Élni jó... Élni rettenetesen jó! Ennek ellenére a világon évente mintegy másfél millió ember vet véget az életének. Az '80-as években ez a szám három millió volt... Sok oka lehet az önpusztításnak - magány, súlyos depresszió, tartozás, munkanélküliség, megalázottság vagy szégyenérzet, a családban elszenvedett fizikai vagy nemi erőszak -, de egyik ok sem igazolhatja az élet önkezű kioltását. Az életet ugyanis Isten adja, s Ő is veszi vissza, akkor, amikor Ő akarja, s úgy ahogyan Ő akarja...

Ezt persze sokan nem így gondolják. Annyi bizonyos, ha az Élet URát 'kikapcsoljuk a folyamatból', akkor megoldatlan etikai kérdések vetődnek fel. Ezért "fából vaskarika" az eutanázia gondolata, de az is, amikor a JóIsten már rég magához vette volna egy hosszú élet után megfáradt gyermekét, de kényszerűen életben tartják - mert az (orvos)tudomány ezt jelenleg lehetővé teszi. Úgy látszik, újra és újra tudatosítani kell, hogy az ember nem játszhat Istent... még egy kicsit se!

Élni jó... Élni nagyon jó! Csakis akkor, ha szerelemben fogantunk, s szabadságra születtünk és emberi méltóságunknak nem állja útját emberi akarat. Ha kegyes hozzánk a Teremtőnk, s éppen egy olyan korban létezhetünk, amikor nincs háború, járvány és éhínség - akkor különösen is boldogok lehetünk. Azaz csak lehetnénk, mert úgy néz ki, hogy minél nagyobb a jólét, annál nagyobb az aggodalom, hogy az ember elveszítheti azt.

A hívő ember pontosan tudja, hogy amije van, azt csak kapta. Onnan felülről, mennyei Atyájától - ingyen, s kölcsönbe; mert egyszer mindent vissza kell adni Neki. Mert: "Mezítelenül jöttünk ebbe a világba, s mezítelenül is megyünk ki belőle" - ahogyan az apostol tanítja nekünk. Mindez mégsem okoz szomorúságot a hívőknek, hiszen Isten törvénye az, hogy születünk, meg az is, hogy meghalunk.

Teremtőnk körbefog minket. Univerzumának minden látható és láthatatlan teremtményével, minden atomjával, elemi részecskéjével, rezgéseivel, MINDENNEL, de még azzal is, amiről azt sem tudjuk, hogy van, s létezik... Nemcsak körbefog, de 'kezét' rajtunk is tartja, azaz gondot visel rólunk. Gondviselésének arculcsapása - nemkülönben Ádámig és Éváig visszamenő őseink életért vívott küzdelmeinek semmibe vétele -, ha feladjuk! Az életet nem lehet "feladni", mert az élet szentsége magában az életben nyilvánul meg! Élni KELL, mert az Isten így rendelte el... Az élet csoda, teljesen mindegy, hogy picinyke hangyáé, nagy elefánté vagy az emberé az. Isten mindenhol "otthagyta ujjlenyomatát". Igen magas tudás ez, nem is lehet ezt felfogni. Hálát adni érte azonban lehet - mindenek előtt Istennek tetsző élettel...

Aki érti a magyar nyelvet, az rögtön tudja, mit jelent a szólás: "No, ennek még a szeme se áll jól!" Régi felismerés, hogy szemünk tükrözi egész bensőnket - Jézus Urunk így említi: testünk lámpása a szem. Mára külön tudománnyá vált a "mikro-mimika", a szakember értően olvas tekintetünkből, s "szemünk állásából". Testünk, lelkünk, tulajdonképpen egész életünk - nyitott könyv, melyből nemcsak a JóIsten olvas ki mindent, de embertársaink is egy keveset... Aki már látott "zavaros" tekintetű embert, az tudja milyen is az ilyen tekintet: egy kicsit félelmetes... Sok mindent kommunikál ugyanis a szem: tud mosolyogni, bizalmat sugározni, megnyugtatni, s persze haragudni, gyűlölni és szinte még "ölni" is - ahogyan egy másik szólás tartja.

Szemünk, ez a csodaszerkezet, tehát nemcsak arra való, hogy lássunk vele, de arra is, hogy láttassunk, azaz meglátszódjék szemünk csillogásában Istenhez-tartozásunk, mert a tiszta szemben visszatükröződik istenképűségre teremtettségünk titka. A jó 'sminkes' sok mindent el tud tüntetni, ki tud emelni, manapság kontaktlencsével még a szem színét is látszólag át lehet pingálni, de a szem szomorúságát a sminkmester sem tudja vidámra varázsolni - abban ugyanis az tükröződik, ami szívben van. Ha gonosz indulatok uralják a szívünket, akkor a szemünk nem jóságot sugároz, hanem annak ellenkezőjét.

Akinek lelke nem tiszta, annak tekintete is hamis. Férfi és nő kapcsolatában gyakran előforduló probléma, hogy mást mutat a szem, mint amit a száj szól. Ilyenkor hangoznak el a klasszikus mondatok - ártatlan felvezetői a vitáknak: "Na mondjad!... Á semmi!... De mondjad már!" A szem tehát őszinte tekintetével 'elárulja', mi van a lélekben.

A Mester ezzel a kijelentésével nem azt mondja, hogy ügyeljetek tekintetetekre vagy hogy ne nézzetek felebarátaitok szemébe, hanem azt hangsúlyozza: szemetek lámpás, mely világít... A lámpásnak az adja az értelmét, hogy világít. Puszta tekintetünkkel így tudunk bátorítást adni, vígasztalást nyújtani embertársainknak.

A szem ilyetén hatalmát lehet rosszra is felhasználni - meg is teszik -, lásd csábítás, csalás! Mást láttatni a szemmel, mint ami a valóság - ez az illúzió. A krisztuskövető ember azonban "tiszta lapokkal" játszik, ezért tud nyugodtan aludni, s tud harmóniában élni önmagával, s a világgal. Odafigyel lelkére, hogy a belső világosság nehogy sötétséggé, vaksággá alakuljon át. Ebben a naponkénti önvizsgálatban fejlődik látása, méginkább tisztul tekintete, s ilyenkor sóhajtanak fel a környezetükben élők: "De jó veled, egyszerűen csak itt lenni..."

Nagy divatja van manapság a gyermek-szépségversenyeknek. Jóllehet sokan nem látnak benne semmi kivetnivalót, az azonban elgondolkodtató, vajon szabad-e ilyen stressznek kitenni a gyermekeket, amikor nem a fejleszthető képességeiket, hanem öröklött adottságaikat teszik mérlegre? Tény, hogy minden gyermek egyediségében szép - szüleiknek meg a legszebbek -, s az is tény, hogy egész életünk egy nagy megmérettetés. Van is ebből gond elég! Soha ennyi önértékeléssel küszködő embert még nem hordott a hátán a Föld...

Onnantól kezdve, hogy tudatunkra ébredünk, méricskéljük egymást és magunkat. Ki a nagyobb? A testvérem vagy én? Ki tud jobban fára mászni? Az unokatestvérem vagy én? Ki hoz haza jobb jegyet az iskolából? A szomszéd gyereke vagy az enyém? Ki érvényesül jobban az életben? Ki kapja meg végül is az állást, ő vagy én?...Az élet számtalan helyzetben mér meg minket, s mi is méricskéljük magunkat - másokhoz. Csoda-e, ha életünket hűségesen kíséri az irigység árnyéka? Az irigység - nem új a felismerés(!) - pedig melegágya a viszálykodásnak, melyekből kifejlődnek nemcsak a kisebb, de az elképesztően hatalmas nagy gonoszságok is.

Amit Jakab "felülről jövő bölcsességnek" nevez, azt Pál apostol a "szeretet-himnuszában" énekeli meg. Mindkettő ugyanarra a lelkületetre gondol, mely nem az ember sajátja, de ajándékként mindenki megkaphatja, aki kéri. A kérdés, mindig az, kinek mi a fontos, mi az, amit előnyben részesít? Modern korunk igen jól példázza, hova is jut a társadalom, ha a fölülről jövő értékek helyét az anyagvilág 'értékei' foglalják el, azaz: az egyéni érdek a közösség céljait megelőzi, s ezzel bizonytalanság, s kiszámíthatatlanság áll elő. Ha 'jól mennek a dolgok', a becsületes tudósember akkor is bevallja, alig tudnak valamit, de ha "rosszul áll a szénája" a világnak, akkor végképp nyilvánvalóvá válik: tényleg nem tudunk semmit, s mindenki menti magát - úgy, ahogyan tudja. Egy-két elkötelezett őrült mindig akad a világban, akik még a nehéz pillanatokban sem adják fel emberbaráti elveiket, de mi az ő kevéske mártíromságra ítélt segíteniakarásuk 'ennyinek'? (Értsd: lassan hétmilliárdnak.)

Miből is fakad az irigység? Elsősorban abból, hogy nem tudjuk, hol a helyünk a világban. Eladdig, amíg nem válik nyilvánvalóvá értelmünk számára, mi végre is vagyunk ebben a világban, mire teremtettünk? - eladdig nem nyugszik meg a szívünk. Létfontosságúnak véljük a formát, s elhanyagolható gagyinak a valódi tartalmat. Bizony, Isten nélkül még személyes sorsunk is sosrstalanságnak tűnik!

Van-e megoldás, van-e válasz az irigység provokációira? Istennél van. Ha nem lenne, akkor nem lenne semmi értelme a vallásos meggyőződésnek. Az Istenben való hit képessé teszi az embert arra, amire önmagát képtelennek tartja: szeretni tud akkor is, ha szeretetlen a környezete. Istennél minden lehetséges! Vele együtt még a piros is hóferré változik, s mindaz, ami a bűnök/mulasztások miatt bepiszkolódott életünkben, újra ragyogóan tisztává válik. Ezt mondjuk kegyelemnek, ami Istentől jön, mely nélkül az élet egy nagy-nagy kegyetlenség...

Nemcsak Júdás árulta el Mesterét - a többiek is. Júdás pénzért, a tanítványok pedig - elfogatásának éjszakáján kivétel nélkül mindegyik(!) -, hogy mentsék a bőrüket. Ma sincs ez másképpen! Egzisztenciális megfontolásból, elvből vagy egyszerűen csak kényelemből ma is sokan hátat fordítanak a Mesternek. Ő maga mondja: "Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, s úgy kövessen engem!" Jézus követése tehát nem is olyan egyszerű feladat... Nemcsak "elhatározás" kérdése! Ha egyedül a döntés számítana, belátása annak, hogy mennyire szép és jó a krisztusi etika, akkor háromnegyed része a világnak keresztény lenne, de ezzel szemben a valóság az, hogy sem a sziklás talajra, sem a tövisek közé hullott mag nem hoz termést, csak az, mely a jó földbe esett.

Sokan leegyszerűsítik az Isten-problémát, s azt mondják: "Higgyél a Krisztusban!" Ez majdnem olyan, mint ha azt mondanánk a dzsungel mélyén élő halászó-vadászó embertársunknak: "Ülj be ebbe az autóba - látod milyen kényelmes benne az ülés, s milyen szép a kárpitja, látod még visszapillantó tükrök is vannak itt -, s vezess!" Tényleg csak egy kormány, egy sebességváltó meg néhány pedál van benne - annyira tehát nem is bonyolult -, de ha nem akarok balesetet okozni, akkor bizony meg kell tanulnom a KRESZ-t, s nem árt, ha tudom, hogy egyéb kapcsolók és a műszerek mire valók abban a négykerekűben. Magyarul: senki nem születik kereszténynek, azt bizony tanulni kell! (Az első keresztények 2-6 évig tanították az újakat, hogy megértsék/megtanulják, mit is jelent kereszténynek lenni.)

Tudni jó, de a tanulás folyamata bizony személyes áldozatot követel - ezért beszél a Mester arról, hogy tagadjuk meg magunkat. Lemondás nélkül nincs eredmény. A párválasztás, a párkapcsolati-, és a családi élet is csak akkor szép, ha van benne szeretetből fakadó lemondás, s nemcsak ígért, de teljesített áldozatvállalás is. A gazság úgy terem, mint a gaz, de a boldogságért dolgozni kell! Nem elégséges csak öntözni a boldogság-palántát, időnként körbe is kell kapálni... Ez bizony munka, s bármennyire is örömmel végezzük, olykor-olykor elfáradunk benne. Keresztény életünk velejárója, hogy olykor elfáradunk, mert izzasztanak a próbák hőhullámai, de az elfáradás, a pillanatnyi erőtlenség még nem belefáradás. Aki belefáradt krisztuskövetésébe, az tulajdonképpen elveszítette a leglényegesebbet, a holnaputánba átnyúló hitet, hogy értelme van a mai kapálásnak is, hiszen egykor majd gazdag termésben lesz részünk.

Mint mindig, ma is vannak, akik "belefáradtak". Szószéken állva vagy alatta ülve - a kimerültség 'kaszál' itt is ott is... Megdöbbentő tapasztalni, ha elmaradoznak a templombajáró testvéreink vagy a pap egyszerűen szögre akasztja a lutherkabátját. Ennél már csak az a nyomorúságosabb, ha valaki "csakazértis-keresztény", s fogvicsorítva igyekszik megfelelni a elvárosoknak! Az ilyen krisztuskövetők bizony nem éppen a legjobb reklámhordozói a "szent ügynek"! Mit tehetünk - az imádságon túl -, hogy magunk ne essünk ilyen verembe? Igyekezzünk meglátni minden nap Isten gondviselő jóságának jeleit. Aki "hiszi az Istent", az jól tudja, hogy Ő mindenütt jelen van, ezért az élet legapróbb részleteiben is meglátja Teremtő Urát, s derűsen visszamosolyog Rá...

Elkötelezett életű protestáns emberek között alig akad olyan, aki ne ismerné a reformáció szóluszait: "Sola Fide, sola Gratia, solus Christus!" -, azaz egyedül hit, egyedül kegyelem, egyedül Krisztus. Jóllehet Jakab apostol levelében nem hemzsegnek a megigazulástani teológus szakfogalmak - ő inkább a keresztény gyakorlati élet hétköznapi józanságával ragadja meg az Isten valóságát -, de ő sem kerülheti ki a mindenkit izgató kérdést: Akkor most hitünk vagy cselekedeteink alapján üdvözülünk? Az igazság az, hogy akár a hitünket, akár a cselekedeteinket nézzük, mindkettő hagy bőven kívánnivalót maga után, így se egyik, se másik nem 'garantálná' a mennyországba való "bejutásunkat". Bizony, töredékes a hitünk, s tökéletlenek a cselekedeteink is... Mi hát a megoldás?

Először is: az üdvösség dolga nem a mienk, hanem az Istené. Ő munkálja azt mindannyiunk életében, gondviselő kegyelme által. Nem a mi feladatunk eldönteni, ki hova jut majd, ha befejezi földi pályafutását. Amennyire bonyolult az egyszerűnek tűnő élet, olyannyira bonyolult az egyszerűen kimondható üdvösség is. Már maguk a fogalmak - üdvösség, mennyország, kegyelem, örökélet stb. - is, mind magyarázatra szorulnak, hiszen mindenki egy kicsit mást ért alatta. Abban azonban mindenki egyetérthet, hogy teremtménynek nincsenek "jogai" - hogyan is lehetnének(?) - a Teremtőjével szemben, hiszen kapcsolatuk nem mellérendelt, hanem alárendelt. Ezért mindenféle okoskodások, melyek mélyenszántó gondolatoknak tűnnek, esetleg még dogmatikus szintre is emelked(t/n)ek - az Isten előtt semmiféle érvényük nincs. Az Isten előtt ugyanis nincs olyan, hogy "De, Uram..." Az Örökkévalóval ugyanis nem lehet 'kupeckodni' - Ő ugyanis Isten. Nekünk ember-szerű elképzeléseink vannak Róla, de Ő nem ember, hanem Isten. Pont.

Jó teológusaink azért igyekeztek választ keresni kínzó kérdéseinkre - s találtak is. Azt mondták ugyanis: "Cselekedeteink alapján ítéltetünk meg, de hit által üdvözülünk." Ebben a mondatban megkapja megfelő súlyát egyik és a másik is. Nincs keresztény élet (jó)cselekedetek nélkül, ahogyan hit nélkül sincs krisztuskövető élet. Jócselekedeteink, melyeket valójában csak azért tehetünk meg, mert kegyelmes volt hozzánk az Isten - életet, egészséget, lehetőséget teremtett számunkra - nap mint nap formálják hitünket, s ez a változó-fejlődő hit visszahat cselekedeteinkre is. Szépségét a bizonyságtevő életünknek az adja, hogy a Szeretet történésének részesei lehetünk.

Bennünk munkálkodik a hit, s közöttünk 'történik' az Isten szeretete. Ezért mondja a Mester:" Isten országa bennetek/közöttetek van!"

Az összes isteni tulajdonságok - melyeket szavakkal leírva csak körbedadogni tudunk - közül egyedül csak Isten mindenhatósága szerepel a Hitvallásban, megvilágítva ezzel azt, hogy ennek igen nagy jelentősége van a mi életünk számára. Isten omnipotens, azaz mindenható, előtte semmi sem lehetetlen, hiszen minden, amit alkotott az Ő törvényeinek engedelmeskedik. Ez a mindenhatóság egyetemes, nemcsak a Földre, a Naprendszerre, hanem az egész univerzumra, ha úgy tetszik multiverzumra érvényes. Ebbe beletartozik minden legkisebb teremtett részecske, s legnagyobb kozmikus történés is - nincs kivétel... Beleszédül az emberi értelem, ha próbálja megérteni ezt a Felfoghatatlan nagy Erőt!

Augustinus - óegyházi atyánk - azt valotta, hogy a Teremtés Könyvét, de az egész Szentírást sem szabad szó szerint értelmezni mivel ez, Ágoston szerint, egyenlő lenne az istenkáromlással. Az egész Szentírás az ember gyöngeségeihez mérten, emberi nyelven beszél, ezért elbeszéléseit ennek a fényében kell értelmeznünk. Amit megérthetünk Isten mindenhatóságából, hogy az "szerető mindenhatóság". Ezért nevezi az Írás Istent - többek között - Atyának. Manapság, amikor a férfiasság (és persze a nőiesség is) szinte csak a szexualitásra korlátozódik, nehezen érthető az "Atya" fogalma, mert az atyaságban/apaságban elsősorban nem a biztonságra asszociálunk, hanem ennek az ellenkezőjére. Lassan nagyítóval kell keresni az olyan férjeket, családapákat, akikről elismerően nyilatkoznak feleségeik vagy környezetük... S ha nem értjük, hogyan jutott férfi és nő kapcsolata, nemkülönben az erre épülő család ilyen káoszba a harmadik évezred elejére, akkor hogyan érthetnénk meg a mennyei Atyát?

Azt kell mondanunk, hogy az Atya "atyasága", mindenhatósága mindenekelőtt misztérium jellegű, tehát egyedül a hit képes felfogni. Egyedül a hit tud valamit azzal kezdeni, hogy "Isten a világot a semmiből teremtette" - hiszen Istenen kívül nem létezett semmi más. De még magából sem teremthette, mert akkor egyenlő lenne vele. Ágoston-atyánk ezt nem magyarázza meg, szerinte ugyanis nyilvánvaló, hogy Isten az első létező, aki a semmiből teremtett mindent és egyedül csak Rá mondható, hogy örökléttel bír. S aki nem hisz Isten mindenható szeretetében, az hogyan hihetné, hogy az Atya meg tudott teremteni, a Fiú meg tudott váltani és a Szentlélek meg tud szentelni bennünket?

Küzdelmes létünk elvitathatatlan ténye, hogy a szenvedés, a nyomorúság, a rossz megtapasztalása könnyen próbára teheti a mindenható Atyába vetett hitünket. Megfogalmazódhat a kérdés: Ha Isten valóban mindenható, akkor miért nem képes távol tartani a rosszat és a szenvedést? Ha Isten mindenható, akkor jobbra nem tudta volna megteremteni az embert? Olyan nehéz lett volna számára kivenni az önzést, a bírvágyat, a gonoszságot a maga képmására és hasonlatosságára alkotott teremtményéből?

Az ember mégis azért tökéletes teremtmény - ahogyan az egész teremtett világmindenség is az -, mert benne van a jó is meg a rossz is, a fény és árnyék együtt adja a teljességet, ahogyan az élet értéke is a halállal válik nyilvánvalóvá... S amikor véges életünkben a Végtelen Istenről teszünk tanúságot - mert szeretünk -, akkor megcsillantunk valamit az Örökkévaló mindenhatóságából, mely mindent megtehet, égen és földön, a mélységes tengerekben, de még lelkünk elrejtett zugaiban is csodát művel, mert még a rosszat is javunkra fordítja!

Kevesen vannak, akik munka nélkül(!), élvezik a lét gondtalanságát. Mihaszna életük boldogsága maradjon az ő titkuk -, no de király, olajsejk vagy oligarcha nem lehet(?) mind a hétmilliárd ember... A "magunkfajták" - azaz a 99,9%-a az embereknek -, dolgozunk, küzdünk, kihívások és terhek között a mindennapiért, s igyekszünk megtalálni a magunk egyszeri, rövidke életünk Istentől számunkra-rendelt boldogságát. Azért valljuk meg őszintén, olykor minket is megkísért a paradicsomi gondtalanság letűnt, de fejünkben időnként fel-felbukkanó illúziója, s ilyenkor hamarabb megértjük, miért is kereste az ámuló nép oly nagy buzgalommal a kenyérszaporító Csoda-prédikátort. Bármennyire is meghatározza az anyagvilág sarában taposó életünk látásunkat, a Mester túlmutat csodás jeleivel a horizonton. Újra és újra figyelmeztet: a cél nem az út maga, földi vándorlásunk néhány évtizede nem a végállomás, csak állomás. Nagyon fontos, de nem az utolsó, van tovább!

Sokan vannak - még a keresztény testvérek között is -, akik a mennyország perfekcióját igyekeznek maguk életébe 'belehazudni'... s tudjuk, a legnagyobb hazugságokat mindig magunk hitetjük el magunkkal. A földi lét azonban nem mennyország, s nincs is a földnek olyan sarka, ahol kizárólag az égi törvények szerint történnének a dolgok. Ha lenne a földnek egyetlenegy bűntelen sarka is, akkor ki lehetne forgatni sarkaiból ezt a világot, s valóság lehetne már itt és most a mennyország! Sajnos bűntelenek földi életünkben sosem lehetünk, legfeljebb megigazítottak - simul iustus et peccator!

Nagyon sokan vannak, akik elvetve az emberlét halál utáni ígéretét teljességgel a múlandóra koncentrálnak, s a veszendő dolgok törvényei szerint rendezik be egész életüket: ha pofont ad az anyagvilág, akkor visszaütnek ők is. Ha mások könyökölnek, akkor ők is, és emberi méltóságukat felejtve, észnélkül tülekednek, hogy az élet zsíroskenyeréből egy harapással nagyobbat bírjanak a mában, mint azt a tegnapban tehették. A másikon átgázolás öntörvényűsége aztán megtermi a maga keserű gyümölcseit: hiába a nagy hajsza a siker után, csak a birtoklás nem hozza el a legfontosabbt: a lélek békességét, azaz a földi lét megelégedettségét.

Ahhoz, hogy harmóniába kerüljek önmagammal, a világgal, s nemkülönben a JóIstennel - szükségeltetik a krisztusi/keresztényi derű. Ezt a kincset ugyan mindenhol osztogatja az élet, mégis kevesen birtokolják, mert csak azok kapják meg, akik kérik! A mennyei derűben ugyanis "benne van" a hit, hogy bármennyire is kacskaringós és saras földi életünk dűlőútja, a vége mégis az Istenhez vezet. S ha Őt nem kerülhetem ki, s ha Vele vidámabb e vándorlás, mert a gondviselésébe vetett reménységünkön keresztül leveszi vállunkról aggódásunk terhét, akkor miért is hajszoljuk a veszendőt? S ha számos alkalommal megtapasztaltuk már, hogy a legfontosabb mégiscsak a horizonton túli, az "örök életre megmaradó" a legnagyobb jutalom, akkor miért akarjuk beérni a kevesebbel?

"Fáradt vagyok!" - sóhajt fel pedagógus beszélgetőtársam, így nyár közepén. Hiába a tízhónapon át tartó napi 6-8órás zaj-, gyerekzsivaly-terhelést nem lehet egykönnyen 'kipihenni'. Fáradtságnál-több tekintetét végül én fogalmazom meg: "Nem fáradt vagy Te, hanem kimerült!" Nos, aki legalább negyedszázadot "lehúzott" a magyar közoktatásban - annak nem kell különösen ecsetelni miről is van szó: fáradtság és kimerültség nemcsak két külön fogalom, de alapvetően két különféle állapot is. Míg az egyik viszonylag gyorsan, pár nap alatt kipihenhető, eladdig a másik hosszú hónapokig elhúzódhat, jelentősen megterhelve az amúgy sem könnyű hétköznapokat.

Érdemes kiemelni: Jézus nem a fáradtakat, hanem a megfáradtakat hívogatja. Azokat, akik elfelejtették lelkük töltekezésének fontosságát, akiknek a sok-sok nyomorúság, igazságtalanság és fájdalom - nemcsak sajátjuk, hanem másoké is - sebesre marta lelküket. Ön-töltekezést sok-sok módszer, iskola, tanítás - no meg rossz prédikátor(!) - ígér, a hívő ember azonban tudja, igazán feltölteni, "mértéken felül, túlcsordulóan" egyedül csak az Isten képes.

Igen elgondolkodtató, hogy Jézus a megnyugvás ígéretével nemcsak magához hív, de ezt hozzáköti a kereszthordozáshoz. Félreértés ne essék, a kereszthordozás nem egyenlő a szenvedéssel! Keresztet nem az hordoz, aki nyakába vesz olyan igát is, amit nem kellett volna, de sorozatos életvezetési hibáinak következményeként "nyakába sózta" az élet... Keresztet az hordoz, aki a másikért, a közösségért szolgálatot végez. Azaz: szelíd bizonyságtevő életével tükrözi az Isten szeretetét.

Aki szolgálja az Istent, az maga is töltekezik, aki csak 'szolgáltat', az idővel kimerül. Sokat gondolkodtam - megfáradt embereket látva, ismerősökkel, rokonokkal, nemkülönben lendületüket vesztett lelkészekkel/papokkal őszintén beszélgetve -, vajon miért omlanak össze, roskadnak magukba a 'negyvenes-ötvenes' embertársaink? Egyszerű középideji válságról lenne szó csupán? Aztán rá kellett döbbennem, többről van itt szó: Töltekezni csak az tud, aki az élet Istentől rendelt normalitását éli! Aki 'abnormálisan' él, az bizony kiég... Hiába minden felkorbárcsolt érzés, nem segít semmiféle extra-kegyességbe csomagolt rajongás, a zártközösségű 'Krisztus-elgondolások' csak ideig-óráig jelentenek "öntöltekezést". Egyszer elfogy mindaz, ami emberi!

Ellenben, aki a "krisztusi norma" szerint él - vagyis békességben, de még a "port is lerázza sarujáról", ha békességét nem fogadják -, aki felismeri saját életében az Isten szeretetének hétköznapos közvetítését, aki látja, hogy kinek válhat a samaritánusává, mert nem a külső kényszer, hanem Isten-adta belső indulat készteti a jó megcselekvésére, az nem vész el, az megmarad az első szeretetben, sőt megerősödik, elmélyül abban.

Megnyugvást találni csak akkor tudunk, ha tudjuk és érezzük, hogy Isten gondviselő szeretete által élünk, s vagyunk, akik vagyunk. Megnyugodni az életben csak akkor leszünk képesek, ha tudjuk, hogy a helyünkön vagyunk, s azt csináljuk, amire elhívott minket az Isten. Ő ugyanis nemcsak arra hívott el minket, hogy 'jó keresztények' legyünk, hanem arra is, hogy kiváló mesteremberek, asztalosok és kertészek, repülőgépszerelők és vegyészek, tanárok és papok, orvosok és Nobeldíjasok legyünk... azaz munkánkban is megnyilvánuljon az Isten szeretete, s hogy mi is szeretjük Istent. Hiába azonban minden szakmai siker, ha valaki hitvány férj vagy feleség, családapa vagy családanya, akkor hitványsága szak-emberségét és kikezdi. Felfedezni mindennapjainkban a ránkbízott feladatot, nem más, mint elhívásunk gyakorlása, s az Isten gondviselésére való rábólintás, mely mindig békességet hoz, megnyugvást teremt lelkünkben... A Mester ezért tanít/nevel minket 'életes' példázatokban, hétköznapiságban könnyen tettenérhető hasonlatokban!

"Hiszem a test feltámadását. Másképp nem is hinnék. Hiszem, hogy a szellem által ezerszer megalázott test, az anyag, megkapja majd azt a méltóságot, ami megilleti. Az időkön túl, minden földi tülekedés végső elsimításakor, amikor a szolgák a Szolgák Szolgájától elveszik jutalmukat. És mindannyiunk néma rabszolgája, az anyag, elsőként részesül majd a kitüntetésben. És dicsősége talán nem is lesz egyéb, mint az, hogy kivétel nélkül mindenki megpillantja, és mindenkor látja kimondhatatlan szépségét, mesterkéletlen, játékos eleganciáját. Ebben hiszek, mert a test feltámadásában hiszem látásunk feltámadását is.      

Hiszem, hogy rányílik majd szemünk az Ige által teremtett anyagba kezdettől elrejtett vigasztalásra.  Hiszem, hogy a teremtés Őrizője megőriz mindent, ami a keze nyomát őrzi, s amiben valaha is a kedvét lelte. Ezért hiszem, hogy megmaradnak a fák - mint fák, a kutyák - mint kutyák, a gyerekek - mint gyerekek. Minden, ami a teremtő Ige gyönyörűségében született a múlandóságra. Az Ige nem múlik el. Ezért marad meg minden, ami az Igétől született. Megmarad, mert újjászületik. Megfürödnek, de önmaguk maradnak. Fehér ruhába öltöznek, és ragyognak majd ámuló szemeink előtt. Hiszem, hogy a kutyák és a tehenek szemének szomorú barnája lesimíttatik, hogy öröm költözzék a tekintetükbe. Hiszem, hogy szavak nélküli szolgálatuk jutalmául elnyerik ők is azt a könnyű derűt, ami a Történet végén áthatja a mi Urunk és egyetlen, egyetlen boldog reményünk, a feltámadott Krisztus alakját. 

Hiszek a test megdicsőülésében. Hogy - mint elvásott ruhát - levetheti majd fájdalmait és erőtelenségeit. Hiszem, hogy a csonka-bonkák, a kéz - és lábnélküliek angol keringőt járnak majd az új teremtés örökre maradandó rétein. És a fűszálak ragyogva egyenesednek fel könnyű lábuk után.  Hiszem, hogy az időnap előtt elpusztultaknak és elpusztítottaknak megadatik mindaz, amiben részük itt nem lehetett. Feltámadott és megdicsőült testük örök jelenében egyszerre élhetik meg a gyermekkor bizalmát - félelmek nélkül; a kamaszkor szabadságát - kíméletlenség nélkül; a felnőttkor munkálkodását - a birtoklás vágya nélkül; az öregkor tűnodését - szomorúság nélkül. 

Hiszem, hogy megdicsőült testünkben őrizni fogjuk mi is ráncainkat és sebeinket, ahogyan Krisztus felmagasztalt teste is őrzi a szögek helyét. Úgy fogjuk majd hordani ezeket, mint egy öreg papucsot, amely egyre inkább hozzánk tartozik. Ahogyan a Megváltó viseli örökre szabadításunk emlékeit, úgy hordhatjuk majd mi is szabadulásunk emlékeit.  

Hiszek a boldog tülekedésben, amelyben csak mosolygunk a régi kérdésünkön: 'de hogyan férünk majd el annyian?' Hiszek a végidők terített asztalában, ahol senki sem kérdezi a szomszédját: 'te hogy kerülsz ide?' És hiszem, hogy az asztal gyertyáinak fényében már semmit sem kell kérdeznünk, és minden imádság beszélgetéssé változik majd át. Hiszem, hogy egyszer majd 'fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák. És megérzik a fényt a gyökerek. És szél támad. És fölzeng a világ...  Hiszem a test feltámadását."

Kovács Imre, 'előrement' lelkésztestvérem, évfolyamtársam tanúságtétele ez, melyet Dr. Fabiny Tamás püspök búcsúztató igehirdetésében idézett. Megváltó Urához hazatért lelkészkollégánk munkájának gyümölcseit érlelje a mi szíveinkben is, a Minden Kegyelem Istene!

Az elmúlás bánata a legszomorúbb érzés. Amikor lezárul egy életszakasz, mert befejeztük iskoláinkat, amikor másnap nem kell munkába menni, mert megöregedtünk s bizony nyugdíjba küldtek minket - mindegyik szívszorító érzés, olykor még könnyeket is csal szemünk sarkába. Különösen bánatasok vagyunk, ha vége egy nagy szerelemnek, s nincs tovább, fáj, hogy nincs jövője az édes pillanatoknak... De mik ezek az elmúlás torokszorító érzéséhez képest? Ennek magánya semmihez nem fogható. Ez már csak kettőnk ügye - Istené és az enyém. Minden és mindenki más ebben a helyzetben már elveszíti igazi súlyát, egyre távolibbnak tűnik az élet másokon keresztül megtapasztalt valósága. Erre mondja a zsoltáríró: "a sírtól való rettegés fogott el".

Annak keserű tudata, hogy amit akartam volna, azt már nem tudom megcsinálni, mert nincs időm, mert elfogyott! Szeretném ugyan még jóvátenni ezt vagy azt az életvezetési hibámat, legalább enyhíteni a következmények fájdalmát, elmondani, hogy most már másképpen csinálnám, illetve azt, hogy mostmár egyáltalán nem csinálnék semmit avagy körömszakadtáig, ha belepusztulnék is, de küzdenék. Mindezek csak gondolatok - el suhanó szavak az Isten előtt. Mások lemondó legyintése: "Ah, csak depressziós!" ebben a helyzetben élét veszíti, tompa, válaszérzéseket alig vagy egyáltalán nem kiváltó kritika. Másról szól a sírtól való rettegés. Nem arról, hogy hogyan lát engem a külvilág, hanem arról, hogyan látom én a magam világát.

Ha futunk-szaladunk, ha stresszben vagyunk - ezt neveznénk ugye életnek(?) - akkor a szomorúságot egy kis időre oldhatja a jó társaság, a megértő barát - ezek híján még az alkohol bódulata is, vagy a hangulatjavító orvosi pirulák, hogy aztán amit rövid időre kölcsönadtak eme drogok, azt sokszorosan visszavegyék. Amikor azonban kiesünk az élet zakatoló ritmusából, akkor már nem segít semmiféle tabletta...

Ebben a helyzetben, amikor már csak Isten osztja velünk magányunkat, akkor derül ki, kik is vagyunk valójában, hogyan is éltünk. Voltunk-e istenképű teremtmények itt a földön, igazi emberek vagy csak az emberlét tehetségtelen bohócai? A zsoltáros életéért kiált, Istenhez könyörög, megmentését csakis Nála reméli. A sír közelében azonban az élet szava átalakul, jelentéstartalmának határai kitágulnak: kiderül, hogy Isten a halálon is ÚR, s Isten a halálban is képes életet ajándékozni. Az idő elveszíti mértékét és értékét, s végre megvilágosodik bennünk: örök életre teremtettünk...

Első évszázadai a kereszténységnek - a túlélésért való küzdelem mellett - többek közt azzal is telt, hogy próbálták megfogalmazni: Kicsoda Jézus Krisztus? Nos, a kérdésre a válasz csak látszólag káté-egyszerűségű, hogy: "Isten Fia"... Istenfiúságának minőségét dogmákba szorítani még ma is merész vállalkozás, hiszen ami keveset megtudhatunk Őbelőle - hit által - az is csak titok.

Ha Isten Egy - márpedig ezt valljuk -, akkor hogyan testesülhet meg az Isten egyharmada Jézusban? Esetleg a megüresedés-elméletet (kenózis) vallóknak lenne igazuk, akik azt tartották, hogy csak a János keresztségétől szállt le Jézusra az isteni Lélek? S akkor félig Isten, félig ember volt? Évszázadokon át vitatkoztak ezen az óegyházi atyák, s vaskos könyvek teltek meg gondolataikkal, ma is komoly munkát adva a patrisztika tudományának... A végeredmény józanságra int: Jézus Krisztus valóságos Isten, s valóságos ember - azaz Ő megmarad az idők végezetéig titoknak, az Isten Titkának (mysterium Dei). Majd akkor és ott, úgy láthatjuk és ismerhetjük meg Őt, ahogyan Ő ismer most minket...

Számtalan antropomorf elképzelés született meg az elmúlt kétezer esztendőben Jézusról. Ezek egy része csak a szektás gondolkodás számára 'érthető', melyek mértéktelen túlzásokba esve hangsúlyozzák az 'emberit'. Ha Jézus Isten - márpedig ezt valljuk -, akkor Jézust belepréselni a 'jóbarát'-i, a 'haver'-i kategóriába enyhén szólva is ellentmondásos, de leginkább értelmezhetetlen.

Mivel az emberek nagy része az ismert kliséken - pl. "nem zörög a haraszt, ha a szél nem fúj" vagy "valaminek azért lennie kell" - túl nem sokat tud mit kezdeni az Isten-fogalommal, és szinte végképp nem tudja 'értelmezni' a Szentlelket sem, ezért minden erejével a Krisztusba kapaszkodik - ami nem baj, sőt létfontosságú(!) -, de eközben belesik az emberi gondolkodás vermébe, s olyan megmosolyogtató szó-szülemények kerekednek ki belőle, mint pl. a "Jézuska" vagy olyan vallási "szakzsargon" jön létre általa, melyet a hétköznapi ember nem, csak a 'beavatottak" szűk köre ért. Ha azonban Jézus Krisztus a Megváltó, akkor Ő nem "Jézuska", de nem is haver...

Mit jelent tehát a keresztény hétköznapok gyakorlatában tisztelni a Fiút? Elsősorban illik ismernünk a jézusi tanítást, s igyekeznünk kell aszerint is élni. Nem csak azért, mert cselekedeteink alapján ítéltetünk meg, hanem azért, mert a szeretet folyamatos gyakorlata nélkül nincs lehetőség az istenismeret gyarapodására...

Legszebbek a szavak nélkül elmondott imák, melyeket - valljuk be - felnőttkorunkra többnyire elfelejtünk. Néha-néha azért valami hasonlót mégis átélünk, s olyankor jó feltöltekezni a gyermeki világ "visszazuhantságában". A Mester jó okkal mondja tanítványainak, s ezzel mindenkinek - hiszen a tanítványok a nyilvánosságot is jelentik egyben -, hogy olyanná kell mindannyiunknak válni, mint a kisgyermek. Ez lenne hát a mennyországba való bejutásunk kulcsa? Ez is...

Eljutni azonban erre a gyermeki utazásra nem egyszerűen "korregressziót" jelent, amit lélekgyógyászok gyakran eszközként használnak. 'Vissza-érezve' ugyanis a gyermekkort, különös látással bírunk; a valóság-érzékelésünknek ez egy egészen más 'dimenziója'. Amikor felnőttek vagyunk, akkor láthatjuk a világot férfiként, s nőként, de ez nem a teljes látás, csak a világ dolgainak férfias és nőies értékelése. A gyermeki szem (no meg a szív!) egészen másképpen látja a világot. Az benne a legfőbb érték, ami valóban az is: az "egymásnak-levés". Ugye emlékszel még az emlékezés ködébe tűnt lélekmelengető érzésre? ...Apa és anya még szerették egymást (mára sjanos már elváltak!) és szerettek engem, meg a testvéreimet is, s olyan jó volt, mikor este ágybabújtunk és ők meséltek nekünk... S miért van az, hogy mindig azt szerettük a legjobban, amikor arról meséltek nekünk, hogy milyen is volt az, amikor ők voltak gyerekek? Gyaníthatóan azért, mert a lényegit, az Élet megfogható Szentségét közvetítette...

Amíg a gyermekek - amikor háborúsdit játszanak -, csak utánozzák a "nagyokat", eladdig a felnőtt férfiak valóságosan ölik egymást - Irakban és Afganisztánban, s még sok helyütt (Az ENSZ mintegy 200 fegyveres konfliktus tart jelenleg számon.) De a felnőttek nemcsak háborús konfliktusban ölnek - békében is! Nemcsak pénzért, hatalomért, de még kéjből is, sőt kényelemből és kényszerből: lásd abortusz. Az ember tehát öl a világban, de életet pusztít még a világ legvédetteb helyén, az anyaméhben is...

"Váljatok kisgyermekké!" - mondja a Mester. Ezzel nem infantilizmusra buzdít, hanem a gyermeki szelídség állapotára. Enélkül ugyanis nincs belépésünk odaátra! Megtanulni ezt az igazságot nem könnyű, de nem is lehetetlen. Nagyon kevés időnk van rá, de mégis elégséges: a nekünk rendelt néhány évtized, maga az élet adja hozzá a kereteket. A tanítványok számára az kérdés: Ki a nagyobb? A gyermek számára a kérdés sokkal lényegibb: Ki szeret engem?

Aki a lét kérdéseire keresi az igazi válaszokat, az nem kerülheti meg az Istent, s ha megvan benne a kellő türelem, hogy (újra) szelíd gyermekké váljon, akkor már itt a földi életben meg is kapja, jóllehet csak a "tükör által homályos", de valódi válaszokat, s ráadásul mindeközben még olyan kincsre is bukkan, ami nagyobb minden igazgyöngynél, s több minden szántóföldbe elrejtett kincsnél... Rátalál Teremtőjére!

Lázár feltámasztás-története az újszövetség egyik legvitatottab, legtöbb kérdést felvető csoda-tudósítása. Jézus hatalmának ilyetén demonstrációja szétfeszíti a hétköznapi gondolkodás szokásos kereteit; finoman szólva is 'nehezen érthető' az átlagember számára. Míg életünk jobb napjaiban szívesen elbújunk a hétköznapiság, az "engem ez aztán a legkevésbé érdekel" álárca mögé - magyarul hárítunk -, amikor azonban a saját életünk végefelé érezni kezdjük az elmúlás 'szagát', egyszercsak más dimenziók kinyílásáról kezdünk ábrándozni, s ami eladdig lényegtelennek tűnt, hirtelen nagyon fontossá válik. Halálunk közeledte ugyanis az élet legnagyobb kérdés-triászát veti fel: Honnan jöttem? - Miért vagyok/voltam itt? - Hová tartok?

A halálesetek, melyek belesikoltanak életünkbe, s fájdalmat okoznak, a saját életünk végének valószerűtlenségét - hiszen olyan nehezen tudjuk elképzelni, hogy egyszercsak nincs tovább - teszik egyre valószerűbbé. Az elméleti kérdés egyre inkább gyakorlativá válik: "Meddig még, Uram?" Ez a folyamat bizony elég hatásosan formálja látásunkat... Azt pedig jól tudjuk, hogy látni nemcsak szemmel, de szívvel is tudunk, azt pedig nemegyszer megtapasztaltuk, hogy a nemlátható dolgok meglátására a JóIstentől egy különleges lehetőséget, a hitet kaptuk ajándékba.

A hit nem határt szab és korlátoz, hanem kitágítja az élet szentségéről alkotott elképzeléseinket. A hit nem ahhoz szükségeltetik, hogy elhiggyük a földi "hihetetlen dolgokat", hanem ahhoz, hogy meglássuk általa a mennyei valóságot. Ha Isten csodák részesévé enged tenni minket, azok soha nem általános bizonyítékok, hanem jelek, melyek túlmutatnak önmagukon.

Létünk - mely a legnagyobb csoda(!) - megértéséhez szükséges az Isten jelenvalóságának/dicsőségének/nagyságának stb. átélése. Behatárolt, megismételhetetlen létünk csodáját Teremtőnk nélkül aligha tudjuk felfogni. (Isten nélkül ugyanis túl sok puzzle hiányzik a képből, hogy az számunkra értelmet nyerjen.) Az Örökkévaló "ÖregIsten/NagyIsten" azért enged(ett) meg olyan történéseket a világban, melyek földi szemmel nézve hihetetlenek, hogy egyre nyilvánvalóbbá tegye számunkra, az életünkben megnyilvánuló gondviselő szeretetének célja van: el akar juttatni mindannyiunkat Önmagához. Ehhez azonban a mi igenünkre is szüksége van, hiszen a hit - ahogyan a szeretet is - az önkéntességen, a szabadságon alapul.

Mi a megtérés? Az elmúlt kétezer esztendőben sokszor igyekeztek már megfoghatóvá tenni, definícióba szorítani, sőt még szabályozni is a megtérést - vegyes eredménnyel. Bibliánkban a megtérés szó (eredeti értelmében) meg-, vissza-, s odafordulást jelent. Ennek ellenére mégis, az esetek túlnyomó részében bűnbánattal fordították. Helytelenül, mert a kettő nem ugyanaz! Egybeeshet ugyan a kettő, de nem feltétlenül. A megtérést a vágyakozás előzi meg, a lelkünkben lévő hiány fel-, s beismerése, mely munkálja az Istennel való találkozást, s egyszercsak - s itt nem a hogyanon van a hangsúly - nem bírjuk tovább, s engedünk az Isten vonzásának: odafordulunk Őhozzá. Olyan ez - bár minden hasonlat 'sántít' egy kicsit - mint, amikor már óriási igényünk van már arra, hogy szeretetünket megosszuk egy másik nembéli társsal, s egyszercsak találkozunk a nagy Ő-vel, megdobban szívünk, perzsel a lelkünk, sőt bele-belerezdül még a lábunk is... s odafordulunk hozzá. Ez az egyetlen egy mozdulat, a 'mélylélek igenje' aztán sok-sok mást is meghatároz, egy egész életre.

Az igazi bűnbánat abból a konkrét ismeretből fakad, hogy alaposan elrontottam. Isten nélkül akartam megcsinálni azt, amit csak Vele együtt lehet. A bűnbánatból fakadó következő lépés pedig a jóvátételre való fokozott igény (lenne), mely mindig a bocsánatkéréssel kezdődik. Sajnos sok, magát kereszténynek valló ember megreked abban az állapotban, hogy neki az Isten megbocsájtott, ennek nagyon örül, de sem a megbántottak felé történő bocsánatkérés, sem pedig a jóvátételen való munkálkodás nem jellemzi életüket.

Péter a megtérésre buzdít. No meg arra, hogy keresztelkedjenek "bele" Jézus Krisztus nevébe. De mit is jelent ez valójában? A keresztelés aktusa nem mágikus cselekedet az ember részéről, hanem tudatos döntés eredménye. Ez a misztikusnak tűnő - pedig csak annyira az, mint a lét maga - 'rábólintás az Istenre' nem más, mint az Élet (nemcsak a biosz, hanem a dzóé, tehát a teljességgel-teli, az örökéletes) igenlése. Bármennyire is egyszerűnek tűnik ez, mégis annyira 'bonyolult" és akkora bátorság kell hozzá, mint az első randevúra meghívni valakit...

Aki megkeresztelkedik, az életet igenel. Kifejezhetné-e ezt jobban más is, mint a víz maga? Aligha, hiszen a víz, ez a folyékony csoda, az élet maga... Ahogyan a víz életet fakaszt és táplál, ugyanúgy a keresztség vize, az Istenbe való belemerülés is Életet (földi tartalmasat, s reménységes örököt odát) ajándékoz. Az igazi titok mégis az Isten Életben megnyilvánuló szeretete: Ő az, Aki létrehív, táplál és megtart. Ebben a titokban megfürödni minden nap, az ún. naponkénti megtérés - ahogyan jó Lutherünk fogalmaz.

A csillagászat (asztronomia) és a földtudomány (geológia) valóban historia naturalis, azaz természettörténet... Lenyűgöznek a bennük kikristályosodott évek milliói és milliárdjai! Ilyenkor érezzük, milyen kicsinykék vagyunk azzal a néhány évtizeddel, s vetődik fel bennünk: Nemde ezekben a felfoghatatlan méretekben is az nyilvánul meg, hogy örökkévalóságra vagyunk teremtve? Hiszen ha Isten teremtette a világot - s jó okunk van ezt hinni -, akkor bizonyára azért teremtette (szeretetből!), hogy megismerjük azt, s benne Őt magát is. Ez pedig valóságosan csakis az örökkévalóságban lehetséges. Amíg azonban oda eljutunk, nap mint nap meg kell küzdenünk az ismeretlen vonzásában, az ismeretért.

Tény, hogy nagyon sok természettudós Istent elfogadó ember, s hogy nem úgy "hívők", ahogyan azt a vallások vezetői számonkérnék rajtuk - az nem az ő hibájuk. Az ún. sötét középkorban, a virágzó Hispániában zsidó, muzulmán és keresztény tudósok szellemi műhelyeket alakítottak ki, melyekben a fordításokon túl számtalan tanulmány, nemkülönben rendszerező kutatás folyt. Az igazi tudás ugyanis mindig összeköt, a tudatlanság pedig elválaszt! Nos, ezért butítják tudatosan a hatalmasok még mindig az emberiséget, mert a "Divide et impera!/Oszd meg és uralkodj!"-elvnél hatásosabb uralkodási stratégia ma sem létezik. Képzeljük csak el, mi lenne a világunkból, ha mindenki tudna írni olvasni, s valóban a közösséget szolgáló tudás lenne a legfőbb érték!

Aki beleveti magát a mikro- vagy a makrokozmosz (maga a szó kozmosz - a káosszal ellentétben - rendezett világot jelent) vizsgálatába, az nem tudja megkerülni sem az Isten-kérdést, sem az emberkérdést. Ezért szokás mondani, hogy az emberiség 95%-a - többnyire 'úgy a maga módján' - vallásos. A maradék 5% pedig karriervágyból, hamis büszkeségből, haragból, s egyedül Isten tudja még milyen okból, de nem kívánja magát a vallásos emberek közé soroltatni. Tény, hogy a világmindenségben REND uralkodik, még akkor is, ha mi annak teljességét - teremtmények lévén - fel nem foghatjuk. Ez a Rend hiteles lenyomata az Istennek, az Egynek, Akit 'kiábrázolni' lehet ugyan, de az égadta világon semmi értelme, hiszen az igazi valóságot (istenségét) sohasem, csak a 'teremtményi' emberi elképzelés(eke)t tükrözi.

Sok-sok keresztény járatja le manapság Jézus nevét a világban, elfelejtvén azt, hogy a világ nem abból tudja meg, hogy Jézus Krisztus a megtestesült szeretet, ha az ún. modern városi keresztények rendszeres verbális támadásokat (ők missziónak nevezik) intéznek békés járókelők ellen, hanem abból, hogy hitelesen (szeretetben!) élik az életüket. Egyszerűen tragikomikus, amikor azzal igyekeznek ezek a megbolydult lelkű szerencsétlenek a krisztusi szeretet nagyságát még magasabbra emelni embertársaik számára, hogy ők valójában mekkora trógerok voltak előző életükben...

Nyilvánvaló, hogy Isten az élet minden területén megnyilvánul elhívó kegyelmével - a lányokat futtató stricik és gengszterek között éppenúgy, mint kémcsövek és mikroszkópok közzött élő tudósok zárt világában is -, de aki valóban rátalált az Istenre, s megbékélt az Ő kegyelmében, az nem a saját butaságaival hivalkodik, hanem csendes bizonyságtevéssel próbálja jóvátenni/helyrehozni azt, amit a saját életében elrontott... Az ilyen alázatos lelkűeknek aztán Isten a megfelelő pillanatban megadja azt a kiváltságot is, hogy rámutathassanak a teremtett világ csodáira: a "magasságos égen" és itt lent a Földön is...

Azt, hogy lelkész-e a pap vagy csak teológus szakmunkás(?), Mari nénje és Pista bá' minden akadémikus előképzettség nélkül, néhány prédikációból képes megállapítani. Merthogy: "Kinek mi a szívében, az a száján." - állapították meg őseink. S milyen igazuk volt/van! "Füstöt, szerelmet hazudni nem lehet!" - ahogyan hitet sem. Az érzékeny kérdés azonban mindig ez: De milyen is az hit? Aki saját hitét/meggyőződését prédikálja, az lehet nagyhatású szónok, de nem Annak a követségében jár, Aki elküldte őt.

Aki valóban pap, a civilizácó hajnaláról induló, legősibb "Melkisédek rendje szerinti", s nem csak ároni-pap, aki a másodlagos törvényt prédikálja - az elsődleges isteni szeretet helyett - az valóban azt a Valakit "Vagyok, Aki Vagyok"-ot képviseli, Akiről minden Istenről beszélő embernek közvetve vagy közvetlenül bizonyságot kell(ene) tennie. Fontos megjegyeznünk, hogy az istenes lelki ember ismeretet közöl. Nem propagandista, sem nem porszívó-, vagy mosószeres-ügynök, aki jól hangzó negyed-igazságokkal bizalmába igyekszik férkőzni a célszemélynek, hogy aztán értékesíthesse portékáját.

Az ismeret nem lehet elvont "kultúr-csomag" vájt-fülű esztétáknak szóló, de törekednie kell arra, hogy "elüssön" a hétköznapitól, a banális közhelyektől, a sablonoktól és igyekeznie kell a szó tudományával, az irodalom eszközeivel megértetni, hogy Akiről szól a prédikáció, Azt szavakba "befogni" sosem lehetséges ... mindezt a jó lutheri munkahipotézis szerint: Theologia grammatica est, azaz a teológia nem mást, mint nyelvtan. Aki nem eszerint jár el, az hamar az önkinyilatkoztatás borzalmas bűnébe esik, s sajátját az ÚR szájába adva egy ezoterikus (a szó eredeti jelentése szerint: belső körre leszűkített, csak a beavatottak számára hozzáférheto) kisközösség prédikátorává válik.

A melkisédek-pap ajkai az Életről, s annak felelősségteljes szeretetéről beszél, hiszen Aki teremtette az Életet, azt szeretetből teremtette. Jól tudja, hogy az egyháztörténelem nem vele, s nem is az ő egyházával kezdődik, ezért kincsnek tart mindent, ami az Isten ismeretét közvetíti. Ezért óvja és védi az egyetemes kultúrát - mely mindig emel -, s küzd a romboló primitívség, a kultúrálatlanság, a rosszakarat, az agresszivitás és a közöny ellen.

A pap szájából elsősorban tanítást várnak, nem pedig a pokol tüzével való fenyegetőzést - ahogyan azt a középkorban tették - valljuk meg - meglehetősen jó, máig ható hatásfokkal. Isten ugyanis emelni akar minket a lélek világába, s nem alávetni az anyagvilágba. Jó pap az, aki tudja, hogy ő csak követ, de nem akárkinek a nevében. Ez az alázatos felismerés azonban olyan méltóságot kölcsönöz neki, mely tiszteletet vált ki az emberek részéről. Azt, hogy az Isten dicsőségének földrejutó néhány sugarából néhány nyaláb az evangélikus lelkészre is ráesik, nem lutheránus előjog, hanem az Isten kegyelme, mellyel csak az önző ember él vissza...

Ki a jó keresztény, azaz: ki követi 'igazán' Krisztust? A kérdésre adott válaszok az egyháztörténelem legnagyobb dogmatikai vitáit és/vagy szakadásait váltották ki. Éppen ezek a históriás tanulságok kellenének, hogy józanná tegyenek bennünket - hiszen számtalanszor megnyilvánult már -, bizony dogmatikai igazságokkal sem lehet 'megfogni' a szeretet Krisztusát. Aki be akarja fogni mégis a Titkot, annak egész életében, átfogó látással a szeretet dinamizmusát kell(ene) gyakorolnia.

Mit jelent ez a gyakorlati keresztény életben? Elsősorban azt, hogy Isten-élmény személyes odaadás nélkül nem létezik. Ez az odaadás pontosan ugyanolyan személyes, bensőséges, intim(!), mint egy szerelmes kapcsolat. A szerelem, a házasság szimbolikája nem véletlenül kerül elénk újra és újra az Ó- és Újszövetségben egyaránt, mely 'kép' Isten és övéinek kapcsolatát igyekszik 'megfoghatóvá' tenni. Úgy a szerelem, mint a hit, úgy a házasság, mint a gyakorló keresztény élet, teljes mértékben az önkéntességen alapul. Ha ez nincs meg bennük, akkor a kényszer minden nyomorúságos következményével számolnunk kell - úgy az egyházi-, mint a párkapcsolati életben.

Sokan elfelejtik, hogy Jahve-Isten kultusza soha nem tartott igényt a világvallások egyetemességére - a köztudatban mégis villágvallásként tartják számon. (Magyarul nem akart, s ma sem akar misszionálni, a betérés igen körülményes; zsidóvá nem válhat az ember "csak úgy" - zsidónak születni kell.) Említésre méltó ragaszkodásuk különös vallási törvényeikhez, illetve azok zártsága mindig is garantálta a maroknyi, ahogyan az Ószövetségben olvashatjuk a picinyke, "férgecske Izráel" túlélését a népek, nemzetek tengerében. Példaértékűnek is mondható kitartásuk a Tóra, a törvény mellett, számos mélyponton segítette át Jákób ivadékait. A törvény betartásának nehézségeit Simon-Péter 'ecseteli' mai igénkben: "sem atyáink, sem mi nem tudtok elhordozni a törvény igáját...

Akkor honnan a nagy bátorság és elszánás, hogy azok nyakába is tegyék a mózesi törvények igáját, akik nem is zsidók (pogány-keresztények=nemzsidó krisztuskövetők)? Ez a probléma tapasztalhatóan túlmutat önmagán, sőt egyenesen Krisztusra mutat! Nincs megigazulás az emberi a törekvésben, nincs feloldódás az Istenben, csakis a kegyelem által. Hiába minden emberi akarás, kötelezettségek gazdag tárháza, ezek automatikus megcselekvése nem visz közelebb az Istenhez. Minden, amit teszek vagy nem teszek, az Isten kegyelméből fakad. (Omnia est gratia.) Az Isten kegyelme Krisztusban lett nyilvánvalóvá. Az Ő önkéntessége - ahogyan minden Őt követő önkéntessége is - az Isten végtelen szeretetéről tanúskodik. A szeretet pedig kizárja a kényszert, a törvényeskedést. Ha ennek nyomait mégis felfedezzük egyes keresztények - n.b. a magunk életében - gyorsan térjünk(!) vissza oda, ahol megmaradhatunk: Jézus keresztjéhez...

Sok keresztény téveszti össze az Ószövetséget az Újszövetséggel, a prófétaságot a tanítványsággal, az apostoli kort a maival. Volt, van, s gyaníthatóan lesz is ebből gond elég! Míg az ószövetségi próféták kemény igazmondása nélkül, a józanságot gyakran vesztett jáveisten-népe elpusztult volna, a minden nép történelmében - az övékben különös gyakorisággal is - fel-felbukkanó önszeretet sodrásában, eladdig Jézus tanításának finomsága, szelídsége, kereszthalálig menő szeretet-példaadása egy alapvetően más utat mutat az istenkereső embernek. Aki Istennél/Istenben van, aki Általa akarja élni mindennapjait, az felebarátjában nem az ellenséget, a megtestesült gonoszt, hanem a szenvedő Krisztus arcát fedezi fel. Ez ad aztán erőt neki ahhoz, hogy elmenjen a börtönökbe, s enni adjon az éhezőnek, pohár vizet a szomjazónak..

Ha megfigyeljük - az egyháztörténelem erről tanúskodik -, a nagy krízisek, háborúk, gazdasági válságok, birodalmak széthullása körüli időkben mindig felerősödtek azok a hangok, melyek a rettenetes világvégét vizionálták. Ilyenkor a személyes egzisztenciális megszorítottság, az értékek általános válsága olyan feszültségeket szül ember és ember között, melyek mélységükkel/magasságukkal/intenzitásukkal messze meghaladják a hétköznapok valóságát, s valóban végidőket sejtetőek. Bármennyire is jogos ilyenkor a kritika, a destruktív ítélet soha nem vitt előbbre, de kiváló táptalajt adott az anarchiának. Még az ószövetségi próféták is, a meglehetősen kemény feddéseiket 'evangéliummal' zárják, felcsillantván mindig a reménységet, hogy az ÚRnál azért ott a mindenkori megoldás, csak hát vissza kell(ene) térni Őhozzá.

Karl Rahner, neves katolikus teológus válaszolta egyszer újságírói kérdésre (Melyik vallás lesz a 'befutó' a harmadik évezredben?): "Természetesen a kereszténység... Ha élni akar a világ, akkor nincs más alternatívája." Nyilvánvaló, hogy Rahner nem a kiszorítósdi teológiákra gondolt, hanem a jézusi integratív etikára, mely az elesettet segíti, a gyöngét támogatja, közösségbe hívja a magányost, mely magatartás, keresztény életvitel építi és szépíti nemcsak az egyházi, de az egész emberi közösséget. Sajnos sok mai keresztény gondolja magát prófétának vagy éppen evangélistának. Még az egyház által hivatalosan kiküldött papok, lelkészek, lelkipásztorok, prédikátorok is gyakran elfelejtik, hogy elhívatásuk tanítványságra szól, azaz ők elsősorban tanítók, s nem azt kell tenniük, amit Péter is tett - elő a karddal, aztán odavágni...

Azok a pásztorok, akik csak korbáccsal és acsarkodó kutyákkal képesek fegyelmezni a nyájukat, bizonyára csak béresek, mert nem szeretik a nyájukat. Azok a tanítók, akik csak pálcával és hangos szóval tudnak rendet tartani, azok nem pedagógusok, hanem idomárok. Azok a tanítók, akikben csak az elszántság buzog, de nincs meg bennük a türelem, a szelídség, azok csak nevükben lehetnek tanítók, a valóságban sohasem. Azok a keresztények, akik egyházi személyként nem felkészültek, s híjával vannak a felülről jövő tudásnak, vagyis az Isten Országa, azaz az Élet (értsd dzóé, mely a görög újszövetség azon szava az életre, melyben az örökélet is benne foglaltatik), azok ugyan szólíttathatják magukat "Atyámnak", de Isten fiainak sosem fognak neveztetni, márpedig a kereszténység, azaz a Krisztus követése erről szól(na)...

Se szeri se száma a kegyelemről szóló magyarázatoknak. Olyan szó ez, mint a szerelem - csak próbáljuk körbeírni, de úgy 'igazából' alig-alig sikerül. Egy bizonyos, bajban vagyunk a szavainkkal, ezért is fogalmazunk így: igaz szerelem. Nem lenne elégséges csak azt mondani: szerelem? Hiszen ha a szerelem nem igazi, akkor az nem is szerelem! Még jószándékú prédikáció(in)kban is elhagzik: ingyen-kegyelem, holott helyesen így szólna: ingyen, kegyelemből. A kegyelem ugyanis attól kegyelem, hogy ellenszolgáltatás nélküli, azaz ingyenes. Bármennyire magyarázzák nekünk a szószékről is, mint kell érteni kegyelem alatt - valljuk meg -, nem igazán értjük mi is az kegyelem. Körbedadogás helyett próbáljuk valahogyan úgy "meg-fog-hatóvá" tenni a kegyelmet, ahogyan a Mester is tanította! Igyekezetünket bizonyára áldás kíséri, mégha olyan eredményt természetesen nem is érhetünk el, mint Jézus a maga példazataival...

Azért nem tudunk mit kezdeni a kegyelemmel, mert nem látjuk benne az élet valóságát. Az ingyenesség - amikor manapság minden, még a jóakarat is pénzbe kerül - nehezen érthető fogalom. Német nyugdíjas misszionárius ismerősünk felesége kérdézte egyszer: "És mit fizetnek neked ezekért a 'webes' reggeli áhitatokért?"... "Óh, sokat! Elhiheted, nekem igazán megéri!" - válaszoltam mosolyogva. Nem akarta elhinni, hogy 22éves lelkészi szolgálatom ideje alatt soha nem volt szolgálati autóm, de még egy fillér benzin-hozzájárulást sem kaptam... Hitetlenkedve fogadta, hogy még a lelkészi hivatal internetét is a családi kasszából állja a lelkészcsalád... Minden kegy-es frázis nélkül: A "fizetség" nem marad(t) el! Mert áldást kapunk nap mint nap: derűben, kitartásban, gyermekeinkben, emberekkel való tartalmas találkozásainkban, de még törvényszerűen megkopó és olykor meg-megújuló egészségünkben is. A harmadik évezred elejére az ingyenesség az olcsó, az értéktelen szinonímájává vált. Pedig ez nem így van!

Életünk, ami "ingyen" van - hiszen a világ összes pénzén sem lehet életet venni -, a legdrágább kincs a világon. Az élet maga: kegyelem! "Nézzétek a mezők liliomait!" - tanítja övéit a Mester, s nyitogatja tanítványai szemeit, hogy végre lássanak, és ne csak nézzenek. Bizony 'ingyen', azaz kegyelemből van "a derék asszony, s a gyermekek" ahogyan Lutherünk fogalmaz. De minden, ami az életünk fenntartásához szükségeltetik, "mindennapi kenyér" sőt még a "lábbeli" is - megtanultuk konformációra - az is kegyelemből van! Ahogyan kegyelemből van a hit, s az üdvösségünk is.

Akkor mi is az a kegyelem? Az élet valósága! Olyan elem a kegy, ami nélkül nem élet az élet. Ha nincs kegy-elem, ha nincs kegy-elet, ha nem érzik az emberek a kegy hiányát az életükben, akkor nincsenek emelkedett, ünnepi pillanataik, melyekben megélhetnék a kegy-ességet. Ha a kegy-tárgyak helyét a birtok-tárgyak (mindenároni-, nagy autó, -nagy ház, -nagy befolyás stb.) veszik át, akkor megvalósul a bálvány-imádás klasszikus esete, s elveszíti az ember azt a lehetőséget, ingyenes kiváltságot, amiért itt van a Földön: a pillanatban ránkmosolygó kegyelmes Istennel való találkozást...

A gazdagság olyan, mint a por vagy a homok... A kívánságok szele mindenhová eljuttatja. Nincs az életnek egyetlen területe sem, ahol ne hatna, ahol ne (de)formálna. A homok a szembe kerülve nehezíti a látást, a szájba kerülve pedig élvezhetetlenné teszi a legfinomabb ételt is. Bár vannak olyan éttermek a szupergazdagok számára, ahol 24-karátos aranyporral hintik meg az ételeket, jóllehet ettől az ízük nem lesz se jobb, se rosszabb, de ha az arany, azaz az anyagiak válnak legfontosabbá valakinek a látásában, akkor elveszíti az élet valóságát. Az élet valósága ugyanis nem abban áll, hogy "bíborba és patyolatba öltözve fényes lakomán vegyünk részt minden nap", hanem abban, hogy létünkön keresztül közösséget alkossunk. Kevés a kívánatos közösséghez az, ha csak egy házban él a férj és feleség, s közös a bankszámlájuk. Ahhoz, hogy közösségben legyünk férjünkkel/feleségünkkel, nem elégséges csak az egzisztenciális biztonságra koncentrálni vagy arra, hogy mennyire jó szociális apa vagy szociális anya a társam. Az élet több, mint egyszerűen csak a körülmények...

Manapság a forma, a külcsíny a döntő, a tartalom másodlagossá vált. Az igazság - pl. az, hogy milyen ember is vagyok valójában? - úgyis csak később derül ki, hiszen ahhoz idő szükségeltetik. Felületes emberi kapcsolatokban pedig hosszú idő eltelhet, míg kiderül, hogy legfeljebb csak 'haver', akit korábban jó barátnak hittünk, s hogy aki kereste velünk a közösséget, az csak önös érdekből, a saját kapcsolati tőkéjét gyarapítandó barátkozott velünk. Szomorú tapasztalások ezek, melyek nap mint nap ránk köszönnek, de reálisan kell felmérnünk a helyzeteket, mint Kolombó felügyelő, aki mindig kellemetlen kérdéseket tesz fel, mert nem hisz az olyan egyszerű 'képleteknek', hogy az dúsgazdag aggastyánt és csinos fiatal barátnőjét a nagy szerelem köti össze.

Furcsa teremtmény az ember; többnek akar látszani, mint ami! Csodálatos teremtmény, mégis "isteni babérokra vágyik" - eritis sicut Deus! Birtokolni akar olyat, amiért még nem dolgozott meg - s aztán a kamatokkal együtt súlyos árat fizet érte. Megelégedettnek lenni a kevésen - Isten nélkül! -, nagyon nehéz vagy talán nem is lehetséges. Hűségesnek maradni a kicsin, a nagy ígéretek vonzásában - olykor emberfeletti kihívás. Alábecsülni az élet viharait, túlbecsülni emberi erőnket - balgaság. A keresztény ember igyekszik okosan vezetni életét, keresi a közösséget Istenével, hiszen számtalanszor megtapasztalta már, hogy döntéseit akkor tudja helyesen meghozni, ha Krisztus szeretetében van.

Bármilyen sok is az ember pénze, egyszer minden pénz elfogy - tudvalevő ugyanis, hogy minél több a vagyon, annál nagyobbak a vágyak és a megvalósításra váró álmok. A pénz ugyan gazdagít, de önmagában nem boldogít. A Krisztussal való közösség azonban mindig boldogít, ha anyagi értelemben nem is gazdagít. Mi azonban nem az ideigvalókat, hanem az örökkévalókat keressük... azok pedig egyedül Istennél vannak.

Minél öregebbek vagyunk, annál többször tapasztaljuk embertársaink sorsát kísérve/figyelve: Isten nem ver bottal... Isten felfoghatatlan nagysága nyilvánul meg abban is, hogy apró dolgokon keresztül fegyelmez minket. Nehezen érthető nekünk, de gondviselésben megnyilvánuló nevelése nem nélkülözi sem a tragédiát, sem pedig a derűt. Teremtő Istenünk teljes szabadságot adott mindannyiunknak - megengedvén, hogy jó magasra felmásszunk önzésünk fájára -, sőt, megengedi azt is, hogy leessünk róla... S ha előre nem is tudunk olyan bölcsek lenni, mint szeretnénk, utólag már pontosan látjuk: bizony, lehetett volna ez vagy az másképpen is, alakalhutatott volna jobban is a sorsunk, de saját életünket illetően szemrehányást - minden esetben - csak magunknak tehetünk.

Aki elfordul Istentől, az az élettől fordul el. Az élet ugyanis maga a szeretet. Aki nem tapasztal(hat)ja meg, milyen a teljességrevivő szeretet, annak igen nyomorúságos az élete. Hiába minden fáradozása, átélt szeretet nélkül értelmét veszti létének minden küzdelme. Sikert sikerre halmozhat, de ha nincs senki, akivel megoszthatná örömét, az elért eredmény mit sem ér... Aki gonosz, az nemcsak elpártolt az Istentől, az nemcsak megtagadta, s megvetette a szeretet egyetemes feljebbvalóságát, de egyben az élet helyett a halálra is szavazott! Márpedig Isten életre rendelt minket, nem pedig halálra... Aki Isten akaratának tetszően él egy életen át, az még a halált sem tekinti ellenségnek, de aki elpártol Tőle és enged gonoszsága kísértéseinek, az nemcsak (fele)barátait veszíti el, de minél közelebb kerül élete végéhez, minél inkább érzi magánya kínját, annál inkább retteg az elmúlástól is.

Keserves dolog, ha valaki letér arról az útról, amire rendelte őt az Örökkévaló. Életünk folyamán többször kinyilvánítja Isten, mi az, amit szeretne megvalósulva látni életünkben, hiszen tálentumainkat nem azért kaptuk, hogy elássuk őket, hanem azért, hogy megduplázzuk őket! Felbecsülhetetlen minden egyes ember élete, hiszen egyediek, megismételhetetlenek vagyunk - nem "széria-darabok", hanem Isten által "megálmodott" saját kezével formált 'egyszeri' csodálatos alkotások! Aki ezt megérti, az tisztelni kezdi az életet, mely az Isten félelmét is felébreszti benne. Az "Istennek félelme" azonban egészen más, mint az anyagvilágtól való félelem. A Teremtő Isten félelme (félelemteljes tisztelete!) ugyanis soha nem bénít meg és/vagy tipor sárba, hanem épít, gazdagít és soha nem gondolt magasságokba repít: nem egyszerűen életminőséget ad, hanem elmúláson túli Életet ajándékoz....

Tényleg csodálatos "masina" a testünk! Isten minden szükségeset beleteremtett, melyek szüntelenül szolgálnak minket életünk folyamán. Csak amikor kezd életünk pályája lefelé ívelni és szembesülünk a ténnyel, hogy végül mindent - ami testi -, vissza kell adnunk Teremtőnknek, akkor döbbennünk meg önmagunkon felsóhajtva: Bizony, vigyázhattunk volna jobban is erre az isteni gépezetre... Eleink bölcsen azt mondták: "Darabokban halunk meg!" S valóban, először csak látásunk romlik, aztán fogaink romlanak-gyengülnek... s ide, a három pont után mindenki odagondolhatja személyes testi gyengeségeit. Isten kegyelme, hogy szerveink még meggyengült állapotukban is hihetetlen teherbírással képesek "szolgálni" minket - ebben is meglátszik Isten teremtő hatalmának nagysága és gondviselő szeretete.

Minden szervünknek elengedhetetlenül fontos szerepe van az életben. Mindegyik tudja a feladatát, s csöndben el is végzi azt. A szív vért áramoltat az erekben, a gyomor emészt, a máj tisztít, a vese kiválaszt, az immunrendszerünk védekezik - az agyunk pedig 'koordinál'. Mindegyik szervünk 'becsülettel' dolgozik, hogy nekünk rendelt napjaink boldogságban, harmóniában telhessenek. Testünket ugyanis arra kaptuk, hogy érezzünk, hogy szeressünk általa, hogy segítségével építsünk és szépítsünk! Ha a kéz simogatás helyett inkább üt, ha nagyobb örömmel kovácsol fegyvert, minthogy építene -, akkor célt tévesztettünk, létünknek nem ez az Istentől rendelt feladata!

Másért küldettünk a Földre. Elsődleges feladatunk, hogy felismerjünk életünkben az Isten szeretetét, s tükrözzük azt mások felé. Felismerve készségeinket/tálentumainkat alkossunk, szolgáljunk egymásnak, gondoskodjunk mindenekelőtt szeretteinkről. Ha Isten alkalmasnak teremtett minket a házaséletre, a családalapításra, akkor ne tékozoljuk el egészségünket hiábavaló dolgokra - amit úgy is megemészt a moly vagy rozsda -, hanem használjuk testünk adottságait rendelt időben(!) arra, amire kaptuk őket... Mára ugyanis sokhelyütt felborult az élet 'rendes menete', s a fiatalság évei "önmagukért, az élményért" telnek, s nem a jövőért... Ennek elhibázott volta akkor válik nyilvánvalóvá, amikor elmúlnak azok a bizonyos "legszebb évek", s kétségbesetten, az ötödik X vonzásában, orvosi segítséggel gyermekért próbálnak küzdeni... Isten azonban figyelmeztet idejekorán mindannyiunkat. Ez is az evangélium egyik vetülete. Akinek van füle, hallja!