"Az élet nem játék!"... Hányszor hallottuk, mondták nekünk ezt gyerekkorunkban, amikor valami sületlenséget találtunk ki - persze csak "játékból". Mert a játék ilyen: nem ismer határokat - és mégis. A játék öröme akkor egekbeszökő, izgalmasan határtalan, ha mindenki komolyan veszi a korlátokat, azaz a játékszabályokat. Nincs bosszantóbb, amikor valaki a játékban csal, s kijátssza a az előre lefektetett szabályokat. Az ilyen öntörvényű gyerek, aki nem akarja elismerne a határokat, hamar egyedül találja magát, mert senki nem akar vele játszani...

Akárcsak az "életben", a felnőttek világában! Ott is vannak ügyeletes játék-elrontók - korra, nemre való tekintet nélkül -, akik kijátsszák az élet játékszabályait, elrontva mások örömét. A reakció itt sem marad el: a büntetés a részleges vagy teljes elhatárolódás, a kizárás, s ha valaki az együttélés alapvető szabályait súlyosan megsérti, akkor az elzárás. Az ilyen ember nemcsak becsületét játssza el a többiek előtt, de végül magányos is marad. Bizony nincs keserűbb állapot, amikor valaki kívülreked egy közösségen, s már nem számolnak vele... a keserűséget még tetézi, ha tudja is: mindez önhibájából történt.

Nem lehetséges, hogy az élet mégis játék, Isten által rendelt szent időtöltés? Akik halálosan komolyan veszik az élet istenadta "játékszabályait", azok számára igen! Isten szeretetből szabadságra teremtette az embert, s ezért azt várja el, hogy szabadságunkban szeressünk. Aki Istenben "szabad", annak minden izgalmas, szép, felemelő szakrális játék: az alkotó munka, a szerelem, a gyereknevelés, s természetesen a hit is, mely nem más, mint a lélek szent játéka.

A bajok mindig ott kezdődnek, amikor egyesek úgy gondolják - mert a saját fejük után mennek, felejtve az Isten szeretet-szabadságát, - hogy gumiszabályokat csinálhatnak az Isten parancsolataiból, esetleg azokat farizeusi módon még megtoldják emberi "ezzel-azzal" - lásd szekták. Az ilyen öntörvényű, szélsőséges szabadság-értelmezők - akik képtelenek (a maguk-barkácsolta extra-játészabályaik okán) szépen "együtt-játszani" Istennel és felebarátaikkal - válnak aztán mások életébe is belerondítóan szabadossá, meghazudtolva a küldetést, amire szabadságban elhívattak az Isten által: szeretetben szolgálni, azaz játszani az élet Szent Játékát...

Megváltoztatható-e az ember? Nemcsak az egyes, hanem úgy általában az ember. Megvan-e mindenkiben a készség, hogy rablóból pandúr legyen avagy kutyából nem lesz sosem szalonna? Tudjuk: "ami az emberek számára lehetetlen, az Istennek lehetséges", de ha Isten azt szeretné, hogy mindenki megtérjen, akkor miért nem tér meg mindenki? Mert ugye minden korban vannak elvetemült istentelenek, akik csak nevükben emberek, de lélekben sokkal inkább hasonlítanak az ördöghöz...

A megtérés arról szól, hogy visszatalálunk Istenhez, ahol elkezdődhet valami új, de a Magvető példázatából tudjuk, nem minden reménytkeltő kezdet végződik biblikus sikerrel: harmincszoros, hatvanszoros, százszoros terméshozatallal. "Saul, akit Paulusnak is hívnak" - Pál apostolnak volt egy zsidó és egy római neve, hiszen római polgár is volt - egy különleges eset az egyháztörténelemben. Nem volt Jézus tanítványa, mégis apostolként (az apostol szó a görögben küldöttet jelent) szerepel. Író apostolként tartják számon, hiszen aktív levelezése az Újszövetség 27 könyvéből 13-at ad ki. Érdekes nyomon követni, hogy a farizeusi irányt követő fiatal Saul rabbi milyen eltökélten, rajongással, fizikai kényszer alkalmazásával is üldözte - és itt pontosítsunk(!) -, nem a keresztényeket "úgy általában", hanem a zsidók közül krisztuskövetővé váltakat. (A fanatikus zsidó Saul nem is üldözhette volna a nemzsidó, ún. pogány-keresztényeket, hiszen azok a római jog védelme alatt álltak.) A szélsőségesen gondolkodó zsidó Saul, tehát messiáshívő zsidó lesz - a damaszkuszi élménye/megtérése után. Hirtelen nem hagy el minden zsidó hagyományt, személyiségében hordozza még azokat, talán ezért is említi Lukács evangélista (a történész) ApCsel-ben 17-szer Saulként, s 134-szer Pálként...

Saul irányt vált. Rájött arra, hogy nem neki, hanem azoknak van igaza, akiket eddig üldözött, s a vérszomjas üldözőből - Isten kegyelme révén - azoknak vezetőjévé válik. Magát mégis a pogányok apostolaként is említi, mert ez a rendkívül intelligens Saul jól tudja, hogy nagyon is visszataszító és ineffektív lenne, ha azok között a zsidó honfitársai között szolgálna, akiket fizikai erőszakkal egykor megfenyített, s talán meg is öletett...

Megváltoztatható-e az ember? A mi emberi elképzelésünk mintájára bizonnyal nem. Isten azonban képes mindenkit a saját "mintájára/elképzelésére" megváltoztatni. Mivel Isten az embert szeretetből szeretetre teremtette, ezért szabadságot is adott neki, melyben szabad döntést hozhat... Ki ilyet, hoz, ki meg amolyat! Isten végtelen kegyelme az, hogy mindenki megkapja a döntési lehetőséget - ki ekkor, ki meg akkor: Isten útjai kifürkészhetetlenek -, de a döntés rajtunk áll. Ezért mondjuk a szereztetési igében is "sokakért kiontatik, bűnök bocsánatára", azaz nem mindenkiért. Isten ki akarja békíteni Önmagával a 21. századi "latrokat" is, de hogy az ügyeletes istentelenek mit válaszolnak majd az Ő hívására - ez Isten titka marad...

Isten az embert alkotó munkára teremtette, de abból csak a többé-kevésbé demokráciával bíró országokban lehet tisztességgel megélni - meggazdagodni azonban már nem. Márpedig az ember - ha már nem válhat Istenné -, legalább gazdag szeretne lenni... Ezért aztán nemcsak kockáztat, de képes átgázolni törvényeken, embereken is, olykor még a saját egészségét sem kíméli. Mindezt miért is?

A gazdagságért, pontosabban a gazdagságtól remélt boldogságért. Felmérések igazolják, hogy a felnövekvő - mostmár marxista-leninista ideológiától mentes - honi generációban egyértelmű értékeltolódás tapasztalható - a pénz irányába. "Ha nincs pénzed, akkor senki vagy!" - erősítvén önmaga életfilozófiáját is a fiatal riportalany -, deklarálva a pénz kétségbevonhatatlan hatalmát... S mivel mindenki lenni szeretne "valaki", a pénzért szinte mindenre kaphatók az emberek. A legnagyobb aljasságokat tízezerdolláros öltönyökben követik el... Tisztességes kereskedésnek álcázott pénzügyi spekuláció - ennek issza most a levét a világ -; többszázszázalékos hitelfelvételi lehetőségek vagy bizonyos országokban mesterségesen alacsonyan tartott fizetések, a lényeg ugyanaz: az egyenlőségre teremtett emberek között az egyenlőtlenség fenntartása, melyre való határozott törekvéseket a csillogó-villogó reklámok eltakarják. Jajj annak, aki látván nem lát!

Az ember becsületét a munkája adja. Aki nem dolgozik, aki csak élősködik - szülei vagy a társadalom nyakán, az becstelen. Aki csak elvesz a közösségből, de nem ad vissza semmit, sőt amely közösség az ő személyes védelmét is garantálja, azt el- vagy kiárulja (a lényeg tulajdonképpen ugyanaz) az ellenszegül Isten parancsolatának. Aki kényelmével, nem-gondolkodásával vagy éppen hitványságával (deviáns magatartások!) asszisztál mindehhez, az nemcsak embertársai egzisztenciális sírját ássa, de önmaga végső megsemmisülését is előkészíti.

Isten igazságban teremtette ezt a világot, melyben mindenkinek egy életet adott, hogy azt jól megbecsülje, s életével respektálja másokét is. Ha ezt az egyszeri lehetőséget eljátssza, akkor nincs második lehetősége, nincs újrakezdés egy következőz életben. Tény, hogy a legszebb virágot is megperzseli a Nap, s elszárad... A gazdag vaksága abban áll, hogy nem veszi észre, hogy a gazdagság sem örök, hanem csak ideiglenes. S ha valaki anyagi-, szellemi gazdagságát nem arra használja, hogy mindenki méltóságát emelje általa, akkor pontosan azt nem teszi meg, amiért emberként megszülett erre a világra...

A kérdés tehát nem az - bár sokan ezen elmélkednek, gyakorlatilag teljesen fölöslegesen -, hogy "akkor és ott" mit csinál majd a JóIsten, hanem az, hogy "itt és most" mit csinálok én, mihez kezdek azokkal a talentumokkal, amiket kaptam?

Állítólag Einstein feleségétől egyszer megkérdezték: Mennyire érti a relativitás elméletét? Azt felelte: "Nem értek semmit a relativitás elméletéből. De a férjemet ismerem, s ez nekem elég..."

Az életnek számos dolga van, amit nem értünk, de mégis élünk vele. Lehetne számos technikai szerkentyűre gondolni, melyeket naponta használunk - autó, telefon, TV, internet -, melyek működésével csak nagyjából vagyunk tisztában, s ha valami gond van velük, akkor szakember segítségét kérjük; de az életnek számos olyan területe akad, ahol a szakemberek is csak vakargatják a fejük búbját... Hogyan működik valójában a gravitáció? Hogyan kódolódik bele a DNS-ünkbe szüleink mozgása, mosolya, temperamentuma és tényleg, hogyan működik az emlékezet? Megannyi kérdés, melyekre csak szeretnénk tudni a pontos választ, de már az nagy eredmény, ha jól körülírjuk, mire is szeretnénk választ kapni. Rövidke létidőnk egyszerűen nem ad lehetőséget, hogy megértsük az élet számtalan csodáját: szerelmet, önfeláldozást, szenvedést vagy éppen a hitet... S természetesen nem érthetjük meg igazán azt sem, kicsoda az Isten. Mert hogy nem az, akinek/aminek mi gondoljuk-hisszük, hanem Valaki egészen más - az bizonyos. Azért, mert Isten képe misztikusan kirajzolódik Krisztusban, ez még nem ad lehetőséget az ember számára, hogy Istent is láthassuk és ismerjük, hiszen "Őt soha senki nem látta"... Krisztuson keresztül persze felismerhetjük Isten "lényegét", hogy ti. Isten szeretet. Ez a felismerés aztán meghatározza viszonyunkat nemcsak Ővele, de felebarátainkkal és a világgal is.

Férj és feleség évtizedeken keresztül élhetnek boldogan egymással, de azért bőven okozhatnak még egymásnak meglepetést - hiszen mindketten fejlődnek-alakulnak az évek előrehaladtával -, s ugyanígy Istennel a szívünkben is élhetünk teljes életet, mégha a JóIstenből csak igen keveset érthetünk is meg. Ádám "megismeri" Évát (s viszont!) és kapcsolatukban átélik lelkük találkozásának, eggyéválásának legmélyebb, legőszintébb valóságát, mely ismeretnél teljesebb aligha akad itt a földi létben. Isten megismerése azonban nem hasonlítható az emberi találkozásokhoz, mert ő Végtelen, mi pedig végesek vagyunk. Felismerni azonban lehet! Ez a megtérés, vagyis az Istenhez fordulásunk... Lélekben "megláthatjuk" őt, de ennél a felismerésnél többet már csak odaát, Őnála kaphatunk.

Talán nincs is bódítóbb az ifjúságunk idejénél... Úgy érezzük ilyenkor, mindenki más öregszik, csak mi nem. S tényleg, húsz és harminc között nem számoljuk az éveket, mert minden még olyan távolinak tűnik: házasság, család és gyereknevelés. Jóllehet, aki már elmúlt húsz, az már nem tinédzser, sokkal inkább fiatal felnőtt - vagy annak kellene leniie -, ennek ellenére többnyire szüleik financiális oltalma alatt élnek egészen addig, amíg végre el nem kezdik saját életüket - a mára általánossá vált start-időpontban - úgy harminc körül. A fiatalok lehetnek minden korban nagyon okosak, de bölcsek sosem, mert az személyes (meg)tapasztalásokkal jár együtt. Lehet beszélni a test lendületvesztéséről, de mindadddig csak elméleti probléma, amíg saját magunkon nem vesszük először észre, talán mégiscsak ritmust kellene váltanom...

Az ifjúság ideje nagyon szép, mert telve van fénnyel és örömmel, s mindenekelőtt álmokkal. Ha nem lenne ennyire vonzó, akkor nem keresték volna valóságosan is az örök ifjúság forrását... Bizony, az ifjúságunk is múlandó, s bár jó húszévesnek lenni, hamar kiszorítanak minket az újabb húszévesek. A gyorsan múló időt ezért ki kell használni, de nem mindegy, hogy hogyan! Manapság - tisztelet a kivételeknek - a fiatalságot a féktelenség, a "mindent-most-akarás" jellemzi. Elszomorítóak a fiatalok szórakozási szokásai (alkohol, drog!), s bizonnyal nem ez a legjobb módszer a családapai-családanyai, férj-feleségi szerepre készülésben. Persze, ha nincs távlat, s egyre inkább kiviláglik számukra, hogy a felelős felnőttek mennyire felelőtlenek, akkor már nem is kívánnak felnőttekké válni... Mindennek oka, hogy manapság nem a munkának, hanem a pénzcsinálásnak van becsülete, márpedig az Isten az embert nem spekulációra, hanem alkotásra teremtette.

Ifjúnak, erősnek, egészségesnek lenni nagyon jó. Próbára tenni magunkat, tanulásban, sportban, munkában - az ifjúságunk elengedhetetlen része kell hogy legyen. Álmodni nagy és szép terveket, ez is ifjúkorunk feladata, no meg az is, hogy alaposan átgondoljuk: mi volt jó abban, amit elődeinek gondoltak és tettek, s mit csinálnák mi másképpen, hogy jobb és szebb legyen a világ... Aki Istent is beleszövi ifjúkori álmai, az később sem fog csalódni. Istennel együtt ugyanis csak a test öregszik, de a lélek soha - ez a keresztény derű egyik feltétele! Akik lélekben megöregedtek és közömbössé váltak, akiket nem érdekel se múlt, se jövő, de valójában a jelenben is csak "úgy vannak" - azokkal nem sok mindent tud kezdeni a JóIsten sem. Nem azért, mert nem tudna, hanem azért, mert Isten szabadságot adott nekünk arra is, hogy akár az egész világot is megtagadjuk... Aki azonban élni akar, s nem akar önmaga vádlójává válni öregkorában, az jól teszi, ha már ifjúkorában is gondol Teremtőjére, mert az ifjúság "betegségéből" minden egyes nappal gyógyulunk...

A bűnt kövesse a büntetés, s győzzön az igazság! - a közösségek megmaradásának egyik ősi törvénye ez. Ha valakiről kiderült, hogy súlyos/halálos veszélybe sodorta a közösséget, mely egyben az ő védelmét is adta, akkor a közösség halálbüntetéssel védekezett. Az egyén önmaga sosem ölhet - csak azért, hogy "érvényesüljön az igazság" -, mert az önbíráskodás lenne, de a közösség az igen. Vannak ugyanis olyan delictumok, melyekre nincs más, megfelelő büntetési tétele a közösségnek, csak a halál. Nem tévedünk, ha azt állítjuk, ezzel az ősi törvénnyel - amióta ember az ember, s közösségben létezik - visszaél... Hány és hány koncepciós-, és boszorkánypert, politikai megtorló akciót vitt végbe a "civilizált" ember - megszámolni sem lehet. Civilizált, humanista ember... Erről majd akkor beszélhetünk, ha már nem lesz éhezés a Földön, béke uralkodik minden közösségben, s nem zsákmányoljuk ki a Földet! Eljutunk-e ide valaha? (Nagy valószínűséggel, önmagunktól soha.)

Ami a tanítványok és Jézus szimpatizánsai számára a legnagyobb tragédia, az a zsidó politikai-vallási elitnek diadalittas megelégedettség: végre sikerült - ha mocskos mesterkedéssekkel is -, de kivonni a Názáretit a közéletből. Ez a poros vándorprédikátor ugyanis túl sokat engedett meg magának! Vádolta a farizeusok magatartását, rosszul értelmezte a törvényeket, a hagyományokat, s más igazságokat tanított... egyszóval: nagyon veszélyes volt a közösségre nézve. Az ilyen embert - bármi áron is -, de véglegesen el kell távolítani a közéletből... Jézus pedig - innen, felőlünk, embervilágunkból nézve - hagyta magát... valójában pedig - "odaátról" nézve - adta magát... Így válnak feleslegessé a kérdések: No, de miért nem menekült el? Miért nem bújtatták el szimpatizánsai? Hát nem akadt egyetlenegy meggyógyult sánta, béna vagy vak, aki valamilyen segítséget nyújtott volna?

Jézus más dimenziókban van, más távlatokban gondolkodik. Istenemberi mivoltában nem a halál a fontos számára, hanem az Élet, s annak lehetősége, hogy végre, szabad akaratából megbéküljön a teremtett ember a Teremtőjével. Ennek az eszköze a nagypénteki események. Van-e nagyobb skandallum, emberokozta felkiáltójel a világtörténelemben, mint a golgothai kereszt? Aligha. A véges ember odakalapálja, kivégzi végtelen teremtményi álmai (békesség, jóság, szeretet) megvalósítójának egyetlen garanciáját: az Istenembert... Valóban nem tudja, hogy mit cselekszik, s erre nincs semmilyen magyarázat, s bocsánat sem! De amin mi csak felháborodunk, mert nincs rá válaszunk, arra az Istennek mindig van megoldása is... Ez az evangélium, hogy ti. a lehetetlen is lehetségessé válik, mert van isteni korrekció, van istenes megújulás, s van emberi újrakezdés, mert Isten - s ez a kegyelem - megbocsájt...

Az élet öröm... persze mást jelent az élet a gyermeknek, a szerelmesnek, s megint mást az idős embernek. Ahogyan nem lehet eldönteni, melyik évszak a legszebb, ugyanúgy vagyunk életünk különböző szakaszaival is. Aki "jól érzi magát a bőrében", az tulajdonképpen elfogadja azt a kort, amiben éppen van, s boldogan él. Akinek meg folyton-folyvást hiányérzete van, az már fiatalon felnőtt akar lenni (tökéletes út a megkeseredéshez); vagy ha már felnőtt és megsem találja a helyét, akkor felelőtlen gyerekként él (lányok panaszkodnak, hogy nagyítóval kell keresni a "normálisan" gondolkodó fiúkat); és természetesen olyanok is akadnak bőven, akik életük őszében eszelősen keresik a tavaszt... Pedig az élet olyan egyszerű, csak élni kellene benne.

Az élet öröm, mégis tömegével boldogtalanok az emberek. Talán azért, mert nem tudnak/tudunk hálát adni egyszerű dolgokért, mert természetesnek vesszük, hogy mozoghatunk, ehetünk-ihatunk, ízlelhetünk és érezhetünk. Csak ha kiesünk az élet ritmusából (pl. betegség kényszerű szünete után), s újra visszakerülhetünk, akkor tudunk igazán örülni egyszerű dolgoknak. Betegként megtapasztalva a "kórház-fehér" egyhangúságot tudja az ember igazán értékelni a természet színeit, s a kényszerű böjt után különösen is finom a kávé illata... Igen az élet szép, s a szépséget az apró dolgokban kell felfedezni. A találkozásokban, amikor lélek a lelket súrolja vagy az élet hétköznapi forgatagában, amikor egy pillanatra valamin vagy valakin keresztül ránk kacsint az Isten...

Sok keresztény ember élhetne szépen - mégsem tud. Tudja, hogy megváltottja az Istennek, de a felszabadult, alkotó öröm helyett, kegyeskedő életvitelével inkább saját múltjában, s mások jelenében turkál. De, miért is? Mert azt hiszi, az élet értelme a bűn elleni harc... pedig nem az! Ha az lenne, akkor Isten egész életünket úgy rendezte volna be, hogy az egy katonai túlélőtábor lenne: harc, harcra való felkészülés, s aztán megint csak harc. Isten a harcot - Krisztusban - már "megvívta" a világgal, azaz velünk. Nekünk csak örülni kellene annak, hogy hitben és szeretetben növekedhetünk. Nincs kiábrándítóbb egy megkeseredett, besavanyodott, kegyeskedő, törvényeskedő kereszténynél! Csodálkozunk, hogy olyan a kép az egyházról a világban, amilyen?... Nem azért maradnak távol sokan az egyháztól, mert nem akarnak Istenhez tartozni, hanem azért, mert nem akarnak a transzparens-képmutatók (azon gyülekezeti tagok, akik előszeretettel hivatkoznak arra, hogy ők keresztények, de valójában nem a krisztusi normák szerint élnek) közé sem tartozni, sem velük szimpatizálni. Az ok egyszerű: a kettős erkölcsiség, a "szuperhívőség" kivagyisága, a képmutatás minden normálisan gondolkodó ember számára visszataszító.

Az élet telve van örömmel, de jócskán akadnak benne örömrontó pillanatok, percek vagy talán hónapok, évek is, s aki már nagyon sok keserűséget, szeretet-hiányt tapasztalt, az inkább elköltezne már ebből a világból. Sok az ilyen el/megfáradt ember, akiik harcoltak, de a világ ellen vívott csatáikban mindig egyedül bírkóztak, mert nem ismerték fel az evangéliumot, hogy ti. az ÚR az, aki harcol értünk. Pál azért akar még életben maradni, mert tudja: még építő feladatok várnak rá. Isten azonban nem csak az apostoloknak, de nekünk, Krisztus mai követőinek is elrendelt missziókat, amiket be kell végeznünk. Küldetésünk valójában ugyanaz, mint az előttünk járóké: épülni, s építeni lelkileg, hogy növekedjék az Isten országa - közöttünk és bennünk...

Mindent "csak úgy" kapunk - semmi sem a mienk, mégis milyen büszkék vagyunk arra, amink van. Az egyiknek az étel, az ital, a megfogható, az élvezhető a fontos, a másik meg a falatot is megvonja a szájától, csakhogy szellemiekkel táplálkozzék. Régi felismerés, hogy az embert könnyen foglyul ejtik az anyagi dolgok, de valóban bilincsbe verni, egész életet deformálni, valójában csak a lelki dolgok tudnak. Mert minden a lelkünkről szól - a testünk is, ez az érthetetlen csoda, ez az Istentől kapott cserépedény, ami évtizedeken át hűségesen szolgál minket, teljesítve kívánságainkat.

Mezítelenül jövünk, s ugyanígy megyünk is el. Bejövetelünkkor segítő kezek vesznek körbe: orvosok és bábák, szüleink táplálnak és óvnak - s aztán nevelnek. Amikor elhagyjuk ezt a világot, s reménységünk szerint egy másikba költözünk, akkor ugyanígy segítő kezek vesznek körbe: orvosok és ápolók enyhítik szenvedéseinket, és ha Isten megadja, akkor gyermekeink simogató kezét fogva léphetünk ki földi létünkből. Áldás a szép halál is... S mekkora áldás a küzdelmes élet! Megtapasztalni az alkotás örömét, hogy kétkezi munkánk által szép pillanatokat okozhatunk szeretteinknek, hogy tartalmas, léleképítő találkozásokat készíthetünk elő! S milyen nagy csapás, ha a kéz csak tétlenül lóg, s aktivitása kimerül abban, hogy a pohár, a cigaretta után nyúl; s milyen óriási tragédia, ha simogatás helyett üt, építés helyett rombol, ajándékozás helyett elvesz és/vagy életet pusztít... fájdalmasan rossz dolgok ezek.

Aki nem tud "Istenben gondolkodni" - Benne hinni -, az úgy véli, az élet értelme a gyarapodás. Egyre többet és többet birtokolni! De minek is? Minek az újabb és újabb csűrök? Kinek raktározunk? Mit akarunk a vagyon által elérni, bebiztosítani? Mert az életet magát nem lehet... "Bolond, még ma éjjel elkérik lelkedet!" A csűrjeidben ott rohad a gabonád: mindent, amit szereztél emészti a moly és a rozsda. Idővel, amiért az életedet áldoztad, amiért képes voltál átgázolni embereken, amiért semmibe vetted Isten parancsolatait, az mind, mind az enyészeté lesz! Semmit nem vihetünk ki ebből a világból...

Egy valamit mégis, de az nem anyagi természetű: a hálát. Azt az érzést, hogy jó volt élni, a testi nyomorúságaink ellenére is jó volt ebben a testben létezni. Amikor már nincs tovább, mert életünk fonalát elszakította Isten örök törvénye, akkor kiderül, hogy minden milyen jó és fontos volt földi vándorlásunk néhány évtizede alatt. Akkor végre felfogjuk, hogy mindenben az Isten hívogatott, s hogy az élet egyedüli értelme, hogy Istent megtapasztalva hálát adjunk - lelkünk békességére, s üdvére...

Szinte nincs ember, aki ne használná a hétköznapokban a kijózanításnak szánt mondatot: "Te álomvilágban élsz!"... Bizony nehéz visszarángatni az álmodozót az élet realitásába! Az átlátható közösségben élő ember mindig jobban ismeri önmaga határait - ti. visszajelzéseket kap -, így értéklátása, önbecsülése is normálisan fejlődik. Aki még ma is ilyen (kis)közösségben él(het), annak munkája, minden megnyilvánulása "nyitott könyv" a többiek számára - hiszen ismerik. Egészen más a helyzet a nagyvárosi ismeretlenségben élők esetében, ők könnyebben mutathatnak mást, mint amik valójában. Fiataljaim mutatják nekem az egyik közösségi video-portálra feltett válogatást, mely az éppen aktuális "sztár kerestetik"-re jelentkezők kritikán aluli ének-teljesítményét (ha ezt még illik egyáltalán teljesítménynek nevezni) teszi meg paródia tárgyává. Az még magyarázható, hogy a képernyőre-kerülésért cserébe vállalják, hogy ország-világ előtt nevetségessé teszik magukat, de az már megdöbbentő, amikor az önkontroll minimumát sem (Boccs, izgultam, nem sikerült!) - mutatva kijelentik: "Világhírű énekes akarok lenni!"... Mint egy kisgyerek, aki teljes személyiségével toporzékolva szembemegy a realitásnak, s üvölti: akarom, akarom, akarom...

Amióta emberek vagyunk - álmodunk. Igazából még ma sem tudjuk - bár nagyon kutatjuk -, valójában mi is az álom szerepe az életünkben, s miért alusszuk át életünk egyharmadát. Az is tény, hogy nemcsak éjszaka, de nappal is álmodozunk. Vonaton, buszon, metrón, szinte mindenhol, nap mint nap, bőven láthatunk messzeségbe révülő tekinteteket. De ismerőseink között is akadnak jónéhányan, akik álmokat kergetnek! A gyenge arról álmodik, hogy egyszer erős lesz, a gyáva arról, hogy egyszer bátorrá válik, s akkor aztán... na, majd akkor, megmondja a magáét. A szegény a gazdagságról, a tehetségtelen pedig a sikerekről álmodozik. A bolond (értsd: az élet valóságától elrugaszkodott) még beszél is róla, sőt egyenesen dicsekszik is azzal - amije valójában még nincs is, s igen nagy valószínűséggel nem is lesz soha. Az ilyesmi hiábavalóság, nagy hiábavalóság...

Nyilvánvaló, hogy az ember nem tud meglenni az kisebb-nagyobb álmok nélkül. A párkapcsolatban ezt romantikának nevezik, az élet egyéb területein pedig rövidtávú céloknak. Kellenek ezek az álmok, hogy átlendítsenek egy-egy fáradtságponton -, mert a keresztény ember is ember, s ezért elfárad. Lehet ezt fennhangon tagadni, de aki nem ismeri be, hogy törékeny, esendő ember ő is, az egyszer nagy árat fizet büszkeségéért! (Ennek megfegyelmezésére kiváló eszköz a múló idő!) Ha nem lennének az élet normalitásán belüli, megvalósítható álmaink, akkor bizonnyal szürkébb lenne az életünk... Mindannyiunk életében, olykor vannak olyan élethelyzetek, amikor az átélt kudarc, veszteség - nemkülönben vétkeink, mulasztásaink következtében előállt megváltoztathatatlan tények - hitéletünk mélypontjára juttatnak minket. Itt már nem segít semmiféle álmodozás, sőt inkább csak ront a helyzeten!

Ilyenkor érezzük, hogy mennyire Istenre "szorultak" vagyunk. Ilyenkor kiviláglik, mennyire kell nekünk az Isten, s mennyire megnyugató, hogy Jézus keresztjébe kapaszkodhatunk... S mivel azt is megtapasztaltuk, hogy az Ő szeretete révén még a rosszból is jó állhat elő, ezért az érthetetlen kegyelméért féljük őt, tiszteljük. Tisztelet nélkül ugyanis nem válhat megtapasztalható valósságá az Isten szakralitása, amire még nagyobb szükségünk van, mint az álmainkra. A keresztény ember azonban tudja, hol a határ: Isten a Teremtő, s az ember a teremtmény...

Talán nincs ember, aki tudatosan vagy tudtán kívül ne idézte volna ezt a bibliai igazságot: "Mindennek rendelt ideje van!" Keserűen megtapasztalt igazság ez, minden életkorban. A gyermek még játszani akar, pedig már aludnia kellene, a tinédzser szívesen tapadna még számítógépéhez, de várja a házi feladat, a sok tanulnivaló, a felnőtt még szívesen aludna tovább, de munkahelyére pontosan be kell érkeznie... Hiába, mindennek rendelt ideje van! Tetszik vagy sem, Isten úgy teremtette meg a világát, hogy abba időt is szerkesztett. A mi időnk a csillagmillárdokhoz képest nevetségesen kevés, de a szúnyogok alig két hetéhez mérve már nem is annyira rossz...

Isten nem csak időbe plántálta bele létünket, de ritmust is adott hozzá. A hét hat napján dolgozunk, s a hetediken pihenünk... vagy csak pihennénk. Magyar létharcos valóság, hogy hétvégeken, ünnepnapokon is dolgozunk. Sokszor nagy árat fizetünk ezért, a legdrágábbat áldozzuk fel: az egészségünket! Pedig mindennek rendelt ideje van! A pihenés, az elcsendesedés idejét megrövidíteni, felcserélni végzetes hiba. (Érdekes, hogy a héber nyelvben a hiba szó, egyben bűnt is jelent!) Tehát bűn az éjszakát nappallá tenni, s bűn felcserélni a dolgok természetes rendjét, bűn a természetellenest megtenni természetesenek, az abnormalitást normalitásnak...

Az időnek nemcsak "rendje", ritmusa van, de minősége is! Amikor azt mondjuk: "Ma jó napom van!" vagy "Ez az én napom!" vagy "Na, ez nem az én napom!" -, akkor mindig az idő minőségére gondolunk. S mitől minőségi az idő? Gyönyörű, ősi magyar nyelvünk így mondja: telik. Amikor telik az idő, amikor teljesedünk, amikor megtöltődik idővel életünk cserépedénye. Ha csak múlik az idő, az azt jelenti elmúlt az idő, de nem töltött, nem adott semmit. Ilyenek a töredék-idők: buszra, vonatra várakozás vagy éppen a hivatali sorbanállás, de ilyen az aktuális ,mármegintnemtörténiksemmi"-TV-sorozat előtti bambulás. Ja, hogy a többség ezt csinálja? Az még nem jelenti azt, hogy ez helyes is! Érdekes megfigyelni, hogy az emberek hogyan múlatják az időt! A sok hiábavalóság közül most csak kettőt említenék, ami párhuzamosan is működik: rágyújtanak egy cigire és/vagy birizgálják a mobiltelefonjukat - ki az SMS-ért, ki meg az MP3-ért.. Pedig rengeteg mindenre fel lehet használni a töredék-időt. Pl. Szavak tanulására, ha környezet engedi olvasásra, sőt még imádságra is...

Azt, hogy az időt mennyire minőségi módon éltük meg, akkor tudjuk meg igazán, amikor ütközünk a felismeréssel: életem ideje eljárt felettem, mert megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak... Sokan félnek a halál hogyanjától, pedig nem ez a félelmet keltő, hanem az, ha valaki nem tölti ki az idejét úgy, ahogyan az Isten azt rendelte. Ha nem volt életének méltósággal megélt tavasza nyara és ősze, akkor borzalmas a lélekdideregtető tél, amely az elköltözésre készítene fel minket... Nem mindegy tehét, hogyan élünk! Ha építünk és növelünk, akkor épülünk és teljesedünk, ha tanuljuk az Örök Istent a múlandó másodperceinkben is, akkor nemcsak saját életünk ékesedik és csillog az Isten kegyelméből, de másokat is ékesítünk, s akkor elmondhatjuk az utolsó pillanatokban: jó volt élni... S ha jól belegondolunk ez nem is kevés, a prédikátor szerint a minden, mert felismertük, hogy amit kaptunk, az mind Isten ajándéka volt...

Helyesen fejtegetni... magyarul: jól prédikálni - minden igehirdető vágya ez. De ha ez csak vágy marad, azaz a lelkész, a pap, a prédikátor nem vállalja fel az igehirdetéssel járó munkát - mert nem jó 'munkás-ember' -, akkor gondolatai üresen csengenek, s nem épül belőlük a gyülekezet, az Egyház. Ágostai Hitvallásai Irataink - milyen jó, hogy van ilyenünk(!) - szerint: "ott van egyház (szentek gyülekezete), ahol az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki."

A szentségek helyes kiszolgálásával nincs semmi baj. Jézus Urunk először rendelte el az úrvacsorát, a Vele való közösség látható jeleként, s csak azután, jóval később jöttek a különféle emberi elképzelések, hogyan is cselekszik Isten az úrvacsorában/eucharisztiában: a) mindig jelen van, ezért imádható (r.kat.); b) csak addig van jelen, amíg hangzik Isten igéje, s tart a kommunió (ev.); c) nincs is jelen, csak emlékvacsoráról van szó (ref. és újprotestánsok). Nyilvánvaló, hogy Isten nem az emberi elképzeléseink alapján cselekszik, hanem "szuverén" isteni hatalma szerint.

A "helyesen fejtegetés" problémája sokkal több praktikus kérdést vet fel, csak néhányat vegyünk ezekből: Életszerű-e az, amit az igehirdető mond? Természetesek-e gondolatai vagy természet-ellenesek? Szolgálják-e a növekedést vagy éppen ellenkezőleg zsugorítják a gyülekezetet? Úgy néz ki, valamit alapvetően nem jól csinálnak a jóléti világban élő keresztény egyházak, mert mindenhol - kár is lenne tagadni - töpörödnek a keresztény gyülekezetek... A szektások itt replikálnak: "Nálunk ez nem így van!" Most még talán nem, de csak idő kérdése - erre (is) tanít az egyháztörténet - elkerülhetetlen a további szakadás...

Az elsődleges ok persze nem a "világ" - hiszen a világ mindig is olyan volt, amilyen: "Nincs új a Nap alatt!" -, bár a rossz igehirdető szívesen ostorozza a "bűnös, istentelen" világot, jóllehet Jézus éppen azokhoz jött, akik elvesztek. A kor-szerű teológus szekularizációt, s szociológiai összetevőket emlegetve sopánkodik... az ultra-kegyes meg mindenhol ördögöt, okkultizmust lát, s buzgón gyártja elméleteit... Valamilyen magyarázata tehát mindenkinek van; legalább az legyen, ha már növekedés nincs!

Valójában arról van szó, hogy aki tanításra szánja életét, annak magának is folyamatosan tanulnia kell(ene), de mindenekelőtt (rá/meg)látása is kell hogy legyen, mert vak nem vezethet világtalant... Vagy mégis? A tapasztalat azt mutatja, hogy a gödörbesések száma nem igazán akar csökkenni. Régen a pap húzta a gyülekezetet, ma sokszor a gyülekezet tolja maga előtt a papját/papnőjét... Ne szemérmeskedjünk! Halódó-vegetáló, financiális gondokkal küzdő egyházközségeink száma lassan, de biztosan emelkedik... Mi lenne a mégis a megoldás? A megoldás előttünk van: "Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt!", azaz szeretnünk kell(ene) az Egyházat, ahogyan Krisztus is szerette, s önmagát adta érte. Áldozatkészség nélkül ugyanis nincs eredmény...

Jézus szavait gyakran félreértelmezik... Jézus tanítása révén tényleg csodás dolgokat tapasztalhat meg a hívő ember a teremtett világból, de a Mester nem arra hívta el követőit, hogy váljanak istenekké, hanem arra, hogy istenes életet éljenek. Aki hisz, annak minden lehetséges - már ami az ember létezésének, embervoltának istenadta keretei között egyáltalán lehetséges. Sokan ennek ellenére legalább olyan nagy csodákat akarnak véghezvinni, mint Jézus maga, néha talán még nagyobbakat is...

A csodát márpedig nem az ember, hanem maga a mindenekben jelenlévő cselekvő Isten viszi végbe. Korunk ezoterikus "huncutságainak" abban igazuk van, hogy befelé kell néznünk, abban viszont már nem, hogy csak akarat kérdése, ki milyen "isteni fokozatra" jut el. Ha nem nézünk magunkba, ha nem vizsgáljuk meg lelkünket, s nem fedezzük bennne fel az Istent - Isten ugyanis Lélek és Igazság -, akkor nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen rajta ülünk életünk kicsesládáján, s nyöszörögve, szemérmetlenül koldulunk...

Meglátni, felismerni, hogy Isten akaratából vagyunk, akik vagyunk, elfogadni, hogy az Ő rendelése szerint állunk azon a helyen, ahol éppen vagyunk - a hitélet maga. Becsülettel meg kell vallanunk, hogy keresztény életünk folyamán több bennünk a hitetlenségből fakadó gondolat, mint a hitből származó. Cselekedeteink nagy részét nem a reménység és a szeretet irányítja, sokkal inkább a világ racionalitása, a lelkünkben rejlő, reflexszerű indulataink. Ezért kiálthatunk együtt a kétségbeesett apával: "Uram, hiszek, légy segítségemre hitetlenségemben!"

A hitetlenség mindig az első lépés meg nem tételében érhető tetten - ezért ennyire nehéz elkezdeni valamit. Nem hiszünk erőnkben, mindenekelőtt pedig nem hiszünk Istenben, aki az erőt megsokszorozza bennünk... Milyen nehéz megvallani a szerelmet, ha az ember életében először, s igazán szerelmes, milyen nehéz belekezdeni a munkába, hiszen az elvégzendő feladatok kisebb-nagyobb kupacai óriási heggyé magasodnak lelki szemeink előtt! Istennel azonban a nehéz is könnyű, de Isten nélkül a könnyű is keservesen nehéz...

A hívő ember reménysége, hogy az ÚR (meg)segít. Mindig és mindenben. Javunkat szolgálja a nehézség, a próba is, a betegség, a szenvedés, de még a halál is... Mert Isten - irgalmas szeretetéből fakadóan - mindig ad, akkor is, ha úgy érezzük, éppen elvett tőlünk valamit vagy valakit. Ennek az "isteni logikáját" azonban majd csak odaát, Őnála érthetjük meg...

Az élet legnagyobb eredménye a gyümölcs, azaz az élet továbbmenetelének biztosítéka. Még az ókori görögök is ezt a "reprodukciós lehetőséget" tartották a társadalom legfőbb céljának, s a haszon-orientált gazdaságot nem tartották semmire, mert úgy gondolták az egyre nagyobb haszon megszerzése nem lehet a gazdaság célja. S milyen igazuk volt! Az élet akkor élet, ha az az anyagon túlmutat.

Jézus semminek minősíti mindazt, amit Nélküle cselekszenek. De miről is van itt szó? Elsősorban arról, hogy, aki nem azonosul, nem egy a krisztusi szeretettel, aki nincs a Krisztusban, aki nem tud az Ő lelkületével szólni és cselekedni - aki tehát nem keresztény (azaz krisztuskövető) -, az hiába éli aktívan az életét, hiába halmozza a sikereket, Isten nagy teremtői tervében az ilyen élet haszontalan.

Mindenféle gyümölcs a teremtettséget szolgálja. Ha az ember számára haszontalannak is tűnik, az állatvilágban milliószám vannak olyan teremtmények esetleg mikrószkópikus lényecskék, melyek hasznosítják a haszontalannak tűnűt is. Ezért ennyire eredményes, működőképes a természet... Ezzel ellentétben az ember sikerei az esetek nagy részében nem a közösséget, a teremtettség egészét, hanem az egyén érdekeit szolgálják - lásd mostani sikerhajhász világunkat! Ahogyan a régiek mondták: Meg is lesz ennek a böjtje... ha gazdasági mutatókat nézzük, már el is kezdődött.

A gyümölcs kifejlődéséhez idő kell, időnk pedig véges. Bár eszelős igyekezettel próbálunk egyre több időt teremteni magunknak mindenféle technikai eszköz bevetésével, mégis "rohanás" az életünk. Több lett az időnk, s mégis kevesebbnek érezzük. Isten nélkül a több is kevés, Vele együtt azonban a kevés is elég... Aki Istenbe gyökerezteti életét, az nemcsak gyümölcsöt terem, de részesévé válva a növekedés csodájának kiteljesedik az élete is. Rádöbben, hogy mi az, ami értékes, s mi az, ami csak úgy csillog, mintha értéket képviselne...

"Mocskos világ!" - sóhajt fel beszélgetőpartnerem, majd újabb nagy levegőt véve folytatja panaszáradát... Tényleg mocskos. Így is, meg úgy is. A civilizálatlanság rikító jelei úton-útfélen: eldobott csikkek ezrei a legszebb környezetben, járókövekre tapadt rágógumik, törött sörösüvegek még az úttest közepén is - minek is folytatnám? Magyar valóság. Ahogyan az is, hogy részegek kötekednek a békés járókelőkkel, mígnem egyszer emberükre nem akadnak. Kényszerűen fültanúi vagyunk primitív, vulgáris "párbeszédeknek" - vonaton, buszon, aluljárókban. Tényleg elszomorító akusztikus környezet! Ártatlan-tekintetű kisgyermekek tágranyílt szemmel (no meg füllel) szívják magukba ezt a szép 'kultúrát'... Tényleg igaz a megállapítás: Mocsok egy világ ez a mostani...

Pedig nem ilyennek teremtette az Isten! Szépnek, s igen jónak, s még most is az lenne(!), ha az ember nem istentelenedett volna el benne - ennyire. Az elistentelenedés ugyanis érzéketlenséget jelent. Ha hiányzik a készség, ami minden körülmény között lehetővé teszi, hogy az ember észrevegye a jót és meglássa a dolgok/történések harmónikus rendjét, akkor pusztul a környezet, s kárhozódik a lélek... Isten azonban jól megteremtett minket, bármennyire is elhajlunk rendjétől, szívünk mélyén feledni sosem tudjuk a tisztaságot, az igazságot, a szív az utolsó dobbanásáig vágyakozik a nemesre, a felemelőre; egyszóval kívánja a szeretetet, mert arra teremtetett, hogy szeressen és szeressék.

Manapság - talán éppen azért, mert szappanbuborék-biztonságú modern világunkban mindenki annyira biztos a dolgában, s azt hiszi létezhet ő a többiek nélkül is -, alig akadnak olyanok, akik példaértékűen nemesen, s önzetlenül gondolkodnak és cselekednek. Mindenki a maga pecsenyéjét igyekszik sütögetni a köz tüzénél, s igyekszik kovácsolni a maga szerencséjét... Választások előtt ez mindig jelesül megmutatkozik: plakátokról mosolyognak ránk olyanok, akikről jól tudjuk: nem a közéletben - máshol(!) - lenne a helyük... "De, hát ilyen a világ!" - nyugtatgatjuk magunkat...

Pedig ha nincsenek tiszta-lelkű fiaink és lányaink, akiknek az időnként meg-megcsillanó történelmi lehetőségek idején helyükön van a szívük és az eszük is, akkor bizony tovább romlik ez a megbomlott világ! Sokan gondolják úgy, más a közélet és megint más a magánélet. Pedig ez nem így van, hiszen nem egy publikus félből és egy privát félből áll össze az egy ember, hanem ugyanaz az ember dönt a köz asztalánál és a családi asztalnál is. Ezért, aki hitvány a magánéletében, az hitvány a hivatalában is! Aki nyugodt lélekkel tart szeretőt a felesége mellett, türannosza a családjának, az nyugodt lélekkel zsebreteszi a kenőpénzzel teli borítékot is...

Aztán amikor jön az ősz, s hervad az (ember)élet, amikor kiderül, hogy az egykor volt sikerek és "nagy húzások/bulik", az érdek haverok élete is mind megsárgul, s akikre számíthatna még az ember, azoknak is már rég lehullott az élet-levele, akkor jön a fájdalmas felismerés: tisztátalanságnak, szeretetlenségnek, tisztességtelenségnek, nemtelenségnek és hazugságoknak - hosszútávon - semmi hozadéka nincs, csak a fájdalom. Ezért kell(ene) figyelembe venni az ÚRIsten szavát, amikor az őszi szélben a fülünkbe súgja az élet titkait...

Jézus elhívott tizenkettője nem voltak koruk kiemelkedő tudós emberei, sem hercegek vagy királyok... Egyszerű, mondhatnók hétköznapi emberek voltak, akik többnyire halászatból tartották fenn magukat és családjaikat. Még az is lehetséges, hogy volt közöttük olyan, akinek az ábécével is gondja akadt... Ki tudja? Egy bizonyos: Jézus nem önképző szabadegyetemre, irodalmi továbbképzésre választotta ki övéit, hanem arra, hogy az élet tanítómesterei legyenek...

Nemcsak régen, ma is felteszik gyakran a kérdést: Miért nem tudnak az emberek szépen és békében élni, miért az igazságtalanság kap mindig nagyobb teret az igazság helyett? Miért van az, hogy a tőzsdei spekulációt továbbra is munkának tartják, s hogy az ember bírhatnámságát semmilyen társadalmi berendezkedés nem képes megszünteti? Talán csak a katasztrófák, személyes tragédiák képesek megtörni az önzés lendületét - egy kis ideig.

Tény, hogy az emberek nem tudnak szépen élni. Törekednek a jólétre - olykor mindenáron -, de a jólét még önmagában nem teremti meg a szép harmónikus életet. A média telve van megbomlott természetű prominensekről szóló tudósításokkal, melyek mind azt támasztják alá: nem boldogok. Hiába a hírnév, a gazdagság, a csillogó élet - mégsem teljes az életük. Menekülnek is a partik, s különféle drogok álomvilágába...

A szép élet attól szép, hogy harmónikus. Harmóniában lenni férjünkkel/feleségünkkel, testvérünkkel vagy éppen gyermekeinkkel akkor tudunk, ha önmagunkkal is "rendben vagyunk". A kiegyensúlyozott élethez nem az anyagiak - az is, de elsősorban nem azok -, szükségeltetnek, hanem az ún. "lelki" dolgok. Ha lelkiekre gondolunk, akkor összeségében a szeretetre, mely magában foglalja mindazon kívánságokat és elvárásokat, melyeket nemcsak mi várunk el másoktól, de mások is elvárnak tőlünk. Jézus éppen ezért a legfontosabbat adja át övéinek: annak felismerését, hogy Istennel együtt képesek vagyunk szeretni akkor is, ha a környezet szeretetlen és gonosz indulatokat ébreszt bennünk.

A szeretet ezerarcú, mégis mindenhol felismerhető. Amíg a különféle érdekek álarca mögé bújnak vezetőink itthon, s a nagyvilágban, hiába harsogják: "Béke, béke!" - eladdig nem lesz békesség az emberek lelkében, csak békétlenség. Az emberi törvények nem mindig tükrözik az igazságot - ezért beszélünk inkább jogszolgáltatásról, mintsem igazságszolgáltatásról -, de Isten törvényeiben benne foglaltatik az igazság is... S ha az ő igazsága kiteljesedik a mi szívünkben, akkor kezdünk el szépen élni, s ekkor kezdenek el sóvárogni a "világ fiai" is, várva egyre inkább az "istenfiak" megjelenését. Szíve mélyén ugyanis mindenki szépen, azaz szeretetben akar(na) élni....

Fenti vallomást Dávid király teszi. Létezett-e egyáltalán(?) vagy csak az indentitáserősítés ókori irodalmi terméke - ahogyan egyes izráeli archeológusok vélik -, gyakorlatilag teljesen mindegy. Hatása óriási, s a történetek, melyek Dávidhoz tapadnak, telve vannak szimbólikus üzenetekkel. Élete - tanulságként - magában foglalja az emberlét számos kihívását, a mindenkori sikeres ember életes örömeit és őszinte magányát. Életvezetése híven tükrözi mindannyiunk egzisztenciális küzdelmét Istennel és önmagunkkal, jóllehet mi, csak a magunk életének vagyunk a "királyai"...

Minden ember, élet(útjának)ének közepe táján számot vet önmagával. Természetes ez, no meg az is, hogy ilyenkor sokan megijednek, s olyan dolgokat tesznek, amit saját maguk sem értenek - lásd középideji válság(!): Úgy a negyvenes esztendők vonzáskörzetében - túl anyagi-egzisztenciális eredményeken - "megbolondulnak" férfiak és nők, s kilépnek addigi életük keretei közül, s elhitetik magukkal, hogy egy új kapcsolatban majd minden alapvetően másképpen lesz... Bár így lenne(!), mert ez azt jelentené, hogy ha elsőre nem is, de legalább másodszorra mindenki megtalálja élete párját. Tény, hogy a statisztika ugyan megmutatja a válások magas számát, de nincs olyan kalicka, amely híven visszadná a rövidebb-hosszabb ideig fennálló élettársi kapcsolatokból kilépők igen magas számát. Magyarul: próbálkoznak, keresnek... s inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Az idő pedig telik! "Napjaink olyanok a földön, mint az árnyék" - mondja a király - azaz, elillannak, s egyszercsak azt vesszük észre, hogy vége van, s még nem is éltünk... Reggeli kávénkat/teánkat kortyolgatva nem tudtunk örülni egyszer sem a felkelő Nap sugarainak, valójában nem simogattuk meg társunk lelkét egyszer sem, megköszönve neki, hogy hűségesen kísér minket életútunkon, s nem tettük fel az élet nagy kérdéseit sem önmagunknak: "Hé vándor! Honnan, s hová?"; de nem voltak éjszakába nyúló nagy beszélgetéseink gyermekeinkkel sem, hogy őszintén megoszthattuk volna egymással, mi az, amit e rövidke, néhányévtizednyi szakaszon megtapsztal(hat)tunk az idő végtelen országútján vándorolva.

Nagy szomorúság ez, mert ezek nélkül nincs őszinte hálaadás az Életért, nincs megelégedettség és nincs lelki béke sem. Van helyette azonban állandó aggódás, a holnap mát szétfeszítő bizonytalansága, s a szomorúság, hogy nem lehet egy elhibázott életet újra kezdeni... Isten azonban azért Isten, mert töredékességünkben, megtépázott múltunkkal együtt is, képes eljuttatni a teljességre. Nevezik ezt megtérésnek, lelki megújulásnak, valójában a Teremtő és teremtmény egymásra-találásának szépséges csodája ez...

Nyilvánvaló, hogy emberként mi lenne dolgunk itt a Földön, mégsem tesszük azt, amit kellene... Bár szívünk legmélyén tudjuk és érezzük, mi a helyes, a kívánatos, a számomra és mások számára is jó, de mire megvalósul a szándék, bizony igen sokszor módosulnak elképzeléseink. Ezért is hivatkozunk gyakran a tőlünk független(?) körülményekre, s mentjük magunkat. Hiába, beismerni saját hibáinkat nagyon nehéz, akkor inkább a többféleképpen értelmezhető "kudarcot vallottam" általános szópanelje mögé bújunk...

Döntéseink túlnyomó részét pedig magunk hozzuk meg - ebben rejlik a nehézségük. Nincs nyomasztóbb, mint, amikor fontos dolgokban teljesen egyedül kell döntenünk - ráadásul gyorsan. Ilyenkor ismerszik meg, ki az igazi barát, barátnő! Akinek nem vagyunk fontosak, azok szívesen osztogatják okosabbnál okosabb ötleteiket, jótanácsaikat, de aki szeret minket, az jelenlétével, csöndességével bátorít, gondolataival szelíden tükröt tart, sürgetés nélkül segít, hogy az eldöntő igent vagy nemet jó szívvel ki tudjuk mondani.

Ahogyan szeretni nem lehet parancsra, úgy hinni se. Az erőszakosság minden fajtája - s ide tartozik az is, amikor a missziót, a hitet hibásan értelmezik és összekeverik a következetességgel - joggal vált ki ellenkezést minden jóérzésű emberben. "Aki kardot fog, az kard által vész el!" - tanítja a Mester, mintha rá akarna vezetni az Istenben való hit lényegére: az önkéntességre. A mártírok önként vállalták a halált; Sidrák, Misák és Abednégó egy szimbólikus térdhajtás után háborítatlanul tovább élhették volna kiváltságos életüket... Az ilyen "hívő" emberek azonban tudják, ha szabadásgról, hitről, szerelemről van szó, Istennek kell engedelmeskedni, mintsem enbernek!

Minden, ami nekünk nagyon drága és rettenetesen fontos, az az önkéntességen alapul. A másiknak a saját döntése kell hogy legyen, hogy barátkozzék velünk, hogy felfigyeljen ránk az, aki számunkra is kedves. Szeretetet, szerelmet, hitet nem lehet önkéntesség nélkül birtokolni, erővel és hatalommal csak a félelemmel teljes tekintélyt lehet kikényszeríteni. Szívünk mélyén azonban mindannyian az érdeknélküli teljes elfogadásra vágyunk, hiszen ez hozza meg számunkra a belső békét, s életünk külső nyugalmát is ez munkálja...

Ítéletet hirdető próféták mindig akadtak szép számmal - történelmi-gazdasági krízisben, természeti katasztrófák idején számuk nagyságrenddel növekszik -, de elgondolkodtál-e már azon, miért is ilyen bizonytalan a világ? Folyamatosan változik a természet (a klíma?), s benne fejlődik az embervilág is; ez utóbbi hol előre egy kicsit, hol meg vissza... Talán azért (is) ilyen változó a teremtettség - csillagok születnek és pusztulnak el benne -, hogy megtanuljuk egyszer, s mindenkorra: Isten az egyetlen változatlan benne, az Ő törvényei EGY-ek az univerzum minden sarkában, s minden atomjában, elemi részecskéjében, a látható s láthatatlan világban, egyszóval (mégha nem is tudjuk felfogni!): mindenütt.

A makrokozmosz milliárdfényévű mozgásai legfeljebb ámulatba ejtenek, de a hétköznapi, botránkozató dolgok - nevükben is benne van - felbosszantanak minket. Én túlórázom, s a másik kap prémiumot, igyekezem segíteni másokon, s én járok rosszul, folyamatosan keresem mindazt, ami előremutat és épít, aztán legvégül engem ítelnek meg, hogy olyan nehezen elviselhető "nyüzsgő-típus" lennék... Jónéhánya vannak, akik ilyen lelkiállapotban megelégedve olvassák az ítéletet hirdető, pusztulást vizionáló prófétai igéket, s sóhajtanak fel: "Na végre! Kapja meg már mindenki azt, amit megérdemel!" Könnyen ítélkezünk, pedig van sok elítélendő a mi saját életünkben is. Ezért mondja a Mester: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Nekünk embereknek igen tetszik a totális kiirtás gondolata. Ezért háborúztunk folyamatosan, amióta csak vagyunk, s nem tudtunk ellenállni az atombomba kísértésének sem. Hiába, ilyenek vagyunk... Szeretetünk erősen behatárolt, de gyűlöletünk nem ismer határokat... "Rache ist süss!" (A bosszú édes!) - tartja egy német szólás, jól kifejezve azt, hogy mennyire szeretünk az igazságosztó szerepében tetszelegni, pedig nem ez lenne a mi feladatunk... Isten pedig így szól: "Enyém a bosszúállás, én megfizetek!" Ráhagyatkozni Isten gondviselésére - elsősorban ez a hit igazi, nagy egzisztenciális próbája, nem a kisebb-nagyobb "Puppensünde"-kísértések.

Bármennyire is szeretnénk, nem leszünk/válunk istenné, hiszen egyedül csak Ő képes arra, hogy a rosszból is a jót hozza elő. Bizony, elhibázott dolgaink olykor súlyos teherként nyomasztanak minket, melyekre megoldást/szabadítást egyedül Isten képes adni. Ez az evangélium, s az, hogy ennek öröme minden gonosz indulatot felemészt...

Nálunk, itt Európában - kár is lenne tagadni -, hanyatlik a kereszténység. Azon ágai pedig, melyek látszólag erőtől duzzadóak, csak a "kerítésen belül" tűnnek nagyszerűnek; kint a világban, a szeretet és a józanság napi vizsgáin rendre elbuknak. Márpedig a krisztuskövető életnek nem a "táboron belül", hanem a világban kell(ene) kibontakoznia, hiszen arra hívattak el Krisztus mindenkori követői, hogy, só és világosság legyenek a világban! Az a fajta kereszténység, mely elvakítja magát és másokat is (mert mindig triumfálni akar), s amely az életnek (benne a közösségnek) íz helyett inkább csak keserűséget okoz, nemcsak nem tölti be a missziót, de csak nevében van köze a Mesterhez...

A keresztény vallás elterjedésének és megerősödésének kezdeti szakaszában, az első három évszázadban, amikor még nem a hatalomról szólt az egyháztörénelem - mert az Isten keresésének egzisztenciális izgalma, s megtalálásának öröme határozta meg létét -, sokkal világosabb volt az egyén számára a cél: megnyugodni Istenben. Mit ér ugyanis az Istenhit, ha a kívánt külső és belső béke helyett csak békétlenséget okoz? Mit ér a korlátokat szétfeszítő nagy öröm, ha hiányzik belőle a józanság, s mit ér a nagy szeretni-akarás, ha hiányzik mellőle az erő, mely biztonságot ad, s hordoz akkor is, amikor a lélek lendülete alábbhagy? - ahogyan megtörtént ez ifjú Timóteusnál és megtörténik elszánt életű mai krisztuskövetőknél is.

Sok keresztény számára nem világos, hogy a hit nemcsak az Istenről szól. Persze, elsősorban Róla, de nem kizárólagosan csak Róla. Ha az ÚRIsten ennyire - nagyon emberien szólok - "magának való" lenne, akkor nem teremtette volna meg a világmindenséget, s benne értelmes lényeit - földieket és mennyeieket, a láthatóakat itt ebben az univerzumunkban, s a láthatatlanokat az Ő világában... Isten szeretetből teremtett meg minket embereket is, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, hogy vigyázzunk a teremtettségre, azaz: hogy éljünk! Az életet élni pedig csak a maga természetességében, az Istentől kapott felelősségtudattal, a maga normalitásában lehet. Ha valami természetellenes, az Isten-ellenes és abnormális is egyben. Ezt a mindent megvizsgáló szív mélyén mindenki érzi és tudja - még ha ez rögtön nem derül ki, de utólag bizonnyal.

Félelem és csüggedés elkísér minket egy életen át, mint az árnyék. Talán azért követnek minket ezek az érzéseink, hogy el ne bízzuk magunkat, s nehogy azt gondoljuk, mi vagyunk a világ "közepe", s lám minden tökéletesen működik - az Isten nélkül is... Létünk többdimenziós értelmét egyedül az adja, ha Istent és az Ő megtartó törvényeit észrevesszük a világban mindenütt, s önző módon nem hadakozunk ellenük, hanem engedjük, hogy életünk értékteremtő részévé váljanak...

A 21. század modern embere alapvetően tiltakozik mindenféle hierarchia ellen. Érdekes, akárcsak 50-60 évvel ezelőtt is, az egyszerűbb lelkű emberek körében elfogadottabb volt a "Sztálin-, vagy "Kádár-apánk" kifejezés - ez utóbbit még magam is hallottam gyermekkorom falujában -, s amikor a világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legnegatívabb megítélésű véreskezű diktátor-vezetője Joszif Visszarionovics Sztálin 1953. március 5-én (sokak örömére) végre kilehelte lelkét (gyaníthatóan megmérgezték), halálhírére mégis igen sokan őszinte sírásban-zokogásban törtek ki - még kicsiny hazánkban is...
Voltak persze, akik már akkor is reálisan látták a helyzetet. Ilyen volt Dr. Peyer Endre badacsonyi orvos, aki "megengedett magának egy szóviccet" Sztálin halála után: "Sztálin csak tetszhalott. Mindenkinek tetszik, hogy halott."  Nos ezért a szóviccéért másfél év(!) börtönt kapott...

Egy bizonyos, a józan ember sosem lelkesedett, legfeljebb tűrte az atyáskodó főnököket vagy az aktuális királyokat/királykodó politikusokat, de még Jézus - jóllehet azt mondja "Váljatok olyanná, mint e kisgyermek különben nem öröklitek az Isten országát!" - sem szólítja övéit "gyermekeimnek", hanem azt mondja "Ti a barátaim vagytok." Így aztán joggal megkérdőjelezhetjük az "atya"-megszólítás helyénvalóságát, sőt biblikusságát az egyházi személyek esetében - így a harmadik évezred elején különösen is. (De azért ne vitassuk el János apostoltól a jószándékát, hogy a "szeretett tanítvány" szeretetből használja ezt megszólítást.)

Ennél azonban fontosabb igénkben maga a "bálvány-probléma"... Ez az archaikus csengésű fogalom keveset jelent manapság, pedig van tökéletes megfelelője: az idol. Hipp-hopp-idolok/ideálok, korunk jellemző másodperc-emberkéi, akik többnyire botrányaikkal és extravaganciájukkal, s csak igen ritka esetben személyes kvalitásukkal tűnnek ki, erősen meghatározzák, főleg a fiataljaink életérzését, s ezzel együtt világlátását is. De mit is jelent a bálvány, a bálványozás? Már a kora-középkori katolicizmus is előszeretettel használta a bálványimádás szakfogalmát a más rítust használó vallásos emberekre, pedig elsősorban nem erről szól a bálványozás...

A bálványozás nagyon egyszerűen nem jelent mást, mint azt, hogy a hamisról azt állítjuk, hogy értékes, s az emberit istenítjük... ezzel nemcsak viszonylagossá tesszük azt, ami értékes, de hosszútávon romboljuk is azt, ami egyébként védelmet, s megmaradást garantál. A krisztusi ember mielőtt értékel, mérlegel. Nem haszonelvűen, hanem az isteni szeretet igazságának komolyan vétele által. Így tudja gyakorolni hitét helyesen(!), nap mint nap, felebarátja javára, s önmaga épülésére...

Nagy erő a feldolgozatlan múlt - képes örömtelenné, keserűvé tenni a jelent... A "most" feladatait az ilyen ember iszonyatos tehernek éli meg, haragban van emiatt emberrel, világgal. Sokan menekülnek ezért a jövőbe. A materialista a holnapi jobblét ígéreteiben álmodozik, a rosszul vallásos pedig a saját vágyait vetíti bele az Istenbe. János apostol látomást lát - igazából csak ő tudja, hogy mit -, aztán legjobb irodalmi tudásával leírja, amit tapasztalt. Mi pedig az idő szalagján majd kétezer évvel később létezők értelmezni próbáljuk... Mindig megdöbbent, amikor kisegyháziak/szekták a pápai csalatkozhatatlanság dogmatikai biztonságtudatát többszörösen meghaladó aroganciával kijelentenek... Közléseiknek keretformái ismerősek: "Ezt mondja az ÚR..." - "Ez így van..." - "Ez így működik... "

Nagy dolog az emberlét "csak kevéssel tett minket kisebbé az ÚRIsten az angyaloknál" - mondja Szentírás -, de nem mi vagyunk a világ "motorja", hanem a JóIsten: "Én vagyok az első és az utolsó"! Ő a keret, a létezés, benne az emberlét garanciája. Nélküle semmi sincs, Benne minden "van".

Aki az Isten nagyságát nem tiszteli, az elkezd félni a kicsiny dolgoktól. Felnagyítva látja a teremtett dolgok szerepét, s félni kezd tőlük. Így bonyolódva bele a maga-barkácsolta világnézetének önellentmondásaiba, s ráncigálja eszelősen bizonyíték gyanánt a bibliai igéket, saját (vélt)igazságainak alátámasztására. Nekik (is) szól: "Ne félj!"...Én vagyok az első és utolsó... Tőlem jön az élet, s hozzám tér vissza. Aki fél, az még nem tudja, hogy a világ sok-sok emberi nyomorúságát messze meghaladó az Isten szeretete, s hogy Isten önmaga jelenlétét ajándékozva mindennapi életünkben el akar juttatni a földi lét múlandóságából az öröklét bizonyosságába. Már maga ez felismerés, megsokszorozza erőnket, s ha ehhez az isteni kegyelem sorsunkraszabott megtapasztalásait is hozzátesszük, szertefoszlanak kételyeink, félelmeink ködét eltünteti Isten szeretetének napsugara....

Isten EGY. Ezt nevezzük monoteizmusnak. Ennek ellenére évezredeken át gondolták úgy, hogy sok isten létezik, sőt még manapság is százmilliók hiszik - beleértve a kereszténység bizonyos ágait is -, hogy istenek (nevezzük őket az érthetőség kedvéért démonoknak, gonoszság fejedelmeinek) a maguk hatáskörében belerondíthatnak az Isten teremtett univerzumába. Isten - s használjuk a fogalmakat helyesen! -, aki valóban megérdemli ezt a szót: EGY. Valójában nem az egy isten és a sok isten közti különbségtétel a döntő, hanem az igaz és a hamis közti különbségtétel a vallás szférájában, a különbségtétel az igaz Isten és a hamis istenek között, az igaz tanítás és a hamis tanok között, a tudás és a tudatlanság, a hit és a hitetlenség között. (Érdemes megjegyezni, hogy az ókori akadémiákon, például Athénban még nem volt teológia. Nem tartották tudománynak az istenekről való vélt tudást. Az istenekről való beszédet sokkal inkább a költészet részének tekintették.)

A keresztények Istene - Aki egyébként mindenki(!) Istene - a világmindenség (kozmosz) fölött áll, és ő szabja meg annak törvényeit. A pogány istenek - s ez mutatja meg a hamis elképzelést - pedig részei lennének a kozmosznak, azaz alá lennének rendelve Istennek, mint mi, teremtett emberek. Isten nem látható világa (is!) bizonnyal hierarchikus, de ki az a bolond/tudatlan, aki a lottó főnyeremény milliárdjai helyett megelégedne a kettes-hármas párszáz forintos nyereményével? Mert ha Istenben, Aki teremtette az egész világmindenséget, s Benne közvetlenül lehet hinni - hiszen Atyánknak szólíthatjuk -, akkor kinek "éri meg" a hatalmi rangsorban 1001. helyen álló alistenhez kötődni?

Vannak itt egyéb istenelméleti problémák is! A keresztény (monoteista) isten meg akar váltani eredendő bűnünktől, a pogány (politeista) felfogás szerint bűntelenül születtünk, tehát nincs szükség megváltásra. A kereszténység a gyengeséget hirdeti, a pogány az erőt. Mindezeken túl gyakran felteszik a jogos kérdést, hogyan lehet olyasmikben hinni - más istenekben, az EGY-en kívül -, amik valójában nem is léteznek?

Pedig a nem létező istenekben is lehet hinni! A „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem” az elképzelt, költött istenekre vonatkozik, melyeket tilos tisztelni, mint hogyha léteznének. A faragott képek, bálványok, rajzok (az egész vizuális, s gondolati világ) életre keltik, tapasztalati valósággá formálják át a nem-létezőt. Amit láthatunk, megfoghatunk, az egzisztál, van, még akkor is, ha tagadjuk annak valóságát, amit ábrázol. Ékes példája ennek az internet! Mitől ennyire vonzó? Miért istenítik ennyire? Miért van ekkora hatalma, hogy még függőséget is okoz? Mert az emberek belevetítik a maguk fantáziáját a virtuális világba, amit aztán valóságként érzékelnek...

A képek - beleértve a kép-zeletet(!) is - ideológiai hatalmának tudata végigkíséri a vallástörténetet, és a kereszténység történetében is nagy szerepet játszik. III. Leó például 726-ban annak a véleményének adott hangot, hogy a festők kezét le kellene vágni. Be is vezette ezt a gyakorlatot, amelyet fia, V. Konstantin különös buzgalommal folytatott tovább. A despotikus bizánci udvart ugyanis fölöttébb zavarta, hogy az emberek a kolostorokban készült érzékletes képeket könnyebben fogadták be, mint az udvar ideológiai követelményeit. A római egyház hatáskörében is elharapódzott időnként a képpusztítás dühe. Csak nagyhatású Savonarolára gondoljunk, aki 1497-ben Firenzében egy képekből és könyvekből felhalmozott hegyet égetett el, hogy a következő évben neki magának gyújtsanak alá.

Isten EGY. Ugyanakkor nincs két ember, aki egyformán képzelné el Őt. Ahány ember, annyiféle el-kép-zelés! Éppen ezért nincs más közös nevező, csakis a szeretet. Ennek az egyetemessége képes egységet és harmóniát teremteni az egész teremtettségben. Aki ezt belátja, az követni kezdi a Mestert...