Ami manapság "húzóágaztnak" számít, s el sem képzelhető nélküle a modern vendéglátás/turisztika - az a wellness. Se szeri, se száma azoknak a hoteleknek, centrumoknak, beauty-farmoknak, s ki tudja még milyen divatos szavak mögé elbújt egészségmegőrzést segítő vállalkozásoknak, melyek mind egy cél szolgálatában - a pénzszerzésen kívül - állnak: ez pedig a megújulás. Ki-ki a maga módszerére esküszik, a lényeg, hogy minél távolibb tájakról származzon az ötlet, s minél ígértesebb legyen az ajánlattevés. A wellnes - szinte - a modern (jóléti) ember vallás-pótlékává is vált, hiszen valamit mégiscsak kezdeni kell a vasárnappal, ha már "kitalálták"... Félreértés ne essék! Hasznos dolog a testünkkel való törédés, sőt elengedhetetlen. Sajnos, többnyire csak akkor foglalkozunk vele igazán komolyan, amikor már meg-megtapasztaltuk, hogy testünk teljesítőképességge alábbhagyott, s ilyenkor hirtelen felerősödik bennünk a vágy: De jó lenne visszaszerezni a régi kondíciónkat! (Testünkkel való törődésben példaértékű lehetne északi evangélikus testvéreink szauna-kultúrája, mely egyszerűsége ellenére, nagyszerű eredményeket produkál, s akit már "megcsapott már a szauna gőze", az tudja mire gondolok... Magam is több szaunát "terveztem" építettem/építettünk barátainknak. Finnországi testvérgyülekezetünkben is többször megtapasztaltuk: bizony, nem is ház az északon, amelyikben nincs szauna!)

S ha testünk "feljavítását" ennyire fontosnak tartjuk, akkor miért nem törődünk lelkünk fiatalon tartásával? Mert, ahogyan sok bűnt elkövetünk testünk ellen - mértéktelen evés, ivás, cigaretta stb. - ugyanúgy vétkez(t)ünk eleget a lelkünkkel kapcsolatban is! Jóllehet lelkünk nem öregszik - ez az öregség egyik nagy-nagy kínja -, ezért csak azt mondhatjuk: életünk első felének lelki "élet-minősége" bizony meghatározza annak második felét! Óriási dolog az Isten megbocsájtása, de nem lehet pimaszul visszaélni a kegyelemmel, s azzal hitegetni magunkat: Majd az ÚRIsten úgyis mindent elrendez! "Bolond! Még ma éjjel elkérik lelkedet!" - ahogyan a Mester mondja, azaz: Mi lesz veled, ha már nem lesz időd, ha nem lesz alkalmad a számvetésre, mert hirtelen véget ért az életed?...

Isten igazsága a halál, melynek értelme egyedül akkor van/lesz, ha Isten tetszése szerinti valóságos igazságban és szentségben éltük le az életünket. Ezt nem lehet semmilyen módszerrel, kellemes "lelki wellnessel" elérni/kimunkálni, ez egyedül Isten ajándéka - a hit által! De akkor hogyan értsük az apostoli felszólítást "Újuljatok meg lelketekben és elmétekben!"? A válasz igen egyszerű: a megtérésről van szó... Az Újszövetség erre a (görög µ???????, metanoia) szót használja, mely a szövegkörnyezettől függően más és más jelentésű: gondolati fordulat, korrekció, helyesbítés, véleményváltoztatás, megváltozás, megtérés, konverzió, életátgondolás, a gondolkodás megváltozása, a gondolkodásmód átalakítása, átfordulás, átalakulás. Nagyon egyszerűen: mindaz, ami az életet munkálja.

A napraforgónak nincs teológiai szakképesítése vagy keresztlevele, de mégis tudja, hogy a JóIsten napocskája felé kell fordulnia - addig, amíg teheti! Nekünk pedig megadatott az ismeret lehetősége, a gondolkodás készsége, s még a teremtettségre való rácsodálkozás naponkénti lehetősége is... Akkor miért nem fordulunk a Fény felé? Nem tudjuk elfogadni vagy nem akarjuk elhinni, hogy csak Nála van a megújúlás?...

Ha nincs bizalom - akkor semmi sincs! Bizalom alapja az eredményes munkának, a jó politikának (Egyáltalán, van ilyen?) s természetesen bizalom az alapja a kiegyensúlyozott párkapcsolatnak is. Azt pedig már le sem kellene írnom - hiszen a hívő ember mindennapi gyakorlata ez -, hogy bízunk Istenben, Őreá hagyatkozunk. Azt is szoktuk mondani: "A bizalmat megszolgálni nehéz, de nagyon könnyű eljátszani". S valóban, ha valaki egyszer visszaélt a bizalmunkkal, annak kijelentéseit nagyon hosszú ideig egészséges kontrollal hallgatjuk...

Az istenkeresők örök dilemmája: "Isten keresett-e engem vagy én kerestem őt? Én tértem-e meg Őhozzá vagy ő talált rám?" Szükséges ilyeneken is gondolkozni néha, de ez kicsit hasonlatos ahhoz, mint amikor az egymásratalált fiú és lány boldog összetartozástudatukban elemezgetik, vajon a lány nézte-e ki magának a fiút vagy esetleg fordítva történt? A fontos, hogy megtörtént, s együtt vannak - reménységük szerint elválaszthatatlanul.

Annyi biznyos, hogy Isten szeretet-tüzének lángja igen messziről belevilágít mindannyiunk életébe, de ha azt akarjuk, hogy melegedjünk is mellette, akkor közelebb kell mennünk hozzá! A didergő vándor nem róhatja fel a tűznek, hogy miért nem jön hozzá közelebb?!... Azért, mert a tűz, az tűz... Ha valaki melegedni akar, akkor közeledjen a tűzhöz! Ugyanígy az Isten jobb megértésének is van egy folyamata, melyre talán a legjobb szó: a közeledés. Aki egyre közelebb kerül Istenhez, az egyre jobban érzi is, milyen jó az Ő közelében "melegedni". A szeretet tüzének közelében aztán olvad a bűn, s éled a megbocsájtás készsége is. A biztonságot nyújtó melegben érlelődik az egyetemes béke utáni vágy, s válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy végső megoldás mindenre: egyedül az Isten.

Az Isten hiányát sokan mással pótolják - a paletta széles: "pörgő" élet, önmegvalósító álmokban való pancsolás, hatalom-, s bírvágy, nemkülönben rontó szenvedélyek. Az azonban csak idő kérdése, hogy kitudódjék: Isten nem pótolható semmivel, csakis Önmagával... Ennek az isteni igazságnak szolgálatára szegődik el a hívő ember, amikor naponta közeledni igyekszik Teremtőjéhez, s ezáltal felebarátjaihoz is.

Nem kérdés, Jézus szavai minden korban aktuálisak -, de megválaszolandó a felvetés, vajon vannak-e korszakok, amikor egy-egy nemzedék különösen is paráznává válik? Úgy néz ki - igen. A történelemben újra és újra ránk köszöntenek korszakok, "beérnek" olyan társadalmak, amikor elmondhatjuk, bizony borulnak a közösségi értékek - többnyire a közösség érdekeire hivatkozással(!) -, s az "együtt" helyére az "én", az ego istenítése kerül. Maga a paráznaság nemcsak a szexuális tisztaság megtörését, elvetését jelenti, hanem mindenekelőtt a szövetség megszegését is. Ami eddig épp volt, az most szilánkosra tört, ami eleddig tartott, az hirtelen elszakadt.

A paráznaság, a szövetség megtagadása általában a jólét hozadéka. A szükség, a nélkülözés az embereket először közösségbe fegyelmezi, hiszen a túlélés - az ember esetében - csak közösségben lehetséges. Ilyen helyzetben sokkal "etikusabbak/haszonelvűbbek?" az emberek, ami a gyakorlatban az együttműködés nagyobb készségét jelenti. Csak ha már minden próbálkozás, még a primitív szerveződésű anarchia is csődöt mond, akkor válik igazán állattá az ember, s harcol ösztöneivel, s maradék erejével a túlélésért.

Az "ön-tudatára" ébredt ön-ző ember azt felejti el, hogy ő elsősorban Isten véges teremtménye, s arra hívatott el időben és térben, testben és lélekben, hogy tükrözze Teremtője szeretetét - hiszen az Ő képére és hasonlatosságára teremtett lény. De mit jelent Jézust szégyellni? Vajon a politikust megtérésre buzdító szó a hívő ember bátor kiállását jelenti vagy a gyöngyök disznók elé vetése klasszikus esetének megvalósulását? Egyedül az Isten tudja... Az bizonyos, hogy sem a politikusok, sem a képmutató farizeusok nem sok mindent tudtak kezdeni a Názáretivel!

Ahhoz, hogy Jézust elfogadjuk, elsősorban a szavait kell megértenünk. Kétezer évvel ezelőtt a Vele való személyes találkozás pótolta, hogy nem ismerték az Ő tanítását, de így kétezer év után a Mester tanításának megértése nélkül gyakorlatilag nem lehet Őt elfogadni - persze azért adjunk esélyt a Szentléleknek is, az Isteni Kegyelem különleges megnyilatkozásának. Aki nem ismeri Jézus beszédeit/tanítását, az bizony könnyen élmény-kereszténnyé válhat - ahogyan akad(t) is rá példa az egyháztörténelemben bőven. Aki nem érti, hogy a jézusi beszédeket nemcsak hallgatni kell, de meg is kell cselekedni (Hegyi Beszéd vége!), az azt deklarálja, hogy beszédben áll az Isten országa, nem pedig erőben... Isten országa márpedig Erő, Szeretet, és Józanság! (2 Tim 1,7)

"Lenni vagy nem lenni?" - ki ne ismerné a kérdést Shakespeare Hamletjének nagymonológjából, mely az emberlét nagy kérdését feszegeti. Létünk örök küzdelmességében korunk embere inkább így teszi fel az eldöntendő kérdést: megéri vagy sem? -, s aztán pontosít: "Megéri ez nekem?" Különösképpen nem kell bizonygatni, hogy világunk haszonelvűvé vált. Mindig is az volt, de most méginkább azzá vált! Nemcsak a hollywoodi filmek világában ölik halomra egymást az emberek - a (még nagyobb!) haszon érdekében -, bizony a "való világban" is méltatlan érdekcsaták milliói keserítenek meg naponta százmilliókat...

Az igazi nagy szomorúságot az okozhatja, hogy manapság ezt természetesnek veszik! Sokan gondolják úgy: "Nem kell örlődni azon, ha hamis áruval kecsegtetjük az embereket, s a hitványat bálványozzuk a reklámokban, egészen az egekig vagy azon túl is... hiszen más is ezt csinálja! A felszínen-maradáshoz ma ez kell!" Legyen más a "pali-madár", a balek, legyek én a győztes, mert "Jajj a legyőzöttnek!" A sikerhajhász életnek aztán megvan az egyéni meg a társadalmi tragédiája is, ezért tart világunk ott, ahol...

Diákjaimmal az etikai kérdések felvetésénél olykor elsütöm gyenge poénomat: "Jól tudjuk, hogy a világot a JóIsten teremtette, de az embert nem Ő "rakta egybe", hanem az UFÓ-kkal ideérkezők..." S míg ők elgondolkoznak tágranyílt szemekkel az egyházi ember eme különös, szarkasztikus kijelentésén, eladdig elmondom a bűn valóságára rámutató mondatom másik felét: "A JóIsten jókedvében nem teremthetett ilyen elbarkácsolt lényt, mint az embert!" Mert a cselekedeteink alapján nemhogy mi vagyunk a teremtettség csúcsa, de sokkal inkább a teremtés paródiái, hiszen amit ember az emberrel tesz - nemkülönben a környezetével - az maga a tragikomédia... Tényleg ez lenne a magasztos emberlét?

A világ legnagyobb istensége, a Pénz, s az imádók népes tábora, akik korra, nemre, társadalmi státuszra tekintet nélkül mindenhol a profit ígéretében élnek - s ezt a más tudat-állapotot a pénzvilág neves főpapjai és névtelen kultuszi szolgái naponta hitel-reklámok ezreivel stimulálják is -, lezüllesztették a közgondolkodást arra a szintre, hogy mára a másokért áldozatot vállalókat afféle önjelölt mártíroknak, mazohista szenteknek vélik. Úgy gondolják, aki nem haszonelvű, az sikertelen gyenge, az örök vesztes, aki nem tud élni...

De mi is az élet? A kérdés a legváratlanabb pillanatban, s helyen vetődik fel, mint a víz alá nyomott labda. Ilyenkor választ kell adnunk! Nem másoknak - magunknak... Ilyenkor derül ki, hogy az Isten azért mégiscsak nagyobb, ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy akik az isteni szeretet útján járnak, azoknak még sikertelenség ellenére is Életük van, amely még a halálon is átível...

Egy biztos dolog van ebben a világban - mondják az örök szkeptikusok - a bizonytolanság... s valóban, minden változik. A mai nap már nem a tegnapi, s a holnap bizonyára kiscsivel másképpen alalkul, mint ahogyan ez a mostani. Fejlődünk - előre vagy vissza -, ez rajtunk is múlik. Akiknek meg minden nap egyforma, azokra az emberekre gyakran mondják, hogy ők már nem is élnek, lelkileg halottak. Rájuk gondolhatott a Mester, amikor azt mondta: "Hadd temessék el a halottak a halottaikat!" Aki közömbös a világ, önmaga és Isten dolgai iránt, aki "langyos" - Jézus Urunk is mondja: "azt kiköpi a száj" is -, azzal már nem sokat lehet kezdeni... hasonlatosak az ilyen emberek azokhoz a növényekhez, melyek megálltak a növekedésben, mert hiányzik a víz, a napfény vagy éppen a talaj tápereje.

Olykor elhagyja még a mi ajkunkat is a panasz: "Mintha most kicsúszna alólam a talaj! ...Olyan bizonytalan vagyok! ...Vajon képes vagyok rá?" - s ehhez hasonlók. Ilyenkor különösen is szükségünk van a biztatásra, a támaszra. S ha megtapasztaltuk már, hogy reménységünket hiába vetettük emberekebe, akkor tudjuk, bizony jobb nekünk mindenkor Istenben bízunk, s nem mások ígéreteiben; hiszen gyakran a jószándékkal tett ígéreteket sem tudják teljesíteni az emberek.

Amennyire fontos barátunk, barátnőnk, társunk szüleink támogatása, olyannyira szükségünk van az ÚRIsten támogatására is, amikor egzisztenciális kérdésekre keressük a választ. Nem kelünk minden nap azzal az igénnyel, hogy birtokolni akarjuk a választ a "Honnan jöttem, miért vagyok, hová megyek?" - egzisztenciális kérdés-triászra, de életünkben legalább egyszer meg akarjuk tudni a választ. Ezek azok a pillanatok, melyekért érdemes élni, mert már maga a kérdés alapos körbejárása, tisztességes megfogalmazása is új látást adhat. De ha még a választ is megkapjuk az Isten kegyelme révén, akkor nemcsak nyugalmat nyerünk, de egyben megerősítést is, hogy nincs más, igazi hűséges támasz az életünkben - csakis egyedül Ő...

Sokféleképpen beszéltek már Jézusról: emlegették úgy, mint a názáreti József nevű ács fiát, szóltak róla, mint a bölcs tanítóról, aki már 12 éves korában kívülről fújta a írásokat, de kijelentették róla, hogy tulajdonképpen Ő egy "vallásos zseni", aki felfedezte és népszerűsítette a szeretet-vallást. A tudós pedig történeti figuraként látja Jézust, s kutatja a Vele megtörténtekben is a társadalmi okokat. Nyilvánvalóan egészen másképp látja Őt a teológus, nemkülönben mi a "hétköznapi", az egyszerű hívő emberek is egészen más szinten és formában éljük meg Őt, akivel imádságban még "beszélgetünk" is. Ezt a beszélgetést nehezen, illetve egyáltalán nem érti a világi ember, mert nem tudja elképzelni - ti. nincs megtapasztalása -, hogy az Istennel úgy is lehet kommunikálni, hogy csak mi beszélünk... s Ő hallgat. (A Mindenható Isten ugyanis azért mindenható, mert hallgatásában is tud beszélni.) Hadd jegyezzem meg: Lassan harminc éve igyekezem tudatos keresztényként (tehát krisztianojként, azaz Krisztus követőjeként) élni az életemet, de eleddig szavakban nem válaszolt nekem JóIsten egyetlen imádságomra... De miért is kellene? Mi értelme lenne akkor a hitemnek? Bizony egész életünkben ott vibrál a titok Jézus istensége és embersége között!

Az Újszövetségben isteni rangot, méltóságot felmutató neveket találunk Jézusra vonatkozóan: Ő a Messiás, az Emberfia, az Isten Fia, az Úr. Aztán a kereszténység terjedésével, a más kultúrákban élő emberekkel meg kellett értetni - el kellett hogy magyarázzák az apostolok -, hogy kicsoda az a Krisztus? A keleti népek képies gondolkodásába jól beleillett az Agnus Dei, azaz az "Isten Báránya"-kép, de ez már nem működött a hellén világ fogalmakra és meghatározásokra törekvő gondolkodásában. Ezért mondja Pál: "Zsidónak zsidó vagyok, görögnek görög." Később a hitvallások, az Apostoli, a Níceai és az Athanasiusi azt próbálják megfogalmazni, hogy mi a viszony Atya, Fiú és Szentlélek között. Nyilvánvaló, hogy a nyugati kereszténységben pedig a latinoktól megörökölt jogi nyelvezetű megközelítés vált inkább elfogadottá. Így aztán mindenki, a maga belső, lelki beállítottságának megfelelő kifejezésmódot vallhatja magáénak, jól tudván azt, hogy bármennyire is igyekszik befogni, felfogni az Isten Titkát, az mindvégig csak emberi próbálkozás marad. Véges a végtelent soha nem érheti el, nincs más metódus (meta hodosz = hozzávezető út) az Istenhez, csakis az Ő útja, ami fölülről lefelé vezet, s a kinyilatkoztatásban: ez a Krisztus útja.

A fentit a lentiekkel nem lehet összekeverni! Más az a világ ott fenn, s más ez a világ itt lenn -, de mindkettőnek ugyanaz az URa. Sokan mégis összekeverik a fogalmakat és a lehetőségeket, s így állnak elő olyan tragikomikus helyzetek, amikor gyalázatosan emberien gondolkodnak arról, amit csak befogadni lehet, s mennyei paradicsombéli álmokat kergetnek ott, ahol a földi létezés realitásai a mérvadóak. Ég és föld feszültségét teljességgel nem oldja fel semmi. A kettő között megváltoztathatatlan határ van, amit legalább egyszer mindenkinek respektálni kell: ez pedig a halál. A hívő ember reméli, hogy halála után is lesz élete, ezért a halála előtti életét nagyon komolyan veszi! Ezért áron is veszi az alkalmakat, és szívesen ünnepel az Istennel együtt. Az Istennel való együttünneplésre azonban készülni kell! Ilyen évezredes készülési alkalom a böjti időszak, melynek küszöbén vagyunk. Ebben a negyven napban a hívő ember próbálja fékezni önmagában az önző gondolatait is, hogy ráhangolódjon a lelkét emelő Isteni Igazságokra, s húsvét ünnepében az Isten pillanatos titkának mindinkább részesévé váljék...

A történelem folyamán sokszor elhangzottak kritikus szavak az Ószövetség népével kapcsolatban: "Ezek a zsidók!"... Nos, a kívülről jövő bírálatot nehezen fogadja minden ember -, de így van ez nemcsak a zsidók, minden más nép életében is. A belülről felfakadó, a "hazai" értékítéletet pedig egyszerűen nem vesszük komolyan, ezért is mondja a Mester: "Egy próféta sem kedves a maga hazájában." Talán éppen azok a legszebb részek a Bibliában, ahol mélységesen emberi hangon és érzésekkel, őszintén kimondott mondatokkal találkozhatunk - Istenről, emberről, az élet küzdelmeiről.

Az ószövetségi történetek jelesül bizonyítják, hogy hiába hajolt le az ÚR Ábrahámhoz és utódaihoz, azok semmivel sem lettek különbbek más népeknél - hitükben talán igen, de a hitet megítélni mindenki csak a cselekedetek alapján képes. Ezért teljességgel fölösleges bizonygatnunk egymásnak, melyik az "igazi" hit: zsidó vagy muzulmán keresztény, buddhista vagy éppen a hindu. A zsidó ember is, a keresztény is, meg a muzulmán is csakis a cselekedetek alapján képes megítélni a másik embert! "Azt kell mindig megnézni - mondta egyik kedves szociáletika professzorunk -, hogy az adott vallásos meggyőződés mit tesz le az asztalra, azaz milyen etikára fut ki az egész." S tényleg, mindig a cselekedetek minősítenek, hiszen az, hogy kinek milyen gondolatok vannak a fejében, az nincs senki homlokára kiírva! A hit minősítése tehát soha nem az ember feladata, hiszen ahhoz egyedül Istennek van csak joga, de a cselekedetek minőség-javítása az ember mindennapos feladata! Sajnos ezt a kettőt gyakran keverjük... Aggódunk az egyház jövőjéért - pedig ez az Isten gondja -, miközben cselekednünk kellene a jót, amit pedig Istentől várnánk el, hogy "De azért mostmár történjen valami!"

Ma reggeli igénk is azt bizonyítja - ahogyan régen, úgy ma is -, bőven akadnak olyanok, akik "fütyülnek" a JóIstenre, s igencsak nemérdekli őket, mit is akarna tőlük az ÖregIsten... Nos, mindazok, akik hátat fordítanak a Teremtőnek, azok "elhitványulnak". Ez nem egyszerűen gonoszságot jelent, sokkal szomorúbb történik: az ilyen emberek életében megkopik az fény, amit fölülről kapunk, hogy méltósággal tükrözzük Istenképűségünket. Nincs keserűségesebb annál, ha valakinek az élete így megszürkül, s belefonnyad az anyagvilágba. A folyamatosan jelenlévő, gondviselő Isten minden korban küldi a maga prófétáit, nemcsak zsidók, hanem minden nép közé. Bibliás próféta-nagyok, s névtelen lelkiismeretes-kicsik ott vannak, s lesznek a világ végezetéig mindenütt! Ők testesítik meg a bizonyságtevők láncolatát, mely évezredeken nyúlik át. Ebben a láthatatlan láncban, melynek az egyik vége üdvösségünk Kősziklájában nyugszik, mindannyian szemek vagyunk... Nem vagyunk többek, de kevesebbek sem, s ha nem töltjük be égi hivatásunkat, akkor megszakad a lánc...

Pál apostol mondja - "Mezítelenül jöttünk ebbe a világba, mezítelenül is megyünk ki belőle" vagy ahogyan egy német közmondásban hallhatjuk: "a halotti ingen nincsen zseb". Magyarul: semmit nem viszünk ki ebből a világból! Amikor a JóIsten akaratából beleszületünk ebbe a világba, akkor "indulásként" mindennel megajándékoz minket, amire csak szükségünk van a földi életünk során - mi mégis onnantól kezdve, hogy tudatunkra ébredünk, az élettelen múlandót hajszoljuk. Birtokolni akarunk, egyre többet és többet... A burjánzó birtoklásvágy bizony nem egy embert még az őrületbe/tragédiába is kergetett, mert teljességgel elfelejtették, hogy Isten miért is születtek bele ebbe a világba...

Gyenge igehirdetők, mezítlábas-teológián tájékozodó látvány/élmény-prédikátorok könnyen elintézik ezt a "problémát" is... Mindent "elspiritualizálnak", s az évezredeken áthúzódó "üdvgörcs" alapján mindent, ami az anyaggal összefüg, ördöginek vélnek. Márpedig az anyag, sőt az "anyagiak" önmagukban nem ördögiek, legfeljebb a hozzájuk való beteges viszonyt lehet annak minősíteni. Az a tudós, aki az anyag vizsgálatára szánja életét, jól tudja, hogy élete végéig talál magának kutatnivalót és mégsem ér a végére, hiszen az anyagvilág "isteni rendje" az ember számára kimeríthetetlen kincsesbánya. Az anyag tehát nem "ördögi", a testünk se az, mert Isten teremtette olyannak - olyan csodálatosnak(!) -, amilyen! Lehet perlekedni Vele, hogy miért csak "ilyenre futotta" jókedvéből, de az ilyen ember sajnos nem látja a fától az erdőt, nem veszi észre az élet nyilvánvaló isteni csodáját: fűben-fában, az egész állat-, és embervilágban. Az, hogy az ember esztelensége - mondjuk ki istentelensége -, milyen helyzeteket teremtett és teremt ezen a Földön, az nem az Isten hibája, mert elvétette volna, s így rosszra sikeredett volna az "emberi konstrukció", hanem a mi hibánk... Csakis a mienk, mert tévúton vagyunk.

Tévúton szédeleg az ember, amikor azt hiszi, hogy jövőjét, jólétének biztonságát a pénze a vagyona adja. Tévúton vannak a világ vezetői, amikor az élet értelmének a a gazdasági fejlődést - mondjuk ki nyíltan: az egyre nagyobb és nagyobb hasznot! - teszik meg! A siker hajszolása, a kitűzött cél mindenáron való elérése nemcsak Földünk egész ökoszisztémáját borítja fel, de rombadönti az ember lelkét is! Mit mondhatunk akkor, amikor a moder lélek számára az "érték" csak a megfogható, a megehető, a megiható, az élvezhető, egyszóval mindaz, ami testi? Csakis azt, hogy nem lehet létének egyetlen célja mindazon dolgok begyűjtése, melyeket egyébként az isteni törvényszerűség okán megemészt a moly és a rozsda vagy elvisznek a tolvajok!

Nemde azon "dolgokat" kellene inkább gyűjtögetnünk, melyeket szívünkbe zárva "csuda dolgokat" tapasztalhatunk meg életünkben? A hitet, a reménységet, a szeretetet... Azaz: a becsületet, a tisztességet, a jóságot... avagy másképpen fogalmazva: türelemet, segítőkészséget és irgalmat. Ezeket nem emészti meg sem a moly, sem a rozsda, ezen értékek konvertibilisek "odaátra" is. Ha jó szívvel ezeket a kincseket gyűjtögetjük, akkor a legnagyobbat érhetjük el életünkben: felismerjük életünk történéseiben Mennyei Gondviselést, azaz felfedezzük a bennünk lakozó Istent, s embertlétünk olykori fogyatékosságai ellenére is teljes életet élünk...

Jákób a csaló... Talán ez jut eszünkbe legelőször, ha halljuk az ő nevét. A történet arról szól, ami ritkán, de azért megtörténik a történelemben: a csalóból áldástkereső lesz. Isten kegyelme ez, megtörténik ma is, amikor életek fordulnak meg, s istentelenek Istenhez térnek. Hogyan? Maguk sem tudják. Küzdenek önmagukkal, lelkiismeretükkel, sorsukkal, benne az Istennel, s egyszercsak megtörténik a csoda: odatérnek Teremtőjükhöz. Hiába tiltakozunk, hogy nem vagyunk olyanok, mint Jákób, s talán abban igazunk is van, hogy saját testvérünket nem csalnánk meg, de ne felejtsük: Jákóbot (a "kicsit", a kedvesebbet) az anyja bíztatta... ő pedig azért tette, mert Ézsau a hetitta lányokat "erősen" kedvelte.

Kisebb-nagyobb csalásaink mindannyiunk életében akadnak. A kisebbek kifelé mutatnak - talán egy dolgozatíráshoz tiltott segédeszköz használata -, de az igazán nagy csalásokat saját magunk ellen követjük el. Elhisszük, hogy az értelmetlen áldozatnak is nemes célja van/volt, felejtve azt, hogy a cél soha nem szentesíti az eszközt. Elhisszük, hogy képesek leszünk megváltoztatni a másikat - merthogy szeretjük -, aztán kiderül, hogy a másik önzését csak az Isten tudja megtörni. Becsapjuk magunkat, hogy van még időnk - s közben egyre fogyatkoznak a "jobb napok", s gyarapodnak a "nem-szeretem napok"... Áltatjuk magunkat, hogy ha ezért vagy azért még megküzdünk, ha ezt vagy azt még megszerezzük, akkor onnantól kezdve már más lesz minden, onnantól kezdve majd elkezd(het)ünk teljességgel élni - úgy ahogyan azt tinédzser korunkban megálmodtuk magunknak.

Az igazság azonban az, hogy élni nem a holnapban, hanem a mában kell. Bármennyire is bódító a holnap igérete, ha nem élünk józanul a mában, akkor egyszercsak azt vesszük észre, hogy elfogytak életünk napjai..., s lemaradtunk nem egyszerűen sok-sok mindenről, hanem az életről magáról. S mi az élet maga? A szeretet naponkénti megélése - közösségben, ahová helyezett/vezérelt a Gondviselés! Ha társat, családot is adott a JóIsten, akkor mindenekelőtt ott. Amikor meg-megcsap minket az elmúlás rideg szellője, akkor van-e, lehet-e nagyobb vigasztalás annál, mintha látjuk gyermekeink életét, s gyönyörködünk unokáink mosolyában? Aligha...

Jákób neve megváltozik, Izráelnek hívják. Jiszráél azt jelenti: küzdöttél emberekkel és Istennel és győztél. Egy rabbinikus fordítás ennél sokkal mélyebb tartalommal fordítja: küzdöttél Istennel, s kibírtad... Talán ez a legfontosabb üzenete az Isten áldásának: Vele kibírjuk, mégha kísértene is a múlt, akkor is.

Nem kétséges, a mesterséges fény korát éljük - van is bajunk belőle elég. Megszokott mozdulattal nyúlunk a kapcsoló felé - szeretjük a fényt magunk körül, ezért gyakran akkor is égnek lámpáink, amikor nem kellene. Az eszünk közbeszól: "Hohó, nagy lesz villanyszámlánk!" - De hiába az energiatakarékos égőkkel való próbálkozásaink - jómagam még nem találkoztam olyan emberrel, aki megelégedetten nyilatkozott volna gyenge teljesítményükről, s hideg fényükről... hiába, szemünk valami mást, természetest kíván estefelé, nem vibráló hideg fényt. Ki ne ismerné az utcai neonlámpák zúgó-kattogó-vibráló sivár-jelenlétét? Pulzálásuk rovarok millióit csábítják-pusztítják, madarak élőhelyeinek fény-sötétség ritmusát verik szét, de bosszantóak számunkra is, ha nyári nyitott ablakunkon át be-bevilágítanak. A rossz fénynél már csak a fénytelenség a rosszabb! Ezért vágyódunk az új nap után, kívánjuk a Nap fényét, sötét téli hónapok után különösen is.

János - nem csak ő, hiszen a fény ősidők óta isten-szimbólum -, az Istent világossághoz hasonlítja. Olyan világossághoz, melyben nincs sötétség. A világosságban nincs sötétség, azért világosság, nemde? Milyen világosságról beszél János?...

Egy személyes élményemmel szerezném "megvilágítani", hogy fény és fény között milyen nagy különbségek lehetnek... Négy évvel ezelőtt egy hasnyálmirigy-gyulladás okán jó három hetet kórházban töltöttem, melynek intenzívosztályi szakaszában különös belső fényt tapasztaltam. Álmodtam - vagy ébrenlétben voltam, csak erős fájdalomcsillapítók hatása alatt, nem tudom -, csak arra emlékszem, hogy állok egymagam a fehér ködben. Tulajdonképpen nem azt tartottam érdekesnek, hogy végtelen nyugalmas, s mozdulatlan/történésnélküli volt ez a "hely", ahol egyébként kimondottan jó volt lenni - közben persze nagyon jól tudtam, hogy ki vagyok, s kik a szeretteim (jóllehet rettenetesen távolinak tűntek, de nem éreztem hiányt/fájdalmat emiatt), hanem a mindent körbeölelő végtelennek tűnő "fehér köd" volt a különleges. Különlegességét az adta, hogy nem volt bántó a fénye, sőt kimondottan nyugtatónak éreztem, de a köd mintha maga világított volna... Nem volt ott semmiféle távoli erősebb fény, ez a furcsa köd (mely nem tejszerű, inkább lágyszürke volt) mintegy magából sugározta a fényt, s tudtam-éreztem, hogy nem közvetett fény ez: hiszen minden egyes apró, a szem számára egybefolyó részecskéje "magától" fénylett...

Még mielőtt a belemagyarázás jogosnak tűnő vádja felvetődne, be is fejezem kényszerű élménybeszámolómat, mellyel csak azt akartam éreztetni, hogy fény és fény között nemcsak ez az alapvető különbség létezik: természetes vagy mesterséges. Isten ugyan világosság, de ez a világosság se nem mesterséges, se nem természetes, nem is "isteni" fény, hanem az Isten maga. Ahogyan a jelenések könyvében olvashatjuk, hogy a mennyei Jeruzsálemben nem lesz fény, mert Isten maga lesz a Nap... Mit kezdjünk hát János Isten-definíciójával ebben a mi földi fény-árnyékos, küzdelmes világunkban, hogyan értelmezzük?

A mindent körbeölelő fény először is az Isten szeretetének a hasonlata. Ahogyan a fény éltet és ezzel növel, ugyanúgy az Isten megtartja övéit, s közben nevelve növel. Istenünk földi életünket épülésünkre adja, s nem azért, hogy megnézze, kibírjuk-e a materiális lét minden szépségét és nyomorát!? Az Ő terve az, hogy éljünk Őbenne... Itt és odaát, Nála is. Sorsunk megmagyarázhatatlanságait Isten-kritikánkban érvként felhasználni ugyan lehetséges, de nem sok értelme van. Sokkal fontosabb meglátnunk Isten vonzását, mely megnyilvánul a természetes fényben, s a mesterségesben, sőt olykor a sötétségben is, hiszen Isten Isten, s ha akarja, akkor még az élet/létünk sötétségét is felhasználhatja, hogy azzal világítson...

Sokszor hallotuk már a figyelmeztetést: "Vigyázz rá, mint a szemed világára!" Ilyenkor mindenki tudja, hogy valami nagyon fontosról, pótolhatatlanról van szó. Szemünk világa, ez az Isten-adta csoda teszi lehetővé, hogy környezetünkből információt szerezzünk, s tájékozódjunk. Mindez csak akkor lehetséges, ha látásunkkal nincsen semmi baj, s valamilyen fényforrás is van a közelünkben. Hiába azonban a jó megvilágítás, a ragyogó napsütés, a látás készsége - fényes nappal is lehet az ember vak. Az emberek ugyanis nem azt hiszik, amit látnak, hanem azt látják, amit hisznek. Ezt úgy hívjuk belevetítés, belelátás, projekció. Olyat is látni vélünk, ami nincs. Párkapcsolatok kialakulásánál tipikus eset, amikor egyik vagy másik nem tudja mire vélni a másik mosolyát, egy-egy szavát, gesztusát. Gyakran komoly félreértések is adódnak ebből, ami igen kínos a felek számára, de természetes kommunikációval, őszinte, emberi szóval ez is könnyen orvosolható.

A látás óriási kincs, s ha nincs, ha elveszett, akkor az bizony tragédia, a látó ember felfogása szerint. Ma Magyarországon jelenleg 44.000 regisztrált látássérült él. A WHO becslése szerint a világon ma 314 millió súlyos látáskárosodott ember él, közülük 45 millióan vakok. A vakok 90%-a szegény országokban él. A vakság kialakulása az esetek 75%-ában elkerülhető lenne, mégsem jut el a segítség hozzájuk. Hatékony beavatkozás nélkül 2020-ra a vakok száma 76 millióra növekedhet. Megdöbbentően magas szám...

Látás alatt azonban nemcsak szemünk világát értjük, hiszen a fontos dolgok láthatatlanok, s igazán jól csak a szívével lát az ember. Akinek megtelik a szíve gonoszsággal, bírvággyal, hataloméhséggel, az vakká válik, azt sem látja, ami az orra előtt van! Nem látja meg az őt körülvevő isteni szépséget sem, pedig az mindenütt jelen van. Soha nem az Istenen múlik, hogy meglátjuk-e a csodát, hanem rajtunk! Akinek közelében legalább egy gyertyalángnyi szeretet lobog, az lát, hisz, s boldog, de igazán boldogok azok, akik akkor is hisznek, ha nem látnak! Aki nem hiszi az Élet Istenét, az sötétségben jár, s nem tudjá hová megy. Botorkál emberlétének 70-80 esztendejében, ide-oda fújja-ráncigálja őt az élet jónéhány vihara, s nem tudja, miért történik vele mindez...

Életünk értélmét az adja, hogy meglássuk a világban munkálkodó Istent, s megtapasztaljuk a bennünk lakozó isteni Lelkét. Nagy feladat ez, óriási kihívás... Sajnos sokan nem látnak meg semmit, s amit tapasztalnak azt is önzésük okán félremagyarázzák. Végül hadd állon itt egy naív, de elgondolkodtató történet...

Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt, mindenhová elkísérte. A leány egyszer azt mondta a barátjának: "Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül!"
Egy napon aztán valaki ajándékozott a vak leánynak egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, végre habzsolhatta a fényt, a színek és árnyalatok milliárdjait, s áthatta az egész világot, beleértve a barátját is. A fiú pedig megkérdezte: Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül? A leány a fiúra nézett, és döbbenten látta, hogy vak - a lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre egyáltalán nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, végül arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút...

A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva néhány soros levélkét küldött a leánynak: 'Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak!" Valahogy így működik a mi lelkünk, s a mi eszünk, amire oly büszkék vagyunk. Amikor megváltozik a helyzetünk, mert sorsunk 180fokos fordulatot vett, csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben. Aki lát, az meglátja, hogy egyedül a Gondviselő Isten volt az...

Jézus Krisztus Urunk példázatait mindig az életből vette - ezért természetesek. Ebben a mű-anyagos világunkban a természetesnek manapság nagy divatja van: lassan már nem is képviselhet minőséget az termék, amin nincs rajta a "zöld"-logócska... Így aztán nagyon is gyakorlati a kérdés: Milyen logót viselünk mi, mi keresztény életünk védjegye? Olyan kitűző jelvénykénk van, melynek szimbólumát csak a beavatottak értik? Esetleg egész életünk transzparens, s már messziről jelzi, mi a természet Urának követei vagyunk...

A JóIsten gyümölcsöskertjében sokféle fa van, s mindegyiknek más a gyümölcse. Az egyik mézédes, a másik savanykás, az egyik nagy piros, a másik kicsi zöld. Nem mondhatjuk személyes ízlés alapján egyikre sem: ez a gyümölcs: a gyülölcs, csak erre az egyre van szükségünk. Jó hogy van banán és ananász, isten teremtettségbeli rendjéből fakad, hogy van körte és alma, kókuszdió meg füge is. Mindegyiket jókedvében teremtette - a Teremtőnk. Egy azonban bizonyos: rossz fa nem hozhat jó gyümölcsöt, s nem rossz az a fa, ami jó gyümölcsöt terem.

Mire keresztény életünk meghozza a maga gyümölcseit, bizony az hosszú évekbe telik. Ki-ki élete gyümölcsöskertjének gazdája, s hiába a szép elképzelés, a kert mérnöki pontosságú megtervezése, a facsemetéket nemcsak elültetni, de gondozni is kell. A hit próbája, hogy képesek vagyunk-e éveken keresztül jókedvvel kimenni, s dolgozni az ÚR gyömölcsösében? Metszeni körbeásni, locsolni... végezni mndazt a munkát, ami elengedhetetlen feltétele, hogy növekedjék az, aminek kell.

Régi szólásunk - talán éppen fenti igénk alapján - úgy tartja: Ami szívünkön, az a szánkon is. S milyen igaz! Mást nem tudunk se mondani, s cselekedni, csak azt, amivel csordultig van a szívünk. Manapság egymást érik a hírek a médiában, hogy ki mennyit lopott és csalt, s mit hazudott „reggel, éjjel meg este”... Nincs ebben semmi megdöbbentő: csak azt tették, csak azt szólták, amivel csordultig volt a szívük! Ha gonoszsággal volt tele, akkor csakis gonoszságot hozhattak elő belőle..

A növekedést egyedül az Isten képes adni. Ahogyan nincs ördögtől megáldott élet, ugyanúgy nincs istenverte sors se - jóllehet néha elkeseredéségünkben ki-ki mondunk ilyen ítéleteket. Eredményt csakis egyedül az Örökkévaló adhat! Jó gyümölcsöt csak az teremhet, akinek fája Krisztusban gyökeredzik, s termést csak az takaríthat be, aki reménységgel dolgozik élete minden napján. Gyümölcsszedés nincs minden hétvégén, aratás, betakarítás, szüret évente csak egyszer van - életünk szüretje pedig csak egyszer van: a végén. Ezt türelemmel kivárni hívő életünk legnagyobb próbája, sokan el is buknak emiatt. A krisztuskövető (krisztianoj) ember azonban tudja, hogy reménységében nem szégyenül meg, mert Ura nem hagyja őt egyedül, vele van minden napon a világ végezetéig... Kell-e ennél nagyobb garancia? Kell-e ennél jobb védjegy? Zöldebb, reménytelibb, életesebb logó, mint a keresztfa, melyből egy zsenge ág kihajt?

Ősi áldozat szavunkből kihallatszik: az áldozat az áldással kapcsolatos. Régi magyarázata a vallástörténészeknek, hogy az istenbefolyásolás kultikus eszköze az áldozat, ami nem más mint az "Uramisten! Adok neked, hogy adj!"-elv gyakorlati alkalmazása. Istent azonban nem lehet áldozatokkal befolyásolni, rábírni olyasmire, ami teremtett rendjévével alapjaiban ellenkezik. "Isten látta, hogy amit teremtett, az íme igen jó." - akkor meg miért változtatna rajta? Azért hogy kijavítsa? Nem ember az Isten, hogy barkácsoljon(!) - aminek Ő alapot vetett, az alapként áll az idők végezetéig, amit bezárt, az be van zárva (Noé bárkája!), s amit eltervezett, azt véghez is viszi.

Áldozat szavunknak manapság már semmi köze az áldomáshoz, mely eredetileg a jó fogadásának az ünnepélyes-szertartásos megpecsételését jelentette. Ma az áldozat szó hallatán a kiszolgáltatottságra, az értelmetlen pusztulásra asszociálunk. Ha Jézus Krisztus keresztáldozatát az ószövetségi felfogásban értékeljük, akkor teljesen helyes a megállapítás, hogy Jézus visszamenőleg, az ember bűneinek (meg)büntetésként halt meg a kereszten. Ez azonban egy olyan brutális Isten-képet közvetít, amivel a ma embere nem tud mit kezdeni. Milyen Isten az, aki elégtételt követel, s a legdrágábbat, egyszülött fiát áldozza fel, hogy kiengesztelődjék isteni haragjából, azaz megnyugodjék... Nyilvánvalóan tarthatatlan álláspont ez! Az ószövetségi elképzelés - ideértve Saul-Pálét is - teljességgel meghaladott. Míg a váltság-áldozat visszamenőleg rendezi a dolgokat, az áldás/áldomás előre. Az egyik a múlté, a másik a jövőjé...

Ezért mondja az ÚR: az igaz törvényes cselekvés több, mint az áldozat. Ha a törvény szerint cselekszel, akkor nagyrészt előre megoldod életed problémáit, ha helyesen cselkeszel, akkor nem kell utólag magyaráznod az élet-bizonyítványodat... Aki nem veszi komolyan az Isten életet védő törvényeit, az szívesen mutat be - utólag(!) - engesztelő áldozatot, melyben kéri a bocsánatot, de Isten nem a lelketlen-papagájos bocsánatkérést akarja hallani - melyet sokszor megszokásból imádkozunk -, hanem a törvényes cselekvést akarja látni az életünkben...

Az Ószövetség ezerévet átívelő könyvgyűjteménye az ember küzdelméről tanúskodik: a túlélésről, a megmaradásról. Nemcsak a zsidók "bajlódnak" Istenükkel, de Jáhve is velük... Nyilvánvaló emberi érzelmek keverednek, csapnak össze, szövik át az Isten akaratát abban az egzisztenciális krízisben,amit a zsidó nép vándorlása során átélet. A pusztai vándorlás negyven éve nem kényelmes túra volt, hanem a megmaradásért folytatott küzdelem. Harc a nem zsidókkal, s harc önmagukkal. A megmaradásért olykor diktátori eszközökhöz kellett nyúlnia Mózesnek: lásd az arany borjú imádásának esetét! "Lévi fiai kardot kötöttek oldalukra, s háromezret vágtak le azon a napon!"

Nyilvánvaló, hogy az erőszakos gondolatok hangoztatása minden korban erősítik az ember ősbűnös habitusát, függetlenül attól, hogy valaki zsidónak születik vagy sem. A másikat a földről "eltörölni-akarás" nem zsidós vagy muzulmános indulat, hanem az ember ősi sajátja, amely mindig egyéni életsorsokban nyilvánul meg. Nem lehet határvonalat húzni jó zsidók és rossz németek közé, nem minden "néger" lusta és agresszív, ahogyan nem minden fehér ember szent... Egyes emberek lusták és agresszívek, egyes emberek fajgyűlölők, s az egyes ember él istentelenül, soha nem egy egész nemzet vagy nép! Egy majd kilencvenéves háborút megjárt evangélikusom mondta: "Tessék elmondani, hogy a jó oldalon is vannak rosszak, s a rossz oldalon is vannak jók!" S milyen igaz! A nehézségek, a nyomorúságok azt hozzák elő az ember szívéből, ami benne lakozik... Erről szólnak a filmek, könyvek ezrei: aki hitvány, az a próbák közepette még hitványabbbá válik, aki pedig ember, az méginkább emberré válik. Az építő művészeti alkotások arról szólnak, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig megérdemelt büntetését.

Isten egyszer mindenkit megítél! Senkitől nem kérdezi majd, melyik népbe született, s hogy zsidó, muzulmán volt-e vagy éppen keresztény? Egyet kérdez, de az nagyon súlyos kérdés lesz: Mennyire voltál ember? Mennyire voltál "istenképű", olyan, amilyennek rendeltelek. Akkor és ott pedig nem a földi fanatizmus, a vakhit, a buzgóság számít majd, hanem a cselekedeteink, melyeket véghez vittünk,egész életünk folyamán...

Szent, szakrális - mit is jelent valójában? Elhatárolt, pontosabban "elvágott" helyet, területet. Ami egészen más mint a többi, nem profán, hanem szent. Míg a katolikus egyház szentségként kezeli a bérmálást, a papi rendet, a házasságot, a gyónást és a betegek kenetetét is, mi protestánsok a Biblia alapján csak a keresztség és az úrvacsora szentségét fogadjuk el. Úgy gondolták reformátor őseink, s így gondoljuk mi is, hogy a keresztség hit által visz üdvösségre, a hit megvallásának pedig mi lenne ünnepélyesebb formája, ha nem az úrvacsora? Így aztán a katolikus testvéreink többi szentségével nem tudunk mit kezdeni. Méltósággal igyekezünk jó papként, jó házasemberként élni, igen fontosnak tartjuk a testvéri beszélgetést is - melyet Luther az evangélium egyik megjelenési formájának tekint -, de nem hisszük, hogy a kegyelmi eszköztár teljessége - melyet csak a római katolikus egyház birtokol - juttatna el minket Istenhez.

Szent dolgokra szükségünk van, mert Isten teremtményei vagyunk. Kell, hogy látható jelekben is megnyilvánuljon az Isten szeretete: mivel testben vagyunk, ezért fontos számunkra, hogy lássuk, halljuk érezzük az Isten kegyelmét - melyek anélkül is "működnek", kifejtik hatásukat, hogy mi látnánk, hallanánk vagy éreznénk. Mégis fontos számunkra, hogy átérezzük törékeny testiségünkben az Isten végtelen szeretetének hatalmát, erre rendeltettek a szentségek. Evangélikus felfogással ugyanakkor azt valljuk - így leegyszerűsítve -, hogy szent az, ami, aki Istené. Ezért szentelünk oltárt, s harangot, orgonát és sírkövet, s ezért áldjuk meg a házasságot és avatjuk, azaz beleillesztjük Isten jó rendjébe lelkészeinket.

Míg a mi földi "szentségeink" elmúlnak egyszer, az Isten Szentsége megmarad örökké. Ő elkülönült, élesen elhatárolt Erő, Aki volt, van s eljövendő. Ő nem változik, Ő - bármi is törénik velünk vagy egész teremtett világával, Ő Isten marad mindörökké. Olyan titok ez, amit értelemmel soha fel nem foghatunk. Isten azonban megengedte, hogy titkait a mi szívünkben alázatosan forgassuk - Mint Mária tette -, s minden nap, ezen a mai napon is erőt merítsünk belőle.

Az élet az Isten legnagyobb ajándéka... Minél jobban megértjük az élet indulását, annál inkább elámulunk a csodán: teremtettségünkön. Bárcsak el is jutnánk odáig, hogy ezekután Istent tisztelnénk, s embertársainkat becsülnénk, s az élet minden formáját óvnánk-védenénk - ahogyan azt már a paradicsomban is feladatul kaptuk! Az ember - a modernkori - azonban kitalálta: nem Isten teremtette a világot, hanem az "csak úgy" lett, a "nagy bumm"-os, s a "nagy reccs"-es elméleteivel elhitette önmagával is: az élet az fejlődés (evolúció) eredménye. S ha nem Istentől, hanem "csak úgy magától" származik az élet, akkor már nem is kell számot adni róla Istennek... Legfeljebb mindenki csak önmagának számol(hat) el, talán halála előtt, s ezzel a lelkiismereti teherrel meg majdcsak megbírkózik ki-ki maga, mit is cselekedett ebben a testben: jót vagy rosszat?

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű! Az élet kialalkulásához szükségünk van egy gigantikus mennyiségű információhalmazra, melynek felét a leendő édesapa, míg a másik felét a leendő édesanya adja. Jóllehet az ember genetikai kötéseinek teljes ismeretében vagyunk – megfejtették a human genom-ot -, de ez a valóságban ez csak azt jelenti, hogy ismerjük az emberi DNS mintegy hárommilliárd szekvenciáját, hogy ti. a bázis-kötések milyen sorrendben követik egymást. Képzeljük el, van egy karácsonyfa-égő-sorunk, amiben vannak piros, zöld, kék és fehér lámpácskák - persze meghatározott sorrendben -, s ennek a hossza az egyenlítőnél(!) legalább hatszor körbeérné Földet! De ha feltekernénk egy gombolyaggá, akkor egy picinyke mákszembe legalább ezer ilyen karácsfa-égő-sor-gombóc beleférne… Nos, csodálatos ez a DNS-karácsonyfaégő-sor, a gond csak az, hogy az égőcskék ki-be kapcsolásának variációs lehetőségei olyan nagyok, hogy az ember egyelőre csak ál és bámészkodik... Amit tud, az igen kevés: egy-két lámpácskát ki- és be tud kapcsolni - a közel hárommilliárdból!

Márpedig a ki-be-kapcsolásoknak értelme/kódja van! Az élet "információja", az soha nem véletlenszerű adta halmaz, hanem belső logiával "összeszerkesztett" információ-folyam... Ennek iszonyatos komplexitásán igazából az tud álmélkodni, aki beleássa magát az élet vizsgálatába! S ha valaki ezt megteszi, egyre közelebb kerül az Istenhez is. Lehet, hogy még magának sem meri bevallani, sőt kis sem mondja, de meghajtja térdét ez előtt a felfoghatatlanul Nagy Intelligencia előtt... (Ahogyan egy majom "véletlenül" soha nem fogja olyan sorrendben leütni a betűket, hogy azokból összeálljon egy Shakespeare-szonett, ugyanúgy az élet sem áll elő véletlenül...)

Az életnek ugyanis célja van. Minden egyes teremtménynek, s benne az enyémnek is. Még az enyémnek is! Ezért mondja a zsoltáros "Tiéd vagyok URam, kezdettől fogva!" - azaz, nem véletlenül vagyok ezen a világon, Isten szeretete az, amely megengedte, hogy legyek. S ha már vagyok, akkor micsoda teremtményi beképzeltség az, amely nem akar tudomást venni erről a Szeretetről?

Ahogyan Pál apostol korában, úgy ma sem mentes a gyülekezeti élet mindazoktól a kísértésektől, melyek végül megmérgezhetik egy közösség életét. Ha lenne olyan vallás, ahol az ún. hívő élet minden gyermekbetegségét már kiküszöbölték volna, akkor bizonyára mindenki azt a vallást gyakorolná. A tények azonban azt mutatják, hogy beszélhetünk ugyan buzgó katolikusokról, igazhitű muzulmánokról, a Tórát teljességében élni akaró zsidókról, de hamar kiütközik, mindegyiket "csak" emberek gyakorolják, nem pedig angyalok. Nekünk keresztényeknek az az evangéliumunk, hogy bár a cselekedeteink alapján ítélnek majd meg minket "akkor és ott", de felmentést csakis a hitünk alapján kaphatunk, hiszen "nincs igaz egy sem az ÚR előtt".

Az egyik legnagyobb feladatunk az életben, hogy testiségünkön túl - vagy éppen annak ellenére -, felfedezzük a lelkiséget, s a múló anyagaiak mögött rátaláljunk az elmúlhatatlan Örök Istenire. Nem könnyű az anyagban levés, de a kitűzött célja minden embernek - hogy ti. rátaláljon Istenre -, nem elérhetetlen! Az Örökkévaló úgy teremtette meg ezt a világot, hogy annak értelmes vizsgálata révén eljussunk az Ő felismerésére, hogy meglássuk a történelem mozgásában, az emberi lelkiismeretben munkálkodó Gondviselő szeretetét.

Az elsődleges ok, amiért elfordulnak az emberek a keresztény tanítástól az az anyag "vonzása": a pénz, a hatalom szeretete és az élvezetek hajszolása. Az, hogy ezekben a kísértésekben a keresztények is elbuknak - már csak "hab a tortán". Egyet bizonnyal kijelenthetünk: hiteltelen élet soha nem képes hiteles értékeket felmutatni. Márpedig a keresztények élete sokszor nemcsak hiteltelen, de visszás is: Azokat a rendkívül súlyos "isteni játékszabályokat", melyek betartásától az örök életet remélik, ők maguk alakítják át - természetesen a kegyesség látszatában - pillanatnyi érdekeiknek megfelelően. Aztán így ezek a megmásított szabályok - egyszerű törvényeskedés ez(!) - romba döntik szeretteik életét, viszályt szítanak a családban, jobb esetben csak kompromisszumokba kényszerítik a feleket, melyek egyszerre nevetségesek és sírni valók. Olykor az is kiderül, hogy a hívő emberek azért térnek vissza gyülekezeteikbe egy-egy életroppantó krízis után, újra elfogadva az embertelen "hitéleti" törvényeket, amihez Istennek semmi köze, mert borzasztóan kínozza őket a magány.

Szeretetlenség, viszálykodás és irigység nem lehetnek kísérői a hívő életnek. Ha mégis jelen vannak benne, akkor csakis egyetlen lehetőség van a megmenekülésre: vissza kell Térni Istenhez, meg kell térni az Örökkévalóhoz...

Jézus evangéliumi tanításai mindig megmutatják a helyes irányt... Aki figyelmesen olvasgatja azokat, megtalálja a kívánt válaszokat magánéleti kérdésfelvetéseire éppenúgy, mint a közösségi létre vonatkozó etikai "elvárásokat". A kettő ugyanis elválaszthatatlan egymástól, egy érem két oldaláról van szó. Manapság, amikor a "takarékos, de hatékony" állam divatos szlogenjét hallhatjuk - ez ugye azt jelenti, hogy meg kell szorítani a nadrágszíjat, mert amire eddig volt pénz, arra mostantól fogva nincs -, érdekes körbejárni - legalább elviekben -, az egymásról való gondoskodás ügyét, melyet az egyházban a mindenkori diakóniana (szeretetszolgálat) képvisel.

Ha valaki figyelmesen olvassa mai igénket - beleértve a kijelölt 40-41. verseket is - akkor hamar kiderül, a szeretetszolgálat "kötelezettsége" elsősorban a tanítványok felé érvényes. Ahogyan Pál mondja: "Tegyetek jót mindenkivel, kiváltképpen pedig azokkal, akik testvéreitek a hitben." Ez magyarul és világosan azt jelenti, hogy akik a ti érték-rendeteket akarják követni, akik a ti közösségeteket akarják szolgáló életükkel erősíteni, azokat segítsétek először... azután, ha még marad erőtök, akkor segítsétek a többieket is! Ha csak másokat segítetek, de a tieiteket elhanyagoljátok, akkor látvány-tanítványok vagytok csupán! Ugyankkor fontos hangsúlyozni: a szociális segítségnyújtás nem kizárólag a hívő emebr "kiváltsága", hanem minden ember teremtettség-rendből fakadó feladata! (Csak zárójelben hadd jegyezzem meg: igen kíváncsi lennék, hogy azok a bankok, melyek többszáz milliárd dolláros állami támogatásban részesültek "konszolidálódtak" (maga a szó megerősítést, megszilárdítást - ez is több mind beszédes!), mennyit juttatnak vissza egy-egy segély-akcióba, mondjuk egy Haitiban történt borzalmas földrengés áldozatainak megsegítésére. Gyanítom, hogy az özvegyasszonyok kétfillérjei számszerűségében is többszörösen felülmúlják őket!)

Az egyéni jótékonykodások, a szorgalmazott jócselekedetek, bár rendkívül fontosak, önmagukban képtelenek megoldani össztársadalmi problémáinkat - sem itt Magyarországon, sem máshol a világon. Ugyanakkor értékrendet, mégha meg is vagyunk győzödve annak helyességéről (s tud e valaki, építőbbet és magasztosabbat a jézusi önfeláldozó szeretetnél?) nem szabad erőszakkal terjeszteni! Demokráciát a fegyverekkel soha nem lehetett teremteni, de gyűlöletet kiválóan lehetett szítani velük... Erre is tanít minket a történelem. Ezért eleve kudarcra ítélt minden katonai beavatkozás. Ha rövidtávon sikereket is mutat fel, hosszútávon eredménytelen!

Tegnap érdekes domentumfilmet láttam egyik német tv-csatárnán, a tundrán élő nomádok kemény téli életét mutatta be. Megható volt ezeknek az embereknek az egymást segítő - így mondhatnánk - szociális alapállása. (A szibériai kegyetlen hidegben egyedül elpusztulna az ember - egymásra utaltságuk így nem kérdés számukra.) "Feleség nélkül itt meghalsz!" - mondja a középkorú rénszarvas-pásztor. "Férj nélkül is!" - mondja a feleség... "S mi lenne a gyerekkel, ha mi nem lennénk mellettük?" - teszi fel a kérdést pásztorunk a jurta meleg tüze mellett ülve. "Nélkülünk ők is meghalnának.." - sóhajt rá az asszony. "Nálunk nincs válás, mint a városban!" - fejezi be a rövid, de annál "ütősebb" tundrai eszmefuttatást a házasságetikáról.

Számukra nem kérdés, hogy a közösség mennyire fontos... Csak a városban élő, ajtaját lakatokkal és vaspántokkal magára záró ember hiszi el azt, hogy tud létezni közösség nélkül is! A magánhadsereget fenntartó dúsgazdag is azt gondolja, hogy képes teljes életet élni - elzártsága ellenére is. Idővel persze - ha máshol nem hát a halálos ágyán - azonban kiderül minden közösségellenes magatartású ember számára: mi az érték, s mi nem az... Az igazi érték, hogy istenadta közösségben élhetünk, melynek alapja csakis az isteni igazságosság lehet, megtartója pedig a csakis a jézusi önfeláldozásra is kész szeretet...

Az emberiség baját mindig a keserűség okozta! Káin keserűsége miatt gerjedt haragra és ölt, Mózes elkeseredésében szólt indulatosan, s csapott a kősziklára, Saul megkeredett szíve tette őt alkalmatlanná a királykodásra, Sámson szerelmi bánatának keserűsége sok filiszteus vérét ontotta ki, s lehetne még folytatni...

De nemcsak a Biblia, az élet is hozza/mutatja számtalan borzalmas példáját. Elkeseredett férjek, megkeseredett feleségek milliói nyúlnak a pohár után, hogy az alkohol bódulatával vigasztalják magukat. Nemegyszer a mértéktelen italozás az oka a tragédiának is: autóbaleset, családi veszekedések, melyek gyilkosságba torkollanak! S ugyan kit vigasztal, ha a részegség elmúltával még be is ismeri a tettes, hogy nem is tudja hogyan fajulhatott el az egyszerű szóváltás halálos kimenetelű verekedéssé?

Japánban társadalmilag elfogadott, ha valaki azért követ el felelős beosztásában öngyilkosságot, mert nem tudta teljesíteni az elvárható kötelességét... Nálunk pedig a hitványok keserítik meg naponta milliók életét! Arra, hogy meglopják, megcsalják egymást az emberek, bizonyára van bocsánat a JóIstennél, de arra, ha valaki "megkeseríti a Szentlelket" - azaz káromolja - arra nincs! Ezért súlyosabb ítélet alá esnek azok, akik vezetői egy népnek, egy nemzetnek. Akiket Isten az Ő bölcs szándéka szerint tanítóul, például állított egy-egy közösség élére, s ezzel a hatalommal visszaéltek, azok ne csodálkozzanak, ha majd akkor és ott a külső sötétségben találják magukat. Akkor már hiába minden sírás és fogcsikorgatás! S még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a pokol tüzének kínzó lángnyelvei majd csak a gazember politikusokat, harácsoló kapitalistákat, világot és természetet romlásba taszító lelketleneket nyaldossák, szeretném felhívni a figyelmet: mindenekelőtt azt kéri számon rajtunk az Isten, mennyire voltunk példái a mieinknek?

Ugyanis nem lehet jó miniszterelnök az, aki a magánéletében kudarcot kudarcra halmoz, nem lehet jó miniszter az, aki hitvány férj, s nem lehet másokat építő politikusnő az, aki hitvány feleség, csapnivaló családanya, s nem lehet jó pap, püspök sem az, aki a magánéletében önző és/vagy zsarnok. Ha emberségünkről van szó, akkor nincs "vagy-vagy" - csak "és-és"...

Korunk legnagyobb kórja a keserűség! Soha ennyi önértékelési zavarral küszködő gyermek és felnőtt még nem volt a földkerekségen, sem számszerűleg, sem arányaiban! Ennek elsődleges oka, hogy elfordult az ember Attól, Aki minden jónak a forrása, Aki nélkül az élet nem élet, csak vegetáció...

A hit azt sugallja nekünk, Gondviselő Istenünk megóv, megtart minket minden élethelyzetben, de köszönetet mondani mégis csak utólag tudunk... Átélve magasságokat és mélységeket, eredményes napokat és kudarcos rosszkedvűeket, amikor utólag kiderül: a rosszban is volt jó, Isten akkor is adott, amikor elvett, akkor tudjuk kimondani: "Magasztallak URam!" A magasztalás, dicsőítés által Isten istensége, dicsősége nem lesz nagyobb - hiszen hogyan toldhatná meg a véges a Végtelent akármivel is? -, de számunkra a megmaradás, a megmenekülés valami keserűtől Isten jósága által életminőség-változást teremt.

Isten nemcsak akkor nyilvánítja ki mentő szeretetét, amikor bajban vagyunk, Hozzá kiáltunk, s Ő megsegít. Isten azért adta parancsolatait, azért írta be mindannyiunk szívébe az élet megmásíthatatlan törvényeit, mert előre segíteni akar: Ember, itt a korlát, ezt át ne lépd, mert veszélybe sodródsz, s magaddal rántod a mélybe embertársaidat is! Amíg az Istent nem ismerjük meg a Lélek által, eladdig korlátaiban csak személyes szabadságunk korlátozását látjuk, s nem értjük, mire ez a sok tiltás? Bölccsé akkor kezdünk válni, amikor átéljük Isten irgalmát, azaz megmenekülünk valami megérdemelttől, s ez a megmenekülés-élmény félelemmel teli tiszteletet ébreszt bennünk. Ezért nem lehet valaki fiatalon bölcs, legfeljebb okos... A JóIsten ugyanis fiatalkorunkba kódolta bele a félelemnélküliséget, ilyenkor kockáztatunk - sajnos sokszor az észszerűség határain túl is -, ilyenkor akarjuk kipróbálni és megvalósítani önmagunkat. Ha nem így lenne, nehezen vagy egyáltalán nem akarnánk elhagyni szüleinket, ragaszkodván a Másikhoz, a Társhoz, hogy aztán új család szülessék...

Ami nekünk fájó múlt, az Isten számára jelen, s ami nekünk reményteli jövő, az az ÚRIsten számára befejezett múlt. Ő mindent eldöntött, Ő mindent tud, azt is hogy mi fog lakozni az ember szívében. Ezért hajolt le hozzánk időben és térben, ezért hozta el a Nagy Korrekciót, a Kiengesztelődést, a Megváltás csodáját. A Krisztus-titokban felfedezhető nemcsak emberlétünk titka, de megnyilvánul Benne Isten világot átfogó időtlen, végtelen szeretete is. Ennek a jó hírnek az elfogadása adja földi életünk központját, amire építünk, s ami által épülhetünk...