Vannak olyanok, akik az utolsó pillanatokig "kitartanak"... Ahogyan éltek, úgy is halnak meg. Igaz ez a latorra éppenúgy, mint azokra, akik soha senkinek, "még légynek sem ártottak". Több mint húszéves gyülekezeti munka után, tapasztalatból mondhatom, hogy az egyik embert a nehézségek, a nyomorúságok alázatossá, a másikat pedig (Ki tudja, egyedül az Isten - de még az is lehet, hogy Kálvinnak igaza van a predesztinációval?) érzéketlenné, önzövé teszi.

Az a lator, aki szintúgy sok bosszúságot okozott embertársainak, gyaníthatóan rabolt, talán még embert is ölt, az utolsó pillanatokban mégis előjön benne az "ősi jó", azaz felvillan lelkében, hogy ő tulajdonképpen "Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember." Az istenképű ember pedig méltósággal bír, nem is akármilyennel! Az az ember, aki felismeri magában ezt, az másokban is meglátja Isten teremtettségbéli csodáját - s félni kezdi az Örökkévalót! Nem rettegés ez, hanem tiszteletteljes félelem. (Ahogyan Albert Schweitzer mondta: Ehrfurcht vor dem Leben.) Olyan etikai pozíció ez, amely minden korban és helyzetben kiállja a próbát! Ezért mondhatjuk meggyőződéssel, hogy igazi etika csak Istennel együtt lehetséges. Istent ugyanis nem lehet viszonylagossá tenni, ha mégis megtörténik, akkor az már nem az az Isten, csak istenkép.

Akármilyen véget is rendelt nekünk Isten - szép halált, amikor mindent elrendezve magunk körül egyszercsak nem ébredünk fel reggel vagy kínlódásosat, mely után csak káosz, tüskék, fájdalom és átkos emlék marad -, a vég, az élet után jön az "elszámolás". Hogyan, az nem lényeges. Egy bizonyos: cselekedeteink alapján ítél meg minket Isten, s kapunk felmentést, azt csakis a hitünk alapján remélhetünk. A hit pedig nem az, amit mi annak tartunk (vallásoskodás, templombajárás, aminek semmi látszata az életünkben), hanem amit Isten annak tart: őszinte ráhagyatkozást, s szívbéli elismerését annak, hogy Ő Teremtő Isten, mi pedig teremtmények vagyunk. Nincs alternatív megoldás vagy másfajta pozíció! Egy viszony létezik: a Mindenható Isten és én a véges ember.

Ettől sokan talán elszomorodnak, de a keresztény hit lényege, hogy a Krisztusban/Krisztussal új életben járhatunk. A halál tragédiája így válik életté, melyben kiteljesedhetünk. Végességünk ellenére olykor-olykor megtapasztalhatjuk a Végtelen Isten szeretetét, s ilyenkor megerősödik bennünk: jó ösvényen járunk, amit nekünk rendelt a Teremtőnk...

A kereszténységen belül számtalan irányzat létezik - ahogyan más vallásokban is... Nem csoda, azokat is ugyanolyan hús-vér emberek gyakorolják, mint a "mienket". Péter - aki egyszerű halászember volt, mentes minden akadémiai titulustól - mégis komoly nagy teológiai igazságot szólt: Isten ismeri szíveinket, s Isten (ha ugyanarról az Istenről beszélünk) soha nem személyválogató. Mindezeken túl Péter őszinte is, mert bevallja, hogy sem ő, sem kortársai, sem az atyáik nem tudták betartani a törvény előírásait...

Az okoskodó, másokon uralkodni kívánó ember soha nem a lényegi kérdésekbe "köt bele", azt ugyanis senki nem tagadja, hogy ölni, lopni,csalni, kívánni a másét, hazudni stb. nem szabad. Ezek ugyanis a társadalmat tartják össze, e törvények nélkül omladoznak a civilizáció tartóoszlopai. A saját cél eléréséhez a közösséget is eszköznek tekintő önző ember olyan részleteket emel ki, s tesz meg fő irányelvnek, mely a nagy egész szempontjából nem lényeges. (Ha csak arra gondolunk, hogy Mózes harmadik könyvének nagy része ún. kultuszi törvényekből áll, akkor hamar beláthatjuk, hogy nem a forma, hanem a tartalom a döntő. Az idő persze megszelídette a "véresáldozatokat" a vallásos zsidó életében azonban a "vér" még mindig óriási kultikus szereppel bír. A "vér-misztika" persze ott van a keresztényeknél is, de azoknál teljességgel átvitt értelemben, arról nem is szólva, hogy Krisztus "váltságáldozatát" többféleképpen magyarázzák.)

Vallásszociológusok szerint a keresztények jelentős része nem is tud mit kezdeni a váltságáldozattal. Nemcsak archaikusan csengő szó számukra, de életidegen is. Isten, aki szeretetből teremtette a világot, s szeretete által tarja fenn, nem kívánja az embertől, hogy bármivel is elégítse meg / engesztelje ki Őt - elvégre hogyan is békíthetné ki a véges a Végtelent? - sokkal inkább azt kívánja, hogy az ember béküljön meg Teremtőjével. Nem Istent kell kiengesztelni (Ő nem ember, Ő Isten!), hanem az embert. Aki emberi módon gondolkodik a Világteremtő ÚRIstenről, az gyermekként tekint a hit dolgaira, s azt hiszi, hogy a haragvó "durcás" Istent ki kell békíteni... Jóllehet Krisztus egész életműve arról szól, hogy az ember végre béküljön már meg az Örökkévalóval, s jusson el hit által Őhozzá. Ez az út a szeretet útja, azaz a Krisztus útja. Ha valaki számára jobban megfogható/megélhető ez a szeretet, akkor vallja meg bátran: Krisztus maga az út...

Mivel Isten Lélek, ezért Őt lélekben kell nemcsak imádni, de megérteni - kinek kinek a kegyelem mértéke szerint - is. Nincs elszomorítóbb, amikor az Isten titkos dolgait emberi módon magyarázzák, ami pedig emberileg jól érhető - pl. hogyan valósítsuk meg a gyakorlatban a szeretetet -, azt "elmisztifikálják. Mindkettőre igaz, hogy "lélekben kezdték el, de testben akarják befejezni"...

Amióta férfi és nő együtt élnek - azaz jó rég óta -, soha ennyi házassági szaktanácsadás, párkapcsolatra szakosodott pszichotherapeuta, nemkülönben társkereső szolgáltatás még nem volt a világban, mint manapság. Mindezek ellenére mélyponton van a házasulandó kedv - nemcsak a szingli-lét favorizálása miatt - a válások száma pedig a statisztikai eget veri... Hogyan csinálták a régiek, mit tudtak, amit mi nem, hogy tartósabbak voltak kapcsolataik vagy csak egyszerűen a szigorúbb közerkölcsök tartották fenn a látszatot, s az asszonyok "bölcsebbek" voltak, anyák továbbadták az igazságot lányaiknak mondván, hogy "egy asszony köténye mindent eltakar"?

Nagyon régen a feleségeket vették vagy rabolták. Ez utóbbi esetben nem lehetett "reklamálni" - egyébként igen, s visszakövetelhették a jegyajándékokat. Civilizált, keresztény világunkban többnyire lehetőség van a társ szabad megválasztására, de a helyzetet ez sem javítja. Egyes párkapcsolat-szakértők szerint örök szerelem nem is létezik. Az nem más, mint ideál, ami után törekszik az ember - jobb esetben... Természetesnek kell venni, hogy a vágyak fokozatosan kihűlnek, s ezért állítólag három év után még a legnagyobb szerelmek is szükségszerűen véget érnek. Bele kell vagy bele lehet ebbe nyugodni? Mi kell ahhoz, hogy a szerelmet ne váltsa fel a korrekt kapcsolat, mit kell tenni ahhoz, hogy egy házasság valóban a sírig tartson? Vagy ezek a kérdések csak a konzervatívok problémáit tükrözik?

Izsák megszerette Rebekát... Azt olvashatjuk ebben a bibliai fejezetben, hogy " a leány igen szép arcú volt, hajadon, akinek férfival még nem volt dolga." Kívánatos teremtés lehetett tehát, akin megakadtak a férfiszemek - de ahhoz, hogy valakit "megszeressünk" nem elégséges csak a szexuális vonzódás. Igaz ez visszafelé is: hiába minden egyéb tulajdonság, az nem pótolhatja a vágyat. (Az ÚRIsten azonban nagyon jól megteremtette az embert, s a fiatalságnak olyan bájat kölcsönzött, amely nemcsak vélt, de a valós csúnyaságot is megszépíti!) Így mindenki szinte egyenlő eséllyel indul a társkeresésben. Azért csak "szinte", mert, aki nem készül a házasságra, az olyan, mint az értelen gyümölcs - meg lehet enni, de csak problémák származnak belőle...

A hívő ember Isten előtti felelősséggel keresi társát, s "nem adja alább a mércét"... Tudja, hogy egy hosszútávon jól működő kapcsolatnak - házasságra ez kiváltképpen igaz - alapja csakis az őszinteség, a kölcsönös bizalom lehet. Ennek megszerzéséhez bizony idő kell, s ha nem hiszünk az Isten rendelésében, amit felépítettünk, azt pillanatok alatt elveszíthetjük... Manapság nem kell a fiataloknak küzdeni az együttélés lehetőségéért, de könnyen el is válnak. Nincs bennük elég elszántság. Egy házasság megtartásához bizony nagyon sok erőre, türelemre, megértésre és akaratra van szükség - a keresztény ember jól tudja, hogy "utánpótlást", plusz szeretetet csak fölülről kaphat.

A legfontosabb, hogy a hozzánk rendelt emberrel kössük össze az életünket, mert a romantikusan átandalgott délutánokat az együtt töltött hétköznapok követik. Az Istenben bizakodó emberek ezért nemcsak a születésnapokat, a karácsonyt vagy a húsvétot ünneplik meg, de a hétköznapok erotikájában/romantikájában ünnepes pillanatokat is teremtenek egymásnak, hogy újra rácsodálkozzanak a legnagyobb ajándékra, hogy összetartoznak...

Divatja van manapság a tehetségkutatásnak. Egyrészt érdekel minket, hogyan lesz a mobiltelefon-eladóból (Paul Potts) ünnepelt operaénekes, s együtt dobban a szívünk, amikor végre megérdemelt helyére kerül az érték, másrész a média is megtalálja rendesen a maga hasznát a sztárkeresési akcióiban. Ha média nem is figyel fel ránk, azért jó tudnunk, hogy talentumokat kaptunk mindannyian - a legkülönfélébbeket... Nem feltétlenül azért, hogy kitűnjük velük a "sokaságból", sokkal inkább azért, hogy szolgáljunk velük másoknak. Ugyanis szolgái vagyunk egymásnak, s szolgái az ÚRIstennek. Isten szolgálatra rendelt mindannyiunkat! Szolgálatra - a szó nemes értelmében -, s nem szolgaságra... Sokan csak (rab)szolgaságot látnak abban, hogy teljesíteni kell az Isten akaratát, hogy be kell tölteni a parancsolatait. Jóllehet a KRESZ-t sem azért kell betölteni, hogy ne büntessen meg minket a rendőr, hanem azért, hogy védjük ezáltal egymást a kártól, a veszélytől.

Az, hogy mi a sok, s mi a kevés, az mindig viszonyítás kérdése. Ami az átlagembernek teljesíthetetlen távolság, az a hosszútávfutónak "meg sem kottyan". Ami az egyik számára örömteli kihívást jelent, az a másiknál elhordozhatatlan stresszként tűnik fel. Ezért meglehetősen nagy balgaság megpróbálni a két tálentumból ötöt csinálni. Vannak ilyen embertársaink, akik ezt akarják - s ha kell, mindenáron. Ha valaki mindenáron el akarja érni a célt, az azt jelenti, hogy számára "semmi se drága", azaz átgázol Istenen, s emberen egyaránt.

Isten azonban nem az egyes ember Istene, hanem a közösségé. Azaz: Ő azt akarja, hogy közös imáinkkal, közös munkánkkal dicsőítsük az Ő nevét a világban... Jézus Urunk se azt mondta, hogy "Menj!", hanem hogy "Menjetek!" - azaz az Istent szolgálni csakis közösségben lehet... S mivel Isten a nekünk adott ajándékokat nem kizárólag nekünk, hanem annak a közösségnek is adta amelyikben élünk - család, gyülekezet stb. -, ezért a "végén" mindezt számonkéri rajtunk. Nagy valószínűséggel "verést" (dorgálást) mindenki kap majd, mert "nincs egy igaz sem Őelőtte", de ha tudjuk, hogy Ő mit vár tőlünk, s ebben a tudatban éljük le egész életünket, akkor nemcsak kisebb verést kapunk a végén, de boldogabban is éljük életünket, mert azt tesszük, amire rendeltettünk, s átéljük, milyen jó, ha az ember a "helyén van"...

Kőszívű! - mondjuk akkor, ha valaki érzéketlen a másik ember sorsával kapcsolatban. Abszurd, de mégis találó a hasonlat, hiszen, akinek kőből van a szíve, az nem él, s aki nem érzékeny az élet apró dolgaira, azt a nagy dolgok sem hatják meg. Modern korunk napi-krimi-, s akciófilmekkel gyötört lelkű emberének többnyire magától értődő, hogy kőszívvel is lehet élni... "Csak ki ne mutassam azt, hogy meghatna valami, hiszen az már a gyengeség jele!" - gondolják, s így élik le egész életüket. Nem akarnak lemaradni semmiről, s közben mindenről lemaradnak! Az élet ugyanis nem egyenlő a sikerrel, az élet része a veszteség, s a fájdalom, sőt a kudarc is. Az ÚRIsten ráadásul úgy intézte sorsunkat, hogy mindenkinek "kijusson" a szenvedésből is.

A szívet nemcsak a hétköznapok harca keményíti. Keményíti a szeretetlen gondolat, a reménytelenség, s mindenekelőtt a hitetlenség. A hit - ami bizonyos értelemben meggyőződésből fakadó tudás -, életünk alapja. Ebből fakad biztonságérzetünk, boldogságunk is. Hiszünk a társunknak, hogy kitart mellettünk, s a társunk hisz nekünk, mert ígéretet tettünk neki, hogy egy életen át hűségesek leszünk hozzá. Ez a hit töretlen mindaddig, amíg ki nem derül az ellenkezője...

Az Isten is ígér, s ígéretét be is tartja. Számonkérni Tőle, hogy mikor és hogyan valósítja, váltja be ígéreteit - lehetséges ugyan -, de nem sok értelme van, mert bölcs végzése szerint alakítja sorsunkat. Nem azt adja, s nem rögtön, amit mi szeretnénk, hanem azt, amire szükségünk van. Az Ő számára az eszközök sem annyira fontosak, mint számunkra. Amíg az embernél nem, az Istennél mindig áll, hogy "a cél szentesíti az eszközt". A teremtmény soha nem veheti a jogot magának, hogy a célját bármi áron elérje, az Isten azonban bármi áron is, de el akarja juttatni az embert a "célba", azaz Önmagához.

Az Isten ezért hív, hivogat. Olykor még meg is fenyít minket, hogy "észhez térjünk", de van, amikor a fenyítés sem segít, s mivel szabad akaratunk van, ezért valamiért - ki tudja pontosan miért, egyedül az Isten tudja -, az ellenkező hatást váltja ki a mennyei dorgálás, s megkeményítjük a szívünket. Isten szava azonban megtartó hatalom. Ezért érdemes odafigyelni, amikor szól, még akkor is, ha elsőre nem is értjük, mi az Ő akarata...

Majd száz esztendeje annak, hogy amerikai tudósok intézetben nevelkedő gyerekeket vizsgáltak, akik alig érintkezhettek a többi emberrel. A szakértők az tapasztalták, hogy a gyerekek többsége testileg és lelkileg fejletlen volt, és sokukat korán elragadta a halál. Mivel a gyerekek jól táplálkoztak, tisztaságban éltek, visszamaradottságukra és váratlan halálukra egyetlen magyarázat maradt: az emberi érintés hiánya. (A megállapításokat állatkísérletek is igazolták: azok a laboratóriumi állatok, amelyeket rendszeresen simogattak, az érintést nélkülöző társaiknál gyorsabban nőttek, erőteljesebben szaporodtak, ritkábban betegedtek meg, és jobban tűrték a stresszt. A '40-es évektől kezdve egyre inkább szaporodnak a bizonyítékok arra, hogy az érintésnek alapvető szerepe van az egészséges testi és lelki fejlődésében. A gyermekkorban elmaradt, bőrön át érkező gyengéd inger fizikai problémákhoz és viselkedési zavarokhoz vezet.)

Érzékeink közül az érintés fejlődik ki először. Csecsemőkorunkban elsődlegesen fontos, hogy a tapintáson keresztül felfedezzük és érzékeljük a világot, s a növekedésünkhöz is szükség van a szerető érintésre. Amíg érintésigényünk a megérintésünkkel kielégül, egészségesen fejlődünk, ám ha ebben akadályoztatva vagyunk, a fejlődésünkben károsodás következhet be. Az ölelés és a simogatás, amelyben csecsemőként részesülünk, segítségünkre van abban, hogy egészséges képet alakítsunk ki önmagunkról, táplálja azt az érzést, hogy mivel megérintenek, elfogadnak és szeretnek bennünket.

Az érintés az a nyelv, amivel ösztönösen kimutatjuk érzéseinket. Az érintés, a simogatás egyidős az emberiséggel, megérintjük, simogatjuk gyermekünket, párunkat, szeretteinket. Amikor Illés látni akarja az Örökkévalót, az Isten gyengéd szellő érintéseben vonul el Illés fölött... Gyönyörű hasonlat, Isten valóban nem a brutalitás istene, hanem a szereteté. Milyen nagy az Isten szeretete, ha képes ennyire kicsinnyé válni! S milyen érdekes, ha képesek vagyunk kicsivé válni, s szolgálunk másoknak, akkkor mi is "nagyokká" (a szeretetben!) válhatunk. Pál szerint is, ha szeretet nincs bennünk - semmik vagyunk. Ha nincs meg bennünk a szeretet (az Istené!), akkor minden hiábavalóság az életünkben!

"Az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom", de ahol teher a gyermek, ahol elabortálják, ahol megölik, ott fel kell tenni a kérédést: Mi az az "érték", ami fontosabb, mint egy emberélet? Aki istentelen, az gondolkodás nélkül feláldozza a célért az emberéleteket. (Sztálin állítólag egyetelen éjszaka, egy "tollvonással", harmincezer ember halálos ítéletét írta alá... Az ilyen eszközökkel elérni kívánt cél csak ördögi lehet!) Érdemes feltenni a kérdést korunk sok-sok furcsa dolgával kapcsolatban is: Milyen célt szolgálnak? Kinek az érdekét szolgálják? Isten dicsőségére valók-e?

A szeretet az, ami nemcsak összefog mindent, de válasz is mindenre. Ezt pénzen nem lehet megvenni, s akármennyit is birtokolunk a világból, ha szeretetünk nincs, akkor mi vagyunk a legszegényebbek! Ezért a keresztény ember tudatosan a szeretetre építi egész életét, a szeretetnek él, azt szolgálja, mert tudja, hogy ez az Istentől való egyetlen helyes életprogram...

Reményik Sándor:
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Akarjuk vagy sem, életünk bizonyos szakaszaiban előjönnek a nagy önértékelési kérdések: jól csináltam-e, megérte-e úgy alakítanom az életemet, ahogy... illetve megtettem-e mindent, hogy ne legyen olyan, amilyennek nem kívántam? Életünk végén hiábavalónak tartani az "egészet", ami mögöttünk van - mégha a prédikátor is (feltételezhetően Salamon és/vagy szorgalmas bölcsei, akik gyűjtögették a korabeli okos mondásokat) mondja -, eléggé furcsa dolog. Olyan ez, mint amikor a virág bimbózik, virágba borul, termést hoz és elszárad, s azt mondaná: "Milyen nyomorult sors az enyém! Én vagyok a legszerencsétlenebb ezen a virágos mezőn..." Nos, az Élet Istene az életben ajándékoz. Nincs más értelme az életnek, minthogy élünk, s rácsodálkozhatunk, kutathatjuk, s részben megismerhetjük a teremtettséget. Kudarcaink, eredményeink, életünk kis és nagy tapasztalásai mind egyre közelebb visznek minket az Istenhez. Múlandó sorsunk nem más, mint az élet egyetlen, parányi mozaikkövecskéje, melyen megcsillan olykor-olykor az Isten fénye.

Nincs is talán lélekpezsdítőbb, mint amikor szerelmes fiatalok tervezgetik a közös a jövőt és álmodoznak. Óriási erőt lehet meríteni ebből! Azok a megszédült/megszédített fiatalok, akik bulizós-futókapcsolatos ifjúságuk után végül meg kívánnak állapodni valaki mellett - igen nehéz a dolguk: kísérti őket a múlt, s nem értik, hogy a swingerklubbos, szexuális-élményfokozó próbálkozások sem érik el a kívánt sikert: a harmónikus párkapcsolatot nem tudják megélni... A szerelem (szer-elem, szer=régies alakja törvény szavunknak) ugyanis alapvető építőeleme az életnek. Azt a nevetségesen kevés néhány évtizedet - ha a JóIsten kegyelméből szerelemben is éljük le -, akkor sem tudjuk teljességgel megélni... soha nem jutunk el addig a pontig, hogy kimondhatnánk: "Na jó, ebből ennyi elég!" Ha mégis, akkor az bizony nem (volt) szerelem...

Aki fiatal korában gondol a Teremtőjére, az nemcsak nagyobb felelőséggel éli a mindennapjait, de létének végességével sokkal inkább tisztában van, s ezért teljesebb számára a "ma", az "itt és most". Az emberi kapcsolatok nagy hibája, hogy többnyire csak ígéretekben léteznek, s a "majd egyszerben" akarják megélni, megvalósítani azokat a találkozásokat, aminek keretet az aktuális pillanat ad.

Hibáztatni az Istent, mert "nekem semmi sem sikerül" - egyszerű önsajnálat. Isten sok-sok lehetőséget ad arra, hogy kiteljesedjünk: nemcsak a szerelemben, de alkotó munkában, családi és baráti kapcsolatainkban. Az istenes életű ember tisztában van azzal, hogy lehetőségei végesek, de azt is tudja, hogy Teremtője olykor a tenyeréről megmutatja a Végtelensége nyúló dimenziókat... Ez pedig óriási dolog, kiváltság a javából! Így szelídül meg a lélek, s ezért nem retteg az elmúlástól, hanem belesimulva az ÚRIsten teremtői akaratába mindenért hálát ad...

A Mózes-korabeli zsidóság viszonylag egységesnek mondható. Ugyanazt a közös sorsot - egyiptomi rabszolgaság, vándorlás viszontagságai - élték át, az együttátszenvedett megpróbáltatások bizonyára nemcsak negatív érzéséket váltottak ki egyesekből (vágyakoztak vissza az egyiptomi húsosfazekakhoz), de össze is kovácsolták a zsidó népet. Azt a népet, mely a történelem folyamán sokat szenvedett -, persze nemcsak ők élték át a nemzetirtás borzalmait... örmények, kurdok és afrikai tuccik, hogy csak a 20-századiakat említsük. A történelem folyamán sokszor vádolta meg egyik nemzet a másikat azzal, hogy az meglopja, kisemmizi... Ebből a szempontból a kárpátmedence egy különlegesen toleráns hely volt. A magyar vendégszeretet világhírű, bőkezűek vagyunk - hiszen a természet is bőkező hozzánk! Minden van itt, ami "szem-szájnak ingere", nem véletlenül vált az oszmánok és habsburgok prédájává Magyarország évszázadokon át...

Az, hogy egyik nemzet meglopja a másikat, az bizonyos körülmények között még érthető is. (A zsidók pl. a kivonulás előtt az egyiptomi szomszédaiktól kértek arany és ezüst ékszereket, pedig jól tudták, hogy azt nem fogják visszaadni... Kárpótolták magukat az elszenvedett rabszolgaságért!) Az Ószövetség bizonyos részeinél fel-felszisszen az ember, de egyet nem lehet az Ószövetségre mondani, hogy ne lenne őszinte... Azt is megírja, ami nem szép, ami rossz fényt vet a "választott" népre. Ilyen őszinte mondat a ma reggeli igénk is: "Ne lopjatok, ne hazudjatok, és senki se csalja meg honfitársát!" S ezt azért kellet tiltani, mert gyakorlat volt... Azaz: saját "fajtáját" - ahogy szoktuk mondani -, a velük azonos sorsot hordozókkal tették ezt a gyalázatot: meglopták egymást, hazudtak egymásnak és megcsalták egymást... Nos, ha valaki azt gondolja, hogy ez a csúnya magatartás zsidó tulajdonság - akkor téved!

Sajnos ez a "hozzáállás" a másikhoz egyetemes, emberi tulajdonság, gyaníthatóan a bűneset óta ránkragadt "átok", kitörölhetetlen készség a rosszra. Ha ez nem lenne bennünk, akkor a megváltásra sem lenne szükségünk, hiszen akkor minden "rendben lenne" - ezzel ellentétben , sajnos a világ pont az ellenkezőjét mutatja. Egyre több "disznóság" derül ki, nemcsak a közelmúltból, de a régmúltból is - lám, az Írásnak igaza van ebben is: egyszer minden napvilágra kerül!

Csak úgy, magáért az "érzésért" kevesen vállalják fel az etikus életet. A mindenkori politikai vezetés abból indul ki - magukat jól ismerve(!) -, hogy a társadalom jelentős része "lop, csal, hazudik", s bizonnyal nem akarja a királynak megfizetni az adót sem... s ezért kriminalizálja a modern állam is az átlagembert, pedig a többség az mindig a hallgatag áldozat szerepébe kényszerül.

Jogi értelemben a szankció nemcsak a büntetést, de a jutalmat is jelenti - bár ezt alig értjük e szó alatt. A keresztény ember nem azért nem csal, nem lop és nem hazudik, mert fél a királytól, hanem azért, mert tiszteli az Életet Adó, s Teremtő Mindenható Istent. Ez a tisztelet, s az ebből fakadó méltósága megakadályozza, hogy etikátlanul éljenek a krisztuskövetők. És hogy az egyház kétezeréves történelmében a nagyobb részt a harácsolások és hatalmi törekvések tették ki? Ez tény, de nem ezért szent az egyház, hanem azért, mert Istené... S aki Istenhez tartózónak vallja magát, az nem lesz deviáns és értékromboló, hanem értékteremtő, a társadalom hasznos tagja, akinek erejéből még arra is telik, hogy gyengéket, s az egymást meglopókat-megcsalókat hordozza...

A "civilizált" világban egyre ritkábban énekelnek az emberek... inkább csak hallgatják a zenét. A fitalokra ez különösen is igaz. Szinte nincs is olyan tinédzser, akinek ne lenne valamilyen lejátszó-apparátja, ami mára sikeresen egybeolvadt a mobiltelefonnal. Sajnos halásos balesetek is voltak már ebből, hogy a zenét - igen komoly hangerővel - hallgató nem vette észre a közeledő autót, a külvilág zaját...

A zene világa különösen csodálatos világ. Akik nem hallanak, azok számára elzárt világ ez, magyarázni a zenét nem lehet, azt hallgatni kell. A zenét még érteni sem kell, csak hallgatni, s ha valami őszinte, szívből jövő és igaz, akkor szép is - mindegy, hogy "világi" vagy egyházi zene szólal meg. A zene szavak nélkül szól, az érzelmek egyetemes nyelvén. Ezért nincs egyetlen ország vagy törzs sem a dzsungel mélyén, ahol ne ismernék a zenét. Aki érez, annak kell a zene! Zene nélkül persze lehet élni, de egészen más az; gyanítom, hogy sokkal, de sokkal nehezebb! Aki ugyanis bánatos, az búját zenével feledtetheti, aki pedig örül, az zenével/énekléssel kitolhatja örömének határait...

Ha elégtelen a hétköznapi szó érzéseink tolmácsolására, akkor segítségünkre siet a költészet, s ha elfogy a szó irodalmi ereje, akkor a zene még komoly lehetőségekkel bír. Egyszer azonban elfogy a zene kifejező ereje is, s olyankor érkezik meg a csönd... Az a fajta csönd, amiben az Isten szól. Az ilyen csöndben születik meg a költészet és a zene "házasságaként" az ének... Az emberi énekszónál nincs csodálatosabb hangszer! Aki hallgatott már gospelt, spirituálét vagy hatalmas kórusműveket, annak nem kell magyarázni miről is van szó...

A tudósok agyunkban eleddig hiába keresték az ún. "zene-centrumot" - nem találták. A beszédcentrumot azt igen, a különböző mozgásokért és egyéb funkciókért felelős részeket már megtalálták, de a zene olyannyira komplikált és összetett, hogy abban az egész testünk és lelkünk és értelmünk "benne van", arra rátalálni talán sosem fognak. Tudjuk, hogy a zene is "számtan", különböző rezgések matematikailag jól de

finiálható együttese. Amíg azonban a matematikához szükségeltetik minimum az egyszeregy, az alapműveletek, s a számok általános ismerete, a zenéhez nem szükséges semmiféle "előtanulmány".A zenét egyszerűen csak hallgatni kell... Már az anyaméhben élvezhetjük a dallamokat, s bizonyított, hogy az állatok is - igaz másképpen -, de "értik" a zenét. (A madarak vagy a bálnák éneke szinte mindenkit lenyűgöz...)

A világban két számunkra megtapasztalható objektív igazság van: a matematika és a zene. Talán azért adta Isten mindkettőt, hogy felismerjük bennük az Ő végtelen szeretetét... S, aki megtapasztalta, hogy Isten szeret, az maga is éneklésbe kezd, szüntelenül dícséri az Istent, hogy az Élet, az emberlét csodáján kívül még egy ilyen csodával is megajándékozott minket Teremtőnk - mint a zene...

Nyugodtan kijelenthetjük: manapság az örök élet kérdése nem "központi kérdés"... Aki vagyonos, annak azért nem, mert igyekezne sokáig élni, hogy élvezhesse vagyonkáját, a szerényebben élőknek meg épp elég gondot okoz a mindennapi előteremtése ebben a mostani világban. Az "örök-élet" kérdése izgalomba hozhatja az extrém-vallásosakat meg a teológusokat, de az átlag-embert a hétköznapok valósága foglalkoztatja.

Az örök élet kérdése akkor sikolt bele az életünkbe, ha veszteség ér minket. Súlyosan megkopik az egészségünk, a halál árnyéka ránk vetül, elveszítünk valakit szeretteink közül. Nos, ilyenkor a elemi erővel szakad fel minden eladdig elfojtott érzés, kétség a legkülönfélébb kérdések formájában, hogy ti. "Akkor most mi van? Tényleg én leszek-vagyok a következő a sorban?" Ilyenkor különösen fontossá válik a bizonyosság, felértékelődik a hit. Ilyenkor derül ki - nem az, hogy mit kell tennem az örök életért -, hanem hogy mit kellet volna tennem... A múlt mulasztásai ilyenkor mázsás kövekként nehezednek a lélekre. Ebben a lelki szükségeben minden elképzelés az "odaátról" könnyen gyökeret ver a fejekben... Talán éppen ezért a Mester csak annyit mond el, amennyi épp elégséges: "Az én Atyámnak házában sok hajlék van" vagy "Még ma velem leszel a paradicsomban!". Messzemenő következtetéseket levonni nem érdemes, bár a kísértés óriási - akadnak is bőven, akik spekulálnak a halálról, pedig Jézus az Életről beszél.

Arról, hogy már itt megkapja mindenki, amit "megérdemel". Aki az Életet szolgálja, az nem odaát, hanem itt a földi létben kapja meg az áldást, a halálutáni "lehetőség" az már csak "ráadás"! "Akinek van, annak adatik" - azaz, aki itt Istennel együtt akart élni, annak adatik majd az odaátból is, aki pedig itt ebben a néhány évtizedben azt hitte hogy "övé az élet", attól "az is elvétetik, amije van". Az élet szépségét, méltóságát megcsúfolni ugyanis lehet, de nem érdemes - túl nagy árat kell érte fizetni! Aki közönséges, mint Ézsau, az feláldozza a kicsiny "most"-ért a teljességet. Aki emberség helyett az embertelenséget választja, hogy elérje múlandó, földi céljait, az az emberi létezés isteni lényegét árulja el. Aki az élet kiváltságát csak hozamokban, kamatlábakban, a "megéri vagy sem"-kategóriában" látja, akkor csak azt látja benne, ami másodlagos... Célként látni az eszközt, több mint hiba - életvezetési tragédia.

Életünk minőségét nem az anyagiak mennyisége határozza meg, hanem azok az emberek, akik körülvesznek minket - a szeretteink. Hozzájuk való viszonyunk ad választ kérdéseinkre, megoldást problémáinkra. A keresztény embert ezért hálád ad naponta Teremtőjének, s próbálja továbbadni a fölülről kapott szeretet. Olykor lemond olyanról is, ami megilletné, de ezt nem azért teszi, mert szereti a szenvedést, hanem azért mert tudja, hogy érték csak áldozat árán áll elő...

Vigyázat - a látszat csal! nem mindig az van közelebb Istenhez, aki közelebb áll hozzá... Hála Istennek evangélikus gyülekezeteink nem perfekt farizeusokból állnak, de azért nem mindenki "őszinte hitű" vámszedő. Ha jól belegondolok, nem szereretnék közösségből kitaszított lenni! De ki szeretne, amikor az embert az ÚRIsten közösségbe teremtette? A JóIsten azonban nemcsak emberi közösséget teremtett, létrehívott egy másik közösséget is, melyből ugyan kevesebbet látunk itt a földi életünkben, hiszen többnyire csak hisszük-elmondjuk-valljuk az ún. "szentek közösségét" - a mindennapokban való megélése már nehezebb, inkább felemelő pillanatos vagy rövid ideig tartó ünnepes...

Aki elhiszi, hogy életének minden szakaszában betöltötte a törvényt (Isten teremtettségbeli akaratát) az nem is "emberből van"... Aki ember, az ugyanis bűnöket követ el. Nem kell feltétlenül nagyokat, de éppen elég kárhozatos a mulasztás is. Aki elmulasztott egy életen át önzetlenül, igazán szeretni, az mindent elhibázott. Az ÚRIsten ugyanis nem azért - ahogy szoktuk mondani - "küldött le minket a Földre", engedte meg hogy éljünk, hogy csak kapjunk, azért is vagyunk emberek, hogy adjunk... Bolond aki csak adni akar, de még nagyobb bolond az, aki csak kapni kíván.

Ki mit kapott a JóIstentől élete folyamán, igazából csak maga tudja - hol és mit hibázott életében az mindenki számára nyilvánvaló. A bűn következménye, hogy fáj... bizony nagyon tud fájni, s ez a fájdalom az égig kiállt. Aki úgy érzi, hogy "itt és most" minden rendben van, sőt már nem is lehetne jobb, az önámító farizeus! Elhiszi azt, hogy Isten csak őt szereti, s "azokat", akik ott hátul vannak, azokat nem... A farizeusi magatartás alappillére, hogy vannak a (ki)választottak, s vannak az "egyebek", a "futottak még"-kategória, az örök szekundérok, akik másodlagos létükkel tulajdonképpen csak statisztál(hat)nak az élvonalbeli perfekteknek. Nos, ez így nem igaz, hiszen a JóIsten felhozza napját gonoszokra és jókra egyaránt. Mindenkinek megadja a változás lehetőségét, ha látványosan nem is olyan gyakran. "Érthetetlen kegyelem" ez.

Egy Isten, egy templom, s a kívánt "egy közösség" helyett két különálló ember. A közösség ereje abban lakozik, hogy jóllehet csak kis dolgokat visznek végbe, de együtt(!), s az egy közös akarat végül is nagy dolgokat teremt. Aki önmagában bizakodik - az idővel megszégyenül. Politikában, hétköznapi életben könnyen találunk rá példát. Aki Istenben bízik, az (jobban) ismeri véges létének határait, s ezért nem veri a mellét, hiszen jól tudja, hogy mindene, amije van, az nem kiválósága okán az övé, hanem Isten kegyelme révén, ajándékként adatott. Aki felmagasztalja magát, az nem látja meg a társban, a gyermekben, a közösségben a "nem megérdemeltet", azaz mindenben csak eszközt lát a saját céljai, önmaga megvalósítására...

Mi tehát a tanulság Jézus eme példázatában? Az, hogy Isten egyet kíván az embertől: nem azt, hogy megigazuljunk nélküle, hanem hogy megigazítottakká váljunk Őáltala.

Kétféleképpen lehet az imádságról írni: kívülállóként vagy úgy, hogy az ember maga is gyakorló imádkozó... Életem jelentős szakaszában - 14 és 18 év között, ezt biztonsággal mondhatom mert emlékszem rá -, nem imádkoztam. Egy kicsit se... Valamikor érettségi előtt egy-két nappal kezdtem el mondogatni a Miatyánkot, nemcsak a közeledő megméretetés miatt, hanem szüleimért, akik egy motorbaleset következtében mindketten kórházban feküdtek. (Mindkettőjüket műtötték is, édesapám a balesetből fakadó szövődménybe halt bele néhány évvel később, alig hatvanévesen...)

Magam tapasztalatából, no meg a világba is kitekintve látom, hogy imádság nélkül is tud élni az ember... A vallásszociológiai felmérések szerint azonban az emberek 95%-a - a maga módján ugyan -, de vallásos érzületűnek tartja magát. A "nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja"-típusú "vallásos" embertől az ultra-kegyesig igen széles a skála. Az bizonyos, hogy imádkozó élet nélkül is kívánja az ember a szakrális pillanatokat, szeretne ünnepelni, de az ünnep igazi méltóságát, "horizonton-túliságát" azonban mindig és mindenkor az Abszolútum, azaz az Isten adja. Létünk értelme ugyanis a létünkön kívülálló megismerésére való törekvésünk.

Aki nem törekszik az imádságra - azaz nem ütközteti gondolatait/elképzeléseit/ tapasztalásaiból fakadó érzéseit a valósággal -, az él ugyan ebben a világban, de lelkileg halott. A világ ún. tudományos megismerése soha nem képes azt a teljességet nyújtani, amit az imádkozó élet biztosíthat. Az előbbi ugyanis úgy általában, tőlem függetlenül, az egyetemesség, az objektivitás és a filozófiai megközelítés igényével bír, míg a személyes hit, melyben Én vagyok a legfontosabb, az én életemben a teljességet (a nekem rendelt sorsszerűt, a kegyelemből nekem jutottat) nyújtja. Aki nem rettent meg soha egyetlen pillanatra sem kicsinységétől, a nevetséges, jobb esetben 70-80éves nyúlfarknyi kis életének porszem-voltától, az nem értheti meg, mit keres, mit akar az imádkozó ember...

Ahogyan minden ember másként néz ki, más szokásokkal bír, másképpen beszél és másképpen gondolkodik, ugyanúgy másképpen is imádkozik. Az imádkozásban soha nem a forma, a mennyiség számít, hanem a "minőség". Őszinte vagy sem, s az Egyhez (vagy Három-Egyhez) szól vagy csak úgy magában zeng, zsong-bong... Ahol egy irányba, az Isten irányába néznek, ott egység uralkodik. Nem a formában, az intenzitásban, hanem a tartalomban...

S miért kell szüntelenül imádkoznunk? ...Hogy ne felejtsük el: istenképű embernek teremtett minket meg a JóIsten, hogy szeretetből, szeretet által a Szeretetnek éljünk...

A kevésbé bibliások is tudják - jobb esetben -, hogy az Énekek Éneke a szerelem titkáról szól, a költészet nyelvén. A férfi és a nő egymásra-találásának csodájáról, amit ha éremhez hasonlítunk, annak csak az egyik oldala a szexualitás. A másik a szeretet, az önfeláldozó, az "agapé" - ugyanis ez szerepel az eredeti szövegben is! (Érdekes: katolikus Bibiában 'szerelemmel', protestánsban 'szeretettel' fordítják... Hmm?) Agyonszexualizált világunkban általában nehéz megérteni, hogy a szeretetből fakadó szexualitás a több, a nagyobb. Ehhez jön az idősebbek olykor-oylkor elhangzó jótanácsos "bölcsessége", hogy ti. a "nagy szerelem idővel úgyis átalakul szeretetté" - ettől meg feláll a szőr a hátán szegény fiataloknak... Mert a szerelmeseket már a gondolat is libabőrössé teszi a félelemtől, hogy egyszer a nagy érzés elmúlik... Hiszen úgy érzik/érezhetik, hogy párjuk az igazi, a nagy Ő.

A párkapcsolat nagy kérdése: Tényleg az igazit találtuk meg? Tényleg Ő az, akivel az életünket elképzeljük? Tényleg Ő lesz a hűséges Társ a sírig, s valóban vele közösen nevelnénk majd gyermekeinket? Az igazi nagy kérdés azonban: Vajon hogyan gondolja Ő? Osztja-e az elképzeléseimet? ...A válasz nem jön rögtön - meg kell szenvedi érte, ahogyan a hegymászást sem lehet elképzelni befektetett energia, munka, végül fáradtság nélkül... Ám attól, hogy minden adott - azaz ottvan mellettünk a nagy "Ő", még át kell élnünk a kétségek, a gyötrődés, a bizonytalanság idejét is. Mert ez is hozzátartozik a szerelemhez. Hiszen hiába minden természetesség, a bizonytalanság természetünkből fakad. Abból a sebezhető érzésből, hogy szeretünk, hogy a nap, az óra perceit, a percek másodperceit is Ő tölti ki. Bőrünkön érezzük az illatát, szemünk sarkában tétova mosolyát... De vajon Ő is így érzi-e?

Először egy pillantás, majd tétova szavak, összenézések. Találkák, finom kérdések, óvatos válaszok következnek. Ismerkedés a másikkal, annak lelkével, gondolataival, érzéseivel és a testével is. Hosszú az út, amíg azt érezhetjük, hogy ez a szerelem. Nem futó kaland, nem átmeneti kapcsolat, amikor tudjuk, hogy pár hét, hónap, talán év és vége lesz. Amikor valóban megtaláltuk életünk hiányzó felét, akkor nem átmenetileg, nem is a távlatnak tervezünk, hanem a végtelennek. S ha egyszer kimondjuk az összetartozni-akarás kölcsönös igenjét, akkor egyszerre minden egyértelmű, tiszta és világos lesz. Ezután lesz természetes, hogy ott van, hogy együtt vagyunk, hogy beszélgetünk, érzünk, szeretünk, szerelmeskedünk. És tudjuk azt is, hogy neki is ennyire egyértelmű: ez lesz az örök... Ez az a dimenzió, amikor boldogok vagyunk, mert a negatívumokat is szeretni kezdjük - mégha bosszankodunk is néha. Szeretjük, ahogyan szanaszét hagyja a ruháit, ahogy eláztatja a fürdőszobát zuhany után, szeretjük, amikor felidegesíti a szomszéd vagy a forgalmi dugó, amikor nehéz napja volt, és csendben, gondolataiba mélyedve vacsorázik, hogy aztán meséljen – várja válaszunk, s mi várjuk az Ő gondolatait.

A szenvedély idővel átcsap nyugodt szerelembe. A hétköznapok finomságába, a meghittség éveibe. Amikor már majdnem tudjuk, mikor, miről, mit gondol. Megismerjük szándékát pillantásaiból és különösen szépnek látjuk homlokráncait is... Idáig azonban el kell jutni. Kell hozzá kitartás, és áldás... és - nem elhanyagolhatóan - kell mindenekelőtt az a Társ, aki ugyanígy érez és gondol. Mindez hihetetlenül bonyolult, s szeretnénk nagyon jól csinálni...

A keresztény ember éppen ezért belszövi társkapcsolatába is a JóIstent, hogy necsak én, de a ÚRIsten is "álmodhasson"... mostmár ne csak velem - de Velünk is...

Mi más lehetne a kereszténység célja, ha nem a Krisztus követése? Maga a szó "krisztianoj" is ezt jelenti: krisztuskövetők. Ezt pedig nem lehet megosztott szívvel tenni, hiszen két úrnak nem szolgálhatunk, az Isten világát/országát keressük vagy az anyagvilágba ragadva "élünk". Krisztus maga a megtestesült tisztaság, ezért, aki Őt kívánja követni, annak meg kell tagadnia önmagát - a neki adatott hit mértéke szerint -, s törekednie illik a tisztaságra: gondolatban, szóban, cselekedetben. Aki Krisztus nyomdokába lép, az szeretni akar. Elsősorban azért, mert meggyőződött arról, hogy a világon semmi másnak nincs sok értelme, egyedül a szeretetnek, minden egyéb más csak "szükséges kellék".

Értelmetlenség a törvény magyarázgatása, hiszen még a jó emberi törvényeket sem azért hozzák, hogy azokkal visszaéljenek, hanem azért, hogy védjék a közösséget, s benne az egyént. A törvényalkotó pedig nem azért teszi bele a törvénybe a "kiskapu" lehetőségét, hogy azon tömegek járnak ki- és be, hanem azért, hogy ha az élet úgy hozza - márpedig az élet produkál néha furcsa helyzeteket -, akkor a bírónak jogi lehetősége legyen a méltányosságra. Ezért, aki jogszerűen visszaél a joggal - hiszen joga van hozzá -, az jogellenes magatartást tanúsít. Sajnos bőven akadnak a kereszténységen belül is, akik az "egyik kiskapun be, s a másikon ki"-életstílussal rontják a Kereszt "márkajegyét"! Nos, az ilyenekre mondja Saul-Pál, hogy "üres fecsegésre adták magukat, törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik sem azt, amit mondanak, sem azt, amit bizonygatnak."

Az egészséges tanítás az életet szolgálja, amelyik egész(ség)-telen, az pedig rombolja. Nincs jó törvény, ami fájdalmas igazságtalanságot okoz, s nincs rossz törvény se, ami a tiszta örömet szolgálná. Aki kellő alázattal képes szemlélni önmagát és a világot, az hamar észreveszi magán és közvetlen környezetén is, hogy melyek azok a problémák, melyek terhesek rá nézve és a közösségre is. S mivel az egész közösséget nem lehet "varázsszóra" megváltoztatni, ezért marad a lassab út: önmagunknak kell változnunk - a JóIsten kegyelme révén. S ha mi magunk változunk, akkor szép lassan a környezetünk is változik. Az idő nekünk nagyon fontos - az Isten felől nézve bizonyára más értéke van -, de Isten "ráér", az "Ő malmai lassan őrölnek". Istennek - úgy látszik - egyetlen dolog fontos, hogy felismerjük az Ő szeretetét, s eljussunk/visszajussunk Őhozzá. Ezért, aki Isten felé indul el, azt nem taszítja a törvény, hanem segíti. Tartást ad akkor, amikor meglankad szívünk, s lelkünk. Aki pedig erősnek érzi magát, s azt hiszi, hogy nem Isten kegyelméből, hanem "magától" áll, az gyakrabban esik el... Istennek ezért "tetszésére van", hogy az alázatost felmagasztalja, s a gőgöst pedig megalázza...

Zajos világban élünk - s most ne a civilizáció zajaira: autók szüntelen búgására, gyárak zakatolására gondoljunk -, hanem arra a huszonnégyórás emberi "rikácsolásra", ami körbe-körbejárja a világot minden egyes napon! Mindenki a maga igazát énekli! A kevesek szépen és csöndben, de a többség hangosan és hamisan... Csendben élni, távol a zajoktól kevesek kiváltsága - először az emberiség történelmében élnek többen városokban, mint falvakban -, csendességben élni pedig még kevesebbeknek jut ki osztályrészül. Ez utóbbi csend ugyanis nem kívül, hanem belül honol. A modern ember sokminden miatt "békétlenkedik", de ezek többsége anyagi-egzisztenciális jellegű. Senki nem tesz szemrehányást magának a nagyobb autóért, a nagyobb házért, az előbbrejutásért karrierjében, de a nagyobb gond mégis az, hogy még akkor sem, ha mindezekért mindenen át kell gázolni. Pedig a mindenáron (ebül) megszerzett jószág (vagyon régiesen) ebül vész el...

A csendes élethez tehát hozzátartozik a lélek csendessége, azaz az imádság. De nemcsak az: a kétkezi munka is! "Ora et labora!" - Imádkozzál és dolgozzál. Ez tartja egyensúlyban a bencések szerzetesi életét, idestova másfélezer éve - tehát kiállta az idő próbáját ez a fajta "életstílus". Nyilvánvaló, hogy a JóIsten céllal adta mindkét kezünket, azaz azokat használnunk kell. Identitás-zavaros emberek félnek a kétkezi munkától, de ami igazán gond, hogy nem is tartják sokra. Sokan büszkék arra, hogy egy szöget sem képesek beverni a falba - pedig a szerves tudás nélkül nem teljes az ismeret. (Tessék csak megnézni, ahogyan elvált lelkészeink mindenáron ragaszkodnak egyházi hivatalukhoz! Nem magyar jelenség ez, hanem protestáns világprobléma. A protestánsoknál ugyanis a lelkészt nem szentelik, hanem avatják, nincs semmiféle szentségi hatása, nincs "kitörlhetetlen jelleg/character indelebilis" - ahogyan azt a katolikus egyházi tanítás tartja. A szószék magasságát felcserélni a kapával senkinek nincs kedvére... Félreértés ne essék! Nem a lelkészek válásával van a probléma, elvégre ők is emberek - sőt sokszor jobban is teszik, ha elválnak -, hanem a "hivatalhoz" való görcsös ragaszkodásukban... Egyszer valaki azt mondta nekem egy baráti beszélgetésben: "Ja öregem, lehet, hogy 'büdös' a munka!" - s gyanítom, igaza is volt neki.)

Pedig a munkától nem, de a súlyos karakter-hibától már hagyhat kellemetlen szagokat az ember maga után... Csoda-e, ha egyre hitelteltelenebbé válik az egyház? Aki nem végez fizikai munkát, az elveszíti a valósággal a kapcsolatot! Aki nem segít a takarításban, a mosogatásban, aki nem vállalja az élet "fizikai" valóságát - az deformálódik! A deformált ember pedig nagyon könnyen önzövé, sőt öntörvényűvé is válhat. A kétkezi munka megismerteti velünk testünk határait (fáradunk!), s ez visszahat lelkünkre, gondolkodásunkra, egész életvezetésünkre. A fizikai munka így "nevel" minket alázatra... (Munka az, ami értéket termel, de a spekuláció, az ügyeskedés az nem muka!)

A keresztény ember becsületbeli dolognak tartja, hogy csendesen, azaz nem provokatív módon él. Nem azért mert ő hitéből fakadóan "nyuszi", örök második, hanem azért mert megvan győzödve arról, hogy csakis csendességben közeledhet Istenhez, Aki életének létrehívója, gondviselője...

Nem minden hajléktalan szentember, s nem minden gazdag pokolravaló bitang... Mégis előítéletekkel nézünk a gazdagra is, meg a szegényre is. Az előítéletek aztán magatartást formálnak, s megvalósul az össztársadalmi "kiszorítósdi"... Hol van a boldog békeidők "leben und leben lassen"-je? Aki gazdag, az még gazdagabb akar lenni, aki pedig a társadalom szélére csúszott, az még gyorsabban csúszik tovább!

Hova tovább? A kérdést G20-ak és tudóscsoportok egyidőben teszik fel, a választ eleddig nem találták meg. A kommunista világ csúfosan megbukott, de a liberál-kapitalista modern jóléti se hozta el a végső megoldást - most az is a padlóra került, s tényleg csak a pillanatokon múlt, hogy nem dobták be a törölközőt, s nem robbant ki világméretű szociális katasztrófa. Az egzisztenciális földrengés-veszély azonban még nem múlt el, bármikor belerendülhet a világ.

A közösségben lévők soha nem voltak egyformák. Mindenkinek más és más a státusza/hivatal, de a jól működő közösségben mindenkinek ugyanakkora a méltósága. A méltóság nem függ anyagi helyzettől, az mindig az emberségtől függ. Aki szabad akaratából megengedi azt, hogy életében tükröződjék a JóIsten szeretete, azt méltatja nemcsak az utókor, de a jelenkor is. Aki pedig méltatlanul éli életét, azt vagy elfelejti a történelem vagy örökre megveti az utókor.

A gazdag csakazért sem adott egyetlen morzsát sem asztaláról Lázárnak, mert gyaníthatóan idegesítette Lázár pimaszsága, aki ahelyett hogy félrevonult volna bajával, inkább ott csúfította váladékozó sebeivel a gazdag ember díszes bejáratát. Elég terhes lehetett ez a gazdag ember számára, ahogyan a jóléti társadalom számára is elég nagy teher, amikor kénytelen-kelletlen belebotlik a borgőzös-vizeletszagú hajléktalanjaiba a metróbejáratok környékén. Arról már ne is beszéljünk, hogy az iskolábajáró gyermekek számára milyen vizuális "élményt" ad mindez... A társadalom vezetői pedig ahelyett, hogy munkahelyteremtésen törnék a fejüket, s a társadalom szélére szorultaknak is foglalkozásterápiát ajánlana - ahogyan rége ezt tette az egyház is -, inkább nevelni próbálja jópolgárait a toleranciára...

Isten nem a tolerancia Istene. Aki nem igyekszik betartani a törvényt, az ne számítson semmi jóra... A bűnt ugyanis követi a büntetés. Aki ebben nem hisz, az legyen boldog a maga meggyőződésében, de gazdagnak és szegénynek - amíg genetikailag rokonságban állnak egymással, s ereikben piros vér folyik -, kötelessége a kooperáció. Amíg nincs készség a Lázárokban a rend elfogadására, s amíg a gazdag a(z erőszak)hatalom rendjében bizakodik, addig elszórtan valósul csak meg az Isten országa itt a földön és sok helyütt burjánzik tovább a pokol. Bárcsak eljutnának Lázárok és gazdagok a felismerésig, hogy mindnyájan Isten gyermekei!

Minden kapcsolatunkat alapvetően a hűség-értelmezésünk határoz meg. A hűség önmagában még nem boldogít. Lehet valaki hűséges a pártjához, mely egy szűk hatalmi elit érdekeit szolgálja, s amikor az igazság mérlegén egyszer megmérettetnek az értékek, akkor kiderül, hogy az effajta hűség hamis ideálokat szolgált. Kicsiny országunk pártállami múltjából lehetne példákat hozni, de említhetjük a hitleri németország SS-katonáit, akiknek jelmondata ez volt: "Meine Ehre heißt Treue" - azaz, az én becsületem a hűség...

A hűség akkor hordoz áldást, ha az a hűség nem emberi alapon, hanem az "istenin" nyugszik. Istenhez való hűségünkből ugyanis mindig érték teremtődik. Ha csak egyházpolitikai ideológiákhoz volt hűséges az ember, akkor abból eretneküldözés, máglyatüzek vagy vallásháborúk fakadtak, de aki nem érdekben, hatalomban, karrierben gondolkodott, hanem Istenhez volt hűséges, azt Isten mindig megáldotta, hogy rajta keresztül nagy dolgok történjek. A hűség próbája mindig a kapcsolat. Hajlandó vagyok-e lemondani bizonyos dolgokról, hogy ezzel másokat segítsek, s építsem a közösséget? Isten ugyanis a közösségbe, s a közösségért teremtette meg az embert!

A hűtlenség korát éljük... Elvtelenség, az együttműködési készség teljes hiánya, a jogtalanság jogosként való feltüntetése, hűtlen kezelés. Ezek a mérföldkövei a modern útnak... Nézzünk körül! Pitiáner, önző alakok alakítják országunk keserves jövőjét. Nincs nap, hogy ne hangozna el, hogy ki mennyit lopott, mennyivel gyarapodott - természetesen megint a köz terhére... A média gondoskodik arról, hogy ütközzünk a tényekkel. A jóérzésű ember még bosszankodik, a többség beletörődik abba, amibe soha nem lenne szabad. Közhely: válságban van a világ, valójában az ember van válságban, akkor, ha elfordul Istenétől...

Jézus tanítása szerint ugyanis a kevés a földieket jelenti, amik múlandóak, a sok pedig az Isten országát jelenti. Aki hűséges a múlandón, az elnyeri az elmúlhatatlant, de aki hamis, azaz hűtlen a kevésen, azaz nem arra használja földi adományait, amire Isten azokat adta, az nem juthat el őhozzá. Ez az evangélium törvénye...

Okirathamisítás - dicsérettel! Ha nem figyelünk oda kellőképpen a szövegre, akkor elsiklunk afölött, hogy Jézus e furcsa története nem példa, hanem példázat. A Mester gyakran nyomatékosítja mondanivalóját megdöbbentő képekkel/hasonlatokkal, például, amikor az éj leple alatt lopakodó tolvajokhoz hasonlítja visszajövetelét. A példázat üzenete, hogy státusunk itt a földön nem végleges. Ha úgy is tűnik, hogy mi vagyunk a magunk urai, egyszer eljön a Gazdánk, s számot kell adnunk.

Amióta az ember adminisztrál, azóta létezik korrupció. Mai agyonszabályzott világunkban egyre inkább az írásé a végső szó. Nerm az számít, hogy ki mit tesz, hanem az, hogy papíron minden rendben legyen! S ha jogszerű, akkor az már nem lényeges, hogy etikus volt-e az adott eljárás vagy sem. Amikor egy társadalomi szisztéma működése lelassul, akkor az életképessége csökkenésének egyértelmű jele. Ilyenkor különösen is elburjánzik a hamiskodás... A világ fiainak "okossága" abban rejlik, hogy a pénzzel építik "kapcsolati tőkéjüket". Rájöttek arra, hogy amijük van azt ki kell adniuk - így szerezhetnek maguknak "barátokat".

A példázat arra tanít minket, hogy ne feledjük: Amink van az, az csak időlegesen a mienk, azaz igyekezzünk arra felhasználni mindenünket, hogy örömet szerezzünk vele. Ha Istentől kapott ajándékainkat megosszuk másokkal, akkor azzal nemcsak közösséget hívunk létre embertársainkkal, de gyarapodunk lelkiekben mi is, azaz áldásban lesz részünk.

A tékozló fiú történetében rólunk van szó - és mégsem teljesen... Azon senki sem csodálkozik, ha fiatal(ok) el akar(nak) menni otthonról. Minden egészséges fiatalban ott ég a vágy, hogy kipróbálja magát, hogy bizonyítson: "Látjátok, megállok a magam lábán is!". (Más kérdés, hogy otthoni muníció/financiális erőtartalék híján nehéz elindulni az élet csatáiba, s a példázatbéli fiú és magától értődőnek tartotta, hogy megkapja azt, ami neki "jár".) Tételezzük fel a jószándékot nála, hogy a magaválasztotta út elején azért voltak tisztességes gondolatai is. Aki azonban távol van az atyai háztól, abban nagy a kísértés, hogy kipróbálja szabadsághatárait is... A fiataloknak éppen az a hibájuk, ami olykor erényük is: tapasztalatok híján "csökkentett" veszélyérzettel vágnak bele elképzeléseik megvalósításába. A tékozló fiú nem tudta, hogy a kicsapongó élet gyorsabban viszi a pénzt, mint gondolná az ember. A hamis barátok, a rossz társaság torz tükörképet mutat: jónak állítja be azt, ami rossz... Modern korunk élvezeti társadalma is azt mutatja vissza, hogy a "legfőbb jó" az a minden történésben való részvétel, s a "csak nem lemaradni semmiről"-életprogram tartalmat ad. Valójában az anyagi jólét nem elégítheti meg a lelket, de a jólét teljes hiánya is békétlenséget teremt. Ezért fontos, hogy mindenki tisztában legyen azzal, milyen öröksége van.

Isten nem enged el senkit úgy, hogy ne adjon valamilyen tálentumot neki. Ha azt nézzük, hogy az ÚRIsten egészséget, munkára kész testet ad, milyen óriási dolog ez! Milyen nagy tálentum a gondolkodás készsége is! S lám mennyire nem forgatja az ember ezeket. Modern, nyugati világunk fiataljainak 14%-a harmincéves korukra halláskárosulttá válnak. Ki törődik a fülükkel, amiket arra kaptak, hogy odafigyeljenek a világ apró rezdülései is? Ki törődik a szemükkel, melyek elromlanak a televízió/computer eszelős non-stop nézésétől? Alig akad szülő, tanár, aki vállaja a konfrontációt a gyerekekkel, s elmagyarázza/tanítgatja, hogy a szemünket nemcsak arra kaptuk, hogy nézzünk vele, hanem hogy lássunk is, s hasonlóképpen a fülünk is nemcsak hallásra, de meghallásra is teremtetett...

A tékozló fiú "sikeresen" elverte az örökségét - s ez bosszantó dolog. Milyen sok jót tehetett volna, s nem tett! Széchényi mondta. "Egy kis pénz és nagy jószándék csuda dolgokat képes létrehozni!" Az otthon marad testvér pedig csak dolgozott, dolgozott... magának, elfelejtve, hogy minden, ami otthon van az az övé is. Forgathatta volna a közösség hasznára, ha nem lett volna ennyire magának való fajta... Ilyen magának való fajta modern korunk ember is. Amije van, azt megosztja/megosztaná a közösséggel, ha közös szórakozásról van szó, de áldozathozatalra már nem képes.

A tékozló fiú példázata igazából nem rólunk, tékozló fiairól és lányairól szól, hanem a Mennyei Atyáról, Aki elfogadásával rávilágít arra, hogy az élet legnagyobb értelme a közösség, s a legnagyobb értelmetlensége, ha valaki a közösség ellenében "dolgozik". Tökéletes közösség persze nincs, ahogyan tökéletes ember sincs, de a tökéletességhez vezető úton járók közösségei már léteznek, s ez az evangélium jó híre...

Téves lenne levonni azt a következtetést, hogy a kilencvenkilencnek nincs szükséges megtérésre, de minden századiknak igen... Jézus példázata az elveszett juhról/drahmáról nem elveszettség tényét, hanem a gazda óriási örömét hivatott bemutatni. Nem teljes az öröm, amíg hiányzik egy is... Isten teremtettségében mindennek, s mindenkinek rendelt helye van! De mivel Isten nem hajlandó senki kedvéért változtatni teremtettségbeli rendjén - ok/okozat - ezért áldások és terheltségek generációkon keresztül is átívelnek. Ennek szövevényességében kutatni a "miérteket" - szélmalom-harc. Milyen nagy nyereség, ha már saját életünkben többé-kevésbé tisztán látunk!

Sokan magyarázzák ezt az igét úgy, hogy a kilencvenkilencnek azért nincs szüksége megtérésre, mert már megtért - azaz mindenkinek meg kell térnie. Egy bizonyos: lassan vagy extra-gyorsan, de mindenkinek el kell jutnia a felismerésig: Isten nélkül igen keserves az élet... Akkor kerülnek a dolgaink a megfelő helyre, ha Isten "beköltözik" a szívünkbe - ez pedig lélekemelő, teljességközeli érzés. Ilyenkor természetesen mindenki örül. Az is, aki átéli Isten kegyelmét, meg az is, aki látja/tapasztalja a másikon a pozitív irányú változást.

Istenhez megtérni előírásszerűen nem lehet. Sokan vannak, akik mégis metódusokban gondolkodnak. Az ilyen metódus-hitű emberek szívesen hagsúlyozzák az emberi rész fontosságát, sőt Istent is emberi tulajdonságokkal illetik. Isten azonban Isten. Hatalmas, s világot teremtő, s fenntartó... Isten nem sír, nem nevet, "benne nincs fény és árnyék váltakozása" - ahogyan Jakab apostolnál olvashatjuk. Vonzása azonban van, amit nem tagadhat le senki! Aki ennek a vonzásnak engedelmeskedik/megadja magát, az megtapasztal(hat) egy másik világot, az Isten világát, amiben mások az értékek, mint a világban, s mások a célok is. Ezek mind építik és szépítik az életet, amire mindannyiunknak különösen nagy szüksége van...

A képen látható toronyház valóban felhőkarcoló... 818(!) méter magas - Dubai büszkesége. Az ember bábeles "ős-programja" a fölfelé törekvés, talán tudatalatt vágyakozik vissza oda, ahonnan leesett... Egy biztos: előzetes számítások nélkül nem lehet tornyot építeni! Átgondolás nélkül a legkiválóbb építőanyagokból is - egy bizonyos magasság után - csak kőrakás lesz. Jézus tanítványainak a legnagyobb istenes-architektúrás csodáról: az élet tornyáról beszél, amit következetesség, erőbeosztás, terv nélkül nem lehet felépíteni.

Istennek terve van mindannyiunk életében, s aki eltér az Ő pontos tervrajzától, az bizonnyal kudarcokat szerez magának. Vannak ugyanis alapvető életvezetési törvények/előírások (isteni szabványok?) amelyeket ha figyelmen kívül hagyja az ember, akkor súlyos következményekkel járnak: ferdül a torony, sőt dőlhet is... Nem mindegy tehát, hogy mi vagy ki életünk alapja, mire ill. kire húzzuk fel a "teherhordó" falakat! Ha Istenben bízunk, akkor nem érhet minket kár, de ha emberekben reménykedünk, akkor előre megjósolható a keserű csalódás.

Jézus Urunk világosan beszél: Kereszthordozás nélkül nincs tanítványság! A kereszt soha nem saját hibáink, vétkeink, mulasztásaink következményeinek elhordozása - az egyszerűen megérdemelt "büntetés" (ok-okozat!) -, hanem annak a felvállalása, hogy az "Ügy" érdekében áldozatot is hozunk. Könnyedén szökdécselve nem lehet Jézust követni. Az efféle "ugra-bugra-táncikálás" a széles úton járók sajátja, aki azonban a keskeny úton jár, az megnézi hova lép...

Felépíteni életünk tornyát soha nem egyszemélyes vállalkozás, az mindig közösséget feltételez. Te milyen közösséghez tartozol, s az a közösség, amelyikhez tartozol az hordoz téged? Ahol ugyanis nem hordják egymás terhét, az nem szeretet-közösség! A hordozó közösség - legyen az családi vagy kisközösségi -, tagjai mind tudják, hogy a kereszt felvállalásához és elhordozásához is az erőt Ő adja, Aki ott van mindenhol, mindenekben. Aki tehát felvállalja a saját keresztjét, az arról is hitet tesz, hogy a toronyépítést nem egyedül, hanem Istennel együtt kívánja bevégezni...

"Jó kifogás, garast ér!" - mondogattuk gyerekkorunkban... s valóban, kifogásokat mindig talál az ember. Már a paradicsomban is, a bűneset után is: "Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem." -mondja Éva pedig így mentegetődzött: "A kígyó szedett rá, azért ettem." Ki az közülünk, aki legalább egyszer ne mondta volna "magyarázatképpen: "Tudod... az az igazság..."? S amit elnézünk magunknak, azt csak később, amikor bölcsülünk engedjük meg másoknál is: ha magyarázkodik felebarátunk - hát hagyjuk, ha nincs olyan nagy tétje -, mert kínos dolog beismerni a mulasztást, a vétket. Ha felebarátunk érzelmi intelligenciája ezt (észre)veszi, akkor úgyis igyekszik korrigálni hibáját, ha meg nem, akkor adódik még lehetőség, hogy szembesítsük a tényekkel...

Isten előtt is magyarázkodunk. Nagyon sokszor. Pedig fölösleges magyarázni a bizonyítványt, hogy miért nem... Miért nem tettük meg azt, amit kellett volna, miért mulasztottunk? A JóIsten tudja, s mi is tudjuk, mi mégis magyarázkodunk. Mert el akarjuk hitetni önmagunkkal is, hogy fontosabb az ökör, a föld, s a társam/a család. Isten előtt azonban egyik sem lehet "érv"! Isten nem azért hív minket, mert el akar vonni minket földtől, ökörtől, társtól, hanem azért mert az Ő közelében derül ki a valódi értéke az egzisztenciának, s a házastársnak! Őnála belátjuk, hogy mindegyik ajándék, s nem arra kaptuk, hogy tönkretegyük, hanem hogy a mi felügyeletünk alatt áldássá váljék. Ha az ember nem vigyázz a teremtettségre, akkor nem tölti be az ÚRIsten parancsát!

Leszokni a magyarázkodásról igen nehéz, mert az élet nehéz, s könnyebb magyarázkodni - lásd politikusok -, mint cselekedni. Isten azonban világosan beszél: "Nem azok mennek be Atyám országába, akik azt mondogatják 'Uram, Uram!', hanem akik cselekszik az én Mennyei Atyám akaratát!"...

Majd kéttucat unokatestvérem volt. Ebben a népes társaságban én voltam a legfiatalabb, s én voltam az egyetlen, akinek nem volt testvére. Így aztán nekem mindig nagy élmény volt ennyi gyerek egy rakáson... Jól emlékszem még most is ezekre a közös alkalmakra, vidám hangulatú disznótorokra, népünnepélyszámba menő névnapokra, nemkülönben esküvőkre.

Gyerekkoromban sokszor voltam falusi lakodalomban. Különös világ ez, ma is szeretem nézni az embereket, hogyan örülnek/ünnepelnek. Sokat elárul az emberekről az, hogy mit kezdenek a kemény hétköznapok után a nyakkendős ünnepnapokkal. Van, aki fel sem veszi a zakót, azaz számára ugyanolyan nap az is, mint a többi, van aki pedig különösen is szereti úgymond "megadni a módját az ünnepnek"... Manapság az emberek nem tudnak ünnepelni, de lehet hogy nem is akarnak. Amikor a hétköznap egybefolyik a vasárnappal, akkor kedvetlenné válnak az emberek. Ha nincs vasárnap, akkor csak "meló" van. Amikor az ünnepnek eltűnik a szakralitása, akkor az emberek már csak buliznak... ami általában "felturbózott eszem-iszomot" jelent. Nyilvánvaló, hogy nem az evés és az ivás a kivetnivaló, hanem az, amikor csak az jelenti a tartalmat. Egy zsidó közmondás szerint, ha egy megterített asztalnál nem esik egyetlen szó sem a JóIstenről, akkkor az olyan, mintha egy hulláról vennék el a falatokat... ez pedig ugye a zsidóknál az abszolút tisztátalanságot jelentené.

Érdekes, ahogyan még manapság is ünnepel a keleti ember: vendégeket hív magához. A nyugati embertípus, az inkább beül a TV elé a hűtött söreivel, s fogyaszt... Nos a kérdés nem teoretikus: "Milyen lélekkel ünnepel az ilyen ember?" Az ünnep elengedhetetlen része a találkozás, a beszélgetés. Az egész ünnepet tehát meghatározza az, hogy ki az asztalszomszédom. Van egy-két emlékem, amikor bizony alaposan lefárasztottak... Végighallgatni mások öntömjénezését, nem szórakoztató időtöltés, inkább siralmas! Többre tartani magadat, mint ami vagy csúnya dolog. Az ilyenre mondják: rátarti, beképzelt. Milyen világ az, ahol arra tanítják az embereket, hogy add el magadat többnek, ami vagy? Ez azt jelenti, hogy mást mutatsz, mint amilyen valójában vagy, azaz képmutató vagy... Jézus Urunk sűrűn megfeddi a farizeusokat, mert, aki nem őszinte, az minden emberi kapcsolatát megterheli, sőt idővel romlásba dönti.

Aki közösségi ember, az nem alázatoskodó, de alázatos. Tudja, hogy nem vagyunk egyformák, s a barátunknak kedvesek vagyunk ugyan, de lehetnek olyanok is, akik még kedvesebbek számára - s ez így természetes! Ilyenkor jól jön a jólneveltség, a családunkban megélt önazonosságtudatunk. Azaz tudjuk, kik vagyunk: nem többek, de nem is kevesebbek... Aki ilyen emberül gondolkodik, az végül - s erről szólt ez a példázat - felmagasztaltatik, aki pedig fennhordja az orrát - ráadásul jóval magasabban, mint lehetne neki - az megaláztatik...