Különös világ ez a mostani... Aki eleddig rakétamérnökként dolgozott, az hamburgert árul az utcasarkon, aki újságíróként az igazság kiderítését tette meg életcéljául az nap nap után hazugságokat recsitál a nyilvánosság elé, Thália modernkori papjai/papnői pedig a katartikus élmény megteremtése helyett megélhetési bohócként az értékromboló gagyi szolgálatába szegődtek - tisztelet a kivételeknek... De így van ez az élet többi területén is, élén a politikával. S így történik meg, hogy a manapság istenített "nagy fene demokrácia" a hétköznapi ember számára közelebb áll az anarchiához, mint a népuralmi rendhez...

Vigasz vagy ítélet? -, az igazság az az, hogy semmi nem tart örökké, egyszer minden napvilágra kerül, s gyanítom, ezt Salamon király előtti időkben is jól tudták az emberek. Ha nem hittek volna az isteni igazságszolgáltatásban, akkor nem vállalták volna a lét olykor könyörtelenül nehéz harcát. Vállalták a gyermeknevelést akkor is, amikor háború volt vagy járvány - a történelem tanúsága, hogy az embert teljességgel mindig a jólét vagy annak délibábos ígérete bolondította meg...

Péter, az egyszerű, halászemberből lett apostol a józanságra int. A józanság, a "tiszta ész" az ÚRIsten legnagyobb ajándéka. Hiánya sok-sok szenvedés okozója, megléte áldás, alapja a türelmes, következetes, másokat is segítő életnek .A hitet csak a tudatlan ember képzeli el józanság nélkül, aki ismeri az Isten-hit lényegét, az tudja, hogy a hit a következetességnek egy Istentől kapott állapota. Éppen ezért, aki valóban hiszi az Istent - mindegy, hogyan szólítja - az felismeri a saját vallásos életének a korlátait és irgalmas emberré igyekszik válni, másokkal és önmagával szemben is...

Sokan sokféleképpen álmodoztak/spekuláltak/"agyaltak" a végidőkön. Egy bizonyos: az Istennek nem kell már harcolnia senkivel - tulajdonképpen soha nem is harcolt senkivel -, csak az ember vélte annak... Ha ugyanis Isten az Isten, azaz mindenható, akkor nincs, s nem is lehet ellenfele. Nem kell legyőznie senkit és semmit, mert minden, az univerzum/multiverzum összes látható és nem látható dolga/lénye az Ő hatalma alatt áll...

Egész életünkre, világnézetünkre, hitünkre Iránymutatást adhat Peter Meiderlin 16. századi lutheránus teológus egyik gondolata: "Az igazságban egység, a kétségekben szabadság, minden dologban pedig szeretet."

Sok igazságtalanság történik a világban... Akaratlanul is, de nagyrészt szánt szándékkal. Amikor tragédiák történnek, akkor magyarázatot követelünk Istentől, a másiktól, önmagunktól: Választ akarunk kapni a miértre. Miért történhetett meg, ami megtörtént, miért engedte meg az Isten, s miért éppen velem történt, ami történt? Egyszerűen csak véletlenek sorozata, rosszkor voltam rossz helyen, vagy netalán a Sors üldözöttje lennék? A válasz ugyanolyan misztikus, mint az Isten-kérdés maga! "A szenvedés bizony az isteni titokzatosság része" - írja Karl Rahner, a katolikus teológus. Az élet valósága, hogy a szenvedést senki nem kerülheti ki, ahogyan az Istent sem: egyszer mindennek eljön a maga ideje: megvan ugyanis az ideje a nevetésnek és sírásnak is...

Aki sírt, akinek fájt már a lelke, az azt is tudja, milyen fontos a vigasztalás. Ha megvigasztalták azért, ha nem, akkor meg a hiánya okán. Szükségünk van vigasztalásra, megvigasztalódásra, mert különben megbolondulunk. S olyat teszünk, amit lelkünk mélyén magunk sem akarunk. Magyarázatokat aztán találhatunk halmozottan hátrányos szociális helyzetben vagy éppen az Ördögben - csakhát a magyarázat már nem változtat meg semmit... Az idő kerekét visszaforgatni nem lehet, ami megtörtént az megtörtént, az áldozat már soha többé nem jön vissza a temetőből! Hány közúti baleset történt már csak alkohol és/vagy drog hatása miatt, s még mennyit fog előidézni az ember önzése! Hány ártatlan embernek kell még meghalnia az emberi butaság, s a szabadság hamis értelmezése miatt? A választ Isten tudja, mi legfeljebb csak sejthetjük...

Hol vétettünk, ki a hibás? A Sátán, az Isten? Úgy gondolom elsősorban a felelősséget kapott felnőttek... Akik nem élték gyermekeik elé az élet szeretetét, s az Isten tiszteletét. A felnőttek, akik létrehozták és fenntartják ezt a világot, a maga önmagában is ellentmondásos elképzeléseikkel: A négyéves gyermek, akinek fel kell fedeznie a határtalan világot, a játszótér vaskerítésén belül álmodozhat csupán... Az én gyerekkoromban késő estig játszottunk kint a faluszélen, a természetben, megismerve fizikai korlátainkat a testünknek, mert kardoztunk, birkoztunk, fára másztunk és leestünk... A gyermeki lélek a határtalan kalandokra vágyik, s számunkra a játék az időtlenségben telt, korlátot csak egy valami jelentett: a másik, a játszótárs, akire vigyáztunk, s ő is vigyázott ránk... S ha valami fájt, akkor vigasztaltuk egymást. A vigasztalásban pedig kiderült, hogy nem én vagyok a világ közepe, ott a van a másik ember(ke) is!

Különösen nagy szükségünk van a vigasztalásra. Hadd mondjam: vigasztalni csak az Isten tud! Az idő nem gyógyítja be a sebeket, a veszteség évtizedek múlva is veszteség marad! Ha szülő nem adja meg a gyermekének az érzelmi biztonságot gyermekkorban, akkor az a gyermek egész életében érzelmi deficittel fog élni, hacsak oda nem talál az Istenhez. A Magvető példázatából tudjuk (borzasztó dolog!), de a háromnegyed része az embervilágnak végül is nem talál oda Teremtőjéhez...

Isten arra rendelt mindannyiunkat, hogy egymást, s ez által Isten országát építsük. Ha elfordulunk embertársainktól, ha csak a magunk dolgaival törődünk, akkor nemcsak nem töltjük be Teremtőnk akaratát, de boldogtalanuk is leszünk - vigasztalhatatlanul...

Ahogyan igényünk van gondolatainkat megosztani másokkal, ugyanúgy késztetést érzünk arra is, hogy Istennel beszélgessünk. Az imádság gyakorisága, intenzitása, hosszúsága nem köthető szabályhoz. Van, aki az úszómedencében minden második karcsapáskor levegőt vesz, van aki néhány karcsapás után, de olyan is akad, aki a fél medencét víz alatt teszi meg... különbözőek az adottságaink, de azt senki nem állíthatja, hogy levegőre nincs szüksége. Ugyanígy azt sem mondhatja senki magáról, hogy nem vallásos. Lehet, hogy ateistán gondolkodik, de mindenki életében vannak pillanatok, amikor egybemosódnak a dimenziók: Isten láthatatlan világa, s az embervilág. Vallás-szociológusok szerint az emberiség 95%-a vallásos. A maradék 5 % pedig ugyanúgy vonzódik lelke mélyén a titkokhoz, mint a többi, ami szintén a vallásos gondolkodásnak egy vetülete...

Az apostol nem véletlenül buzdít kitartásra, s éberségre. Jól tudja, a testnek levegőre, a léleknek Istenre van szüksége. Ha hiány lép fel, akkor teljesítményromlás áll be itt is, meg ott is, az imádkozás tehát létszükséglet! Úgy néz ki, hogy az esetek többségében a régiek is inkább kértek és panaszkodtak, mintsem hálát adtak volna, ezért az apostoli intő szó. Őszintén megvallhatjuk mi is, hogy kéréseinkre bizony több időt fordítunk, mint hálaadásra. A kérések azok kiemelnek ugyan minket a hétköznapokból, de igazán mennyei magasságokba csak a hálaadás repíthet. Nem véletlenül gyakorolja az egyház a közös dicsőítést, a liturgia himnikus párbeszédeit, hiszen számtalanszor megtapasztalta már Isten népe, hogy ennek milyen óriási közösségmegtartó ereje van!

Aki hálát az Istennek, az nem tud hálátlan lenni embertársai felé. A mai haszonelvű, "adok-kapok" fogyasztói világszemléletű világunkban különösen is szükség lenne az önzetlenségre. Az ilyen emberek ugyanis a hétköznapokban "életszentségükkel", azaz nem kirívó vallásoskodásukkal, hanem békességet sugárzó derűjükkel mintegy láthatatlan szálakkal összekötik az embereket, hogy aztán értékes közösség épüljön általuk is. Az imádkozó ember nemcsak "magában imádkozik" - keresi az alkalmat, hogy másokkal is tegye ezt. Aki csak magában akar imádkozni, az jó úton halad a vallásoskodáshoz vezető úton... A vallásoskodás azonban nem erőt ad, hanem erőt vesz el. Attól is, aki gyakorolja, meg attól is akit botránkoztat vele...

Isten nekünk ajándékozta a szó, a beszéd lehetőségét, hogy szavaink által mi is "teremthessünk". Nem anyagvilágot, mert azt már megteremtetett, hanem Isten világában nagyon fontos valóságokat: szeretetet, irgalmasságot és sok-sok örömet...

Varázslatos világban élünk... Ámulatba ejt minket a tudomány, pedig ami "csúcstechnológiás" és kezünkbe kerül, az már rég elavult technológia: az igazi technikai színvonal laboratóriumokban, s titkos katonai bázisokon található. Az emberek túlnyomó részének így is komoly gondot jelent a technika, s valóban ellentmondásos, hogy analfabéták kezében ott a csúcstechnológia - lásd okostelefonok. De "varázslatos" a géntechnológia, a mikrokémia, s a nanotechnológia is, s hogy mi lesz belőlük - áldás vagy átok - az majd csak jóval később derül ki. Egy bizonyos: soha ennyi, a jövő felől aggódó, s depressziós ember nem volt még a földön, mint manapság... Több mint százmillió ember fogyaszt rendszeresen valamilyen drogot, 300 millióan orvosi vényre szedik az antidepresszáns gyógyszereket, s akkor ehhez jönnek még az alkohol kábulatában biztonságot keresők...

Mintegy harmincéves keresztény múltamban, melyből a negyedévszázadnál is több időt fordítottam intenzíven a teológiára, s a társtudományokra még nem találkoztam "varázsló" emberrel... Csalóval, zavarodottal, lelki sérülttel, kétségbesettel, s biztonságot eszelősen keresővel éppen eléggel! Amennyire bonyolult az emberi nyelv, a kommunikációs jelrendszerünk, olyannyira bonyolult az emberi lélek is, melynek fontosságát, testi egészségünkre is kiható erejét csak az utóbbi fél évszázadban ismerték el igazán.

Ha tudatlanság és gonoszság egy emberben testesül meg, akkor az az ember borzalmasságokra képes, de igazán ördögi dolgokat az cselekszik, akiben a tudatosság a gonoszsággal párosul! A primitív lelkületű ember a változatlanságban véli nyugalmát meglelni, ezért retteg mindenféle változástól - jóllehet az életben csak egy dolog a biztos: a változás. A szabadságuktól megfosztott egykoron szabad ábrahámita pásztorok az egyiptomi szolgaságban sínylődve, nem érthették meg a hieroglífák (jelek) bonyolult rendszerét - ti. nem az volt életük valósága hanem a vályogvetés -, ugyanígy manapság sem érthetik az emberi lélek mélylélektani szimbólumokban kifejeződő belső rezdüléseit, az Isten finom mozgását világban, történelemben, lelkiismeretben azok, akiknek nincs meg erre az adottságuk, s a késztetésük - Magvető példázata: hiábavaló háromnegyed -, mert nem ez a világ életük valósága, hanem a "matéria".

Amíg ember lesz a földön, eladdig lesznek "jövendőmondók, varázslók, jeleket (fére)magyarázok" s lesznek legyszerűsített biztonságra vágyó hiszékenyek is, akik a csaló szavakat csodálattal vegyes áhitattal fogadják. De miért is? Mert egyszerűbb elmenni a "látóhoz", s tőle kérni útmutatást, mint szembenézni a valósággal, s meglátni, hogy Isten a mi kezünkbe adta saját életünk alakítását... Egyszerűbb mások tanácsára hallgatni, mint számot vetni azzal, hogy cselekedeteinkért csakis mi vagyunk a felelősek, s nekünk kell azok következményeit is elhordozni... Az "igazi" hit nem más, mint az a halálig menő következetesség, melynek példáját Jézus adta elénk, hogy emberként élni itt a földi létben csakis a Mennyei Szeretetnek engedelmeskedve érdemes... Ha nem ezt tesszük, az utálatos az ÚR előtt.

A jól működő társadalomban az emberek nemcsak "szolgáltatnak" egymásnak, de szolgálnak is... Ez az a isteni príncípium, ami hosszútávon megtarthat kicsi és nagy közösséget egyaránt. Ha egy közösségben mindenki csak kapni akar - tartja a markát -, akkor az a közösség elerőtlenedik. Segélyből élni nem lehet, legfeljebb csak vegetálni, ahogyan menekülttárborban sem lehet teljességre vinni az emberlétet...

Egy társadalom komolyságát a munkához való viszonya határozza meg. Ha mindenki csak "boltot" akar magának, s eladni a megtermelt árut, ha mindenki csak a pénzről álmodozik, de a munkát kerüli, akkor annak az országnak nincs jövője. Illetve lesz, csak az meglehetősen siralmas... Régen a munkakerülést nemzetbiztonsági kockázatnak vélték, manapság - amikor nincs joga mindenkinek a munkához: Európában 20 millió(!) munkanélküli van - pedig sikeresen rászoktatták az embereket, hogy egy-egy munkahelyért vagy egy nagyobb falatért/néhány ezer forintos juttatásért egymás torkának essenek az emberek. Ha a munkavállaló csak "munkaerő" - akkor elvégzett munkája lélektelen "produktum", amit egy robot is megcsinálhatna... Az ilyen robot-világ azonban embertelen!

Ahhoz, hogy egy világ emberséges legyen, ahhoz szükséges az Isten is: a Szeretet Istene. Ha istenképeket vernek bele gyermekek/emberek fejébe, abból csak fanatizmus, szűklátás és rombolás származik. Ha azonban istenes érzékenységre nevelik őket, akkor nem kiszorítja egyik a másikat, nem mobbingolja (zaklatja), ahogyan mostanság emlegetik a gonoszságot, akkor nem elvesz, hanem ad... Amikor önzetlenül adunk, akkor átélünk valamit abból, ami egyedül életminőséget teremt. Ilyen pillanatokban válik nyilvánvalóvá, hogy mi is mindent csak kaptunk, hogy életünk ajándék, s hogy nem kiválóságunk okán birtokolhatunk ezt vagy azt, hanem azért , mert az Isten kegyelmes volt hozzánk... Isten különös igazsága, hogy aki önzetlenül múlandót ad felebarátjának, az elmúlhatatlant kap érte Istenétől.

Egyházi esztendő vége felé járunk - egymást érik a végítéletet hirdető igék. Óegyházi atyák perikópa-rendjét követve helyénvaló is ez, hiszen valaminek a vége mindig jó alkalmat teremt az ünnepes visszatekintésre és egyben az előretekintésre is. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy a jövő nagymértékben függ a múlttól - ezért nem mindegy, hogyan alakítjuk azt - a mában, ami holnap már a szép-, vagy rosszemlékű tegnap.

A vég, a végesség az elmúlás a halál gondolatát is felveti. A halál-közeli megtapasztalások értékelik fel vagy éppen le a cselekedeteinket. Az elmúlás küszöbéhez közeledve derül ki, hogy megérte-e követni makacsul azokat az elképzeléseket, melyekre időt, energiát, pénzt áldoztunk... A válaszokat csak mi magunk ismerjük, s a JóIsten, ezért itt nem lehet félreismerni a tényleges helyzetet. Ilyenkor már tudjuk, hogy mi volt a jó, a szép és értékes, s mi volt az, ami csak ígérte a jót, de valóra sose váltotta azt.

Cselekedeteinket megváltoztatni a múltban nem tudjuk, de még a következményeket se tudjuk felszámolni! Amit tehetünk, hogy megpróbáljuk nem jóvátenni - mert az nem tudjuk -, de legalább enyhíteni a következményekből fakadó fájdalmakat.

Isten alapigazsága, hogy a cselekedeteink szerint ítél meg. Azokból derül ki a hitünk, s az abból fakadó szeretetünk. Tükröztük-e az isteni szeretetet életünkben vagy sem? - ez lesz a végső kérdés. Bevégeztük-e azt a feladatot, amiért lejöhettünk ide a Földre? Ha nem, akkor az ÚRIsten legyen hozzánk irgalmas...

Klíma-változás előtt áll az emberiség - a tényt vitatni nem lehet. Azt sem, hogy a legutóbbi nagy változás mintegy 11500 éve történt, s viszonylag gyorsan, 20-25 év alatt változott meg drasztikusan az időjárás... szélsőségessé vált. (A mamutok megfagytak, sokuknak a gyomrában megtalálták a megemésztetlen táplálékot - szegényeknek idejük sem volt új legelőket keresni...) Ez azt jelenti, hogy jelen világnak, mintegy egy generációs ideje van arra, hogy felkészüljön: vagy megtanulja a közösségi megmaradás isteni örök elvét vagy önfejűségével, önzésével a saját vesztébe rohan... Az igazi változás azonban az lenne, ha az ember nemcsak egymást keresné, de Teremtő Urát is!

Kevesen tudják, hogy az elmúlt félezer évben az evangélikus egyházban nem mindig volt használatban a fekete, az ún. "luther-kabát", s a hasonlóan népies elnevezésű fehér "mózestáblácska". A jelenleg rendszeresített lelkészi "egyenruha" használatát III. Frigyes Vilmos, porosz király az 1810-es évek végén egy kabinett-rendelettel vezettette be. Azt megelőzően az evangélikusok a reformáció utáni időkben a "megörökölt" miseruhákat használták. (A reformátusok a katolikus egyházi textíliákat kezdettől fogva teljességgel mellőzték...)

A fekete talár viselését a rabbiknak, bíróknak ugyanígy elrendelték - hiszen mindannyian hivatalukkal a társadalom rendjét biztosították. Kevesen tudják, hogy az "mózestáblácska" formája egyértelműen mutatja, hogy ki hova "tartozik". A lutheránus lelkésznek teljesen osztott, az uniált egyházi személynek félig osztott, míg a református lelkipásztoroknak osztatlan fehér táblácska díszíti a mellét. A Magyarországi Evangélikus Egyházban az utóbbi néhány esztendőben a zsinat határozata alapján - hasonlóan német evangélikus testvéreinkhez - elterjedt a stóla (vállkendő) használata, melynek viselése ősi tradíciót elevenít fel. Aki a stólát visel(het)i az mindig a püspök által megbízott hivatalos egyházi tanítót jelképezi. Protestáns egyházak vallják az egyetemes papság elvét - ami azt jelenti, hogy nincs közbenjáróra szükség Isten és ember között, hiszen ezt kizárólag csakis Krisztus teheti meg -, de tanításbeli (hit és erkölcs) kérdésekben a püspök(ök) állásfoglalása a mérvadó, s a tanítás tisztaságára felügyelő "hivatalnoké", azaz a lelkészi hivatal vezetőjéé, a lutheránus papé... Ezért különösen is fontos az egyházi személyek hitvallásos állásfoglalása! (Azt már csak zárójelben írom - figyelmeztetésül minden lelkésznek, papnak, prédikátornak, magamat is ideértve -, hogy az Írás szerint a tanítók nagyobb ítélet alá esnek...)

A pap (jobb esetben lelki ember) tehát tanít. Templomban és házaknál -, akár interneten keresztül is... A közös (el)elgondolkodás reggeli alkalmai ezek, itt a lutheránus "cyber-tér"-ben. Ahogyan látod kedves Olvasóm, ma reggel került fel az 1000. áhitat, mely remélhetőleg ma is adott egy picinyke tanításbeli morzsát... Luther Márton a Kiskáté előszavában azt írja, hogy ő maga is a Káté tanulója akar maradni élete végéig. Hogyan lehetséges ez? Hiszen ő írta a kátét, nemde!? Luther nagyon jól tudta, hogy ismételni/újratanulni nem hiábavalóság, hanem életet újító erő... Ezért, ha ismerős gondolatokat, szófordulatokat találnál a jövőben is reggeli áhitataimban, akkor ne fordulj el, mondván ez már "régi igazság", hiszen bölcsek csak akkor vagyunk, ha régiből, s az újból is egyaránt előhozunk.

Megtisztelő figyelmeteket - országhatáron innen, s túl -, különösen is köszönöm! Isten áldja meg gazdagon csendes perceiteket, s olykor egy-egy sóhajos imát mondjatok el értem is, ahogyan én is imádkozom értetek minden nap!...

A vallásos világnézethez legyen az lineáris időfelfogású vagy ciklikus, hozzátartozik az elgondolás: egyszer mindenről számot kell adni, mert mindennek következménye van... A "szemet szemért"-elv tehát érvényesülni látszik mindvégig, azaz a törvény nem változik meg senki kedvéért: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten... S hogyan lesz mindez? Már maga a kérdés izgalomba hozta minden kor emberét. Joos van Cleve reormációkorabeli festménye is gyönyörűen tükrözi a kétségbeesést: lesz-e kegyelem? Akkoriban nem Isten létében kételkedtek az emberek, hanem a kegyelmében.... Nem véletlenül! Ha valaki (meg)látja bűneit, akkor az is nyilvánvaló lesz számára, hogy emberileg nézve, menthetetlen a helyzete. Tehet-e többet az Isten a szabadakaratú emberért, minthogy rádöbbenti arra, hogy mivégre is rendeltetett? Arra, hogy szeressen ebben a világban úgy, ahogyan az Isten, amikor önmagát adta érte...

A szeretet lényege az áldozat, amikor mindent, a legfontosabbat is odadjuk a másikért... Az az abszurditás, hogy az Isten lemond istenségéről, s emberré lesz Krisztusban azt jelenti, hogy az Isten az embert végtelenül szereti... S ha ez a szeretet nem elégséges az embernek, ha ezután is közömbös marad Isten, embertársai és a teremtett világgal kapcsolatban, akkor nincs "menekvés"... Nem bosszúállása ez a JóIstennek, hanem a teremtettség örök rendje! Az, hogy Pál "bosszúállásról" szól, az betudható annak, hogy Saul az ószövetségi istenképet tanulta gyerekkora óta... Gamáliel rabbiképzőjében is.

Az ember embervolta miatt nem tud elszakadni emberszerűségétől. Ezért lépten nyomon tapasztaljuk a Bibliában is az antropomorf gondolkodást: Isten megszorodott szívében; Isten megbánta; stb. Isten azonban nem ember-szerű, de az ember felfedezheti önmagában az isten-szerűséget! Azaz: megtapasztalhatja lélek belső útjain járva, hogy "Isten nem sokkal tette kisebbé az embert az angyaloknál". Ez pedig akkora méltóság, amit ha méltatlanul fogadunk, akkor megérdemeljük az "örök pusztulást"...

Pusztulás az, ha teljesen elvész az isteni személyiségünk. Akik istentelenek, azok már elveszítették, ezért mondja a Jézus is őket halottaknak, pedig még látszólag élnek...

A hívő ember hitén keresztül nézi a világot, s amikor találkozik annak titkaival, akkor dicsőíti Istent, s azt mondja: "URam, ez oly csodálatos!" Sok vulgár-ateista embert bosszant ez az "együgyűség",mely mögött tudatlanságot feltételez - pedig alapvetően másról van szó. A hívő ember a világ megismerésének különleges útját választja, ami egy belső misztikus út, a lélek talán legnagyobb kalandja. A világot ok-okozatok láncolatában látni akaró ember pedig tények, mérhető mennyiségek és számok alapján tájékozódik. Elméleteket gyárt, s azt mondja: Ezek tudományos elméletek, amelyeket éppen a tudomány idővel átírhatja. A tudományban nincs dogma, bár meg kell jegyezni, hogy dogmatikus gondolkodás itt is előfurdul, mivel emberek gyakorolják a tudományt is. Joggal dogmatizmusnak mondhatjuk, ha egy tudós azt állítja, hogy anyag és energia mindig is volt, de azt is, ha az élet kialakulását csakis véletlenszerű események láncolatának tartja.

Egy bizonyos: a bennünket körülvevő világ telve van megismerésre váró titkokkal. Hiába az emberiség óriási ismerethalmaza, az időről, a gravitációról, a dimenziókról meglehetősen keveset tudunk. Tudjuk mindegyikről, hogy van, hogy létezésükkel alapvetően befolyásolják életünket, de hogy hogyan áll mindez össze egységes egésszé - ezen még egy darabig "rágódhatunk"...

Az ószövetségi ember azt vallotta - Ámósz próféta is - Isten az úr, s ez az úr nem egy úr a sok közül, hanem az ÚR, az ÚR-Isten. Ő alkotta a látható, meg a nem látható világot is, mely utóbbit a régiek "mennyei világnak" gondoltak. Jóllehet az ember sokszor bosszankodik, miért teremtette Isten ezt a világot, s benne az embert olyannak, amilyennek, de a harmónia hiánya nem Isten miatt áll elő, hanem az ember bűne miatt. Az ember ugyanis születésétől fogva tiltakozik (eredendő bűn) véges léte miatt , nyűgnek érzi a munkát és méltánytalan csapásnak a halált, pedig ezek nem "büntetési tételek", egyszerűen csak törvények, Isten törvényei.

Ami a tudós számra a megismerés által a titkok közelébe-jutásának katartikus élménye, az a hívő ember számára az Isten dicsőítésének boldogságos pillanata. Mindkettőben az érzés válik nagyon fontossá, mely személyes bizonyosságot teremt: "helyemen vagyok", megtaláltam az életem "értelmét". Értelmetlenül is lehet élni, de ennél nagyobb nyomorúság talán nincs is, mikor valaki a megfizethetetlenül drága véges perceit unatkozással tölti, mert maga sem tudja mit akar... Emberlétünk célja a megismerés, a világ, önmagunk és az Isten megismerése. A hívő ember érzi, hogy mindenben rámosolyog Teremtője, a kereső hitetlen pedig vágyakozik arra, hogy mosolyogjon rá a világ...

Mindegy milyen korban élünk, s mennyit ismerünk a világból - többet vagy kevesebbet - azt tapasztaljuk az élet minden területén, hogy rend van benne. "Rendkívüli" ez a rend, mert az Isten rendje ez! Egyetlen helyen tombol a "rendetlenség": az ember életében...

Az állatok számára nem kérdés a teremtettség rendje, ők a természet örök körforgása szerint élnek. Csak az ember az az élőlény, amelyik azt gondolja, hogy a rend ellenében, a teremtettség törvényét kijátszva is létezhet. Tobzódásának, istenített 19-20. századi kapitalizmusának meg is lett az eredménye! A világ okosai igyekeznének mostanság megállapodni, törvényeket hozni a természet, a Földünk védelmében, de akik valóban tehetnének a világért, azok inkább önmaguk túlélését szervezik... Azt gondolják, hogy a csónak egyik felében nyugodtan tombolhat a jólét, s nem kell különösebben törődni azzal, hogy csónak a másik felében több helyen is léket kapott, s ömlik be a víz... Pedig túlontúl nyilvánvaló: vagy együtt érünk be a kikötőbe vagy sohasem...

Megoldás, a tudás már rég a kezünkben van, mégsem aszerint élünk. A megoldás a törvény, azaz a rend. Betartani és betartatni csak akkor lehet, ha mindenkinek megvan a lehetősége az emberhez méltó életre, mely a teremtettség jogán minden embernek kijár... Amíg azonban vannak egyenlőbbek és még egyenlőbbek, akikre az egyetemes törvények mintha nem is vonatkoznának - amikor az ártatlanság vélelme mögé bujtatják el a hétpróbás gazfickókat, amikor egyik nemzet zsarolhatja gazdasági, katonai erejével a másikat (Jelenleg is mintegy 200 fegyveres konfliktus van a világban!) -, eladdig nem lesz változás az emberiség életében...

"Rend a lelke mindennek!" - szoktuk mondogatni. "Aki a rendet megtartja, azt a rend is tartja..." Mégis az embernek nagyobb készsége a rendcsinálásra, mint a rend megtartására! Nyilvánvaló, hogy amíg a lélekben nincs rend, addig a külső sem fogja tükrözni a rendet. Ezért fontos Jézus Urunkra odafigyelni, hiszen Ő felhívja a figyelmünket, hogy minden az indulattal kezdődik, azzal, "ahogyan" ránézünk az adott dologra vagy éppen a másik emberre. Ha az ember különbnek tartja magát másoknál, akkor azt is elhiszi, hogy neki több joga van vagy azt is, hogy rá a törvények nem úgy vonatkoznak, mint másokra. Ennek a személyes aroganciának megvan/meglesz az ára, s mint mindig, nemcsak az "egy", de közösség is súlyosan fizet érte... Ez is az Isten törvénye: a rendbontást követi a rendetlenség, ahogyan a bűnt is követi a büntetés...

Aki házépítésre szánja el magát, igyekszik mindent jól csinálni... Ezért megkeres egy mérnököt, tervrajzot készíttet, s ügyes szakembereket választ ki, hogy azok segítsenek megvalósítani elképzeléseit. Nincs nagyobb bosszúsága az építtetőnek, mint amikor eltérnek a tervtől, s az álmok valóra válása helyett keserűség költözik lelkébe, mert a hibát korrigálni már nem lehet, hiszen akkor újra kellene építeni az egész házat... Együttélni a kialakult helyzettel - nagyon nehéz.

Ha ennyire nyilvánvaló egy ház építésénél, hogy valódi szakemberekre, külső segítségre van szükség, akkor miért nem tudja elfogadni a ma embere, hogy életének megtervezéséhez, felépüléséhez is szükség van külső segítségre? Az öntörvényű ember azt gondolja, hogy mindenhez ért, s romlásának oka is éppen ez: nem érthet minden ember mindenhez. Ha valaki mégis ezt állítja magáról, az gyanús. Persze vannak média-hólyagocskák, akik szívesen vállalkoznak a "megmondó-ember"-i szerepre. Egyik nap kiválóan értenek a fehérneműk esztétikájához, a másik nap táplálkozástudományi szakértők, s harmadnap - láss csodát! - autentikusan nyilatkoznak az atomerőművek biztonságáról. A "vak vezet világtalant" tragikomédiája - úgy tűnik - újra és újra ismétlődik a történelemben...

Akinek a szívében valóban ott "lakozik" az Isten szeretete, az tudja, hogy mit, s hogyan tegyen az életében. Nagy baj akkor van, amikor valaki annyira nem ismeri se önmagát, se a világot, hogy még a saját érzéseivel sincs tisztában. Ilyenkor jönnek a "vödörből halászó" önjelölt evangélisták, akik elmondják, mit s hogyan kell érezni - sőt számon is kérik, hogy érzik-e már? A Krisztus-követés sok csodálatos élménnyel jár együtt, de az élményre alapozott kereszténység az nem Krisztus-követés. Ahogyan nagy balgaság csak testi vonzódásra alapozni egy házasságot, ugyanúgy nem veszélytelen hangulati elemekre alapozni egy egész keresztény életet. A hangulat ugyanis sokmindentől függ, könnyen változhat, s ahogyan a homokot könnyen tovarepíti a szél, ugyanúgy az élet nagy viharai is elmossák a gyengécske érzelmi alapot, amit az élmények homokbuckáira építettek. A megoldás mindig ugyanaz: nem lehet kispórolni az anyagokat a házból, mert akkor az összedől. S ha valaki már az alapozásnál azon spekulál, mennyi időt spórol meg az alap kiásásának mellőzésével, az ne csodálkozzon, hogy a ház hamar repedezni kezd, s nem tölti be azt a funkcióját, amire szánják.

Az életre készülni kell. Aki a felkészülést elmulasztja, annak nagyon sok bosszúságban lesz része. Áldás helyett csak csapások érik, melyek nem az Istentől jönnek, hanem saját balgaságának következményei. A hívő embernek van egy másik fontos felismerése: nemcsak az életre, de az örök életre is készülni kell! Ebben pedig különösen is szükség van a Tervező segítségére...

Születés és halál közé bezárt létünk okán nehéz nekünk elfogadni azt a tudományos dogmatizmust, hogy anyag és energia mindig is létezett, s létezni fog. Egész életünkben azt tapasztaljuk, hogy a dolgoknak van eleje, közepe és vége, s ráadásul végességünkből fakadóan is jobban hiszünk abban, hogy világnak volt kezdete, s így egyszer lesz vége is. Tény: minden kor emberét izgalomba hozta, hogy ez az utolsó nap mikor jön el...

Roland Emmerich - a Függetlenség Napja és a Holnapután címu filmek rendezojének legújabb filmje a "2012" lassan a mozikba kerül, ami az előző filmek látványosságához hasonlóan lefesti majd nekünk a borzalmas véget... (Egyébként mindkét film zseniálisan bemutatja, hogy vészhelyzetekben is pontosan ugyanaz történik, mint a valós életben, azaz, ami a szív mélyén lakozik, az irányítja a cselekedeteket.)

Mikor jön tehát el a világvége? A Jehova tanúinak "pontos" számítása szerint már négyszer el kellett volna jönnie... de mivel most is itt szürcsölgethetem a cserépkályhánk mellett a reggeli kávémat, s közben írhatom ezeket a sorokat; ez is bizonyítja: még nem jött el. Az evangélisták tanúsága szerint azonban "Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki sem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya." Ez pedig azt jelenti, hogy lehet ez 2012 előtt is, meg után is...

A találgatásokon túl van fontosabb üzenetünk is: Jézus beszédei nem múlnak el soha. Azok örökérvényűek, mert a Teremtő Isten igazságait hordozzák. Ezért különösen fontos, hogy ne csak Jézust imádjuk, hanem figyeljünk oda Jézus tanítására is! Aki ugyanis nem tanulja meg Tőle, mit jelent a helyes istentiszteletet és embereszeretet, az nem is tudja megcselekedni az elvárt jót az életében, s olyan lesz mint a balga, aki homokra építi az ő házát - azaz életét.

Az Isten igazságainak számos megjelenési formája van, de mindenekelőtt az emberek egymásközötti viszonyában tükröződik az "örökérvényű". Mindannyiunk élete hordozza a "jelt": Isten itt van közöttünk és bennünk. A hívő ember azzal tesz bizonyságot Isten valóságáról, hogy igyekszik megcselekedni a jót, a hitetlen pedig a szenvedésével, mert Isten hiánya, "ha Ő nincs bennünk, s mi Őbenne" mindig fájdalommal jár. Nem az a fájdalmas, ami nincs meg, amit nem birtokolhatunk, hanem amikor tudjuk, hogy bírhatnánk, de mégsem bírjuk....

Embervoltunkból fakad, hogy könnyebben vagyunk "mobilizálhatók" valami ellen, mint valamiért... A történelemben mindig akadtak kiváló szónokok, akik buzdítottak a római birodalom elnyomása, a pogány török, a katolicizmus visszaélései vagy éppen bankárok és gyárosok ellen. Ma is vannak gyűlöleletet keltő kedvelt szónokok, sőt prédikátorok, akik Isten nevében szent háborút hirdetnek. (Nem is gondolnánk, milyen nagy a népszerűségük.)

Nikodémus bölcsessége ma is megszívlelendő. Sokan gondolják a keresztények táborában ma is, hogy "be kell segíteni" a JóIstennek, ahogyan Ábrahám is "besegített"... Így született meg Iszmáél. (Azóta is csak gond, megoldhatatlan feszültség van Iszmáél és Izsák utódai között - hiába, igazán a testvérek tudnak csak "összekapni" - beleértve a féltestvéreket is...) A keresztények - nemcsak szószékről a papok - szívesen prédikálnak a szexuális bűnök, pl. a homoszexualitás ellen, és persze a bűn ellen, s ez még helyénvaló is lenne, de a világ "besározása" helyett az evangélium fényét kellene vinni minden kereszténynek a világba. Olykor - sajnos nem ok nélkül - persze megkapják a templomosok is: "No ez sem különb a Deákné vásznánál, pedig milyen nagy hívőnek tartja magát!" Erőszakkal legyőzni az erőszakot, indulattal a gonoszságot nem lehet. "Aki kardot fog, kard által vész el." - tanít minket a Mester...

Az Istennek tetszésére van, hogy embereken keresztül irányítsa a történelmet, s ha valaki vezető és hazudik, az idővel úgyis napvilágra kerül. Így senki nem kerüli el sorsát... Hiába üldözték a protestánsokat, igazukat - pontosabban az evangélium igazságát - az elmúlt félezer év bizonyította. Évszázadokon keresztül másodrendű állampolgár volt a protestáns ember, közhivatalt nem viselhetett, mert megbízhatatlannak számított... Hiába átkozták ki Luther Mártont, hiába kiabált a pápa: "Mire nem merészkedik ez a tetves barát? (értsd: Luther) - lám évszázadok múltán is az egész német nemzet büszkén tekint fel Lutherre...

Vannak dolgok, amik Istentől valók, s vannak, melyek az Ördögtől. Míg az utóbbi idővel eltűnik, az előbbi megmarad örökre, mert Isten az, Aki megtartja. Milyen jó lenne ebben a nagy toleráns világban, nem akarnánk mindenáron integrálni a kultúrálatlanságot, a közösségellenes magatartást, hanem csak azt tennénk, ami dolgunk: az Isten igazságát megélni a hétköznapokban! Családapákként, családanyákként, munkás polgárokként, akik becsületes és szorgalmas életükkel nemcsak a jövő nemzedéknek biztosítják az emberhez méltó feltételeket, de bizonyságtevő életükkel hirdetik az Isten valóságát is az emberek között...

Se szeri, se száma a találgatásoknak, tippeknek, jóslásoknak, személyes kinyilatkoztatásoknak és próféciáknak, melyek tudni vélték az elmúlt kétezer esztendő folyamán, hogy kik voltak az "antikrisztusok"... Néró, a vérszomjas bolond császár, a pogány vezérek, a hódító oszmán-török, a pápa vagy Luther, de annak tartották Hitlert, Sztálint és Ma Ce Tungot is... sőt, manapság is sokakra rásütik ezt a "bélyeget". Az összes próbálkozás közül a ma embere számára a "személytelen gonosz", a totalitárius hatalmat kívánó "Ördögi Szisztéma" az, ami leginkább elfogadható/érthető... S valóban a számmá degradált, s vásárlóerő- vagy adófizető-potenciállá zsugorított emberlét valósítja meg legkevésbbé az Isten akaratát: vagyis a krisztusi szeretetet méltóságteljességét egymás között...

Amikor háborúról és földrengésről beszél Jézus, akkor nem azt mondja, ez már a vég, hanem, hogy ezek jelek, "de ez még nem a vég". Az ember "kreativitása" a gonoszságban óriási, úgyhogy csúszhatunk mi még mélyebbre is, mint gondolnánk... Ha azt nézzük, hogy a konfliktusokat még ma is fegyverekkel oldják meg, akkor kijelenthetjük, hogy évezredek alatt az ember semmit nem tanult önmaga múltjából! Ha pedig viszonylagos a béke, akkor a vezetők "az ún. elit" a saját népét kínozza... Mindenütt a világon, s persze ez alól mi sem vagyunk kivételek! Ki gondolta volna, hogy a harmadik évezred elején(!), Európa közepén(!!), demokráciában(!!!) kicsiny kis hazánkban békés tömegbe gumilövedékkel lövetnek, s agyba-főbe vernek nőt, s papot... antkrisztusi helyzet, hogy felelős máig nincs, s méginkább antikrisztusi, hogy a mai Gonosz az angyalarcúnak mutatkozik...

János azt állítja, hogy sok az antkirsztus, s ráadásul azt írja "közülünk indultak el". Hogyan érthetjük ezt? Leginkább úgy, hogy Isten akaratából, Istenképűséget tükröző emberként születünk bele ebbe a világba, de hogy hová fejlődünk: jámbor istenfélőkké, akik öröklik a Mennyei Krirályságot vagy pokolravaló antkrisztusokká? - az egyedül rajtunk múlik, a személyes döntéseinken. "Az az átkozott szabad akarat!" - kiáltott fel egyszer jó Lutherünk, s bizony nem járt messze az igazságtól... A szabadság nagy lehetőség, de ha nem párusol vele felelősség, akkor veszélyessé is válhat, mert pillanatok alatt átcsaphat szabadosságba, a "mindent szabad"-elv könnyen átfordul öntörvényűségbe, zsarnokoskodásba.

Mai igénk komoly, más kérdést is felvet: ez pedig a predesztináció, mely tan a történelemben, s személyes életünkben tapasztalt érthetetlenségekre akar ésszerű magyarázatot adni. Jóllehet a gonoszságnak is van logikája - nem is akármilyen -, de ésszszerűséget keresni benne hiábavaló próbálkozás. Tény, hogy nehéz időket élünk: soha ennyi ember nem élt városokban, s soha nem volt az embernek ebből fakadó belső agresszivitása olyan magas, mint manapság... De, talán egyszer, nagyon régen, egyszer mégis volt, ott a metropliszok metropoliszában: Bábelben!

A történetet mindenki ismeri, hogy mi lett a vége annak, amikor az ember csak a vörös téglára, s a fekete szurokra koncentrált...

Jobb adni, mint kapni! - tartja a szólás -, bár modern korunkban mintha mindenki csak kapni akarna. A "valamit-valamiért"-elv ma különös érvényességgel bír, virágzik is a korrupció rendesen... Ha az erdő fáit esztelen tarvágással kivágják, velük pusztulnak a gombák is, melyek csak szoros együttélésben a fákkal képesek létezni, s ha nincs gomba, akkor a fák sem nőnek. A "leben und leben lassan", azaz az "élni és élni hagyni" ősrégi igazsága összetartotta az emberi közösségeket is, de az a társadalmi "kiszórítósdi", ami manapság történik a világban, az előjele a végső összeomlásnak. Isten egyetemes akarata ez: együtt vagy sehogyansem...

Az emberi társadalom attól erős, hogy az egyes tagjai is erősek. Ha az életellenes törvényekkel ellehetetlenítik a családok mindennapi életét, akkor milyen reménységben nevelik a szülők a gyermeküket? S ha a gyermek gyermekkorában nem élhette át az elrejtettséget, biztonságot a családban, akkor ne csodálkozzon azon senki, hogy asszociális felnőtté válik! Közösségellenes magatartású ember mindig akadt, de amikor ez tömeges méretet ölt, akkor - történelmi igazság - csúnya dolgok szoktak történni. Luther Márton azt mondta: "A bársonyszékben ülő nagy tolvajokat - zsarnok főurakra, fejedelmekre gondolt - Isten megbünteti a kis tolvajokkal", vagyis a dolgok végül kiegyenlítődnek. Senki nem zsarnokoskodhat örökké! Hitler az ezeréves Német Birodalomáról álmodozott, gigantikus terveket szőtt Berlin totális átépítésére (Germánia lett volna a neve), de alig telt el 10 év, s álmai vele együtt a szemétdombra kerültek... Az ok nyilvánvaló: Isten az embert szabadságra teremtette, s ezért az ember nem tűrheti a szolgaságot.

A fogyasztói társadalom vesszőparipája: a szolgáltatás. A "full service"-es, "extra bonus"-os csillogó modern világban mégsem érzi jól magát az ember. Talán sejti lelke mélyén, hogy ez így mégsem jó? Többet kívánunk, mert többre vagyunk rendelve... A tanár tehát ne csak oktatási szolgáltatást adjon, hanem velem együtt nevelje a gyermekeimet is, az orvos ne csak a betegbiztosítási kategóriámnak megfelelő megoldásokat kínáljon számomra, hanem gyógyítson esküje szerint, az államgépezet pedig ne kriminalizálja az állampolgárt, hanem szolgálja - ha már úgyis az adójából él... Az egyház pedig ne "vigyorogjon" a mindenkori hatalomnak, mert nem triumfálásra hívatott el, hanem hogy hirdesse az evangéliumot, s tanítsa az embereket Isten-, s ember-szeretetre! Ez Isten akarata.

A ma embere abból indul ki, hogyha ad, akkor neki kevesebbje marad, tehát szegényebb lesz. A hívő ember tudja, hogy, amije van azt nem viszi át a másik világra, hiszen az élet fenntartásához szükséges dolgait a JóIstentől csak ideiglenesen kapta meg "idelentre"... S ha továbbadja, ha megosztja másokkal mindazt - amit egyébként úgyis megemészt a rozsda és moly -, akkor nem szegényedik, hanem gazdagodik, mert gyarapodik örömben és fejlődik emberségében, s egyre jobban kirajzolódik életében az istenképűségre teremtett volta...

Amióta az ember közösségben él, azóta minden kis- és nagyközösségnek megvan a maga vezetője... Közhelyes, de igaz: amilyen a vezető, olyan az adott közösség is. A jó vezető mindig a rábízottak javát keresi, a rossz vezető pedig a maga hasznát lesi és "basáskodik" a többi fölött. Mivel a hatalom mindig deformál is - karaktertől, személyes kvalitástól függ, hogy kit mennyire -, ezért a történelemben mindig többen voltak a rossz vezetők, mint a jók.

Tény, hogy az emberek nyolcvan százaléka - ha nincs vezetőjük -, az anarchia, a káosz felé fordul. A vezetés nemcsak abból áll, hogy valaki az élre áll. Hiába a magas intelligencia, a kiugró érzelmi képesség, ha nincs spirituális intelligenciája egy vezetőnek, akkor lehet sikeres irányító, de távlatokban gondolkodó karizmatikus ember sosem lesz belőle.

Jézus szánta a sokaságot -, mert elesettek voltak... Ma a fiatalok ezt úgymondják: "talajt fogtak"... S milyen igaz, aki a porban fekszik, azt nehéz lelkesíteni. Aki az anyagvilágban él mozog, azzal bármit meg lehet csinálni. A diáklázadásos hatvanas években az amerikai gyógyszertárakban - amíg meg nem történtek az első kábítószer hatása alatt elkövetett brutális gyilkosságok -, recept nélkül lehetet kapni a legerősebb szintetikus kábítószert, az LSD-t. Nemcsak azért engedték ezt, mert nem voltak tisztában a nemkívánt mellékhatásokkal, sokkal inkább kíváncsiak voltak arra, hogyan lehet tömegeket pszichedelikus szerekkel manipulálni. A legfőbb okot azonban sokáig elhallgatták: ki akarták zárni a fiatalokat a politikai döntésekből. Ne sokat gondolkodjanak, hanem menjenek inkább harcolni Vietnamba...

Vezetőre szükség van. A keresztény ember azonban soha nem az emberekben reménykedik, hanem Teremtő Urában bízik. Döntéseit mindig magasabb összefüggésekbe állítja. Meghatározó számára, hogy a szűkebb és tágabb közösség épül-e döntései által vagy inkább nehézségeket okoz velük. Tudja azt is, hogy a közösség, amibe Isten helyezte, annak jólététől függ az ő jóléte és boldogsága is.

Ezért figyünk a Jó Pásztorra, aki velünk van, s vezet. Ígérete szerint életünk végéig mnden napon - hitünk és reménységünk szerint át az örökkévalóságba.

Ezen a napon, 1483-ban, Eislebenben született a reformáció elindítója: Luther Márton

Rosszemlékezetű "vadkommunista" időkben - ötvenes évek elején - sztálini orosz mintára kicsiny hazánkban is a hatékonyságot tették meg Rákosiék vezérelvvé. Hivatalos neve akkortájt nem reform volt, hanem racionalizálás, de köznyelvben csak "raciként" emlegették. Ezidőben rengeteg ember veszítette el az állását - főleg az értelmiségiek közül. (Pedig azok a szerzetes-paptanárok, mérnökök még nem pártállamtól "hülyére-fegyelmezett" vagy a konzumtársadalom "szépségeibe" beleszédült értelmiségiek voltak... Ha megnézzük, hogy a mai értelmiség mennyire él értelmiségi létet, akkor kiderül hogy társadalmi szerepvállalásuk, a közösségért érzett felelősségük mekkora - tisztelet a kevés kivételnek -, azt kell megállapítani: egyszerűen gyalázatos. A "Ne szólj szám, nem fáj fejem!" ősrégi túlélési stratégia nyomása alatt élik vegatatív életüket... Nagyítóval kell keresni az olyan színészeket, akik a nemzet lelkiismereteiként játszanak, a becsületes politikus meg olyan ritka, mint a fehér holló... Nos, egy ilyen modern technikai, energia- és humánerőt faló világban, mint a mai, különösen is fontos a költséghatékonyság. Egyrészt tényleg fölöslegesen terheljük a természetet - nincs kizárva, hogy bele is rokkan -, másrészt az utókornak is illene hagyni valamit a Föld kincseiből... Nem csoda, hogy a megnehezedett körülmények okán is, a tiszteséget, a becsületet, a jóérzést megelőzi a haszonelvűség...

A Magvető példázatának nyugodtan adhatnánk manapság azt a címet is: "A tékozló JóIsten" vagy "A realitástvesztett földműves"... Ugyanis 75%-át a drága vetőmagnak szétszórni, oda is juttatni belőle, ahol már eleve látható, hogy semmi eredményt nem hoz majd - egyenesen balgaság! Ezt a "luxust" nem engedheti meg magának egyetlen vállalkozó sem, hiszen akkor garántáltan csődbe megy! Azt már csak mellékesen érdemes megjegyezni, hogy mennyire szolgálja az életet egy olyan adópolitika, ahol az elvonás mértéke 62% (Németország) vagy éppen 86% (Magyarország)... Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy az a "szisztéma", amely nem ad életteret az Életnek, az elsorvad. Ezt a folyamatot válságnak nevezik.

Isten országában azonban más törvények uralkodnak. Ott a kevés is mérhetetlenül sok, s ami itt lehetetlen az ember számára, az ott lehetséges. A példázat evangéliumi üzenete elsősorban az, hogy a befogadó jó föld az áldásban részesül, s bőséges terméssel dicséri az Élet Urát... De azt is üzeni nekünk, hogy az evangélium hirdetését nem lehet "projekt-keretekbe", szervezeti és működési szabályzatok közé szorítani... Krisztus Egyháza nem konszern, amit a vállalatirányításnál jól bevált vezetéstechnikai eszközökkel az ember "nyereségessé" tudná tenni! Az Egyház Isten kegyelemből él, élt is mindeddig, amin gyaníthatóan nem fog változtatni a jövőben sem a Változatlan ÚRIsten...

A Magyar Madártani Egyesület a mezei verebet választotta az év madarának 2007-ben. Állománya az utóbbi három-négy évtizedben drasztikusan csökkent. Magyarországon is jellemző a csökkenés, de gyomos tarlórészeken, öreg temetőkben, ártéri erdők füzeseiben, roskatag tanyaépületekben még bőségesen megtalálható, több mint kétmillió pár fészkel hazánkban. Döbbenetes Angliában az eredeti verébállomány 96(!) százaléka már eltűnt... A szigetországban minden módon próbálják menteni, megtartani a verebeket, például odúkat telepítenek részükre, de kontinensünkön is egyre rosszabbodik a helyzet: a német gyerekek többsége egyáltalán nem ismeri a verebet... Einstein mondását mostanában sokat idézik: "ha a méhek eltűnnek, az emberiségnek négy éve van hátra"...

Nos, mi újság a gondviseléssel? A cinikusnak tűnő kérdés sokkal inkább arra kíván rávilágítani, hogy Isten világa nem csak születésünk és halálunk közötti szakaszban valóság, hanem az előtt és az után is! A teremtett világban semmi nem történik "véletlenül", mindennek oka, alapos oka van. Ha kipusztulnak az verebek annak is, ha megfizethetetlenül magas lesz - már most is az! - a kőolajból előállított műtrágya, s nem lehet majd abnormálisan sok élelmiszert kipréselni a földből, s ezért éhínség lesz - annak is... Mindezek a "következmények/okozatok" nem Isten gondviselését kérdőjelezik, meg, sokkal inkább a homo sapiens értelmes voltát...

Az ember Isten számára olyannyira fontos, hogy életébe belefonta a halhatatlan/elpusztíthatatlan isteni részt is, s aki ezt felismeri, annak nemcsak örök élete lesz, hanem már van, sőt megtalálta az Életet! Jézus Urunk egész élete, tanítása, küldetése - s Ő maga -, készíti el bennünk azt a bizonyosságot, ami alapján teljesnek ítéljük meg saját sorsunkat. Ha Ő nincs, ha Istent kizárjuk az életünkből, akkor látván nem látunk, hallván nem hallunk, s kutatjuk majd egész életünkön át az élet értelmét, de választ mégsem találunk. Ha azonban beengedjük Őt a szívünkbe, akkor felfedezzük az élet isteni eredetét, megéljük annak szépségeit a hétköznapokban, közösséget, barátokat, társat találunk, s istenfélelemben, boldogságban, érzelmi biztonságot teremtve neveljük gyermekeinket, hogy ha felnőttek lesznek, akkor ők is rádöbbenjenek, hogy az élet legnagyobb csodája az életünket fenntartó, gondviselő Isten...

Minél öregebbek vagyunk, annál inkább rálátunk: a múlt nagyobb erő, mint sem gondoltuk... A legváratlanabb pillanatokban szakad ránk a fájdalom, társunk vagy szerettünk elvesztése, s bár sok-sok homokszem lepergett már, mégsem akar szelídülni a kín - minden friss, minden újra csontjainkba hasító. Ez a múlt ereje, amit sokan alábecsülnek. Azt gondolják, az idő majd mindent megold, de lelkünket az Isten időtlenségre teremtette, ezért az idő csak a testi sebeket gyógyítja meg, a lelkieket nem. Arra csakis az Isten képes....

Gyakran komikumba illő helyzeteket élünk át, mert ugyan a test öregszik, de a lélek nem. Így történhet meg, hogy egyik ember "nénizi" vagy "bácsizza" a másikat, pedig az jóval fiatalabb nála... avagy érett hölgyek vétik el a célt, s olyan tinédzseres lendületű divatnak hódolnak, mely nemhogy meghökkentő, de ripacskodásnak tűnik... Aki azonban felvállalja az idő múlását - megtalálva a harmóniát a valósággal -, az minden korban sugározza magából az örök asszonyit/nőit... Ehhez persze tudni kell: mindennek rendelt ideje van. A múlton el lehet tűnődni, de hosszútávon nem sok értelme van. Azon ugyanis - bármennyire is szeretnénk -, nem tudunk változtatni. Kiradírozni életünkből ezt vagy azt, ami különösen terheli életünket, sajnos nem tudjuk, mi csak rajzolhatunk, legfeljebb kérhetjük Istent, hogy vesse el nagyon távolra fájó emlékeinket.

Előre tekinteni úgy, hogy a múlt nem deformál minket, csak úgy tudunk, ha Istenre tekintünk. Nem elégséges csak előre tekinteni, fontos, hogy fölfelé is nézzünk! Ha csak előre tekintünk, akkor megkeseríthet minket a sok-sok ránk váró feladat/munka, melyet jobb pillanatainkban kihívásnak, rosszabb perceinkben fárasztó nyűgnek találunk. Ha fölfelé tekintünk, akkor kiderül: életünknek van magasabb célja is, mint a nagyon fontos munka: ez az Isten megismerése. Perfekt ismeretet persze csak "odaát" kapunk -, akkor úgy fogjuk ismerni Őt, ahogyan Ő ismer minket most -, de idelenn rá-rácsodálkozni az Örökkévalóra óriási erőket szabadít fel bennünk! Ezek a Tőle kapott erők még arra is képesek, hogy múlt vétkeit elfedezzék és tiszta, teljes szívvel örülni tudjunk az újnak, ami a mai napon is kegyelméből ránkköszön...

Bármennyire is a véletlenek sorozatának akarná betudni az ember a létét (evolúció), s akarná elhitetni önmagát az ember, hogy genetikai kiválósága okán jutottt el oda, ahova, az igazság az, hogy a JóIsten a "kész"-be helyezete el az embert... Már minden működött - ráadásul tökéletesen. Ha tényleg fejlődnénk, akkor a világ nem ott állna, ahol! Akkor már rég megértettük volna, hogy nem lehet úgy élni ebben a Kertben (Föld), hogy csak magunkra gondolunk. Az ember még mindig csak magára gondol, a környezetére nem!

Őrizni e kertet nem megerőltető feladat, ha tisztában vagyunk vele, hogy nem a Kert törvényeinek ellenében, hanem azokkal együtt kell élnünk... Védeni a Kertet nem a külső ellenségtől (pl. meteoritok - ha jön, s az a sorsunk, akkor úgysem tudunk semmit tenni ellene) kell védeni, hanem sajnos önmagunktól: a határtalan bírvágyunktól, s a tudatlanságunktól. Az Isten megteremtette ezt az egész Világmindenséget, uni-, vagy éppen multiverzumostól, telis-telipakolta titkokkal és csodákkal, nekünk pedig lehetőséget adott, hogy szemlélődjünk, s felfedezzük ezeket. Milyen fantasztikus életprogram! S mit csinál az ember? Botokkal, nyilakkal, puskákkal, atomfegyverrel vagy gazdasági nyomással rabszolgává akarja tenni embertársát, sőt ha kényelme/érdeke úgy kívánja akkor gondolkodás nélkül meg is öli... pedig ugyannak a Kertnek a levegőjét szívja a másik ember is, ugyanaz a Nap süt rá, ugyanaz a Hold ragyog rá ezüstösen, s ugyanúgy nem visz ki az égadta világon semmit ebből a Kertből, mint ahogyan a másik is mezítelenül távozik, ha életének homokszemei leperegtek...

A Kertet művelni kell - ez Isten parancsa. Nem mímelni kell a művelést, úgy tenni, mintha dolgoznánk, hanem valóságosan alkotni kell benne! Kivétel nélkül mindenkinek. Ha valaki nem tud aktívan résztvenni az isteni parancs teljesítésében, akkor egyszerűen emberi méltóságából fakadó jelenlétével, jelként kell ott állva segíthet a többieknek beteljesíteni az isteni végzést... Őrizni pedig azt jelenti, hogy egyik generáció a másiknak továbbadja a megtapasztalást: az Élet ura Isten, s nincs nagyobb ajándéka az Istennek, mint az Élet maga. Ezért különösen is vigyáznunk kell(ene) rá.

Rajtunk is múlik, mennyire becsüli majd meg a következő generáció a Természetet. Ha mi felelőtlenek vagyunk/voltunk, akkor hogyan várhatnánk el tőlük, hogy mindenre odafigyelő gondoskodók legyenek? Aki szereti az Istent, az szereti a természetet, s, aki valóban szereti a természetet, az szereti az Istent is, de aki "belerondít" a természetbe, az nem szeretheti az Istent. Ha alapjaiban nem változik meg a világ gondolkodása/látása az elkövetkező években, akkor menthetetlenül elveszünk, mert "egy csónakban evezünk", egy Kertünk van a Föld, s ha nem figyelünk oda Istenre, akkor az Édent pokollá formáljuk át...