Sokmindent nem látunk - mégis elhisszük, hogy létezik, hogy van. Elhisszük, hogy volt ükapánk ükapjának is ükapja, és őt is édesanya szülte erre a világra, pedig sosem találkoztunk vele. Életünk valósága - lépten-nyomon számolunk vele - a gravitáció is, ami mindent meghatároz, de mégsem látjuk, sőt, igazából azt sem tudjuk, hogy micsoda! Elektrosztatikus, mágneses, sötét anyaggal vegyített? Korunk fizikusainak legnagyobb elméleti kihívása ez a rejtély is...

Istent sem látta soha senki, de tudjuk, hogy Tőle indul ki az élet és Hozzá is tér vissza. Sokan kétségbevonják az Ő létét, de ez csak a manipulált "tudományos" ismeretterjesztő filmeken keresztüli tompításnak köszönhető, amivel zsugorítani akarják az emberek természetes lelkiismeretét. Ha ugyanis tényleg van evolúció, eszerint állt elő az élet, s benne mi emberek - akkor nem kell számot adni semmilyen istennek a cselekedeteinkről! Az a kérdés persze megoldatlan marad, ha minden a világban alap-állapotra törekszik (a mozgás megszűnik, az anyag lehűl stb.), akkor miért akarnának a csillagközi homokszemek összeállni kavicsokká majd végül emberré? A valóság az, hogy a legbonyolultabb dolog, s vele együtt az emberi élet is egyszer porrá és hamuvá válik, s belőle újra-élőt csak Isten képes teremteni.

János apostol szerint Isten bennünk lakozik, s mi Őbenne. Tény, hogy Isten testünkön hagyta "ujjlenyomatát" - mert ilyen tökéletes szerkezetet, mint az emberi test, "csak úgy" a természet nem faragott volna ki a rideg kövekből -, de az ÚRIsten nemcsak ránk vetítette képét, amikor megalkotta az embert, de még bennünk is akart lakozni! Azt szoktuk erre mondani - Ő a Szentlélek által van bennünk... Isten legfőbb "tulajdonsága" ugyanis a szeretet. Szeretetből teremtette meg a világmindenséget, szeretetből tremtette bele Ádámot, szeretetből teremtette meg Ádámnak Évát, s szeretetből kormányozza, azaz tartja fenn egész teremtettségét. Nem kell neki harcolni se sátánnal, se gonosz erőkkel - Isten ugyanis szeretet, s az Ő egyetemes szeretete mellet nincs érvényben- nem lehet - semmiféle más erő... (Az más kérdés, hogy mi mindenről egyes emberként hogyan gondolkodunk, de rendre bele is futunk okoskodásunk/spekulációink zsákutcájába.)

Ha szeretünk, akkor azt tesszük, amire megalkotott minket az Isten. Nem azért adta kezünket, hogy öljünk vele, hanem hogy simogassunk vele, nem azért adta szemeinket, hogy éleslátásunkkal kicselezzük a másikat, hanem hogy észrevegyük, hol van ránk szükség, s hol valósíthatjuk meg Mennyei Atyánk szeretet-akaratát. Az igazi istenhit az, amikor eljutunk arra a pontra, hogy fáj nekünk, ha nem szerethetünk. Amíg csak kapni akarunk, eladdig csak sejtjük, de nem ismerjük az Istent valójában, de amikor aztán egyszer végre átjár minket az adni akarás istenes érzése, akkor jtunk el hitünk, s a földi boldogság személyesen nekünk rendelt teljességére...

Manapság sok kritika éri a bankvilágot, s ezzel együtt a zsidóságot. (A pénz és a zsidóság szoros kapcsolatának ugyanis történelmi okai vannak: a feudalizmusban földtulajdonnal - mint termelő-eszköz - nem rendelkezhettek, így kényszerűségből "kitanulták" pénzzel való bánásmód effektív művészetét.) A nem zsidók (gójok) gyakran bírálták az ábrahamita-hiten lévő testvéreinket, hogy más feltételek mellett adnak kölcsön a sajátjaiknak, mint nekik... Nos, nincs ebben semmi meglepő! A mindenkori kölcsönadó ősi joga ez, s nincs is abban semmi különös, hogy a feltételeket nem a kölcsönt felvevő szabja meg! Neki egy lehetősége van: elfogadja a szabályokat vagy nem kap semmit... Az pedig, hogy rokonomnak, testvéremnek, barátomnak milyen feltétellel adok kölcsön, hogyan segítem - szigorúan a magánügyem! A statisztika szerint az átlag-európai embert négypercenként(!) éri valamilyen figyelemfelhívás/reklám, ami pénzkölcsön felvételére buzdítja. Ebben is tettenérhető, micsoda óriási monetáris érdekek szövik át az emberek életét! S mivel az ember többnyire nem tud nemet mondani a "kedvező" banki ajánlatra - eladósodik...

Ez történt most is, nem először a világtörténelemben, s nem is utoljára. Adós emberek mindig is voltak, de mára ez megint tömegessé vált, sőt a világ túlnyomó része adósság-csapdában él. Hogyan lehetséges, hogy Isten ellát minket napfénnyel, vízzel, levegővel, s mi fizetünk az energiáért, a vízért, s újabban a levegőért (csak széndioxid-adónak hívják) is? Úgy, hogy nem abból élünk, ami végtelen, hanem abból, ami véges! Megújuló energiaforrások mindig is voltak és lesznek, csak azok hasznosításához össztársadalmi/emberiességi összefogásra lenne szükségünk, ez pedig úgy néz ki, nem működik a modern, istentelen világban... A JóIsten mintha csak fel akarná hívni magára (mint Végtelenre) a figyelmet a megújuló energiaforrások (szél, napfény) által is, de a Végtelent kevesek látják meg a végesben, a megújulóban... Ugyanakkor a hatalmasok jól tudják, hogy a "végtelen-tudatú"/hívő embert sokkal nehezebb manipulálni, mint az anyagvilágba süllyedt véges-tudatút...

Ezért a véges-tudatú embert, a végessel befolyásolják. Mit jelent ez a gyakorlatban? Futamidőt(!), jól behatárolható hasznot az egyik embernek, s függőséget a másiknak - jóllehet mindketten véges teremtményei az Istennek. Érdekes, hogy a középkorban a katolikus egyház tiltotta a kamatra történő kölcsönadást, mert teológiailag úgy értelmezte, hogy ilyenkor az idő "dolgozik", az pedig nem az emberé, hanem az Istené... az persze másik kérdés, hogy ennek ellenére virágzott az uzsora-kölcsön.

Mi hozhatna változást? Csakis a szemléletváltás! Azaz a véges teremtményi embernek be kellene látnia, hogy Isten nélkül "nem megy/nem működik" az élet. Az élet nem pénz-alapú, hanem kegyelem-alapú, s jó hogy így lett megteremtve a világ! Eladdig, amíg érdekekben, s nem közösségben, teremtettségi egységben/harmóniában gondolkodunk, menetelünk nemcsak a testi pusztulás, de a lelki kárhozat szakadéka felé is.

Az ószövetségi zárt, egy nemzetre korlátozodó élet-szabályozó törvényei egyetemesen nem oldottak/oldanak meg semmit - a zsidó vallás éppen ezért törzsi-népi-nemzeti jellegéből (Bibliai megfogalmazás: Ábrahám, Izsák Jákób Istene, Seregek URa - tehát mindig valakik ellen deklarált önazonossággal van dolgunk) fakadóan nem lehet világvallás... (A világvallás ugyanis azért világ-vallás, mert mindenki felé nyitott, s integratív.)

Világunk folyamatosan a megoldás/megváltás után kiált és sóvárogva várja az "istenfiak" megjelenését! A megoldás soha nem a pénz, s a spekulációs kölcsön, hanem az Isten szeretetére (Krisztus) alapozott életvezetés. Ha ez jut(na) érvényre, akkor más lesz/lenne a világ, mert akkor Isten országa (már) itt lenne közöttünk. S ahol, akik között "történik" a krisztusi szeretet, ott már el(is)közelgett az Isten országa és közöttük/bennük lakozik az Isten...

Rendkívül nagy tudású, kedves professzorunk (Prőhle Károly) említette egyik szociáletika előadásában: "Gondoljatok csak bele! Ha ezen a Földön nem lenne ember, akkor ez a bolygó valóságos paradicsom lenne!" ...Sokszor elkeserednek a segítő szolgálatban álló pedagógusok, orvosok, papok, mert olyan sikertelennek tűnik munkájuk. Pedig általában nem a befektetett munka mennyiségével és minőségével van a baj - legyünk őszinték, olykor persze azzal is -, hanem sokkal inkább velünk, az öntörvényű emberel. Legyen az fiatal vagy öreg, génjeikbe kódolt makacsságukkal még a legnyugodtabbak tűrőképességét is alaposan próbára teszik... vagy éppen mi magunk - olykor akaratlanul is - vagyunk azok, akik bosszantunk másokat.

Ha valaki egy kicsit is beleményedt a világmindenség tanulmányozásába, hamar rájöhetett, hogy a lexikonok/tudástárak szemet gyönyörködtető illusztrálásai ellenére nem sok mindent - teóriákat persze bőségel - tudhatunk meg a teremtettségről. Ismeretelmélettel foglalkozó tudósok szerint a megismerhetőnek alig az egy százalékát(!) ismerjük, további négy százalékban szeretnénk birtokolni a választ kérdéseinkre, de 95 százalékban azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk... S ha az univerzum évmilliárdjainak távlatában belegondolunk földi létünk elillanó néhány évtizedére, akkor megrettenhettünk kicsinységünktől, elkeseredhetünk vagy - s ez a kegyelem(!) - eljuthatunk arra a felismerésre, hogy Isten mégsem azért teremtette meg a világmindenségét, hogy azt mi soha ne ismerhessük meg (nyilvánvaló szeretetéből fakadóan egyszer megismerhetjük nemcsak teremtettségének legelrejtettebb zugait, de Őt magát is), hanem éppen azért, hogy eljuttasson minket a kiteljesítő bizonyossságra: örök életre teremtettünk...

Isten tehát a világot jónak, sőt igen jónak teremtette! (Bár olykor kétségbe vonjuk mindezt, de általában csak olyankor, ha az emberi fajban, az embervilág szövevényes rendszerében vagy éppen önmagunkban kételkedünk és csak Istent hibáztatjuk mindezért...) Lám, már a régiek is rájöttek - erről szól az egész Biblia -, hogy nem a teremtett világgal és az Istennel van a probléma, hanem mindig az emberrel... De miért mi emberek vagyunk a "legnyengébb láncszem" a teremtettségben? Esetleg nem is vagyunk azok, csak istentelenségünkben ránkszakad a makrokozmosz befoghatatlansága, s a mikrokozmoszban rejlő törp-erők óriási nagysága, s megrettenünk? Talán megérezzük, hogy mégiscsak mi vagyunk Isten szeretetének középpontjában, s ezért helyezett édeni világának a közepébe? Bizony, ha nem lennénk ennyire műveletlenek, akkor "művelnénk és őriznénk" az ÚRIsten csodálatos világ-kertjét...

A Világteremtő Isten - s ez az evangélium(!) - fenntartja teremtésének rendjét az ember bűnei, s hibái következtében bekövetkező rombolásokkal szemben is. Szeretete megviláglik gondviselésében - amikor a rosszból is jót hoz elő -, s olykor az emberek életében is, amikor "megvilágosodnak" s Krisztust követő életvezetésükkel valami keveset visszatükröznek az Ő bölcs akaratából... Élni ebben a felismerésben hatalmas, felszabadító kiváltság, nem élni az Isten megismerésének egyszeri, földi lehetőségével - nem egyszerűen balgaság, sokkal több annál: végztes hiba...

Az nyilvánvaló, hogy a bűn elkövetése (bűn=a rossz megcselekvése, s a jónak elmulasztása) csak szavakban kifejezve/elmondva nagyon egyszerű, valójában egy rendkívül bonyolult, összetett folyamatról van szó. A bűn realitását, szépívű távlatokat pillanatok alatt rombadöntő erejét az egyszerű közmondás - a katartikus élményt teremtő irodalmiságot idézően - így fejezi ki: "Belebújt az ördög!" De mit is jelent ez valójában? Tényleg az ördög maga ráncigálja az ilyen embert kénye-kedve szerint? Vagy egyszerűen csak azt jelenti, hogy, ami a "jól működik", ami épít és szépít, nevel, növel és emel az az Istentől van, s mindaz, ami "nem jól működik" az a Negatív Hatalom, a Sátán, az Ördög, a Mindent Össze-visszadobáló műve?

A kérdés megválaszolása igen messzire vezet, ugyanakkor újabb és újabb emberi kérdéseket vet fel (De mit tegyünk? Mindenről, még Istenről is csak emberi módon tudunk gondolkodni!): Mi volt a célja a Teremtő Istennek azzal, hogy "megengedte" szépnek és jónak megalkotott világában a Sátán létét? A harmadik-évezredeleji ember, kitágult világszemléletével - mely egyben a technikai-tudományosra szűkített világlátását is eredményezte -, nehezen értelmezhető a bibliai ún. "bukott-angyal"-teória. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a judaizmusban jelenlévő erős démonhit a babiloni fogságból hazahozott "folklór-elem"- korábban Jahve-isten ellenlábasai a környező népek idegen istenei voltak -, akkor jó okkal elbizonytalanodhatunk: Kicsoda vagy micsoda az ördög?

Egyesek úgy hiszik: egy szeményben a megtestesült gonoszság. Mások azt gondolják, hogy ugyanúgy titokkal van dolgunk, mint, amilyen a Szentháromság-titok: személy, de nem úgy személyiség, mint ahogyan az ember. Racionálisan hinni bírók egyszerűen a bűn okozta genetikai program-hibának tartják a gonoszság jelenlétét a világban. Egy biztos: Isten jónak teremtette meg ezt a világot, s ami "rossz" van van benne, az nem Isten természetéből fakad, hanem abból, hogy "e világ a múlandóság alá vettetett", azaz - idővel - minden (el)romlik benne... Ugyanakkor érdemes elgondolkodnunk azon is, amit Karl Barth így fogalmaz: "Az ördög hatalma az Istennel szemben a lehető legcsekélyebb, míg önmagunkkal szemben a lehető legtöbb."

Nekünk, Krisztus követőinek nem az a kérdés, hogy kicsoda az ördög, hanem az, hogyan válhatunk Isten gyermekeivé, azaz szentekké. Szent mindaz, ami Istené... Aki Krisztusban van, ismeri a kegyelem lényegét: Isten nélkül senki nem válhat szentté. A hit nem visszafelé, hanem előre tekint! A hit nem azt keresi, hogy mi a gonoszság eredete, hanem azt, mi lesz a vége... Aki Istenben van/az Isten szeretetében él, jól tudja: ha valami elhajlik az Istentől, akkor az a teremtettség törvénye alapján végzetesen romlásra ítélt...

Az ember szeret kérkedni azzal, amije van... sőt, olykor még azzal is dicsekszik - ilyen a bolond ember -, amije nincs. (Mint a nagyotmondó gyerekek a homokozóban, hogy kinek-kinek az apukája mit vesz majd neki!) Az igazán bolond ember mégis az - lásd "Gazdag és Lázár" vagy "A bolond gazdag" példázatát -, aki mindent megtart magának, rabja a vagyonának. Érdekes, hogy az emberek rendkívül büszkék tudnak lenni arra, amit sikerült megszerezniük, sőt olykor kíméletlenül rátartiakká is válnak. Ugyanakkor az élet szomorú valósága is azt mutatja, hogy még manapság is, kinek-kinek a társadalmi megbecsültségét (státusát) nem az esze, hanem a vagyona garantálja; mert ugye "akinek az Isten pénzt adott, annak észt is adott hozzá" - tartja a régi bölcs szólás.

Hiába minden vagyon, az utódok általában alig vagy egyáltalán nem becsülik azt, s ritkán hatja meg őket pl. a nagyszülők vérverejtékkel elért materiális eredményei - ez az élet nagy kiegyenlítődési törvénye! Úgy néz ki, mindenkinek saját magának kell "zöld ágra vergődni" az anyaggal, megküzdeni a bírni-akarás napi kísértéseivel, mindenkinek saját magának kell rendezni a viszonyát azzal a múlandóval, ami annak ellenére, hogy múlandó, általában mégis tovább "él", mint mi magunk... Nyomorúság, ahogyan féltve őrzött kincseinket egy életen át eszelősen húzzuk-vonjuk magunk után - életünket el sem tudjuk képzelni nélkülük -, jóllehet a legvégén, az utolsó állomáson, mégis meg kell válnunk tőlük. Akkor kiderül, hogy a rengeteg energiát felemésztő hurcolkodásnak nem sok értelme volt... Hiába, az üdvösség vonatára semmiféle csomagot nem vihetünk fel, csak mi magunk szállhatunk fel rá, ha felismerjük, melyik vonat az, s persze időben megváltottuk a jegyet is rá...

Elszomorító, hogy a múlandó birtoklásáért folytatott ádáz küzdelemben egyesek még attól sem riadnak vissza, hogy áthágják az isteni törvényeket, s nemcsak hogy szemérmetlenül lopnak, de még ölnek is, ha érdekük úgy kívánja... (Erről szólnak a tv-csatornák főidejű, léleknyomorító, közösségromboló krimijei! Csak a filmek optimizmusa, hogy a végén a gonosz ember rács mögő kerül, az élet keserű realitása, hogy a bűnösök általában továbbra is vígan élik lator életüket!)

Pál arra tanítgatja a korinthusiakat, no meg minket is, hogy amink csak van, azt mind kaptuk. Nemcsak az anyagiak, de a lelkiek is mind-mind Isten adományai! S, aki istenesen akar élni, annak mindezeket tovább kell adnia! Mit ér ugyanis a vagyon, ha sosem tudnak vele örömet szerezni? Mit ér a sok szabadidő, ha csak önmagunkra fordítjuk és senkivel nem osztjuk meg? Mit ér a kegyelemből kapott hit, ha nem engedjük, hogy gyümölcsöt teremjen mások javára is? Mit érnek a talentumok, ha nem forgatjuk őket? Ne legyenek kétségeink, és ne tévesszen meg minket az sem, ha a mi óránk nem jár együtt az Istenével! ...Elvégre Ő tudja mit csinál - ezért Isten(!) -, s a választ egyszer mindenki megkapja...

Sokszor érte már kritika a keresztényeket, hogy nem jó a "marketingjük"... Ennek ellenére, eléggé elterjedt a Krisztus-vallás, talán ez is lehet egy bizonyíték a sok közül, hogy nem emberi, hanem isteni eredetű az Egyház. Tény, hogy az Istenről szóló jó hír csillog akkor is, ha a világot nem sározzák be folyamatosan, márpedig a rossz prédikátorok előszeretettel teszik ezt. Nekimenni mindennek és mindenkinek, a vakbuzgók erénye - Jézus szelíd mosolya azonban másra tanítja azokat, akik valóban Őt, s nem a saját elképzeléseiket követik... Az egyik alapvető probléma az Ószövetség hibás értelmezéséből fakadó torz világlátás, s mindenek előtt a nő másodlagos, szigorúan alárendelt szerepe a társadalomban. Azt pedig, hogy a tudás fájának gyümölcséből szakított, s evett Ádám és Éva - s ezért iszonyatos büntetést kaptak -, igen nehéz megemésztenie a mai "informális-, tudás-alapú" modern társadalomban elő embernek.

De mit jelent valójában az, hogy a krisztuskövetők ne szeressék a világot? Azt, amit egyes korai szekták is képviseltek, hogy nem házasodtak, mindenük közös volt, s várták Jézus gyors visszajövetelét? Az eredeti görög szövegben azt olvashatjuk, "Ne szeressétek a világot!", s a szeretetet az "agapé"-val jelöli, ami "önfeláldozásra kész szeretetet" jelent. Talán azzal tudnánk visszaadni az adott mondatbéli jelentését: ne imádjátok a világot, hiszen a latin fordítás a "diligere"-t használja, ami nagyrabecsülést, tiszteletet, elmélyedést jelent. Ezt úgyis fordíthatnánk tehát: Ne imádjátok annyira a világot, hogy belemerültök annak szeretetébe! Nem helyes, ha megtagadja valaki az Isten rendjét: felelősségteljes életvezetésben, munkában, s nem utolsó sorban szexualitásban. Isten nem azért plántálta belénk a másik nem felé irányuló természetes vonzalmat, hogy megkeserítse vele az életünket, hanem azért, hogy folyamatos teremtésében - hogy ti. ember lakja a Földet - partnerei lehessünk. Mekkora kiváltság! Persze, ha kizárólag a szex, a birtokolni-akarás vezérli az ember életét, akkor a "földi paradicsomát" könnyen pokollá változtathatja -, ahogyan volt is rá példa bőven a történelemben. Ugyanígy nem bünetetés a munka sem, hanem Isten ajándáka.

Aki kérkedik az élettel, az azt hiszi, hogy életének ura, ő saját maga. Az ilyen ember nemcsak elhiszi, hogy az történik, amit ő akar, de ráadásul kikopik lelkéből a részvét, s a közösségbe tartozni akarás ősi érzése is. Márpedig az ember közösségbe, s közösségért teremtett lénye az ÚRIstennek! Ezt a hivatását/küldetését ha megtagadja, akkor az Istent magát tagadja meg... Ennek egyenes következménye, hogy elveszíti életszentségét és belesüllyed az anyagvilág hiábavalóságaiba. S aki azt teszi meg élete vezérlőjének, ami nem fölfelé, hanem lefelé húzza, s azért képes élni-halni, ami nem növeli és emeli Teremtőjéhez, hanem silányítja, az megtestesülésének - hogy istenképű emberként élhetett volna itt a Földön - a célját, s értelmét veszíti el...

János apostol nem akar másról tudni, egyedül csak a szeretetről, hiszen egész életét az a felismerés határozza meg, hogy Isten szeretet. Ő ilyen együgyű... hiszen ő már tudja, hogy ez az "egy ügy", a szeretet ügye a legfontosabb az egész életben, mert mindennek csak akkor van értelme és célja, csak akkor tartalmas és boldogító, ha áthatja a szeretet.

Már a régiek is tudták: a gyűlölet nem vezet sehová... De arra is rájöttek, hogy minden gonosz érzés a végén visszafelé "sül el", azaz a forró indulatok/szavak az átokmondó életét keserítik meg, felemésztve maradék lelki erejét is. Ennek ellenére minden generáció újra és újra belesik ugyanabba a "gödörbe", meg akarja váltani a világot - persze ez Isten nélkül nem megy, hiába a nagy mindent megkérdőjelező nagy hit az egyetlen (aktuális) igazság ismeretében. Idővel aztán - legalábbis jobb esetben - az ember bölcsül...

Gyűlölet és szeretet nem fér meg egy szívben. Sokan még is úgy élnek, hogy mindkettő a "tűz és víz" ott sistereg a szívükben. Az ilyen vibráló személyiségű embertársaink nagyon fárasztóak tudnak lenni, mert látszólag jószándékúak, de szándékuk érdekes módon mégsem úgy ér célba, ahogyan szeretnék, s egészen máshova vezet... A gyűlölet veszedelmessége abban van, hogy megöli az érzékenységünket, hogy a dolgokat árnyaltabban lássuk. Aki gyűlöl, annak számára csak fekete és fehér létezik... a szélső állapotokon kívül mást alig vagy egyáltalán nem ismer. Ilyen szélsőségesek voltak a farizeusok is, s ezért voltak képtelenek az irgalomra, a részvétre. Irgalmatlanságuk leginkább a törvényhez való hamis ragszkodásukban volt tettenérhető, Jézus ezért is bírálja őket. Ahogyan sötétség és világosság ellentétei egymásnak ugyanúgy a szeretet és a gyűlölet is. Az egyik a mennyországot és a békességet szolgálja, a másik a romlást és a kárhozatot...

Amióta vagyunk - s ha hihetünk tudósainknak, a mitokondriális DNS-szerint úgy kb. 200ezer éve -, gyaníthatóan azóta keressük nemcsak létünk értelmét, de abban a fénynek is a szerepét. A fény a Napból jön, melyet az íróasztal-teoretikus valláströténészek elképzelése szerint a régiek istenként imádtak. Az én szerény véleményem szerint a régiek sem voltak annyira tudatlanok, hogy ne tudták volna, a Nap nem Isten, hiszen azt látni lehet, a mögötte álló teremtő Erőt azonban nem, ugyanakkor azt nemcsak az Ószövetségben, de az azt megelőző civilizációkban is tudták: Istent soha senki nem látta... A kérdés mindig az, ki mit lát meg? Az egyik egy világító égitestet, a másik egy istenséget, melytől függ a termés minősége és mennyisége, a harmadik pedig a Teremtő Isten ujjlenyomatát. Bizonyára nem véletlenül kaptuk a JóIstentől a látás ajándékát, azt célirányosan teremtette belénk, hogy ne csak tájékozódni tudjunk vele, de lássunk is általa. Ennek ellenére mégis akadnak szép számmal, akik "látván nem látnak".

Sokan nem látják meg, hogy Isten azért Isten, mert a sötétséget is Ő teremtette, annak is az URa. Istennek nem kell hadakoznia a sötétséggel, mint ahogyan azt egyesek hiszik, Isten nem függ a sötétségtől, a sötétség nem tényező az Isten számára... Ha bármiféle befolyásoló ereje lenne a sötétségnek Istenre, akkor Isten már nem lenne Mindenható Isten! A kereszténység üzenete - amit több kevesebb sikerrel próbál az elmúlt kétezer esztendőben továbbadni -, hogy a Világosság az egyetlen teremtő Erő, mely mindent meggyőzött és legyőzött, s ez a Szeretet-Erő öltött testet a Krisztusban, Aki az Élet.

Ahogyan a szeretetben nincsen gonoszság és önzés, mert akkor már nem lenne szeretet, ugyanúgy az Istenben sincs sötétség. A halottak azért halottak, mert nincsenek az élők között, de aki él, annak az életet nem a halottak között kell keresgélnie, hanem az életben. Aki valóban hiszi az Istent, az felismerte, hogy Isten az Egy (Fény) s nem pedig kettő (fény és árnyék). Akik csak elképzelik, hogy szerintük milyen az Isten - azok isteni erőt tulajdonítanak az árnyéknak. Ők azok a szektások, akik igen nagy vehemenciával hirdetik saját elképzeléseiket a Sátánról, az ördögről, a démonokról, s mindenféle negatív hatalmakról, akik az Isten ellenében munkálkodnak, s élnek egy olyan nyomorúságos világban, amely világ csak számukra létezik...

Az igazság az, hogy a fény miatt van az árnyék. Ha van fény, akkor van árnyék is, de az árnyék önmagában nem képes erőt demonstrálva, "fényt csinálni", azaz: ha nincs fény, akkor nincs árnyék se! Azért, hogy "kerek legyen a világ", s ne csak "igen-ek", de "nem-ek" is legyenek benne, Isten teljes szabadságot adott nekünk embereknek, s megadta annak lehetőségét is, hogy szemünket becsukjuk... Mi pedig élünk vele, s gyakran be is csukjuk! Ilyenkor történik meg, hogy nem látjuk meg vele, hogy Isten az Isten, s hogy Ő az Ő (meg)látására hívott el minket, nem pedig a sötétségben való tapogatódzásra, amit egyesek oly izgalmasnak tartanak. Az igaz istenhit - milyen borzasztó már leírni is, de a nyomatékosítás miatt le kell írni, hogy "igaz hit" - látást ajándékoz és eljuttat Őhozzá, végtelen világába, a lélek vaksága pedig egyhelyben való toporgásra kárhoztat egy sötét szobában...

Régi elképzelés - a bölcsességirodalom egyik ókori remekművében, Jób könyvében is ezt olvashatjuk -, hogy a 'holtak hazája' az a hely, ahonnan nincs visszatérés. Ez a megdermedt pillanat, az örök nyugalom helye, vagyis a temető... Mára a halál és a pokol szavak egymás szinonímájává válták, pedig az eredeti jelentéstartalmukat tekintve ez helytelen. Az eredeti héber szövegben az a "se'ól" áll, aminek a pontos fordítása: gödör, fedett hely, amely többnyire mégis pokolnak van fordítva, amit pedig az általános elképzelés szerint a bűnösök számára fenntartott örök tűznek, a büntetés helyének tartunk. Sokkal közelebb visz minket a megértéshez, ha a átfogó összefüggéseiben is megvizsgáljuk, hogy a Szentírás, hogyan használja ezt a 'képet'. A "holtak hazája" a felejtés helye. Aki ott marad örökre, azt elfelejtették. Ezért igazán jó hír/evangélium, hogy Isten kihozza övéit a végső megsemmisülés helyéről, hiszen aki már a gondolatban, az emlékezésben sincs meg - az nincs is -, az megszűnt holtként is létezni...

Nem gondolunk rá, de az elmúlás bizony nem is a születéssel, hanem a fogantatással kezdődik. A magzat ezer veszélyt rejtő, hosszú hónapokon át tartó kifejlődése talán a lét legnagyobb misztikus utazása, s olykor ezt nem is egyedül tesszük meg, kísérő(i)nk is lehet(nek). Sokáig tartotta magát az az elképzelés, hogy a magzatok életének jelentős része a szűkös helyért való küzdelem jegyében telik, pedig bőven akadnak barátságos pillanatok is, amikor a másik nyomkodása és rugdosása helyett mintha önfeledten játszanának… A modern technika révén, soha nem látott képeket nézegetve, megválaszolásra váró kérdések egész sora fogalmazódik meg bennünk: Valóban képesek megfogni egymás kezét a magzatok? Ha az egyik meglöki a másikat, az "áldozat" szándékosan viszonozza a lökést? És a születés előtti közös játéknak, az együtt töltött idő emlékezetének milyen hatása van nemcsak a korai gyermekkorra, de az egész életre vonatkozóan? S mi történik akkor - ami sokkal gyakrabban megtörténik, mint gondolnánk -, amikor egy megfogant élet nem ér misztikus utazásának végére, amikor a méhen belül a "rosszcsont-társ" elhal? Mi lesz a közös utazás emlékeivel?

Nemcsak ezen nem gondolkodunk el, de talán azon sem - ha az élet kezdetének a fogantatást tartjuk -, hogy a halvaszületetteknek is "kijárna" az emberi méltósághoz való jog legelemibb aktusa: a végtisztesség... Talán nem is annyira 'meredek' elképzelés gyertyát gyújtani, s emlékezni azokért, akik a megtestesülés csodáját a műtősvödörben, majd egy névtelen gödörben, a temető erre kijelölt sarkában végzik be... Sok kérdésünk van tehát a halállal kapcsolatban, melyekre ha választ lelünk, jobban becsüljük az életet - a magunkét, s másokét is. Sokszor védekeznek emberek azzal, hogy "Jajj, buta volt a kérdésem!", jóllehet buta kérdés nincs. A legnagyobb butaság mindig az, ha nem kérdezünk, csak kérdezés nélkül (el)fogadjuk az információkat, s aztán gondolkodás/utánagondolás nélkül cselekszünk. Bizony az igazi tudás - s talán megmaradásunk kulcsa is - abban rejtőzik, ha merünk kérdezni...

Nemcsak születésünktől kezdve, egészen fogantatásunk pillanatától annak a folyamatnak részei vagyunk, amit Isten vonzásának nevezünk. Isten elenged minket a létezés világába, hogy mint az elejtett kő szabadeséssel zuhanjuk az emberlét nehézségi törvényeinek megfelelelően. Életünk aztán egyszer véget ér, a kérdés csupán az: megbékélve belehullunk-e az Isten megtartó tenyerébe vagy felajánlot kegyelmét kikerülve belecsapadunk a halál mozdulatlanságába. Aki ugyanis Istennél van, aki Benne hisz, "az ha meghal, akkor is él"...

Minél szomjasabb az ember, annál inkább kívánja oltani a szomját. Minél több megtapasztalásunk van Istenből, annál inkább vágyódunk utána, s szeretnénk, ha vágyódásunk egyszer már beteljesedne. Ez az akarat tükröződik a zsoltáríró szavaiban is. Nyilvánvaló, hogy meghalni azért még ő sem szeretne, de emberlétének végességéből fakadó szomorúságát csak az eljövendő beteljesítő találkozás oldhatja.

Az Isten vonzását a szomjúsághoz hasonlítani - igen találó. Ahogyan testünk lételeme a víz, ugyanúgy lelkünk is csak az Istenben képes maradéktalanul boldogan "lubickolni". Bizony Isten nélkül kiszárad lelkünk, s még az is, ami szárbaszökkent lelki életünk befogadó talaján, URunk nélkül hamar az enyészetté válik.

Az evangélium, hogy amit Isten létrehívott, azt be is teljesíti. Mikor és hogyan? Melyik dimenzióban? Ebben a földi világban, az Ő mennyeiében? Ez Isten dolga, s nem a mienk. Úgy Igéjében, mint életünk legkülönfélébb helyzeteiben számos biztatást kapunk, ne lankadjunk keresni a Vele való közösséget, mert istenképű emberként csak akkor tudunk élni e világban, ha Istent magukban hordozzuk...

A Bibliát kevésbé ismerők is többnyire tudják, mi történt Szodomában és Gomorrában, s mi lett az Istentől rendelt végük. E két városnév a szexuális bűnök szinonímájává vált, s általában csak abban van különbség, hogy ki hogyan ítéli meg a szexuális magatartást, s mit tart "természetesenek" - merthogy vannak, akik a természetellenest is természetesnek vélik. Sajnos a kereszténység hosszú időn keresztül a testiséget, s a szexualitást külkönösképpen is bűnnek tartotta, jóllehet az Isten komoly céllal teremtette belénk szexusunkat, s nem kizárólagosan csak az utódnemzés céljából. A Isten rendje szerinti szexualitás - mely a szeretetből(!) fakad -, sok erőt ad a hétköznapokban, megújít, egészségben tart, de ha nem úgy élünk vele, ahogyan Isten rendelte - azaz a szexuális életünket az önszeretet motiválja -, akkor igen sok belőle a bonyodalom, s a szenvedés.

Sokan vannak ma is úgy, mint Lót, aki elment Szodomába, a "bűnbe" - a világi gazdagságért és kényelemért. Lótot nem érdekelték Isten ígéretei, ezért elhagyta a kánanáni területet és választotta a "világ" kínálta gazdagságot - Szodomában. Szodoma és környéke ugyanis nagyon szép volt, ahogy ezt Isten Igéje mondja: "olyan volt, mint az Úr kertje..." Lót életét tehát nem a hit, hanem a látás határozta meg, azaz test szerint választott. Sőt, nemcsak Szodomában lakott, hanem Szodoma kapujában ült, (1 Móz.19.1) a Bibliában pedig a "kapuban ülés" azt jelenti, hogy ő Szodomának egyik vezetője lett. S bár gyötrődött az istentelenek kicsapongó viselkedése miatt, látva és hallva a gonosz cselekedeteket, és napról-napra gyötörte az ő igaz lelkét (2Pét.2,7-8), ennek ellenére nem költözött el a bűn városából, mert jobban szerette a világ nyújtotta kényelmet, gazdagságot és szépséget, mint az URat...

Isten azonban időnként megítéli az embert. Nagy az Ő irgalma és kegyelme, de időnként megítéli a saját képmására és hasonlatosságára létrehívott lényét - ez történt az özönvíznél, ez történt Szodomában és Gomorrában is. Akiben azonban van egy kis jószándék - ilyen volt Lót is -, azt Isten felfoghatatlan Gondviselői Bölcsességével noszogatja-terelgeti-korrigála, igyekszik felébreszteni benne az isteni alvó részt, hogy megmentse. Így küldi el angyalait Lóthoz, aki végre felfogta: Szodomában és Gomorrában kő kövön nem marad. Vejei mégis tréfának vélték. "Jó vicc!" - gondolhatták - Isten, meg a kénköves eső...

Lót nem volt szent ember - a lányait is Szodoma fiaihoz adta feleségül - pedig pontosan tudta, hogy milyen az a város, ennek ellenére megmenekült. Ez az evangélium. A történet folytatódik (lásd Lót leányainak bűne 1 Móz 19, 31kk) s világosan kiderül, hogy, aki a bűn tanyájához nagyon közel lakik, sőt nagyon jó szomszédságban van vele - ritkán marad erkölcsös... Isten az Ő parancsolatait nem tréfának szánja, azok mindig az egyént s a közösséget és az élet méltóságát védelmezik, éppen ezért itt nincs helye semmiféle emberi okosokodásnak, kimagyarázásnak, "elrelativizálásnak".

Isten az ő Igéjén keresztül munkálja bennünk a józanságot - ezért az Ő Szavát komolyan kell vennünk - ennek ellenére az a testrészünk, amit legmagasabban hordunk, az van legtávolabb az Istentől. Hiába remegteti meg Isten a lábunkat a körülményeken keresztül, hiába halmoz el a szívünknek célzott élmény-üzenetei sokaságával - eszünk, a büszke ráció ellenáll... akár életünk végéig. Ennek viszont mindig következménye van. Ez törvény...

Manapság sokan és sokat vitatkoznak azon, vajon Jézus zsidó volt-e vagy sem? Ez a fajta nacionalista megközelítés - akár innen, akár onnan nézzük - eltereli a figyelmet arról, hogy az Emberfia küldetését tekintve soha nem leszűkítve 'nemzetben', hanem egyetemesen 'emberben' gondolkodott... Történelemkönyvekből tudjuk, hogy az európai egyeduralomra törekvő pápaság legalább ezer eszetendőn keresztül mégis úgy vélte, egy rendes akol van - s ez nem lehet más, mint egyedül a római Egyház (így nagy betűvel írják), hiszen 1054-ben a bizánci rítusúakat kitagadták, mert azok nem voltak hajlandók (egyébként joggal!) lemondani Róma javára az újonan megtért bolgárok Péter-filléreiről -, s annak csakis egy pásztora van: a mindenkori pápa. A probléma azonban az, hogy Jézus Urunk ezt mondta: lesz (azaz majd valamikor!) egy nyáj, egy pásztor...

Manapság a magukat kereszténynek (krisztuskövetőnek) valló mintegy kétmilliárd ember több ezer felekezetbe/akolba sorolható, s akkor még nem vettük számítása a többieket, akikkel a keresztények ugyanúgy "genetikailag kompatibilisek" - azaz az ÚRIsten őket is ugyanabból a vérből teremtette! S ha már létrehívta őket - hiszen az élet soha nem Isten akaratával ellentétesen jön létre -, akkor bizonyára gondja is van rájuk. Egyes szélsőségesek azonban állandóan azzal foglalkoznak, ami nem az ő dolguk, hanem kizárólag Istené, hogy ti. "De azok hogyan üdvözülnek?" A kígyó az Édenkert tiltott fájánál azt hazudta "Olyanok lesztek, mint Isten!" -, de ez akkor is, s azóta is hazugság, sosem leszünk olyanok, mint Isten! Azaz sem akkor, sem azóta nem a mi hatáskörünkbe tartozik(!), hogy ki hogyan, s miért kerül be a mennyországba, melyről meglehetősen vegyes elképzelései voltak/vannak/s lesznek az embereknek.

Manapság nem nagy feltűnés azt mondani, egy csónakban evez az egész Föld, hiszen faluvá zsugorodott a világ. Azt sem túlzás mondani, hogy egy akolba kerültünk - akár akartuk, akár nem. Itt most nemcsak kecskék és juhok kerültek egymás mellé, de farkasok, oroszlánok és krokodilok is "színesítik a társaságot" - melyből még a nyulak sem maradtak ki! Csoda-e, hogy válságba került a világ? Nem, hiszen egy ilyen helyzetben mindenki a maga érdekét lesi... Mi lesz a kivezető megoldás ebből a gyanúsan apoklaiptikus feszültségből? Erre még a tudósok is csak tippelni mernek.

Pedig a megoldás a kezünkben lenne - ha a szívünkre hallgatnánk. Ha a világ (nemcsak vallási!) vezetői engedelmeskednénk - az egyébként túlélési stratégiának is kiváló - jézusi tanításnak, s érvényt szereznének annak, amit bizonyára ők is nagyon jól tudnak; csakis egyetlen járható út van: ez a szeretet. Nincs más biztosítéka, garanciája a túlélésnek, a megmaradásnak csakis a szeretet. Amíg azonban az önérdek álságosan aláássa a közösségi érdekeket (pl. hogy mindenkinek legyen tisztességes munkája és bére - merthogy munka az lenne elég itt a Földön is!), eladdig nincs menekvés a létezésünket veszélyeztető szakadékból - menetelünk afelé...

Egyszer majd hallgatni fognak a Pásztorok Pásztorára, az egyetlen Főpásztorra, de ez az idő még - úgy néz ki -, várat magára. A mi reménységünk azonban nem lankad, mert mi tudjuk, hogy most is, s azután is és mindörökre, csakis az Isten szeretete élteti és tartja meg a világot, s benne mindannyiunkat...

A történelem során megszámlálhatatlanul sok ember vállalta a mártíromságot... Vajon miért pecsételték meg vérükkel is meggyőződésüket? (Maga a görög 'mártír' szó ugyanis ezt jelenti: vérrel pecsételek meg.) Nyilvánvalóan azért, mert hittek az igazukban! Jóllehet sokan vállalták a halált saját téveszméjük miatt is, őket mégsem nevezzük mártírnak, mert ezt a titulust az utókortól csak azok érdemelték ki, akik az emberiség jólétét, a köz javát szolgálták halálig menő életükkel.

Ha valaki az igazságot képviseli, attól különösen félnek azok, akiknek - szépen mondva is - nem egyenes az életük. (Talán éppen azért, mert nagyon is jól tudják, mi az igazság!) S mert az igazság idővel úgyis kiderül, minden birodalom egyszer véget ér... Ami hazugságra épül, az mindig csak ideiglenesen áll meg, ami az igazságra, az örökké áll. A hazug ember a pillanatnak él, az igaz az örökkévalóságnak. A pillanatemberek idegesen kapkodnak ide-oda, mindent birtokolni akarnak, benne kívánnak lenni minden fontosnak vélt történésben, azaz 'sokat szeretnének markolni az életből' - mégsem teljesül be vágyuk -, és szánalmasan keveset 'fognak', az is mind kihullik, mert múlandóak. Ellenben az igaz szelíd mosollyal, bölcsen elviseli a nehézségeket, sőt még a hiányt is, hiszen ő túllát az emberi lét horizontján, s jól tudja, az ember örökkévalóságra van teremtve. Ezt a tudást, gnózist - maga a szó eredetileg felismerést jelent - csak azok érik el, akik befogadják az igazságot, az Ige emberlélekbe szánt isteni magocskáját - lásd Magvető példázata.

Éppen ebből a példázatból tudjuk, hogy kevés a lelkesedés, az elhatározás, az akarás. A farizeusok is elszántak voltak meggyőződésükben, csak éppen nem látták meg saját igazságuktól az Isten igazságát. Vélt igazságuk folyamatosan lendületben tartotta őket a vitatkozásra - Jézussal kapcsolatban különösen is. A Mester azonban "más kategória"... Ő nem a sajátját mondja, hanem azt a tiszta isteni igazságot, amit azt Atyjától kap. S mivel az Atya-ÚRIsten az élet Istene, ezért az Ő igazságai mindig az élet igazságai is egyben.

Jó Lutherünk éppen ezért mondja a Worms-i birodalmi gyűlésen: "Ha a Szentírás vagy a józan ész alapján meg nem győztök... ugyanis nem jó az embernek lelkiismerete ellen cselekednie..." -, mert a józan ész soha nem mond ellen az Isten igazságának! Bizony a "józanság lelke" (2Tim 1,7) még a Szentírást is néhol - főleg az Ószövetségben - felülírja! Aki értően olvas, az meglátja a Bibliában, melyik mondat a "pólya", s melyik mondat a "gyermek" (Hasonlat szintén Luthertől: a pólya a Biblia emberi része, a gyermek az isteni rész. Semmi értelme azonban a kettőt különválasztani, mert pólya nélkül nem marad meg a gyermek, gyermek nélkül meg haszontalan a pólya.)

A farizeusok felháborodva "ki kérik maguknak", hogy ne látnának... Önigazságuk azonban eleve vakságra ítéli őket. Isten igazsága, hogy az emberi igazság alá van vetve az isteni igazságoknak. Csak az emelkedik az isteni igazságok fölé, aki irgalmatlan minden cselekedetében. Az irgalmas ember szelíd önmagához és felebarátjához, s azért a Kegyelem Istene olykor megengedi, hogy igazságának fényéből néhány fénysugár rávetítődjék hűségeseire, hogy az "ösvényük világosságává" váljék...

"Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem..." Alig akad ember, aki ne ismerné Nagy Lászlónak ezt a zseniális versét, mely látszólag az élet elengedhetetlen "kellékeiről" szól, valójában az áldást bontja szirmaira. Bizonyára már mások is elgondolkodtak azon, miért van szükség Istentől kérni mindazt, amit egyébként - mert Ő a szeretet Istene - úgyis megad, hiszen nem tagadja meg a Nap melegét se jótól, se gonosztól?

Nem azért kell kérnünk Mennyei Atyánkat, mert Ő egy elfoglalt Isten, s elfelejtené, hogy nekünk mire is van szükségünk, hanem azért kell naponta akár többször is Hozzá folyamodnunk, hogy munkálja bennünk az Élet csodáját, amit mi oly magától értődőnek veszünk. Csak amikor először rádöbbenünk, hogy éveink száma érezhetően fogy - azaz több van mögöttünk, mint előttünk -, akkor kezdünk igazán hálát adni minden egyes napért, benne mindenért, amit eladdig természetesnek vettünk.

Az Élet ajándék. Mindent halálosan komolyan veszünk, csak ezt az egyet nem. Ha komolyan vennénk, akkor vigyáznánk rá: nem dohányoznánk, nem híznánk el, nem terhelnénk szegény testünket mindenféle méreggel. Ha komolyan vennénk az Életet, akkor fel sem vetődne, hogy problémáinkat erőszakkal oldjuk meg, sőt, ha tudnánk, hogy micsoda csoda a lét maga - még háborúk sem lennének... Ezzel szemben a "való élet" teljesen mást mutat!

A kérés tehát azért fontos, hogy felismerjük: az élet, s annak minden "kelléke" nem "jár nekünk" - mert rászolgáltunk, mert megdolgoztunk érte -, hanem ingyen, azaz kegyelemből kapjuk odaföntről. Ha mégis hatalommal, erőszakkal akarja valaki megszerezni, azt, ami az élet "sava - borsa", akkor nemcsak mások gyűlöletét váltja ki, de öröme sosem lesz teljes az ilyetén megkaparintott dolgokban.

Jézus biztat: Kérjünk. S ha kérhetünk mindent, akkor kérjünk is mindent! Leginkább olyan dolgokat, amit csak Isten tud megadni: lelki békét, a felismerések mindennapi örömeit, a jól elvégzett munka megelégítő ízét, s az elrejtettséget a mieink szeretet-közösségében...

Amióta világ a világ - értsd: amióta JóIsten belénklehelte Lelke egy darabkáját, s emberek vagyunk -, azóta szeretnénk megérteni önmagunkat. Szinte reménytelen vállalkozás ez! Ha pedig másokat - férjünket, feleségünket, társunkat, felebarátunkat - is meg akarnók érteni: ez garantáltan zsákutcába vezet... Hiába a mondás: "Ismerlek, mint a rossz pénzt!" - legfeljebb csak sejthetjük, de valójában soha nem tudhatjuk, mi lakozik a másik a lelkében. Mivel emberlétünk igen bonyolult, éppen ezért diákjaimat/fiataljaimat arra próbálom nevelgetni: "Tartózkodjatok az általánosításoktól! Minden eset más, még ha találsz is bennük hasonlóságot."

Érdekes, hogy a görögöknek a pillangóra és a lélekre egy szavuk van: a pszühé... S a lélek tényleg olyan mint egy pillangó: játszi könnyedségű, szemet gyönyörködtető a röpte - mintha az ÚRIsten csak arra teremtette volna őket, hogy a réten csatangolva, rájuk csodálkozva, szabadságukat megirigyelve feledjük hétköznapi gondjainkat; s tényleg, nem ezért teremtette őket(?) -, de ugyanakkor bennük rejlik az, amit feledni nem tudunk, egykor kellemetlen tapintású hernyók voltak... Tény: lelkünk legmélyén van bennünk egy kevéske undorító is. Talán ennek köszönhetjük, hogy olykor megtennénk/megteszünk olyat is, amit egyébként józan eszünkkkel teljesen helytelenítünk.

Bizonyára az sem véletlen, hogy minden nyelvben az "istentelen", s "lelketlen" ugyanazt jelöli. Aki lelkiekben gazdagagodni akar, az nem kerülheti meg az isten-problémát, hiszen a lelkiség magából az Istenből fakad. Gyakran elgondolkodom, milyen jól teremtette meg Isten ezt a világot, hiszen bármit is birtokolunk a világból, a világban - lelkünk legmélyén igazán azokra vágyakozunk, amik megfizethetetlenek: szeretet, tisztelet, nyugalom, elrejtettség, megelégedettség... s hasonlók.

Jézus Urunk szavai gyakran kérdések sokaságát vetik fel - most sincs ez másképp. Az ugyanis teljesen világos, hogy Isten Lélek, de mit jelent nekünk embereknek Őt lélekben, s ráadásul még igazságban is imádni? El kellene vonatkoztatnunk a hétköznapok valóságától? Talán ki kellene vonulni a világból, ahogyan azt egyes szélsőségesek gondolják és teszik? A válasz benne van a pillangó útjában az égen: Teszi a dolgát, amire Isten rendelte!

Nekünk sokszor az a bajunk, hogy Istent ráncigáljuk oda, ahol nem Istentől, hanem tőlünk várják a teljesítést, s gyakran és szívesen olyan dolgokkal foglalkozunk/foglalkoznánk, ami nem ránk tartozik - pl. hogyan fognak mások üdvözülni. Ha Isten megengedte, hogy különböző kultúrák különböző utakon keressék Őt, akkor bizonyára gondja volt/van arra is, hogy érvényt szerezzen akaratának. S ha jókedvében Ádámon és Éván kívül nemcsak földi, de mennyei lényeket is teremtett, akkor akár milliárdszám hívhatott életre még lényeket univerzumában (esetleg univerzumaiban?), s bizonyára mindre gondja is van - hiszen Isten ezért Isten...

Az igazság az, hogy nem akarjuk meglátni Istent sem a természetben, sem a történelemben, sem pedig a lelkiismeretünkben. Pedig Isten ott van mindenhol, mindenben! Aki mégis felfedezi Teremtő Urát a pillangók röptében, a lélek kifürkészhetetlen mozgásában, aki ráérez emberi kapcsolatainak Istentől rendelt ajándékos pillanataiban Őreá, az nemcsak hálás, de tevékeny, szolgáló részévé is válik környezetének, mert tudja, hogy az Örökkévaló eszköze az élet Tőle-rendelt normalitásában...

Egy olyan világban, ahol az ember értékét csak a sikerei határozzák meg, különösen is fájdalmas sikertelennek lenni... Ha ehhez hozzávesszük, hogy az emberek ritkán érnek el sikert abban, amit nem szívesen csinálnak (Goethe) - márpedig felmérések szerint a dolgozó emberek közel háromnegyede(!) kényszerpályán van, akkor talán jobban megértjük, miért olyan sok a boldogtalan ember. Ha "mindennek tetejébe" az embernek még a házassága sem sikerül - mely utolsó boldogság-mentsvár ebben a boldogtalan világban -, akkor nemhogy teljes a lehangoltság, de az már maga a pokol előszobája.

Milyen érdekes, mindenki magának tulajdonítja a sikert - hiszen olyan könnyen elhisszük, mi természetesen jobbak vagyunk másoknál -, de ha balszerencse ér minket, s jóllehet az okok között jól kimutatható a saját részünk - akkor is a szeszélyes sorsnak vagy a "gonosz világnak" rójuk azt fel. Akadnak keresztény emberek között is bőven olyanok, akik "abszolút biztosra" akarnak menni -, nos ez a kudarchoz vezető legbiztosabb út. Az élet éppen azért annyira jóízű, mert számos kiszámíthatatlanság van benne, melyek mind döntés elé állítanak minket, s ezek által fejlődhetünk/bölcsülhetünk, s ha még nem is a megfelelő irányba léptünk, de mert Isten kezéből vettük minden dolgunkat - közelebb kerülünk a Célhoz, Istenhez.

Ahogyan egy jó házasság sem attól lesz sikeres ha a "partnerprofilok" tökéletesen egyeznek, sokkal inkább attól, hogy egymásnak építő kritikusai, s egymásból nem a rosszat, hanem a jót igyekeznek előhozni. (Ugyanez elmondható életünk többi kapcsolatára is: barátságra, munkatársi kapcsolatokra stb.) Minden emberi kapcsolatnak lényeges része, hogy szükség esetén a két fél bírálja egymást, de a példát ne a politikusoktól vegyük, akik számára az eszköz nem számít csak a cél... Tudjuk, hogy jószándékkal is - a megígért Paradicsom helyett - ez hova szokott vezetni...

Péterék halászata sikertelen volt - nem fogtak semmit. Az ilyesmi megtörténik, nem is egyszer. Sokan azonban úgy sikertelenek, hogy meg sem próbálják elérni a kitűzött célt, s ráadásul ezt életük nagy sorscsapásaként prezentálják! Márpedig az életben nem az jelenti a tragédiát, ha nem érjük el céljainkat, hanem az, ha nincsenek céljainak...

A Mester célt mutat, nem is akármilyet. Szavai erőt adnak akkor is, ha már úgy érezzük, nincs semmi erőtartalékunk. Ilyenkor megpróbáljuk újra - életünk rutinjával, ahogyan Péterék is - elérni a kitűzött célt. Aztán egyszercsak jön az áldás, olykor felfoghatatlan sikerrel, máskor meg "csak" eredménnyel, mert Isten így vagy úgy, de megáldja kezünk munkáját. S aki ezek után sem dicsekszik - valóban sikeres (is) lesz. Aki eredményei után sem követeli a tiszteletet, hanem megelőlegezi, azt elfogadják még vezetőnek is. Aki a Mester közelében bölcsül, az úgy látja, hogy nem mással, hanem Isten segedelmével önmagával kell megküzdenie, és az ilyen embert végül senki nem győzi le, még a "gonosz világ" sem... Ez a kegyelem.

A 18-19. században - az óraművek tökéletesítése révén - egyre több templomtoronyra óra került. A gyakorlati hasznán túl - az okos szerkezet végre mutatta a pontos időt az adott közösségnek -, szimbólikus jelentéssel is bírt: az idő Istené. Ami akkor hasznosnak, s igen előnyösnek mutatkozott, mert segítette az idő jobb kihasználását, mára inkább átokká vált, mintsem áldássá! Modern társadalmunk alapja, lételeme az időhöz kötöttség. Különösen is tettenérhető ez a (nagy)városi életben, s most ne csak az üzletek nyitására vagy a tömegközlekedés többé-kevésbbé pontosan járó buszaira, villamosaira gondoljunk. A sokak számára áhított pezsgő/pörgő urbánus élet csak az elején tűnik vonzónak, később több benne az üröm, mint az öröm. Mivel a nap egységesen mindenkinek a számára (csak) 24 órából áll - s milyen jó, hogy az ÚRIsten ezt így teremtette meg! - ezért szép lassan, de feltartóztathatatlanul, szinte mindenkit elkezdenek nyomasztani azok az átkos határidők, s ugye nem kell külön ecsetelni - talán némi saját tapasztalásunk is van ebben -, mi történik akkor, ha valakinek elvész az előjegyzési naptára, esetleg nem találja az azt kiváltó okostelefonját... Bizony az ilyen helyzetek nemegyszer kisebbfajta pánikrohamot válthatnak ki.

Isten az időt áldásként adta, mégis átokká tettük. Ennek igen egyszerű oka van: istent csináltunk az időből! Elhittük, hogy az idő, nempedig az Isten határozza meg egész életünket. Úgy gondoltuk, ha urai leszünk az időnek, akkor urai leszünk az életünknek is. Bármennyire is szerettük volna - nem ez történt. Nem mi váltunk az idő birtokosaivá, nem nekünk van hatalmunk az idő felett, hanem mi lettünk az idő készséges (rab)szolgái!

Azt gondolnánk, az idő elsősorban azért gonosz, mert kevés van belőle, s az is oly gyorsan lepereg, minden egyes másodpercével közelebb hozva életünk végét. Márpedig az idő gonoszsága nem a rövidségében, s az elkerülhetetlen szomorú végességében rejlik, hanem abban, ha úgy múlik, hogy nem telik, azaz nem juttat el a teljességre! Mivel az időt mindenki másképpen éli meg, s mindenkinek a saját születésével kezdődik, s a saját halálával ér véget, ezért nincs rá generális megoldás, mindenkinek saját magában, saját magával, kell "lerendeznie" a kapott évek számából fakadó esetleges problémáit... Nos, ilyenkor "lép be" a folyamatba meglehetősen komoly (élet-halál-fontos!) tényezőnként a JóIsten, ilyenkor vesszük Őt igazán komolyan, s kezdjük lassan felfogni, miért is olyan fontos a hit teremtményi létünkben, az Istenbe vetett reménységünk, s miért kellene véges életünkben sok hiábavaóság helyett, inkább a szeretet útját választanunk...

Más dolog az igazság tanítványának lenni, s megint más dolog tanítani az igazságot. A zsidó írástudók ugyanis meg voltak győződve arról, hogy az igazságot a tanítják - a Tóra, azaz a törvény alapján. Éppen ezért a Jézussal folytatott dialógusuk az egymás mellett elbeszélés klasszikus esetét valósítja meg: Jézus az isteni szabadságról szól, a farizeusok pedig automatikusan a politikai szabadságra gondolnak. Mire másra gondolhatnának, hiszen folyton a függetlenségükért harcoltak? A zsidó indentitástudatból - mely a Tórára alapoz - fakad, hogy Isten és ember között nincs, nem lehet még egy másik ember, se király, se közvetítő pap, senkisem - ugyanis Isten az embert szabadnak teremtette. Ez valóban nemes gondolat, mely azonban minden istenteremtette emberre kell hogy vonatkozzék, nemcsak Ábrahám utódaira. Márpedig a zsidó vallási szélsőségesek (farizeusok, szadduceusok) úgy gondolták akkortájt, hogy ez a fajta szabadság csak a törvény népének "jár"...

Jézus világosan elmondja: aki a bűnt cselekszi, az a bűn szolgája. Bűn pedig az, ha valaki nem ismeri el az Isten igazságát. Pilátus cinikus kérdése: "Mi az igazság?" - csak a zárt politikai rendszerekben bír érvénnyel, Isten igazsága AZ igazság azonban egyetemes! A szeretet isteni igazsága az egyetlen igazságosság a Földön, az összes többi részrehajló, s magában hordozza egy újabb igazságtalanság csíráját.

Jézus szabadságot ígér azoknak, akik megtartják igéit, azaz tanítását betartják. Jézus tanítása pedig nem más, mint a szeretetben való szolgálat, a békesség követeiként. Ezt a méltóságot nem írja felül semmiféle nemzetségtáblázat, se emberi törvényeskedő magyarázat. Jézus tanítása éppen ezért a zsidó szélsőségesek számára elfogadhatatlan volt. Ezért el is határozták, hogy végeznek Vele - ahogyan az Írás mondja: "A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan ölhetnék meg őt." - Lk 22,2

Sok mítosz kering - különösen a fiatalok között - az alkohollal kapcsolatban... Reklámok hada igyekszik beléjük nevelni, hogy ne tartóztassák meg magukat az alkohol egyébként társadalmilag is elfogadott 'jótékony' hatásaitól. Ha az egyházak missziója csak fele ilyen hatékonysággal működne, már rég nem lenne kit misszionálni...

Tény, hogy már az ókori görögök is megtiltották a fiatal házasoknak a Dionüszosz-ünnepeken - ő a bor, a jókedv istene volt - való részvételt eladdig, amíg nem teljesítették "társadalmi kötelezettségeiket", azaz nem ajándékozták meg a közösséget, (az államot!) néhány egészséges gyermekkel. Tehát teljesen nyilvánvaló volt számukra, az alkohol kártékony hatása is. Fel lehet tenni akkor a kérdést: Vajon milyen politikai érdekek vezérelték az amerikai kormányt, amikor az 1960-as években megengedték, hogy a patikákban vény nélkül lehessen venni a világ legerősebb kábítószerét, az LSD-t? (Csak zárójelben, s csöndben jegyezzük azért meg, hogy a legutóbbi németországi tragikus "love-parade baleset" - 21 halott, mintegy félezer súlyos sebesült! - is jelzi, hova vezet, ha a bedrogozott/alkoholizált emberek száma egy adott rendezvényen átlépi a kritikus határt. Keresik a "felelősöket" - értsd: senki nem akarja vállalni - a híradások szerint évekig eltarthat ez a jogi huzavona... ) Nem provokálásképpen, csak a tényszerűség kedvéért: a csíksomlyói búcsún is résztvesz minden évben majd egymillió ember, mégsem tapossák egymást halálra... vajon miért?

Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek! Amióta a kereskedelmi konszernek vették át a hatalmat az államoktól - azóta beszélnek takarékos államról, ti. korábban állam-államközi ún. bilaterális szerződéseket kötöttek - ma konszern köt üzletet konszernnel -, s így az állam elveszítette a vámbevételeit(!), s kénytelen eszelősen mindenen "spórolni"..., nos ebben az "új, szabad világban" azóta különösen is nehéz megtalálnia a helyét az egyes embernek a társadalomban. A beilleszkedési zavarok, s egyéb pszichikai problémák már a fiatalok között is óriási mértékűek, nem csoda tehát, hogy ennyien nyúlnak legális vagy illegális drogok után!

Az idők gonoszak - , s ebben Pálnak igaza van. Nemcsak gyorsan telnek, de nem is lehet az elvesztegetett, füstbement éveket visszaszerezni. Aki meggondolatlan, annak bizony súlyos árat kell fizetnie: keserű 'kamatoskamat-jelennel' fizet a múltért! Nem véletlen, hogy ennyien menekülnek szektákba, s merülnek el kétes-értékű ideológiákban! Szabadulni akarnak ugyanis a múlt gyötrő emlékeitől, jóllehet itt a földi életünkben, amit mi magunk rajzol(gat)unk néhány évtizeden át, nincs radírozásra lehetőségünk. Erre egyedül Isten képes, s azt is csak odaát fogja megtenni...

Az embert Isten alkotásra/munkára teremtette. Ennek ellenére az emberek közel 80%-a(!) kényszernek éli meg, s szükséges rossznak tartja a munkát. Sajnos generációk nőttek fel úgy, hogy fogalmuk nincs az alkotó munka nagyszerűségéről! Márpedig léhaságra, "fogyasztói kultúrára" - értsd: Együnk, s igyunk! -, nem lehet egymást hordozó, stabil közösséget/társadalmat építeni. Istennek - Ő ezért is Isten - azonban mindig van megoldásos alternatívája, ezt kínálja fel most is Igéje által: Teljetek meg Lélekkel!

Fény nélkül nem lenne Földünkön olyan csodálatos az élet, amilyen... Központi fényforrásunk a Nap ezért is az élet, s ősidők óta az Isten szimbóluma. Nagyon is okos vallástörténészek még manapság is butítják (Uram bocsá' meddig még?) a vallásokban járatlanokat: a régiek a Napot imádták istenként. Egyre gyakrabban hallani manapság, hogy bizony elődeink - a technikai civilizáció alacsonyabb szintje ellenére - szellemileg semmivel sem voltak elmaradottabbak tőlünk, ők is ugyanolyan szimbólumokban gondolkodó, hús-vér, érző emberek voltak, mint mi. Nos, ők sem a Napot, hanem a benne rejlő Teremtő Erő birtokosát, a megfoghatatlan Istent imádták; s ahogyan nekünk is szükségünk van jelképekre a világ valóságának befogadására/megértésére, úgy nekik is szükségük volt jelekre, képekre, hasonlatokra.

Bármilyen egyszerűnek is tűnik, hogy Napunk hajnalonként felkél - s ilyenkor gyermeki örömmel gyönyörködünk sugaraiban, melyek szép lassan birtokba veszik a világ eladdig sötétségbe rejtett zugait és élvezzük egyre erősebb ölelő melegét, s meglett ragyogását -, a fény mégis az egyik legbonyolultabb jelenség az egész teremtettségben. (Fizikusan korrekt a megállapítás: fény az egész világ! A fény ugyanis számunkra látható "rádióhullám", sugárzás, azaz hullámenergia.) Fény nélkül nem láthatnánk a környező valóságot, ahogyan sok embertársunk sajnos nem is láthatja, csak kézzel tapogathatja ki, hangok alapján azonosíthatja be környezetét - ezért vigyázunk "szemünk világára".

Ablak a világra - emlegetjük korunk "Mädchen für alles"-ét, a televíziót. Sokmindent látunk rajta keresztül, olyan dolgokat is, amit nagyon ritkán vagy egyébként sosem láthatnánk meg... Hitünk is egyfajta ablak - rajta keresztül láthatjuk meg Isten dolgait. Van, akinek kicsi adatik, mégis sok-sok mindent lát meg, s van akinek nagy, panorámás kegyelmi ablak adatik, de belülről mégis elfüggönyözi mindenféle emberi elképzeléssel, okoskodással. Így aztán nem hogy nem látja a "Napot", de ablakában még hitének virága is elfonnyad...

Jézus önmagát a világ világosságaként nyilatkoztatja ki. Ezzel számunkra a legérthetőbb isteni önmgehatározást adja, hogy ti. Ő a szeretet. Aki a szeretetet követi, az az élet útján jár - minden értelemben. Az élet pedig - akár földi, akár mennyei - egyben az Istenben való létezést jelenti.

Nehéz nekünk elképzelni az örök életet, még nehezebb értékelni azt. Talán éppen a földi múlandóságunkba bezárva tanulhatjuk meg igazán, mit is jelent Teremtőnk ajándéka, hogy Vele, s általa létezhetünk. Olykor-olykor, kegyelemből, hitünk ablakán átkukucskálva az el nem múló világba, valami keveset megérthetünk Szeretetének titkából, melynek sugaraiból ha néhány nyalábot mi is tükrözni tudunk, akkor mi magunk is Fény-Titkának részeseivé válunk, betöltve Teremtőnk akaratát...

Beleszólni a másik életébe?... Régen a megmaradás biztosítéka volt a közösségekben az egymásra (oda)figyelés, manapság - úgy hiszik sokan - a(z agyon)hallgatás garantál(hat)ja a túlélést. Egy bizonyos: a modern ember elveszítette ebbéli őrállói bátorságát, mely nem más, mint emberbaráti felelőssége a jövőért, s emberségébe kódolt feladata a közösség erősítésére - a mában. Vannak persze kivételek, akik 'szembe úsznak az árral', felébred bennük a közösségi szellem, s oda-odaszólnak a buszon idétlenkedő-hangoskodó tinédzsereknek, ha a csoport létszáma és szubkultúrájuk erre lehetőséget ad...

Aztán vannak fizetett és önjelölt megmondóemberek is - pártok százlaja alatt és párton kívül egyaránt -, akik "megmondják a tutit", de általuk nem épül a közösség, hiszen őket nem a közösségi célok mozgatják, ők jó pénzért/hírnévért valamilyen egyéni érdek szolgálatában állnak/ill. fekszenek.

Igénk arról az őrállóról beszél, akit Isten helyezett az adott posztra, hogy figyelmeztesse a mindenkori közösséget az elhajlásokra. Aki ugyanis próféta, azaz látó - ahogyan régen a prófétákat hívták -, az Isten kegyelméből egy kicsit elő(bb)re látja a jövőt. A próféciák - hányszor megtapasztaltuk már(!) -, igazi értelemben véve nem is prófécia, az effajta jövőbelátás többnyire csak következmény-látás. Aki ugyanis reálisan látja a jelent, az reálisan látja, a közeljövőt is. Aki nem hajlandó tudomásul venni a jelen valóságát, annak jövőképe is homályos, irreális! Számos ilyen 'prófétát' látott már a világ, s akadnak ma is hozzájuk hasonlók, akik csak "papolnak" a szószéken vagy alaluljárókban - végképp belegabalyodva a maguk irreális világlátásába. Aki józanul tekint rájuk, hamar felismeri őket, hiszen ők nem Isten kegyelmi erejét közvetítik szavaikon keresztül, hanem azokkal lelkileg erőtlenné teszik az embereket.

Az igazi - bibliai értelemben véve(!) - őrálló nem véleményt, ideológiát, dogmatikát hirdet, hanem Isten akarata szerinti élhető életet! Az ilyen életforma kedves mindenki számára, hiszen nemcsak azt az építő életformát közvetíti, mely Istent nem zárja ki a hétköznapokból, s nem zárja be vasárnapi istentiszteletek templompados egyórácskájába sem, de szelíden figyelmeztet az emberlét törékenységére, s nemkülönben arra is, hogy a Szentlélek meghívó kegyelmére alapozott összefogás, kooperáció nélkül nincs távlata, növekedése az egyénnek sem.

Régi a kérdés: Úgy általában, miért nem tudnak az emberek szeretetben élni? Miért a sok-sok gonoszkodás, háborúk és az elképesztően sok pusztítás? Miért kíván nekem rosszat a másik, ha én neki csak jót kívánok? Megannyi kérdés, melyekre lehet ugyan jól hangzó válaszokat találni, de valójában egész életünkön át inkább csak próbáljuk megközelítően jól, korrekt módon, tisztességesen megfogalmazni a kérdésünket. Titok ugyanis, miért öl az ember, veszi el azt, ami a legdrágább ezen a világon: az életet. Azért mert haragszik? Mert irigykedik (Káin és Ábel)? Azért mert a másik valamit másképpen gondol? Vannak, akik úgy tartják: a Nagy Össze-visszadobáló/a Diabolosz, az oka mindennek. Mások meg azt gondolják, hogy az ember oktalanságából fakad a baj, mert odaállhatna Isten mindent (át)rendező szeretet-erőterébe, de mégsem teszi.

Mit is jelent szeretetben élni? Nagyon egyszerűen: szeretetből élni. Szer szavunk a törvény régi megfelelője, azaz: aki a 'szer', az Isten törvénye szerint él, annak az Isten rendje/törvénye/szere az eledele, az eteti őt nap mint nap - vagyis szeretetben, szeretetből él.

Fontos hangsúlyoznunk: nincs 'minősített' szeretet, csak szeretet van. Ha az részrehajló, ha az részleges, akkor már nem lehet szeretetről szó, hiszen az már nem a teljes szeretet, akkor az már legfeljebb csak 'kedvelés'.

A keresztény ember tudja, hogy az ő szeretete nem teljes, sőt az a kevéske is hamar megfogyatkozik. Ezért keresi naponta Teremtő URával lelke titokzatosságában a kapcsolatot, hogy az Ő kegyelméből feltöltődjék, s gyakorolhassa azt a szeretetet, amire teremtetetett.