Számos elképzelés született már az utolsó ítéletről... Valamilyen okból kifolyólag ugyanis igen érdekel minket az egész isteni procedúra "hogyan?"-ja. Igaz, inkább kellene elgondolkodnunk a megprófétált isteni eljárás miértjén - de ehhez kisebb az elszánás bennünk, pedig nagy valószínűséggel itt kellene keresnünk a "lényeget".

Bizony sokszor megtörténik - ahogyan mai igénknél is ez az eset áll fenn -, hogy egy-egy mondatot kiragadunk a Szentírásból, s azt úgy értelmezzük, mint egy különálló mondatot, számunkra megfelelő helyre 'beillesztve', a mi elképzeléseink közé. A rossz tanító/igemagyarázó nem figyel a "kontextusra" - pedig enélkül értelmetlenné válhat sok bibliai mondat. Ugyanígy van ez emberi kapcsolatainkban is. Ha barátunk, barátnőnk, férjünk, feleségünk, gyermekünk egy-egy mondatát az adott párbeszédből kiragadjuk - felejtve azt, hogy mi őt szeretjük, s ő is szeret minket -, akkor hamar zátonyra fut a kommunikációnk. Nincs ez másképpen Istennel sem! Soha nem szabad felejtenünk, hogy Isten nem ember, hanem Isten...

Éppen ezért az Ő elvárásai nem ember-szerűek, hanem Isten-szerűek. Magyarul ez annyit tesz, hogy az egyetlen, amit levonhatunk a Jelenések könyvbéli szimbólum-szimfóniából, hogy cselekedeteinknek, életeseményeinknek következményei vannak odaátra nézve is... Annyit világosan megérthetünk belőle, URunk akarata, hogy már itt és most szeretni tudjuk felebarátainkat, önmagunkat, az egész teremtettséget, benne Őt magát is...

Sokan szánalmasan emberi módon gondolkodnak az Istenről. Úgy vélik - talán abból a tapasztalatból, hogy földi világunk is ennyire jogilag le-, be-szabályozott -, hogy Isten országa is parancsolatok maradéktalan betartásából áll. Pedig az elsősorban Erő, s nem emberi erőlködés! Természetesen tiszteletben tartva mások világlátását, de ha megnézzük pl. ádventista testvéreink Isten-felfogását, bizony nem sokban tér el az orthodox zsidó Isten-felfogástól... Jóllehet mindkettő az Isten szeretetből fakadó kegyelmére alapoz, de a törvények maradéktalan betartására irányuló életvezetésük mégis rettenetesen kazuisztikus, az élet Isten-adta normalitásától távol állók. Mindaddig persze, amíg valaki csak önmagára nézve tartja kötelezőnek sajátos Isten-elképzelését, nincs nagy gond, a probléma ott kezdődik, ha - felejtve a szeretet parancsolatát -, úgy hiszi, hogy mások számára is ez kell hogy legyen a "normalitás"....

Isten tehát szembesít minket - önmagával, s önmagunkkal. Megláttatja teljességgel velünk, milyenek vagyunk valójában, s tükör által homályosan megismerteti önmagát is, hogy megmutassa, kegyelme révén mivé válhatunk már itt a Földön. Ennek a küzdelmes szépségére hívja fel a figyelmet a Biblia, munkálva a mi üdvösségünket is...

Minden döntésünk befolyásolja jövőnket... Legyen az kicsi vagy nagy, a választás mindig teher. A kisgyermek számára nehéz a döntés, mit is játszon, és kivel; a tinédzser számára igen komoly gond, milyen ruhát vegyen fel egy-egy alkalomra; a pályaválasztás előtt álló tipródik, vajon a több ezer szakma/hivatás közül a megfelelőt, a neki illőt választotta-e; a fiatal felnőtt számára pedig szinte már elhordozhatatlan a teher: kit válasszon élete párjául? Aztán később is választások előtt állunk, hiába kívánjuk, nem spórolhatjuk meg sem a magánéleti- sem pedig a munkahelyi döntéseink kockázatát...

Az eszünk nagyon jól tudja, hogy Isten a Világmindenség URa, a szívünk olykor mégis fontosabbnak tart más dolgokat, s mivel többnyire nem az eszünkkel, hanem a szívünkkel döntünk, ezért csak idő kérdése, mikor hozzuk meg életünk egy-egy rossz döntését. Jozsué, a nép új vezetője véleményével abszolút kisebbségben volt, mégis nála volt az igazság! (Akkor hol a demokrácia? Vagy csupán fikció, utópia lenne ez is? A történelem gyakran bizonyította, hogy a kevesek igazsága volt az igazság - hősöket is csinált belőlük az utókor!)

Jozsué figyelmezteti a többséget: "Távol legyen tűlünk, hogy elhagyjuk az URat!" Tudja ugyanis, az ÚR jelenléte az egyedüli biztosítéka annak, hogy tiszta maradjon a szív, s ebbéli állapotában a lehető legjobb döntést képes legyen meghozni egyén és közösség számára. Ha nem az Isten lakozik a szívben, hamar beköltöznek oda önző gondolatok, szép terveket és közösségi célokat bomlasztó indulatok. Ezt nevezzük kísértésnek, amikor úgy látjuk, hisszük, gondoljuk, hogy az igazság egyedül nálunk van.

Az igazság azonban az, hogy valódi Igazsága egyedül csak az Istennek van. Amit mi igazságnak vélünk vagy akként birtokolunk, az a "nagy teremtett egészben" csak részigazság, ráadásul erre idővel - ha őszinték vagyunk önmagunkhoz -, magunk is rájövünk. Ezért távol kerülni az Istentől egyben azt is jelenti, hogy távol kerülünk az igazságtól... S akkor mi is az igazság? Az, hogy az Isten szeretete tartja egyben a világot - az emberi szeretetlenség ellenére is. Ha azonban az ember teljesen elfelejti, hogy "Istenre utalt lény", akkor nincs megállás a lejtőn, akkor kikerülhetetlen a rend, a közösség összeomlása. Ezért fontos újra és újra elmondanunk: "Távol legyen tűlünk, hogy elhagyjuk az URat!"

Számtalan formája van a félelemnek... Az egyik ember a pókoktól fél, a másik az egértől és olyan is akad, aki a betörőktől vagy éppen attól, hogy apja, anyja, férje vagy élettársa megint részegen jön haza. Olyanok is vannak bőven, akik félelmeiket meg sem tudják megfogalmazni, szinte folyamatosan aggódnak, olykor rettegnek: a holnaptól, önmaguk vélt vagy valós alkalmatlanságától.

A mindenkori hatalom hathatós eszköze a félelemkeltés. A rómaiak ezért masíroztak a provinciákban - napokon át, szünet nélkül. A hidegháborús időkben az egyik oldalon az amerikai imperializmussal, a másikon meg a szovjet-kommunista veszéllyel fenyegetőztek, de a mai kornak is megvannak a hathatós eszközei: terror-, vagy járvány-veszély, elfogyó energia vagy világűrből érkező meteorit, s ha mindezek nem töltenék be a kívánt célt, akkor ott van a mesterségesen fenntartott munkanélküliség, az igazságtalan adópolitika, s az erőszakos filmek mindennapi dömpingjét már ne is említsük... Nincs menekvés! Így vagy úgy, de félned kell...

Aki nem ismeri Istent, az hamar áldozatául esik a félelemnek. Számos kisegyház/szekta alapozza stratégiáját a félelemre, s kétes lelkületű hivatalos és laikus szónokaik nem az evangéliumot (Isten szépségét, jóságát, szeretetét) hirdetik, hanem szinte levegővétel nélkül csak a Sátánról, a gonosz ártó szellemekről prédikálnak. Sajnos az effajta lelkület nem idegen az ún. történelmi egyházakban sem. Magam is tudok esetekről, ahol a szülők jó hírű iskolákban folyó hittanról "iratták ki" gyermekeiket, mert a hitoktatás nem szólt másról, mint a mindenütt jelenlévő ördögről... A hitre való nevelésben tényleg ez a legfontosabb, az ördöggel riogatni a felnövekvő generációt?

Az Isten szeretet, s aki Benne bízik, az nem fél. Először is azért, mert az Ő kezében van az élete! Másodszor azért, mert ha "annyi ördög is venné körül az embert, mint Wormsban a háztetőkön a cserepek" - ahogyan Lutherünk mondta -, az Istennek akkor sem kell bírkóznia ezekkel a hatalmakkal, mert Ő a Mindenség URa, minden az Ő ereje alatt létezik... Aki pedig abban hisz, hogy az Örökkévalót bármilyen, Nála kisebb hatalom képes lenne, akár csak egy pillanatra is megtorpantani, az már rég nem az Istenben hisz, hanem mesés emberi elképzelésekben... az hitében még az első naivitást (Karl Rahner) sem érte el, de gyaníthatóan a másodikra sem fog eljutni. Az ilyen ember ugyanis megrekedt az anyagvilágban - ahol félelmeit bizony meg sem tudja számolni -, mert élete nem az Isten embert-emelő szeretetében történik, hanem az emberi tudatlanságból fakadó káoszban...

Nemcsak a munkahelyen, de magánéleti kapcsolatainkban is megéljük, hogy vannak "ügyeletes besszerwisszerek/mindenttudók", akik miközben mások magatartását kritizálják, nem veszik észre, hogy a saját inkompetenciájuk sokkal, de sokkal nagyobb azokénál, akiket támadnak. Jól példázza ezt Jézus Urunk abszurd példázatos kérdése-megállapítása: "Miért nézed atyádfia szemében a szálkát, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát?"

Tény, hogy kritikusak vagyunk másokkal, s amit másoknak nem engedünk meg, azt magunknak, ha a körülmények úgy alakulnak - s azok persze mindig felmentőek(!) - különösebb gátlás nélkül megteszünk... A kettős erkölcsiség nem szép dolog, de ez az élet vétkes gyakorlata. (Justitia-t, az igazság római istennőjét fiatal szűzként ábrázolják - nem véletlenül! Aki már egyszer is szeretett, és őt is szerették - az már nem tud elfogulatlan lenni...)

Nem arról van szó, hogy ne ítéljünk meg jelenségeket és embereket, hanem arról, hogy ne ítélkezzünk felettük, mert az ítélkezés joga egyedül Istené! Mivel az Istenben-levés leginkább a közösségi élet rendjében érhető tetten - a mennyországot is a Mester nagy vacsoraként festi le hallgatóinak -, ezért a közösségnek joga van ítéletet mondani azok felett, akik a közösségi életet életellenes magatartásukkal veszélyeztetik. (Az egy másik kérdés, hogy az aktuális hatalom ezt az ősi, istenadta közösségi jogot hogyan és miként játssza ki...)

Az ítélkezés egyben melegágya a gyűlöletnek is, mely egyik pillanatról a másikra - ha eléri a kritikus szintet - megbénítja az életet. Ebből a bénultságból egyedül az Isten szeretete képes kiszabadítani, egyedül Ő képes az életet újra Életté teremteni. Ez az evangélium, de egyben a figyelmeztetés is: ha kaptuk a tanítás, a figyelmeztetés adományát, akkor azzal Isten teremtői akaratát figyelembe véve éljünk, s ne pedig önzően visszaéljünk vele...

Ha röviden szeretnénk összefoglalni a kereszténység lényegét, akkor két szó erre kiválóan megfelelne: szeretet és józanság. A józanság ugyanis magában foglalja az igazságot, a szeretet pedig a megbocsájtás, a kiegyenlítődés készségét... Sajnálattal kell azonban megállapítanunk - többnyire erről szól a keresztény egyház kétezeréves története -, hogy a józanságot a hatalom-mámor, a szeretetet pedig az érdek váltotta fel. Nem újkeletű tehát az a magatartás, hogy az emberek reflex-szerűen elfordítják fejüket attól, ami "keresztény".

Vannak ugyanis olyan dolgok, amelyek ellentmondanak a józan észnek, s itt nem a hit szépséges titkaira kell gondolni. Annak ugyanis vonzása van minden kultúrában, ezért is özönlenek az emberek kamerákkal és videókkal felfegyverkezve templomokba és kultikus helyekre. A józanul gondolkodó ember soha nem a hitet, hanem a hiteltelen hitéletet kritizálja. S ha jól belegondolunk Jézus sem azért bírálta a farizeusokat, mert azok igyekeztek a törvénynek maradéktalanul megfelelni, hanem a képmutató magatartásuk miatt...

A józanság önmagában még nem nagy érték, mert ha szívtelenséggel párosul, akkor képes megtorpedózni minden jószándékú kezdeményezést, és a szeretet is, ha nincs meg benne a józanság kontrollja, akkor elveszti vonzását. De a józanság és szeretet, együtt és egymást kiegészítve mindig az élet normalitását szolgálják. S mi az élet normalitása? Az élet életszerűsége és az emberlét istenképűsége. Az Isten akarata, törvényei mindannyiunk szívébe-lelkébe bele van kódolva, s éppen ezért, ha nem ezek szerint élünk valamikor - lehet, hogy évek vagy csak évtizedek múlva, sőt az is lehet, hogy csak halálunk óráján, de megszólal a lelkiismeretünk...

A szeretet és józanság harmóniájára, az élet szépségének megélésére elménket elsősorban tanítóink készítik föl. Az édesapai és édesanyai hivatást hitelesen betöltő szülők és nagyszülők, a tanárok a szűkebb baráti környezet és nem utolsó sorban a lelkészek, a papok. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a fogyatkozó létszámú gyülekezeteink elsődleges okozói a hiteltelen hitéletet élő hívek, olykor élükön a gyülekezet vezetőivel, nemkülönben a lelkésszel vagy lelkésznővel... Kár lenne tagadni a tényt: ha az elme nem felkészült, akkor nincs józanság, ha a szív nem a szeretetnek, hanem az önzésnek ad otthont, akkor nagyon hamar lendületét veszítik a nagy elhatározások, s elfogyatkozik az Erő is, ami építi a hívő emberek közösségét, a Jézus Krisztust szóval és cselekedettel dicsérő gyülekezetet...

Elvonulni a világ zajától - kevesek kiváltsága... Napi feladataink zuhatagában örülünk annak, ha legalább egy-két csendes percünk akad, hogy rendezzük önmagunkban kérdéseinket/gondolatainkat. Jézus nagyon jól tudta, milyen az "élet", Ő is érezte, hogy milyen az, amikor erő árad ki az emberből. (Tőle ha erő áradt ki, akkor abból mindig gyógyulás fakadt, ha azonban belőlünk száll el az erő, annak következménye a fáradtság, a levertség, olykor immunrendszerünk megbicsaklása is!) Benne lenni a világban nem nehéz, hiszen testben vagyunk, annak minden járulékos gondjával-bajával. Megmaradni a világban, sem annyira nehéz, csak tudni kell helyezkedni és a szánkat befogni, no meg akkor bólogatni, amikor azt látják is a sorsunk felől döntők...

A világban megmaradni emberként - ez azonban egész létünket igénybevevő kihívás! Olyannyira a nehéz ez, hogy egyedül nem is vagyunk képesek megfelelni. A keresztény ember azonban tudja, hogy hol a segítség és Kihez kell fordulnia... A krisztuskövető ember is a lét kuldusa, de élet-bölcseletének központi magja, hogy tudja, hol osztják a kenyeret! Életének számtalan gondjára mindig ez a megoldás, tudja, hová kell mennie - Istenéhez. De azt is tudja, hogy ez az ismeret nem teszi őt különbbé, hiszen minden "csak" kegyelem!

Aki a világban van az számos próbának, kísértésnek van kitéve. Nem lehet úgy leélni egy életet, hogy a kísértés madara ne szálljon el egyszer sem a fejünk felett, de eredményesen élhetünk úgy, hogy megakadályozzuk, ez a madár ne rakjon fészket a fejünkre! Ebben segítségre van/lehet eleink példás élete, kitartásuk, a hívő emberek évszázadokon átívelő, ma is érvényes bölcsességei...

A gonosztól pedig Isten véd. S, "ha Ő velünk, akkor ki ellennünk?"

Nincs ember, aki ne hordozna terhet... ezek közül egyik legnagyobbikunk: az elmúlás. Aki esztelenül kockáztat, az gyakran fiatalon költözik ki ebből a világból, de a bölcs nem keresi a bajt, jól tudja, jön az magától is. A fizikai terhek hordozása komoly erőfeszítést igényel, de mi ez a lelki terhek elhordozásához képest? Nem csoda, hogy igazán meggörbülni/bele-görnyedni, lelki terheink következtében tudunk.

Az is a (ember)lét igazsága, hogy fiatalkorban elkövetett sületlenségeinkért, hibáinkért, életünk második felében "fizetünk". Mert az életnek, s benne mindennek ára van! Nemcsak a rosszért kell fizetnünk, a jóért is. (Ez utóbbit kitartással, odaszánással, szorgalommal fizetjük meg.) Aki így vagy úgy, de megéri az időskort, s nem "öregszik" bele... Nézzünk gyakrabban nyolcvanéveseink szemébe, akik átéltek világégést, s huszadikszázadi nyomorúságokat, mégis sugárzik belőlük az öröm, szemeik csillognak az élni-akarástól! Nem minden idősünk ilyen, ahogyan fiataljaink között is vannak szép számmal, akiket már semmi nem érdekel (túl vannak már mindenen!) és tekintetükből közömbösség árad.

Az Isten evangéliuma (eü-angelion=jó híre) az ember számára, hogy fölegyenesít. A lélek bármennyire is igyekszik, egyedül képtelen "kihúznia magát", kell számára a külső segítség. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy szülők és tanárok, papok és pszichológusok, therapeuták és szociális munkások, egy-egy hordozó gyülekezeti közösség - mind ugyanazt munkálják: a lélek kiegyenesedését, az emberi méltóság megélését. Bizony Isten kezében az egyik ember eszköz, hogy a másikat nevelje, növelje, segítse, emelje!

A külső segítséget elutasítók közül sokan hiszik, ők egyedül is képesek megbírkozni a feladattal, idővel azonban kénytelenek belátni: "Egyedül nem megy!". Vannak az életben ugyanis olyan súlyos terhek (ez leginkább szeretteink elvesztésére igaz) melyek elhordozásához a közösség odafigyelése óriási segítséget nyújt ugyan, de igazán csak belülről lehet erőt kapni hozzá - azaz az ÚRIsten megelevenítő Lelke által. Isten nélkül ugyanis nincs békessége a léleknek; sem a fiatalkor izgágaságában sem pedig az öregkor lelassultságában. Istennel együtt azonban a nehéz is könnyű, s olykor még a terheket is feledni lehet a Tőle kapott derűvel...

Évszázadokon át hitték/gondolták, hogy a Jeruzsálem a világ közepe... "Apostoli királyok" szőtték bele titulusukba a város nevét, pápai áldással kegyetlen-véres kereszteshadjáratokban harcoltak a városért, hogy megszabadítsák azt a "pogányoktól". Fel sem vetődhetett a kor emberében, hogy nem Jeruzsálem a világ közepe, ahol majd a világvégi nagy dolgoknak is egyszer meg kell történniük. Manapság azonban, amikor távcsövekkel milliárdfényévnyi távolságokban lévő világokat kémlelünk, amikor fizikusok/matematikusok majd-tucatnyi dimenzióval számolnak, mindezek tudományos fényében eltörpül a földi Jeruzsálem jelentősége.

A mennyei Jeruzsálem képzete persze ettől függetlenül elevenen él az emberek fejében! Ahogyan korábban, úgy modern korunkban is számos önmagukon, s az anyagi világon túllátni nem képes szekta hirdeti/erősíti követőiben, hogy a világ történéseinek kezdete és vége Jeruzsálemben és vonzáskörzetében koncentrálódik, sőt, üdvtörténeti magasságokba röpítik a "Könyv népét", a (ki)választottakat. Sajnos minden nemzetben vannak, akik kiválasztottnak, s ezért különbnek hiszik magukat - nos, ők a szélsőségesek. Kettősmércés erkölcsiségükkel jóllehet eredménnyel érvényesülnek a politika világában, de valódi Isten-kapcsolatban csak "elhívottak" vannak, akik között nem számít az, hogy "zsidó vagy görög vagy éppen pogány".

Az ember elsősorban embernek születik, utána valamilyen nemzetbe és kultúrába. Emberségét soha nem a származása, státusa, szegénysége vagy gazdagsága, hanem a szándéka/lelkülete határozza meg. Aki szeretni tud, az egyszerűsége ellenére is bölcs lesz, de akinek szívébe csak önmaga fér bele, annak fejében hiába halmozódik lexikonnyi ismeret, bölcs sosem lesz, legfeljebb csak nagyon okos.

Nyilvánvaló, hogy a mennyei Jeruzsálem is csak kép, szimbólum. Jól érzi ezt János, amikor azt mondja "Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége világosította meg" azt. Azaz a 'központ' nem a város, hanem az Isten maga... Tehát nem a drágakő-alapok, s a csillogó kapuk, hanem az Isten, azaz a fénylő Szeretet. Ennek ismeretében súlyát veszítik az emberi elképzelések, kategorizálások s előítéletek, s megérti a teremtményi ember, hogy miért teremtetett "Isten képére és hasonlatosságára"...

Az idő múlását leginkább emberi kapcsolatainkban tapasztaljuk... Minden egyes új nap kicsit másképpen láttatja meg velünk ugyanazt: barátunkat és barátnőnket, társunkat vagy éppen szüleinket. Folyamatosan változnak - ahogy manapság sokszor és helytelenül, de közhelyesen jól érthetően mondani szoktuk - a prioritások. A tartós kapcsolat, vagy éppen annak hiánya; gyermekünk betegsége vagy önfejűsége; a nem várt tragédia fájdalma, bizony egyik pillanatról a másikra képesek átírni az addigi fontossági sorrendünket! Ilyenkor érezzük át igazán: minden múlandó.

A múlandóságban az egyik legfájdalmasabb, hogy a múltat nem lehet átírni. Ha a mesebeli jótündér a valóságban is képes lenne teljesíteni a három kívánságunkat, bizonnyal sokan becserélnék a hármat egyre: csakhogy a múltat újrahírhassák! Hála Istennek, ez így nem működik! (Ezért okulhatunk hibáinkból, s bölcsülhetünk.) Lehet méltatlankodnunk, de egyszeri és megismételhetetlen életünk rajztáblájához nem kaptunk radírt -, amit rajzolunk vagy festünk rá, az lesz rajta. Az idő egy kissé ugyan halványítja rajta a maszatolásokat, a pacákat -, de azért jól kivehetően, árulkodóan és/vagy terhelően mindvégig ott maradnak az éktelenkedő foltok.

Minden múlandó. A fiatalság és a szépség, az erő és a sikerek. Jó, hogy azt sem tud(hat)juk, hol van életünk közepe, de ettől a tény tény marad: egy bizonyos ponttól már nem befelé, hanem kifelé haladunk belőle. A hitét felelősséggel és őszintén élő ember ettől mégsem esik kétségbe, sokkal inkább alkalom ez számára a hálaadásra - minden örömért, s minden bánatért is - bár azt, hogy a rosszat is megköszönjük Teremtőnkenk, a "világ embere" sosem ért(het)i meg...

Minden elmúlik egyszer, még az olthatatlan nagy szerelem is... mert az is csak a halálig tart! Ezért nincs semmi itt a Földön, ami örök, csakis egyedül az ÚRIsten. Aki cselekszi az Ő szeretet-akaratát, az sejtve átélhet csodálatos pillanatokat, melyek az Isten-adta élet szépségéről szólnak. Arról, hogy 'szeretni' és 'szeretve lenni' csakis közösségben lehetséges, s hogy a teljes életünkhöz hozzátartozik nemcsak testünk békessége, de a lelkünk fenntről jövő megelégítettsége is...

Találkozások Jézussal. Így lehetne összefoglalni Jézus földi útjának állomásait. Péter utolsó találkozása ez Mesterével - a feltámadás előtt, de hol van még a feltámadás mindent átíró boldog öröme? Ezek a percek a lélek pokolraszállásának pillanatai. Péter fogadkozásainak/elszánásának: "Követlek, ha a halálba is mész!", azaz emberségének totális csődje... Péter - talán maga sem érti - de tagad, tagad és harmadszor is csak tagad. A kereszténységben a kakas az ítéletre való figyelmeztés jelképes hírnöke - így az éberségé is. A IX. sz.-tól van adat arról, hogy a templom tornyára fémkakast erősítettek. A hívők számára a kakas maga is "igehirdető", aki az új hit felvirradását hirdeti, de jelentheti az igazak lelkét is, akik várják a hajnalt. Péter apostollal kapcsolatban azonban a kakas elsősorban az emberi gyengeséget és a bűntudatot jelzi.

Péter utolsónak hitt találkozása ez Jézussal. A Kenyérszaporító, a Tengeren-járó, a Csodásan-gyógyító, a Mennyei-hatalommal-bíró most csak szelíden néz, de ebbe a jézusi tekintetbe Péter beleérez minden részvétet és szánalmat, minden önvádat és szemrehányást, fájdalmat és melegséget, szeretetet és erőt… Mindenki életében van mélypontok, sőt vannak az Isten-kapcsolatunkban is hullámvölgyek! Az élet ugyanis nem statikus, hanem dinamikus... Ha valakinek "vigyázzbanállós" a hite, akkor az nemcsak furcsa, de komoly kérdéseket is felvető egyben.

Ahogyan Péter életét is megváltoztatta a Mesterrel való találkozás, s a Jézus mellett megtapasztalt események formálták életét, ugyanígy a mi életünket is alakítják a pillanatos Isten-megtapasztalások, amikor titokzatosan ránktekint az Isten... Kegyelmi pillanatok ezek! Akár fent vagyunk - s úgy érezzük most kerek a világ - akár lent, mert meg-/beláttuk vétkeinket, melyek elválasztanak minket felabarátainktól és Teremtőnktől - mind-mind annak bizonyossága: Isten kezében vagyunk...

Azaz jó helyen. Otthon...

Vannak olyan keresztény gyülekezetek, ahol a Biblia bizonyos mondatait/fejezeteit egyszerűen kihúzzák, eltávolítják. 'Különleges' értelmezési mód ez, de valós igényeket mutat! Aligha van még egy könyve a Szentírásnak, amelyet részleteiben és a maga egészében olyan sokféleképpen értelmeztek volna, mint János jelenések könyvét. A kiliazmus (görög ezer szóból) néven ismert eretnekség ugyanis, amely Krisztus és az igazak ezeréves, érzéki örömökben folyó, földi uralmának (Ki fölött is, ha csak az igazak támadnak fel/maradnak meg?) eljövetelét tanította. A harmadik század végétől azonban elveszítette jelentőségét ez az elmélet. Az óegyházi atya, Euszébiosz tanúsága szerint az ezeréves uralomról szóló tanítás fő képviselői Kerintosz és Papiasz voltak. Kerinthosz azt vallotta, hogy a föltámadás után az igazak a földön az új Jeruzsálemben élnek, és testük a vágyaknak és gyönyöröknek fog szolgálni. Papiasz Jézusnak egy állítólagos kijelentésére hivatkozott, amely szerint az ezeréves földi országban a paradicsomi boség valósul meg, beleértve a testi tevékenységet is, amit o a rabbik nézetébol vett át.

Elképzelni a jövőt - csábító kihívás, de végül mindenkinek beletörik ebbe a szellemi bicskája... Sem a prófétáknak, sem tudósoknak eleddig nem sikerült részletes 'ütemtervet' közzétenniük, hogy mi is fog történni, akárcsak néhány évtizeden belül is. Ennek tudója egyedül a történelmet irányító Isten! Éppen ezért emberi elképzelésekre hagyatkozni a jövőt illetően - badarság. Aki mégis elmerül ezekben a jövőtidéző mesés elképzelésekben, az végül a valóságérzékét is elveszíti, s józanságának hiányában ott is "kinyilatkozatást" lát, ahol nincs, s ott is ördögöt vél tudni, ahol csak az emberi tudatlanság és hanyagság (amely persze lehet ördögi léptékű!) deformál.

Jó lenne tudni, hogy mi lesz velünk 10-15 év múlva, mi lesz a gyerekeinkből, illetve hol fog tartani a világ? Ezzel ellentétben még azt is csak legfeljebb 70-80%-os valószínűséggel tudjuk megmondani, hogy egy-két nap múlva esik-e vagy éppen fúj... Isten jövőben megvalósuló üdvtervét pedig részletekbemenően magyarázni - egyszerűen céltévesztés! Nincs még egy olyan könyve a Bibliának, amihez annyi magyarázó könyv írodott volna, mint a Jelenések könyvéhez megírt kommentárok, prédikációk, "felvilágosító" brossúrák óriási halmaza. Melyiknek van igaza? A könnyen érthető lángnyelvű ítélkezőnek vagy a nehezen érthető száraz-tárgyilagos tudományosnak?

Amit biztosan tudunk, hogy a világnak egyszer vége lesz, mert semmi sem tart örökké. Mikor és hogyan történik mindez, ez Isten titka. A titkokat pedig azok szokták magyarázni, akik nem értik, hogy a titok lényege a mindenekben jelenlévő Isten maga. Ezért a titkot nem magyarázni kell, hanem elfogadva a szívben hordozni. Az erőlködő magyarázatokból ugyanis csak bizonytalanságot és félelmet, az efogadásból azonban biztonságot és munkás életkedvet nyerünk. Ez utóbbira pedig különösen nagy szükségünk van, mert Isten nem tétlenségre, hanem országának építésére hívott el mindannyiunkat...

...ennek ellenére újra és újra 'nekiszalad' az ember, hogy elképzelje - az Elképzelhetetlent. Hiába minden elvonatkoztatás - legyen az művészi vagy naivisztikus - mindegyik csak próbálkozás. Éppen ezért Isten-elgondolásainkban nem az eredmény a lényeges, hanem az őszinteség, amit a kiábrázolás közvetít. Ez az érzés 'befogható' számunkra, az Isten pedig megmarad örök, megfejthetetlen titoknak.

Az egyháztörténet - benne a keresztény lelkiség történetével - azonban jelesül mutatja, hogy minden korban akadtak jónéhányan, akik úgy viselkedtek, mintha látták volna az Istent. Ma is vannak olyanok - közösségek élén, szószéken állók között(!) is -, akik olyan magabiztosan nyilatkoznak/nyilatkoztat(!)nak ki Istenről mintha, ha egy kiló krumpliról beszélnének. Jellemző módon az effajta "isten-ismeretet" közlő ember tekintélyelvű, mely alapállás a párbeszédre való készség hiányával párosul. Az élet kérdéseire bagatell-egyszerűségű 'recepteket' kínálnak, s nem vállalják fel a súlyos problémák hosszú küzdelmet igénylő megoldási útját. Ezek a megoldás-klisék aztán az amúgy is válságban lévő, kereső, olykor lelki meghiúsultságban élőket könnyen emészthető illúziókkal igézik meg... s így lesz a cél-kereszténységből élmény-kereszténység. Különválasztani a destruktív élményt a konstruktívtól csak idővel lehetséges - ahogyan Jézus Urunk tanítja: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket!"

Azért mert Istent soha senki nem látta, még nem jelenti azt, hogy Isten nem létezik. A bizonyíték hiánya ugyanis nem azonos a hiány bizonyításával! A hit szépsége éppen abban rejlik, hogy akkor is hiszünk, ha nincs közvetlen bizonyítékunk. Sidrák, Misák és Abednégó nem tudták előre, Isten megőrzi-e őket a tüzes kemencében - természetesen remélték -, de azt mondták: "Ha Isten nem is mentene meg minket, mi akkor sem tagadjuk meg Őt!" Ez a hit valóban hit, irigylésreméltó és szilárd. S ha belegondolunk... úgy szólni, beszélni a Teremtő Istenhez egy életen át, hogy Ő szavakban nem szól vissza - ez az igazi Istenhit!

Sok ember számára azonban ez felvállalhatatlan. Ők ugyanis megfoghatóan biztosat akarnak a megfoghatatlan dolgok - azaz a lélek világában is. Így lesz hitük mélységesen földi, hamisan emberi és törvényeskedő... Isten azonban Lélek, s ezért lélekben kell Őt imádni! Ez azt jelenti, hogy anyagelvűen nem lehet gondolkodni a Teremtő Istenről, csakis szimbólumokban, felvállalva, hogy minden csak jel-kép. S ha látszólag sikerül is valamilyen "elvonatkozatási-keretbe" zárnunk Őt, azért jó tudatosítanunk újra és újra, hogy mindenféle emberi keretből - mint ahogyan az ikonábrázoláson is látható - "kilóg az Isten lába" - mert a véges soha nem foghatja be a Végtelent... Isten mindvégig titok marad, az ember pedig ember.

Sokminden alakítja önbecsülésünket: a család, amibe születünk, az ország ahol élünk, s természetesen, a hitünk, ami szerint alakítjuk életünket. Életünk 'minősége', melyre manapság oly szívesen hivatkoznak és hivatkozunk mi is, egyedül rajtunk múlik. A világ (azaz a benne lévő események, történések, jelek és jelképek) azonban azt sugalmazzák, hogy a kiegyensúlyozottság, a megelégedettség nem belülről fakad, hanem külső körülmények függvénye: azaz, aki a kívülről felajánlott megfelelő önmegvalósítási modell mellett dönt, s mindenekelőtt hisz önmagában, az eléri az áhított boldogságot...

Önértékelési zavarokkal küszködők mindig is voltak - lásd a depressziós Saul királyt -, manapság azonban ez tömeges méretűvé duzzadt. Sok oka van/lehet ennek: munkanélküliség vagy kényszerrel végzett munka, párkapcsolati élet terhei vagy éppen a párkapcsolati élet hiánya, s nem utolsó sorban a hit hiánya vagy a meglévő hit életidegensége. Sokan vannak manapság, akik nemhogy önértékelési zavaraik, de még önértékelésül sincs! Akiket a korszellem sikerrel a tömegember-létbe szorított, azok már nem álmodnak szépet és jót, nem álmodják bele múlandó hétköznapjaikba az Örökkévalót, nem hisznek a szerelem istenadta-holtodiglan-holtomiglan-kísérő illúziójában sem -, nos azok lelkét lassan, de biztosan a mindennapok küzdelmei felőrlik...

Vannak olyanok is, akik ha Istennek nem is, de félistennek képzelik magukat... Magától értődően mondanak és tesznek olyasmit, amit a jóérzésű ember józansága "alaphelyzetben letilt", de aki "nem ismer se Istent, se embert", annak nincsenek ilyen 'gátlásai', amikor átgozol másokon, s porba tipor tisztességet, becsületet, szemérmet és részvétet. Ők azok, akikről az ige azt mondja: ők valaminek gondolják magukat. Ők meg vannak győződve arról, hogy ők "valakik", mert hatalmuk van, mert pénz feszíti a zsebüket. S milyen nevetségesen kicsiny hatalmacska ez! Amikor az ilyen "valakik" bajba kerülnek, s nyüszítenek életükért, mert nyilvánvaló, hogy hatalmuk, pénzük semmit nem ér egy betegséggel, egy tragédiával szemben, akkor nyilvánvaló az önámítás legnagyobbika: az öncsalás...

Aki Isten szeretetébe merülten kívánja élni életet, az nem csalatkozik sem Teremtőjébem, sem az életben, s nem csalja meg önmagát sem azzal, hogy valakinek hiszi magát. Jól tudja, hogy egyedül Isten az, Aki valakivé tehet, ha akarja, de Ő elsősorban arra teremtette az embereket, hogy istenképűen éljenek ebben a földi világban. Aki csak önmagát akarja látni a másikban, aki a maga életét akarja megnyerni a világ/a természet kárára, annak önnön felmagasztalása végül szegyenteljes megaláztatásba fordul, de aki nem felejti el, hogy Isten naponként megújuló kegyelmére szoruló teremtmény, az megtalálja önmagát, s felebaráti szolgálatában kiteljesedett, Istennek tetsző életet él...

Magvetés... Amióta kenyérrel él az ember, a jövőbevetett hit szimbóluma a vetés. Vetni kell, aratni muszáj... Ha nincs meg az akarat a vetéshez, akkor elveszítette az ember azt a ritmust, mely életté nemesíti a létet. Alakítani a jövőt ugyanis az egyik legfőbb feladatunk, ezért küldettünk le a Földre, ezért hivattunk el... A jövő azonban nem a jövőben, hanem a múltban gyökeredzik. Minden jövőnek (megvalósult tervnek, álomnak) a kezdete a múltban keresendő, abban a múltban, ami mai nap is egyben. Ismerős a példázat tanítása: a Magvető (Isten) folyamatosan hinti-szórja a magot (az igét), azaz folyamatosan munkálja/teremti a jövőt. Mi ez, ha nem annak a bizonyossága, hogy Isten az emberlét jövőjét akarja?

A természet pazarlónak tűnően bőkezű. A növények magocskáinak milliárdjai röppennek tova újra és újra, a természet körforgása szerint, mert ez a Teremtő Isten akarata, így hívta létre világunkat. URunk tehát azért szórja a magot - hinti a kegyelmét - mindenhová, mert az Élet legfőbb tulajdonsága, hogy élni akar! Az élni akarásnak, az élet méltóságának pedig a legfőbb ismérve: a termés. Ha nincs termés, nincs reprodukció, akkor jövő sincs... s ami a természet világában törvény, az igazság a lélek világában is.

Az az ember, aki önmaga életére nézve nem termés-központú/gyümölcs-centrikus, az nem a jövőt, hanem a jelent szolgálja, s ezzel együtt elveszíti teremtésbeli méltóságát is. Isten ugyanis az áldozathoz köti a kiteljesedést. Ha nincs áldozat(készség), akkor nincs Élet se... Korunk nagy nyomorúsága éppen ezért a "trendi" mában/mának-élés! Az önző ember így válik önmaga világának foglyává, s ragad bele a perspektívanélküliségének sarába...

Isten azonban nem a jövőnélküli halottak, hanem az élők Istene. Azt akarja, hogy az ember léte ne szakadjon meg. Azt kívánja, ha már megteremtette és létrehívta embervilágának virágos mezején az egyes embert, akkor annak léte folyamatos legyen, s átíveljen ebből a világból, az Ő világába! Ezért szórja az üzenetet (eüangelion=jó hír) minden korban, minden nap, mindenhová... "Akinek van füle, hallja!"

Különös világ ez a mostani... Nemcsak azért, mert várakozással teli - mindig is az volt -, hanem a hétköznapok valósága miatt. Amíg jó hatvan évvel ezelőtt a világ nagyobbik részén mécsessel, jobb esetekben petróleumlámpával világítottak, Amerikában titkos katonai bázisokon atombombákat szereltek össze... Ma is sok helyütt még petróleumlámpával világítanak, de korunkra alapjaiban átalakult világunk - a csúcstechnológia hirtelen szétfeszítette a laboratóriumok falait, s hihetetlen gyorsasággal 'beköltözött' a hétköznapjainka. Sok következménye közül csak egyet említsünk: egyre inkább polarizálódik a társadalom; vannak a technikát kezelni tudók, s az ahhoz alig vagy egyáltalán nem értők egyre inkább leszakadozó tábora.

Ha valaki néhány évszázaddal korábban mobiltelefonnal és autóval szaladgált volna (ami persze csak fikció) - gyaníthatóan varázslónak nézték volna... Sok modernitás-hívő embertársunk lelkesedik a technikai újdonságokért - ami számukra szinte már varázslat... Igyekeznek is azokat megszerezni, kerüljön, amibe csak kerül... Az igazi varázslat persze nem maga az okos kis szerkentyű, hanem az, hogy elhitetik velünk, ezek nélkül nem érdemes élni, sőt egyenesen a boldogság kapuja tárul ki azok előtt, akik ilyen 'csodákat' birtokolhatnak... Meg is veszik, kerül, amibe kerül!

Jó dolog a mobilitás, nagyszerű az információáramlás számos módja, de igazán akkor van értelme ezeknek, ha van kivel megosztani a birtoklás örömét. Az irigyek csodálata gyorsan elmúlik, de a barátok elismerése az eredményeinkért hosszútávon boldoggá tesz. Aki a csinálmányt tartja istennek, az elvéti a célt, mert az élet legnagyobb értelme nem kezünk munkájának gyümölcse, hanem az alkotás maga... Istentől kapjuk az erőt ahhoz, hogy tervezzünk és megvalósítsunk, s Ő mosolyog ránk az eredményeinkben, amikor megáld minket. Isten adománya a tudomány is, de ha istentelenül (etikátlanul) élünk vele, akkor bálvánnyá válhat. Az élettelent éltetni, megtenni legfőbb értéknek ugyanis ugyanolyan esztelenség ma is, mint a régi korok bálványimádása...

Modern világunkban egyre nagyobb a jelentősége annak, hogy manapság nincs jelentősége semminek. Az emberek általános közérzetét ugyanis irritálja a közömbösség! De miért is bosszantó ez a nemtörődöm-állapot? Elsősorban azért, mert időben létezünk - ez az egy dolog, ami pótolhatatlan(!) -, s gondjainkra megoldást várunk -, de ha a döntések - a tőlünk függetlenek és a tőlünk függőek is(!) - indokolatlanul elhalasztódnak... akkor ez nagyon tudja idegesíteni az embert. Amikor már nem fontos a döntés, akkor a lélek a legsúlyosabb állapotba került: nemcsak megbetegedett, de a lélekhalálhoz vezető rövid ösvényre is rálépett... Ennél csak egy tragikusabb állapot van: amikor nem az egyén, hanem a közösség közömbös.

Azt gondolhatnánk, hogy a szeretet ellentéte a gonoszság, pedig nem az, hanem a közömbösség. A gonoszság ugyanis kirajzolódik előttünk, jól látható, tapasztalható az ártó szándék, s ebbéli "megfoghatóságban", stratégiát is tudunk készíteni. De mit tudunk tenni az arctalan közöny ellen? Nem sok mindent, hiszen éppen az nincs meg ilyenkor, ami a változást hozhatná: a párbeszédre való hajlam...

Aki közömbös, az már mindenkit és mindent elengedett... Az ilyen embernek már nincs semmiféle motívációja, nem lelkesíti se ember se Isten. Az ilyen ember "langyos". Se ide, se oda... Teremtő URunk márpedig úgy alakította életünket, hogy abban jelentősége legyen a döntésnek. Világot megváltani nem tudunk, de teljes a szabadságunk a döntésre! Istenre vagy a múlandóra bólintunk, ez egyedül rajtunk áll. Ahogyan Lutherünk mondja: "Hogy melyik lóra ülsz, az Isten lovára vagy az ördögére, az a te döntésed. Amelyikre ráültél, az elvisz téged oda, ahol a gazdája van."

Az igazi pokol azonban nem a rossz döntés - ez talán csak az előszobája -, hanem a döntésnélküliség. Jézus Urunk "alászállt még a poklokra" is, hogy ott is hirdesse a szabadulást - mert gyaníthatóan a JóIstennek még a pokolra is van megoldása (ezen régóta vitatkoznak a teológusok!) -, de, aki nem látja be, hogy az Isten az Élet maga, döntésnélküliségében örökre elkárhozik...

Etimonokban (ős-szavakban) világelső nyelvünk - kétharmadrészt nyelvünk etimonokból áll, ha elfogadjuk a Sorbonne egyetem számítógépes nyelvi elemzését -gyönyörűen "hozza", hogy a csapda az "becsap"... Azt hiszi az ember, hogy veszélytelen dologról van szó, s közben pontosan az ellenkezője az igaz. (A német nyelvben pl. a "Falle" csak azt jelzi, hogy a csapdába beleeshet az ember.) Nem kell magyarázni, hogy aki csapdába lép, az nemcsak igen fájdalmas, de vannak halálosan megsebző csapdák is...

Az is nyilvánvaló, hogy nemcsak a test, de a lélek is csapdába léphet. Az viszont már nem magától értődő, hogy a lélek csapdáinak nagy részét mi magunk állítjuk fel! Ez történik akkor, amikor "becsapjuk magunkat", mert nem hiszünk a valóságnak, a tiszta érzéseink belső hangjának. Tipikus példája ennek, amikor futunk olyan szekér után, ami nem vesz fel vagy reménykedünk emberekben, jóllehet soha nem emberé a megoldás, hanem a kegyelem Istenéé: "Ember tervez, Isten végez."

A hívő ember ügyel arra, hogy a világ ígéretei, csillogása ne veszejtse el józanságát, ezért figyel lépteire - "Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága az." Sokan azért boldogtalanok, mert nem látják be, hogy döntéseiknek mindig elhordozandó következménye van... Lehet össze-vissza ugrálni az életben, de az bizony balesetveszélyes! Lehet játszadozni a kísértő gondolatokkal, de "Vigyázzon az, aki áll, nehogy elessék!" Ahogyan egy arab közmondás mondja: "Átlépni a szenvedélyek küszöbét könnyű, visszalépni nagyon nehéz."

Aki Istenre figyel, az távlatokban gondolkodik, s éppen ezért a horizonton túlra is ellát. Aki Istent, s az Ő életet és közösséget védő törvényét tagadja, az nem lát az orránál tovább... Hogy mire jutott a rövidlátó ember a nagy eszével a huszadik században - azt keserűen megtapasztaltuk, hogy mire megyünk a sok technikai vívmányunkkal, miközben élhetetlenné tettük környezetünket - ezt még csak most kezdjük érezni: allergiás megbetegedések (mert csak a bolond gondolja, hogy a szegény virágpor az oka mindennek); stressz, s egyéb "modern" nyomorúságok sokasága. Nem kell nagy tudomány ahhoz, hogy belássa az ember: a vegyszerek, a gyógyszerek, az elszennyezett ivóvizek, az eleddig felrobbantott mintegy 2700 atombomba - a csernobilokról s a kisebb-nagyobb atom-balesetekről, s ipari katasztrófákról most ne is szóljunk! - külön-külön, de együtt különösen is hatással van életminőségünkre.

Az ember tehát felállította a maga csapdáit. Ha elveszíti Isten-hitét, s ezzel erejét és szeretetét, akkor rövid időn belül józansága is köddé foszlik, s innen már csak egy pillanat a végzetes lépés, s csattan a csapda...

Mindig nagy élmény számomra, ha kezembe kerül a Jehova Tanúi-nak egy-egy kiadványa... El-elgondolkodom az emberi igényeken, amik szülték ezeket a "tömeg-embernek" szánt fotorealisztikus illusztrációkat. Tény, hogy ezek a (nyomdatechnikailag is igényes!) ábrázolások nem sok szabadságot hagynak az egyéni fantáziának. A nagy kérdés már csak az, szabad-e ennyire egyirányúsítani a képzeletet, ennyire határt szabni a képzelőerőnek? Az ilyen, s ehhez hasonló perfekció már-már a vizuális dogmatika problematikáját veti fel... Mindemellett jegyezzük meg: persze sok ember számára komoly kapaszkodóul szolgálnak ezek a koncepciózus alkotások és sok embernek kedvére van az apokaliptikában való efféle képi barangolás...

János a Jelenések könyvében képíró készségének/fogalmi készletének maximumát veti latba, hogy megpróbálja körülírni az elmondhatatlant. Patmoszi látomásaiban érzések és szimbólumok sokaságát villantja fel, hogy e könyv mindenkori olvasóját kiszakítsa időből és térből - s valljuk meg, ezt eredményesen is teszi! Sokmindent lehet erre a könyvre mondani, de hogy ne lenne hatása, azt nem!

Az egyik ilyen megdöbbentő mondat - mai igénk - így hangzik: "csend lett a mennyben" - fél óráig vagy félezer évig(?) - az evilágból kiragadott teremtményi lény számára ez teljesen mindegy. Mindenesetre elképesztő a gondolat/az üzenet: "csend lett a menyben". Ott, ahol folyamatos az Isten dicsőítése, ahol szüntelenül himnuszokat zengenek az angyalseregek - egyszercsak csend honol...

Isten folyamatosan szól, hivogat minket: Igéjében, szentségekben, lelkiismeretünkben. Isten szavak nélkül is, egész életünkben hív, hogy eljussunk Őhozzá... s egyszercsak végső "megoldásként" - mint a golgothai kereszten - elhallgat. Csöndbe burkolódzik a Mennyország - csak az ember üvölt továbbra is, tobzódva idelenn... Hogy éppen milyen aktuális istenelleneset skandál? - az teljesen mindegy! Az emberek túlnyomó részét ugyanis még a legvégső abszurditás, az Isten halála sem hatja meg...

Mi lesz tehát akkor, ha majd egyszer ilyen totális csend lesz odafönn?
Itt a Földön mindenki számára valósággá válik az Isten hatalma...

Az Isten irgalmazzon mindannyiunknak!

Sokak számára a Mindenszentek (régiesen mindszent) ünnepe nem sokat jelent, de a Halottak napja - főleg 2001 óta, amióta újra munkaszüneti nap - szinte kivétel nélkül megmozdítja mindenki lelkét... A régiek vélekedése szerint ez a nap az elmúlt esztendőben elhunyt lelkeké, mely elképzelés köré szinte minden népnek valamilyen szokása alakult ki. Van, ahol komolyan igyekeznek ajándékokkal kiengesztelni/segíteni az előrement lelkeket, mert a néphagyomány szerint ezen a napon mennek át a lelkek a Holtak Birodalmába...

Ha a népi vallásosságot meg is mosolyogja a ma embere, ebben a modern korban is a veszteség az veszteség. A lélek fájdalmát ma sem szüntetik meg az emberi okoskodás szülte szép gondolatok, ahogy régen se. Fájdalmat enyhíteni az idő is csak egy kicsit tud, megszüntetni azonban sosem képes. Erre egyedül az Istennek van hatalma. Egyedül Benne nyugszik meg a nyughatatlan lélek, egyedül az Ő szeretetében van megelégítés és békesség.

Jelenések könyvének vigasztalása, hogy az Isten - majd akkor és ott(!) - letöröl szemünkről minden könnyet. Minden, ami itt a földi létben megszakadt, eltörött, véget ért, elraboltak, tragikusan kiszakadt - az odaát befejezésre talál; s amit az Isten befejez, az mind jó és megnyugvást adó, mert minden űrt, ami a lélekben eladdig tátongott - betölt.

Veszteségeinket nemcsak a halálhoz köthetjük. Amit meg tudnánk cselekedni életünk nekünk rendelt néhány évtizedében, de mégsem(!) tesszük, az is nagy fájdalmat okoz, hiszen tátongó ürességet hagy maga után... "Bűn nemcsak a rossz megcselekvése, de a jó elmulasztása is!" Éppen ezért nem hiábavaló az évenkénti gyertyagyújtás a temetőkben, s nem hiábavalóak az emlékezés csöndes percei.

Halottak napjának szomorúsága minden embert az Élet örömeire figyelmezetet: Tégy jót, amíg lehetőséged van rá! Szeress, amíg teheted, hozz áldozatot a tieidért, amíg lehetőséged van rá! Töltsd meg istenes tartalommal napjaidat, amíg tart a kegyelem ideje...