Jóllehet óév-esti/délutáni istentiszteleteknek nincsen különösebb liturgiai üzenete - ellentétben a nagyünnepiekkel ill. a vasárnappal -, mégis sokan eljönnek ezekre az alkalmakra, hogy a múlt és jövő határán visszatekintsenek elmúlt egy évükre, s hálát adjanak a JóIstennek mindazért, amiben részesültek az elmúlt 365 napban... Jegyezzük azért meg, hogy azért ez is egy "eléggé keresztény" ünnep, mert - ha jól számoltak eleink -, akkor URunk 2011. esztendejébe léphetünk át, hiszen Jézus Krisztus születése óta számolják az idő múlását... A keresztény ember tehát számol, de nem számító. Ugyanakkor jól tudja, hogy különleges értéke van a kiszámíthatóságnak, hogy övéi, felebarátai számára ott van, segítőkészségével és szeretetével támogatja barátait, munkatársait és lendületet ad, amikor azok megfáradnak a hétköznapok sodrásában.

Sokan vannak, akik nagy fogadalmakkal készülnek, s próbálják holnaptól megvalósítani azt, amit eddig éveken át nem voltak képesek. Ez a mai nap, meg a rákövetkező néhány nap izgalommal-teli újdonságérzete: Lám-lám, meg tudom én ezt csinálni, ha akarom! - elhiteti, így lesz majd ez hosszútávon is, de amikor a feladatok mókuskerekében az élet - és/vagy önmagunk görcsösen megfelelni-akarása - megemeli a sebességet, akkor rövid időn belül újra elbukunk. Átélni a keserű valóságot, hogy a fogadalom, a jószándék kevés - meglehetősen lehangoló. A hívő ember azonban jól tudja: egyedül nem megy, ezért nem is a maga akaratára, hanem az Isten kegyelmére alapozza életét. Boldog megtapasztalása, hogy eddig is az Isten oldotta meg az igazán nagy problémáit, hogy eddig is az Isten segedelmével sikerült megfelelni a kihívásainak erőt kölcsönöz a nehezebb pillanatokban, percekben, életszakaszokban.

Az igeolvasó ember örömmel veszi a figyelmeztetést: Derekad legyen felövezve, azaz: Légy (útra) készen, ha menned kell, mert Istentől küldetésed van! Akinek a lámpása ég, vagyis élete útmutató fény mások számára, az különlegesen szép találkozásokat élhet át. Az élet ugyanis fény! Ha jól belegondolunk, akkor minden fényből van ebben a világban! Fény nélkül nem lenne élet a Földön... Aki azonban (még) a lélek sötétségben él, annak a világ hazug csillogása, az ígéretek hamis csillogása jelenti az "életet".

A rövidke ünnep tüzijátékos csillogása elmúlik, de ugyanígy elmúlik az életünk is. Sokan lesznek, akik már nem érik meg a következő szilvesztert, s sokan voltak, akik ennek a mostani évbúcsúztatónak sem lehettek részesei. Bizony behatárolt a létünk, s nagyon sokszor az emberi butaság okozza a korai véget. Sajnos most lesznek, akik alkoholosan/drogosan ülnek volán mögé, akik elveszítve józanságukat olyat tesznek, amit később nagyon bánni fognak... Adja Isten, hogy ne legyenek "bal-esetek" akkor sem, ha emberek elveszítik minimális önkontrolljukat! Ugyanakkor tudnia kellene mindenkinek, Isten nem fogja egy szilveszteri mulatság kedvéért megváltoztatni a fizika, a biokémia, a lélekvilág egyetemes törvényeit...

Szilveszter napja van, ilyenkor mindenki különlegesen (meg)érzi az idő múlását. Az idő azonban nem a miénk, az idő Istené! Tőle kaptuk -kölcsönbe(!), hogy azt jól felhasználva gyümölcsöt teremjen életünk. Erre segítsen mindannyiunkat a kegyelem Istene!

Jakab apostol józan tanácsaival, az élet normalitását segítő ajánlásaival valahogyan kívül marad a teológia általános érdeklődésén. Ebben a "szalmalevélben" - ahogyan Luther nevezte ezt az apostoli iratot - nincsenek 'vérmisztikás' megigazulástani tételek, s azok logikailag érthetetlen, csak a kiváltságosak (kiválasztottak?) számára "egyértelmű" magyarázatai. Aki kicsit is belegondolt az Ószövetség vérrel kapcsolatos teológiai megállapításaiba, az hamar rájön, hogy ott valami alapvető értelmezésbeli probléma van az EgyIstennel kapcsolatban... A pusztai népek korabeli 'véres' rítusai ugyanis egészen mást célt szolgáltak: démonűző szerepük volt. A vándorlás állandó bizonytalanságában biztos pontként szolgáltak ezek a visszatérő, véráldozattal egybekötött istentiszteletek...

De kicsoda az Isten? Minden ember életében legalább egyszer felvetődő egzisztenciális kérdés ez. Az Isten örök, változatlan, Mindenható EGY, Teremtője az egész látható és nemlátható világmindenségnek, Ő alkotta a világösszetartó erőket, melyekben benne foglaltatnak a kvantumfizikai törvények éppenúgy, mint az ÉLET mind a mai napig megmagyarázhatatlan csodái. Nos, ez a - emberi kategória szerinti - Legfelsőbb Intelligencia, a Mindenható Teremtő Isten - nem igényli a "véresáldozatokat"... nem kell "kibékíteni", s természetesen 'üzletelni' sem lehet Vele, hogy valamit készséggel megteszünk Neki, ha Ő is megtesz nekünk valamit... Amíg azonban az ember azt képzeli, (Ne csinálj magadnak faragott képet! - azaz ne próbáld meg elképzelni!) hogy Isten befolyásolható rítusokkal, liturgikus cselekményekkel, eladdig semmit nem értett meg az Isten ISTEN-ségéből. Isten ugyanis nem ember, ahogyan az ember sem Isten.

Kicsoda hát az Isten? Ő a Teremtő Erő, a Lélek, Aki miatt létezik minden, s Aki nélkül nem lenne semmi sem, amire azt mondjuk: van. Isten, Isten, Akit az ember nem tud kibékíteni, de nem is kell, mert a Szeretet Istene nem haragtartó, gyűlölködő, az Isten ugyanis maga a SZERETET... Miért kell ezt hangsúlyozni? Azért, mert ha ezt az igazságot nem zárjuk szelíden a szívünkbe, akkor lelkünk örökké nyugtalan marad. Márpedig mindenki, lelkének legmélyén a megelégítő békesség ugyán vágyakozik! (A gonosz ember sem önmagától gonosz, hanem azért mert kínozta és kínozza a szeretet hiánya!) A krisztuskövető ember életminősége éppen abból fakad, hogy tudja, napi hitharcain keresztül el kell vetnie magától minden tisztátalanságot és a gonoszság utolsó maradványát is - vagyis meg kell üresítenie szívét -, és szelíden be kell fogadnia az evangélium igéit, mely egyedül képes megtartani lelket, azaz képes el nem múló békességet adni, melyen keresztül földi létünkben beleszövődhetünk Isten álmaiba...

Isten az embert férfivá és nővé teremtette, s milyen érdekes, hogy magyar nyelvünkben az ember egyben a férfit is jelenti... a feleség ezért mondhatja: "emberem". De a férfi a nő nélkül csak fél-ember, ezért ha nincs fele-sége, akkor nem is tölti be teremtettségbéli hivatását. A Genezis üzenete azonban eléggé nyilvánvaló: Ádám és Éva együtt alkotják az embert. Azaz az "emberség" csak közössségben élhető meg. Elsősorban a párkapcsolatban, s a családban, majd a kisközösségekben ill. a társadalomban. Isten a férfit nem egymás ellenségeivé, hanem egymás segítőtársaivá rendelte, ahogyan a család sem az erőszak helye, hanem a szereteté és természetesen az egymást segítés isteni akarata érvényes a nagyobb közösségekre is, és az egész világra!

Sokszor és sokan felteszik a primitív kérdést: "Isten miért engedi meg azt sok-sok szenvedést a világban?" Ezzel az idióta kérdéssel erősítik saját vélt igazukat, s egyben kinyilvánítják azt is, hogy Istennek nem ez lenne a dolga a világban... Isten hallgasson és adjon meg minden földi jót az embernek - kérés nélkül is! Nos, ez azért maga a tragikomédia! A teremtményi ember akarja megmondani a Teremtőjének, hogy mit kell csinálnia? A véges eszű irányítaná a Végtelen Istent?... Mivel ez lehetetlen, ezért a bolond véges elfordul a Végtelentől, s megy a maga útján...

S mik jelzik ezt az utat? Végtelen sok szenvedés, könny és vér, értelmetlen halálok százmilliói! Elrettentő lenne a szám, ha valaki kiszámolná, hogy amióta ember az ember, hányan haltak meg erőszakos halállal! Úgy néz ki, hogy az emberi fajunk "fejlettsége" pusztításaink nagyságával egyenes arányban állnak. Szomorú tény, hogy amióta tudatosan igyekszünk megoldani a világméretű konfliktusainkat - vagyis, amióta létezik ENSZ -, azóta mintegy 20 millió(!) ember halt meg helyi háborúkban... Ez a második világháboró áldozatainak mintegy egyharmada! Nos, erre voltunk képesek, tkp. béke(!)időben...

Mi ennek az oka? Elsősorban az, hogy az ember az Istent embernek képzeli el. Azt hiszi az ember, hogy Isten is ember-szerűen gondolkodik. Ha tehát az egyik ember ki nem állhatja a másikat bőrszíne, származása, vallása miatt, akkor az Istennek is (kutya!)kötelessége utálni azt az embert! Ez az antropomorfizmus több mint elszomorító.... Sajnos ez világnézet nemhogy ma is jelen van a világban, de ez a fajta szélsőséges gondolkodás még erősödött is az utóbbi húsz esztendőben! Tessék megnézni az antiszemitizmust, az antimagyarizmust, az iszlámellenességet, de szűnni nem akaró gyilkosságsorozatok jelzik a síták és a szunniták kapcsolatát - pedig egy valláshoz tartoznak(!). S még mielőtt valaki felháborodna, jusson eszébe, hogy katolikusok hosszú évtizedeken keresztül háborúztak a protestánsokkal...

Micsoda esztelen népség vagyunk! Ma is öljük egymást, nemcsak háborúban, gazdasági versenynek nevezett modern formációban is, s mindeközben elpusztítjuk azt természetet, melyre vigyáznunk kellene... Pedig arra teremtett minket Isten, hogy egymás segítőtársai legyünk, s ehelyett egymás rabszolgáivá váltunk. Hiába, Isten nélkül, istentelenségében ide jut az ember: a férfi - megtagadva ember-ségét (rab)szolgaként kezeli a nőt, az egyik (gazdasági) érdekcsoport felemészti a másik életterét, s a nyersanyagért, a még nagyobb profitért képes egyik nemzet a másik ellen rontani...
Ha valaki erre azt mondja, hogy ez így normális, ez a világ rendje, akkor az nemcsak Istent nem látja, de semmit sem lát...

Az útkeresés nemcsak a fiatalok kiváltsága... Életünk végéig, azaz földi vándorlásunk éveiben számos alkalommal megtapasztaljuk: útkereszteződésbe érkezünk, s választanunk kell. A nehézséget az adja, hogy egy-egy kereszteződésben több út is összeszalad, így aztán komoly fejtörést okoz: melyiken induljunk tovább? Ma reggeli igénk Dávid király sóhajos mondata, aki szintén keresi a helyes utat. Vágyódása a helyes útra talán éppen azért ilyen nagy és őszinte, mert átélte, milyen nagy lelki nyomorúságot okoz az, ha valaki elveszíti az eszét, s nem az Isten akaratának, hanem a bűnös kívánságainak engedelmeskedve dönt...

Sokan azért nem tudnak jól dönteni életük válaszútjainál, mert nem tudják hová is igyekeznek. Aki azzal vigasztalja magát, hogy "mindenütt jó, de legjobb sehol", vagy azzal, a bizonyos esetekben érthető és elfogadható konfúciuszi bölcsességgel, hogy "a cél az úton levés maga" - az még nem fedezte fel magában az Istentől kapott, halhatatlan lélekrészt. Ez ugyanis egy életen át vonzódik az Istenhez - talán éppen azért, hogy figyelmeztessen minket -, hogy van tovább, a halállal még nincs vége a vándorlásunknak.

Olykor az is megtörténik, hogy végetér az út, amin jártunk, s magunknak kell eldönteni, melyik irányba induljunk tovább. A tengeren nincsenek utak, a hajók mégis eljutnak egyik kikötőből a másikba, de ehhez a kapitánynak tudnia kell, hogy melyik kikötőbe igyekszik! Ha nem tudod, melyik kikötőbe igyekezel, a szelek nem segyítenek Neked - mondja Seneca, de ez az igazság érvényes a szárazföldön is! Ha nem látjuk a célt magunk előtt, akkor csak jól elfáradunk - talán halálosan is -, de nem érkezünk meg oda, ahová igyekeztünk.

Te tudod-e hová igyekezel földi vándorlásodban? Tudod-e, hogy az út végén van az otthonod, hogy ott várnak Rád?... Kérdések ezek, melyekre meg kell kapni a választ, ellenkező esetben nem nyugszik meg a szív. Márpedig erőnket beosztani földi vándorlásunk során csak akkor tudjuk, ha szívünkben boldog bizonyosság lakozik: Isten ott vár az út végén...

Valláslélektani tudományos alapelv, hogy a mítoszok kialakulásához legalább három-négy generációs időintervallumra van szükség... Amit azonban az utókor mítosznak tart, arról - az újszövetségi iratok szerint - a szemtanúk rögtön a "Jézus-esemény" után néhány évvel(!) tudósítanak. A szemtanúk nem akadémikus magyarázatot, technológiai leírását adják vissza annak, hogyan támadt fel Jézus a halálból, hanem bizonyságot tesznek arról, amit saját szemükkel láttak, amit megtapintottak, amit (meg)tapasztaltak. Jóllehet az ember világmegismerő nagy kalandjában szeretne minden kérdésére kielégítő választ kapni, ez azonban nem lehetséges - már csak az időbeli korlát (70-80 év) miatt sem. Ha nekünk teremtményi embernek itt a Földön rettenetesen sok időnk lenne, akkor nem lenne szükségünk hitre, mert idővel úgyis megtapasztalnánk, mi az igazság az Istennel kapcsolatban! Ahogyan öregszünk, s jobb esetben bölcsülünk is, annál inkább megvilágosodunk, s belátjuk: rövidke életünkben a hit az isteni valóság megismerésének egyetlen lehetséges útja.

Ahány ember, annyiféle hit, s ha két embernek teljesen azonos a hite - akkor az hamar gyanússá válik! A hit ugyanis nem statikus, hanem folyamatosan változó: másképpen hiszünk gyermekkorunkban, egészen másképpen, amikor fiatalok vagyunk, s ha a lélekfejlődés útját becsülettel megfutottuk, akkor egészen másképpen vélekedünk a hitről életünk végén. Mi magunk változunk, s így a hitünk is, de Isten változatlan örök, tegnap, ma, s mindörökké ugyanaz. Ugyanakkor nemcsak hitünk változik, de szeretetünk is. Tapasztalásainkon keresztül egyre inkább kiteljesedik a hitünk - egyre mélyebb, egyre átfogóbb lesz -, s így egyre jobban tudunk szeretni is.

Amit a Mester tanított Mennyei Atyájáról, s gondviselő jóságáról, az nekünk embereknek az Élet értelmét jelenti: "Örülni az ÚRban". Azaz örülünk az életnek, az "itt és most" visszahozhatatlan szépségét beengedjük a szívünkbe, s megéljük, hogy tehetjük a jót naponta, hogy felelősen választhatunk, hogy találkozhatunk emberekkel és hogy találkozásainkban megsejtünk valamit abból, hogy a másik hús-vér ember is egy istenteremtette lélek - egyszóval megérint minket az Isten mindent átölelő szeretete. Aki ezt törekszik átélni, az hirdeti az "igét", mivel cselekszi az Isten szeretet-igazságát, ahogyan tették ezt a tanítványok, s az ősegyházi szentek is, építve ezzel az egyházat, a hívők közösségét, dicsőítve a Teremtés URát...

Mikorkozmosz vagy makrovilág - Isten mindenhol otthagyta az "ujjlenyomatát"... Az elmúlt évszázad technikai vívmányai - az utolsó ötven év találmányai (pl. computer) különösen is - kitágították számunkra a vizsgálható világok határait. Jóllehet egyre többet ismerünk meg a körülöttünk lévő univerzumból, s egyre jobban látjuk azt is, mi zajlik lelkünkben, a Nagy Titkot, az Életet még mindig nem sikerült megfejtenünk! Hol, hogyan, melyik pillanatban indul el az élet, s hol melyik pillanatban szűnik meg? Csak találgatásaink vannak... Szépívű elképzelések, melyeket újabb, s még érdekesebb "tudományos" elképzelések írnak majd felül. Valaki azt gondolhatná, ha úgysem kaphatjuk meg a végleges választ, akkor minek ez a nagy versenyfutás az idővel? Egységnyi idő alatt minél több információt bemelni, feldolgozni?

A középkori alkimisták keresték a "bölcsek kövét". Sokan közülük szentül hitték, hogy egyszer megtalálják az aranyacsinálás titkos módját, s csak kevesen látták be, nem a cél, hanem a célbajutás módja a fontos. Gyönyörű, képies nyelvünk egyik közmondása úgy tartja: "Ki korán kell, aranyat lel!" Nyilvánvalóan nem arra gondoltak a régiek, hogy aki meghosszabbítja nappalait, az egyszer majdcsak rátalál az áhított aranyra, sokkal inkább arra, hogy a szorgalmas munka meghozza eredményét. A munka - Istentől kapott lehetőségünk az alkotásra - tudatos létünk után a legnagyobb ajándéka az ÚRIstennek! Amikor valakire azt mondjuk "arany keze van" vagy ezt "minden arannyá változik a keze alatt", akkor tudjuk, hogy munkájával komoly értéket állít elő, mellyel másoknak örömet szerez...

Aki korán kell, azaz már élete elején tudatosan keresi-kutatja az Isten mindenben megnyilvánuló szeretetét, annak minden egyes napja bearanyozódik. Ő maga arannyá nem válik, hiszen a fényt, a tudást, az ismeretet onnan felülről, a világosság Atyjától kapja, de tudatosan megélve istenképűségét, az istenes szent Élet követeként jár-kel a világban, az nemcsak boldogul - azaz kiteljesedik -, de még Isten gyermekének is neveztetik - ez pedig többet ér minden aranynál...

Jézus tanítása a mammonról eléggé egyértelmű: Bolondnak tartja a gazdagot, aki még nagyobb csűrökről álmodozik - jóllehet még az éjjel elkérik lelkét; kiűzi a kufárokat a templomból -, mert emberek kirablásának barlangjává tették azt; s mai igénk szerint is kinyilvánítja - két úrnak senki sem szolgálhat. Aki lebecsüli a gazdagság, a 'mammon' erejét, az alapjaiban nincs tisztában a földi erőviszonyokkal! Bizony, még Jézus követésre hívó szava is kevés volt a gazdag ifjú számára, hogy kiszakítsa őt kényelmes, jóléti világából! Itt a Földön nagy úrnak képzeli magát az ember - döntési szabadsága okán -, sőt olykor még azt is elhiszi: szinte semmi akadálya sincs, hogy istenné váljon - lásd génmanipuláció!

Jézus világos útmutatása ellenére, Egyházának kétezeréves történelmében, legalább ezer esztendőn keresztül, a pénz, a hatalom, azaz a mammon játszotta a főszerepet! Kész csoda, hogy e meglehetősen terhelő tény ellenére még mindig van Egyház, s még mindig vannak, akik a krisztusi tanítás szerint akarnak élni. Mi ez, ha nem kegyelem?

Két úrnak tényleg nem lehet szolgálni, de megváltozott világunkban már nem is nagyon értjük az 'úr és szolga' viszonyrendszerét. Ha azonban valakiről az ismerőseink közül kiderül(ne), hogy évek óta szeretője van, bizony bármennyire is igyekezne elhitetni velünk, hogy ő márpedig mindkettőt - a hitvestársát és a szeretőjét is - egyformán szereti... Valljuk meg, elég nehezen hinnénk el neki. Mert amennyire szívünket nem tudjuk teljességgel ide is meg oda is ajándékozni - legfeljebb megosztani vagyunk képesek, erre mondjuk, hogy "félszívvel" tesszük - ugyanígy nem lehetséges a világ elvárásait, s az Isten elvárásait is betöltve kiteljesedésben élni.

De miért is fontos ez? Azért, mert életminőségünket mindig a viszonyunk határozza meg! Aki Istent teszi meg értékmutató valóságnak, annak a kevés is kiteljesítően boldogító lehet, aki pedig az "anyagiakra" szavaz, annak a sohasem elég a sok... Az pedig, hogy hová vezet az ember harácsoló kedve, a "mammon-imádata" - tapasztalható a nehézséges jelenünkben! A hívó ember azonban jól tudja, hogy a ma nap is, meg holnapi is URának kezében van, s ezért nem szűnik meg hálát adni, s igyekszik szolgálni Őt, amennyire csak erejéből telik...

Amióta kiűzettünk a Paradicsomból, azóta tudjuk mit jelent kint lenni vagy bent lenni... no meg azt is, hogy bizonyos ajtók világokat választanak el egymástól. Számos ajtón haladunk át naponta, s egyáltalán nem gondolkodunk el az ajtó szimbolikus értelmén, csak átmegyünk rajtuk... Megtorpanni is csak bizonyos ajtók előtt szoktunk, melyeken a legkülönfélébb táblácskák kérdéseket ébresztenek bennünk, s minél súlyosabbak ezek a kérdések, annál bizonytalanabbul nyomjuk le a kilincset...

Nos, mindannyiunk életében elkövetkezik egyszer egy pillanat, amikor odakerülünk egy ajtóhoz, ahol nincs semmilyen táblácska, sem nevek, sem titulusok, ráadásul még résnyire nyitva is van - mégis jól tudjuk/érezzük hol állunk. Különös kegyelem, ha innen még visszafordulhatunk, s rendezhetjük a dolgainakat: korrigálhatjuk, s megpróbálhatjuk jóvátenni - legálább részben - elkövetett hibáink, vétkeink, mulasztásaink következményeit. Akit megérintett ennek a fénynek az ereje, a tisztasága, a szeretet-melege, visszatérve ide, ebbe a nyüzsgő életbe, nem beszél az élményéről, hanem elkezd végre élni... Úgy, ahogyan azt a JóIsten megálmodta: boldogan, a Lélek vonzásában, napról napra kiteljesedve.

Noé bárkáján az ajtót Isten zárta be - s az az ajtó onnantól kezdve be volt zárva, halandó ember azt ki nem nyithatta. Ugyanígy azt az ajtót, amit Isten kinyit, az egyszer s mindenkorra ki van nyitva, s a véges teremtménynek nincs hatalma azt becsukni... S mit kell értenünk ezen az ajtón? Elsősorban életünk lehetőségeit, melyek abból fakadnak, hogy Isten kegyelméből élünk! Ő elénk adta azt a távlatot - amit mi a legmerészebb álmunkban sem képzelhetünk el - istenképűségünk megélésének lehetőségét. Végességünk ellenére - ha csak néhány pillanatra is -, de végtelenül szerethetünk, s az Isten végtelen szeretetében naponta megfürödhetünk. A hívő ember erre mondja, hogy megtalálta élete értelmét.

Jézus URunk azt mondja: "Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be az megtartatik, az bejár és kijár, és legelőt talál." Jn 10,9. Aki tehát átlép a Krisztuson - azaz átmegy a szeretet isteni világába -, az megtartatik. Mert mindenki elsorvad, aki tagadja Isten szeretetét -, akár szóval, akár cselekedettel teszi azt! Isten szeretetének ajtórésnyi világossága, legalább egyszer az életben, mindenkit megrettent, de aki félelmén felülkerekedik, s rábólint a felismert igazságra, hogy ti. jobb a világosságban élni, mint a vétkek homályában bujkálni, s a bűn sötétségben tapogatódzni, annak szívbéli döntését megáldja, ereje lesz harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros, mert Ő irgalmasan cselekszik ezerízig azokkal, akik szeretik Őt és megtartják parancsolatait...

Az ideológiák, s az izmusok (kapitalizmus, kommunizmus, fasizmus stb.) okozták az emberi faj legtöbb problémáját... Minden izmus ugyanis az egoizmusból táplálkozik, az ideológiák pedig többnyire azt hitetik el, hogy egyik ember - származása, társadalmi státusza, bőrszíne, vallása stb. miatt - különb a másiknál. S, aki elhiszi, hogy feljebbvaló embertársánál, az azt is elhiszi, hogy otthonától több ezer kilométerre, idegen földön háborúzva kell megvédenie hazáját...

Ami nem sikerült az ideológiáknak, a vallásiaknak sem(!) - vagyis egységre juttatni az embereket - azt úgy néz ki a technológia (autózás, computertechnika) igazságos használata még véghezviheti. A technológia ésszerű, humánus(?) használata ugyanis javítja az egyén és a közösség életminőségét is. Azért a technológia nélkül is el lehet jutni az egységre - s ezt nem modern korunk tudósai találták ki! Amit a technológia csak bonyolultan, s ráaadásul csak hosszútávon tud elérni, azt a szeretet egyszerűen és gyorsan képes megvalósítani. A szeretet megoldóképességének gyorsaságát bizony nem múlja felül egyetlen technikai vívmány sem... A szeretet "bevetésének" - ha maradunk a háborús terminológiánál - azonban van két komoly akadálya: az ÉN, s a MÁSIK...

A keresztény életvitel egyik alaptétele, hogy felebarátomat nemcsak eltűröm, elviselem, azaz passzívan állok őhozzá, de amennyire erőmből telik segítem is őt. Jószándékkal, felelősséggel megpróbálom a jó irányába terelgetni őt, de úgy, hogy ez ne sértse őt méltóságában, s ne sérüljön személyes döntési szabadsága sem. Sokszor megtörténik ugyanis, hogy erőszakosan akarja az egyik ember a számára jót ráidomítani a másikra, vélve azt, hogy az neki is ugyanolyan jó. Az emberi élet szépsége/nagysága, s annak méltósága mindig a személyes döntésből, s annak önkétességéből fakad. Ez érvényes minden egyes vallásra, világnézetre... Ha valaki ezt elfelejti, akkor hamar dogmatikussá, modern eretneküldözővé válhat!

A vallásos zseni, Saul-Pál két fotos rtényezőt hangsúlyoz. Az első: ha lehetséges. Vannak ugyanis olyan helyzetek, amikor nem lehetséges a béke. Ha valóban ok nélkül, erőszakkal támad a másik ember, akkor az önvédelmi reflexek irányítják döntéseinket vagy felvállaljuk a mártíromságot - mindkettő a személyes döntésünkön múlik! A krisztusi ember kerüli a konfliktust, s igyekszik munkálni a békességet, de ezt csak annyira tudja tenni, amennyire tőle telik. Ez a másik kulcsfogalom: amennyire "tőletek telik". A többes szám itt sokatmondó! Ugyanis az igazságtalanságot, a jogtalan hátrányt békességben csak együtt lehet elhordozni. Ki mennyi tálentumot kapott tehát ezen a területen, úgy igyekezzen gazdálkodni vele, mert egyszer MINDENről számot kell adnunk!

Amíg az állatoknál az erőszak (dominancia) mindent "megold" - az embernél az erőszak csak erőszakot szül, s tulajdonképpen nem megyünk vele semmire! (Mert azt nem tekinthetjük sikernek, hogy az erőszakkal ellenséget szereztünk magunknak.) Békességet teremteni emberek között tehát isteni feladat, s különös boldogsággal jár együtt (Lásd Boldogmondások!) A legnagyobb kihívás életünkben mégsem az, hogy másokkal, hanem hogy önmagunkkal legyünk békességben! Aki haragszik magára - s ezt teheti joggal, mert életét nem úgy vezette, ahogyan kellett volna -, azaz nem szereti önmagát, sőt talán még gyűlöli is, az hogyan tudná szeretni felebarátját? Isteni igazság ez is: sehogy... Ezért szeretni kell(ene) önmagunkat, testünket-lelkünket - nem imádni, mert az önimádat, az egoizmus! -, hiszen Isten hús-vér teremtményei vagyunk, s tetszésére, jók edvében teremtett meg minket olyanra, amilyenre, de el akar juttatni minket arra az állapotra is, amikor megcsillan életünkben istenképűségünk, mert már majdnem úgy tudtunk szeretni, ahogyan Ő szeret minket...

Egyes távolkeleti országokban a havonként legfeljebb 1-2 pihenőnap "jár"... Európai szemmel szörnyülködünk ezen, azt pedig meg-megmosolyogjuk, ha rohanó ázsiai turistákat látunk, akik talán azt sem tudják, hogy melyik európai országban vannak, s kamerájuk gombjára tapadva szaladnak idegenvezetőjük után, nehogy lemaradjanak valamiről... Szegények éves szabadsága - tisztességgel ledolgozott hosszú évek után is(!) - alig két hét... Tehát nem mohóságból, kényszerből igyekeznek egy nap alatt legalább két országot "megtekinteni".

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen Európa jóléti társadalmaiban már péntek délután elkezdődik a hétvége, s csak azok dolgoznak a munkaszüneti napokon, akik nélkül nem képzelhető el az élet rendes menete: orvosok, tűzoltók, rendőrök, tömegközlekedésben vagy éppen az erőművekben dolgozók. Amíg mi az 'igazak álmát alusszuk', addig bizony tízezrek szolgálnak - csak itt kicsiny hazánkban... Mindemellet nem szabad elfelejtenünk, hogy sokan vannak, akik nem jószántukból, hanem kényszerből dolgoznak - s sajnos még ilyen is van ebben a modern a világban(!) -, mert munkáltatóik erősen elvárják, hogy lojalitásból egy-két szabadszombatot felajánljanak cégüknek, ha azt akarják, hogy holnap ne váljanak munkanélkülivé. (Ezt nevezhetnénk az egykori kommunista szombat kapitalista verziójának!) Az igazán ravasz munkaadó pedig készséggel ad "ingyen"-computert, -telefont, -internetet; vigye csak haza a munkát a beosztott! Így mosódik észrevétlenül egybe a magánélet a munkahelyivel, sőt a legravaszabbak "csapatépítés" okán még a szerencsétlen munkavállaló szabadidejére is 'rátenyerelnek'... Van is ezekből konfliktus bőven!

Megvan ugyanis az ideje a munkának, s megvan az ideje a pihenésnek is. Aki mindig csak dolgozik, az nemcsak elfárad idő előtt, de ráadásul lemarad olyan dolgokról is, melyeket soha nem tud bepótolni. Ha párunkkal, gyermekeinkkel nem vagyunk együtt - csak élünk egymás mellett -, ha barátainkra, önmagunkra, lelkünk megújulására nem szánunk időt, akkor előre programozzuk kapcsolataink elsorvadását.

Mindezeken túl, ha nem éljük meg a munka és pihenés istenadta ritmusát, akkor életünk ama dinamikáját veszítjük el, ami ízt ad egész életünknek. Ha nem figyelünk az Isten jó törvényeire, melyek medret adnak életünk folyamának, akkor nemcsak szétfolyik életünk, de sosem fedezzük fel létünk kiteljesítő szakralitását...

Az akaraterő, a céltudatosság egyik jeles példája a sport... Ezért szeretjük nézni a sportközvetítéseket, ha az valóban a sportról, s nem pedig az ezt a területet is behálózó, s lassan teljesen uraló pénzről szól. Milyen érdekes! A legegyszerűbb, de egyben a legnagyobb kitartást is igénylő sport a futás! Ha a JóIsten kegyelméből nem kell valamilyen korlátozással együttélnünk, akkor futhatunk, amennyire csak "futja az erőnkből"... A táv megtételéhez elengedhetetlen a következetesség, azaz a szilárd jellem, hiszen ha nem edzzük testünket rendszeresen, akkor hiába a vágyakozás, hogy egyszer beérjünk a célba.

Ha valaki nem "sanyargatja meg testét" (vagyis egész életét), hogy azt "szolgálatra alkalmassá tegye" - ahogyan Pál írja -, akkor méltatlanná válik arra az elhívásra, amit kapott. Ha azonban valaki igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, akkor annak lelkébe békesség költözik. Tudja ugyanis, hogy "emberből van", s nem perlekedik Teremtőjével azért, mert véges képességekkel ruházta fel őt.

Sokan vannak, akik keresztény életükben a perfekcióra törekszenek, szinte kényszeresen igyekeznek megszabadulni mindentől, ami "világi", jóllehet ez a törekvés csak egy emberi - olykor talán méltányolható - akarás. A tökéletességet ugyanis csak az Isten adhatja. Amikor Jézus URunk ezt mondja: "Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" vagy amikor Pál apostol így fogalmaz: "A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek!" -, akkor jelesül kiviláglik mindkét mondatból, hogy a "tökéletesség" elérése csakis az Istennel együtt lehetséges.

Istennel együtt futni a(z élet)pályát csak hitben lehetséges, hiszen "hitben járunk, nem pedig látásban". Aki fut, az törvényszerűen el is fárad, ezért szüksége van pihenésre. A keresztény ember nem "Szupermen", hanem ember, aki elfárad, olykor még meg is fárad, sőt néha még el is esik. Tudja azonban azt, amit a világ nem ismer (el), hogy Istennel együtt lankadtságából megújulva nemcsak újra futhat, de még "szárnyra is kelhet, mint a sas..." Van-e ennél jobb hír, mely képes lenne megnyugtatni vibráló lelkünket?

Könnyen ítélkezünk, s olykor magunk is megtapasztaljuk, előítéletünk alaptalan volt. Mit tegyünk? Ilyen kultúrában nőttünk fel, erre neveltek minket, ilyen ez a mi "civilizált" világunk! Reflexből különbnek tartjuk magunkat a koszos ruhában kolduló hajléktalannál, s könnyen elhisszük a öltönyös "úri-emberek" szép ígéreteit: politikában, banki ügyleteknél, kereskedőknél... Jól tudjuk, hogy persze van megbízhatatlan politikus, zsebünket kifosztó, uzsorakamatos bankár és hazugságot reklámozó kereskedő, de úgy gondoljuk, azok a rettenetes dolgok csak másokkal történhetnek meg - velünk nem. Hogyan is lenne ez lehetséges, amikor olyan kedves, ápolt külsejű és segítőkész emberrel állunk szemben?

"Nem a ruha teszi az embert" - mégis a külső alapján ítélünk. Aztán egyszercsak keserűen megtapasztaljuk - mert egyszer minden kiderül, semmi nincs rejtve a Nap alatt -, hogy nem a társadalom perifériájára szorult foltos ruhában járó embertársunktól kell félnünk, hanem az öltönyben járó, lakkcipős gazemberektől! Nem azok jelentenek veszélyt a társadalomra, akik hátrányos helyzetűek, munkanélküliek, hanem azok, akik intézményesítették(!) a munkanélküliséget, pedig annyi a tennivaló a világban! Mennyi utat, járdát kellene még építeni, mennyi felújításra váró ház árválkodik szerte csak a mi kicsiny országunkban!!! Persze, ha olyan a "rendszer", hogy nem lehet munkához jutni, aki meg becsülettel dolgozik, az sem tud tisztességgel megélni belőle... akkor el kellene gondolkodni azon "Cui prodest?", "Kinek is áll ez az érdekében?" A közösségnek vagy az egyénnek?

Jézus nem a jólét, s nem a szerény élet ellen prédikált, hanem az igazságtalanság ellen! Nevén nevezte a bűnöket, s elmondta mi az igazság: "Az igazság az, hogy nem hisztek nekem!" - mondta. S tényleg, "Ki hitt az Ő szavának?" - Bizony csak kevesek... Kevesen ismerték fel, hogy nem a vagyon, a jólét tart meg, hanem az Isten kegyelme. Kevesen tanulták meg, hogy az élet értelme nem a birtoklásban, hanem a szeretetben van elrejtve! Kevesen értették meg, hogy a Teremtő ÚRIsten azért ajándékozta nekünk az életünket, azért adott nekünk önállóságot, a jó és a rossz megkülönböztetésének a lehetőségét, mert valamit mindenkire rábízott, azaz mindannyiunknak küldetésünk van itt a Földön, melynek hűséges betöltésén múlik minden: földi boldogságunk és mennyei jutalmunk is...

Életünk legszebb pillanatait azok a találkozások adják, amikor lélek a lélekkel találkozik. Mária és Erszébet találkozásában azonban még ennél is több történt, hiszen mindketten megteltek Szentlélekkel, s olyan himnikus mondatokat szóltak, melyeket az utókor csak magnificat néven emleget. Már önmagában az a tény, hogy két, életet a szíve alatt hordozó asszony találkozik - s állapotuk álldottságában messze fogékonyabbak a kimondhatatlan dolgokra -, különlegessé teszi együtt töltött idejüket.

Mária életének rendkívülisége abban van, hogy világra hozza azt az embert, aki nem férfitől, hanem a Lélektől született. A Biblia tanúsága szerint két ilyen ember volt az egész emberi létezés láncolatában: az első, akit a Lélek teremtett Ádám volt, a másik pedig Jézus, Mária gyermeke, akit Isten Fiának vallottak a szemtanúk. Jézus "extra naturam" bejövetelét - ezzel együtt maga Jézus létezését is nemegyszer tagadták -, pedig Jézus kortársai saját szemükkel látták a jeleket. (Amennyire misztikus az első ember megteremtése - az Istentől jövő élet felfoghatatlan csodája -, olyannyira misztikus Jézus istenember-volta is!) Mária boldog, határtalan az öröme. Felismeri ugyanis, hogy Isten tervének részesévé válhatott. Hogyan? Azt nem értette, de "szívébe zárta, s ott forgatta ezeket a dolgokat".

Hanyatló nyugati kereszténységünk legnagyobb baja/hibája, hogy meg akarja értetni az emberekkel, kicsoda az Isten valójában. Nos, az Isten Lélek, s az Isten az Egy. Hitvallásunkban is azt mondjuk, hiszek EGY Istenben - nem egy istenben a sok közül(!) -, hanem az Egy-Istenben, aki Atya, Fiú és Szentlélek. S mivel az emberi elme számára befoghatatlan az Atya és a Szentlélek, ezért a nyugati egyházban előszeretettel beszélnek a Fiú emberségéről, az ugyanis "érthető", befogható a modern nyugati ember számára... Ezzel ellentétben, a keleti, az orthodox - más néven pravoszláv - egyházban a szívbe zárják mindazon dolgokat, melyeket nem értenek (isteni titkok), s ott forgatják azokat.

Mi, mai evangélikusok sajnos elfelejtettük, amit Lutherünk így mondott: "Az Isten titka maradjon meg titoknak, nem kell/lehet minden titkot megmagyarázni." A boldogság ugyanis az elfogadásban van elrejtve. Isten elfogad engem, s én pedig Őt. Titokzatos út az, amíg eljutunk arra pillanatra, amikor lélekben találkozhatunk Istennel, de a titokzatosságán túl ráadásul még hosszú is - olykor egy egész életen készülünk rá. De hát erre kaptuk az életünket, hogy felismerjük és találkozzunk Teremtőnkkel...

Elszántan futunk-rohanunk az Élet nagy focipályáján... Kiválóan passzolják nekünk a labdát, s néha lelki szemeink előtt már a hálóban ficánkol a fekete-fehér-pöttyös bőr-gyönyörűség... de aztán mégse! ...Kapufa... vagy éppen mellé! Bizony, alig van lehangolóbb a megdolgozott eredménytelenségnél. Keservesen kiábrándító az egyénre, s a kisközösségre nézve egyaránt. Ilyenkor persze vigasztalni próbálnak barátaink: "Hát ilyen az élet! Ez van! Majd legközelebb!" Jól tudjuk, hogy ezeket a közhelyes mondatokat csupa jószándékkal mondják nekünk, de a "lehetett volna", s a "mégse" közötti feszültség elhomályosítja ilyenkor a gondolatainkat, s még az is megtörténhet, hogy bánatunkban se nem látunk, se nem hallunk...

Miért van az, hogy Isten szépnek és jónak teremtett világával elégedetlenek vagyunk, s helyette inkább várjuk az új eget, s az új földet? Talán azért, mert íz ígéretes eljövendő nagyobb izgalmat kelt bennünk, mint a jelen valóságos -, ami persze már rég nem az, amit Isten ránk bízott. A paradicsomi állapot - mert így kaptuk meg a Földet a JóIstentől - lassan a múlté. Földünknek csak egy-két szeglete maradt érintetlen, ahová még nem tört be a civilizáció a maga mohóságával, s az emberi bírhatnámság nem rabolta, ki, nem tette tönkre a környezetet. Magyarul: jól elrontottuk azt, amire vigyáznunk kellett volna...

Vannak, akik az új eget és új földet itt ezen a Föld nevű bolygón képzelik el, megint mások egy új dimenzióban egy új világot remélnek - az emberi elképzeléseknek se szeri se száma! Az apostol mindenesetre azt mondja, ha várjátok mindezt, akkor igyekezzetek is, hogy Isten ne találjon bennetek kivetnivalót, s feddhetetlenek legyetek! Nos, ezt az állapotot nem érjük el soha, mert akkor ez azt jelentené, hogy tökéletesek lettünk - Isten nélkül is. Emberi egzisztenciák lényege pedig éppen abban áll, hogy felismerjük: Istenre utaltak vagyunk és Őérte, s Őáltala vagyunk, akik vagyunk. Felismerni, hogy az élet nagy futballpályáján nem az a cél, hogy hány gólt lövünk, hanem hogy sportszerűen végigjátszzuk a meccset - kevesek kiváltsága. Akik azonban eljutnak idáig, azok jól tudják: veszíteni is lehet emelt fővel, sőt olykor vesztésre állt helyzetből is - az utolsó pillanatban is, míg meg nem szólal a 'játszma' végét jelző síp - nyerni lehet...

Amikor az emberfia fiatal, s az egzisztenciaépítését még el sem kezdte, gondtalanságában szívesen álmodozik a gazdagságról... Aki pedig megette mér kenyere javát, s szociális köreinek nagy részét már eredményesen megfutotta/teljesítette - házépítés, gyereknevelés, beleértve kitaníttatásukat is -, szívesen álmodozik saját ifjúságáról, sőt, ha tehetné egzisztenciájának komoly részét feláldozná csak azért, hogy újra fiatal lehessen. Ha pedig valakinek fiatalon ölébe hull a gazdagság - többnyire hiábavaló életet él. Aki nem veszi tudomásul, hogy minden, ami itt ezen a Földön megkapható, megszerezhető és élvezhető, az csak bizony ideiglenesen birtokolható - alaposan becsapja önmagát.

Érdekes megfigyelni, hogy a tényleg szegénységben élőknél - ahol a nincstelenség lustasággal, nemtörődömséggel párosul - igen gyakori a hiábavaló beszéd. De azt is meg lehet figyelni, hogy azok a gazdagok, akik nem eszükkel és szorgalmukkal, hanem hitványságukat kamatoztatva szerezték gazdagságukat, szintén meghatározó a hiábavaló és hazug beszéd. Mivel ez emberi természetünkből, bűnre való hajlamunkból fakad, ezért találkozhatunk az ókori bölcsességirodalom eme gyöngyszem-igazságával: "Óvj meg URam a hiábavaló beszédtől, s a nagy szegénységtől, s a nagy gazdagságtól!" Aki azonban az építő beszédre - mely az egyént erősíti, s a közösséget gyarapítja -, mint Isten ajándékára tekint, annak viszonya a tárgyakhoz, a múlandóhoz is egészen más: az a kevésen és a sokon is hűséges tud maradni.

A gazdag emberek jelentős része nem tud mit kezdeni a gazdagságával, s elherdálja vagyonát. Kevesek kiváltsága az, hogy felismerjék: a gazdagság, a jólét kötelez. Széchényi írja: ""Egy kis pénz, s jószándék csuda nagy dolgokat vihet végbe!" Ugyanígy a nagy pénzek és gonosz akarat nagy katasztrófákhoz vezet... lásd jelen válságunkat, vagy az értelmetlen pusztító háborúkat, melyek emésztik a pénzt, a vagyont.

Mindent, amit kaptunk a JóIstentől, azaz a talentumaink - akár anyagiak, akár szellemiek - arra valók, hogy forgassuk azokat, haszna legyen belőle mindenkinek. (Érdemes megjegyezni a talentum eredetét! A sumér-babiloni eredetű tálentumot Kr. e. 3000 körül kezdték el használni, eredetileg egy köbláb víznek a tömegét jelentette. A babiloni talentum 43,65 kg volt. Ezzel megegyezett a tűroszi, a szíriai és a zsidó tálentum értéke. Egy tálentum pénzben kifejezve 6000 zsoldoskatona egynapi bérével volt egyenértékű... tehát komoly értéket képviselt.) Az anyagi és szellemi gazdagság tehát lehetőséget jelent, hogy segítségükkel az egységet munkáljuk. Ha mégsem azok szolgálatában állnak, akkor hiábavalóak, mert Isten semmit nem önmagáért adott, minden adományába belekódolta az azokon túlmutató jelét, hogy Ő mindannyiunkat szeret...

Ő ott fent, mi meg lent... az élet hétköznapi megtapasztalása. Saul-Pál, aki igencsak érti a szó alakításának mesterségét - az Újszövetség 27 könyvéből 13-at ő írt, s olykor igencsak nagyívű mondatok szaladnak ki tollából -, a lélek nehezen érthető világától távol, a hús-vér valóságban jelenti ki a mindenki számára érthető igazságot: testben vagyunk, s távol lakunk az ÚRtól. Vannak vallásos emberek, akik tényleg "nem ebben a világban élnek", jóllehet Jézus URunk azért imádkozott, hogy a gonosztól mentesen, de maradjunk meg ebben a világban. (Ha ugyanis nem vagyunk itt, akkor hogyan lehetnénk só és világosság?)

Távol lakunk az ÚRtól, s ennek minden 'hátrányát' megtapasztaljuk. Ha nincs csönd körülöttünk/bennünk, akkor nem halljuk meg az Ő hangját; Isten ugyan mindenható, de mi megfáradva vétkeinktől nem nagyon hisszük, hogy kiáltásunk eljutna Hozzá; s mivel Őt messze hisszük magunktól, ezért szeretet-melegét se érezzük. Isten azonban nem térben és időben van, mint mi... Mi gyaníthatóan azért kaptuk meg ezeket a lét-korlátokat, hogy a végességünkben megtapasztalhassuk az Isten végtelenségét. Isten nemcsak mindenütt, de elsősorban bennünk és közöttünk van. Ahogyan az Ő országa is titokzatosan itt rezgi harmóniáját bennünk, közöttünk, általunk.

Látási képességünk csodálatos adománya a JóIstennek - nem véletlenül mondjuk olykor a szólást: "Vigyázz rá, mint a szemed világára!" A látható világ azonban nem minden, az nem a világ, vannak más világok, más valóságok is. Ezek meglátásához kell a szív, a lélek bizonyossága, melyet hitnek nevezünk. Míg a szemünkkel csak a horizontig, hitünkkel azon túlra is "látunk"! Ez az Istenben való hit lényege... Őt magát ugyan nem látjuk, de hisszük jelenvalóságát, mert teremtő erejének csodáit felismerjük a világban, s gondviselő szeretetét naponta érezzük.

Amíg itt járunk a földön, addig szükségünk van a hitre. Jézus Urunk gyakran megfeddte övéit hitük kicsinysége miatt, de nem arra buzdította tanítványait, hogy "tökéletesítsék" hitüket, hanem hogy növekedjenek abban, az egységben és a szeretetben viszont törekedjenek a tökéletességre. Tökéletesen, azaz teljesen az szeret(het), aki képes áldozatot hozni, lemondani önmagáról. Keresztény tudásunk lényege, hogy ez bizony egyedül nem megy, szükségünk van - ebben is - az Isten kegyelmére. Aki azonban kéri, az onnan fölülről meg is kapja, s egészen más lesz az élete idelenn...

Az egyik német szólás így mondja: "Az első szerelem fényeskedik a leginkább". Tény, hogy legszebb szerelem a felfedezés izgalmával átszőtt vonzódás. A Szentírásban gyakran találhatunk metaforát, példázatot vagy hasonlatot Isten és az ember misztikus kapcsolatára. Kifürkészhetetlen a szerelem, s méginkább titokzatos az Isten maga, de mindkettő megtapasztalható a szeretetben!

Számonkérni évtizedek után a hűséges társunktól: "De nincs meg benned az első szeretet!" - kissé ellentmondásos lenne... Azért, mert nem röpködnek pillangók a lelkemben, elsősorban nem a társam a hibás, hanem én magam. Így aztán nehezen érthető, mi is akar lenni ez a jelenések-könyvbéli panaszos számonkérés? (Persze van sok más mélységesen emberi elképzelés a Jelenések Könyvében, ill. nemcsak ott, de ez az a bizonyos csipkés pólya - a Biblia emberi része, ahogyan Luther mondja -, ami az isteni üzenetet »Krisztust«, mint gyermeket hordozza.)

Az első szeretet tulajdonképpen egy metafizikai találkozás. Az emberi létezés rendjében ez a pillanatos kontaktus alapvető jelentőségű, az isteni valóság "tanulmányozását" enélkül nem lehet elképzelni. Ez az első találkozás ugyanis meghaladja eladdigi tapasztalatainkat, s felvillantja azokat a dolgokat, melyek az emberi értelmünk külső határain túl vannak. Ha ez nincs meg - nevezhetjük ezt megtérésnek, azaz Isten és ember egymásra-találásának -, akkor Isten megmarad emberi korlátok közé szorított gyatra elképzelésnek... Ennek egyik jeles példája, amikor a Krisztus-tan/krisztológia primitív, jobb esetben csak ultranaív jézuskázásba sorvad.

Van-e "joga" Istennek számonkérni ezt az élményt? Ami ember számára lehetetlen, az Istennek lehetséges, ami számunkra érthetetlen, az Isten számára "logikus". Isten nyilvánvalóan azért kéri számon ezt az élményt, mert ebben Ő maga - titokzatosan, de nyilvánvalóan - cselekedett. Elflejteni, hogy az Isten munkálkodott az életünkben, azt jelenti: elhajoltunk Attól, Aki alapja, garanciája annak, amik vagyunk, s amivé válhatunk...

Ahogyan társunknak évtizedek múltán is szinte naponta fülébe suttogjuk: "Szeretlek!" - ugyanúgy Istennek is illik megvallanunk: "Istenem, nem felejtettem el kegyelmedet!" Aki gyakorolja hitét, az tudja mit is jelent ez valójában és nemcsak tudja, de érzi is, s ez nem mindennapi, megújító erő birtokosává teszi...

"Saját utamon akarok járni!" - ismerős kijelentés ez, talán mi magunk is kimondtuk ezt az ígéretesen szép mondatot, s fordultunk szembe, s távolodtunk el a helyes iránytól... A világ izgalmakat kínáló felfedezése márcsak ilyen, könnyen megszédülünk tőle, főleg ha fiatalok vagyunk. Tapasztalatokat gyűjtve aztán később rádöbbenünk: "Lám-lám, apámnak, a tanáromnak, a papomnak mégiscsak igaza volt! Nem így kellett volna..." Vannak azonban olyan hibák, vétkek, mulasztásos bűnök, melyeket minden generációnak el kell követnie -, talán azért, hogy félreérthetetlenül kivilágoljék a saját életünkben is az Isten kegyelme.

Az úton levés mindig fárasztó - ki ne tapasztalta volna már ennek gyötrelmét? Autóban ülve elgémberedett lábakkal vagy vonatablakból kifelé bámészkodva, a monoton zötykölődésben elhordozni az idő alig-múlni-akarását. Aztán egyszercsak felsejlenek a horizonton az ismerős fák, az épületek, talán még a templomtorony is... a megérkezés öröme ilyenkor bizsergetően határtalan. Jó célba jutni, jó megpihenni, jó, ha várnak az emberre...

Eladdig, még nem látja valaki, hogy hová vezet az út, amin éppen jár, meggyőződéssel mondogatja másoknak és magának is: "Ez nekem jó, s jól teszem, hogy ezt teszem!" Mivel a keresztény ember is ember, néha letér arról az útról, amire ráállította Teremtője. Az élet virágos mezéjének illata ugyanis könnyen elbódítja az embert, főleg azokat, akik alábecsülik a kísértés erejét, s felbecsülik saját erejüket. Azt, hogy visszatalál a hívő ember a saját útjára, köszönheti először is Isten kegyelmének, s annak a józanságának, amit igyekszik megőrizni. Tudja ugyanis, hogy minden út egyszer véget ér, s ha nem számolunk azzal, hogy egyszer "nincs tovább" -, akkor igen keserű meglepetések érhetik az embert!

A Krisztust követő korai keresztények magukat "communio viatorum"-nak, azaz útonlevők közösségének nevezték. Valóban nagy kiváltság, ha közösségben tehetjük meg ezt az utat, amit nekünk rendelt a JóIsten. Hordozó közösség nélkül ugyanis nemcsak fárasztó, de örömtelen is a vándorlás. Együtt azonban minden könnyebb... S ha vándorlásunkban azt is felismerjük, hogy velünk az Isten, akkor különösen is hálásak tudunk lenni az életünkért...

Életünk alapvető mozgatórugója a boldogság utáni vágyunk... Minden korban van valami, ami megörvendezteti a lelkünket, s ha nincs az, amit a Jó Isten bölcsen odarendelt, akkor van helyette valami más, valamilyen "pótlék". Baba-korban örömöt ad, ha a csöppség megpihenhet édesanyja ölében, később a játék világfedezős izgalma boldogít, az ifjú öröme pedig fiatalságának lendületében érhető tetten. Később mindennapi örömöt ad, ha szerethetünk és szeretnek minket, s ebbéli kiegyensúlyozottságunkban terheket hordozhatunk másokért, elsősorban a mieinkért. Boldogságot ad az alkotó munka, s boldogságot ad az is, ha megtapasztalhatjuk, hogy becsülettel kiálltuk a próbát, s az ÚRIsten kegyelméből felnevelhetttük, s elindíthattuk gyermekeinket az életbe.

Ahhoz, hogy betöltsük az elvárásokat - s a saját magunk elvárásai többnyire igen magasak - kitartásra, következetességre és céltudatosságra van szükségünk. Mondhatnók azt is: rendre van szükségünk! Nem időnkénti rendcsinálásra, nagytakarításra - néha persze arra is - saját életünk dolgaiban, hanem rend-tartás-ra. Átélve azt, hogy rendet tenni mindig könnyebb, mint tartani, hamar beláthatjuk: egyedül betartani az élet rend-szabályait igen nehez, sőt bizonyos élethelyzetekben szinte emberfeletti erőt igénylő feladat... A hívő ember ezért hagyatkozik Teremtőjére, ezért fohászkodik Hozzá, ezért keres oltalmat Mennyei Atyja kebelén, mint az elfáradt gyermek szülei közelében, amikor keresi a megújító biztonságot.

Isten "rendelkezéseket" adott, amit isteni törvénynek nevezünk. Sokan nem merik felvállalni a jó és rossz különbségtételének mindennapos kockázatát, ezért szigorúan igyekeznek betűszerint betartani a törvényt - jóllehet a törvény elsősorban arra való, hogy irányt mutasson, útbaigazítson, ha eltévednénk emberi kapcsolataink, s az élet útvesztőiben. Aki a "törvény" szerint vezeti az életét, az nem képes igazán szeretni, mert a törvényre figyelő ész az általában utólag okos, ha pedig előre tekint, akkor meg a kiskapukat keresi - ebből fakadnak a törvényeskedések. Az ilyen törvényeskedők aztán igen jól tudják, hogy akkor és ott, mit kellet volna tenni, s ők mit tennének, ha... - de ha ők lettek volna ugyanabban a helyzetben, akkor ők is ugyanezt tették volna... ezért törvényeskedésükkel önmaguk bírái. "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Akinek szíve tiszta - mert megfürdött az Isten szeretetében -, az szívének szeretetével messze előbbre lát, mint a törvényen tájékozódó ész, s úgy dönt az adott helyzetben, hogy az hosszútávon mindig gyümölcsöt hoz... Lemond, áldozatot hoz, látszólag igazságtalanul terhet vállal fel, de szívének döntése nyugalmat, s békét teremt lelkében. Isten rendelkezései pedig azért helyesek, mert nemcsak a lélek megbékélését munkálják, de terelgetnek a vágyott boldogság felé, hogy élni jó...

Nincs nehezebb, de szebb feladat sem életünkben, mint a gyermeknevelés. A testi szükségleteikről való gondoskodáson túl egész emberségünket igénybevevő kihívás az, hogy megtanítsuk őket a helyes emberszeretetre, s legalább 20-25 éven át eléjük éljük az élet szeretetébe szőtt tudásunkat, az "okos istentiszteletet". Mert túl azon, hogy szeretjük őket, s viszontszeretnek ők is, különlegesen szép, életünk kiteljesedését munkáló hivatás, valakit az Isten országa felé terelgetni. Aki csak hallomásból, közhelyes kijelentésekből szedegeti össze egyház-, s Isten-képének mozaikdarabjait, az úgy véli, az Isten-felé terelgetés elsődleges feladata a papé, a lelkészé, a prédikátoré. Valóban fontos, hogy a plébános vagy a lelkész lelki-pásztora is legyen övéinek, de a felelősség - s ez furcsán hangzik -, de elsősorban nem az ő vállukon nyugszik! Felelőssége az egyházi embernek "csak" abban van - s ez egyáltalán nem kevés, kínlódnak is eleget a vélt és valós elvárások miatt -, hogy legjobb tudása és meggyőződése szerint segítse az Isten országát keresőket. Az istenes dolgokat illetően azonban a gyermekek számára a leghitelesebb emberek nem a papok és a hittantanárok, hanem a szülők. Ezért van az, hogy a szülői feladatát hanyagul ellátók egy életre megkeseríthetik az utódok életét... A szülői magatartás ugyanis alapvetően befolyásolja a gyermekek Isten-felfogásának alakulását, fejlődését.

Kezdő szülőként talán még nem is tudatosul bennünk, hogy mennyi mindent adhatunk, s mi mindent vehetünk el gyermekeinktől. A szülői hivatását felelősséggel megélő édesapa és édesanya olyan lelki fegyverzetet adhat gyermekük kezébe, mely egy életen át biztonságot teremt számukra. Az elhívatott szülő pajzs a kisgyermek számára, s egyben példa is, hogy ha majd felnőtté válik, akkor ő is pajzsként állhasson meg övéi számára. Mert minden generációnak meg kell vívni az élet-csatákat, egzisztenciális küzdelem nélkül nincs Isten-ismeret, s önmagunkkal való harc nélkül nincs bölcsülés se! S ha nem jutunk el az isteni kegyelem felismerésére... az súlyos következményekkel jár!

A Mester szavai nem elítélőek, de komoly elgondolkodásra inspirálóak. MIről is van szó? Arról, hogy nem a beszédben jeleskedők, az elméleteket gyártók, az aktuálisan favorizált megmondóemberek mennek be a mennyek országába, hanem csak azok, akik cselekszik a mennyei Atya akaratát! Ez pedig elég nyilvánvaló, hogy mit jelent: az Élet szolgálatát, az Isten partnereként. Ebben rejlik az emberlétünk méltósága, ebben fogható meg néhányévtizedes ittlétünk tartalma, ez ad örömöt és teremt békét nyugtalankodó, folyamatosan biztonságot kereső lelkünkben...

Az ember az utolsó pillanatig - amíg egy kis reménysugarat lát -, küzd az igazáért, mert lelkünk legelrejtettebb szegletébe is belekódolta a JóIsten, hogy ne tűrjük az igazságtalanságot. Sajnos megszámlálhatatlanul sok igazságtalanság történik naponta a világban, de valljuk meg, igazán akkor fájnak ezek, ha velünk történnek meg. Vannak olyanok, amik igen bosszantóak, de nem tudunk változtatni. Ilyen pl. a hivatal "packázása" az ügyféllel... az értelmetlen várakozások, s az ésszerűtlen intézkedések tömege. Sajnos ez a világ nem a bizalomra, hanem a bizalmatlanságra épül! "Hiába fizeted meg tisztességgel az adódat, csavargó szennyalakként kezel téged az APEH - panaszkodik beszélgetőtársam -, s csak bólogatni tudok, hiszen az. ún rendszerváltásunk óta eltelt húsz évünk jelesül mutatta a régi igazságot, amit -Lutherünk így fogalmazta meg mintegy 450 évvel ezelőtt: "Míg a kis tolvajt példásan megbüntetik, a nagy rablók nyugodtan ülnek hercegi bársony-trónjukon." Talán éppen ezért fordul Luther a felsőbbséghez, s kéri őket, hogy "legyenek alattvalóikhoz olyanok, mint a jó családapák".

Aztán vannak kisebb igazságtalanságok, melyeken könnyen változtatni tudnánk, de mégsem tesszük, mert valamilyen érdekünk fűződik hozzá. S az ember bizony hamar megszokja a jót, s nehezen mond le a jogtalanul megszerzett/megkapott előnyéről... Egyszer azonban minden véget ér... Az egykori hatalmasok, akiktől emberek százezrei, milliói rettegtek, erőtelenekké válnak, nehezen veszik még a levegőt is, s jobb esetben lelkiismeretlen, s istentelen életükre feloldozást keresnek, de a tapasztalat azt mutatja, hogy többnyire önáltatásukba szédülten - milyen jó emberek is voltak(!) valójában - lépnek ki ebből a világból... Nem midenkinek adatik meg, hogy szembenézzen önmagával. Ez ugyanis kegyelem... Lehet, hogy megadatik, lehet, hogy nem! - ettől kegyelem a kegyelem. Vannak életek, melyek tragikus hirtelenséggel érnek véget. Hosszútávú tervekkel, megvalósításra váró álmok sokaságával kezdődik el számukra a nap, de nekik már sosem jön el a nap vége, mert egy váratlan pillanatban elszólítja őket az Élet és a Halál URa.

Tulajdonképpen mindegy, hogy ténylegesen a világvége jön el vagy csak az én utolsó napom, az utolsó óráim, perceim kínlódása vagy nyugalma köszönt rám... Számomra véget ért a földi lét! S mivel nem tudjuk, mikor jön el ez a pillanat, ezért tudnunk kell, hogy milyen reménység lakozik szívünkben, s tudatosítanunk kell azt is, hogy a végső számadás alól nincs kibújás. Ez önfegyelemre, önvizsgálatra kell hogy indítson minket, hogy a mai napunkat is Isten szeretetének különleges, megismételhetetlen csodájaként, ajándékként élhessük meg...

December van... és ádvent... Már hetek óta csokoládémikulások büszke serege figyelmeztet minket a polcokról: Vigyázz, jön a karácsony is! Akarjuk vagy sem, megkezdődött a szervezett, össznépi decemberi élmény-vadászat ideje... A megfelelő, huncut eladói dramaturgiával hegyekbe-rakott áruk pszichológiai hatását kikerülni csak keveseknek sikerül. Akik magasabb tudatossággal élik életüket, még azok is többnyire csak akkor veszik észre, hogy "behúzták őket a csőbe", amikor a vásárlói hatásmechanizmus már az ő lelkükben is sikerrel munkálkodott, s valami különös erő sorba állította őket, hogy aztán vásárlóerejükkel némán áldozzanak a bevásárlócentrumok kasszaoltárainál.

Tetszik vagy sem, nemcsak élmény-társadalomban élünk, de a gazdaságunk is élmény-gazdaság. Ugyanis nem kifogástalanul működő technológiát - keserű tapasztalat, hogy a modern 'dizájnos' kevesebb ideig bírja mint a régi funkció-orientált -, hanem az áruhoz hozzárendelt érzéseket adják el nekünk, mi pedig készséggel vevők vagyunk rá! Jóllehet néhány hónapja még azt sem tudtuk az adott dologról, hogy létezik-e egyáltalán, s idővel "azon kapjuk magunkat", hogy a reklámok-szította lelkesedésünkkel mi is izgatottan keressük-kutatjuk a birtokolni kívánt árucikket... Nos, a 'történet' régi, csak a díszletek változtak...

Az ember ősi vágya a szerzésre minden "fejlett" kultúrában megtalálható, így már Ézsaiás próféta is pellengérre állítja azokat, akik "házat házhoz ragasztanak, és mezőt mező mellé szereznek". De minek is? Minek is halmoz az egyik, míg a másiknak hely sem marad? Úgy néz ki, hogy a "Leben und leben lassen" életfilozófiája valójában sohasem "működött" rendesen, a véges földi kincsek igazságos elosztása mindig mítosz volt csupán.

Birtokolni valamit jó érzés, de aki csak a szerzésben leli örömét, azaz mindig csak kapni akar, az semmit nem fogott fel az élet értelméből. Az élet ugyanis adás és kapás, áldozathozatal és elfogadás. Az élet Isten által rendelt ko-operáció, azaz együttmunkálkodás, nemcsak emberekkel, a természettel (amit jelen pillanatban is esztelenül kizsákmányolunk!) de magával Istennel is... Mert Ő egységet - nem vásárlói lázban égők táborát -, hanem szeretettel egymásért felelősséget hordozók egységét kívánja látni...