Egy brazil bíróság házasságtörésért elítélt egy asszonyt, akinek kártérítésként 2700 Eurót kellett fizetnie (volt)férjének. A tanárnőt a (még)férje "in flagranti" érte egy másik férfival. A bíróság ítéletében hangsúlyozta, hogy a férjet morális kár érte, melyből fakadó kártérítési igény a brazil alkotmányból egyértelműen levezethető, hiszen az ember méltósága érinthetetlen. A felperes férj a törvényben rögzített házastársi hűség kötelezettségének megsértésére hivatkozott. A bíróság az ítéletet helybenhagyta, de másodfokon a kártérítés összegét - a feleség anyagi helyzetére tekintettel - felére mérsékelte. http://www.n-tv.de/panorama/Geld-fuer-gehoernten-Gatten-article267236.html

Morális kár... ha csak ez lenne az egyetlen következménye a hűtlenkedésnek! A szövetség megtöréséből - mely nem köthető nemiséghez, az mindig az emberség kérdése(!) - fakad aztán az érzelmi deficit, a bizonytalanság, az önértékelési zavarok, úgy a megcsalt félben, mint a család többi tagjában, különösen a gyermekekben - ha vannak. A válás egyetlen "haszonélvezői" az ügyvédek, de nekik meg ez a dolguk. Válás esetén az anyagi terhek nem csökkennek, hanem nőnek: két lakás, két egzisztencia, két biztosítás, két rezsi, stb. Természetesen erre nem figyelnek akkor, amikor a házasság "intézménye" - amit a JóIsten a felek javára teremtett, s a mennyország tornácává válhat - hirtelen a pokol előszobájává válik! Utólag persze mindenki okos, nem is maradnak el a szemrehányások, elmarasztalások, a súlyos vádak.

Érdekes, hogy Jézus kijelentése közvetlenül azután hangzik el, hogy "védelmébe" vette a házasságtörő nőt. (Nyilvánvaló, hogy a házasságtörő férfinek is ott kellene állni, de a történet erről nem tesz említést.) A kettős-erkölcsiség súlyos esetével találkozhatunk itt. Nyugodtan kijelenthetjük, az ember alapjában véve semmit nem változott az elmúlt kétezer esztendőben! Ma is ugyanolyan elnéző önmagával szemben, s ugyanolyan kritikus mások dolgát illetően, mint akkoriban. Ahogyan régen érvényes volt Jézus szava, ugyanúgy érvényes az ma is: "Többé ne vétkezz!" Akkor se, ha alapos okod lenne rá, hogy "megfizess a magad módján" a másiknak...

Ilyenkor kell az életvezetési világosság! Aki nem a Szeretet egyetemes isteni parancsaira figyel, az hibát halmoz hibára, s igazságkeresésében végül is boldogtalanná válik. Jézus "világossa" azt jelenti, hogy erőszakra ne válaszoljunk erőszakkal, "mert aki kardot ránt, kard által vész el". Aki az Élet Világosságára figyel, az nem jár sötétségben - ahol nincs se etika, se morál, csak az érdek -, s ezért nem is fog elbotlani... S ha "baleset" is érné, látja életét az isteni parancsolatok tükrében, s tudja, hogy Krisztusban nincs egyedül, s élete "jó kezekben" van, az Isten gondviselése öleli át. Aki Krisztusra figyel, "Benne" él, az nem bolondozik azzal, ami nem lehet bolondság tárgya, hanem komolyan veszi az élet "játékszabályait", s úgy vigyáz az emberi méltóságára, mint a szeme fényére...

Isten legnagyobb ajándéka az élet, s benne Ő maga. Ez nekünk véges embereknek azt jelenti, hogy időbe- és térbe-zártságunkban felismerjük a világmindenséget átfogó felfoghatatlan Végtelen Istent. Ez a felismerés a lelki érés folyamatában az egyik kezdeti állomás, melyet meg nem történtté tenni nem lehet, visszafordíthatatlan. Olyan ez, mint amikor a mag kibújik a földből - visszabújni már nem tud, de nem is akar, hiszen egyet kíván: növekedni. Ezért törekszik napról napra a fény a felé. Mivel az Élet Istentől jön (az Övé!), ezért aki megveti embertársa életét, az Istent magát veti meg. Ezért aki nem szolgálja az Életet, az istentelenül él, s ennek mindennemű következményét hordoznia kell.

Isten hívása egyetemes, mindenkihez szól. Ezért - ha Istenről, az Egyről beszélünk -, akkor nincs (nem lehet!) különb/jobb/más-elbírálás-alá-eső ember... Ez persze ellentmond az ember alapvető ösztöneinek, hiszen egyediségünkben, megismételhetetlenségünkben kívánjuk látni a különbet, a többet, a jobbat. Ez vezet aztán ahhoz az arroganciához, ami táptalaja minden szektás elképzelésnek, fundamentalista világlátásnak. A magát különbnek tartó, saját életszentségét illetően magát alapvetően többnek értékelő ember gyakorlatilag képtelen a tisztességes kooperációra... Az ilyen ember nem együttműködésben, a kölcsönös előnyökön alapuló igazságában kívánja definiálni önmagát, hanem az elkülönülésben, a másságban. Az ilyen ember szereti a kibékíthetetlen kategóriákat - ők a kárhozatra szánt istentelenek, mi az üdvösségre elhívott kiválasztottak...

Isten azonban - az Írás szerint -, azt akarja, hogy minden ember megtérjen hozzá. Számára nincs többféle ember, csak egyfajta: az ember, aki tükrözheti ajándék-életében Teremtője szeretetét - ha akarja. Ez ugyanis az élettel együttjáró szabadságból fakadó személyes döntéstől függ. Az Élet visszavonhatatlanul szent, s az elhívás is az. Ezért aki bólint Teremtője hívására az szentül, aki pedig magát többnek, mások fölött állónak tartja - talán éppen az istenelképzelésére hivatkozva -, az elkárhozik...

Ha az értelmes munka nyűggé válik, akkor az már nagyon nagy bajt jelez... A munka ugyanis nem átok, hanem áldás. Lehetőség arra, hogy felismerjük emberlétünk sok-sok vetületét. A munkában megtapasztaljuk, hogy fontosak vagyunk, hogy szükség van ránk, hogy felelősséget hordozunk egymásért. A munka nemcsak egyfajta vallásos tevékenység - hiszen magában hordozza az alakotás ízét, az új teremtésének szépségét -, de a munka eszköz is abban, hogy épüljön s éljen a közösség, amiben vagyunk. Ha a munka, a feladat, a kihívás mindennél fontosabbá, azaz istenné válik, ha emiatt elhagyagoljuk emberi kapcsolatainkat, akkor elkezdtünk csúszni a deformálódás lejtőjén... Isten azonban nem deformálni, hanem formálni akar minket!

A deformálódás legjobb ellenszere, ha folyamatosan reformálódunk. Azaz visszatérünk a Forráshoz, az Életnek Vizéhez. Ha ottvagyunk, az Ő közelében, ha belőle élünk, akkor életünk nem lesz muszáj-szagú örömtelen, hanem kiegyensúlyozot, boldog és megelégedett lesz még akkor is, ha terheket kell hordoznunk benne. A terhek igazán akkor elviselhetetlenül nehezek, ha egyedül kell azokat elhordoznunk. A jó közösség ebben is segít, könnyíti sorsunkat. A hordozó közösségben megoszthatjuk bánatunkat, s örömünket "szaporíthatjuk".

Ha a közösségi értékek zsugorodnak, akkor bomlik a társadalom, s az egyén egyre kiszolgáltatottabbá válik a körülményeknek. Ez nemcsak a közösség terhelhetőségére van kihatással, de a jövőre nézve is kockázatot jelent! A jövő ugyanis a garanciája a túlélésnek, a megmaradásnak. Hogy megmaradunk-e, az viszont nem a jövőben, hanem a mában dől el: képesek vagyunk-e áldozatot hozni a holnapért?

Nem minden zsidónak született ember hívő, ahogyan nem mindenki hívő keresztény, akit megkereszteltek. A hit ennél jóval bonyolultabb! Egy bizonyos: őszintén imádkozó ember - legyen az hindu vagy muzulmán - csakis egy valamiért imádkozhat szívből: békéért, amelyben a szeretet és az igazságosság uralkodik. Ha más imatéma is belekerül - legyen az az ellenség elpusztítása, vagy a másik ember emberi jogainak viszonylagossá tétele, akkor annak az imádkozásnak, bármennyire is szépen hangzik - semmi, de semmi értelme. Nem más az, mint önigazságot hajszoló ön-szuggesszió!

Jézus Urunk többször óv a képmutató imádkozástól. Az igazság az, hogy akinek élete képmutató, annak az imádsága is az. Nincs jól imádkozó, aki gyalázatos ember lenne, s nem létezik embertelen ember, aki egyébként tiszta szívből imádkozik Istenhez. Sajnos a harmadik évezredünk elejére (még mindig nem!) sem jutottunk el oda, hogy egymásban ember-testvért lássunk. Ha belegondolunk abba, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnökének a nagyszülei még nem ülhettek le a fehérek számára fenntartott padokra, hogy a faji-, vallási megkülönböztetés - köszöni szépen ma is virágzik -, akkor bizony joggal elszomorodhatunk....

A jézusi szeretet-vallás kétezer év óta sem hozta el az emberiség számára a "kánaánt" -, s még az sem vigasztalhat senkit, hogy a többi sem... Félreértések elkerülése végett jegyezzük meg: eleddig egyetlen ideológia, izmus, politikai berendezkedés sem tudta megtenni ezt! Az ún. demokrácia, amit most élünk meg, az is jócskán hagy kívánnivalót maga után - de ahogyan Churchill mondta: "Jobbat eleddig még nem találtak ki!" Akkor mivégre is van a vallás?

Arra, hogy megmaradjunk! Egymásnak és az Isten számára is. Ha valakiben nem ébredt fel, soha, egyetlen pillanatra sem a másik elfogadásának vágya, az önzetlen szeretet gyakorlásának készsége, ha valakiben nem szólalt meg soha sem a lelkiismeret, hogy neki is tenni kellene valamit azért, hogy "jobbuljon" a világ - akkor az az ember: elveszett. Örökre... Az az ember, aki - vallásától, világlátásától függetlenül -, nem érezte meg életében, hogy adósa az Életnek, az hasonló ahhoz a szolgához, akinek tízezertálentumos adósságát ugyan elengedte a király, de ő maga fojtogatta és verte a neki száz dénárral tartozó szolga-, azaz ember-társát... Ugyanis egymás szolgálatára rendeltettünk, aki pedig uralkodni akar a másikon - azaz "meg akarja nyerni az életet", ahogyan a Mester mondja - az elveszejti vágyott világát, de önmagát is, hiszen - tetszik neki vagy sem -, "kikerül a külső sötétségre, ahol lesz sírás és fogaknak csikorgatása..." Aki pedig úgysem hiszi, hogy a halála után - mert örökké ugye ő sem él! - számonkérik, annak meg úgyis mindegy...

Az élet drága, hogy mennyire, azt akkor tapasztaljuk, amikor elveszni látszik vagy már el is veszítettük... Volt idő, amikor a bolond ember azt gondolta, mindent megtehet következmények nélkül, mert a Föld sebei, ha lassan is, de úgyis begyógyulnak... Nos, a huszadik század második felében már kiderült: nem így van! Földünk rendkívül érzékeny, s bizony az ember oktalanságával maradandó károsodásokat okozott és okoz ma is: atombomba, vegyszerek, erdőirtás - hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A modern felvilágosult ember a JóIstent elküldte/elzavarta a manók, tündérek, mesevilágába, s sorsának irányítását maga vette kézbe! Elméleteinek léggömbjei egymásután pukkannak ki, modernitást hirdető szlogenjeire rácáfolnak a mindennapok. Az elmúlt 40-50 évben elhitte az ember, hogy modernitáshoz elég azonosulni az aktuális "színes vízzel", mely szinte félisteni erővel ruház fel, s garantája a sikert, a boldogságot... hogy mit garantál, azt azok tudják, akik páncélszekrényben őrzik siker-italaik titkát - nekik biztos profitot, akik pedig megisszák, azoknak egészségkárosodást biztosít... A fiatalt - aki élettapasztalat híján még elhiszi, hogy sebezhetetlen -, könnyű meggyőzni, hogy az élet értelme a száguldás, a szüntelen mozgásban/történésben-levés, s azt is elhiszi, hogy működik az élet a JóIsten nélkül is... Csak amikor elmúlik fiatalsága, s rádöbben, hogy az idő kerekét nem tudja visszaforgatni, akkor döntik depresszióba a tények: egyik pillanatról a másikra nem tud megfelelni az elvárásoknak, mert lehet, hogy a testét edzette, de a lelkét nem...

Ki a bölcs? Aki megsejti már fiatalon is, hogy az élet első felében azért kell a Teremtőre gondolni, mert az élet második felében - s azt senki nem tudja hol a határ a két fél között - az istenadta lelkiismeretünk megszólal, s számonkéri az első felében megcselekedett ill. meg nem cselekedett dolgokat. Bölcs az, aki tudja, hogy egész élete "életminősége" attól függ, hogy valóságként beengedi az életébe Istent vagy sem...

Úgy tűnik, az ember lopásra való készsége egyidős az emberlétével... Az önérzetesek e mondat hallatán felszisszennek és azt mondják: "Ki kérem magamnak, nem vagyok tolvaj!" Álarcban, éjszaka leple alatt lopakadó bizonyára nem, de haszontalanságokkal az időt elfecsérlő már igen. Nem arról van szó, hogy ne lenne szükség időnként csak úgy önmagéért múlatni az időt, nem csinálni semmit, lustálkodni. Ennek is helye van, hiszen munka és pihenés váltakozása adja az élet ritmusát, sokkal inkább arra kell gondolnunk, amikor egy találkozás után nem azt mondjuk, de jó volt ezzel az emberrel beszélgetni, hanem keserűen megállapítjuk: lopta az időmet, s ráadásul jól fel is idegesített... Aki nem akarja egészben látni önmagát, az ilyenkor azt mondja: "A keresztény ember nem lehet ideges vagy indulatos!" Miért ne lehetne, ha ő is emberből van? (Az egy másik kérdés, hogy uralkodik-e az érzésein vagy sem...) Bizony nagyon is bosszantó lehet, ha véges drága időnk arra folyik el, ami rombol, s nem arra, ami épít!

Az Örökkévaló Istennek úgy volt tetszésére, hogy minket az időbe teremtett bele... Annak meg az a tulajdonsága, hogy múlik. Gyorsabban mint gondolnánk, s ráadásul relatív is a viszonyunk vele! Amikor barátunkkal, barátnőnkkel beszélgetünk, akkor szárnyakon száll, de a kényszerből végzett feladatnál - úgy érezzük - ólomlábakon bandukol az idő... A manapság oly gyakran emlegetett életminőségünket a múlandó időhöz való viszonyunk határozza meg, az pedig, hogy hogyan látjuk és fogadjuk az időt, a perceket, az órákat, az életünk homokóráján lepergő napokat - az egyedül az Istenhez való viszonyunktól függ. Ha úgy gondoljuk, hogy Istennek nincs semmi más dolga, csak az, hogy állandóan figyeljen minket, s rajtunk üssön, ha hibázunk - akkor nem az Istennel, hanem egy hamis istenképpel van dolgunk... Isten nem ölni, azaz megrövidíteni akarja az életünket, hanem azt akarja, hogy bőségben éljünk.

De mi is az a bőség? A szűkös ellentéte. Amikor úgy érezzük, hogy minden csak szorít, behatárol, s ez a végesség nyomorgat. Jóléti világunk átlagemberének alapvető baja, hogy nem tud örülni annak, amije van. Hiába fogyaszt, vásárol, öröme nem tartós. Napokban olvastam, hogy az USA-ban a megvásárolt élelmiszerek több mint negyven százaléka a kukába kerül... Micsoda pazarlás! Elfogyasztott villamosenergiánk jelentős részét hiábavaló reklám-fényekre pazaroljuk, de a JóIsten napját energitermelésre mégsem "fogjuk" be, mert állítólag még nem éri meg... De az atomerőműveket fenntartani megéri, melyek mindenféle környezetvédelmi terhét közpénzből finanszírzzák, de a profitot azt magácégnek termelik. Földünket többszörösen kipusztítani képes nukleáris-, biológiai fegyvereket és elnyomást szolgáló haditechnikát fenntartani azt érdemes, de ami építene és szépítene, ami megőrizné a teremetettség földi paradicsomát - azt már nem éri meg!

Jézus Krisztus mondja: Én azért jöttem, hogy életük legyen... Azaz, hogy örüljünk annak, hogy vagyunk, hogy lélegezhetünk és gondolkodhatunk, hogy naponta hálát adhatunk azért, hogy élünk. Ezt az élet-érzést a világ nem adhatja meg, csakis egyedül az Isten. Ezért jól gondoljuk át, hitünk a JóIstenben, reménységünk a jövőben emberi elgondolásokon vagy az Isten szeretetén nyugszik-e vagy sem? Ha igen, akkor az örömteli, bőséges és felszabadító és üdvös, ha azonban emberi okoskodásokon alapul, akkor az életidegen, természetellenes, lélek-deformáló és ráadásul még kárhozatos is...

Ha valaki számba tudná venni, hogy valójában mennyire sokszínű az élet a Földön, találna elgendő okot arra, hogy higgyen Isten létezésében... Sok természettudós vált így hívővé vagy mélyült el hitében - bár ezt a személyes meggyőződéseket ritkán emlegetik a tudományos méltatások. Nyilvánvaló, hogy a vallások többnyire "statikus-dogmatikus" istenfelfogásai nem mindenkinek felelnek meg, sőt, a gondolkodó embert gyakran irritáják is a túlságosan emberszerű elgondolások a világmindenség Teremtőjéről. Albert Einstein mondogatta: "Én egy hitetlen hívő vagyok!" - s amikor egy templom előtt haladt el, a kalapját mindig megbiccentette... "Hitvallás" volt ez is - a maga módján. Merthogy a lélek mélyén mindenki csak a maga módján tud hinni. S ha ez a legbensőségesebb, legintimebb meggyőződésünk generál-, vagy egyen-hit-szagú/uniformális - az már gyanús... azaz nagy valószínűséggel élettelem, de legalábbis természetellnes. Hitünk ugyanis folyamatosan változó, dinamikus, "egyszer fent-egyszer lent" - ezt nevezzük a hit harcának... Sokszor "megkaptam" már: "Te pap létedre ilyeneket mondasz?" "Igen! ...Mert hívő ember vagyok, de nem hiszékeny, s inkább bízom az Istenben, minthogy emberekben reménykedjek."

Aki Istent ismeri, az nem lehet élet-tagadó, a természet isteni örök rendjével ellentétes beállítottságú. Nemegyszer panaszkodnak magukat hívőnek tartó emberek, hogy a hitük miatt szenvednek el megkülönböztetést. Az ilyen hitet érdemes lenne nagyító alá venni! Ha valaki hisz a szeretet Istenében, annak hitére legfeljebb egészséges irigységgel/vágyakozással tekintenek a világ fiai, az igazság az, hogy a hívő ember a megszólást is kiváltó "furcsaságai" visszavezethetők személyes önzésre, indulatokra - ami összeegyeztehetetlen a valódi istenismerettel.

Hitünk miatt tehát nem ítéltetünk meg itt a földi létünkben, de a cselekedeteink miatt igen. Odát, az URIsten, azonban nem az érdemeinkre lesz tekintettel, hanem a hitünkre: mennyire volt őszinte, mennyire volt "istenes"...

A Mester maga mondja: "a farizeusok, akik pénzsóvárok voltak"... Ha halljuk a szót "farizeus", akkor általában a képmutatásra gondolunk, s nem a pénzsóvárságra - pedig a kettő nagyon is összefügg! Farizeusi kijelentéseket ma is hallhatunk bőven, sőt talán olykor egy-egy ilyen mondat belőlünk is kibuggyan. Gyaníthatóan a jólét kellemetlen hozadéka ez... A farizeusi magatratás típus-esete valósul meg, amikor valaki a saját anyagi biztonságából mondja a szociális nyomorúságban vergődőnek: "Tudod, a pénz nem boldogít!" A pénz, a vagyon csak önmagában valóban nem boldogít, de ha van kivel megosztani, ha egészségesek vagyunk, ha tudunk hálaadással élni javainkkal - akkor már boldogíthat minket is másokat is. A baj az, ha javaink-adta lehetőségeinket csak a magunk hasznára fordítjuk. Az önző embernek pedig igen nagy az önigazsága is, ezért gúnyolták a farizeusok Jézust...

Sokat fejlődött a világ Jézus kora óta, de egyben úgy látszik a helyzet változatlan: a vagyon csábítása ugyanolyan nagy, s ugyanaz, mint régen volt: Akinek van, az azt gondolja, pénzért mindent megvehet, aki pedig pénz dolgában szűkölködik, az meg úgy hiszi, hogy az anyagi jólét az minden boldogságnak a forrása. Nemcsak filmekben, de a hétköznapokban is tapasztalható, hogy ez bizony nem így van. Sok olyan "egzisztenciális/érzelmi menekült" (többnyire hölgyekről van szó, de persze akadnak férfiak is) embertársunk sínylődik kényszer-házasságokban, amik álomszépen indultak, s rémálom lett belőlük... A szülők szeretetlenségét, gondoskodásuknak gyermokkorban megtapasztalt hiányát nem pótolja a jólét, a házaság papír-alapú anyagi biztonsága! Menekülni lehet otthonról, de ha nem a szív, hanem a teli has és a vastag pénztárca a tanácsadó, akkor szinte előre megjósolható, hogy az ilyen "házasság" zátonyra fut... Hiába mondogatják, "a szerelemnél az érdek még fontosabb" - a lelket hosszútávon becsapni nem lehet. Egyszer - ahogyan tartja népi szólás - a szög úgyis kibújik a zsákból...

Jézus látszólag, de csak látszólag(!) szól a válás ellen. Ha valaki paráználkodik, azaz hűtlenné válik, akkor még Jézus is "helyénvalónak" tartja az elválást. Nemcsak embertársával paráználkodhat valaki - ezt nevezik meleg-csalásnak -, de paráználkodhat valaki itallal, kártyával, droggal stb., sőt még munkával is - ezek az ún. "hideg-csalások". Ha azonban két ember esküvel is fogadja egymásnak, hogy jóban-rosszban kitartanak egymás mellett életük végéig, akkor megvalósítják Isten akaratát. Egyszeri, s megismételhetetlen életünket feláldozhatjuk a "páros lét oltárán", de ebben jelen kell hogy legyen a kölcsönösség, azaz a szabad akarat - enélkül csak múlandó érdeken nyugszik a párkapcsolat. Egyik ember sem lehet olyan arrogáns, hogy pimasz módon kihasználja társa egyszeri és soha meg nem ismétlődő életét! Ajándékai vagyunk egymásnak, s ha nem így tekintünk fiatal korunkban jövőnkre, akkor prédának, skalpnak, élvezeti eszköznek, azaz "tárgynak" tekintjük a másikat, akiben pedig ugyanúgy Isten lelke rejtőzik, mint bennem, s minden emberben...

Jézus Urunk tehát azt jelenti ki a farizeusoknak, s egyben minden kor emberének is: tartsák, tartsuk tiszteletben az isteni, életet védő törvényeket, valósítsák, valósítsuk meg az Isten szeretet-akaratát az élet minden területén. Azaz éljen mindeki úgy a házasságában - ha abban élhet -, hogy az az egység, amit amit az Isten szerzett, azt ne kelljen embernek szétválasztani...

"Ádám, Éva és az alma" története a zsidó-keresztény kultúra egyik legrégebbi alapköve - irodalomtörténetileg és átvitt értelemben is. A történet csodálatosan megragadja azt, ami földi létünk kihívását és értelmét is adja: a birtoklást. Igen, mert birtokolni akarjuk az életet: evésben és ivásban, szexualitásban és ismeretben. Elemi ösztöneinkkel kapaszkodunk mindegyikbe, de bármennyire is ragaszkodunk egyikhez vagy másikhoz, külön-külön egyik sem nyújtja a vágyott harmóniát. A kísértés éppen abban rejlik, hogy külön-külön mindegyik a teljességet ígéri, de az ígéret csak ígéret marad! Sem az evés, sem az ivás nem boldogít, ha azt nem közösségben tesszük! Hiába vigasztalják önmagukat a "szinglik" hamiskás szabadság-értelmezésükkel, a családi étkezések "sóderpartiját" nem pótolja a tévé előtti rendszeres majszolgatás... Hiába a szexuális örömök hajszolása, a nagy bulizások kezdeti izgalmát egyhamar felváltja a magány, mert nem csak élményre, hanem megmaradó értékre vágyik minden emberszív...

De bizony az ismeret birtoklása is csalóka. Lehet egyre többet és többet megismerni a világból, gyűjtögetheti az ember a diplomáit és kurzusait, de ha csak ezek vannak, akkor karriert igen, de megnyugvást, megbékélést elérni nem lehet velük. Milyen nyilvánvaló válik ez a negyvenes hölgyek hirtelentámadt gyermekvállalási kedvében! Ekkor derül ki, hogy aminek nem sok értelmét látták - áldozatot hozni a másik (gyermek, társ) jövéjéért - igazából, mégis csak ennek van értelme... Ilyetén módón alaposan elhibázni az életet persze nemcsak az örök Évák, de a mindenkori Ádámok "kiváltsága" is!

Mi tehát a kísértés? Az, hogy Isten, és az Ő terve nélkül mi magunk is elérhetjük mindazt, amire szükségünk van. Belátjuk vagy sem, Teremtőnk jól megalkotta az Élet játékszabályait - azokat nem érdemes kijátszani! Aki csal az nemcsak másokat, mindenekelőtt önmagát csapja be, s egyszer az Élet benyújtja a számlát, s akkor fizetni kell - kibúvú, haladék nincs, meg kell fizetni a tartozást.

A kísértés az értékek viszonylagossá tételével kezdődik: Kívánatos értékké válik, ami gagyi, és kizárolagos fontosságot kap az, ami valójában csak összefüggéseiben nyeri el igazi értelmét és szépségét. Minden kísértéssé válhat, ha nincs mögötte az Isten. Kísértés lehet a fiatalság, mely mégiscsak elmúlik, kísértés lehet a jólét, s a hatalom szeretete, mert ha csak magának tartja meg az ember, akkor elemészti a közösség iránti felelősséget. Kísértés lehet az információ birtoklása is, hiszen azt bármikor elveszíthetjük - agyvérzéssel, vagy azáltal, hogy hiteltelenné válunk életünkkel, s bár az igazat szóljuk, mégsem hallgat ránk senki...

Elimádkozni tehát a Miatyánkot, benne a kéréssel "Ne vígy minket a kísértésbe!" nem időpazarlás, hanem hitvallás. Naponkénti megvallása annak, hogy önmagunkban gyengék vagyunk, de Isten kegyelmével igen nagy dolgokra is képesek vagyunk. Meg tudunk állni Vele együtt ott is, ahol más "törvényszerűen" elbukik...

lsten gondviselését megtapasztani a legnagyszerűbb dolog, ami történhet velünk életünkben... Amikor megtaláljuk hozzánk illő társunkat, amikor gyermekeink születnek, amikor egészségesek vagyunk és dolgozhatunk, egyszerűen; amikor úgy érezzük: De jó is élni! Annak ellenére, hogy igen gyakran megtapasztaljuk Gondviselőnk életünket hordozó jóságát, mégsem úgy élünk, ahogyan az kívánatos lenne. Szeretnünk kellene másokat, s önmagunkat szeretetével vagyunk elfoglava. Távlatos célokra kellene figyelnünk, s mi apró-cseprő ügyeinkbe gabalyodva fel sem emeljük a tekintetünket. Igaz az apostol szava: esztelenek vagyunk!

De ennyire? Megtapasztaltuk a jót, megéltük az Isten elfogadását, kinyílt előttünk a lélek-, az Isten-világa, s úgy gondolkodunk továbbra is az életről, mintha az csak a halálig tartana, mintha az Isten nélkül is "működtethető" lenne... Márpedig Isten gondoskodik arról, hogy jeleket adva nekünk észhez térjünk. Egy egy próbás életszakaszunk, betegség, veszteség mind-mind lehetőség arra, hogy visszatérjünk Őhozzá, s beismerjük csöndben: egyedül nem megy. Amit egyesek a kudarc beismerésének tartanak, az a keresztény ember számára az Istenhez-tartozásának csöndes megvallása: bizonyságtétel, Isten az Isten, s mi pedig halandó és esendő emberek vagyunk.

Aki lelki életet akar élni, az nem gondolkodhat "agyagba-ágyazottan": anyagiasan, mert aki csak materialistán akarja megérteni az életet, az pont azt nem érti meg belőle, ami a lényeg: a világ nem anyagi, hanem isteni természetű! Ezért ennyire komplex, s ezért vagyunk ennyire különös teremtmények, mert bennünk is ott lakozik a továbbélő isteni rész. Nagy dolog az élet, de mégnagyobb annak tudomásul vétele, hogy életünkben és halálunkban is Istenéi vagyunk...

Kedves Olvasóim,
akik megtiszteltek reggelenként figyelmetekkel!

Több mint három éve szombaton is áhitatokat írtam - csak vasárnap nem -, mert akkor prédikációra (is) készültem, no meg a vasárnap az egyébként is vasárnap - hatványozottan a család napja is, s ezt illik respektálni. Ugyanakkor szeretném, ha hétvégén is - pár perc erejéig - a virtuális világ lehetősége révén mód adódna arra, hogy közösen el-gondolkodnánk a JóIstenről, egymásról, a világról.

Ennek alapjául igyekszem egy-egy aktuális eseményt, figyelmet érdemlő jelenséget "körbejárni" - s keresztény szemszögből véleményt is mondani. Reménység szerint sikerül a szombatonkénti cikk - legyen a neve egyszerűen csak "a hét cikke" - után, egy komment-lehetőséget is beleszerkeszteni, hogy Ti is elmondhassátok véleményeteket, észrevételeteket. (Erre persze lehetőség adódna a fórumunkon is, de az láthatóan befulladt...)

Addig is, az ÚRIsten őrizzen Titeket,
s legyen szép, tartalmas szombatotok!

Gyakran idézett igék ezek - olyanok szájából, akik a saját igazukat keresik az Isten igazsága helyett... Nemcsak tinédzserek morrantják oda hormonos felindultságukban szüleiknek: "Ti ezt úgy sem értitek!" - az önérdekét nyersen érvényesíteni akaró ember gyakori sajátja az efféle "magabiztosság". Tény, hogy generációk között olykor világok csattannak össze, mert akár egy generáció alatt is akkorát változhat a világ, hogy az emberlelkeket egymástól messze tovasodorja - bizony tény ez is: nem mindig a jó irányába.

A lelkiismeretet gyakran hasonlítják perzselő parázshoz, mely bármikor pusztító tűzzé változhat át. Jézus jelenléte is hasonlítható a tűzhöz, mely életeket perzselhet meg (kívülről), de életeket fordíthat meg, ha bent a szívben lángol. Krisztus követése nemcsak egész személyiségünket átformáló életreszóló vállalkozás, de egyben folyamatos ütközés is az önérdek-központú világgal. Az ütközés fájdalmait lehet méltósággal vagy többé-kevésbbé önsajnálattal is elhordozni - a választás mindig rajtunk áll! Valljuk be őszintén, olykor jólesik egy kis egészséges önsajnálat, de erre az érzésre keresztény életet alapozni nem lehet. A Krisztus-követés egészen másról szól!

Mindenekelőtt a békességről. A külsőről és belsőről egyaránt. Akinek nincs békessége, az idegesen kapkod össze-vissza, s az átlagosnál jóval többet, s jóval nagyobbakat hibázik - munkahelyen, családban, egész életvezetésében. Az ilyen emberek gyakran irigykedve nézik azokat, akiknek békességük van, s jellemüktől függően "be-beszólnak", sőt, cinikus megjegyzéseket is tesznek Istenre, hitre - de ezeket a sokkal inkább érzelmi, mint értelmi megnyilvánulásokat a hit és a szeretet villámhárítójával érdemes leginkább "kivédeni"... Felvenni a kesztyűt egy-egy ilyen szópárbajra kihívó helyzetben nem érdemes, mert a hirtelen-érzelmekre józan ésszel hatni, nem mindig sikeres próbálkozás.

A nagyobb probléma mindig az, amikor a közvetlen környezetben, a családban alakulnak ki konfliktusok. Vannak helyzetek, amikor a konfrontációt egyszerűen nem lehet kikerülni, s fel kell vállalni azokat az értékeket, melyek krisztusazonosak. Így nem kérdés, ha erőszak dúl a családban, s a szeretet és megértés helyett az alkohol vagy egyéb más szenvedély uralkodik, akkor az "értékek nagy csillagháborúját" méltósággal meg kell vívni. Azaz: védeni kell a gyengét, az elesettet, s esélyt kell adni annak is akinek eszét a bűn megkötözte. Hogyan? Mindig a kegyelemből táplálkozó jézusi méltósággal, vagyis alázattal, az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkével...

"Ilyeneké a mennyek országa!" - mondja Jézus, miközben a gyermekekre mutat, s megáldja őket. A Mester nem kegyes felnőttekre mutat, nem mondja egyetlen buzgó farizeusnak sem: "Csak így tovább barátom! Mindjárt eléred a a belépő szintet a mennyországban!" Az Emberfia Isten országát gyermekek közösségéhez hasonlítja... De miért is?

Először is a gyermek - ha kap valamit - nem azért kapja, mert már letett valami "nagyot az rlvárások asztalára". A gyermekek ajándékaikat nem a teljesítményeikért kapják, s nem is azért, hogy a távoli jövőben majd viszonozzák ajéndékozóiknak egykori nagylelkűségét, egyszerűen azért kapják az ajándékokat, mert szüleik, nagyszüleik szeretik őket. A gyermekek pedig őszintén fogadják ezeket a szeretet-megnyilvánulásokat. A gyermekeknek azonban nemcsak karácsonykor vagy születésnapokon van szükségük ilyen élményekre, hanem minden nap! Ezért minél nagyobbacskák, annál inkább kívánják, hogy szüleik megértően szeressék őket, azaz necsak fröccsentett műanyagokkal halmozzák el őket "jó szüleik" egy-egy jeles napon, hanem biztonságot, elrejtettséget nyújtó szeretetközösséget tapasztalhassanak szüeleiknél. (Valljuk meg, ritka az ilyen családi közösség, de ha sikeredik, akkor az maga a földi mennyország...)

A gyermek őszintén fogadja, amit kap, s a maga módján hálás is érte. A gyermek azonban akkor válik igazán emberré, ha közösségben nőhet fel... Sajnos manapság egyre ritkábbak a "normális" közösségek, kétségbesett szülők olykor nem is tudják mit tegyenek: "Melyik óvodába, melyik iskolába tegyem/küldjem gyermekemet?" Mert ha érzelmi deficittel indul el egy gyermek a felnőttéválás útján, akkor - Hála Istennek azért vannak olykor kivételek - bizony nagy valószínűséggel életének valamelyik szakaszában kiütközik "megörökölt abnormalitása".

A "normalitást" mindig az Isten adja, Jézus önfeláldozó szeretete pedig mindenben irányt szab. Elméletek és mézes ígéretek korát éljük, de hogy kinek az élete hová fut, hogy ki milyen gyümölcsöt terem a maga helyén, az még modern korunkban is csak jjóval később derül ki... A Mester azt mondja: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket!" -, de azért más jelekből is olvashatunk, sőt használhatjuk a józan eszünket is! Ha egy növényke mindig árnyékban van, akkor annak fejlődése korlátozott, de ha elegendő napfényt kap, akkor a picinyke mustármagból is óriási fa terebélyesedik ki... Ezért fontos, hogy gyermekeinket, a jövő generációját megfelelő mennyiségebn érjék Isten szeretetének sugarai. Mi Napokká soha nem válhatunk, de istenes életünkkel tükrözhetjük Gondviselő Mennyei Atyánk szeretet-melegét! Ha ezt megtesszük, akkor nemcsak gyermekeinknek biztosítottuk boldog gyermekkorukat - melyben álmodhatják önmagukat és a világot -, de tisztességgel felkészítettük őket az életre is, melyben megtalálhatják majd egyszer ők is életük értelmét, hogy ti.: kiegyensúlyozott felnőttként valóra váltsák a nekik adatott kegyelem szerint az Isten álmait...

A Mester és tanítvány soha nem egyenragú... Egy dologban azonban lehetnek egy szinten: ez a szeretet - s a tanítvány is szerethet úgy, ahogyan a mester. Kiváltságos helyzet ez, a legszebbek egyike. Jézus nemcsak ismeretre tanította elhívott "barátait", szerette is őket, de ez a szeretet önfeláldozó volt - agapénak nevezzük! (Mi többnyire csak önfeláldozásra készek vagyunk - már ez is nagy eredmény, s jellemformáló erő -, az önfeláldozásig nemigen jutunk el... Hála Istennek, hogy általában nem is kell, de a "lassú elégés" a jó cselekedetek oltárán éppen elég tudatosságot, erőt kíván tőlünk.)

Gyakran mondogatják: Tudásalapú társadalomban élünk. Értjük, hogy miről van szó ebben a kijelentésben, jóllehet van ennek egy kis "mellékíze", hogy ti. amíg nem voltak számítógépek, s az emberek nem éltek olyan felfokozott életritmusban, mint manapság, akkor az ő társadalmuk nem volt tudásalapú... Az az érdekes ebben, hogy hiába tudunk nagyságrendekkel többet - mint akárcsak 100 évvel ezelőtt -, mégis azután az ősi tudás után sóvárgunk, amiből a régiek többet mondhattak magukénak mint mi.

Az ősi tudás az élet szeretete, és tisztelete. Száz évvel ezelőtt is voltak, akik elkeseredésében lúgot ittak, esetleg a kötél után nyúltak... de ilyen sok életúnt, depressziós ember mint manapság nem volt, s nemcsak azért mert átfogó szociológia felmérés nem készült akkortájt. Ennek egyik oka az élet elmúlásának mindennapos megtapasztalhatósága volt. "Rendszeresen" haltak bele a szülésbe az anyukák, rendre tizedelte a gyerekeket a torokgyík, teljes családok, falvak, városrészek haltak ki egy-egy járvány következtében... s akkor az újra és újra fellángoló háborúkat még nem is említettük! Volt tehát bőven lehetőség megtapasztalni, mennyire törékeny és sebezhető az élet. Bizonyára akkor is akadt elég irgalmatlan szívű ember, de az emberek az átlátható közösségekben segítőkészebbek voltak, jobban odafigyeltek egymásra, mint manapság. (Igaz megvolt ennek az árnyoldala is: a faluban, ahol mindenki ismert mindenkit, könnyebben "ki is beszélték a népek" azt, aki "kilógott a sorból".)

Jézus ezt a mondatot azután mondja, hogy a tanítványok nagy megdöbbenésére mindenkinek megmosta a lábát... A szeretet elkötelezettsége ez. Ha az Isten sem tesz másként, azaz végletekig menően szeret, akkor az embernek sem szabad, hogy más útja legyen! Hiába azonban az Isten alázata, szolgálata, ha az ember megkeményíti a szívét, akkor még az Isten szeretetének is képes ellenállni. Márpedig az ember nem azért él, hogy egyre nagyobb szeméthegyeket termeljen (mert, amiért ma még rajong, az holnap a szemétdombra kerül), hanem azért dolgozik, hogy élhessen. Munkás életében pedig megélheti, hogy többre hívatott: alkotásra, felelősséghordozásra embertársai felé, mely tartást és tiszteletet ad, s az isteni irgalmasság átélésére, hogy ő is szolgáljon, ha az Isten neki is szolgál...

Az ikon görög szó, s azt jelenti: kép, az ebből származó ikono-gráfia pedig kép-írást takar. Elgondolkodtunk-e már valaha is azon, hogy gyönyörű ősi nyelvünkben amikor azt mondjuk: "Képes vagy rá!", akkor ez a kijelentés nemde azt idézi fel bennünk, hogy Isten kép-másai vagyunk? Bizony, Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek vagyunk! Hiába is tagadnánk, belénk van kódolva az "égi", s bármennyire is "testiek" vagyunk, a vágyat oda fölfelé semmi nem olthatja ki az emberből. Hiába a tudomány optimizmusa, a matéria szilárdnak-hitt valósága, a jólét öröme vagy akár keserű megtapasztalások sorozata egy életen át -, amikor a kilépéshez érkezünk, mert elfogyott életünk mécseséből az olaj -, akkor utolsó fellobbanásunkban végül megviláglik bennünk: Istenéi vagyunk - mégha istententelenül is éltünk... Miért a halál előtt állók gyakori aggodalma, "Megbocsájt-e nekem az Isten?", ha nem azért, mert ekkor már nyilvánvaló, hogy az életünket istenképűen kellett volna élni?

De mit értsünk istenképű életen? Az ember nem isten, hanem ember! Sokan szeretnének nagy-szerű, sőt szent életet élni, de addig sem jutnak el, hogy kis kötelezettségeket is teljesítsenek. Miért? Mert hiába a megvilágosodás pillanatos istenélménye, ha azt nem követi a megismerés vágyából fakadó tanulás. Csak ha már tudjuk, hogy Ki az, Akiben Életünk van, akkor tértünk meg (tértünk haza, tértünk vissza oda, ahol az igazi otthonunk van), s ekkor vagyunk abban a kegyelmi állapotban, hogy van bennünk készség (van életünk!) a naponkénti megtisztulásra (ezt naponként megtérésnek is szoktuk mondani) -, s ez minden keresztény, azaz krisztusi ember halálig tartó személyes hitharcos zarándokútja: a megszentelődés.

Jézus fentről jött, ezért nem a földiekről szól, hanem a mennyeiekről. Nehéz "eledel" volt ez a kortársaknak, a tanítványoknak, s bizony nehezen "emészthető" ez nekünk is. A zsidókból botrányt váltott ki Jézus működése/tanítása, a görögök pedig bolondságnak tartották mindazt, amit Pál prédikált nekik a Krisztusról... Nemcsak a zsidók és görögök, de Pál apostol és minden ember kísértése, hogy prekoncepcióval közelít az Istenhez. Azt gondoljuk, hogy a mi el-KÉP-zelésünk a leginkább helytálló, s megfelelő arra, hogy érthetővé tegye másik szintén véges ember számára a Végtelen Istent. Nos, nem így van... A Végtelen Istent egyetlen véges ember sem tudja befogni, mégkevésbé elképzelni, szép szavakkal, ügyes gondolatokkal "lefesteni"... Egy valaki volt KÉPes erre: Jézus Krisztus, a valóságos Isten, s a valóságos ember, az "Emberfia." Ez az Istenbe vetett kinyilatkozatás-hitünk egyik alappillére!

Elég szánalmas - s bizony az egyháztörténet is erről tanúskodik -, hogy amikor az emberi elképzelések váltak mérvadóvá az egyházban, akkor az mindig krízishez vezetett. Ilyen krízist él meg manapság is a kereszténység túlnyomó része... Nagyon ember-szerűvé vált az Istenben való hit, s annyi mindent aggatott rá a "felvilágosult", individualista modern ember a JóIstenre, hogy az eredeti Isten-KÉP, már alig kivehető! Ezért van szükség a folyamatos reformációra (semper reformari!), mert egy idő után nem látszik a spekuláló emberitől a kegyelmi isteni. Aki a mennyeiekről akar bizonyságot tenni, annak a mennyeiekről kell szólnia, s nem a földi elképzelésőkről! Ha mégis ez utóbbit teszi, akkor semmi köze a mennyeihez, s bizony a lentit keveri a fentivel... Ilyenkor a keresztény ember semmire sem KÉPes, mert a képességünk soha nem magunkban van, azt Istentől kapjuk... Mi "csak" szőlővesszők vagyunk, s nem a Szőlőtő -, ezért nem is magunkban kell hinni, ahogyan azt reklámozza a média, s erősíti a korszellem, hanem az Istenre kell hagyatkoznunk, Akinek gondja van az ő képmásaira... Neki gondja van arra, hogy minden nap, a világ végezetéig lehetőséget/készséget adjon övéinek, hogy képmás-életükkel, ha nem is lefessék, de hitelesen felvázolják az embervilágban az Istent magát...

A legújabb tanulmányok szerint végefelé közeledik a materializmus kora... Nemcsak azért, mert az egyre meghökkentőbb felfedezéseket a hétköznapi emberek lassan követni is alig képesek, s a technikai "csodák" ámulatba ejtik őket, s ezzel párhuzamosan a készség is nő bennük, hogy higgyenek a "titokzatos" ismeretlen erőkben, sokkal inkább azért, mert a tudományok képviselői is egyre óvatosabb kijelentéseket tesznek a matériára vonatkozóan. Lám, a teremtett világ megértése sokkal bonyolultabb vállalkozásnak tűnik, mint eladdig azt gondolták...

A véges nem képes befogni a Végtelent. Így gondolták ezt a régmúlt teológusai is. Keresték, s keressük mi is a példázatokat, a metafórákat, hogy jobban megértsük a minket körülvevő világot, de a teljességet soha nem láthatjuk át. Ahogyan Pál mondja: Most még tükör által, homályosan látunk... akkor (majd odaát, reménységünk szerint az Istennél) pedig, színről-színre.

Mai zsoltárversünk egy himnikus bizonyságtétel a Teremtő Istenről. Jó nekünk kimondanunk ezeket a "megvalló-mondatokat". Ezáltal ugyanis nyugalom költözik szívünkbe. Átérezzük, hogy nem "véletlenül" , nem cél nélkül vagyunk itt ebben a világban, létezésünk nemcsak célirányos, de nem vagyunk egyedül küzdelmeinkkel - Isten nemcsak velünk van, de közösségbe is hív: kicsibe, s nagyobba egyaránt. Ez a gondviselés-hit, ami nélkül nagyon nehéz megállni az élet sodrásában, enélkül hamar elbukunk, s nem tudnánk úgy élni, ahogyan magunk is szeretnénk: azaz emberként.

Amióta ember az ember, azóta naív elképzelések sokasága látott már napvilágot, vajon hogyan működik ez a világ, s hogyan tartja össze Isten a világmindenséget? Miért "nem szakad ránk az ég", miért járnak óramű-pontossággal körbe-körbe a bolygók, s miért van, hogy minden mindennel összefügg? (Egyes tudósok a világ holografikus volta mellett voksolnak, ami azt jelentené, hogy minden atom "tud" a másikról - azaz minden, s mindenki "online" van: s ez együtt az Isten teremtett világa...) Csodálatos és hátborzongató is egyben, az ember mégsem vonja le ebből a következtetést, hogy ti. akkor mi is lenne a "dolga"! Mi emberek itt a Földön elmúlunk, de Isten "marad". Mi változunk, Ő változatlan Egy, s ugyanaz. Milyen jó lenne, ha nem a múlandóság miatt esnénk kétségbe, hanem az Elmúlhatatlanra figyelnénk! Gyaníthatóan más lenne ez az embervilág...

Mondatok, szavak melyek megváltoztatták a világot, jelzik, hogy a szó teremtő hatalom. Szeretettel való kimondása hordozhatja az igazságot, ilyenkor képes egyetlen szó is embert faragni a másikból, a gyűlölettel megtöltött szóval, csalódást okozhatunk, s a gazemberség felé terelhetjük azt az embert, akinek ugyanolyan színű a vére, mint a mienk, aki nem marslakó vagy csillagember, hanem földi halandó, esendő, ugyanolyan mint mi - teli vágyakkal, álmokkal, sok-sok tervvel és persze kudarcokkal is.

Mai igénk egy olyan alkalomnál hangzik el, amely meghatározza az egész keresztény egyház fejlődését. Ez mondat Jézusé, melyet Ő az utolsó vacsoránál mond. Csak felelevenítésképpen: amikor belép az ünnepi vacsorára készülő tanítványok közé, pontosan azt látja, ami minidig megtörtént az egyházban, ha Jézus nem volt ott: veszekednek a tanítványok. Azon vitatkoznak, hogy ki nagyobb közülük! A hagyomány szerinti három év tanítása után itt tart a kiválasztott tizenkettő: A prominensek társasága, a kiváltságos elhívottak tolakodnak a főhelyekért, s érvek sokaságát hozzák fel, miért éppen ő a legmeltóbb arra a helyre, amit kinézett magának... Lehangoló kép ez - nem is szól Jézus egy szót sem, ismerjük a törénetet - csöndben veszi a tálat és a kendőt, s elkezdi mosni tanítványai lábát. A megdöbbent tanítványok nem értik, hogy mi történik, de hogy megjegyzik, s nem felejtik el egy életre, hogy a kenyérszaporító, a vihart lecsendesítő, a halottakat feltámasztó Mester az ő koszos lábaikat mossa - az bizonyos. Valaki szólaljon már meg végre: "Ez nem a Mester dolga!" -, de csak döbbent csend, s Jézus végzi a rabszolgamunkát, nem elkeseredetten, hanem szeretettel. Majd amikor mindenki az aztalnál ül, s a tanítványok szíve is felkészült az ünnepre, akkor hangzik el ez a teremtő mondat: "Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást."

S most ugorjunk időben kétezer évet! S, tegyük fel a kérdést: Ma miről ismerik meg Jézus elhívottait? Nem, nem arról, hogy szeretik egymást! Sokkal inkább a veszekedéseikről, az egymást meg nem értésükről! Az alázat helyett mindenki a maga igazát kiabálja, de azt képmutató alázatoskodással... Csoda-e, ha ítélet alatt áll a kereszténység, s egyre csak fogyatkozunk? Nem, ez nem csoda, ez egyszerű következmény csupán...

Meglátni a hóesésben, a zuhógó esőben (is) a JóIsten gondviselését - az egyik legnagyobb ajándék. Szuperszámítógépekkel "megtámogatott" nagy tudású meterológusok igyekeznek kikutatni, hogyan hatnak az égen szaladgáló felhők, a holnaputáni időjárásra, becsülendő próbálkozásaik ellenére - igen gyakran - melléfognak előrejelzéseikkel. Nem szakmai tisztességük hiányából fakad ez, hanem az Isten felfoghatatlan nagy hatalmából. Fordít Isten egyet a Földön, s már változtak is az időjárás paraméterei...

Nem az időjárás az egyetlen, amit nem értünk. Nem értjük se az életet, sem a halált. Nem értjük, honnan jövünk ebbe a világba, s ha már benne vagyunk - s többnyire jól érezzük magunkat benne -, akkor meg miért kell belőle kimenni? Nem értjük azt sem, hogy csillagvilágok szédítő évmilliárdjaihoz képest miért "csak" 70-80 esztendő áll rendelkezésünkre ennek a világnak a megértésére? Persze, ha valaki egész életében szenved, akkor a rövid élet is nagyon hosszúnak tűnik... Aki Isten nélkül próbálja elhordozni saját nyomorúságait - legyenek azok testiek vagy lelkiek -, megtapasztalja, hogy a percek ólomlábakon járnak. Aki Istenben van, azaz mindenben az Isten rendjét látja, az egyik ámulatból a másikba esik, s nem érti, hogyan repülhet ilyen gyorsan az idő?

Akárhová is nézünk, mindenütt az Isten teremtettségbeli jó rendje tükröződik vissza. Isten "ujjlenyomata" mindenütt ott van - kivéve az emberi akaratot! Jóllehet Isten szeretetből hívja létre az életünket, a legnagyobb méltóságra rendelve. Az ember mégis méltatlanul és szeretetlenül viselkedik az élettel kapcsolatban. Isten-adta joga lenne minden embernek szerelemben megfoganni és szabadságra megszületni, ehelyett az Isten szeretetcsodáját a szerelmet naponta gyalázzák-silányítják-ölik, s a másik ember szabadságának munkálása helyett a rabszolgaságot munkálják. Így idomul az ember e világ bűnös-emberi "rendjéhez" - zárja magára ajtóit vastag lakatokkal... Milyen szép lenne, ha ajtók nyitva maradhatnának éjjel nappal, mert az emberek csak segíteni akarnának egymáson... Azzal a tudattal hajthatnánk álomra a fejünket, hogy semmi gond, ha éjszaka mégis valami bajom van, akkor majd kiáltok, s az éppen az ablakom alatt sétáló embertársam majd bejön és segít nekem... Ehelyett azzal a kérdéssel fekszünk le: bezártam? ...Nehogy valaki tényleg bejöjjön és "segítsen" jobb esteben csak "eltüntetni" javaimat - rosszabb esetben még az életemet is elvenni... Nyomorúság, de modern korunkban sokszor már a szomszéd is elllenség...

Isten jó rendjébe belesimulni mégsem akar az ember - ezt nevezzük biblikus gondolkodásunkban ősbűnnek. Olyan ádámi örökség ez, melyet ha meg is tanulunk Isten kegyelméből "kezelni" - egy életen át kísért minket. Ha azonban életünk történéseiben felfedezzük Isten jóságát, akkor rendkívül hálásak leszünk egy tenyerünkben elolvadó hópihéért éppenúgy, mint az arcunkon legördülő hűsítő nyári esőcseppek simogatásáért...

"Sötét fellegek tornyosulnak az égen..." - mondja egyik bankos ismerősöm - "merthogy nem fogy a hitel..." Az csak jó - mondom neki -, ha végre kiderül, hogy az élet mozgató rugója mégsem a banki hitel. Sajnos a gazdaság bonyolult, de igazán bonyolulttá mégis a hitel teszi! Addig még csak-csak rendben volna, ha a munkából meg lehetne élni - de úgy néz ki, hogy még a tisztességesből sem lehetséges. Amíg megélhetési kölcsönök szorításában vergődik a kisember, eladdig a volt szocialista országok felsővezetői (a régi "újak") a minimálbér 80-150 szereséből gazdálkodhatnak - s még az sem vigasztalhat senkit, hogy ez a szám tőlünk nyugatabbra emelkedik, s a különbség olykor 4-500 szeres is lehet! A nyilvánvaló emberi önzés sötétsége borítja be mostani világunkat - persze, nem először a világtörténelemben.

Jézus világosságról beszél, sőt azt mondja, hogy ő maga a világosság. Tény, hogy világosság nélkül nem lenne földfelszíni élet. Ezért a Nap, s a belőle áradó fény mindig központi szerepet kapott az ember vallásos gondolkodásában, s a világosság az Isten szinonímájává is vált. Ahogyan a fény eljut mindenhová, s életet teremt, ugyanúgy érvényesül Isten igazsága mindenütt a világban. Az is igaz, hogy az Isten igazságát el lehet rejteni a véka alá, de azt is csak ideig-óráig, mert egyszer minden kiderül, egyszer minden napvilágra kerül - nemcsak az ember igazságtalanságai/gazságai, de az Isten "isteni volta" is...

Amennyire bonyolult az élet, olyannyira egyszerű is egyben. A növénynek akkor van "élete", ha fényben élhet, ezért minden erejével törekszik a fény felé! Ha földben lévő mag lefelé nőne, akkor elpusztulna, de még a sötétség rejtekében is tudja, hol van a "fölfelé", azaz merre van az éltető fény... Ugyanígy van az embernél is: Nincs az sötétség, amelyben ne lenne nyilvánvaló, hogy merre van a szabadulást jelentő fény! Ahol megnövekszik a sötétség ereje (megszaporodik a bűn), ott nyilvánvalóvá válik (megszaporodik) az Isten kegyelme is. A sötétség sosem tart örökké, egyszer eljön a fény - ez az evangélium üzenete. Az Írás tanúsága, hogy a Fény itt volt, itt lakozott közöttünk, s megismerhettük mire képes az Isten Szeretetének Fénye: képes legyőzni a halál sötétségét is... Lehet-e ennél nagyob "biztatásunk"? Aligha...

Sokan mégsem a fény kutúrájára, hanem a sötétség kultúrálatlanságára voksolnak életükkel. A világ, önmaguk, s az Isten megismerése helyett az önérdek félhomályos melegét választják. Életet hisznek magukban, miközben a halál kultúrájának szószólói... Két úrnak azonban nem lehet szolgálni, ezért mindannyian választás előtt állunk: a nagy kérdés, hogy végül milyen erőknek engedelmeskedünk?

Jézus Krisztus, az ÚR felkentje, életével és tanításával botrányt jelentett a zsidók számára... Nyilvánvalóan akadtak a művelt törvényismerők között is olyanok (lásd Nikodémus!), akik meglátták a názáretiben az Isten Küldöttét, de a többség elfordult Attól, Aki a Világosságból, az "Istentől jött", s mennyei dolgokról tanított. Ha Jézus nem is fordult el véglegesen a zsidóktól, de gyakran elhatárolódott a törvényt vakon követőktől, s bizony nem mulasztotta el az alkalmat, hogy rá ne döbbentse hallgatóságát/tanítványait a farizeusi vallásosság Istentől és embertől távol álló voltára. A Mester szerint ez a fajta képmutató kegyesség nem kedves az ÚR előtt...

A jézusi tanítás, Jézus egész személyének tagadása nemcsak a zsidók között, ott és akkor, de minden nép között, minden korban tetten érhető. A "jézusi alternatíva", a szeretet-központúság, az irgalom, s a megbocsájtás készségének folyamatos gyakorlása sokak számára elfogadhatatlan. A keleti népek közöt sok helyütt még ma is "gyakorolják" a vérbosszút, melynek "célja", hogy helyreállítsák a sérelmet elszenvedett közösség becsületét. (Ez nekünk, individualista, modern európai embereknek nehezen érthető, mert a mi identitásunkat elsősorban a "fene-nagy" egónk határozza meg, s nem a közösség. Számunkra az elsődleges, a meghatározó, hogy mi történik velünk, s nem az, hogy mi történik azzal a közösséggel, amelyben létezünk.) Márpedig az élet az közösségben "történik" - kicsiben és nagyban egyaránt -, s az egyén jóléte, komfortja, életminősége függ ettől. Most, amikor faluvá zsugorodott a világ, a globalizációs folyamatokban ez lépten-nyomon tetten érhető.

A mi URunk, Jézus Krisztus szavait tehát lehet ignorálni, de számolni kell azzal, hogy az Isten egész élővilágra kiterjedő akaratának semmibevétele komoly következményekkel jár. A "komoly" itt nemcsak üdvtörténeti vonatkozású! Az élet, amit Isten "jókedvében" teremtett, s bizonyára nem evolúciós kísérletnek szánt, s nem "csak úgy" a maga "szórakoztatására" formálta olyanná, amilyenné - hiszen a világ számtalan csodájában felfedezhető, hogy Isten a világot szeretetből teremtette - ezért az életet az Isten a természetbe plántált törvényeivel védi. Aki ellenszegül ezeknek az életvédő törvényeknek, annak "Istennel gyűlik meg a baja" - Isten ugyanis tegnap, ma és mindörökké ugyanaz -, s a Teremtő Isten az ember idiótizmusa miatt nem fogja megváltoztatni máról holnapra a fizika, a kémia stb. igazságait, hogy az ember megmeneküljön az Élettel szemben elkövetett igazságtalanságának következményeitől... S ha a buta ember végzetes oktalanságot követ el picinyke bolygólyán, akkor Isten nem fogja visszafelé forgatni a Földet, sem az időt, hogy korrigálhassunk...

Ha az ember nem talál vissza az Isten-adta, életvédő törvényekhez, s nem ezek szerint él, akkor pusztulásába rohan... s ha az istentelen ember bűnei miatt elsüllyed ennek a csónak-világnak az egyik fele, akkor idővel alámerül a csónak másik fele is...

Ki ne szeretne bölcs lenni - akár már fiatalon is? Milyen szép is lenne! Megspórolhatnánk magunknak sok-sok bosszúságot, olykor éveinkbe kerülő hiábavaló vargabetűket... Mennyi időnk, s energiánk szabadulna fel értelmes célokra, magunkra és persze másokra is! De valahogyan ez a kettő: ifjúság és bölcsesség - mint két dudás egy csárdában - nem férnek meg... más nótát akar fújni az egyik, s alapvetően mást a másik.

"Fiatalság, bolondság!" - mondogatják néha akkor is, amikor semmi értelme. Kisebb-nagyobb butaságokat el-elkövet a gyermek, az ifjú s a leány, de aki "teljesen az eszét veszti", s soha ki nem javítható, életellenes "baromságokat" követ el életének elején, melynek következményeit aztán egy egész életen át hordoznia kell - akkor nincs helye idézgetni ezt a szólást, palástolandó az "esztelenséget". Jól tudjuk, a fiatalsághoz hozzátartozik az erő-fitogtatás, az önhatárok keresése, de amikor a virtus átcsap őrületbe... akkor az már nem bolondság, hanem az istenadta élet tagadása. Ha megnézzük a baleseti statisztikákat, akkor kiderül, hogy a fiatalok és idősek követik el a közlekedési balesetek nagy részét; a fiatalok a súlyos-életveszélyeseket és a halálosakat, az idősek pedig inkább a kisebb koccanásokat... Miért keresi a veszélyeket a fiatal, kockára téve önmaga és mások életét? Mert hiányzik belőle a bölcsesség...

A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme(tisztelete). Ha valaki nem tudja (még!), hogy az élet Istentől jövő ajándék, addig úgy bánik vele, mintha a világ legtermészetesebbje volna, s olyan felelőtlenül bánik vele, mintha több is lenne belőle! Pedig ahogyan Isten is csak egy van, úgy életből is - gyaníthatóan csak egy. Bár kétségkívül nagyon szép elméleteket lehet találni a manapság egyes keresztényeket is el-elbizonytalanító lélekvándorlással kapcsolatban, azt gondolom, hogy életünkből csak egy van, amit "itt és most" élünk meg. Ha több életünk lenne, akkor kétszer beleléphetnénk ugyanabba a folyóba... ez pedig nem lehetséges.

A bölcsesség az alázatban rejlik. Aki képes elfogadni mindazt, amit a JóIsten a tenyeréről kínál: mindazt, amire szükségünk van, hogy emberhez méltó életet éljünk, s igyekszik mindezt haszonnal forgatni, hogy az élet kiteljesedjék, az a bölcsesség útján jár, s szép lassan bölcsül. A bölcs nemcsak elfogad, de ad is, ha kell akár önfeláldozva is. A bölcs nem ragszkodik mindenáron ahhoz, ami úgysem az övé, hiszen jól tudja, hogy mindenét csak "ideiglenes használatra" kapta. A bölcs elvisel, mert azt is tudja, hogy mindent megváltoztatni úgysem képes, a világot "megváltani" úgysem kell, s emberlétének nem is ez a feladata. Ami feladata - s ezt csak jó szívvel, jó lélekkel lehet elvégezni - az a hála. Ahogyan a madarak csicsergésükkel köszönik meg Teremtőjük gondviselését, ugyanúgy a bölcs is "csicsereg": azaz következetesen hálás és hasznos életet él...

Víz és ember... Elválaszthatatlanul összetartoznak. Többnyire vízből vagyunk - ezt is mondogatjuk, s valóban: élet és víz összetartozó fogalmak. A víznek éppen ezért az ember életében mindig kultikus szerepe is volt. Szinte nincs vallás, ahol a víz ne kapott volna valamilyen liturgikus szerepet a vallásos életben: tisztulási fürdők, beavatási szertartások elengedhetetlen kellékévé vált... Nem csoda tehát, hogy János vízzel keresztel, túlontúl sok vallási jelentést hordoz a víz.

A keresztelés, a baptidzo=bemerítek, görög igéből magyarázva azt üzeni, hogy az "óemberünk"a vízbe fulladt, s felbukkan az "újember", a krisztusi. Szép, s teológiailag helytálló. Ugyanakkor az is egy érdekes magyarázat, hogy a keresztelés, a körösztöl (kört oszt) ősi magyar szóból származik, melyben a kör a Napot, az Életet adó Fényt, azaz az Istent szimbolizálja (Én vagyok a világ világossága!), s az osztás (mint igazságosság megnyilvánulása) igazából akkor történik meg, amikor az Isten törvénye "belép" az ember földi életbe, azaz az isteni törvény "osztja" az életet - ember-ember-közivé, valamint Isten és ember-közivé. (Úrvacsorai ostyánkba belesütött kereszt is négyfelé oszt...) Egy bizonyos: aki a keresztség szentségében részesült, annak új, Istent-tükröző életprogramja van... hogy ebből mit valósít meg, az az egyéni döntés következménye.

Szegény farizeusok, akik kötve vannak az emberi rendelkezések szigorával, s megtestesítői annak az örök emberi magatartásnak, mely gyakorlatilag képtelen szabadulni a prekoncepcióktól, az előítéletektől - lásd: a messiásnak úgy kell eljönni, ahogy ők gondolták -, keresik a választ arra, ki ez az ember, aki a Jordánban keresztel? János elmondja, hogy ő nem a Krisztus (Krisztus=gör. szó, a héber Messiás=felkent szó tükörfordítása), ő a Krisztusnak "saruja szíját sem méltó megoldani", azaz még arra a munkára sem méltó, ami a rabszolgák végeztek el...

Ha az az ember, akit "nagyra tartottak" - Illés próféta reinkarnációjának, sőt Krisztusnak, sőt egyenesen a "Küldöttnek" véltek -, ennyire kicsinynek tartja magát, milyen nagy lehet az, aki majd "nem vízzel, hanem tűzzel keresztel"! Aki vállalja a Krisztus-követés útját, az nem akármilyen életet él. Az ilyen életvezetés nemcsak nem-mindennapi tudatosságot feltételez, de elhívást is. Aki Őt, a Mestert követi, annak fel kell vennie a maga keresztjét, ez pedig nem az alkalmatlanság felvállalása, hanem az evangélium elutasításából fakadó hátrányok elviselése. (Sajnos sok, magát igaz kereszténynek tartó ember próbálja "keresztnek" bemutatni/magyarázni saját életvezetési butaságai következményeként előállt nyomorúságait és szeretetlenségéből fakadó kitaszítottságát az evangélimért elszenvedett "kitüntető kegynek" - pedig nem az... (Ilyen "furcsa emberek" miatt is van sokszor igazságalapja a keresztényeket érő nyers kritikának.)

Keresztelő János Krisztusra, a Megtestesült Szeretetre mutatott. Mi nem vagyunk keresztelő Jánosok, sem evangélisták, de még apostolok sem... Minket arra hívott el az Isten, hogy pislákoló - olykor többet kormoló, mint világító - mécses-életünkkel tanúságot tegyünk Isten kegyelmes jóságáról. Gesztusértékűen jelként vagy valódi segítséget nyújtva, az eredmény - Isten felől nézve ugyanaz: Tükrözzük-e a szeretet-fényét, megnyilvánul-e istenképűségünk itt a földi életben vagy sem... A válasz egy részét, reménységeink szerint, hordozza majd ez a 2010-es esztendő is...