Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.
Ef 6,12-13

Ami fölöttünk van az, csak nagyobb lehet, mint mi... Legalábbis így gondolták a régiek, de a 21. századra - jóllehet kegyetlen áron ugyan -, de megtanulta az ember, hogy ami hatalmas és erős, az ugyanúgy lehet alattunk is, sőt, ami kicsi és nem látható az óriási erővel bírhat - lásd, parányi atomi részecskék. Hasonlóképpen a bennünk, lelkünk mélyén szunnyadó, szintén nem látható erők/hatalmak is iszonyatos erővel bírnak! Az élet mindenáron élni akar, mégis évenként egymillió ember vet véget önkezével az életének... Milyen ez az erő, ami egyesek szerint nincs is?

Amióta tudatára ébredtünk, hogy nem 'csak úgy' magunktól vagyunk, hanem Isten teremtett minket, azóta keressük a választ arra, hogyan is 'működünk'. Ezért különösen érdekes megvizsgálni azt a huszadikszázadban tudatosan terjesztett/tanított dezinformációt - amit szalonképes nevén evolúciónak neveznek -, mely elhitetné velünk, hogy létünket nem a minket Teremtő Erő, ha az anyag határoz meg. Aki ezt, vagyis az anyagot teszi meg kiindulópontnak, az könnyen téves következtetésekre juthat: s azt teszi meg Istennek, ami nem is az.

Régóta vitatkoznak azon, létezik-e a személyes gonosz vagy sem, de ez ugyanaz a problematika, mint maga az Isten léte - egyesek hiszik, mások meg nem. Sokan azt gondolják, ez a fő kérdés, de nem ez a leglényegesebb, hanem az, hogy ki milyen ember valójában? Mi keresztény emberek úgy véljük/tapasztaljuk hogy önmagunktól nem vagyunk képesek olyan emberré válni, amilyenek valójában mi magunk is szeretnénk lenni, s ezért úgy hisszük, szükségünk van az Isten segítségére, kegyelmére.

Kétséget kizáróan, emberlétünk sírunkig tartó folyamatos harc. Küzdünk a világgal, Istennel és önmagunkkal, s valljuk meg, ebben a vállalkozásunkban mindenféle "fölülrőljövő" segítség jól jön. Ennek a harcnak a sikere azonban nem mások, hanem elsősorban önmagunk legyőzésében áll, de bizonnyal még ennél is fontosabb, hogy mindeközben meg-/átélhetjük, ami leginkább emberré tesz minket: azaz, hogy istenadta tálentumainkkal szerethetünk...

"Tiszteld apádat és anyádat": ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: "hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön." Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.
Ef 6,2-4

A kérdés nem teoretikus, nagyon is gyakorlatias: "Miért is tiszteljem a fatert?" Azért mert otthagyott minket anyámmal?... Egyre többen tudnak elmesélni efféle családtörténetet - mely egyáltalán nem feltűnéskeltő jelenség manapság -, de annál inkább nyomot hagy a gyermekekben egy egész életen át. Ha szüleinknél elrejtettséget, biztonságot éltünk át, akkor érthető az apostoli intés, s valóban hálátlan gyermek az, aki a jót rosszal viszonozza. De mit csináljon az a fiatalasszony, akinek komoly testi tünetei vannak, mert agresszív, részeges apja nemcsak rendszeresen verte őket, de őt rendszeresen gyermekkorában meg is erőszakolta... (Statisztika szerint Magyarországon minden negyedik nő átélt szexuális zaklatást, jelentős részük már gyermekkorban, s pontosan ott, ahol a védelmet kellett volna, hogy élvezzenek: a családban!) Csoda-e, ha ennyire megbomlott a szexuális élet normális rendje?

Lassan nagyítóval kell keresni az olyan fiút, aki nemcsak a nőt keresi, de leendő gyerekei anyját is, aki nemcsak a pillanat mámorát kívánja, de hosszútávon is gondolkodik... "Bajban vannak eladósorban lévő leányaink" - panaszkodik a rádióriporternek valaki - "hiszen harmincéves kor alatt alig van normális férfi, aki meg van azokra hamar 'lecsapnak' a ravaszabb hölgyek..." Nyilvánvaló, hogy amilyen férfi- ill. nő-modell/minta bukkan fel a családban, valami ahhoz hasonlót keres magának a fiatal - ha talál. Mert alig találnak! Virágzik a társ- és partnerkeresés piaca, milliók regisztráltatják magukat a legkülönfélébb helyeken - meg kell jegyezni - elég rossz eredménnyel. Németországban mintegy negyvenmillióan regisztráltatták magukat társkereső honlapokon, de csak alig néhány tízezren találtak maguknak valóban társat... Márpedig mindenkinek megvan valahol a maga 'fele', hiszen a JóIsten ezért teremtett ugyanannyi nőt, mint férfit. S ha valóban megtalálja hiányzó felét, akkor tudnak olyan családi életet is élni, melyben a gyerek nem hiányt, hanem kiteljesedést, növekedést lel.

Az emberek elfelejtették Istent, s ezzel együtt azt is, hogy - ahogyan Luther is magyarázza -, csak addig kell engedelmeskedni a felsőbbségnek, míg az Isten akarata szerinti jó rendet, hatalmuknál fogva védelmezik. A mi Aranybullánk is a király/hatalmasok elleni nemesi fellépést nem jogként, hanem kötelességként említi... Isten - a közösséget, s benne minden egyes egyént védelmező - jó rendjét mindenkinek támogatni kell(ene), sőt akinek "több adatott" annak jó példával kell(ene) elöljárni. Ha Isten életvédő törvényeit áthágják, annak mindig súlyos következményei vannak, s olykor még az is megesik, hogy az apák eszik az egrest, de a fiak foga vásik belé...

Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti.
Ef 5,28

"Ketten szeretjük magamat... a feleségem és én!" Az élcelődő mondás nagyon is komoly valóságot takar. Mostanság nem illik felemlegetni, hogy a házasság válságban van - ha szigorúan jogilag nézzük, akkor több a házasságon kívül élők száma -, de ez mit sem változtat azon, hogy a modernkori párkapcsolati zűrzavarok lélek-tüzei itt égetnek minket kívülről és belülről. Rossz látni az alig működő párkapcsolatokat, ennél már csak az a rosszabb, ha valaki ilyenben éli a mindennapjait... Kilépni belőle a legegyszerűbb képlet, sajnos az ezzel járó egzisztenciális, s lelki harcot kevesen vívják meg sikeresen. Akkor inkább maradjon a "se-vele-se-nélküle"-rossz, az legalább biztonsággal kiszámítható...

Mi az oka a sikertelen házasságoknak? Talán a matematikai ismeretek hiánya! De ez a számtan nem "kockás-papír"-alapú, ahol mindig minden egyensúlyban van, a házasság szám-tana egészen más! Mielőtt valaki belelépne a házasságba, s összeköti életét a másikkal, érdemes lenne egy házasság-kurzust elvégeznie, de legalábbis egy-két házifeladatot alaposan átgondolnia - elkerülendő az ún. típus-hibákat. Valami ugyanis nagyon nincs a helyén a fejekben éppen úgy, mint a szívekben, amikor minden látszólag rendben van (lakás, kocsi, gyerekek, ráadásul még fiatalok is...) s, gyakorlatilag totálisan boldogtalanok! Ki a hibás? Persze a 'bűnbakot', azt mindig a másikban keresik, látják és találják.

A házasság isteni matematikája igen egyszerű! 1+1=1 -, azaz a megoldás az egy-ség! Ez azonban az Egy-Isten nélkül nem megvalósítható, kell hozzá az Ő ereje, hogy türelmet, kitartást, s megújuló szeretet kapjunk nap mint nap. A Mester is hangsúlyozza: "Szeresd felebarátodat, mint magadat!" Elméletileg mindenki szereti önmagát, a gyakorlat azonban mást mutat: soha ennyi önmagával elégedetlen ember nem volt, mint manapság! Elégedetlen a testével (testképzavaros!) a lelkével (depressziós!) és elégedetlen a teljesítményével is (egy vagy két tálentumot kapott, de minimum ötöt akar még hozzá szerezni!). S ha valaki már fiatalon totálisan elégedetlen önmagával, milyen ember lesz belőle 10-20-30 év után? Megkeseredett, cinikus, rosszindulatú...

Aki veszi a bátorságot, s Isten előtti józansággal gondolja át életét, az nemcsak maga lesz stabil, de Istenbe vetett hite által maga is biztonságot nyújt másoknak - elsősorban övéinek: társának, gyermekeinek, családjának. Aki feleségét szereti, az önmagát szereti. Pál, aki az egyedüllétet választotta a házasság helyett, talán éppen azért tudja hitelesen megítélni a "helyzetet", mert kívülről látja azt. S amikor a "felettébb nagy titokról", azaz a házasságról beszél, akkor egyben az Egy-házra is gondol, mert az Istenben hívők közössége akkor igazán egy család, ha benne a családok is EGY-ek...

Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.
Rm 1,18

"Majd az Isten megbüntet érte!" - ez a mondat a kétségbeesett ember utolsó verbális támadása embertársa felé... Tényleg büntetne az Isten - kívánságra? Az ószövetségi ún. átok-zsoltárok is ezt a kérdést vetik fel, de az Isten emberi kívánságra nem büntet. Kegyelmet gyakorol, de emberi akaratra nem büntet. Lásd Jézus elfogatása: Amikor a tanítványok látták, hogy mi készül, megkérdezték: "Uram, kardot rántsunk ellenük?" Egyikük mindjárt le is sújtott a főpap szolgájára, s levágta a jobb fülét. De Jézus így szólt: "Hagyjátok, elég!" Aztán megérintette a szolga fülét és meggyógyította. Lk 22,49-51

Isten törvényének áthágását követő 'eredményeket' gyakran magyarázzák Isten büntetéseként. Így teszik meg bűn-oknak a Teremtő ÚRIstent háborúért, szenvedésért, gonoszságokért. Az azonban még nem Isteni haragja, ha engedi, hogy érvényesüljenek világösszetartó törvényei. A gravitáció megmararad gravitációnak, s ha leugrunk a magasból, akkor bizony jól összetörjük magunkat. Így nem harag az sem, ha bűnt követi a büntetés... Ez egyszerű ok-okozat, nem más, mint a hatás-ellenhatás örök rendje.

Isten büntetését lehet haragnak is vélni, de aki Istent valóban Istennek gondolja/hiszi, az azt is tudja, a szeretet Istene nem leli örömét a gyenge kínzásában, az elesett gyötrésében. Ő inkább az ellenkezőjét teszi, mert a hatalma végtelen...

Akkor Pál miért fogalmaz így ebben a levelében, hogy "Isten haragja"? Pál apostol ugyan, de ő is ember, s esendő... amit ír, az bizony nem mindig "szentírás". Az ÚRIsten adott Szentlelke által erőt, s megbízást arra elhivatott embereknek (apostoloknak, prófétáknak), hogy írjanak Őróla, de attól még, hogy valaki bizonyságot tesz Istenről, attól még nem válik tévedhetetlenné. Volt idő, amikor azt gondolták, hogy "csalatkozhatatlan a pápa" -, de az idő megmutatta, hogy a dogmáknál is erősebb az Élő Isten.

Isten megengedi, hogy hordozzuk bűneink következményét, de olykor életvezetési hibáink ellenére is jót tesz velünk. Ezért nevezzük gondviselő Istennek. Gondunkat viseli akkor is, ha mi azt nem érdemeljük meg. A szeretet ugyanis nem érdem szerint szeret, hanem azért, mert szeretni akar. Ha minél inkább mi is szeretni akarunk, annál kevesebb gondunk lesz az életben, sőt még az ÚRIsten kegyelme révén egy kicsit "szentülünk' is...

"Aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve.
Lk 6,47-48

Furcsán hangzik, de ma is sziklaszilárdan álló középkori templomokat különösebb statikai számítások nélkül építették... A 156 méter magas kölni dóm építéséhez 120ezer(!) tonna követ használtak fel, s mivel az volt az egyszerű alapelv: "Ami fent az lent is!" - ezért a Rajna-part homokjába (ez a gótikus csoda párszáz méterre fekszik a folyótól) ugyanennyi követ, azaz százhúszezer tonnát(!) süllyesztettek... De kell-e a sziklába ilyen erős alapot vájni? ...Aligha, hiszen a szikla maga az alap! Így különösen és érdekes Jézus példázatát hallgatni...

Maga a példázat egyébként oldalirányú szelekről szól, így olvashatjuk: "és nekidőltek a szelek annak a ház falának" - ez azt jelenti, hogy a vihar (az élet viharai) oldalirányból jönnek. Ami különösen megvisel minket az elsősorban nem a felülről, Istentől kapott sorsunk, hanem az 'oldalirányból' megtapasztalt emberi irigységek és/vagy gonoszságok, melyek ha nem is mozdítják ki a homokra építet ház-életünket a helyéből, de mindenféleképpen gyengítik életünk tartását. A látszólag elhanyagolható repedések aztán egyszercsak teljes instabilitássá állnak össze, s olyankor dől össze életünk háza, amikor azt talán nem is vártuk.

A keresztény ember felülről kapott bölcsessége éppen azon alapszik, hogy nem valamire, hanem Valakire alapoz. Édesapánknak, édesanyánknak nemcsak azért tesszük meg azt, amit kérnek, mert az feltehetően fontos, szükséges és értékes, hanem azért is, mert szeretjük őket. Jó Lutherünk talán éppen ezért kezdi Kátéjában a parancsolat-magyarázatokat így: Istent félnünk(tisztelnünk) és szeretnünk kell! Mindennek az alapja tehát: a szeretet! Ha nem szeretjük Istent, akkor az engedelmességünk izzadságszagú, keserves és kínlódásos, s akkor hitünk nem szárnyakat ad, hanem belegyökereztet minket az anyagvilágba...

Tény, hogy mindenki a maga házát építi... ahogyan a közmondás is megerősíti: "Mindenki a maga szerencséjének kovácsa." Rajtunk áll vagy bukik, hogy élünk-e az isteni kegyelemmel vagy sem? Isten jótetszése szerint időnként döntés elé állít minket. Választás előtt azonban jól nézzünk körül, hogy igenünk az Életet erősítse, ne a pusztulást...

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.
Jel 2,10c

Manapság a hűség szó hallatán az emberek nagyrésze a "márkahűségre" gondol vagy úgy emlegeti ezt a fogalmat, mint valami avitt, letűnt korból ittmaradtatt, amit teljességel meghaladott az idő. "Hűséges, mint a kutya." - mely kijelentés régen elismerést jelentett, manapság inkább negatív megítélésű: "Aki hűséges - az meg is érdemli!" A ma természettől távol élő embere embere fél szembenézni lényének ösztönös részével, úgyhogy legtöbben nem gondolkodnak, hanem teszik, amit a pillanat diktál: Nem számítanak elvek, se politikában, se magánéletben, sem munkaerkölcsben, sem szerelemben. A hűtlenség - bár fájó nyomokat hagy az ember lelkében - mára társadalmilag elfogadottá vált, s felváltotta a haszonelvűség hűsége. Mit nyerek rajta? Mi a hasznom ebből? - teszik fel a kérdést egyre gyakrabban ott is, ahol szükséges lenne a jó értelemben vett illúzió: pl. a párkapcsolatban. Régen "örökre" választottak társat - manapság csak addig, amíg a szerelem el nem múlik. (S most maradjunk egy kicsit még a szerelemnél, melyet gyakran használ a Szentírás az ember Isten-kapcsolatának szemléltetésére.)

"A szerelem elmúlik, de a szeretet megmarad!" - sóhajtanak fel bölcselkedve a régvolt fiatalok, mely mondat igazságtartalma szinte sértően cseng az érzelemhabzsoló fiatal szerelmesek fülében. Szerencsésebb lenne talán azt mondani: a szerelem az idő múltával méginkább erősíti a szövetséget. Ha... ha a hűség nem sérül! Márpedig az gyakran sérül, hiába emlegetjük a hűségnek a morális-praktikus oldalát, hogy ti. egyben tartja a családot, és garantálja a gyerekek biztonságos felnevelését stb. Ha a felek között nincs tartalmas emberi viszony, akkor ez álságos dolog, ráadásul a gyermeknek nem "mintha", hanem valódi érzelmi biztonságra van szüksége. Számos családi élet válik pokollá, mert a mindenáron való hűséget színlelik benne. Az effajta magatartás azoknak az embereknek a menedéke, akik nem tudnak szembenézni a változással. A házassági fogadalomnak - manapság "sikk" esküt nem tenni -, éppen az lenne a lényege, hogy nem aszerint döntök majd, ami épp a legjobb nekem, mert akkor minden nap elcsábulhatnék. Amikor választok, akkor a választásom értékeli föl azt az egy személyt. Attól lesz ő a legértékesebb, hogy belehelyezem a bizalmamat, és áldozatot hozok érte: lemondok az összes többiről...

Ahogyan a párkapcsolati döntésben, ugyanúgy az Istennel való kapcsolatban is általánosan elvárható az érzelmi hitelesség. Enélkül megüresednek szavaink, s erőtelenné válnak cselekedeteink. A "Légy jó mindhalálig!" kívánatos eszméje terhelő ideológia csupán, ha nem vesszük észre, hogy a jóság mindig a hűségből fakad. "Aki a kevésen hű, az a sokon is az!" - tanítja a Mester. A hűséget tehát soha nem körülmények határozzák meg, hanem mindig a hűséges ember formálja a környezetét!

Az Élet 'koronája' maga a teljességgel megélt élet. Aki múltba mereng, s emlékeihez tapad vagy jővőben ábrándozva kergeti álmai bárányfelhőit, az nem veszi észre, hogy most van itt az Isten, most szól, most akar megajándékozni, s ezzel elmúlasztja a legdrágábbat: az Istenhez kötődő, hűséges, áldott élet lehetőségét...

Senki sem nagyobb nálam ebben a házban. Semmit sem tiltott el tőlem, csak téged, mivel te a felesége vagy. Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?!
1Móz 39,9c

Majd-huszonnégyórás testőrparancsnoki szolgálat miatt távolmaradó férj, gyaníthatóan nem elégséges figyelmet/törődést kapó (értsd: elhanyagolt) reprezentatív, unatkozó feleség, s egy fiatal, jóképű lehetséges "lover" - ahogyan manapság mondják -, régen egyszerűen csak szeretőnek hívták, egyszóval ideális együttállás egy pásztorórácskához, hogy az ösztönök kitáncolhassák magukat...

Potifár, aki a fáraó testőrparancsnokaként a szemek rebbenéséből is kiolvasta a szándékot (ez volt a munkája, hogy ti. az istenkirályra leselkedő minden veszélyt elhárítson), hogyne látta volna meg felesége szeme sarkában leselkedő titkos vágyat, amit táplált József iránt! S hogy világos legyen a helyzet, Potifár meg is teszi az óvintézkedést: Eltiltja Józsefet a feleségétől... Talán még halálosan meg is fenyegeti kedvenc rabszolgáját.

József becsülettel tiltakozik minden kísérletnél, melyben "Potifárné" tettekre kívánná váltani kéjes vágyát. "Szexuális zaklatás" - mondjuk ma, ha valaki a teljes kölcsönösségre teremtett szerelmet egyoldalúan értelmezi. Hiába minden tiltakozás, József 'csak' egy rab-szolga volt, ráadásul zsidó... hiszen amikor Potifár feleségének kielégítetlen vágya gyűlöletbe csap át, sérelméül még ezt is felemlegeti férjének: "Bejött hozzám a héber szolga, akit idehoztál hozzánk, hogy csúffá tegyen engem!"

Mi tartotta vissza Józsefet? Talán Potifártól való félelme? Van, ami az emberektől való rettegésnél is nagyobb: ez pedig az Isten-félelem. Istentől nem azért 'tartunk', mert Ő bármikor véget vethet szép földi életünknek, hanem azért, mert lelkünk mélyén nagyon is tisztában vagyunk vele, Ő az Élet Ura. Ő ajándékozta nekünk az életünket, ezt a 70-80 esztendeig tartó földi csodát, mely a sok szenvedés ellenére mégis gyönyörűséges vándorlás, s igen nagy arcátlanság lenne ezzel visszaélni... (Hogy az ember mégis ezt megteszi, ez hitetlenségéből fakad... ezért ismétli mágikusan a huszadik század elejétől: evolúció, evolúció, mert akkor nem kell Istennek 'elszámolni' semmivel.)

Agyon-szexualizált világban élünk, s érthetjük a szót most szó szerint is, hiszen elménk képzeletét célozzák meg a nemiséget olykor agresszívan felhasználó reklámok. De nemcsak a konzum-társadalom ígéreti fordítják ki a szexust önmagából, a vizuális kultúra, a filmvilág is élenjár ebben. Lassan nagyítóval keresni a szerelem 'őseredetiségét' bemutató alkotásokat, mert a producerek többsége a szexet erőszakkal párosító kasszasikert garantáló forgatókönyveket részesíti előnyben. A valóságból kiszakító mozgóképkultúra meg is termi keserű gyümölcseit a valóságos életben! Soha ennyi erőszakos cselekedet - kiváltképp nők ellen - nem volt a világban, mint manapság! (A szexualitást árucikként kezelő modernitás nem lehet személytelen, mindenféleképpen személyes döntéseken alapuló következetességet feltételez!)

A szerelem csodája az élet csodája is egyben, ezért megérteni, teljességgel felfogni néhány évtized alatt - lehetetlen vállalkozás, rendjén is van ez így. Mindenfajta önfeladásunkban megnyilvánul az Isten, de az Isten rendelése szerinti szexualitásban különösen is megcsillan az istenképűségünk, hiszen amikor az örök Ádám megismeri az örök Évát, akkor az Élet titkát takaró ember-sorsunk szövétnekén keresztül megsejthetjük az Isteni Szeretet sziluettjét...

Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek.
Jn 15,16a

Nem is gondoljuk, hogy amikor az eklézsia szót használjuk, akkor az egyház alapjául szolgáló isteni cselekedetet hangsúlyozzuk, hiszen maga a szó azt jelenti: kihívottak közössége. Az általános görög szóhasználatban gyűlést, a nép politikai jellegű összegyülekezését jelentette. Kétezer éve azonban az eklézsia (kihívottak/elhívottak közössége) az Isten gyülekezetére is értendő, mely összegyülekezés nem egyszerűen alkalmi esemény, hanem egy tudatosan választott életközösséget jelöl, Isten, a központ körül. Fontos kiemelni, nem csupán azért van eklézsia, mert egyszer valamit "életre hívtak", megalapítottak, s aztán minden változatlanul maradt benne. Az egyház az együvétartozás, az összegyülekezés állandóan megújuló, konkrét eseményének az eredménye, melyekben a Szentlélek "munkálkodik".

Az eklézsiának hármas jelentése van: fordíthatjuk gyülekezetnek, egyházközségnek és egyháznak. Mindegyik értelmezés más szerepet hangsúlyoz. Az egyház az "a szenteknek közössége" -, de mégis emberi intézmény. Jóllehet Isten ügyét szolgáljuk benne, de nem vagyunk mentesek a világi hatásoktól - emberek vagyunk, esendőek. Az egyháztörténet arra tanít minket, hogy a folyamatosan változó egyházi élet az elvilágiasodás és a megújulásra koncentráló bezárkózottság két szélső pontja között ingázik. Ha hivatásunkat komolyan vesszük, úgy a pillanatnyi külso forma felett mindig diadalmaskodik a belső tartalom, s az emberi intézmény felett győzedelmeskedik az életformáló isten-létrehívta lelki közösség.

Minden azért történik az eklézsiában, az eklézsiával, hogy az javunkra váljék, s aztán gyümölcsöt teremjünk. A "termésben" soha nem a mennyiség a lényeg - az Istentől eltávolodott ember ugyan profit-orientált, de az Isten(!) nem az - , hanem maga folyamat: a növekedés, a gyarapodás, a megújulás átélése, a továbbadás. Mindez csak akkor történik meg, ha úgy az egyháztagok, mint a lelki vezetők képesek a személyes áldozathozatalra, azaz vállalják az mag-létük szolgálatos szétfoszlását, mely lehetőséget teremt az istenes értékek napi-aktuális megnyilvánulására...

A gyümölcs nemcsak továbbadja az életet-hordozó magot, maga is táplálék. Mondhatni a mag 'mellékterméke' az, amibe jóízen beleharapunk... Van-e ezért szebb, ízleteseb, mint hálaadással élni az életet Isten rendelése szerint? Bizony nincs, mert az Isten azért adta az Életet, hogy benne megnyilvánuljon az Ő kegyelmes szeretete.

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.
Jn 14,26

Az isteni jelenvalóság egyik 'bizonyítéka' a Szentlélek munkája... Ahogyan nem látjuk a szelet, csak a hatását, úgy vagyunk a Szentlékekel is. A közösségben, ahol kiáramlik a Szentlélek, megnyilvánulnak a kegyelmi ajándékok: kinek-kinek a maga sors-mértéke szerint. Senki nem önmagáért kapja, amit kap, hanem a másikért, hogy amije van, azzal szolgáljon a másiknak, s ezzel erősítse a közösséget.

Másképpen gondolkodunk Istenről, családról, hazáról, ha közösségben vagyunk, s egészen másképpen, ha be vagyunk zárva a négy fal közé. S természetesen másképpen 'éljük meg önmagunkat' egy átláthatatlan tömegben, s egészen másképp egy átlátható közösségben, ahol ismerjük egymást - amilyenek gyülekezeteink nagyrésze. Egy kisközösség igen jól szabályozza magát az egyének lelkiismerte által - hiszen egy apostoli, tizenkétfős csoportban még meghallható a Lélek csöndes, belső hangja - de tömegeket irányítani/alakítani többnyire már csak lózungokkal, jelszavakkal lehet. Jól tudják ezt a politikusok, a reklámszakemberek és humán-menedzserek és ezért ők személyiségveszejtő, trendekben, projektekben, s logókban gondolkodnak... A megoldás persze soha nem az elszürkítő uniformizmusban, hanem a kiteljesítő egyediségben rejtőzik.

A Szentlélek - a lelkünkben megnyilvánuló isteni erő - nemcsak pártfogol-megerősít minket, de eszünkbe juttat dolgokat és prioritást ad, rendszerezi életünket. A világban/világnak élő ember az élményt keresi, s ezért sok vallásos ember gondolja úgy, hogy az Istenben való hit egyfajta extra-élményhez juttat, s ha nem kapja meg ezt a 'lelki-bónusz"-t, akkor nemcsak az adott vallásos közösséget ítéli meg, de saját hitét se tartja 'igazinak'. A Szentlélekkel kapcsolatban azonban nem a múló érzelmeket kell hangsúlyozni, hanem a megerősítő/megbizonyosító mindent átfogó értelmet. Pál apostol ezért mondja a korinthusiaknak: "Inkább szólok öt szót értelemmel, mint tízezret nyelveken!" Ez azt jelenti, hogy a Szentlélek, az az Erő, a Józanság, s mindenek előtt a Szeretet Lelke...

Sok kérdést kell életünk folyamán megválaszolni, de aki Istennel is számol a hétköznapjaiban, az jól tudja, vannak kérdések, amik talán örökre kérdések maradnak. Azt is tudja a hívő ember, hogy óriási hatalom a szó, de vannak helyzetek, amikor az igazság megfogalmazása/kimondása ellenére sem történik lényegi változás a körülményekben... A körülményekben is megnyilvánuló Isten azonban többre akar eljuttatni minket. Nemcsak azt akarja, hogy béküljünk meg az anyagvilággal, a sorsunk-adta fizikai valósággal, Ő mindenekelőtt azt akarja, hogy Vele béküljünk meg, s utána valóban élhessünk Őáltala...

Amikor továbbhaladt, meglátta Lévit, az Alfeus fiát, aki a vámszedőhelyen ült, és így szólt hozzá: "Kövess engem!" Az pedig felkelt és követte őt.
Mk 2,14

Isten számos "mézesmadzagot" húz el az orrunk előtt, hogy észrevegyük Őt, s aztán dönthessünk, hogy mindezekután Vele vagy Nélküle kívánunk továbbmenni életünk útján. A Mindenható Isten felhívhatja magára a figyelmünket egy derűs csodán (lásd kánai mennyegző) keresztül, de életünk egy tragikus pillanatában is megérinthet minket az Ő szeretete és/vagy hatalma. De még az is lehetséges, hogy egyszerűen csak szeretnénk hasonlítani valakihez, aki "Isten embere" vagy imponálni szeretnénk valakinek azzal, hogy mi vallásos dolgokkal foglalkozunk. Az eszköz, a forma lényegtelen, fontos, hogy Ő megnyilvánul, s elhív. Ezért különösen illik odafigyelnünk saját életünkre, mert Isten eszközként - tudtunkon kívül is - felhasználhat minket terveinek megvalósításában...

Isten elhívását sokan egyfajta romantikus cselekedetnek gondolják - valójában pedig nem az; ahogyan az életben is vannak romantikus pillanatok, de az egész életet romantikusnak tartani - egyszerűen céltévesztés. Buzgó, egyébként jószándékú keresztények gyakran idealizált helyzetekbe vélik belelátni az Isten megszólító kegyelmét, jóllehet hívásának nemcsak érzelmi aspektusa van. Éppen ezért a mi válaszunk sem lehet kizárólag érzelmi alapú, benne kell hogy legyen az értelem is. Ahogyan egy jól működő párkapcsolatot is hasonló belső erők mozgatják, a biztonsághoz, a stabilitáshoz, azaz a boldogsághoz nem elégséges csak a "nagy szerelem", szükséges hozzá az érzelmek kontrollálása is az értelem által -, hogy a hűség - ami mindennek az alapja - ne szenvedjen csorbát. Ahogyan Pálnál is olvashatjuk: "Nem félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét." (2Tim1,7)

Ahogyan minden érett személyiségű nő és férfi a kiteljesítő párkapcsolatra vágyik, ugyanígy minden ember vágyakozik a Teremtője után. Egész életen átívelő sóvárgás ez. Kinek előbb, kinek később "esik le a tantusz", s talán olyanok is vannak, akiknek sohasem -, de ez már Isten titka, hiszen ki tudná megmondani, mi zajlik bennünk életünk utolsó perceiben. Egy bizonyos: Istennél lenni jó, Vele vándorolni életutunkon nem csapás, hanem kiváltság. Ha Ő velünk, akkor semmi és senki nem lehet ellenünk, mert akkor a nehézségeink próbákká szelídülnek, s megtörténik a nagy csoda: az elhordozhatatlan fájdalom is elhordozhatóvá válik...

"Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!
Márk 16,15

Küldetés, megbízatás ... valami magasabbérvényű, igen fontos feladat betöltése, elvégzése. Ezt értjük, ha halljuk a szót: misszió. Van humanitárius meg katonai misszió, s persze van keresztény is. Ez utóbbi megítélése eléggé változó, bár az utóbbi időben egyre inkább közelít a valósághoz. Míg korábban misszió alatt a "magasabbrendű" keresztény kultúra terjesztését értették a primitívnek tartott "pogány" népek (afrikaiak, indiánok vagy éppen szigeteken élő őslakosok) között, mára látható mindaz a kár is, amit a zsidó-keresztény kutúra aroganciája okozott.

Érdekes, hogy a Mester nem azt mondta: Embereknek hirdessétek, hanem így "minden teremtménynek", azaz minden élőnek, amibe belértendő a kiscica, az elefánt meg a katicabogár is... Itt tehát egyértelműen az élet egyetemes tiszteletéről van szó. Nem véletlenül annyira népszerűek a különböző ezoterikus elméletek, melyek még a halott köveknek is 'lelket' tulajdonítanak. Ha nem érzékelhető, ha nem tapasztalható meg egy vallásban az élet normalitása, akkor az abnormalitás válik vallásá, azaz előbújnak a szélsőségek.

Talán itt lenne az ideje újra megfogalmazni, mit is jelent nekünk mai krisztuskövetőknek a misszió? Jó lenne elgondolkodni azon is, hogy konkrétan milyen feladat rendeltetett nekünk keresztény küldetésünkben a 21. században? A középkori ember még attól rettegett, mi lesz, ha nem lesz üdvössége? Mi lesz vele, ha az Isten igazságosan ítél, s nem kegyelmesen? A ma embere pedig attól retteg, mi lesz, ha lemarad a földi 'mennyországról' azaz 'kimarad' az élet csillogásából? Ebből fakadóan a jóléti (nyugati)ember képes magát egzisztenciájának keresztfájára feszíttettni, azaz alárendelni egész létét az anyagnak -, de ez a hamis megváltás-tudat (kiváltom én a magam boldogságát!) nem vezet sehová...

Istentől kapott küldetésünk nemcsak az, hogy óvjuk és vigyázzuk Földünket, s rajta minden élőt. Isten teremtő akarata, hogy életünkön keresztül formáljuk a jövőt is. Nem az a baj, hogy nincsenek példaképek - legfeljebb csak csillogó maskarában ugra-bugráló profit-rabszolga idolok, akiket a divat szele felkap egy pillatra,s aztán a szemétdombra repíti őket -, a baj az, hogy mi magunk vagyunk a példaképek... Azaz nincs menekvésünk! Gyermekeinknek elsősorban mi vagyunk példaképei: hitben, szeretetben, munkában vagy éppen szerelemben - azaz egész életvezetésünkben! Ha az utánunk következő generáció nem tartja szépnek, értékesnek, jónak és örömtelinek a keresztény életvezetést, akkor annak nem a JóIsten az oka, csakis egyedül mi magunk.

Sok mai keresztény úgy akarja megnyerni felebarátainak szimpátiáját, hogy két úrnak akar egyszerre szolgálni, azaz míg lelke a világban tobzódik, keresvén a világi boldogságot, testét a keresztény életformára próbálja idomítani nap mint. Ebből a "fogvicsorítós" kereszténységből persze nem kér az utókor... Az ember ugyanis a természetességet, az isteni szépet, a teremtettségbeli harmóniát keresi. A tiszta hangot, ami csak akkor válik hallhatóvá, ha abbamarad az emberi zsivajos lárma...

Akkor és ott, az első húsvét hajnalán végül elcsendesült a világ - még az őrséget álló katonák is elaludtak. Csöndben cselekedett az Isten, s kinyitotta az Élet új dimenzójának kapuját. Erre mondták az első keresztények: eüangelion, evangélium, azaz jó hír. Aki nemcsak hall, de meg is hallja a jó hírt, annak ez a hír örömhír, mert rátalált az Életre...

Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!
1 Kor 9,16

Sokat látott és tapasztalt, hívő-katolikus, nyugdíjas tanár barátunk találta volt mondani nemrégen: "Úgy látom, a katolikus egyházunknak égetően szüksége lenne egy reformációra! ...Mármint egy belsőre!" - toldotta meg mosolyogva. "Nos, a mienkre is ráférne!" - vigasztaltam/bátorítottam őt is, meg magamat is. Lassan - beleértve teológus éveimet is - több mint negyedszázada gondolkodom azon, miért is olyan a keresztények több mint kétmilliárdos tarka családja - s ezzel a vallásos meggyőződésűek között a legnagyobb tábort alkotjuk - amilyen...

Mi egyházi emberek - ki ki a maga munkaterve alapján - tesszük a dolgunkat, de lényegi, nagyságrendi áttörés mégsem történik, legalábbis pozitív irányba, nem nagyon. Az összegyházban tapasztalni kívánt áldás elmaradását aztán 'rákenjük' a szekularizációra, a fogyasztói társadalomra, néha az egyéni alkalmatlanságunkra, s ki tudja még mire... Olykor felteszem a kérdést: Nem lehet, hogy egyszerűen csak rosszul prédikálunk? Áldott emlékű első esperesem Labossa Lajos, szeretett "lalabácsi" mondta el nemegyszer LMK-án (Lelkészi Munka Közösség): "Minket evangélikusokat azért szeretnek, mert krisztocentrikusan prédikálunk." Az ő megállapítását tegyük fel most kérdésként: "Krisztocentrikusan prédikálunk?"

Ha igen, akkor a nyáj marad, ha nem akkor szalad! Aki az Isten-adta Élet elkötelezettségében megy szószékre, az az Életről prédikál, ahogyan a Mester is tette. Az élet pedig nem más, mint növekedés - biblikusan megfogalmazva: Szentlélekben való öröm. A gyarapodás aztán megtapasztalható testiekben és lelkiekben, anyagiakban és szellemiekben, érzésekben és élményekben, hitben és szeretetben. El kellene gondolkodnunk azon, hogy a nyájnak nem "édes borra", hanem tiszta, üdítő forrásvízre van/lenne szüksége. Talán még emlékszünk a konfirmációkor nekünk tanított káté-igazságra: "Egyház ott van, ahol az evangéliumot helyesen hirdetik/tanítják, s helyesen (Krisztus rendelése szerint) szolgálják ki a szentségeket."

S még mielőtt az önmarcangolás keserédes kísértésébe esnék, hadd szögezzem le: a kereszténység nem egyenlő a papok, lelkészek, lelkipásztorok, prédikátorok egyéni életével. A kereszténység az isteni kegyelemre hagyatkozás közösségi aktusa... Ezzel nem kisebbíteni kívánom az egyházi emberek felelősségét, hiszen ők - elméletben - az egyház lelkiismeretének hangjai. S ahogyan Pálnak, úgy nekik is "Jajj!", ha nem hirdetik lelkiismeretesen az evangéliumot.

Kényszerből szeretni csak színből lehet, szívből sosem. Aki viszont szívből szeret az azt, soha nem érdekből teszi, hanem azért, mert édes teher nehezedik rá. Ezért mondja Jézus Urunk: "Az én terhem könnyű, s az én igám gyönyörűséges." Lutherkabátban vagy anélkül, az ezerarcú bizonyságtevés mindannyiunk Istentől rendelt feladata. Ő mára is el(ő)készíti a lehetőséget, hogy egy biztató szavunkban, mosolyunkban vagy érintésünkben megnyilvánuljon az Ő megtartó, felvigyázó szeretete...

Énekeljetek az ÚRnak új éneket, dicséretet a föld széléig
Ézs 42,10a

"Gonosz embereknek nincsen daluk" - tartja egy német közmondás, s milyen igaz ez! Ahol bosszú és irigység honol, ott a zene nem tud gyökeret ereszteni. Az afro-amerikai kultúrából kinőtt "repp" énekelve beszél/beszélve énekel, ezáltal a verbális kommunikáció lehetőségeit kitágítja. Ha valaki dalra fakad, nem is gondolja, hogy, az az emberi tevékenység egyik legkomplexebbikét végzi... Az énekben ugyanis benne van költészet, a zene, s többé-kevésbé a mozgás is! Érdekes, hogy az agyunkban van hallás-centrum, van beszédcentrum, van mozgáscentrum, de olyan, hogy "zenecentrum" - ilyet eleddig agykutatóink nem találtak... A zene ugyanis - így gondolják - agyunk minden részét igényli, azaz a zene testet-lelket mozgat!

Amennyire logikus a matematika, olyanyira tiszta a zene. (Persze a zene nem más mint a hullámok matematikája!) Ha valaki vét a matematikában, akkor borul az egyenlet, ha valaki hibázik a zenében, akkor oda a harmónia, s ha valaki a saját igazságát kántálja az Istené helyett, az súlyos bűnt követ el. Az Isten világában ugyanis mindenért fizetni kell. Csak az embervilágban "van úgy", hogy meg lehet úszni... Csak köztünk, emberek között lehet tönkretenni embersorsokat, lehet ellopni egy nép javait, lehet megcsonkolni országukat - mindezet következmények nélkül! Ha belegondolunk: Hányszor fosztott ki már nemzet nemzetet, csak az elmúlt évszázadban, évezredben? Az Istentől eltávolodott ember mocsoksága ez...

A tiszta ének azonban nemcsak a legösszetetteb kommunikáció, de egyben a legőszintébb is, ezért az ének egyben imádság. S aki imádkozik, az kinyitja szívét embertársa felé is, s azt keresi, ami összeköt, s nem azt, ami elválaszt. Korunk nagy baja, hogy jóléti világunkban az emberek - különösen a fiatalok - leszoktak a közös éneklésről. Még kevesebb azoknak a száma, akik zenélnek, többnyire csak hallgatják a zenét... ez is méltánylandó, de a zenehallgatás, s az aktív zenélés - akármilyen szinten is(!) - két különböző kategória. Azt gondolom, teljes béke csak akkor lesz a világon, ha legalább az emberiség fele zenél, s a maradék másik fele meg hallgatni akarja vagy táncolni szeretne a muzsikára...

Új éneket énekelni azt jeleneti, újrafogalmazni a régi igazságot: Istenéi vagyunk, Aki szeretetre teremtett minket. S ha elszalajtsztjuk annak lehetőségét, hogy szeressünk, és szeressenek minket, akkor bizony mindent elrontottunk, amit csak el lehet rontani...

mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,
Mt 6,11

Amióta ember az ember, életének két dolga mindig Isten-kérdés volt: egészsége, s mindennapi kenyere. A huszadik század - mely az intellektuális szörnyek évszázada volt - pontosan ezen a két fronton törte meg az emberek Isten-hitét. Aki beteg, az bekap egy-néhány pirulát - s meggyógyul. (Legalábbis a reklámok szerint.) S míg korábban a kenyérnekvaló mennyisége attól függött, hogy a JóIsten mennyire volt kegyes az időjárásban, az elmúlt 60 évben ez műtrágya, s génkezelt vetőmag kérdésévé vált. Az egy másik nagy kérdés, hogy mennyire illeszkedik bele az ÚRISten teremtői akaratába az, hogy a génkezelt növényekbe tulajdonképpen állati géneket "micsurinoznak" bele... (Micsurin: Szovjethatalom úttörő biogenetikusa volt.) Azonban az a nagy helyzet állt elő a mezőgazdaságban is - a huszadik század intellektuális szörnyeinek (ők logikusan gondolkodó, de szívtelen emberek voltak) rabló-gazdálkodása okán, hogy ha nincs műtrágya, ha nincs génmanipulált vetőmag, akkor a termőerejétől megfosztott föld nem képes megtermelni kb. 2 milliárd ember számára a mindennapi kenyérhez valót. (2 milliárd ember! Az pontosan annyi, mint Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok összlakosságának a négyszerese!!!)

"Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" - tanít minket Jézus Urunk... A mindennapi, a kenyér nem csak egyszerűen alapvető élelmiszer, mely elengedhetetlen a testi megújulásunkhoz, sokkal több annál: az élet szimbóluma. A kenyér magát az életet jelenti sok helyen, hiszen több nemzet szótárában a munkás neve: kenyérkereső. A kenyér a legtermészetesebb eledel számunkra egy életen át.

A mindennapi kenyér régóta táplál minket! A fennmaradt leletek szerint először a régi Babilóniában és Egyiptomban készítettek kenyeret. Egyiptomban 2-3000 évvel ezelőtt már használták a kovászt és az agyagból készült kemencékben körülbelül 50 különböző fajta kenyeret sütöttek. 1936-ban egy múzeumi expedíció több 3500 éves kenyeret talált Egyiptomban, és a kutatók legnagyobb meglepetésére ezek a kenyerek majdnem olyanok voltak mint napjainkban a rozskenyerek. Amikor Mózes kivezette a népét Egyiptomból, akkor magukkal vitték a kenyérsütés titkát, és a kovásztalan kenyeret. Krisztus előtt 600 évvel a görögök már 72 fajta kenyeret sütöttek, és Jézus idejében már léteztek kereskedelmi sütödék is - római légiók ellátására is szakosodva.

Elgondolkodunk rajta vagy sem: A kenyér Isten egyik legnagyobb ajándéka. Az ember számára eroforrás (Zsolt 104,4), a létfenntartásának annyira lényeges eszköze, hogy aki híjával van a kenyérnek, az mindennek híjával van (Ámósz 4,6). Éppen ezért választja Jézus rámutató misztikus jelként a kenyeret. A mindennapi kenyér. Jelképe átszövi egész életünket. Aki szenved, az könnyek között eszi kenyerét, a bunösrol azt mondjuk, hogy a hazugság kenyerét eszi, a lusta ember pedig a tétlenség kenyerét majszolja. A kenyér nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem a közösség fenntartására szolgál, azaz arra van, hogy megosszuk. Az étkezés közösséget feltételez, modern társadalmunk egyes emberre lebontott, "szeparált" kalória-felvétellé silányította.

A kenyér az életet jelképezo búzából készül, mely nemcsak a testi, de a szellemi tápláléknak is a jele . A kenyér megtörése nemcsak Krisztus keresztáldozatára mutató jel, de a keresztény álhatatosság szimbólumává is vált. Amikor Jézus azt mondja a Kísértonek, hogy "Nemcsak kenyérrel él az ember..." akkor megerosíti, hogy a test szükségleténél is van fontosabb: a lélek, az Ige, a Szó kenyere. Éhes világban élünk. Igaz ez az anyagi világra, s a lélek világára egyaránt. Soha ennyire "nagy falatokban" nem csillapíthattuk informácóéhségünket, mint manapság, és soha még ennyire nem voltunk kiéhezve a végso igazságra.

A mindennapi kenyér eloteremtése épp elég gondot jelent mindenki számára, éppen ezért ha megvan, akkor nem lehet az ember eléggé hálás érte. Az emberek többnyire mégis úgy esznek és isznak, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne ez, s az "csak úgy", munka nélkül is járna nekik... "Aki nem dolgozik, az ne is egyék!" - tartották a régiek, azaz a közösségi javak fogyasztásáért cserébe mindenkinek kötelessége lenne valamit tenni, dolgozni - a közösségért.

A kenyér becsülete az ember becsülete is egyben. Ennek az alapveto élelmiszerünknek a szimbólikus jelentései pedig messze mutatnak: a megorölt búzaszemek, az egybesült liszt az egység jelképe. A kenyérben minden morzsa a kenyér része. Ugyanazt a minoséget képviseli vagy kell, hogy képviselje... Biztosan találkoztunk már olyan kenyérrel, melynek a széle megégett vagy a belsejében csomókra csodálkozhattunk rá - nos, az élet nem tökéletes... de minél többet látunk, tanulunk, s teljesség-közelit tapasztalunk, annál inkább megértjük, miért van nekünk szükségünk az Istenre...

XIII. Leó pápának a XIX. század végén volt egy látomása. Az Úr Jézus megjelent neki a magánkápolnájában egy szentmisén. Azt mondta neki, hogy a sátánnak százéves uralmat adott a földön. A XX. század a sátán hatalma alatt fog állni... Letelt a 20. század - túléltük, 10 évvel biztosan. Épp itt az ideje, hogy valami katartikus kisülése történjen, egy olyan katartikus-morális élmény, amelyből igaz képet alkothatunk a 20. századról, a 21.-ről, önmagunkról, s a JóIstenről is. Legalábbis ezt remélem... Krisztusban reménységünk van erre is...

Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: "Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?" A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény.
1 Kor 15,54-56

"Hiába minden, legvégül úgyis a halál győzedelmeskedik..." - aki ennek a hétköznapi bölcsességnek az igazságát vitatja, az még nem gondolkodott el igazán az életen. A halál úgy a hívőnek, mint a nem-hívőnek a totális véget jelenti, a földi "nincstovább"-ot. Innen nincs visszaút, csak előre... ennek hogyanja azonban titok, az Isten titka. Aki rálépett a minden halandók útjára, s megkezdi utazását Teremtője felé, annak érzelmeiről, gondolatairól elmélkedni nem más, mint spekuláció... Amik viszont nekünk, egyelőre ittmaradtaknak jelül szolgálhatnak, azok előrement szeretteinknek utolsó "lábnyomai" az életben: szavak, helyzetek, pillanatos tekintetek.

Szerettünk elvesztése más tudat-állapotba kapcsol át minket. A valószerűtlen hihetővé válik, s amit eladdig nem tartottunk annyira fontosnak, az fölé emelkedik olykor mindennek. Az emlékek súlyos teherré válnak, de ha azokat távlatba (mindenekelőtt Istentől rendelt sorsunkba) vetítve tekintjük, akkor emelnek is minket - közelebb az Örökkévalóhoz, s közelebb önmagunk, s egyben a világ megértéséhez is.

Pál apostol mondatai értelmezhetetlenek azok számára, akik csak a temetőkapuig látnak. Nem értik, hogyan lehet diadalmaskodni a halál fölött, amikor végül is az Elmúlás győz? Ezek a mondatok egyedül úgy értelmezhetőek, csakis az érti, aki hitben jár - "mert hitben járunk, nem pedig látásban".

Tény, hogy a bűn, s annak következménye olyan, mint a darázs csípése: iszonyatos fájdalommal jár. Sajnos vannak olyan esetek, amikor belehalnak egy-egy gyilkos-darázs marásába - ahogyan az is megtörténik, hogy valaki nem tudja elhordozni bűnei következményét, s önkezével vet véget életének - lásd az "iskáriótes Júdást, aki elárulta Őt."

Ha minden álarcunk lehullik rólunk - évtizedeken át koptat minket az élet -, akkor kiderül, amit Luther Márton halálos ágyán sóhajtva mondott: "Bizony koldusok vagyunk mindannyian!" - azaz telve vagyunk bűnös gondolatokkal és Istentől elhajló szándékkal. Istenre szorultak vagyunk, nélküle hamar elpusztulunk, s értelmét veszíti az életünk.

Mekkora az univerzum? Ez talán a tudomány egyik legrégebbi kérdése, amire a válasz a "valamivel nagyobb, mint a számunkra látható terület" és a "végtelen" között bármi lehetett - egészen mostanáig. A kozmológusok legújabb számításai szerint ugyanis a világegyetem átméroje nem lehet kisebb, mint 78 milliárd fényév, de minimum 90 milliárd fényév... Nos, amit távcsövekkel "befoghatunk" az mindösszesen 'csak' 28.000.000.000 x 365 x 24x 60 x 60 x 300.000 km. Ez egy nagy távolság. Pontosítsunk: ez iszonyatosan nagy távolság! S amennyire elrettentően nagyok az univerzum jelenleg ismert méretei, olyannyira szédítő benne az ember kicsinysége...

Ennek ellenére, ez a picinyke ember álmodik a végtelenről. Mi magunk is feltesszük a kérdést nemegyszer: "S tényleg, mi lesz akkor, amikor már nem leszek? Nemcsak ezzel a világgal, de velem is?" Nem csoda, ha az emberek a legkülönfélébb válaszokat gondolták ki azóta, amióta vagyunk itt a Földön! Azt mondják tudós genetikusaink, gyakorlatilag 160-180ezer éve él ember a Földön. (Ezt az adatot 1989 óta ismerhetjük, s azóta is csak néhányezeréves korrekció történt, tehát elég megbízhatónak tűnik...)

Jóllehet egyre többet tudunk meg a világyegyetem (vagy világegyetemek?) keletkezéséről, abban azonban még a legnagyobb tudósok is megegyeznek, hogy választ ők sem találtak a világ kialakulásának miértjére? S míg a tudósok a miértek izgalmában kutatnak, mi hétköznapi emberek a "hogyan" bezártságában vergődünk... Hogyan lesz feltámadás? Hogyan támadnak fel a halottak? Kérdezgették az apostolokat - ők pedig jó teológusként megválaszolták a kérdéseket. A válaszok valóságértékét egyedül az Isten tudná ellenőrizni, de ha ez annyira fontos lenne emberlétünk szempontjából, akkor a JóIsten bizonnyal talált volna rá módot, hogy azt velünk egyértelműen közölje. Jézus Urunk is csak azt tanította nekünk, amit fontosnak ítélt: helyes Isten-ismeretet, s istenes emberszeretetet...

Egy bizonyos: ami lesz, az nem egészen úgy lesz, ahogyan mi azt "itt és most" gondoljuk. Ugyanis a mi gondolatainkat a mi emberi cselekedeteink határozzák meg, ezért mindenkori vélekedéseink 'földiek', de ha a Mennyek Istene cselekszik, azt a véges ember csak utólag képes látni - ráadásul azt is csak 'tükör által homályosan'. A feltámadásban tehát nem az a fontos, hogyan is történik majd, mennyire múlja többszörösen felül a legmerészebb hollywoodi forgatókönyvíró ebbéli fantáziáját, vagy a legvadabb szektavezér világvégi elképzeléseit, hanem az, hogy Istenéi vagyunk...

S azt, hogy az Övéi vagyunk/lehetünk Isten már itt a földi életünkben szeretné tudatni velünk, mert tudja, ha bizonyosságunk van az üdvösségünkről, akkor emberebb emberként tudunk élni csodálatosnak teremtett világában...

Seneca, a tragikus sorsú keresztény filozófus szerint a harag "rövid ideig tartó őrület, annak testi és lelki jeleivel", akiket pedig hatalmába kerít a tartós harag mint szenvedély, azokon "a pillanatnyi őrültség tartós jeleit" láthatjuk. "Amíg az ember a többi jellemhibáját, gyengeségeit elég jól el tudja leplezni, el tudja titkolni mások előtt, a harag esetében ez lehetetlen, ez azonnal kiül a nő vagy a férfi arcára, mimikájára, és eltorzítja azt..."

Az ókori bölcsesség és filozófia szerint a harag tartós fennállása esetén szenvedéllyé válik, mértéktelen lesz, és sem mások, sem maga a haragvó nem tudja többé megzabolázni. A haragvók gondolkodásmódja a feje tetejére áll, amit szaknyelven katatím érvelésnek neveznek. Normálisan az érzelmeink másodlagosak, azt fejezik ki, ahogyan egy adott dologról gondolkodunk.

A dühös személy viszont az érzelmein át szemléli az objektív valóságot, ezért mondják, hogy a harag rossz tanácsadó. A gyűlölet fenntartásában szerepet játszó tényezőként a személyiség éretlenségét, önszabályozásra és problémamegoldásra való alkalmatlanságát emelik ki, és nem meglepő, hogy kiváltó okaként az irigységet, féltékenységet, mások elismertségét, vagyonát, hírnevét sorolták fel már a régi bölcsek is.
Mára az orvostudomány meglehetősen jól feltérképezte a harag belső szervekre, ideg- és hormonrendszerre gyakorolt hatását. A harag nyomán izomfeszülés, pupillatágulat, belső szervek remegése, a vérkeringés fokozódása lép fel, a tartósan fennálló harag pedig megváltoztatja az immunrendszer működését is.

Pál apostol tehát nem új dolgot fedezett fel a nap alatt, amikor megbékélésre hívogat. A békesség erkölcsi szükségszerűségén túl azonban azt is tudja, hogy a tartós harag (ha azzal fekszünk, s azzal kelünk), akkor nemcsak gyűlöletté fajulhat, de veszélybe sodorhatja személyes sorsunk egészét is, s ezzel üdvösségünket is kockára tesszük... (Gal 5,19-21-ben így írja Pál: A test cselekedetei nyilvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már elobb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket muvelnek, nem öröklik Isten országát.)

Az sem véletlen, hogy a középkori katolicizmus a hét főbűn közés sorolta a haragot... A harag ugyanis ellentétes Isten akaratával. Jézus Urunk is azt mondta: "Aki kardot fog, kard által vész el." Jól tesszük tehát, ha esténkénti imáinkkal megtisztítjuk szívünket a gonosz indulatoktól, mert ha azok szívünkben maradnak, csöndben bomlasztják lelkünket.

Ebben a mostani világban igen sok a haragos ember. Népek, nemzetek, kultúrák feszülnek egymással olykor okkal, többnyire azonban ok nélkül is. Mindannyiunk életében akadnak bosszantó helyzetek, pillanatok, amikor úgy érezzük, jogos a visszavágásunk. Ennek a látszólag igazságos életfilozófiának "Ha ők így velem, akkor én meg úgy velük!" azonban csak rövidtávú sikerei vannak, hosszú távon sosem lesz eredményes... A harag szította erőszak a gyengék utolsó menedéke! Krisztus példája, s a valódi keresztények kétezeréven átívelő bizonyságtétele a bizonyíték arra, hogy nincs tekintélytparancsolóbb a józansággal, s szeretettel átitatott erőnek... ez ugyanis az Isten Erejét tükrözi...

Aki kicsit is elgondolkodott a kereszténység lényegén, az hamar beláthatta, hogy a jézusi tanítás szétfeszíti az Ószövetség kereteit. Abban a bizonyos "sötét középkorban", amikor a hatalmi Egyház élet és halál ura volt és még az emberek gondolatait is szabályozni kívánta, s tekintélyének erejével döntötte el, hogy a Föld az bizony "lapos palacsinta", akkor nem volt kérdés, hogy a világ az a Biblia első lapjain kezdődik, s az utolsó lapjain ér véget... Aki nem akarta elfogadni, hogy a Szentírás az a világ forgatókönyve, azt könnyen megégették.

Manapság, amikor 'kitágult a világ', s olyat is tudunk, amit korábban nem, akkor sokmindent újra kell fogalmaznunk és/vagy át kell kereteznünk. A "Mert ez is meg van írva a Bibliában!" klasszikus fundamentalista érvélést nem egyszerűen csak megmosolyogják, de a gondolkodó ember elszomorodik... Itt tartunk a 21. században! Egyik hivatkozik a Koránra, a másik a Bibliára, a harmadik az ősi iratokra -, de aki a saját kedvenc fájától nem látja az erdőt, annak hiába magyarázzák, hogy az erdőn túl is vannak újabb erdők... Abban az egyben mindenkinek igaza van, hogy az ÚRIsten napja mindenkire egyformán süt... abban viszont nagy az ellentmondás, ha valaki azt bizonygatja: az enyémre süt, de a tiedre nem!

Jézus tanításának isteni voltát kor-szerűsége is bizonyítja. A Mester ugyanis azokkal a kérdésekkel foglalkozik, melyek minden embert foglalkoztatnak - függetlenül attól, hogy tud-e írni vagy olvasni vagy éppen repülőgépen száguldva a magas égben internetezik. Aki embernek született, s megkapta a gondolkodás ajándékát, azt komolyan érdekli nemcsak a saját sorsa, de a kisközösségé is, akikért küzd, s a nagyobbé is, amelyikben él, létezik. Az ilyen ember képes belátni, hogy az Isten mindenkori igazsága a szeretet aktuális igazsága...

Táplálékra szükségünk van, ha nem eszünk, akkor elpusztulunk. A kenyér - ami nem egyszerűen alapvető élelmiszer, hanem a táplálék szimbóluma -, nemcsak a testi szükségleteinkre utal, de a lelkiekre is. Szükségünk van mennyei táplálékra: kell nekünk az Isten biztatása, a Benne való elrejtőzés, a védettség, a nyugalom titokzatos megélése... Az Isten gondviselése - mondjuk erre. Amilyen magától értődően szeljük meg a kenyeret, s emeljük a szánkhoz, ugyanolyan természetességgel kell naponta fogadnunk a Gondviselést is. Egyszer így, másszor pedig úgy nyilvánul meg az Isten szeretete, de valahogyan mindig valóság lesz.

Enélkül nincs igazi közösség, nincs kiteljesedés, nincs személyes boldogság se. Ezért a hívő ember naponta harcolja a hit nemes harcát, keresi a közösséget Teremtőjével, hogy újra és újra átélje az isteni szeretet felfoghatatlanságát.. Ez az az erő, amely egyedül képes átemelni oda, abba a másik világba, melyet csak dadogva merünk/tudunk kimondani, mert meghalad minden emberi elképzelést, amit elkészített az Isten mindazoknak, akik Hozzá menekülnek: az örök életet...