyelmen kívül hagyja, s a kísértés kígyóját testén melengeti... az ne csodálkozzon azon, ha egyszer már nem ő lesz ura a maga életének, hanem a kísértések uralják őt...

"A hála nem közgazdasági kategória!"... Gyakran hallhatjuk ezt a kijelentést ebben az értéktorzult világban. "Mit kezdjek a köszönömmel? Azért nem kapok tejet a boltban!" - s sodrásszerűen ömlenek a panaszok, a vulgáris helyzetértékelések. Tény, hogy mindennek ára van, mert a dolgok nemcsak úgy "maguktól" állnak elő, arra az ember időt fordított -s az idő az egyik legnagyobb érték - hiszen az minden ember számára véges.

Ha az emberekben nagyobb bölcsesség buzogna meglátni a dolgok mögött zajló folyamatokat - akkor másként viszonyulnának a véges időhöz és ezen keresztül embertársaikhoz is. Kiderülne, hogy vannak hivatások, amiket nem lehet pénzzel teljesértékűen megfizetni, hiszen akik segítő foglalkozásra hivattak el, azok nem tudják a gyárkapuban letenni az adott problémát... az orvos szabadidéjében is vissza-visszagondol betegeire, a tanár is a diákjaira, s a (jó) pap is imádkozik híveiért - nemcsak a vasárnapi istentiszteleten. De nemcsak a munkájukat hivatással gyakorlók érdemelnének köszönetet.

A nagy baj az, ha éppen azok felé nem hangzik el a köszönet, akiktől a legtöbbet kaptuk, akik támogatták emberréválásunkat, akik segítettek kríziseinkben. A családról van szó, elsősorban a szülőkről, akik nem mérgezték meg gyermekeiket önzésükkel. Számos szülő síránkozik hálátlan gyermekei miatt, jóllehet a gyermekei soha nem kapták meg az alapvető gondoskodást és méltóságuk kibontakozáshoz szükséges szeretetteljes szabadságot. Megtörhetetlen kontroll alatt nevelték őket, s még felnőtt korukban is azt várják el az ilyen szülők, hogy alapvető érzelmi/pszicho-szociális szükségleteiket gyermekeik elégítség ki. Nincs nagyobb tragédia, amikor egy emberi kapcsolatot a személyes önzés deformál! Mint a befőttes-üveg alatt nevelt virág... egy darabig segítség a minden fényt átengedő búra, de egy idő után nyomorító korlát.

A köszönöm nem kerül semmibe, mégis, ha elmarad óriási károkat okozhatunk vele: Barátságok bomolhatnak fel, bizalmi kapcsolat törhet ketté, házastársi kapcsolat válhat sivárrá. Köszönömöt kimondani, azaz hálásnak lenni az tud, aki meglátja, hogy embertársával való konstruktív találkozása után - szinte alig érzékelhetően -, de mégis emberebb emberré vált. Hálásnak lenni azonban nemcsak emberek felé szükséges, Isten felé is érdemes "háládatos" magatartással fordulni... Nem a büntetésétől való félelem miatt, hanem azért, mert ilyenkor (imádságainkon keresztül) lelkünkből egy picinyke darab titikzatosan felemelkedik a Terermtőnkhöz, s békességet kapunk, ami óriási erőt ad nekünk életünk minden percében...

Amíg a középkorban legfeljebb egy-két mindenre elszánt felfedező-utazó indult el a "világvégére", eladdig mára egyetlen nagy faluvá zsugorodott Földünkön valóságos népvándorlási-, vagy még azt is felülmúló méreteket öltött az utazás... Idegen tájak és kultúrák megismerésének/megtapasztalásának lehetősége "húzóágazattá" léptette elő a turizmust - sok-sok millió embernek biztosítva ezzel megélhetést. Így aztán nem lepődünk meg, ha az utcán távolkeletről érkezett csoportokat látunk, s megszokással vesszük tudomásul érdeklődő jelenlétüket. Érdekes azonban, hogy magányosan bóklászó turistákkal nemigen találkozunk - főleg nem az idősebbek között -, s ennek oka elsősorban nem az, hogy egy számukra teljesen más, talán idegen világban vannak...

A keleti ember - s így mi magyarok is, bár egyre kevésbé - alapvetően közösségi emberek vagyunk. A közösségi ember csoport-érdekben gondolkodik, önmagát elsősorban viszonyaiban határozza meg: "Őseim leszármazottja vagyok, apám lánya, főnököm beosztottja stb." A nyugati ember-típus - egyre erősödő mértékben - az egyéniségét hangsúlyozza, s igen gyakran a közösségi érdek rovására. Jó dolog a szabadság, hiszen enélkül nem élhetjük meg emberi méltóságunkat, de amikor mások ún. "szabadsága" (fogalmazzuk inkább így: szabadossága) a mi szabadságunkat korlátozza, akkor az igen kellemetlen. A kapcsolatrendszerében primitív ember nem törődik azzal, hogy mások jogát mennyire korlátozza aszociális magatartásával, számára még az sem gond, ha ezzel másokban félelmet kelt... Egy közösség, akár egy nemzet erősségét és túlélőképességét igen jól mutatja, hogy a jogtalanságot mennyire szankcionálja, s a közösség-védő magatartást pedig mennyire jutalmazza. (Sajnos az elmúlt néhány évtizedben a közép-európai országokban éppen az építő, közösségi érdekeket védő egyházi közösségeket érte a legnagyobb támadás - s ez már csak "hab a tortán "a közösség nevében!)

Seres Rezső huszadikszázadelős dalszövege: "Szeressük egymást gyerekek, A szív a legszebb kincs." mára csak időseinkben kelt valamiféle nosztalgiával vegyes közösségi érzéseket. Ma közösségi élményt koncerteken, a "nagy bulikon" élik meg - de talán nem az üzletileg egyébként kiválóan fungáló "love-parade"-k az együvé tartozásnak a kizárólagos hordozói... Jóllehet az egyik oldalon neoliberális jelszavakkal "Te is más vagy, te sem vagy más!" bombázzák szédelgő öntudatú fiataljainkat, azért a másik (távlatban is gondolkodó) oldalon is vannak - s ez talán reménytkeltő - szép számmal: Nemcsak százezreket megmozgató, s közösségi érzelmeket erősítő csíksomlyói zarándoklatra gondolhatunk, hanem mindazokra a kezdeményezésekre, ahol vállalják az áldozatot a kisközösségi értékekért. S mint minden érték, a nagyközösségi is a legkisebb közösségben, a családban gyökeredzik...

A keresztény ember azért tudja eredményesen építeni a közösséget, mert mindig viszonyban gondolkodik. Jól tudja, hogy ő Megváltó Krisztusának követője, s teremtménye a Teremtő Istenének. Nem kérdés számára, hogy van-e Isten, sőt az sem, hogy hol... Meglátja a szenvedő világban a Szenvedő Isten Titokzatosságát, s ezért kész szeretetével enyhíteni ott, ahol hiányt lát. Ebbéli magatartása jóllehet nem "hozza rendbe" a bűnben tobzódó világot, de mindenki számára jelzésértékű, s ennyi már elég az Istennek, hogy bevégezhesse művét az embervilágban...