Az ember élete 70 vagy 80 esztendő, annak is nagyobb része hiábavalóság... Gyakran eszünkbe juthat ez az ősi, Salamon-gyűjtötte igazság. Egyik leglehangolóbb, legkiábrándítóbb mondatunk hangzik így: "Ennek aztán semmi értelme nem volt!"... Jelzi ez a mondat nemcsak az eredménytelenségünket, de a belefektetet idő, s energia elfecsérlését is, hiszen legalább a küzdelmes percek nyújtottak volna némi örömöt - no de még az se!

Az ilyen élethelyzetekben - mint ez a mostani világválságos is - mindig megkérdőjeleződnek nem csak az értékek, de az emberek élete is. Sokan esnek kétségbe emiatt, s valljuk meg, nem alaptalanul. Aki feláldozta ifjúságát a múlandó örömökért, s a haverokkal élvezte a "semmittevés gondtalan gyönyörűségét" az előbb-utóbb rájön, hogy bizony a nehezebb korszakokat átélni csak közösségben lehet. A bajban mutatkozik meg, ki a barát, s ki a mosolygós érdek-ismerős. S amikor egyedül marad valaki, akkor válik igazán nyilvánvalóvá, milyen óriási érték a kisközösség, a család, a társ. Mert nincs megnyugtatóbb, mint a közösségben megtapasztalt biztonság! Ezért keressük társunkat, majd ragaszkodunk hozzá, alapítunk vele családot, nevelünk gyermekeket, s ezért élünk társadalmi/közösségi életet is. Közösségbe teremtett lények vagyunk...

Olykor azonban elfogy az erőnk, elhomályosul a cél, s néha a megfáradás jelei is mutatkoznak életünkben. Nem tehetünk róla - emberek vagyunk. Életünknek nemcsak fennsíkjai, de alföldjei is vannak... Ilyenkor különösen is jól esik a buzdítás! A szavak ugyanis erőt közvetítenek, s a bátorításban megnyilvánuló evidenciák újrafogalmazásai meghozzák gyümölcseiket!

S mit értsünk azon, hogy fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban? Elsősorban azt, hogy életünknek Istentől rendelt értelme van, s ezért annak egyetlen órája sem lehet hiábavaló...

Talán egyik legcsúnyább "jövevényszavunk": a muszáj... Amikor a hajdúk az ökröket a bécsi vásárra hajtották - természetesen már akkor is "időre" kellett teljesíteni -, gyakran mondogatták/hallották a "muszáj"-t, ami a német "muss sein"-ból (kell lenni) származik. Gyaníthatóan a "K und K"-időben, azaz a "kaiserliche und königliche"(császári és királyi)-időben besorozott katonák is alaposan megtanulták mi az a muss sein, azaz a "muszáj", hasonlatosan a "kuss" -hoz, ami a csöndben lenni igének a felszólító alakja.

Magam is katona lévén - 18 hónap Lenti, magát katona helyrebillenti! (Mondogatták ezt nekünk teológusoknak a "nagytudású" őrmesterek) - megtapasztaltam, hogy a parancsot muszáj végrehajtani, mert ha nem, abból csak baja származik a katonának. "A katona ne gondolkodjon, hanem hajtsa végre a parancsot!" - vezérelv irányította a közkatonák unalmas hétköznapjait. Így van ez minden hadseregben/erőszakszervezetben, a gondolkodás szabályzógombját a fejekben minimumra tekerik, hiszen úgy "normálisan" egyik ember nem ugrik neki a másiknak, úgy "normálisan" egyik ember nem akarja megölni a másikat...

Aki Jézus jó katonájaként akar szolgálni, annak más "szolgálati szabályzatot" kell megtanulnia. A Krisztus-követők seregében a parancs soha nem muszáj-szagú, ha igen, akkor az nem jézusi, hanem emberi elvárásokra alapozódik. Jézus "parancsa" kérés, lehetőség a kiteljesedő életre. A krisztusi normáknak való megfelelés igénye nem a megtorlástól való félelemből fakad, hanem annak a felismeréséből, hogy szeretni jó dolog, s nincs léleknyugtatóbb, mintha valaki a jó szolgálatában állva képes áldozatot hozni a másik emberért. Áldozatot vállalni pedig elsősorban nem az afrikai éhezőkért kell, hanem a közvetlen közelünkben élőkért... férjünkért, feleségünkért, gyermekeinkért, szüleinkért, azokért, akik közvetlen közelünkben élnek. Őértük áldozatot vállalni mindig nehezebb, hiszen olyan természetesnek éljük meg, hogy ők "vannak", életünk részei... Pedig nem természetes! Ajándékai ők az ÚRIstennek...

Szeretni az tud igazán, aki maga is szeretve van. Ez az igazság érvényesül a keresztények életében is. Ha elfogadjuk a JóIsten kegyelmei ajándékait naponta, akkor magunk is készekké válunk arra, hogy nem "muszájból", hanem önként betöltsük a Krisztus szeretet-törvényét...

Elvégre azért Isten... Ha nem így lenne, akkor legfeljebb istenség lehetne, irodalmi "figura", felöltöztetve számos végtelenbe vetített emberi tulajdonsággal. Amennyire nem szükséges Isten isteni voltát megkérdőjelezni, hiszen amióta ember az ember, azóta gondolkodik az Istenen, olyannyira szükséges megkérdőjelezni az ember istenképűségét, hogy ti. mennyire tükröződik az emberségében az Isten "istenképűsége".

Istennek tényleg semmi sem lehetetlen. Ha éppen úgy akarja, akkor kontrollált robbanásban teremti meg a világmindenséget, ha kedvére van az, hogy fejlődjön a világ (evolúció), akkor még azt is megengedheti. Isten azért Isten, mert számunkra abszurd dolgokat is véghez vihet: Adhat úgy, hogy közben elvesz, válaszolhat úgy, hogy nem szól semmit, beszédes lehet a csöndje, megsimogathat úgy, hogy nem kell kinyújtania a kezét... (Ha egyáltalán van Istennek keze.)

Isten számunkra legnagyobb csodája az Ő Teremtő Szava. Ennek hasonlatosságára és képmására pedig szavaink... Emberi nyelvünk szépségét, fantasztikumát éppen az adja, hogy soha nem látott dolgokat is ki tudunk vele fejezni - még "Istent" is, Akit soha senki nem lát(hat)ta meg. Aki érzéketlen az emberi szóra, annak nincs érzékenysége az Isten dolgaira se...

Ha valaki elgondolkodik a létén, akkor - szabad akarata alapján még arra is lehetősége van, hogy úgy lássa a világot, hogy azt nem Isten teremtette. Akinek megadatott, hogy gondolkodjon, de nem gondolkodik, abban a felelősség soha nem ébred fel, hogy vigyázzon a békére, hogy szeresse a felebarátait, s óvja-védje azt a világot, amit Isten teremtett vagy őszerinte nem teremtett, akkor meg különösen is tartsa becsben, mert mégegyszer ekkora szerencséje az embernek a véletlenek sorozatában bizonyára nem lesz.... A hívő ember tudja-érzi: Istennél minden lehetséges.

Még az is, hogy a hitetlenből hívő lesz, s hogy a lator végül a paradicsomba kerül...

Mit akar(hat) az ember igazán az életében? Szeretetet, békét, elrejtettséget, s harmóniát a teremtettséggel... Aki szíve mélyén hiszi az Istent - mindegy, hogyan szólítja meg: Allah, Nagy-Manitú, Jahve vagy SzentlélekÚRIsten - ugyanarra az Istenre gondol, Aki Alkotója az egész teremtettségnek. Aki vallásos életében nem jutott még el oda, hogy vallása, amiben él az "véges", az korlátos - azaz soha nem képes befogni a Végtelen-t -, az alig tanult meg valamit az Istenből!

Ha a farizesusok valóban törekedtek volna betartani a törvényt, akkor rájöttek volna, hogy azt teljességgel képtelenek betartani... De a tragédiájuk éppen az volt, hogy nemcsak másokkal, de magukkal is elhitették, hogy ők igenis képesek a törvényt maradéktalanul betartani. Aki pedig hiszi, hogy valóban a törvény szerint él, az azt is vallja magáról, hogy különb, sőt, hogy több mint a többi, az már képmutatóvá is vált. Tapasztalati tény: aki magát tökéletesnek és bűntelennek tartja a saját maga világnézeti rendszerében, az nagymértékben hajlik a könyörtelenségre, az irgalmatlanságra. Nos ezért állítja pellengérre Jézus a farizeusokat, ahol csak tudja! Az Istennel ugyanis összeegyeztethetetlen a szeretetlenség... Ezt érezték meg a lelkük mélyén a farizeus zsidók is - így olvashatjuk: "mindnyájan megszégyenültek"...

Azt, hogy ki mit gondol az Istenről, az mindenkinek a magánügye. Az azonban, hogy hitére hivatkozva ki mit tesz, az már közügy! Ezért a vallás soha nem magánügy, az mindig közügy is... Modernségnek eladott neoliberális téveszme, hogy a vallás magánügy. Nem az. Ahogyan a családi élet sem az. Abban a társadalomban magánügy, amelyikben kiölték a közösségi gondolkodást, a jövő egyetlen istenadta biztosítékát!

Ha egy vallásban nincs meg a másik ember "respektálása" tisztelete, ha a másikat alacsonyabbrendűnek, esetleg nem kiválasztottnak/elhívottnak (predesztináció?) tartja, akkor annak a vallásnak semmi köze az Istenhez, akkor az a vallás nem több, mint vallásos ideológia! A törvényeskedés, ill. a törvény magam javára magyarázásának a készsége mindig azoknál a közösségeknél jön elő, ahol nem az isteni az igazán lényeges, hanem a számunkra mévadó "emberi"...

"Három a magyar igazság!" (Negyedik a ráadás!) - felelgettük egymásnak gyermekkorunkban, ha valami nekünk kedvezőt akartunk elérni a játszótársainknál. Akkor ugyanis még nem voltak computerek - jelzem színes TV se -, de a játékaink mégis interaktívak, kommunikációgazdagok voltak, segítettek kialakítani bennünk a szociális érzékenységet, nemkülönben a későbbi társadalmi beilleszkedést is elősegítették. Ma is örömmel tekintek vissza gyermekkoromra, amit úgy élhettem meg, hogy nem szenvedtem semmiben hiányt, boldog és kiegyensúlyozott voltam, röviden: természeti környezetben éltük/tanultuk a természetességet.

Aki nem ipari felhasználás okán ültet fát, annak általában két oka lehet erre: Árnyékot szeretne vagy gyümölcsöt. Aki gyümölcsöskertben ültet fát, az pedig mindenféleképpen a termés reményében ülteti el a facsemetét. Nem azért törődik a kertész annyit a fájával, mert élvezni akarja a nagy lombkorona-adta árnyékot, hanem azért, mert gyümölcsöt szeretne. Ezért különösen is gondosan jár el. Amikor fát ültetünk, akkor jó nagy gödröt kell ásnunk: a szabvány egy méterszer egy méterszer egyméter... De hisz ez óriási! Sokan spórolnak így már az elején. Nem is fejlődik a facsemete úgy, ahogyan azt az ember szeretné! Az ültetés után pedig folyamatosan gondoskodni kell arról, hogy a talaj tápanyagban gazdag legyen, megfelő legyen a nedvességtartalma... Félreértés ne essék, szűkebb hazám, őseim "nagyfalujának" híres lelkipásztorának Tessedik Sámuelnek a nyomdokába nem kívánok, nem is tudnék lépni, de Jézus példázata a fügefáról nem is kertészeti szaktanácsolás...

Ez a példázat az életről szól, életünk fájáról. Amin nemcsak az Isten, de mi magunk is gyümölcsöket keresünk. A Mester mondja: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket!" Azaz, nincs jobb mércéje az életnek, mint a gyümölcsök... Lehet valakinek az életfája óriási, árnyékba boríthatja a fél veteményeskertet - azaz a fél világot - sorvadhatnak a közelében lévő fák -, de ha gyümölcsöt nem terem, akkor haszontalan az. S mi a gyümölcs mindaz, ami az életet szolgálja! Ami épít, szépít, ami megtart, s ami megújít...

Jézus példázata nemcsak a gyümölcs fontosságára hívja fel a figyelmünket, de arra is, hogy egyszer megtörténik a számonkérés. Azaz számot kell adnunk arról, hogy mit is kezdtünk a lehetőségeinkkel: a jó földdel, az éltető vízzel, a napsugárral. Mindazzal, amit nekünk ajándékozott az Isten. Életünk fája hozott-e termést? Továbbadtuk-e azt a szeretet, amit olyan természetrességel fogadtunk Istentől, amilyen természetességel magához veszi a fa a jó föld ezernyi ásványát, s a Nap erejét? Aki csak elvesz, és soha nem akar adni, az nemcsak bolond, mert soha nem éli meg a nagyszerű érzést: "jobb adni, mint kapni", de balga is, mert nem számol azzal, hogy egyszer mindennel el kell számolnia...

A vélt vagy jogos sérelem sokszor ragadja magával az embert, s mond olyat, amit talán maga sem gondol komolyan: "Megölöm!" Aztán mégis megtörténik a tragédia: Nem kell hozzá még kés, kisfejsze vagy vadászpuska sem, egy egyszerű ütés a puszta kézzel is lehet halálos... Talán Káin sem akarta megölni testvérét, de jól elverni, látni hogy szenved, azt mindenképpen akarta. Káin nem számolt azzal, hogy az élet nagyon törékeny, hogy úgy kell vigyáznunk egymásra, mint a szemünk világára...

A gyűlölet nemcsak tragédiát idézhet elő, de még abban is akadályoz, hogy élvezzük az ételünket. A Biblia így fogalmazza meg ezt: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel."

Aki gyűlöl, az különösen is békétlen ember. Nem dörzsölnék-e ellenségeink kezüket örömükben, ha tudnák, hogy az irántuk érzett gyűlölet kimerít minket, fáradttá és idegessé tesz, csúnyává, szívbeteggé, és talán még az életünket is megrövidíti? Jól írja a zseniális Shakespeare a VIII. Henrik-ben: "Ajánlom, ellenségednek se fűts Kemencét oly tüzesre, hogy megégj" - Weöres Sándor ford.

Ha nem is tudjuk "ellenségeinket" szeretni, szeressük legalább saját magunkat. Szeressük magunkat annyira, hogy ne szolgáltassuk ki "ellenségeinknek" boldogságunkat, egészségünket. Fölösleges bosszantani magunkat nyikhaj politikusokon, gazemberek disznóságain... Gonoszság és szenvedés mindig is volt a világban, a kérdés csak, hogy a fájdalom határozza-e meg a mi életünk milyenségét vagy mi határozzuk-e meg a fájdalom mértékét? Csökkenteni a kínt csak egyféleképpen lehet: szeretni! A jég a méghidegebbtől nem olvad meg, csak a melegtől! A nagy erőszak csak mégnagyobb erőszakot szül...

Istennek gondja van arra, hogy "megfizessen". Bármennyire is hihetetlen, Ő megfizet. "A gonoszoknak és jóknak egyaránt" - ahogyan az Írás mondja. Ezért teljesen fölösleges azzal tölteni az időnket, hogy mikor lesz megfelelő alkalom arra, hogy visszaüssünk... Ne felejtsük a Mester szavát: "Aki kardot fog, az kard által vész el." A gyűlölet, a bosszú az mindig elvesz, a szeretet pedig gyarapít... Ezért érdemes megfogadni az evangélumi tanítását Jézusnak: "Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek."

A JóIsten kézzel áldott meg minket - ráadásul kettővel is... Gyaníthatóan azért is, hogy használjuk őket! Elmúlt "átkosban" (szocializmusban az azt megelőző korszakot tartották annak - ma meg a szocializmust), mivel Kádár János igen ki nem állhatta az értelmiségieket (bizonyára okosabbak voltak, mint ő) ezért igen elkülönült az ún. "fizikai" és "szellemi" dolgozó/munkásember megítélése... Az értelmiségi réteg - a dolgozó osztállyal (értsd: munkások és a parasztság szövetsége) együtt építette volna a szocilaizmus útját, a kommunizmus felé... Nos ebből a "nagy tervből" nem lett semmi - Hála Istennek! -, ami persze nem jelenti azt, hogy a jelen helyzet már a kánaáni állapotokat tükrözné... Amióta ember az ember, azóta kérdés számára a javak elosztása. Mi az igazságos, s mi a méltányos? Hogyan szervezze meg a társadalom az öngondoskodását? A kérdés mára sem megoldott...

Egy bizonyos: Nursiai Szent Benedek híres mondása "Ora et labora!" azaz, "Imádkozzál és dolgozzál!" alapvető irányt mutat a közösségi életre. Meggyőződésem, hogy az emberlét teljességének megéléséhez használnunk kell a kezünket is! Vannak "aranykezű", ezermester-lelkületű emberek, akik majd-mindent megcsinálnak, s vannak "kétbalkezesek", akiknek a túlnyomó része egyszerűen csak lusta! Kényelmesebb számukra "Az én ehhez nem értek!" kijelentés mögé bújva haszontalanul tölteni az időt, márpedig az Írás figyelmeztet: "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" A kérdés tehát nem elméleti: "Munka-e az imádság?" Mert az nem kétséges, hogy a jól elvégzett munka lehet imádság - ahogyan jó Lutherünk mondja -, de lehet-e munkának tekinteni az imádságot? Úgy gondolom, az imádság, az nem munka! Ha az lenne, akkor fárasztaná a testet is meg a lelket is, az imádság azonban felüdít, s megnyugtat. Az ige azt mondja: az imádság szolgálat. Szolgálat, s nem szolgáltatás! Aki az imádságot mégis munkának tekinti, az szélsőséges nézeteket vall! Aki pénzért imádkozik, az szolgáltat, ami azt jelenti, hogy amit ingyen kapott, azt pénzért adja tovább... Sajnos az egyháztörténetben olykor mégis előfordult a kegyelemmel (búcsúcédulák árusítása) és az egyházi státusokkal való "kereskedés" az ún simonia - alapvető ellentétben Jézus tanításával.

A 9-10. századra a bencés regula szerint élő szerzetesek olyannyira az imádságra koncentráltak, hogy egymás után oszlottak fel a szerzetesi közösségek, mert gyakorlatilag csődbe jutottak! Munka és imádság tehát egy tőről fakadnak, az Istennek elkötelezett életből. A kezünket tehát arra kaptuk, hogy építsünk/szépítsünk vele, azaz dolgozzunk. Mindegy hogy mit. Nincs jó munka vagy rossz, csak rossz munkás! Aki megtanulja ennek az igazságát, az nemcsak örömet lel a munkában, de naponta össze is teszi a kezét, s hálát ad azért, hogy dolgozhat...

"Mindenre van erőm a Krisztusban!" - mondogatjuk egymásnak biztatásként az apostol szavait, s rendjén is van ez... Ugyanakkor nem szabad elfelednünk azt, hogy Saul-Pál igen jó anyagi körülmények között nevelkedett. Tehetős családja jó kapcsolatokat ápolt a jeruzsálemi felső papi vezetéssel (csak úgy akárki nem kaphatott írásos engedélyt arra, hogy rabláncra fűzze a zsidó szakadárokat, értsd: Krisztus zsenge egyházának első mártírjait); a szülők különösebb gond nélkül megvették Saulnak a római állampolgárságot, s finanszírozták tanulmányait Gamáliel rabbinál - korának igen híres tudósa -, aki megtehette, hogy egyszerre csak három tanítványa volt. (Ti. a három tanítvány is megfizette a nemcsekély tandíjat... ma úgy mondanánk: Saul "fizetős" elit-iskolába járt.) Mindezt azért fontos kiemelni, mert, aki volt gazdag, s azután önként szegénnyé vált, az másképp látja a gazdagságot, mint aki a kényszerből soha nem tapasztalta meg mit jelent gazdagnak lenni... S ne felejtsük el azt sem, hogy Pál "szűkölködése" viszonylagos volt, hiszen azok a kísérő emberei, akik Saul-Pál sátorkészítő/kereskedő vállalkozásában a "háttérgazdaságot" biztosították Pál ingyenes evangéliumhirdetéséhez, ezeknek a munkatársaknak szükségük volt ellátásra, tehát megkerülhetetlen volt, hogy a sátorkészités/kereskedés ne legyen többé-kevésbé jól működő "üzlet" is egyben. Mindezen tények nem kissebbítik Pál érdemeit, melyeket az evangélium hirdetésében szerzett, de nem árt, ha Pál kijelentéseit mindig összefüggéseiben is megvizsgáljuk... Mindenre van erőm a Krisztusban... Nem árt végiggondolni, mit is jelent az, hogy mi mindenre van erő a Krisztusban! Ha ezt valaki józansággal, felelősségel megteszi élete elején, akkor sok bosszúságot spórol meg magának.

Az első, s legfontosabb, hogy Pál nem többes számban, hanem egyesszámban beszél, s ez így korrekt. Ő csak magáról beszél, hiszen a maga lehetőségeit/tehetségét/készségét ismeri. Sok fiatal keresztény ott hibázza el életét, hogy idealizálja a világot, s amikor családot alapít, akkor kiderül, hogy egészen másképpen "fest" a világ kettesben, mint, amikor még egyedül van az ember. A másik, a társ ugyanis saját véleménnyel/elképzeléssel bír, de ami az igazán nehéz, hogy amíg egyedül voltunk, csak magunkról kellett gondoskodni, csak magunk előtt kellett "elszámolni", onnantól kezdve azonban, hogy párkapcsolatban, családban élünk, a másikért is felelősséget hordozunk, a másiknak is beleszólási joga van a közös élet alakításába... Nos ezek olykor konfliktusokat teremtenek! Nem véletlen, hogy sokan menekülnek a felelősség elől, s hogy ekkora divatja van manapság a szingli-létnek! Keresztény családként élni a mai világban - áldozat.

Sokan áldozatává is válnak annak, hogy többet vállalnak, mint amit az erejük megengedne... S amikor az ember elfárad - testileg, de főleg lelkileg -, akkor különösen is fogékony a kísértésre. Így történik meg, hogy aztán olyat tesznek meg az emberek, amit "úgy egyébként" soha nem tennének meg: hűtlenné válnak... a társhoz, a közösséghez, az elveikhez. Tragédia ez a javából! Az igazi tragédia persze az, amikor minden megy tovább úgy, mintha mi sem történt volna! Mintha soha nem hűtlenkedett volna... Ahhoz azonban, hogy a lélek megtisztuljon, azért mindig fizetni kell - valakinek meg kell fizetni az "árat"! Nincs tisztulás szenvedés nélkül! Nem lehet jópofizva "eladni" a félrelépést, a lopást, a korruptságot, a súlyos, életromboló bűnöket... Aki mégis megteszi az saját lelkének árt, s képmutatóvá, kettős erkölcsűvé válik...

Mire is van akkor erőnk a Krisztusban? Elsősorban arra, hogy újra és újra odameneküljünk az Atyához! Ha ezt nem gyakoroljuk, nem "térünk meg naponta" - ahogy jó Lutherünk mondja -, akkor nem leszünk kiegyensúlyozott, boldog emberek. Akkor lehet, hogy keresztényként próbálunk élni, de a világ fiai csöppet sem fognak sóvárogni a "mifajtánk" életvezetési stílusa után, s akkor nemcsak hogy hiába várjak az istenfiak megjelenését, de mi sem töltjük be azt, amire elhívattunk a Krisztusban...

János a pusztában keresztel... és prédikál - ma úgy mondanánk - ébresztve az emberekben a szociális érzékenységet. Mindenekelőtt azonban ítéletet hirdet: "A fejsze már ott van a fák gyökerén" - azaz bármikor itt az elkerülhetetlen ítélet! Sokan fel is teszik Jánosnak a kérdést: "Akkor most mit tegyünk?" ...A válasz pedig - a praktikus jótanácson túl - így hagzik: "Térjetek meg!"

Sokan gondolják úgy, hogy nem "éri meg" megtérni, s inkább kerülik az Istennel való találkozás lehetőségeit. Nemcsak a templomot kerülik, de a Biblia is ott porosodik a polcon, s ami az igazi probléma: Nem hajlandóak biblikusan, azaz távlatosan gondolkodni! S aki kerüli azt a tényt, hogy az életének kezdete, s vége is van, s nem gondolkodik el életen, halálon, a lét értelmén, a földi, s nemkülönben a mennyei számonkérés szükségszerűségéről, az elvész a hétköznapok lélekmorzsoló feladati között, s elhiszi, hogy az élet legfontosabbja, hogy a "munka el legyen végezve". Márpedig a munka, az nem cél, hanem eszköz. Isten csodálatos ajándéka, hogy megélhessük általa az alkotás örömét, s nem utolsó sorban, hogy munka-kapcsolatainkon keresztül is közösséget építsünk. (Komoly munka-etikai kérdés: szabad-e olyan módon dolgoztatni az embert, ahogyan egyes munkáltatók (multik) elvárják? Bizonyára nem, a teremtettség elleni bűn...)

Keresztelő János tehát meghirdeti az új életprogramot! Ez nem egyszerűen szociális gondoskodás egymásról - akinek van ennivalója az ossza meg azzal, akinek nincs -, hanem a gondolkodás radikális megváltoztatása. Sokan gondolják úgy - ők a tolerancia főprófétái -, hogy elégséges a "leben und leben lassen"-elv (élni, s élni hagyni) szerint alakítani az életüket, s vannak a történelemnek rövid pillanatai, amikor ez elégségesnek tűnik ez a magatartásforma, de hosszútávon csak akkor maradhat meg egy közösség, ha "ezen túl" is vannak "értékek". Ha egy gyermeket nem óvnak, védenek szülei, ha nem hoznak áldozatot érte, akkor bizonytalanná válik annak a gyermeknek a jövője! Érték csak akkor áll elő, ha azért áldozatot hoznak... ha nincs befektetett "energia" mitől lenne az eredmény? Ha egy közösség gondoskodik a tagjairól, akkor társdalmat, országot épít, de ha csak célirányosan szervezkedik, akkor hosszútávon lelkiismeretnélküli tömeggé válik.

A keresztény ember nem hordában akar élni, hanem olyan közösségben, ahol érték teremtődik. Ezért partnere mindenki, aki a szépet, a jót, az igazságosat, a tisztességeset, a tisztát munkálja. Erre buzdít az apostol is... s mivel számtalan csapdája van az áldozotos életnek, ezért nem árt az apostol buzdítását átgondolni, hogy erőt merítsünk belőle, s ne essünk olyan gödörbe, amit kellő odafigyeléssel kikerülhetünk...

Gondviselés... Inflálódó világunkban - s most ezen ne csak az anyagikat értsük -, különösen is simogató ez a szó. Amikor a politikusok az olcsó és takarékos államról "prédikálnak", akkor ezt nem a saját vezetői elitjük haszontalan apparátusának racionalizására értik, sokkal inkább arra, hogy ésszerűsítési "reformokat" vezessenek" be, melyek gyakran a józan paraszti észt is nélkülözik... Így zárnak be iskolát, óvodát és kórházat, s szüntetik meg azt, ami eddig működött, s egyfajta életminőséget jelentett az embereknek. A fejlődés azt jelentené, hogy több iskolát, több óvodát nyitnának - amihez persze az kellene, hogy a gyermekvállalási kedv nagyobb legyen. Amikor azonban a bérekből lehetetlenség normálisan megélni, amikor a reklámok arra biztatnak, hogy kölcsönt vegyen fel a szülő, hogy beiskoláztathassa kiskorú gyermekét, akkor ne csodálkozzon senki azon, hogy a fiatalok háromszor is meggondolják magukat, hogy egy 20-25 évig tartó "gyermeknevelési projektet" ilyen méltatlan körülmények között felvállaljanak... Ja, hogy régen sem volt másképpen? Ez igaz, csak akkor még nem lopták ki a fiatalok szívéből a "holnapi jobb" reménységét. Az, hogy most "ilyen a világ" az az istentelen ember számára természetes... A hívő ember számára azonban nem.

Így jutottunk el oda, hogy nem jutunk sehova, azaz fejlődünk, de nem előre, hanem vissza! S, aki mindeközben csodálkozik azon, hogy erősödik a radikális gondolkodás, az nem ismeri az ember lelkét... Aki persze fejlődés alatt azt érti, hogy az élet nagy színházában egyre jobbak a technikai feltételek, s egyre csillogóbb jelmezek és díszletek állnak rendelkezésre, akkor az még nem tudja, hogy a döntő tényező mindig a színész... S ha egyre hitványulnak a színészek, ráadásul még a szerepüket sem tudják - sőt, nem is hajlandóak azt megtanulni úgy, ahogyan a Nagy Rendező megírta -, akkor ne csodálkozzon senki, hogy ilyen az Élet nagy színpada, amilyen... Isten megteremtette az embert, s az embert közösségbe is teremtette egyben. A közösség - ha segíti az egyént -, akkor a közösség is erősebb lesz, de ha a közösség egyre inkább megvonja a támogatását az egyéntől, akkor végén önmagát gyengíti, s hamar elindul a bűn járványa...

Amíg azonban süt a nap, s a péknek is van mit sütni - azaz Isten nem hozza el végítéletét -, eladdig reménykedünk az isteni Gondviselésben. Reménye persze csak annak van, aki hisz. Akinek kicsi a hite - mert abban is kételkedik, hogy hogyan jött létre ez a világ, amiben él, mozog, s szuszog -, annak a reménysége is kicsi. Olyannyira, hogy jobban bízik emberekben, mint Istenben. Milyen érdekes, hogy a kicsinyhitűség mindent elkoptat! A kicsinyhitű nem tud teljes szívvel szeretni, mert fél a veszteségtől, nem ad bizalmat a másiknak, mert fél, hogy áldozattá válik, nem hallgatja meg a másikat, mert nincs ideje, s nem kooperál felebarátjával sem, mert mindent maga akar csinálni...

A világ azonban nem egyszemélyes részvénytársaság, hanem közösségi vállalkozás. Azt csak a diktátorok, s az oligarchák hiszik, hogy mindenre van eszközük és hatalmuk. Valójában semmire nincs, mert mindent, amit "elértek" a hazugságaikra, s a félelemre alapozzák... Életüket azonban egy arasznyival sem tudják meghosszabítani, Isten előtt ugyanolyan porszemnyi teremtmények, mint amilyen porszemnek tartották embertársaikat! Az Isten azonban igazságos. Aki nem tiszteli a másik emberben az istenteremtette méltóságot, az látszólag a másik ember ellen vét, valójában az Istent veszi semmibe. S hogy ennek milyen következményei vannak, ez akkor derül ki, ha a mező liliomai megszáradnak, s lehullanak...

Alig van, aki ne ismerné azt az egyáltalán nem akadémikus indián kérdést: "Ha kivágtad az utolsó fát, s elpusztítottad az utolsó halat is, akkor mit fogsz csinálni a pénzeddel?" S a kérdésre megadja a választ is: "Akkor majd rájössz, hogy a pénzedet nem tudot megenni..." A gazdagság önmagában még nem baj, de Jézus példázataiban gyakran előjön, hogy a fölöttébb nagy jólét gátja az Istenhez jutásnak. (Gazdag ifjú, Gazdag és Lázár története...) Jézus nem a jólét ellen szól, hiszen jól tudja, "Mennyei Atyátok megadja Nektek, amire szükségetek van", de felhívja a figyelmet, hogy balga az, aki a gazdagságba veti a bizalmát.

A gazdagság olyan, mint a rákos daganat: egyre növekszik, s nem tudja hol a határ. A gazdag ember vaksága abban áll, hogy nem látja meg: a soknál több, az elég! A pénz, a vagyon ugyanis soha nem elégíti meg az embert. A gazdagság mindent ígér, de nagyon keveset ad, ugyanakkor a legtöbbet "kéri" cserébe: a szívet. A szív pedig egy olyan szerkezete a JóIstennek, mely mindig csak egy valamiért tud dobbanni; egy szív egyszerre két dolgon nem csünghet...

Akinek szíve csak a múlandóval van tele, annak élete úgy múlik el, hogy észre sem veszi. Hiába a nagyobb gazdagság, közelebb nem jut az élet értelméhez: Nagy, s mégnagyobb csűrökben gondolkodik, de sosem jön rá arra, hogy a vagyon nem azért van hogy gyarapodjon a "rakás", hanem hogy megosszuk egymással. Mit ér a siker, ha nincs kivel megosztani, s mit ér az eredmény, ha cél érdekében átgázoltunk mindenen, barátaink elhagytak, párkapcsolatunk, családi életünk megromlott, s csak ellenségeket szereztünk eközben? Ilyenkor a mégnagyobb gazdagság sem segít, ilyenkor már csak a hazugság vigasztal: Egyél, igyál, vigadozzál... minden rendben!

Az igazság az, hogy semmi nincs rendben. Az igazság az, hogy életünk nem a mi kezünkben van, s bármikor ránk köszönhet a vég. Az igazság az, hogy ha nem ismerjük fel, hogy jóságra hívott el minket az Isten, akkor lehet, hogy csak egy nappal maradunk le az örömteli teljes élettől, de az a változást hozó nap soha nem jön el, mert az arannyal megtömött szív nem képes dobbanni azért az Életért, melyet az Isten adna...

Azt, hogy hova vezet az esztelen, mindenáron gyarapodni-akarás - jól látjuk. Gazdasági, szocilális, ökológiai krízishez. Amíg lehetséges munka nélkül a gazdagodás, eladdig nem az Isten tenyerén élünk, hanem az Ördög markában. Amíg nem ismerjük fel életünk értelmét, eladdig értelmetlen célokat hajszolunk, s lemaradunk arról, ami soha, de soha nem ismétlődik meg: a saját életünk...

Szegény farizeusok... A Mester ahol csak lehet, pirongatja őket! Azonban se szép szó, se prófétai dorgáló nem hatott rájuk, s így mint a vallási merevség megtestesítői vonultak be a kultúrtörténetbe. Az életből számtalan példát lehetne hozni, hogy az embernek a harmóniában kell lenni a környezetével, hogy abból áldás fakadjon. A lovas, ha nem érzi a lovat, akkor annak bukás lehet a vége, ha férj és feleség nem tanulnak meg egymásra hangolódva élni, akkor sosem képesek biztonságot, elrejtettséget nyújtani övéik számára, s ha Istent egy merev Istenképbe szorítja egy ideológia, abból mindig törvényeskedés, szélsőséges magatartás fakad...

Az emberiség történelmének talán a legnyomorultabb évszázadát éljük most, mely eséllyel pályázhat majd egyszer a "felszínesség évszázada" címre. Nyilvánvaló, hogy a külső mindig fontos volt az ember számára - Méghogy nem a ruha teszi az embert? -, de tömeges méretben soha ennyire nem követték a divatot, kergették az "életérzést". Persze, mindig is adtak a külcsínyre, de manapság a látszat a diadala a jellemző - az eredményt láthatjuk: bizalmatlanság, s egyre komolyabb működési zavarok a társadalomban, a világban... az életstílus, a "fíling" fontosabbá vált, mit a tartalaom.

De miért is kell óvakodniuk a tanítványoknak a farizeusok kovászától? Mert az nem keleszt, hanem rohaszt! Amíg a dinamikus/evangéliumi istenfelfogás az életet szolgálja és védi, eladdig a statikus, a törvényalapú gyakorlatilag béklyóba köti az embert. Jézus soha nem a Tízparancsolat egyetemes törvénye ellen szól, hanem azokat az emberi okoskodások által létrehozott rendelkezéseket ítéli el, melyek meghatározták a farizeusok "kegyességét". Jól tudjuk, hogy ez a gyakorlatban mindösszesen 613(!) törvényt jelentett. Kultikus és profán, közösségi és intim élet szabályait magába foglaló "törvényhalmaz" ez, mely végül teljességel ellehetetleníti az Istennel való őszinte kapcsolatot, mert nem az isteni szeretetből fakadó szabadságára, hanem a törvénybetartás teljesítményére koncentrál...

Nincs rejtett dolog, egyszer minden kitudódik - így van ez többnyire még az embervilágban is. Isten előtt pedig minden nyilvánvaló, még a szív legrejtettebb szándéka is. Hiába a "külsőre ügyelés" perfekciója, ha belső egészen másról szól... Aki képmutató, az kettős erkölcsű: Észreveszi a másik szemében a szálkát, de a magájéban a gerendát is természetesnek véli! Ha létezne kettős elszámolása a JóIstennek - egy az igazakra, s egy a bűnösökre, akkor istenből is kettő kellenne... Márpedig az Isten az Egy. Ez az Isten pedig nem ezoterikus (azaz belső körre leszűkített) s nem is "nemzeti",Isten! Így az Isten nem lehet csak zsidó, csak muzulmán, vagy csak keresztény isten... Isten az Egy, minden ember számára egy. Ezért nem létezhet alternatív etika sem, csakis egy: az embert-szolgáló, a közösséget védő. Mindaz pedig, ami ezzel ellentétes, az nem az Istentől van! S mivel Istennek "gondja van" arra, hogy időnként a történelemben kinyilvánítsa akaratát, ezért nem árt néha elgondolkodni azon, hogy mi az, ami Tőle, onnan fentről száll alá áldásként, s mi az, amit mi röptetünk görcsösen, hogy javunkat szolgálja, de csak baj, s szenvedés fakad belőle...

Jól mondja a mi jó Lutherünk: "Kinek mi a legfontosabb, az az istene!" S valóban, ami az értékpiramisunk tetején áll, az határozza meg egész életünket, hétköznapjaink tartalmasságát és ünnepnapjaink fényességét.

Amikor az ünnepek - ami mindig közösségi alkalom is egyben(!) - elveszítik jelentőségüket, akkor nemcsak az egyén magányosodik el, de a társadalom is szép lassan omladozni kezd. Ha az ünnep elveszíti szakralitását, akkor szinte megállíthatatlan az értékek bomlása: Ha nyűg a karácsony, ha bosszantó a névnap vagy születésnap, ha foszlásnak indul a másikat kitüntető szeretet, akkor a közösségi célokba vetett reménység is ellaposodik, sőt az emberséget megtartó hit ereje ködbe vész.

Amikor az "én mindenekfelettisége" tobzódik - szánalmas, de egyre erősödő profanitásában "Mert hétvégén többet iszunk, mint hétközben!" -, akkor szinte nincs megállás a lejtőn... Ma Magyarországon 800ezer(!) jegyzett "alkoholbeteg" van, s hányan vannak még(!), akik nem jelentek meg a statisztikák rubrikájában... Elkeserítő, hogy az egyéni célokat kergető politika mennyire közömbös, sőt támogatja azt, ami rombol! (Lásd alkohol-reklámok!) Az Egyesült Királyságban a harminc év alattiak egynegyede drogos és/vagy alkoholfüggő - gyakorlatilag gyógyíthatatlanok -, s már kormányzati szinten is aggódnak és terveket készítenek, lehetőségeket kutatva, hogy ezeket a szerencsétlen fiatalokat integrálják a társadalomba... Egyesek a társadalom normális működésének a veszélyeztetettségét vizionálják. De Németországban se jobb a helyzet: A fiatalok egynegyede(!) nem tanul szakmát, mert vagy nem fejezték be az általános iskolájukat vagy olyan súlyos tanulási zavarokkal küszködnek, hogy képtelenek megtanulni a szakma alapvető ismereteit. Sokan asszociálisak is és egyre gyakoribb az iskolán belüli erőszak. A 17-18 éves majdnem-felnőttek brutalitása, közbiztonságot veszélyeztető magatartása megdöbbentő. Szinte napirenden vernek agyon embereket, mert civil kurázsit tanusítanak. A mémet parlament (Bundestag) kénytelen lesz még szigorúbb törvényeket hozni...

Az alkohol és a drogok persze még önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy morzsolódjék az egész, s "kijöjjön a jézusi 25% - Magvető példázata! -, ehhez kellenek a további kötöző erők: önigazság, karriervágy, pénzimádat, hatalommánia... stb. Egy bizonyos: minden istenné, azaz élet-irányító erővé válhat, ha megelőzi az Istent! De ha Isten az első helyen áll, s mindenki, s minden más csak Őutána következik, akkor bármit tehetünk, mást úgysem teszünk, csak azt, amit a JóIsten akar...

Az élet élni akar - minden körülmények között - s ezért nem lehet megtörni kívülről semmilyen eszközzel. Az életet elpusztítani akkor lehet, ha romlás belülről fakad. Különösen igaz ez az ember életére. Akinek élete az erő, a szeretetet, a józanság hármasán áll, azt nem söpri el semmilyen történelmi vihar. Megtépázhatja anyagi-egzisztenciális küzdelem, sebeket szerezhet, de tovább él, mert élete a jövő ígéretét hordozza.

A baj akkor veti fel fejét, ha a lelken eluralkodik a félelem, s a "tanácsadó" gondolatok a csüggedésből fakadnak. Amíg a lélek belső mozgásait az élet törvényei határozzák meg, addig nincs baj... a gond ott kezdődik, amikor a belső felett kezdi átvenni az uralmat a külső. Ahhoz, hogy kezelhetetlenné váljon egy generáció - azaz sikerüljön őket kívülről könnyen manipulálni/irányítani -, a megfelelő eszközökkel el kell sorvasztani a belső értékeket. Ha a korszellem propagandistái elhitetik az egyes emberrel, hogy a "most" a "ma" a legfontosabb, s a múlttal szakítani kell, mert a régiek nem is tudták mi az "élet" - akkor előre prognosztizálható az egyén sorsa: értékválság és elmagányosodás. A magára maradt ember pedig nemcsak önmagának, de a társadalomnak is a legnagyobb teher. Egyedül ugyanis élhet az ember, de ez természet-, s élet-ellenes, mert Isten az embert közösségbe teremtette, ott kell élnie, ott kell megtalálnia a helyét. Ha az ember nem tud beilleszkedni a társadalomba, akkor az egész közösség gyengül, s relatívvá válnak az értékek, s bizonyos szavak értelmüket veszítik: becsület, tisztesség, jóság...

Ha körül nézünk nyugati "civilizált" világunkban, akkor jól megfigyelhetjük hogyan erőtlenítik el fiainkat/lányainkat az idióta reklámok, s hogyan lopják be magukat a hamis életfilozófiák gyermekeink lelkébe. Tizenéves fiúcskák és lánykák arra építik jövőjüket, hogy majd csak megfelelő helyen, s megfelelő időben kell ott lenniük, s egy-egy "ügyes húzással" sikerül a siker... Azt, hogy a garanciát a tisztességes felkészülés adja, hogy csak a befektetett munka hozza meg a várt sikert, azt kevesen tudják. A rakéta akkor emelkedik a magasba, s akkor állítható pályára, ha van energiája...

Az egészséges önzés határát a teljesítménykényszeres központi neveléssel eltolták az egész-ségtelen irányába. Így válunk a világ "ördögi machinériájának" következtében szép lassan szeretetlenné, s veszítjük el az józanságunkat legvégül a hitünket is. Az idősebb munkatárs (Saul-Pál) buzdítja a fiatal Timóteust - akinek szüksége is van a buzdításra, mert még fiatal. S a fiatal csak akkor válik erőssé, ha megszerzett tudását mérlegre teszi, s összeveti az idősebbek (a többnyire bölcsebbek) tapasztalásaival. Hogyan lehetséges ezt a bonyolult folyamatot egységben látni? Nos az ige megadja a választ: Nem a világtól kell félnünk, hanem az Istentől, s nem a világ múlandó értékeire kell alapoznunk az életünket, hanem arra a Kősziklára, amit Isten nagy szeretete által nekünk, embereknek ajándékozott.

Alig akad felnőtt ember, aki hallja ezt a szót "hűség", s ne a párkapcsolatira gondolna, jóllehet minden kapcsolatunkat alapvetően a hűségértelmezésünk határoz meg. Ha a rosszban is segítő jobbot nyújtunk a barátunknak, akkor hűséges, jó barátok vagyunk. Ha időt és fáradtságot nem kímélve hűek maradunk eredeti elképzelésünkhöz, akkor a befektetett munkánk meghozza a kívánt gyümölcsét. Aki hűséges a neki rendelt társhoz egy életen át, az boldog, kiteljesedett családi életet él. A hűség önmagában még nem boldogít. Lehet valaki hűséges a pártjához, mely egy szűk hatalmi elit érdekeit szolgálja, s amikor az igazság mérlegén egyszer megmérettetnek az értékek, akkor kiderül, hogy az effajta hűség hamis ideálokat szolgált. Kicsiny országunk pártállami múltjából lehetne példákat hozni, de említhetjük a hitleri németország SS-katonáit, akiknek jelmondata ez volt: "Meine Ehre heißt Treue" - azaz, az én becsületem a hűség...

A hűség akkor hordoz áldást, ha az a hűség nem emberi alapon, hanem az "istenin" nyugszik. Istenhez való hűségünkből ugyanis mindig érték teremtődik. Ha csak egyházpolitikai ideológiákhoz volt hűséges az ember, akkor abból eretneküldözés, máglyatüzek vagy vallásháborúk fakadtak, de aki nem érdekben, hatalomban, karrierben gondolkodott, hanem Istenhez volt hűséges, azt Isten mindig megáldotta, hogy rajta keresztül nagy dolgok történjek.

A hűség próbája mindig a kapcsolat. Hajlandó vagyok-e lemondani bizonyos dolgokról, hogy ezzel másokat segítsek, s építsem a közösséget? Isten ugyanis a közösségbe, s a közösségért teremtette meg az embert! Isten azért helyezte az embert ide a Föld nevű bolygóra, hogy békében és igazságosságban éljen, ehelyett az ember ősidők óta csak békétlenkedik, s kapzsisága okán szünet nélkül munkálkodik az egyenlőtlenségen! Királyok, császárok, cárok s talpnyalóik - vagy multimilliárdos ún. üzletemberek, pénzhajhász tőzsdei hiénáikkal, akik átláthatatlan, követhetetlen befektetési spekulációikkal szolgálják az egyén érdekét a közösségel szemben, akik mosolyogva a hamis (munkafedezet nélküli) csinált pénzt ördögi módon összekeverik a munkafedezetes pénzzel, s ezzel rendre gazdasági, politikai, erkölcsi válságokat robbantanak ki, nos ők hűek önmagukhoz, de ennek a hűségnek semmi köze nincs az Isten kívánta hűséghez.

Jézus tanítása szerint ugyanis a kevés a földieket jelenti, amik múlandóak, a sok pedig az Isten országát jelenti. Aki hűséges a múlandón, az elnyeri az elmúlhatatlan, de aki hamis, azaz hűtlen a kevésen, azaz nem arra használja földi adományait, amire Isten azokat adta, az nem juthat el őhozzá. Ez az evangélium törvénye...

Amikor néhány az élet realitását figyelmen kívül hagyó testvérünk az elérhetetlen eszményi közösségről ábrándozik az Egyházban vagy éppen egyházközségi szinten - gyakran mondogatjuk: "Hja, az apostolok kora rég lejárt!". Jóllehet igen szép és kívánatos az egység, de az ember történelme - amióta élünk/vagyunk ezen a Föld nevű csodálatos bolygón - gyakorlatilag arról szólt, hogy folyamatosan igyekszünk egységet teremteni másokkal, de sajnos eleddig a teljes siker eddig nem köszöntött ránk...

Az első keresztények közösségét gyakran emlegették még a vulgár-kommunisták is együttélési "ősmintának" - igaz, az ő materilista világnézetük a JóIstent ebből kizárta. Márpedig eszmény(közel)i közösség Isten nélkül nem létezik! Hiába minden szabály és tiltás, a bűn (azaz a hiba) életünk velejárója, hiszen bűn nemcsak a rossz megcselekvése, a jó elmulasztása is az... Így aztán hiába a kooperáció - ami nélkül persze nincs közösségi élet - de ez még mindig kevés a lehetséges humán-harmóniához szükség van a közösség életében a kiegyenlítődésre, azaz a megbocsájtásra is. "Tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni" - ahogy a szólásból ismerjük. S ki az, aki ne érezte volna már lelki mélypontján életében legalább egyszer, egy rövid pillanatra azt a keserű érzést, ami olykor kimondatja velünk: "Ha Isten meg is bocsájt - én soha!"...

Egy biztos, aki az eszményi közösséget keresi, az leginkább a szerzetesi közösségben találhatja ezt meg. Aki azonban párkapcsolatban, családban, a hétköznapok szünetnélküli egzisztenciális harcában akarva-nemakarva résztvesz, s nem a világtól elzárt kolostori falak viszonylagos védelmét élvezve éli életét, az jól tudja: a konfliktusok kikerülhetetlenek, hiszen a főnök, a munkatárs, a szomszéd nem biztos hogy "testvér az Úrban", sőt olykor még az alapvető emberi normáktól is eltér... Ilyenkor kikerülhetetlen az igenek és nemek kimondása, amely bizony gyakran kírízist idéznek elő. S ha nincs megoldás a kiegyenlítődésre, a konszolidációra, akkor marad a bírósági út az érdekek érvényesítésére...

Addig talán nem is volt gond az Egyházban, amíg Jézus közeli visszajövetelében hittek az emberek, de ahogyan ez egyre késett, s szükségszerű volt berendezkednie a jézus-közösségeknek hosszab-távra is, előjöttek a hatalmi kérdések, s intézményi keretek szorították azt, aminek evangéliuminak és szabadnak kellett volna maradnia. Mit kezdjünk akkor ezzel az igével? Nos, az irányát mindenféleképpen el kell fogadnunk! Földünk ugyanis mindannyiunké, beleértve a jövő generációit is! Egy ENSZ-felmérés szerint - amit néhány éve a japánok készítettek el - ha a Föld lakosságát 100-nak vesszük, akkor egy ember kezében van a pénz, a vagyon, az összes természeti kincs 99%-a, s a többi 99 osztozni kényszerül azon az 1%-on... A kérdés tehát meglehetősen időszerű: Ha Isten mindenkit egyformán szeret - márpedig az evangéliumból ez világlik ki, akkor meddig tartható fenn ez az igazságtalanság? Lehet, hogy Isten nem is késik annyira válasszal, mint gondolnánk?

Vannak reménytelen helyzetek... Ilyenkor vigasztaljuk magunkat, s egymást: "a reménység nem szégyenít meg" a nem vallásos ismerőseinknek pedig azt a banális igazságot replikázzuk, hogy a "reménység hal meg utoljára". A hívő ember Istenben bízik, ezért nem hiszékeny, s nem emberekben reménykedik, hanem csakis egyedül az Isten gondviselésében. Az igazi terhek, a betegség, a veszteség, a halál ugyanis könyörtelen nekünk szögezi a végső kérdést: S mi van az anyagvilágon túl? Tényleg csak véletlenek evolóciós eredménye lenne, hogy az univerzum csillagpora ember formát vett föl vagy tényleg van valaki, aki Ura és Teremtője ennek az anyagvilágnak is?

Minél többet tapasztalunk - s minél inkább kopik a testünk -, annál nyomasztóbb számunkra az elmúlásunk utáni világ. Ez is, ami ittmarad - S tényleg, hogyan lehetséges, hogy majd nélkülem is megy tovább? -, no meg az a világ is, ami felé haladunk, s minden egyes percünkkel közelebb jutunk hozzá. Az emberek csak egy kicsiny része fél a haláltól... Ha valóban félnénk a haláltól, akkor jobban vigyáznánk az életre, s kevesebb lenne a közlekedési baleset, meg talán a háború is... Mártírok, nemes célokért küzdő emberek milliói vállalták a halált szemrebbenés nélkül, de a vakmerő és a veszélyt kereső ember is megbékél azzal, hogy esetleg meg is halhat miközben teszi azt, amit tenni akar. Az igazi félelmet az emberekben valójában azt kelti, hogy fogalmuk sincs: mi van a halál után? Valahogyan nem nyugtatja meg az embert a hétköznapi ember "béke poraira" vagy a "nyugodjanak békében" együgyű vigasztalásai. Aki Isten "közelében", azaz benne, s általa él, annak reménysége, egész élete megtapasztalásai azt erősítik, hogy a JóIsten tenyerén él, élhet, s halála után is létezhet, egy bizonyára egészen más törvény szerint, de hite szerint azt is ugyanaz az Isten alkotta, Aki földi életében kísérte.

Nincs nyomorúságosabb, ha az ember úgy érzi, teljesen egyedül van. Egyedül kell megoldania minden gondját-baját az életben, s nincs senkije, akinek szeretetet adhatna, s akitől szeretet kaphatna. A hívő ember érzi a lelkében munkálkodó Lelket, s azt is, hogy ha alázatosan fogadja Isten gondviselő szeretetét, akkor egyre inkább "szentül", azaz egyre közelibbnek érzi magát Teremtőjéhez. Ez tulajdonképpen a keresztény élet, mely soha nem önmagáért való, mert mindig célja van, hogy megtaláljuk egymást, s egymásban felfedezzük az Isten titokzatosan munkálkodó Szentlelkét, mely elhív, s megtart a közösségben - kicsiben, s nagyban egyaránt.

Az evangélium megélése osztatlan embert kíván. Nem lehet egyszerre előre is figyelni, s hátratekinteni. Megromlott (teológiai értelemben véve "bűnös") örökölt ádámi természetünk, hogy gondolodásunk fegyelmezetlen. Képzeletünk sokszor az irrealitások világában kóborol: vagy a múltunkon töprengünk, ami már nincs, vagy a jövőnket tervezgetjük, ami még nincs. S aztán így történik meg, hogy a két „nincs” között alig éljük át az egyetlen „van”-t, a jelent, azt hogy Isten itt és most bennünk és közöttünk történik. Aki Istent nem engedi be a szívébe, abban mindig nagyobb a hajlandóság, hogy a múltjáról siránkozzon, a jövőjéről ábrándozzon, s mindeközben "átalussza" a jelent. Ami a lényeg: az Isten jelenvalósága. Ha ezt tudjuk, akkor másképpen éljük meg a jelent, az életet, azt, ami csak itt és most, soha vissza nem térően velünk történik. A többi emlékezet vagy fantázia, hiszen a múlt nincs, az csak az elmémben létezik és a jövő sincs, az is csak az elmémben létezik.

A nyugati "modern" ember így él: állandó a belső zaj, "foglaltak a vonalak". A múlt és a jövő képei foglalják el a belső horizontot. Ezekre a képekre folyatjuk el az energiánkat, s nem marad szabad kapacitás arra, hogy meghalljuk azt a belső hangot, ami ott szól mindenkiben: mutatja az utat, azt, hogy mi a helyes, mi a nekünk való... Az persze utópia, hogy állandóan az itt-és-mostban éljen az ember. De belefoghat és ránevelheti magát, hogy észrevegye, mikor hol tartózkodik - az elméjében - a múltban, a jelenben vagy a jövőben. Az a puszta tény, hogy ezt észreveszi, nagyon megnöveli a hatékonyságát, ugyanis így nem folyatja el feleslegesen az energiáit. Azért folyik el az ember energiája, mert az szervezetünk "lereagálja" a történéseket, függetlenül attól, hogy azok a valóságban vagy a fantáziában játszódnak-e le.

Amíg valaki a jövőbe akar látni, addig a jelen feladatait elszalasztja, mert ezek elemzésére nem biztosít magának elég időt. Az időzavar azokat jellemzi, akik hajlamosak megfeledkezni a jelenről. A jövő csak annyiban érdekes, amennyiben az a józan értelemmel átvilágítható. Nem arra kell tenni a hangsúlyt, hogy mi lesz velünk a jövőben, hanem arra, hogy egyre teljesebben tudjuk megélni a jelent. Jövőnket ugyanis a jelenben alakítjuk. A jövő és a múlt csak a tudatunkban létezik. Nem vagyunk azok, akik voltunk, és azok sem vagyunk, akik leszünk. Azok vagyunk, akik most vagyunk. Tehát a mindenkori jelenre kell koncentrálnunk. Aki a múlton rágódik ahelyett, hogy a jövőt tervezné, az elszalasztja a jelent. Hátra tekintgetve nem lehet normálisan előrehaladni.

Amikor Isten elpusztítani készült Szodomát és Gomorrát, a bűnös városokat, Lótnak és feleségének megengedte, hogy elmeneküljenek, feltéve hogy nem néznek vissza. Lót felesége azonban visszanézett, s azon nyomban sóbálvánnyá vált. Miért nem akarta Isten, hogy Lót vagy felesége visszanézzen? Mi a baj abban, ha visszanézünk? Vannak emberek, akik életük nagy részét azzal töltik, hogy szomorkásan merengenek a múlton, teljesen múltuk rabjaivá válnak. Az ilyen emberek alapjában véve megmerevednek, besavanyodnak, amolyan élő sóbálvánnyá válnak. Fontos, hogy előre nézzünk! Az eke szarvára tett kézzel nem lehet hátra figyelni, mert akkor az eke nem vág egyenes barázdát. Márpedig, az idő nem foroghat visszafelé, csak előre. Arra kell koncentrálnunk tehát, hogy az előttünk álló időt, napot, hogyan tudjuk egyre jobban megélni az Isten szeretetében.

S végül egy egyszerű példa: Aki házasságot köt, az a maga új életét éli a társával. Ezért aki a párja kezét fogja, de folyamatosan a szüleire pislog, az nem alkalmas a házasságra. S miért kell elszakadni a szülőktől? Mert evezni csak úgy lehet, ha eloldjuk a csónakot a parttól, hiszen eljutni a Mennyei Célba csak akkot tudunk, ha nem kötöz minket a múltunk...

Hogyan jött létre ez a világ?... Ki az, aki még egyszer sem tette fel ezt a kérdést, s ne próbálkozott volna megválaszolni? Akik a "nagy durranás"-elméletében (big bang theory) "hisznek" az igazi kérdésekre ők sem ismerik a választ, ugyanolyan dogmatikusok és emberiek, mint az istenhívők. Ha Isten ugyanis mindenható - márpedig az -, akkor ő szavak nélkül is beszélhet, sőt dinamittal is építhet felhőkarcolót! Azaz a Mindenható Isten mindenhatósága okán nyugodtan megteheti, hogy robbantással csináljon "rendet" a világegyetemben. A "tudós" ember számára pedig marad az időbe- és térbe-zártság megmagyarázhatatlansága, hiszen a természettudományban hívő ember is csak azt mondja alaptételéül: "anyag és energia valamint információ mindig is volt..." Mi ez, ha nem dogmatikus kijelentés?

Persze nemcsak erre a kérdésre, de sok más fontosabb kérdésre sem tudjuk a választ. Miért olyan esztelen az ember, hogy rombolja környezetét, s mások segítése helyett inkább gonoszságokon töri a fejét? Miért van az is, hogy a gazdagok jól élnek, s a szegényeket még betegség is kínozza? Miért van irigykedés, civódás, miért vannak nyomorúságok és öldöklések . amióta ember az ember? Miért nem tudunk békében élni egymással? A kérdés nem mai, már Salamon király is elgondolkodott ezen, de tovább ő sem jutott, hogy ti. a JóIsten az ő napját felhozza jókra és gonoszokra egyaránt...

Jób szenvedésein keresztül a barátok is (újra)tanulják: Isten, az Isten. Nem emberi elképzelések szerint létező "Rész-Erő", hanem isteni fenségében tündöklő, univerzumot teremtő Egy-Hatalom. A Teremtőt, látni, befogni, érinteni, elgondolni a teremtmény számára lehetetlen vállalkozás, jobbára ősi szimbólumokon, nyelvünk fogalmi készletének segítségével próbálhatjuk (legfeljebb!) körbeírni, hogy Ő kicsoda is valójában...

Az evangélium egyetemes üzenet, hogy Isten nem azért teremtette meg az embert, hogy agyoncsapja - bár sokszor megérdemeltük volna már -, hanem azért, hogy anyagvilágba-zártságából kiemelje, s Magához ölelje. Ennek az Isteni Cselekedetnek a földi vetülete az emberiség történelme, melyben a Szentlélek munkája által titokzatosan, de olykor-olykor felvillan egy pillanatra az isteni Szeretet nagysága, amelyet ha megtapasztal az ember, akkor onnantól kezdve nem tud hátatfordítva élni az Isten teremtett világában. Tudja, hogy Isten mindenütt jelen van, s mostmár oda is beengedi, ahol korábban nem volt Neki lakozása: a szívbe...

Eladni mindent - azt jelenti: valamiért feladni mindent... Sokszor érzik úgy az emberek, hogy az adott cél elérését bármilyen áron is, de "támogatni" kell. Ilyenkor hangzanak el az önigazoló mondatok, melyek közül az egyik legismertebb ez: "A cél szentesíti az eszközt!" Ez természetesen nem igaz! Nem lehet tisztességes a cél, ha csak tisztességtelen eszközökkel lehet elérni... Feladni mindent, "egylapos" játékosként beszállni az élet nagy kártyacsatájába meglehetősen merész vállalkozás - mégis sokan megteszik. Dávid király irodalmian szép történeteiből megtudhatjuk, hogy bár oroszlánt is ölt már parittyájával - zsenge kora ellenére -, mégis, amikor Góliát ellen áll ki, előtte a patakban "öt alkalmas kövecskét" keres fegyveréhez. Mindegyik alkalmas volt arra, hogy leterítse vele ellenfelét, de mivel bízott Istenében - az Ő nevében indult el(!) -, ezért nem kísértette URát azzal, hogy csak úgy találomra felkapott valamilyen "kő-szerűséget" a patakparton, s várta volna csodát... Sokszor mi magunk sem vesszük észre, hogy Isten több egyenlő lehetőséget is felkínál nekünk, s tulajdonképpen mindegy, hogy melyiket válasszuk, megáldja mindegyiket, ha alázattal fogadjuk az Ő kezéből.

Eladni mindent... azt is jelenti: "vásárra vinni" dolgainkat, vállalva az üzleti kockázatot is, hogy még annyit sem kapunk érte, amennyit valójában megér. Kinek van ehhez bátorsága? A Mester itt nem kevesebbet kér, mint azt, hogy a gazdag ifjú adja fel teljes "egzisztenciáját". (Bizonyára feladnám az egzisztenciámat én is - ha mindenki más is feladja -, no de akkor miért tenném, ha csak én egyedül vagyok az, aki mindenét odadja?) Nyilvánvalóan elszomorodott a gazdag ifjú - aki azért bolond nem volt -, hiszen jól tudta, ha Ő el/feladja mindenét, aminek köszönheti kényelmét, nyugalmát, biztonságát, tömérdek szabadidejét - amiben kedvére tanulmányozhatja az Írásokat - attól gazdag barátai még megtartják vagyonukat... S akkor vele mi lesz? Vagyon nélkül bizonyára még barátságukat is elveszítené...

Óriási dillemma ez, igazi egzisztenciális küzdelem! Az egyháztörténetben mégis számos példát találunk arra, hogy mindig akadtak olyanok, akik úgy döntöttek, hogy nem aranyat/vagyont gyűjtenek maguknak, hanem "kincseket a mennyben". Sok bizonyságtevő krisztuskövető ember tette fel így egész életét, egzisztenciáját arra, hogy hirdesse a Szeretet igazságát... s életük bizonyította jól döntöttek. Akik pedig a vagyonban, pénzben reménykedtek, azoknak gyakran mindenét elvitte egy-egy gazdasági válság, háború, kolera, pestis - az élet viharai.

A Mester követőjének hívja a gazdag ifjút, aki talán még apostollá is válhatott volna, de az ifjú mégsem tudott helyesen dönteni. Fiatal volt és okos (ismerte a törvényt), de nem volt még bölcs. A bölcs szívű ember ugyanis tudja, hogy a gazdagság nem kívül, hanem belül van, sőt, azt is tudja, hogy igazán meggazdagodni nem azáltal lehet, ha mindenünket odadjuk a szegényeknek, hanem akkor, ha magunk vagyunk a "gazdagság", s azt osztjuk szét... Isten kegyelme az, ha felfedezzük, hogyan gazdagíthatunk másokat olyan dolgokkal, melyeket egyetlen boltban sem árulnak és semmilyen pénzáldozattal nem lehet ezeket megszerezni: őszinte emberi kapcsolatokat, vígasztaló szavakat, szeretetteljes derűt.

Egy-egy történelmi hullámvölgy, gazdasági válság, szenvedés, betegség, tragikus veszteség időnként el-elgondolkodtatja az embert: Mi az ami érték, s mi az, ami nem. Hová vezet az, ha a maradandót gyűjtjük, s hová az, ha múlandót...

"Nem vagyok szent!" - gyakran bújnak emberek ezen kijelentés mögé, amikor életük egy-egy szeletéről kiderül, bizony messze vannak a kívánt tökéletestől. Nincs vallás, ahol ne ismernék a "szent" a fogalmát, de igazából a zsidó-keresztény kultúrkörben válik ez a fogalom különösen fontossá. Míg a zsidóknál a "szent" a kiválasztottat jelenti, addig Jézusnál a világból való kihívást, elhívást: innen az eklézsia (kihívottak, elhívottak gyülekezet) kifejezés. Bármennyire is májkenegető/léleknyugtató a hit, hogy lennének kiválasztottak, azt kell mondanunk: "Nincsen kiválasztott nép, kiválasztott ember!" Isten népe létezik, s emberek léteznek, akik külön-külön elképzelik az Istent, Akit ember még soha nem látott. Ha valaki mégis azt állítja, hogy van kiválasztottság, akkor az szélsőséges! Az extremista azt állítja, hogy az egyik ember vére pirosabb a másikénál vagy hovatovább azt, hogy "kékvérű"... Az igazság az, hogy aki human-DNS-el rendelkezik, az embernek született erre a világra. Nem szegénynek és gazdagnak, sem muzulmánnak vagy zsidónak - Embernek! Ezt az azonosságot jelképezi a jeruzsálemi templom kettéhasadt kárpitja is: Nincs szent, s nincs profán - minden, s mindenki Istené...

Ennek ellenére mégis használjuk a szót "szent". Abszolút értelemben persze csak Istenre vonatkozhat, morális értelmeben a "szent" az átlagostól eltérő erkölcsi kvalitást jelez. A hívőket gyakran nevezi a Szentírás szenteknek, ami nem azt jelenti, hogy ők tökéletesek, - bár vannak fanatikusok, akik ezt vallják magukról -, hanem azt, hogy Isten számára elkülönítettek. Aki magát kiválasztottnak tartja, az kettős erkölcsiséget képvisel: azt gondolja, hogy neki szabad azt, amit a másiknak nem. Sajnos sok fundamentalista gondolkodik így, s mivel már tökéletesnek gondolja magát, ezért mindent tud... olyannyira, hogy Istent sem kell megkérdeznie és a saját gondolatai alapján cselekszik: az egyik gyűlöletet kelt, a másik dinamitot akaszt magára, a harmadik kultúrákat széttörve csak misszionál. Akik nem értik az Isten Szentségének fogalmát - pontosabban félreértik -, nemzeti vagy kisközösségi istenné degradálják azt a Világteremtő Hatalmat, Aki jelen tudásunk szerint nemcsak a Tejútrendszert, a galaxisunkat hívta életre a maga 250 milliárd csillagával, s ki tudja hány bolygójával, de Ő alkotta meg - jelen ismereteink szerint - még kb. azt a 300 milliárd galaxist, melyek odafönn vannak, s nyári csillagos éjszakákon hátborzongató érzéseket csiholnak lelkünkben...

De akkor hogyan értelmezzük ezt az igét? A legyetek szentek kifejezést azt jelenti: vegyétek észre, hogy Isten a teremtettségében elkülönített titeket. "Nem sokkal tette kisebbé az embert az angyaloknál"... Olyan életet, s az életnek olyan "szentséget" kölcsönzött, mely mindenkiből a legjobbat kellene, hogy előhozza. Hogy mégis az Isten teremtettségbeli akaratának az ellenkezője történik, az amiatt van, hogy "nem látjuk a fától az erdőt"... Magunkat istenítjük, márpedig a teremtés központja nem az ember, hanem az Isten, akit nemcsak vasárnap, a szent napon kell dícsérnünk, hanem életünk minden egyes napján, minden egyes lélegzetvételünkkel... Mert ő nem egy Isten, hanem az EgyISten, létrehozója, s fenntartója az egész világmindenségnek, s benne az én életemnek is...

Szomorúan kell megállapítanunk: szánk gyakrabban nyílik panaszra, mint hálaadásra... Bizony nagy a hajlam bennünk, hogy a kellemetlenséget bajnak, a bajt tragédiának "állítsuk be" - nemcsak mások, de önmagunkat áltatva még a JóIsten előtt is. Amikor szenvedünk, akkor nagyon hamar "létrejön" a kommunikáció a Gondviselővel, de az örömben valahogyan felejtődik a Teremtő...

Tény az is, hogy nehéz időket élünk -, de egyelőre "csak" gazdasági válságot okoztak a a profithajhász tőzsdei hiénák. A gazdasági ellehetetlenülés igen súlyos helyzeteket teremt, de van ennél sokkal borzasztóbb is: az erkölcsi válság! Szerény életszínvonalon is lehet az ember erkölcsös, tisztességes, de akármilyen jólétben is van részünk, a jólét áhított gondtalansága automatikusan még nem generál erkölcsös magatartást. Sőt, mintha fordítva lenne - igaz, mi átlagemberek nem látunk bele a nagyon gazdagok életébe, a hozzánk közelebb élő a szegényekébe mindig jobban - így aztán elmondhatjuk tapasztalásunk eredményét: minél nagyobb valakinek a gazdagsága, annál inkább kopik a tisztessége, vele együtt a szociális érzékenysége is.

Nem szeretünk szenvedni - s mégis szenvedünk. Ahhoz, hogy észrevegyük életünk számos örömforrását látnunk kell! Látnunk kell az Élet isteni csodáit! Észre kell vennünk nap mint nap, hogy a kis dolgokban is nagy örömet készített el nekünk a Teremtőnk! Amíg nem engedjük be a JóIstent a szívünkbe, eladdig nem látjuk a másikban csak a férfit vagy a nőt, az öreget vagy fiatalt, jóllehet ha eltűnik önigazságunk hályoga a szemünkből, akkor kiderül: a másik mindenekelőtt Ember, sőt Isten akaratából, az Ő "hasonlatosságára és képmására teremtett" ember és még lelke is van...

Nem akarunk szenvedni, s mégis szenvedünk. Többnyire nem a körülmények, hanem önmagunk miatt! Nem vagyunk olyanok, amilyennek szeretnénk magunkat látni, mert jelen magunkat - s ezen csak az ÚRIsten segítségével tudunk változtatni - a múlt poros szemüvegén keresztül tudjuk csak nézni. Bűneink, vétkeink, mulasztásaink, buta döntéseink életünk minden dolgára rátelepedett pora sok bosszúságot és fájdalmat okoz nekünk a jelenben, sőt béklyóba kötheti még a jövőt is. Ezért fontos megfogadni az apostol intését: "Imádkozzatok!" Akkor is, ha bánat gyötör benneteket, s akkor is, ha örömötök van. Az imádság - mely szavak nélküli is lehet, a JóIsten akkor is meghallja, hiszen "Ő tudja, hogy mi lakozik az ember szívében"- mindig őszinte közösséget is teremt. Nemcsak Teremtő és teremtmény, de ember és ember között is. Közösségben lenni pedig nagyon jó... legyen az lélekperzselő párkapcsolati, baráti bensőséges, szívélyes felebaráti vagy éppen dícséretet éneklő ünnepi templomos.

Tisztázzuk! Aki Krisztust igéit megtartja, az halált nem lát vagy temetőt? S egyébként is, mi a halál? Egyet nyugodt szívvel kijelenthetünk: Jézus olyan magasra tette a "mércét", hogy nincs emberfia/lánya, aki azt képes lenne átugrani... Mahatma Gandi - aki rendszeresen olvasta a Hegyi Beszédet - mondta egyszer: "Ha egy emberrel is találkoztam volna életemben, aki maradéktalanul a Hegyi Beszéd tanítása szerint élt volna... magam is elgondolkodtam volna, hogy kereszténnyé legyek." Tény, hogy az ún. keresztény kultúra - a sok szépsége ellenére - óriási károkat is okozott: Civilizációkat irtott ki, gyűrt maga alá, emberek millióit üldözött csak azért, mert valamit másképpen gondolt - ugyanarról...

Tehát: Hogy is van ez a halál-kérdés? Hogyan halunk meg - vagy sosem halunk meg? A provokatív kérdés komoly problémát feszeget: Mi a halál? A test szétfoszlása vagy a lélek elsorvadása? Vannak, akik ugyan közöttünk élnek, de erkölcsi hullák, s ha kicsit is számít az, hogy ki hogyan élt ebben a földi életben, akkor nem szívesen találkoznánk a mennyországban - ha egyáltalán oda jutunk - azokkal, akik itt a földi létünkben oly sok keserűséget okoztak nekünk. Nem is gondolnánk, hányan vannak, akik "túlvannak" a halálfélelmen is, s számukra már minden és mindenki közömbös. Jól mondta II. János Pál: "Legnagyobb ellenségünk a 20. században a közömbösség!" Kibillenti valakit a nemtörődömségből olyan óriási feladat, hogy Isten nélkül nem is vagyunk képesek rá...

Aki Jézus szavai szerint él - azaz közösségben van Vele -, az nem lát halált soha. Ahogyan fizikai táplálékot is rendszeresen, naponta többször vesszük magunkhoz, hogy életünket fenntartsuk, ekképp kell Jézus igéjével is táplálkoznunk, hogy fennmaradjon a közösség Vele. Ezen a módon lehetséges megismerni azt az igazságot, amely szabaddá tesz... Igazság és szabadság – olyan fogalmak, amelyektől ma már mindenki tart, amelyeket senki sem mond ki szívesen, mert nem tudjuk, mit értsünk alatta. Jézus nem fél kimondani: létezik az igazság. Nem sokféle igazság közül az egyik, hanem az egyetlen. Nem valamiféle elméleti értelemben vett igazságra kell azonban gondolnunk. Az igazság (gör. alétheia) ebben az esetben isteni valóságot, életet jelent, amely – Jézus ígérete szerint – mindazoké lehet, akik hitben Hozzá fordulnak. S így nem elvont gondolatokat nyerünk Általa, hanem új életet, melyben a halál csak egy szempillantásnyi határkő...

"Türelem rózsát terem." - ki ne ismerné ezt a közmondást, de szinte mindenkinek az is rögvest eszébe jut: "Nincsen rózsa tövis nélkül." A piros rózsa az egyik legszebb virág, s nem véletlenül vált Krisztus-szimbólummá. A piros szín - az arannyal, a fehérrel együtt - az "Isten színe", a szereteté, amely mint a piros vér egyben életet is jelent. Ahogyan a rózsaszirmok szoros ölelésében, legbelül ott rejtőzik a a nagy titok, az élet lehetősége, ugyanúgy a Krisztus-lényeg is hit-titkok szirmai közé van elrejtve, s teljes valójában csak akkor nyilvánul meg, ha Isten kegyelmének sugarai rávetülnek...

Isten türelme hosszú. Könnyű neki - gondolják a cinikusok -, van ideje elég, no de nekünk, embereknek? S valóban, Isten általános iskolájában (élet) - ahol nincs közép- és felsőfok, csak Mester és tanítvány van - a legnehezebb tantárgy a türelem. Amikor azt hisszük, hogy nagyon is jól tudjuk, mi az, amire nekünk szükségünk van, s szüntelen ostromoljuk a JóIstent kéréseinkkel - türelmetlenek vagyunk. Amikor a hétköznapok apró sikertelenségei kilúgozzák belőlünk a derűt, s hallgatás helyet elhamarkodottan szólunk - türelmetlenek vagyunk. Lehetne sorolni a példák ezreit, de mindegyik eredője végül ugyanaz: ahhoz, hogy érték, eredmény álljon elő, ahhoz időre van szükség.

Az időhöz való viszonyunkat csak az teheti harmónikussá, ha szeretünk. Szeretet nélkül ugyanis a várakozás testet-lelket felörlő keserves kínlódás, szeretettel várni azonban öröm. Ha gyermeket, mint két ember szerelmének isteni gyümölcsét szeretettel várja a kismama, akkor csodás kilenc hónapban van része - áldott állapotban lesz -, ha azonban a gyermek nem szerelemben, s szeretetből fakadó szabadságban fogant, akkor a személyes élet legnagyobb kiváltsága a gyermekvárás krízissé torzulhat, s a terhesség alatt az érzelmek poklát járja meg a leendő anyuka.

Türelmetlenek vagyunk, s türelmetlenségünkben gyakran szeretetlenek is. A szeretetlenség pedig táplálja a reménytelenséget, amely végül hitetlenséget szül. Isten azonban a Krisztusban egészen más (totaliter aliter). Az eredeti héber szövegben ugyanakkor a "megbünteti a fiakat" kifejezés így is fordítható: "meglátogatja az atyák bűnéért a fiakat harmad- és negyedízég" - azaz emlékeztet. Emlékezetet az ÚRIsten szüleink, nagyszüleink sorsán keresztül is arra, hogy Embernek teremtett minket, s életünknek törvényei vannak. Ezek a törvények pedig kivétel nélkül mind az Életet védik! Aki tehát nem védi az életet, az ellenszegül Isten teremtettségbeli akaratának... Istent okolni bűneink következményeiért - balgaság. Aki bölcsen vezeti életét - mert ráhagyatkozik Isten kegyelmére -, az okul, aki szembeszegül a törvénnyel, az pedig egyre inkább vakul... Isten azonban a vakokat is látóvá teheti - ez az evangélium, életünk Nagy Korrekciójának lehetősége...