Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt,
mint egy őrváltásnyi idő éjjel...
Zsolt 90,4

Van két nap az esztendőben, amikor szembesülünk az idő múlásával: az egyik a vidám-ünneplős Szilveszter, a másik az el-elgondolkodtató-szomorú Halottak napja. Ezen a hétvégén is – amikor "exodus-modusba" vált az egész ország és benépesülnek a temetők, s gyertyák milliói vibrálva-lobogva hirdetik az örök élet reménységét – elemi erővel érezzük át az elmúlás tehetetlenségét, s az eddig megélt veszteségeink évről-évre csillapodó, de soha nem múló fájdalmát. Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz. Már csak ilyenek ezek a ködös, szívet-ostromló október-végek, november eleji napok! Nagy László írja: Nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak.

Az idő múlása ilyen, térdre kényszerít. Ez azt jelenti, meg kell alázkodnunk az előtt, Akié az idő... Az idő ugyanis nem az enyém, hanem Istené. Tőle kapom kölcsönbe, határozatlan időre, de itt a földi létemben nem örökre... Gyakran mondogatjuk, hogy az idő relatív, de hogy mennyire, azt igazán éveink múlásával vesszük csak észre. Érdekes módon, minél többet éltünk, tapasztaltunk már meg az életben, annál rövidebbnek tűnik az! Gyaníthatóan, amikor ki kell lépnünk ebből a téridős világból – akkor majd egy pillanatnak tűnik az egész életünk. Mert ezer esztendő annyi az Isten előtt, mint a tegnapi nap, s aki halálában az Istenhez közelít – az részben vagy egészben(?) – átéli ezt a viszonylagosságot.

Amíg fiatalok vagyunk, nem törődünk az idő múlásával – siettetni akarjuk, amikor meg megöregszünk, akkor pedig mindent megtennénk, csakhogy lassítsuk. Az idő eltöltésének szépségét azonban csak akkor élhetjük át, ha az időt Isten kezéből vesszük. Akkor is ha még sok van belőle, s akkor is, ha kevés. Milyen érdekes, akkor kezdenek el az emberek örülni az életnek, amikor kiderül, hogy bizony emberi számítás szerint nem sok van belőle hátra...

Sokszor mondjuk, hogy "az idő pénz", vagy "ki korán kel aranyat lel", de hogy miért ér aranyat az idő, arra igen mélyértelmű választ ad Hamvas Béla: Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő. Az arany materializált örök, ezért: drága. Vannak percek és órák, amelyeket: "nem lehet megfizetni" – van, amikor az ember "semmi pénzért" nem tesz meg valamit – van, amit "Dárius kincséért sem hagyna el". Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Istenség. Ez az arany. Ezért ha időt teremtünk magunknak, hogy egy gyertya fényénél – ami tulajdonképpen egy darabka az Isten fényországából(!) – barátainkkal, szeretteinkkel vagy csak kettesben az Istennel elgondolkodunk az időről – akkor bearanyozzuk múlandó életünket...

Téridőbe kódolt teremtményi létünk talán legizgalmasabbja, maga a végtelen problematikája... s ezzel párhuzamosan vetődnek fel saját életünk végességének legelgondolkodtatóbb kérdései is. Ezért aztán különösen érdekelnek minket a 'rejtett' dolgok, melyek közül az egyik sokak fantáziáját megmozgató, a világ végével foglalkozó irodalmi/prófétikus (a kettő egybeér, egymást kölcsönösen termékenyíti és erősíti!) terület, az apokaliptika. (Maga a szó a görög apokalüptein-ből ered, melynek jelentése: felfedni, leleplezni, ki-takarni - de jegyezzük meg gyorsan: a lepel igazából csak akkor hull majd le, ha megszűnik az idő!)

Az apokaliptika fogalmát C. Westermann (német teológus) ószövetségi oldaláról közelíti meg a legkifejezőbben: „Az apokaliptika az emberiség és a kozmosz története horizontján megy végbe. A nagy birodalmaknak az apokaliptikus drámában külön jelentőségük van: az emberek sorsa a tét... Amit az apokaliptika meghirdet, az valójában a történelem vége.” "Apokaliptikáról akkor beszélhetünk, amikor az emberiség és a kozmosz történetének horizontján haladunk. A prófétaság viszont a néptörténetek horizontján vonul végig. Egyesek úgy vélik, hogy a szellemvilág viaskodásának következménye az, hogy a kozmosz lényei azonos dimenzióba kerülnek az emberiséggel. Ettől a ponttól kezdve együtt íródik a két teremtmény története (itt próféciája), vagyis az emberiség és a szellemvilág lényeinek története. A történeti horizont azonos. Az apokaliptika leglényegesebb eleme két civilizáció, a szellemi és a földi civilizáció találkozása." (Berkes)

Ma reggeli olvassmányunkban a pecsétek feltörésénél négy lovas vonul fel. Az első fehér lovon ül, s a nyíl a fegyvere, ami a keleti királyok szimbóluma. A második pecsét feltörésekor a második élőlény felszólítására megjelenik egy vörös ló - ezt a polgárháborúk jelképeként magyarázzák. A harmadik csapás a fekete lóval ábrázolt drágaság, éhínség, mely minden háború következménye. (Isten irgalmából nem terjed ki mindenre a drágaság, így az olajra és borra sem. A dénár a római birodalomban a napi megélhetéshez szükséges pénz volt.) A negyedik pecsét feltörésekor megjelenik a Halál és kísérete. A halál a háborúk és az éhínség következtében fellépő pestist jelenti, ezért lovának színe fakó (sárgászöld, hullaszínű). Mind a négy ló az Isten nélküli hatalom terjedését szimbolizálja.

Régen a prófétákat látóknak hívták. Úgy néz ki, hogy régi felismerése (látása) az embernek, hogy az istennélküliség mindig romlásba dönti a közösséget, s pusztuláshoz vezet. E felismerés ellenére a történelem kereke újra és újra belecsusszan a régi kerékvágásba! Megtanuljuk-e valaha is a leckét, hogy Istent kell keresnünk, s nem a múlandó dicsőséget?

Egzisztencia... Különös csengése van ennek a szónak a mai magyar valóságban. Soha ennyi időt nem töltöttek fiataljaink iskolapadokban - és arányait nézve soha nem volt ennyi reménységnélküli "életkezdő" fiatal felnőttünk. Diplomás munkanélküliek száma százezret meghaladó, s aki munkahelyet keres - visszajön a régi világ? - támogatót is keresni kénytelen. Aki még nem élte át a mellőzöttség kínját, az nem is tudja igazán elképzelni miféle nyomorúság ez. Az egzisztenciális szorítások közepette nem feltenni a kérdést: "No de akkor mit eszünk, hol hajtjuk fejünket álomra, hol van/legyen az otthonunk?" - egyszerűen oktalanság.

Nemcsak a "pogányok" - ezt a szót is át kellene értelmezni, meg kellene vizsgálni a kommunikációs érvényességét, nemkülönben hasznosságát, hiszen manapság ez alatt többnyire az 'istentelent' értik, régen pedig a nem-keresztényeket, a másvallásúakat jelölte - de minden, a jövőről felelősen gondolkodó ember kérdése ez! A fiókák neveléséhez ugyanis fészekre (sőt fészekmelegre is!) szükség van. Nem csoda, ha egyre kevesebben éreznek bátorságot a családalapításhoz; a jövőtől való félelem ugyanis minden kezdeményezőkészséget megfojt.

Márpedig a jövő materiális garanciáját a mában kell megteremteni, ti. ha ma nem vetünk, akkor holnap nem aratunk! (A kenyérkérdés nem véletlenül a megkísértéstörténet első kísértése.) Modern korunk egyre égetőbb kérdése nem az, hogy vessünk-e vagy sem, hanem az, hogy: mit? Míg egyesekben fel sem merül a kérdés "Szabad-e génmanipulált monokultúrával lehengerelni a természetet?" - eladdig mások minden erejüket latba vetik, hogy megőrizzék a "biodiverzitást", azaz a (meg)teremtett (élővilág) sokszínűségét...

A Mester nem a felelős gondolkodás ellen szól - a mennyei Atyánk jól tudja, hogy szükségünk van mindarra, ami az élet fenntartásához, normális menetéhez elengedhetetlen. Amire Jézus újra felhívja a figyelmet: "Emiatt ne aggódjatok!" Ne öljétek meg a most istenes pillanatát azzal a feltételezéssel, hogy "Na de mi lesz, ha holnap nem törődik velünk a Gondviselő?". Ahogyan Jézus szombatnapon is gyógyít úgy a Mennyei Atyánknak is éjjel-nappal gondja van ránk... Ő álmunkban is gondot visel rólunk! Ha nem így lenne, akkor nem is élnénk. Felismerni, hogy létem biztosítéka az Isten maga, a világgal és önmagam képességeivel való megbékélésem kezdete, a harmónikus, boldog élet felé vezető út kegyelemből megtett első lépése...

"Hétpecsétes" titok... Már zsenge gyerekkorunkban mindannyian átéreztük létünk egyik - ha nem legnagyobb(!) - mozgatórugóját, a későbbi nagy döbbenetet, amikor azt kérdeztük bizalmasan barátunktól: "De ugye tudsz titkot tartani?" ...S még jól emlékezhetünk, a válasz kivétel nélkül mindig ez volt: "Persze, hogyne tudnék!" -, hiszen ki az, akit ne érdekelne a titok? Ami gyerekkorban mesés/varázslatos világ volt, később pedig fontos döntéseink biztonságot nyújtó helyévé válik - az égigérő fa képzeletbeli ága, amin gondolatban ülve lábunkat lógathatjuk a semmibe - nem más, mint felismerés: titkok vonzásában éljük le egész életünket...

Oly sok mindent megtanulunk életünk folyamán, de teljességel soha nem ismerhetjük meg az életet magát. (Ha ez sikerülne, akkor felépülne Bábel, akkor ez azt jelentené, hogy megtaláltuk az örök élet forrását - s fölöslegessé válna az ÚRIsten...) Nagyon régi ismeretelméleti megállapítás ez is, amit így olvashatjuk a Példabeszédekben: "Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: A sasnak az útját az égen, a kígyó útját a kősziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját a leánnyal." Az tény azonban, hogy képtelenség eljutnunk az ismeret perfekciójára nem akadályozza meg az örök embert abban, hogy ne 'kereskedjen' a titkokkal. Szánalmas, olykor bosszantó is ez a kupeckodás a megfoghatatlannal, de valljuk meg, mindig jövedelmező volt és az is marad az ezotéria! Könyvek ezrei - borsos áron(!) - ígérik manapság is a biztos "tudást", pedig csak egyet tudhatunk biztonsággal, hogy valójában nem tudunk semmit...

Mindezek ellenére számos 'magyarázó' akad, akik különös elhivatottsággal magyarázzák az Élet hétpecsétes titkait - Jelenések könyvéből, Dániel prófétától vagy éppen saját "látomásaikból". Ami megdöbbentő, hogy minden korban szép számmal akadnak lelkes hallgatók/követők, akik elveszítve maradék józanságukat is, boldogan hallgatják "bölcs tanítóikat", mert - sok oka van ennek is - erre viszket a fülük...

A krisztuskövető ember jól tudja, töredékes a tudás, sőt hamar megkopik az ismeret is, s az áhított megismerés teljességére, a színről színre látásra majd csak 'odaát' kerülhet sor. Eladdig azoban élni kell az Életet... ez pedig teljességgel, harmóniában, azaz hétköznapi boldogságban Isten nélkül sosem, csak Vele együtt lehetséges...

Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.
Róm 12,17-18

Nyugtalan a világ... Sokszor elmondhatták már ezt a történelem folyamán, hiszen igazságtalan háború vagy béke számos okot adott a dühkitörésre: "Azért mindennek van határa!" Ahogyan régen, úgy manapság is hatalmi eszközökkel, vízágyúval (Stuttgart 21) vagy gumilövedékkel (a mi szégyenteljes október 23-ánk!) gyakorolták a demokráciát... A demokrácia (gör. démosz-kradzó, azaz nép-kiáltás) örök igazsága, hogy a nép kiáltja az igazságát, s megkapja érte jutalmát... S még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a szabadságért való küzdelem ellen szólnék ezen mondataimmal, hadd szögezzem le: az ember méltósága egyedül a szabadságban teljesedhet ki, de azt is fontos tudni, hogy a szabadság szeretet nélkül nagyon hamar szabadossággá válhat!

Nem könnyű együtt élni azokkal, akiknek "nehéz a természetük" vagy nem ismerik énhatáraikat - bizonyára nem véletlenül születnek az anyósviccek. A tiszta, őszinte humor mindig kiváló lehetőséget nyújt az együttélés feszültségeinek levezetésére vagy elhordozására, de vannak élethelyzetek, amikor már nevetni sem tudunk, de a dühtől sírni se...

Ezek azok a pillanatok, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy lehetne szépen is élni, de mégsem lehetséges, mert az egyén vagy bizonyos közösségek érdekei fölé emelkednek az összközösségi érdeknek. Ilyenkor az egyébként is bennünk szunnyadó agresszivitás parazsa hamar lángra lobban, s a lángok könnyen elborítják az elmét, s olyat is megtesz ilyenkor az ember, amit egyébként nem tenne meg... Ezért mondja az apostol: "ha lehetséges" s "amennyire tőletek telik". Az előbbi jelzi az objektív körülményeket, melyek alakulása nem tőlünk függött, az utóbbi pedig a mi belső késztetéseinkre utal, melyekre hatással vagyunk - amennyire telik az önkontrollunkból. Az pedig nem mindenkinél egyforma!

Az igazi önkontrollra, a lélek ellenőrzésére igazából csak a Lélek képes. A keresztények jól tudják, hogy "egyedül nem megy"... kell az isteni kegyelem! A krisztusi önfeláldozó szeretet "csak úgy magától" nem lángol a szívünkben, az bizony a Lélek ajándéka, azaz kiváltság. Aki kéri, az kapja, de nem mindig rögtön, s általában nem úgy, ahogyan mi azt elképzeljük... Munkálni a közösség békéjét elsősorban ott kell, ahol azt gondoljuk, hogy viselkedhetünk másképpen is, mert elfogadnak úgy is, azaz a mieink körében. Tisztelni férjünket, feleségünket, gyermekeinket, tisztelni az emberi méltóságát felebarátunknak - ez a keresztényi tudás - csak akkor tudjuk, ha tiszteljük az Istent magát is...

Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.
1Jn 3,2

Az élet célja az élet maga - vagy ahogyan manapság divatból idézik a keleti bölcsességet: az út célja az út maga... Ez a fontos megállapítás pontosan azt hangsúlyozza számunkra, amit mindannyian átérzünk földi vándorlásunk során: az út - amire születésünkkel állított minket a Gondviselés -, kell hogy vezessen valahová(!), de hogy hova(?) is, nos az még nem lett nyilvánvalóvá. János apostol (a szeretett tanítvány) szeretetből az igazságot vallja meg: fogalmunk sincs arról, hogy mivé leszünk! Fogalmaink ugyan vannak arra, hogy körbedadogjuk az Isten valóságát, de elképzelni az Elképzelhetetlent (s Istenben benne van az Ő országa is) -nos, ez meghaladja időbe és térbe, azaz testbe-zárt képességeinket.

Vannak persze olyanok is a JóIsten ege alatt - nem is kevesen(!) -, akik úgy beszélnek itt ebben a földi létben az "odaátról", mintha már jártak volna ott, de ez a görcsös bizonyosság inkább elszomorító a gondolkodó ember számára, mintsem építő, arról nem is szólva, hogy nem sok köze van a Krisztus-követéshez, aminek fönntről kapott kegyelmi alapja a szelídség és a szeretet józansága. Helyesebb és nyugalmat hozóbb ugyanis őszintén megvallani, hogy bizony nem tudjuk (ezt sem tudjuk, legfeljebb csak sejtjük) mintsem eszelősen kapaszkodni giccsesre kerekített emberi elképzelésekbe. Tény, hogy vannak (főleg személyiségükben éretlen fiatalok), akiket ennek a "szépsége" bűvöl el, a szeretet józansága azonban egészen mást láttat. Míg az élet realitását nélkülözni vágyók itt a földi létben kívánják a mennyei örömöket begyűjteni - erről szól ugyanis rajongó életük -, addig János tanítványi bölcsessége (nemkülönben Saul-Pálé is!) arra figyelmeztet, hogy színről-színre látás teljességét odát kapjuk meg, nem pedig idelenn.

Bármennyire is szeretnénk olyanok lenni, mint Isten - a kígyó kísértő szava visszhangzik lelkünkben: "Eritis sicut Deus!" -, még odát is csak hasonlóvá leszünk, mint Ő, de nem leszünk még ott sem, se félistenek, sem kisistenek... Hasonlatosságunk elsősorban abban nyilvánul(hat) meg, hogy "ott és akkor" (végre!) érdek nélkül tudunk majd szeretni, mindent mindenekben.

Ősz van, s a hideg szelek - ahogyan tavaly is meg tavaly előtt is tették - ha nem öltözünk fel rendesen, be-befújnak pulóverünk, kabátkánk alá.. a még Nyárban maradni akaró énünk ugyanis nehezen érti meg, fogadja el, hogy az elmúlás idejébe értünk. A fák jól tudják, hogy a sárguló falavelek soha nem a Tél követségében járnak, hanem a tavaszi megújuláséban; nekünk pedig meg kellene már értenünk végre, hogy az út vége nem az elmúlás tragédiája, hanem a feltámadás istenes kezdete...

Azután (Jézus) ezt mondta nekik: "Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg."
Lk 12,15

Abraham Maslow (1908-01970, amerikai psczichológus) szükséglet-piramisát manapság sokat idézik. Igényeink hierarchiája jelzi, hogy az emberi megelégedettség igen komplex probléma, hiszen ha valami meg is elégít egy időre, nemsokára késztetést érzünk valami többre. (Ezért működnek mindig oly jól a reklámok, mert azok ezt a "valami többet" ígérik!)

Amióta társadalomban létezünk, azóta a javak sosem oszlottak meg egyenlő arányban az emberek között. (Amikor egyenlőséget hittünk, akkor is voltak még egyenlőbbek...) Véletlenül vagy kitartó munka okán, a vér vagy a rendszer elnyomásából fakadóan, de mindig voltak szegények és gazdagok. A szegények többsége most is irigykedve lesi a gazdagok tehetős világát - vannak sikeres magazinok és tévéműsorok, melyek a celebek "érdekes" világát hozzák fotelközelbe -, s aztán ki-ki maga eldöntheti: a gazdag mennyire gazdag vagy szegény... A gazdagság azért csalogató sokak számára, mert szabadságot ígér, de valójában igen veszélyes; olyan mint a légyfogó ragasztója, aki közelébe száll, hamar ottragadhat. Bizony sok gazdag ember boldogtalan, mert szabadság helyett csak rabságot él át, jólétének aranylánca béklyóba köti.

A gazdagság mindenek előtt a létbiztonság illúzióját nyújtja, de ez nemcsak az anyagi a szellemi javak esetében is igaz: Van, aki nem egzisztenciájának, hanem elméje, s képzelt világának rabja. A gazdag amiatt aggódik, hogy gazdagsága holnapra megszűnik (ezért féktelen módon halmoz), az Istent napi huszonhat óra imával megtalálni igyekvő pedig attól retteg, hogy kiesik a kegyelemből és/vagy elvéti a misztikus célt. Ezért teher a nagy vagyon, s ezért veszélyesek a képzelt világok s a "most boldogtalanságában" vergődő emberek ezért vonzódnak a holnapos ígéretekhez.

Pedig a birtokolt értékekhez kötött boldogság csak hazugság. Az a valóban gazdag, aki kötetlenül boldog. Boldog, mert nem hiányzik semmi fontos az életéből. Szeretik és szerethet. Aki jól érzi magát élete minden napján, mert tudja, hogy az állandóan Isten kezében van, noha az ő élete is olykor-olykor pillanatos meglepetésekkel bír, de ez mégsem bizonytalanítja el hitében. Aki Istennel együtt, Istenben él, annak az "enyém" gondolata nem teher a vállán, mert tudja, azt azért kapta, hogy szolgáljon vele. S aki jólétének lehetőségeit mások javára hasznosítja, az nemcsak forgatja a tálentumait, de megvédi magát a világ versengésétől, sőt a szeretet mindennapos gyakorlásában helyes önértékelésre is jut.

Aki felmagasztalja magát - sok ember megelégszik már a gazdagság látszatával is -, az bizony előbb vagy utóbb, de megaláztatik... s akkor a csalódás keserűségében a tehetősségbe szédült számára is kiderül: A megelégedettség nem a gazdagság hozadéka, az csak egyedül az Isten felé fordulásé... Ezért aki Teremtőjéhez visszatalál, az megtalálja önmagát is, s nem sóvárog akkor sem, ha világ ígéretes fényei rávetülnek az ő életére is...

De én hozzád imádkozom, URam, a kegyelem idején, Istenem. Nagy szeretettel hallgass meg, hűségesen segíts meg!
Zsolt 69,14

Életünk második felében, amikor már oly sok mindent megismertünk, megtapasztaltunk a világból, sőt arra is rájöttünk, hogy ez a földi világ számunkra nem örök, akkor elkezdünk foglalkozni a magunk sorsával, s szeretnénk megérteni: kik is vagyunk valójában, s miért éltük addigi életünket úgy, ahogyan... Ilyenkor hirtelen fontossá válnak szüleink, nagyszüleink, az ősök, mert úgy véljük, hogy készségeinkben, személyiségünkben, mozdulatainkban és döntéseinkben valahogyan, titokzatos módon, de ők is benne vannak... egyszóval nagyon fontossá válik az "Én"...

"De én hozzád imádkozom..." - Bizony nem tudjuk félre rakni az "Én"-t! Ahogyan Illés is azt hitte, hogy a nyomorúság idején egyedül maradt meg hűségesen az Istennél - pedig rajta kívül még volt hétezer igaz Izráelben - ugyanígy mi is azt érezzük néha, hogy egyedül maradtunk az Istennel, pedig rajtunk kívül még sok-sok lélek veti bizodalmát az ÚRba. Ilyenek vagyunk (ilyen az ember!); szavaink és cselekedeteink "árulkodnak" rólunk, azaz jól megmutatják milyenek is vagyunk valójában.

Istent arra kérni, hogy szeretettel hallgasson meg minket és hűségesen segítsen - tulajdonképpen hiábavalóság. Isten ugyanis ezt folyamatosan teszi. Ha nem tenné, akkor nem lenne Gondviselő Isten, márpedig Ő az, velünk van életünk minden pillanatában. Nyilvánvaló, hogy a mi erős "Én"-ünk - mint a zsoltárosnál -, mondatja ki velünk a föntihez hasonló nagyon is emberi kérést: szeretettel és hűséggel legyen irántunk az Isten; jóllehet nekünk kellene szeretni és hűségesnek maradni...

A hívő ember nagyon jól tudja: omnia est gratia, azaz minden kegyelem. Kegyelem az egész élet, s benne azok a kiváltságos pillanatok, amikor kimondott és ki nem mondott gondolatainkkal odahajlunk Isten felé. Amikor lendületét veszti a fiatalkori görcsös akarásunk (Minden történésben benne lenni, csak nem lemaradni semmiről!) - azaz elkezdünk bölcsülni -, akkor visszatekintve látjuk meg Isten mentő szeretetét életünkben, s tágul ki az előttünk álló ismeretlen jövő. Ha nincs meg életünkben ez a felismerés, hogy az Isten az Isten, akkor már a holnap is aggodalommal tölt el, a holnapután, a személyes végünk, a halál pedig végképp rettegéssel... Az imádkozó, hívő ember azonban minden gondját Mennyei URának kezébe tesz le, s minden megoldást onnan fogad el, s ezért nemcsak hogy nem fél, de az előtte nyiladozó jövőben, annak minden történésében is Teremtőjének gondviselő szeretetét látja...

Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.
Zsid 12,11

Testben élünk - tehát szenvedünk. Nincs ember, aki élete folyamán ne találkozna a szenvedéssel, kijár az mindenkinek, a testi is meg a lelki is. Baj az egyik is, nyomorúság a másik is, nincs sok értelme összehasonlítani melyik a rosszabb. A szenvedést mindig az egész-ség hiánya adja, azaz valami/valaki hiányzik a teljességhez, hogy egész, hogy kerek legyen az életünk. Sokan éppen ezért célként tűzik ki a szenvedéstől való megszabadulást, pedig ez eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Lemondani a világról, kivonulni a sivatagba, belépni egy kolostor zárt világába vagy éppen aszkéta életet élni - mind ugyanabból az emberi akarásból fakad: leküzdeni a hiányból fakadó fájdalmunkat.

Bármit is igyekezünk megtenni a cél érdekében - a hiány mindvégig hiány marad. Mindig lesz valami, ami hiányozni fog az életünkből, hiszen ilyen az élet, a benne lévő számtalan vonzás is mind a hiányból fakad. Aki azt mondja, hogy már kívánságok nélkül él (nincs hiányérzete, nem szenved) és mindig boldog, az önmagát ámítja és másokat is becsap. Az élet szépségei ugyanis mindig szenvedésekkel vannak 'körítve', s aki ezeket megpróbálja kiiktatni téveszmékkel, hamis ideológiákkal, fanatikus hittel vagy éppen drogokkal - annak mindezért (mindennek végén) borzalmas nagy árat kell fizetnie és rettenetesen szenvedni fog...

A szenvedés ugyanolyan titok, mint maga az élet, s mivel élni akarunk, megpróbálunk együttélni a szenvedéssel. A keresztény ember sem tartja örvendetesnek a szenvedést, olykor ő is keservesen kínlódik emiatt, de tudja, hogy mindent, a jót is meg a rosszat is Odafönntről kapja. S mivel életét igyekszik Gondviselő Istenének a kezébe helyezni, ezért saját életvezetési hibáinak, vétkeinek, mulasztásainak következményeit, az azokból fakadó gyötrődéseket nem Teremtőjének rója fel, hanem igyekszik fegyelmezetten elhordozni, hogy békessége legyen - elsősorban önmagával. Azokat a szenvedéses pillanatokat pedig, melyeket nem ért, miért hasítanak bele életébe, azokat pedig igyekszik méltósággal elhordozni, bízva a sokszor megtapasztalt igazságban, hogy a Mennyei Atya nem kísért minket erőnkön felül... A tudat, hogy Isten a rosszból is tud jót előhozni, nemcsak erőt ad a hétköznapjaink küzdelmeiben, de lelkünk békessségét, a teljességet is munkálja...

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.
Jel 2,10b

Életünk minden egyes megélt percével - ha akarjuk, ha nem - közelebb hajlunk a sírhoz... s ahogyan közeledünk a számunkra "kijelölt" utolsó földi napunkhoz, egyre inkább hinni kívánjuk a "remélt valóságot": örök életre teremtettünk. Ugyanakkor életünk mindennapjait mégsem az a céltudatoság határozza meg, hogy üdvözülni akarunk. Emberek vagyunk - időbe és térbe beleteremtve, esendőségeink, vétkeink és mulasztásaink mindennapos szorításában. Ezért megmaradni hűségesen az Istennél - életünk legnagyobb kihívása.

Sokan tesznek örök fogadalmat - még az oltár előtt (azaz Isten előtt!) is -, hogy a halálig hűségesek maradnak társukhoz, de aztán valahogyan ez mégsem sikerült - válás lesz a vége. De miért is? Talán nem volt elég komoly az elhatározás? Később derült csak ki, hogy mégsem a választott társ a nagy "Ő"? Esetleg hiányzott a jószándék? Az élet bonyolultsága okán a választ egyedül az Isten tudja, mert többnyire a felek önámításban élnek - hiszen a legnagyobb csúsztatásokat, hazugságokat mi magunk hitetjük el magunkkal...

Azt szoktuk mondani: hűséges vagyok a társamhoz, esetleg egy párthoz vagy márkához… és hűséges vagyok az Istenhez is, de valójában az önmagunkhoz (elveinkhez) való hűségről van szó mindegyikben. Ezért a hűtlen ember nem az Istent, nem a társát, felebarátját sebzi meg különösen (természetesen őket is), hanem elsősorban önmagát. Ezért ennyira fájdalmas és tragikus a hűtlenség! Nincs fájdalmasabb annál, amikor önmagunkban csalatkozunk, mert azt hittük, hogy majd mi állni fogunk, s közben elestünk… jóllehet az ige figyelmeztet: „Aki pedig áll, vigyázzon, hogy el ne essék!”

Ha vargabetűkkel tűzdelt is életútunk, Isten felől nézve egyenesen menetelünk Őfelé, azaz haladunk üdvösségünk vagy a kárhozat felé. Régen ezt két külön helynek gondolták, valójában egy hely a kettő, hiszen sokkal inkább állapotról van szó! A mennyország, az Isten közelében "közösségben-létezés", a másik, a kárhozatos állapot: vagyis az Isten közelségének abszolút hiánya a teljes magányban... ennél nagyobb, kínzóbb fájdalom nincs - ez maga a pokol.

"Mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!"... "Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni..." Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok."
Mt 27,40c; 42-43

Ritka pillanatai a történelemnek, amikor a legyőző irgalmas a legyőzöttel szemben... Ahogy fejlődött a civilizáció úgy kötöttek egyre igazságtalanabb békeszerződéseket - lásd a trianonit! A zsidó vezetők, a szellemi elit, a népért "felelősséget érzők és hordozók" rettenetesen örülnek - végre sikerült egy 'veszélyes elemet' kikapcsolni, a rontást hirdető názáreti tévtanítót - igaz koncepciós perben, de kit érdekel ez, ha nép biztonságáról van szó, így működött ez mindig, s működik azóta is... Lásd a mi 56-os megtorló pereinket! A szelíd, gyógyító vándortanító tehát haláltusáját vívja - ami különösen kéjes örömre ad okot ellenségeinek. Ha minimális részvét lett volna bennük (még az idegen Poncius Pilátusban is volt!), akkor félrevonultak volna, nyugtázva: 'Történjen, aminek történnie kell!'... Mégsem ez történt. A keresztrefeszítés látványosságában önigazságot kereső, hangulatfokozó "beszólásaikkal" örök példáit adták a részvétnélküliségnek. Mentségükre mondhatnánk, ők csak a názáreti ács fiát látták az Isten Fiában - a részvét azonban még neki is, mint embernek, kijárt volna...

Jézus haláltusája óta eltelt majd kétezer esztendő, de az ember nem sokat változott, azaz nem újdonság az ember részvétnélkülisége, olykor irgalmatlansága sem. Mai kemény egzisztenciális küzdelemben az efajta létforma mindennapi valóság. Demonstálni kell az erőt - akkor is, ha nincs! Így működik a világ, ha ők úgy, akkor én meg így... Nincs is ezzel semmi gond, csak akkor ne áhítozzuk a világbékét, a globális, eufórikus egymásratalálást!

Isten azonban milliádéves univerzumában/multiverzumában(?) nem változtatja máról holnapra - mégha közben el is telt kétezer esztendő - a "játékszabályokat". Azaz ma is - ha (túl)élni akarunk -, akkor közösségben kell gondolkodnunk. Belegondultunk-e már abba, hogy nincs felemelőbb közösség-élmény az úrvacsoránál! Úgy tudunk egy közösség lenni az Isten szeretetében, hogy nincs, sőt nem is kell hogy legyen egy közös ellenség(kép?), akit végre legyőztünk... Újra-rátalálás ez arra az egységre, amit rég elveszített az ember, valahol civilizációja hajnalán a bábeli időkben.

Jézus nem szállt le a keresztről... túlságosan meseszerű lett volna. Jézus meghalt a kereszten. Ahogyan valóságosan élt, valóságosan meg is halt... ezért tették arimátiai József sírkamrájába. Azért, hogy az Isten-halál abszurditásának botránya tökéletes legyen, hagyta magát az Isten megsemmisíteni... De az Élet nem az emberé, hanem az Istené! Ez a mi keresztény tudásunk, felismerésünk. Ezért az Élet mindig győzedelmeskedik a halál felett. A halál, az elmúlás ugyanis teremtményi, az élet pedig isteni tulajdonság. Ébben ezért az élet értéke csak az Isten halálában és feltámadásában válhat nyilvánvalóvá...

Az ÚRnak félelme az ismeret kezdete.
Péld 1,7

Az elmúlt negyedszázadban szerte a világban - nemcsak politikai vezetők, a gazdasági tudományos elit is - tudásalapú társadalomról vízionáltak. Tény, hogy az átlagembert még soha ilyen mennyiségben információ - se pozitív, se negatív - nem érte el! Információözönben élünk, a többség nem is tud mit kezdeni a napi információ-zuhataggal, lassan tényleg beleérünk/benne vagyunk(?) a digitális analfabétizmus korába(n), hiszen írni olvasni alig vagy egyáltalán nem tudók kezében csúcstechnológiás eszközök vannak - s mindez mégcsak a kezdet...

Tényleg sokat tudunk, úgy néz ki, lényegiségét tekintve mégis kevésre megyünk vele. Néhány évtizede még azt gondolták a társadalomtudósok, a szociológusok, a vallástörténészek, hogy ebben az új évezredben majd minden másképpen lesz, a vallások közelítenek egymáshoz, és majdmindenki be-, el-, s felismeri, hogy a szeretet az összekötő kapocs vallások és kultúrák között... de pontosan az ellenkezője történt! Egyre több a radikálisan fundamentalista a nagy világvallásokban, s egyre több a vallásokból (joggal!) kiábrándult, s igen szép számmal vannak akik meg a saját maguk 'barkácsolta' spirituális világnézetük ezoterikus zártságába menekülnek...

Mindezek mélylélektani mozgatórugója az ismeret utáni vágyunk, aminek se Éva, sem Ádám nem tudott ellenállni. Természetünkből fakadóan meg akarjuk tudni milyen az a világ, amiben élünk, meg akarjuk érteni önmagunkat, s persze meg akarnánk ismerni az Istent is - már amennyire a véges felérheti a Végtelent. Ez a három azonban (így együtt), igen nagy falat egy embernek, teljesíthetetlen feladat egy emberöltőnyi időben. Nem tudunk megbírkózni vele, jobb esetben is csak próbálkozunk, melyben eldöntő végül is a szándék, a lelkület, vagyis hogy milyen lélekkel vizsgáljuk a körülöttünk lévő valóságot.

Az "ÚRnak félelme" helyes fordítása tkp. így hangzik: az ÚR félelemteljes tisztelete. Az igazi tisztelet az a szeretetből fakad - mert azt tiszteljük, aki szeretetreméltó, akit szeretünk - s akit nem szeretünk, attól legfeljebb csak félünk vagy rettegünk, de ennek semmi köze a tisztelethez. Az előbbi ugyanis emel és jobbít engem is, az utóbbi pedig lehúz, s embertelenné is tehet - lásd diktatúrák hatalmi világa. Jó Lutherünk nem véletlenül kezdi így mindegyik parncsolat magyarázatát "Istent félnünk és szeretnünk kell!" Tudja azt, amit minden egyetemesen, istenes távlatokban gondolkodó hívő ember is tud: Ha nem szeretünk, akkor nemcsak emberlétünk lényegiségét tagadjuk, de végképp elvétjük a célt is, hiszen a felismerés sokkal több, mint a száraz tudás... A felismerést mindig a Lélek elevenítő ereje mukálja, a tudás (lélektele/istentelen) betűje viszont megöl, azaz elpusztítja a lényeget: a szeretetet...

"Ha majd megöregszem, akkor rendszeresen eljárok a templomba!" - magam is jónéhányszor hallottam ezt az önmentő kijelentést... Amíg az ember fiatalnak is érzi magát, s el nem éri élete elméleti fordulópontját (ez a 35-40 év) - ahonnan már kifelé fut az "élete erdejéből", nem pedig befelé - addig nehezen érti meg, mi haszna lenne annak a vasárnapi egyórácskás templomi ücsörgésnek? Az élet furcsasága, hogy nagyon gyorsan eljönnek azok a bizonyos "nemszeretem-napok", amikor is vissza kell adnunk szép lassan mindent a Teremtőnknek: látást, hallást, járást, s legvégül szívünk utolsó dobbanását...

Sokan gondolják, hogy aki fiatalon nem "éli ki magát" az idősebb korában nyugtalan lesz és csalódott, mert úgy érzi lemaradt az életről. Nos, ez hazugság! Aki megéri élete fordulópontját, s nemcsak éveinek számában, de lelkében is öregszik/fejlődik, az ismeri az igazságot: A "vér tombolása" nem aszerint csillapodik, hogy mennyire éltük ki vágyainkat, hanem attól, hogy az átélt dolgokat hogyan dolgozzuk fel, hogyan építjük be a személyiségünkbe. Az ember mindenkori életérzését a jelen pillanatai határozzák meg, és ha a jelen rossz, akkor semmilyen dicső és élvezettel teli múlt nem kompenzál. (Ugyanakkor bizonyos érési folyamat akkor is végbemegy, ha az ember végigtombolta a huszas éveit, és akkor is, ha szerzetesi életet élt...)

Gazemberré válni a legegyszerűbb dolog a világon, gyakorlatilag nem kell érte tenni semmit, emberré válni azonban - küzdelem. Aki emberré, istenképűvé akar válni, az nem spórolhatja meg az isteni megszelídítés és az emberi megszelídülés vad és kitartó egymásnak feszülését! Ezért fontos már fiatal korban Istenre gondolni, belszőni Őt életünk fonalába. Csak így válik teljessé az életünk, így nyer értelmet Teremtőnkkel való kapcsolatunkban a hűség...

Mindannyian jártunk már úgy, hogy tetszett valaki, talán bele is szerettünk, ám csak szenvedés és elutasítás fakadt belőle. Mindannyian jártunk már úgy (is), hogy az élet felkínált egy vágyott lehetőséget, ám nem voltunk felkészülve rá, nem tudtuk megtartani, nem tudtunk élni vele - és az ebből fakadó kudarcélmény nyomta a lelkünket. A szenvedés és fájdalom a jelenben átélve mindig úgy tűnik, hogy végtelen, nem lehet túlélni. Majd eltellik pár év, és már az is feledésbe merül, ami kiváltotta. Az idő sokmindent begyógyít, de igazi gyógyírt csak Isten ad(hat) mindenre.

A fiatal a jelenben, és fokozottan a jövőben él, az öreg már sokkal inkább az emlékeiben - vagyis a múltban. Van ebben a folyamatos visszaemlékezésben valami szépség. Az ember már nem is annyira fájón emlékezik, már eltávolodott a múltjától annyira, hogy az ne legyen felkavaró. Valahogy egyben látja az egészet. Emlékezik, ám közben elmereng azon, hogy hová is vezetett az élete. Semmit nem tanulni az életből, megrekedni egy bizonyos szinten a lelki érést illetően, nem más mint az Isten-adta meg-, és felismerési lehetőség elfecsérelése, a talentumunk elásása... erre bizony nincs mentség!

Lukácsról tudjuk, hogy nemcsak evangélista, de orvos és festő is volt, korának polihisztora, s így, ha nem is volt ornitológus, de bizonnyal nem volt járatlan a madarak világában sem. Az minden bizonnyal érdekes, hogy nem egyszerűen madarat említ Jézus hasonlatában, hanem hollót... A holló az egyik legintelligensebb madár - többezer éve együtt él az emberrel, de bölcs annyira, hogy kerüli az embert - a Földön, legalábbis erre enged következtetni igen figyelemre méltó problémamegoldó képessége és agyának madarak közt egyedülálló mérete. Évszázadok óta témája a különböző mítoszoknak, a népi folklórnak, a művészetnek és az irodalomnak.

Ez az okos madár - Noé is először két hollót küldött ki a bárkából - tehát tudja azt, amit az ember nem: Isten nem hagyja eledel nélkül teremtményeit. A népi bölcsesség is vígaszt adott a nagy szegénységben, amikor azt mondták a születendő gyermek felnevelésének minden terhére gondolva: "Ha a JóIsten báránykát adott, akkor legelőt is ád hozzá!" Nem könnyű a mai világban gyermeket nevelni - Mikor volt az? -, de mostanában ilyen népi bölcsességgel nem lehet motíválni a fiatalok gyermekvállalási kedvét. Mert régen Istentől rendelt feladat (küldetés!) volt az, ami mára kedv kérdésévé vált...

S mivel az ember ritkán tanul az állatoktól, őket többnyire ösztönlényeknek tartja - most döbben rá csak a tudományos világ, hogy az állatok kommunikálnak egymással, nyelvi struktúrájuk van - ezért nem az Isten gondviselésében, hanem a maga ötleteiben bízik. Isten teremtményei számára a jólétet a tevékenységhez, a munkához kötötte, s nincs ez másképpen az embernél sem. Magyarul: a madaraknak meg kell keresni a magocskákat, az embernek pedig dolgoznia kell, hogy előálljanak az élet fenntartásához szükséges javai. Ezért a profit-orientált piacgazdaság érdekében mesterségesen fenntartott munkanélküliség a legnagyobb támadás az emberek ellen. Minden, ami a dolgozó, alkotó munkát végző ember méltóságát sérti (alacsony bér, a kereskedés nagyobb becsülete, az őstermelők piaci ellehetetlenítése, a segélyezési rendszer a-szocialitása, hogy ti. segélyből jobban meg lehet élni, mint munkából stb.) nemcsak közösségellenes, de Isten-ellenes is.

A madarak nem csűrökben gondolkodnak, mint az ember. Míg az ember a javaiba veti bizalmát, a hollók Teremtőjükbe... Így aztán a madaraknak Életük(!) van, az embereknek meg sorsuk. S ha legalább fele olyan bölcsek lennénk, mint a hollók, akkor Isten felé fordulnánk, hogy gondviselő szeretetének fényében meglássuk és megérezzük, mi az, ami az Életet szolgálja, s mi az, ami csak a múlandóságra ítéltet támogatja egy darabig...

A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás... ezekről előre megmondom nektek, amit már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.
Gal 5,19 és 21b

mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk,
Ef 1,11b-12a

Amikor pedig még nem ismertétek az Istent, olyan isteneknek szolgáltatok, amelyek lényegüket tekintve nem azok. Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erotlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni?
Gal 4,8-9

Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony, eros a szeretet, mint a halál, legyozhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tuz, mint az ÚRnak lángja. Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet, folyók sem tudják elsodorni. De ha valaki háza minden kincsét kínálná is a szeretetért, csak megvetnék érte.
Énekek 8,6-7

Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket.
1 Jn 4,16a

Pál apostol írja: Tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.
1 Thessz 4,11-12

Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet... Te magad okoztad ezt magadnak, mert elhagytad Istenedet, az URat, amikor a helyes úton akart vezetni.
Jer 2,13 és 17