Megbocsájtás... Könnyű kimondani a szót, de valójában rettenetes nehéz eljutni odáig, hogy bocsánatot kérjünk, s valljuk meg, vannak bűnök, melyekre bocsánatot csak évek múltán vagyunk képesek adni, megkockáztatom: eseteleg még akkor sem. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy valaki ki tudja mondani jó szívvel: "Megbocsájtok!", amikor gyermekét, feleségét, férjét, szüleit, egyszóval: szeretteit brutálisan meggyilkolták. Az 'igazi' bocsánatkéréshez ugyanis hozzátartozik a jóvátétel is, de bizony vannak olyan bűnök, melyekre nincs jóvátételi megoldás - ezen bűnök következményeit életünk végéig hordozni kell. Éppen ezért alakította ki a középkori katolicizmus a bűnök hierarchikus rendjét! Érthető az emberi elképzelés, miért is szükséges a különféle besorolás: bocsánatos, halálos. S talán az sem véletlen, hogy a régiek úgy gondolták: "Megbocsájtani - isteni cselekedet."

Bocsánatkérésre nevelni lehet, de idomítani semmi esetre sem. Ez ugyanis mindig belső folyamat eredménye, melyet kisebb-nagyobb tusakodás előz meg. Akinek már megbocsájtottak, az maga is könnyebben megbocsájt, hiszen már átélte a bocsánat engesztelő erejét. Aki pedig kiengesztelt, az nyugodt, s harmóniában van Istennel, embertársaival, önmagával is.

Apróbetűs, 26. versszakunk - ami egyébként nincs is 26.-ikként jelölve az Újszövetségben -, egy ún. későbbi "szöveg-betoldás". Nem szabad ezen meglepődnünk. Ahogyan az Ószövetségben is bőven találhatunk "korrekciós" betoldásokat, úgy az újszövetségi kor sem mellőzi ezeket az utólagos "pontosításokat". Egyértelművé, félreérthetetlenné kellett tenni az "új hit - a Krisztus-hit" isteni üzenetét...

Megbocsájtás nagyon fontos, enélkül nincs konszolidáció, ami előfeltétele a kooperációnak, ami pedig az élet alapja. A történelem igazsága, hogy az igazságtalanság mindig megszüli a maga igazságtalanságait - Jézus Urunk ezt így mondja: "Aki kardot fog, kard által vész el." Jegyezzük meg gyorsan: Ha kardot nem is fogott a Mester, de ostort igen, amivel kiűzte a kufárokat a templomból. Az Isten tisztelete (melyben benne foglaltatik az Élet tisztelete is!) ugyanis nem egyeztethető össze a kupeckodással! Az élet nem 'adok-veszek-börze', ahol a nyereség érdekében megengedett a spekuláció... Spekulálni - a más kárára - csak az istentelen ember képes! Ezért van az, hogy a pénzügyi világ, s a valóságos gazdasági világ alig van köszönő viszonyban, s a mostani spekulatív tőke (mintegy 600.000 milliárd dollár!) színvonalát majd kb. 40 év múlva érjük csak el... Amíg alapvető élelmiszerekre alkudni lehet a tőzsdén, addig önpusztulásunk damoklész-kardja ott függ felettünk!

A megbocsájtás készsége a szeretetből fakad. Ha a férj nem szereti a feleségét - s ez viszont is áll -, akkor nehéz lesz megbocsájtaniuk egymásnak. Akkor jó úton haladnak az elválás felé, hiszen a megbocsájtás nélküli élet az tényleg 'embertelen élet' - azt pedig nem kíván(hat)ja magának senki. Ha nincs megbocsájtás, akkor a szépnek induló mennyei feltételekkel bíró élet is hamar pokollá válhat... A keresztény ember jól tudja, egyedül igen nehéz megbocsájtó életet élni, ezért kapaszkodik láthatatlan Krisztusába, Aki ígérete szerint vele van élete minden napján és segíti őt minden dolgában...

Igaz a kijelentés: "Az intézményesített bűnösség korát éljük!" Az egyik legnagyobb, s mégis legmegfoghatatlanabb bűntény napjainkban: tömegek hozzászoktatása a bűnhöz. Ha csak a szexuál-erkölcs elmúlt évszázadbeli "fejlődését" nézzük; amit nagyszüleink még bűnnek tartottak, a szüleink már nem tartották annak, a mai kor embere számára pedig már teljesen természetes. Viszonylagossá, s megszelídítetté vált a bűn: Való(tlan)ság show-k - mert a valóságban ilyen nincs, ill. nem ilyen formában! - pornó-műsorok, a szexualitás méltóságát semmibevevő, káromkodó reklámok, gyilkos mesék áradata kicsiknek és nagyoknak a televízió szinte minden csatornájából... Művész- és kommersz-filmek állandó témája az emberi kapcsolatok felborulásáról szól, melyben az abnormálist az "elfogadott normális"-ként propagálják - lásd pl. a homoszexualitást.

Nem felejtem el azt a rádió riportot, melyet egy meleg-felvonulás utáni, meglehetősen felborzolt-kedélyű közhangulatban készítettek. Ebben egy homoszexuális férfi beszélt őszintén lelki küzdelmeiről... Elmondta: "Éppen elég gondom van a szexuális irányultságommal, mely úgy gondolom, a négy fal közé, s nem az utcára való! Magam is felháborodok, amikor a 'friss hús' verbuválását tapasztalom egy-egy fiataloknak szóló, másságot propagáló ún. felvilágosító kampányban. Régen is tudtuk, hogy a művészéletben kik azok, akik 'mások", de mindenki kellő inteligenciával kezelte ezt a problémát... s sorstársaim pedig általában nem hivalkodtak ebbéli személyes nyomorúságukkal..."

A zsoltáríró kérdése a lelkiismeret terhéről tesz tanúbizonyságot, hiszen a bűn fájdalmat, szenvedést zúdít azokra, akikkel szemben elkövetik, de semmivel sem csekélyebb vakságot eredményez az elkövetőknél, s "nem látjuk a fától az erdőt": A bűn emléke a tudatunkba íródik, lelkiismeretünk meggyengül, és akaratunk legközelebb is bénán adja át magát a bűn legújabb elkövetésének. Ezért nagyon fontos, hogy meglássuk Isten törvényeinek tükrében, hogy híjával vagyunk a szeretetnek.

Isten bölcsen teremtette meg a világunkat. Ha nem vagyunk 'tisztában' erkölcsileg azzal, hogy bűnt követünk el, akkor valamilyen formában megtudjuk azt. Először csak gyöngéd figyelmeztetéseket kapunk, melyek lelkiismeretünk formájában - gondolati úton - jelentkeznek. Ezért sokan azt hiszik, hogy "urai a helyzetnek" s tetteiket következmények nélkül megúszhatják. A bűn természetéhez tartozik, hogy olyan mint a rákos sejt: nem tudja hol a határ, s ha egyre csak növekszik, egy idő után átveszi a kontrollt, nemcsak a lélek, de a test felett is... Ezt nevezzük pszichoszomatikának. Aki gyakorolja a megbocsájtást, az ébrentartja önmagában és másokban is a bűn emberi kapcsolatokat veszélyeztető valóságát. Mindannyian átéltünk már igazi, oszinte megbocsátást, bizony az élet ajándékai ezek a pillanatok.

Az emberi megbocsátás hatalmas dolog - de egy valamit sohasem tud elérni: a bűn gyökeres kiirtását az emberi szívből. Ezért más az emberi, s más az isteni megbocsájtás. Bűneinket akkor bánjuk meg igazán, akkor "térünk meg belőlük" ha a végső következményüket is magunk előtt látjuk. Azaz, ha belátjuk, felismerjük: a bűn zsoldja a halál. A halál elől pedig nincs menekvés...

És mégis van! Ez az evangélium. Ami jóvátehetetlennek látszik, azt Krisztus Urunk jóvátette. A Kegyelem így nem lesz soha megérdemelt, hiszen méltatlanokért és bűnösökért adta életét. Ez a kegyelem - az evangélikus mártír-teológus Dietrich Bonhoeffer találó jelzője szerint - soha nem válhat azonban "olcsóvá" sem, noha ingyenesen mindenki rendelkezésére áll. A "drága kegyelem" sokra kötelez, viszonszeretetre a szeretetért, viszonáldozatra az áldozatért, azaz Krisztust követőéletre sarkall...

Tény, hogy az újszövetségi könyvek közel felét Saul-Pál írta - aki 1) nem is volt Jézus tanítványa, 2) fiatal, szélsőséges-felfogású rabbiként üldözte Jézus első követőit -, így elmondhatjuk, hogy Pál "Isten-felfogása", világlátása maradandó nyomott hagyott az Újtestámentumban. Tény az is, hogy a páli, ún. megigazulás-tan egy igen jól megszerkesztett teológiai koncepció, de hogy mégsem olyan egyszerű a krisztológia, azt mi sem mutatja jobban mint az, hogy a kereszténység első évszázadaiban igencsak heves viták dúltak a különböző Krisztus-felfogásokat képviselők között... Pálnak fenti, apróbetűvel szedett mondata meglehetősen "határozott", ellentmondást nem tűrő, már-már diktatórikus-szagú kijelentés...

Abból illik kiindulnunk, hogy nincs kétféle evangélium, csakis egy, ahogyan nincs két Isten se, csak egy. Az, hogy az EgyIstent ki-ki a maga módján látja/értelmezi, még nem változtat a valóságon: Isten EGY. Azon vitatkozhatnak a hittudósok, hogy Jézus "adta magát" vagy "hagyta magát" a kereszten - de ez gyaníthatóan megmarad mindvégig hittitoknak -, ami azonban nyilvánvaló (vagy azzá kell hogy váljék!) az Jézus tanítása az Isten- és a felebarát szeretetéről. Valószínűleg nagyságrendileg kevesebb vallásháború lett volna, ha Jézus tanítását a szeretetről komolyabban veszik...

Pál rendkívüli elkötelezettségét mutatják fenti, irodalmian szépen fokozott, hitvallásos mondatai. "Ha egy mennyből való angyal is hirdetne nektek evangéliumot..." Az Isten mennyei küldötte (angelosz=angyal) nem fog más evangéliumot hirdetni, mert a mennyből jön, ahogyan az Ördög sem tenne jót soha senkivel - érdek nélkül.

Pál apostol kérdése - minden ember kérdése: "Kinek akarok tetszeni?" Istennek, világnak, magamnak?... Ha őszinték vagyunk, akkor mind a hármat fontosnak tartjuk, csak hol az egyik, hol meg a másik a hangsúlyos. Meghozni a naponkénti döntést az Isten mellett - a hit nemes harcát jelenti. A hívő ember azonban tudja, hogy ez a helyes, hiszen ha Isten az első, akkor kapja meg a másik kettő is a helyes helyiértékét életünkben...

Minden Isten-teremtette dolognak lehet örülni, de az 'igazi' öröm kiállja az idő próbáját is... Ezért írja az apostol: "Az ÚRban örüljetek!" Mindkét szó nagyon fontos. Aki az "ÚRban" örül, az olyan értékeket tart mérvadónak saját életében, melyek az Isten előtt is kedvesek. Ilyen a türelem, a jóság, a szívesség, s hasonlók. Mindezeket akkor lehet 'gyakorolni,', ha felebárátunkkal kapcsolatban vagyunk... Pál nem arra biztat: 'Örülj!', hanem arra: "Örüljetek!". Örülni lehet a kedvenc csapat góljának úgy is, hogy valaki a TV előtt egyedül üldögél, s közben iszogatja hűtött sörét, de mennyivel más az öröm egy baráti társaságban vagy ha együtt örülnek a szurkolók (lásd a manapság oly divatos public viewing-ot).

Az öröm igazi értékét az adja, hogy megosztható másokkal. Az az öröm, amit nem tudok megosztani másokkal, aminek csak én magam örülök, az igen gyorsan múló öröm. Az az öröm, ami megosztható másokkal az nem fogyatkozik, az idővel csak szaporodik, növekszik. Ilyen öröm az, amikor ember születik a világra. A sok-sok gond ellenére gyermekünkre ha évtizedek múlva is rátekintünk - öröm tölti el a szívünket, s nem győzünk hálát adni az ÚRIstennek, hogy ilyen nagy örömben részesített minket... Azok a sikerek, melyek mások életét szebbé, gondtalanabbá tették, hosszú évek után is tiszteletet, elismerést és megbecsülést váltanak ki minden jóérzésű emberben - gondoljunk csak pl. az elektromosságra. Milyen sok áldás származott már belőle! Ha nem kísérletezetek volna elkötelezett tudósok a rádió, a televízió, az internet tökéletesítésén, ha orovosok nem kutatnak újabb és újabb gyógyító lehetőségek után, akkor nem ott tartana ez a világ, ahol ma vagyunk. (Az, hogy minden jót rosszra is fordítottak, s fordítanak ma is, az elsősorban nem a tudósok, hanem a politikusok, a mindenkori hatalom bűne!)

Az örömünk igazából abból fakad, hogy Isten teremtményei vagyunk/lehetünk, hogy átélhetjük mindazon csodákat, melyek körbevesznek minket: a természet szépsége, az élővilág lefesthetetlen sokszínűsége. Ha olykor-olykor személyessé, pillanatban megragadhatóvá válik ez a fölülről alászálló öröm - mert elámít minket a pillangók tánca, mert habzsolhatjuk a virágok színeit és bódulhatunk illatuktól, mert kedvesünk mosolyában vagy gyermekeink kacagásában felfedezzük a Gondviselő Isten simogatását -, akkor megértünk valami keveset az ÚRban való örömből...

Mindenki, aki rádöbbent emberlétének csodájára - elkezdi keresni az igazságot... Aztán ahogyan öregszünk, tapasztaltabbak leszünk, s egyre közelebb kerülünk a halálhoz, annál inkább bölcsülünk. Ajándék ez, amikor belátjuk, a végső igazság elérhetetlen számunkra, de Isten mégis békességet teremt szívünkben. Minél inkább figyelünk az Ő szeretetére, annál inkább tompul bennünk az emberi gonoszságok, bűnök miatti fájdalom, s minél távolabb vagyunk Istentől, annál inkább eluralkodik bennünk a félelem. Félelem a kicsinységünktől, a gyengeségünktől, mások fölénk terpeszkedő hatalmától.

Isten azonban nem a félelem lelkét adta nekünk! Az igazság a valóságban van, nem a képzeteinkben. Az elképzelés csak egy kép csupán, gondolataink kivetítése érzelmeink filmvásznára, hasonlít a valóságra, de nem az. Olyan mintha... de mégse! A végső igazság, hogy Isten nem képzelet, fikció, hanem Valóság, Akit értelemmel 'befogni' kép-telenség. Ezért ellentmondásos, amikor az értelem eszközét, a logikát igyekeznek prédikátorok beleszőni érvelésükbe, s véget nem érő okoskodással citálják a Biblia igéit keresztül-kasul. Egyesek még odáig is merészkednek, hogy könyvet írnak 'istenbizonyítékaikról', melynek azt a címet adják: "Aki gondolkodik, az hisz..." A hitnek ugyan velejárója a gondolkodás, de nem előfeltétele! A hitnek lényege az elfogadásban van.

Talán nem véletlen, hogy a feltámadás első tanúja nem az apostolok közül került ki... Mária Magdolna vitte meg az apostoloknak az evangéliumot - s az okos/racionális, ok-okozati összefüggésekben világot látó apostolok első hallásra nem is tudták 'fogadni' a jó hírt, csak hitetlenkedtek. Sőt talán az sem véletlen, hogy a korai egyházban kialakul a Mária-tisztelet, hiszen "Mária, aki szívében forgatta ezeket a dolgokat" - az elfogadásnak az ősmintáját adta. Ne áltassuk magunkat, a keresztények között mindig több volt a nő, mint a férfi, s ha megnézzük templompadjainkat, ma sincs ez másképpen! Ennek nemcsak a női létből fakadó áldozatkészség az oka, hanem az élet titkaira való általános nyitottságuk. Az a vallás, amelyik "férfias", ahol a férfi habitus dominál, az bizony sokkal hamarabb elszalad az Isten Valóságától, melynek legfőbb lényege a Szeretet - nem a kedvelő, hanem az áldozatkész agapé.

A Szentlélek nélkül nincs Egyház. Egy spirituális közösség lehet jószándékúak csoportosulása - ami igen becsülendő -, de nem több ennél. Az egyházi közösség többet kínál, mint társadalom számára hasznos jótékonysági programot. Az Egyház elsődleges célja az Isten-i Titkok közvetítése az evangélium hirdetése és a szentségek helyes kiszolgáltatása által. Az igazság az, hogy a világ szemében az Egyház nem akkor válik egyházzá, amikor hirdeti, hanem amikor éli is az evangéliumot...

Isten igazságos... Talán éppen ezért nem bottal ver és nem arannyal jutalmaz. Azt bizonnyal állíthatjuk - erről tudósít minket a Biblia -, hogy Isten mindannyiunk életében talentumokat - adottságaink, körülményeink és az idő(!) - osztogat, de ezeket aztán számon is kéri tőlünk. Ha behatárolt létünkben nem lenne számonkérés, akkor nagy valószínűséggel nem is értékelnénk azt a kiváltságot, hogy vagyunk/lehetünk ezen a csodálatos gyöngyszemén a Naprendszernek.

Isten népéhez tartozni nem jog, hanem kötelesség. Aki kötelességét megszegve Istennek nem tetsző, azaz istentelen életet él, az ne csodálkozzon, ha a Gondviselő Isten megvonja tőle áldását, hiszen az áldás sem olyan valami, ami "jár". Ebben az életben semmi sem "jár"; csak úgy "ingyen" nem kapunk semmit. Valakinek mindig "fizetni" kell, de mivel a pénz az igazán értékes dolgok kifejezésére haszontalan eszköz - pénzzel nem lehet minősíteni a barátság nagyságát vagy a szerelem mélységét -, ezért jobban tesszük, ha azt mondjuk, minden értékért valakinek áldozatot kell hozni. Ha már senki nem akar áldozatot hozni azért, hogy megnyilvánuljon az érték, akkor legvégül az Isten hozza meg a mag áldozatát...

Mily csodálatos, hogy Isten belevont minket teremtői munkájába! Jóllehet Nélküle nem lenne élet, mégis teremtői akaratának megnyilvánulásához partnerül 'hívja meg' a saját képmására és hasonlatosságára formált teremtményét, az embert. Így az emberi élet ugyan az ÚRIstentől indul, de az édesanya áldozatot vállal, szíve alatt hordozza a leendő ember-életet. S ha a fogantatás pillanatától kezdődően, emberhez nem méltó körülmények közé is 'szorul' az Élet, e méltatlanság ellenére is az istenes élet mindig méltóságot teremt.

Elveszíteni a méltóságot könnyű, megtalálni annál nehezebb. Meggyőződéssel valljuk: Egyedül nem is vagyunk rá képesek, szükségünk van Isten kegyelmére. Az is a megtapasztalásunk, hogy Isten segítsége soha "nem íjjal, karddal és harccal, nem lovakkal és lovasokkal" (7. vers), hanem szeretet által közelít felénk. Ezért volt a Messiás eljövetele ekkora sokk-élmény a 'választott nép' számára. Ebben a 'más tudatállapotban' aztán nem is tudtak mást tenni, mint "Feszítsd meg!"-et kiáltani. Isten azonban azért Isten, mert a halálból is Életet hoz elő... Akit ez a minden emberi értelmet felülmúló kegyelem 'nem hat meg' - azzal az emberrel, ebben a földi életben még az Isten se tud sokat kezdeni...

Felcseperedett gyermekeim mesélték, amit magam is átéltem álmodozó gyermekkoromban: "Hej, ha egyszer végre felnőtt leszek és sok pénzem lesz, reggeltől estig csak fagyit fogok enni!" Hiába tagadjuk - ilyenek vagyunk. Nemcsak gyermekkorban hagynánk ki szívesen a levest és a főzeléket, s kezdenénk rögtön a fagyinál, de a felnőtt kor "nemszeretem-spenótját" is átugornánk - ha lehetne - s kezdenénk rögtön a desszertnél... A nagybetűs Élet azonban újra és újra fegyelmez minket, s felemlegeti nekünk a régi evidenciát: "Az élet nem habostorta!"

Jézus biztatja tanítványait, hogy kérjenek. A Mester nem azt mondja, kérj magadnak, amit csak akarsz, hanem így tanítja: "Kérjetek!" ..."Kérjetek bármit, amit csak akartok.. "és megadatik nektek". A kérés azonban csak akkor - mondjuk most így - hallatszik 'odafönn', ha a fohászkodók Őbenne vannak. Ugyanis, akik Krisztusban vannak és az Ő szeretetéből élnek nap mint nap, azok bizonyára nem múlandó ráadást követelik eszelősen -, hanem az el nem múló "Isten országát" keresik. Fontos! Isten országát csak együtt, csak közösségben lehet keresni, mert Isten országa közösség... Aki Krisztusban marad, s az Ő beszédei hatják át életét, az nem szédül meg a világ hiábavaló dolgaitól, hiszen jól tudja, mindig az anyagiak felett állnak a lelkiek, s a szükséges kevés, ha Isten kezéből fogadjuk, az is az áldás forrásává válik.

Megmaradni a Krisztusban, egy életen át az Ő tanítása szerint élni, azaz Istennél megmaradni - a legnagyobb kihívás számunkra. A lélek hiába kész, a test többnyire erőtelen. Hiába tudjuk, hogy a mértékletesség az egészséges élet alapja, mégis hányszor(!) elbukik az ember... Ha körülnézünk a kereszténynek mondott Európában, akkor hamar kiderül, a nyugati civilizáció igencsak nem a jézusi tanításokat tükrözi... A mai keresztények nagy részétől is távol van a mértékletesség! Mértéktelenek vagyunk evésben, ivásban, mobilitásban (Csak jussak el minél több helyére a világnak, csak le ne maradjak semmiről!), de ugyanilyen pazarlók vagyunk időnkkel és energiánkkal is... S ha egyszer elfogy az energiánk - mert az elmúlt kétszász esztendőben mohón feléltük az évmilliók alatt képződött nyersanyagainkat -, akkor már csak egy kicsinyke időnk marad hátra, hogy elgondolkodjunk: Valóban ezt akartuk? Édességekkel (értsd: anyagi javak) telitömni az életünket? Ettől lenne az élet szép?... Nemde attól, hogy Istent fedezhetjük fel benne?

Ámósz, az egyszerű pásztor-próféta és fügetermesztő kisgazda - mindenféle szociológiai előképzés nélkül, mondhatni: a józan eszére hagyatkozva - jól látta a közösségére leselkedő veszélyeket... Ha korabeli társadalomkritikáját összevetjük a mai helyzettel - megállapíthatjuk -, alapjaiban véve, szinte semmit nem változott az ember, ma is ugyanolyan "nyereségérdekelt", mint évezredekkel ezelőtt. Annak idején ügyesen manipulált vékákkal és súlyokkal, manapság pedig átláthatatlanságig bonyolult, csak a beavatottak számára érthető pénzügyi konstrukciókkal és számítógépes technikával tartják életben ugyanazt a közösségromboló magatratást: a kettős erkölcsiséget. Nemcsak Ámósz próféta szájából, akkor és ott, de manapság is sok kritika éri a zsidóságot kettős erkölcsisége miatt... Könnyű dolga lenne a világnak, ha ez az "alaptulajdonság" valójában csak nemzet-specifikus lenne, mert akkor könnyen rá lehetne fogni a világ baját a muszlimokra, a kínaiakra vagy éppen a zsidókra. A baj sokkal, de sokkal súlyosabb ennél: örök emberi alapállásunk a kettős mérce. A Mester így mondja: "Más szemében keresitek a szálkát, a tietekben pedig nem veszitek észre a gerendát." S tényleg, más mércével mérjük magunkat, mint másokat. Ami felháborodást vált ki bennünk másoknál, azt elnézzük magunknak, ami botránkozást keltő másoknál, ha velünk történik meg, akkor védjük a "mundér becsületét", s mentegetődzünk: "A lónak is négy lába van, mégis megbotlik!"

Mára ez a kettős erkölcsiség azonban túllépte az eddig ismert határokat. Nemcsak a kereskedés, de az egész emberlét alapfeltétele a bizalom, s ha ez a folyamatos meghasonlásban elvész, akkor összeomlik a (világ)társadalom. A mostani, egyre mélyülő válság nem egyszerűen gazdasági krízis, hanem a bizalom globális válsága! Ha egy társadalomban azt tanítják iskolákban és családban egyaránt, hogy egymásnak testvérei vagyunk, akkor a felnövekvő generáció egymással kooperálni fog, de ha a gyermekeinket a mindennapos környezet (család, iskola, TV, stb.) a sikercentrikusságba 'idomítja' bele, akkor a jövő generációja mindenkiben csak vetélytársat és legyőzendő konkurenciát fog látni.

Márpedig az emberi élet alapja nem a verseny, hanem a bizalom. Aki bizalmatlan, az emberségében gyenge, s aki lélekben gyenge, az végső menedékként hamar az erőszak eszközeit választja. Hogyan lehet bizalomra újra 'ránevelni" a másikat, s mindenek előtt önmagunkat? Csakis úgy, ha Ahhoz fordulunk, Akitől minden bizalom származik, s AKinek bizalma nélkül nem is léteznénk! Oda kell fordulnunk az Élet Urához, mert emberlétünk garanciája csakis Nála van, nem pedig a tőzsdék cikk-cakkos görbéiben...

Istennek képei vagyunk - mégis mások... alapvetően mások. Szeretnénk olyanok lenni mint Isten (eritis sicut Deus) de ez beteljesületlen vágy marad mindvégig. A kínzó vonzódás a mindenhatóságra, benne az időtlenségre nem hagy minket nyugodni -, megoldást utolsó szívdobbanásunk hozhat csak...

Eladdig azonban élnünk kell az életet, amire (el)hivattunk. Isten EGY. Isten maga az EGY-ség. Mi, Isten képére teremtett lények is egységre teremtettünk, s hogy vonzóbb legyen az egység Isten kétneműnek rendelt minket. (Vannak, akik magukat harmadik nemként határozzák meg, de ez nem Isten teremtettségbeli rendje...) Ha mégis beszélni akarunk harmadik nemről, az mindenféleképpen egy aszexuális, mondhatni 'angyali állapot', amit leginkább a gyermeki léthez hasonlíthatnánk. Amikor a Mester arra szólít fel, hogy "Legyetek olyanok, mint e kisgyermek!", akkor arra a - jobb esetben boldog - állapotra hívogat, amire egész felnőtt életünkben vissza-a-visszakacsingatunk: az elrejtettség, a tisztaság, a nyugalom csodálatos világa ez, amit a játék izgalma koronáz meg.

Életünk nagyobb része azonban tudatos lét, átszőve szexusunkkal, hiszen férfiasságunk, nőiességünk megnyilvánul kommunikációnkban, nevelésünkben, problémamegoldó-készségünkben éppenúgy, mint emberekhez, s tárgyakhoz való viszonyunkban. Lehet értékelni, hogy ki mennyire férfias vagy nőies, de létének minőségét nem férfiassága vagy nőiessége, hanem embersége határozza meg. Aki embernek hitvány, az nőként és férfiként is az. Aki emberséges ember, az valóban férfi, s valóban nő... s ha ketten együtt igyekeznek mindinkább hasonlítani Mennyei Urukra, az EGY-re, azaz igyekeznek egységben élni, akkor töltik be igazán hivatásukat, hiszen egyre inkább hasonlítanak Teremtőjükre.

Nyilvánvalóan nem evilágra-teremtett, anyagi-múlandó képiségükben tökéletesednek, hanem lelkiekben gyarapodnak, hiszen Isten maga Lélek...

Mire van szükségünk az életben? ...Ha jól belegondolunk, akkor ki-ki a maga képzeletbeli kockáspapírjára ifjúkorától kezdődően fel is írja kívánságait. Teljesül-e legalább néhány a hosszabb-rövidebb listából, azt az élet idővel eldönti. Olykor mosolygok azon - pedig sírni kellene -, amikor a korszellemnek behódolt leánykák komolyan sorolgatják milyennek képzelik jövendőbelijüket. A "legyen jóképű, sportos, intelligens, legyen neki háza, autója, sok pénze, szeressen utazni, kirándulni" sor végén megemlítik: "Ja, s csak engem szeressen!". Mit mondjunk erre? Nemde a végén kellene kezdeni a sort?

A Mester mondja: "Márta , Márta , sok mindenért aggódol és nyugtalankodol, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre." Tény, hogy párba teremtette az embert a JóIsten, de még így is magányossá válhat az egyik vagy a másik. Ahhoz, hogy megértsük az egy legszükségesebbet, ahhoz fel kell ismernünk - bármennyire is tiltakozunk ellene -, hogy közösségbe teremtett minket az ÚRIsten. Közösség nélkül egyszerűen nem tudunk élni. A közösség nemcsak a túlélés biztosítéka, de az emberréválás feltétele is. Ha csak magunkért kell felelnünk, ha nem kell odafigyelnünk mások igényeire, akkor nem formálódunk, hanem deformálódunk. Ezért az önzés visz legtávolabb a JóIstentől.

Mire van tehát szükségünk az életben? Arra, hogy ne legyünk egyedül! Arra, hogy tartozzunk valahová, hogy legyenek barátaink, egy család, amelyben otthonra lelhetünk. Ha nincs kivel megosztani a bút , s az örömöt, akkor hiába minden siker, belülről rágja meg lelkünket a titkos féreg... Ha vannak mellettünk, akiket szerethetünk, s minket is szeretnek, akkor az araszolva előbbrejutás is nagy eredmény, de ha nincs akivel megosszuk sikereinket, akkor hiába hagyjuk magunk mögött a többieket.

Rátalálni a minket megtartó közösségre csak a Krisztusban, azaz a krisztusi szeretet által lehetséges. Ez a szeretet az agapé, ami képessé tesz minket arra, hogy túllásunk önmagunk árnyékán, hogy megtörjük magunkban az ellenkezést, s hogy higgyünk az isteni szeretetben, mely eltörli a bűn hatalmát, s emberlétünkbe kiteljesedést hoz. Ez a Szeretet onnan felülről, titokzatos módon 'jön', s beleszövődik életünkbe... Gondviselésnek nevezzük. Gondot viselni csak az tud, aki előre látó, azaz tudja hol a cél, s mifelé igyekszik. A mi célunk az élet horizontján túl van, de életünk közösségben is megtapasztalt csodái mind arra tanítanak minket, hogy ez a cél minden megfoghatónál fontosabb...

Amióta ember az ember, gyaníthatóan azóta vetődik rá a gyermektelenség kétségbeejtő árnyéka. Ahogyan régesrég, úgy ma is óriási teher ez... Csak Magyarországon, 100-150 ezer párt érint a meddoség! Meddoségrol akkor beszélhetünk, ha rendszeres és fogamzásgátlás nélküli házasélet mellett egy éven belül nem jön létre terhesség. A meddoségek oka 40 százalékban noi, 40 százalékban férfi, 20 százalékban pedig közös vagy ismeretlen eredetu. Magyarországon a 25 év alatti hölgyek 4 százaléka, a 25–35 évesek 13 százaléka, a 35 év fölöttiek 30 százaléka küzd meddoségi problémával. A szüléssel végzodo terhességek 1-2 százaléka fogan lombikban. A szervezeten kívüli megtermékenyítés összességében 30-35 százalékban eredményez terhességet, 25 százalékban szülést. Ez az arány az életkor elorehaladtával romlik. Míg 35 éves kor alatt 25-30 százalékos, 35-40 éves korban pedig 15 százalékos szülési arány várható, ez az arány 40 év fölött már a 10 százalékot sem éri el.

A tudomány előrehaladtával ma már olyasmit is meg tudunk tenni, ami korábban elképzelhetetlen volt. Illusztrációnkon egy petesejt természetes megtermékenyülése látható, míg a pirosssal bekeretezett kisebb képen egy "mesterséges" (in vitro fertilizáció), amikor is egy ember által (nem a Bölcs Természet által!) kiválasztott egyetlen ivarsejtet a pipettával átszúrt petesejtbe "belepaszíroznak"... A szóválasztás talán visszadja: ha akarja a petesejt, ha nem, megtermékenyül - többnyire. Egyesek ezt steril körülmények között végrehajtott laboratóriumi megerőszakolásnak tartják. Az Élet azonban nem a formát nézi, hanem a célt: azaz az Élet élni akar, s még így is életképes utódok szület(het)nek. A hosszútávú hatásokat - egyelőre - még nem látják, nem tudják vizsgálni, majd az x. generációnál derülhet ki egyfajta 'genetikai inkompatibilitás'.

Mindenesetre elég furcsa, mondhatni ördögi helyzet állt elő... Míg az egyik részén a világnak a túlnépesedéssel kell megküzdeniük a kormányoknak, a másik (jóléti) felén pedig az elöregedéssel. A természetes körülmények között élők szeretnének mindenáron a civilizáció "áldásaiban" részesülni, a (nagy)városi ember pedig eszelősen keresi kitörési útjait a természetes(ebb) világ felé. Egy bizonyos: a génekkel való kísérletezés, azok manipulációja az emberi történelem egyik legvitatottabb próbálkozása... Pál apostol írja. "Mindent szabad nekem, de nem minden használ."

Talán érdemes lenne fenti kijelentés alapján átgondolni az életünket. Elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy etikusabbak, érzékenyebbek lennénk, s hamarabb megértenénk, hogy az élet értelme nem az "Én" hatalmának mindenekfelettisége, hanem a közösségben való kiteljesedés, melynek első állomása, hogy két ember Istentől rendelten, önfeláldozóan szereti egymást... S ha az Isten akarja, akkor még gyermeket is ád: "Bizony az ÚR ajándéka a gyermek, s az anyaméh gyümölcs jutalom." (Zsolt 127,3)

Önmagában a kultusz nem ér semmit... Hiába a díszes liturgia, az évszázadokon keresztül kiforrott dogmák, a veretes prédikációk, de még a hagyománytisztelet sem elég! A hit lényege nem a hit maga, hanem az Isten, ahogyan a teremtettség sem fejeződik be a hatodik nappal; az Örökkévaló odaillesztette a hetediket, ami mindent eldönt: értelmet adva a létnek. Aki Istenre tekint, az életet él, aki liturgiát, jól működő hierarchiát favorizál az csak 'egyházat', esendő emberi közösséget tapasztal. Aki az Isten életvédő törvényeit nem a maga egyetemességében értelmezi, az bizony csőlátású...

II. János Pált igen sok bírálat érte - egyes szélsőségesek azt mondták, hogy a katolicizmus feje magát a keresztény hitet árulta el -, amikor 1986-ban Assisiben, Szent Ferenc városában a világvallások képviselőivel együtt imanapot kezdeményezett. Hiszen valamennyi értéket hordozó vallás legféltettebb kincsei közé tartozik a béke és a felebarát szeretete. Annak a kifejezésre juttatása volt a cél, hogy a világ sokszínuségében is van közös nevezo az emberiség különbözo hitet valló közösségei között. S ezeket a közösségeket egymás ellen kijátszani, a vallás nevében gyulöletet kelteni, ölni a legsúlyosabb bunök közé tartozik. Nekünk a Föld a Világunk... Lehet, hogy egyedül vagyunk a világmindenségben, de az is lehet, hogy az univerzum másik sarkában is vannak Istennek teremtményei. S ha vannak, akkor azokat vajon melyik hitre akarnók téríteni? Melyik az egyedül üdvözítő 'igazi'?

Összességében tehát elég elkeserítő a helyzet vallási téren a Földön. Minden egyház (szellemi csoport) a távoli múltban igyekszik gyökeret ereszteni és mereven elzárkózik a reformoktól, újításoktól, változásoktól. Régen holt prófétáknak régen holt tanait porolgatják és kínálják az élő embereknek lelki táplálék gyanánt. Aztán csodálkoznak az eredményen, hogy sokaknak nem ízlik mindez és inkább a materialista vallás anyagimádó tudományához menekülnek, ami bonyolult tanítások misztikus leple mögé rejti igazi arcát. Mert tévedés ne essék, az úgynevezett empírikus tudomány is csak egy vallás, minden vonásában (dogmák, rituálék, litániák, hierarchia), amit teljes egészében senki sem ért, de tanait kénytelen elhinni, hisz szinte minden iskolában manapság ezt oktatják.

Isten törvénye EGY. Az élet törvénye EGY. Ő nem azt akarja, hogy a hit hamuját őrizve, az egyháztörténelem romjaira büszkén kiállva, visszhangzó szépeket mondogassunk... Ő azt akarja, hogy ÉLETET éljünk: necsak testben, lélekben is! Azt akarja, hogy áradjon az Ő életvédő törvénye, mint a patak, s az emberek élete - mint virágok -, formájukkal, szivárvány színeikkel hirdessék Teremtőjüket...

Szeretünk illuziókban fürödni, ezért hatnak ránk olyannyira az ígéretek... Aztán kiderül, a valóság egészen más, nem olyan, amilyennek látni véltük. Minél több az ilyen 'megtapasztalásunk' - annál bölcsebbek vagyunk. A dolgainkat, s a világot úgy fogadni, ahogyan van, azaz természetesen, a maga természetességében az élet kiteljesedését jelenti. Hadakozni, perlekedni a lényegtelen miatt - oktalanság, de áldozatot hozni a megismerésért a bölcsesség maga.

A Hold, a Nap, s a csillagok milliárdjai - jóllehet elérhetetlen távolságban vannak - mégsem illúziók, hanem létező valóságok, melyek életünk részei, sőt meghatározzák mindennapjainkat is. (Pl. a Hold-okozta ár-apály nem emberi képzelet szüleménye, hanem a Hold gravitációjának érezhető valósága...) Isten megteremtette az egész univerzumot (a maga valóságában!), amit ebben a mostani földi testben sosem leszünk képesek teljességgel megismerni, de akkor minek teremtette őket Isten? Az egész, végtelennek tűnű, de mégis véges teremtettségnek csak akkor van értelme, ha egyszer (értsd: odaát) megismerhetjük. Isten ugyanis a Szeretet Istene, Ő szereti teremtményeit, s emberteremtményeinek is a javát akarja. Ajándékozó szeretetével, mindenkit eljuttat majd az ismeret teljességre. Úgy fogjuk Őt magát, s egész teremtettségét is ismerni, ahogyan Ő ismer most minket. Ezért, ami részleges volt itt a földi létünkben, amit megtört a bűn, a betegség és a veszteség, amit félbeszakított a halál, az 'odaát' teljességre jut... Ez az örökkévalóság jóhíre!

Aki meghallja ennek a megismerésnek evangéliumát, annak megsokasodnak napjai. Onnantól kezdve ugyanis tudja, hogy mindenek mozgatórugója az isteni szeretet, ezért az Életben a szeretet nemes szolgálatában való részvétel a leggazdagítóbb. Aki szeretni tud, az már nem a napokat, s az évekez számolja, hanem örül a neki szabott időnek, mely számára az idő nem múlik, hanem telik, azaz a teljesedik - kegyelemből, kegyelemre.

Tanév végére értünk, kezdődik a vakáció... Általában ilyenkor tartják az érettségi-, osztály-, évfolyamtalálkozókat, megemlékezvén egy-egy életszakasz egykori lezárásáról. A közösen átélt élmények újrafelidézésének is az időszaka ez. Jó találkozni, hiszen az élet legnagyobb ajándékai a találkozások.

Barátnőnk említi, hogy érettségi találkozóra készül, s addig, amíg résztvesz a találkozón, addig "leadná" a férjét nálunk... "Hát a párod nem kísér el?" - kérdezem. "Nem, nem! Nálunk ez megegyezés... ciki lenne a többieknek. A 26 fős osztályunkból ugyanis már csak ketten nem váltunk el, de nemsokára egyedül maradok... Volt osztálytársnőm nemrég azt mondta a telefonban: »Tudod, húsz év után be kell látnunk, hogy ez így nem megy tovább! Szóval válunk...«".

Tipikus, kor-szerű jelenség, s újabb két emberrel gyarapodik a magyarhoni kényszer-szinglik tábora. S tényleg, miért van, hogy a házasságok - amik azért még ma is többnyire szerelemből, s jószándékkal köttetnek - végül is erre a sorsra jutnak? Tettenérhető-e, hol hibázzák el? Esetleg a nemlátható aprócska részletek vezetnek el az elhidegüléshez, s egyszercsak azzal szembesülnek a felek, hogy betelt a pohár?

Egy bizonyos: Jobban meg kellene becsülnünk a házasságot, ami Isten teremtésbeli jó akarata. Jó házasságot azonban csak akkor tudunk vezetni, ha hisszük, Isten rendelte mellénk a "hozzánkillő segítőtársat". Beleálmodni a hétköznapok forgatagába a minket létrehívó Istent - ahogyan az apostol mondja - kegyelem kegyelemre... Ebben az állapotban világos, hogy Isten szeret a házastársamon keresztül is, s hogy én is képes vagyok szeretni őt úgy, ahogyan van. Ebben a kölcsönös elfogadásban valósulhat meg az igazi, őszinte kommunikáció, s talál utat egyik lélek a másikhoz. Isten gondviselésének felismerésében fedezzük fel, hogy Isten minket nemcsak a földi létre egymásnak, de mennyei országába is teremtett, s az örökkévalósághoz vezető útnak egyik különösen is lélekformáló szép állomása a házasság...

Primus inter pares... azaz: első az egyenlők között. A római püspöknek tulajdonított mondás a jól működő egyházi hierarchia alapjait tette le. Jóllehet komoly kérdések vetődnek fel azzal kapcsolatban, vajon Péter egyáltalán járt-e Rómában, de fogadjuk el azok jószándékú akarását, akik egy erősen megkérdőjelezhető "katakomba-grafitti" nyomán mégis Péter apostol sírjának vélik azt, ami fölé a középkorban a pápaság nagyságát hirdető, valóban lenyűgöző Szent Péter Bazilkát emelték.

Tény, hogy Pétert, az egyszerű halászembert a Mesterrel való találkozás teljesen átalakítja. Megváltozik a hite, a világlátása, az emberekhez való kapcsolata, sőt még "szakmát is vált" - halászemberből, juhász lesz... A szójátékon túl: mindezen változások azt jelzik, valami olyan elemi erejű történésben van része Simon-Péternek, amit csak egyféleképpen tudunk magyarázni: Péter átéli az Isten vonzását.

Vannak emberek, akik - ha érdekük úgy kívánja - mindennek és mindenkinek 'nekimennek', még az Istennek is. Sérelemből, vélt igazságtalanságból vagy egyszerűen csak szeretethiányból fakadóan... teljesen mindegy. Van azonban egy olyan erő, ami ellen egyetlen emberszív sem tud védekezni: ez pedig a szeretet. Ha titkolni is akarná bárki - hamis büszkeség, hatalmi pozíciók, titulusok, bársonyszékek mögé bújva -, végül is hasztalan a próbálkozás, idővel kiderül, csak egy valami hajtotta/űzte egész életében: a szeretet utáni kimondhatatlan sóvárgása. A lélek tudósai (jó pszichológusok, valóban lelki-pásztorok) tudják igazán gyöngysorba szedni egy-egy életút ok-okozati összefüggéseit, melyből aztán kiderül a legfőbb motíváció: a szeretet vagy éppen annak hiánya.

A Mester ezért kérdez rá háromszor is Péterre: "Szeretsz-e engem?" -, mert szívébe, lelkébe, elméjébe akarja vésni: küldetésének egyetlen biztosítéka az a Szeretet, amely elhívta, irányítja, s meg fogja őt tartani egészen az utolsó lehelletéig. Az eredmémy - amit Isten látni akar mindannyiunk életében -, nem a mobilis társadalomban való részvételünk intenzitásától függ, de nem is a szervezeti hatékonyságunkon, csakis egy valamin: Jelei voltunk-e Istennek vagy sem? Ha tudtunk szeretni, akkor betöltöttük hivatásunkat, amire küldettünk, azaz tükröztük Istent életünk minden dolgában...

'Legkisebb' gyermekem is lassan megszerzi a jogosítványát. Ügyesen és örömmel veszi az akadályokat, egy fárasztó forgalmi tanóra után mégis sóhajtva közölte: "Annyi mindenre kell itt egyszerre odafigyelni!" Nos, igen... a vezetés márcsak ilyen, nemhiába mondja a KRESZ: "A gépjármű vezetése veszélyes üzem."...hiszen kezünk, lábunk, agyunk egyszerre kell hogy uralja a járművet. Sovány vígasz a küszködő kezdőnek: mindenfajta vezetés telve van nehézségekkel...

Az elmúlt száz esztendő sikeres média-hazudozásai elérték eredményüket. Ünnepelt hős a csaló, s a hatalom gazemberei nyájasan mosolyognak ötezerdolláros öltönyeikben a kamerák előtt, szemrebbenés nélkül a képünkbe hazudva, mintha az igazságot mondanák: "Nem lesz gázáremelés!", az "Állam szavatolja a kamatokat!" - tulajdonképpen igen, csak nem az adósnak -, "Mostantól másképpen lesz!"... Aztán megtapasztalja a kisember újra, amit eddig is tudott: minden marad a régiben! Csoda-e, ha elveszítették az emberek az alapvető bizalmukat egymás iránt?

Meddig még Uram? Nem raboltunk, gyilkoltunk eleget, amióta jogosan kizavartál minket a paradicsomból? Nem öltünk meg még elég magzatot, nem tettük tönkre eléggé teremtett világodat, nem ordítottunk eleget fájdalmunkban? Uram Isten, nyugtass meg minket! Ugye nem mi emberek vagyunk teremtettséged "csúcsa"? Teremtő Isten! Ugye vannak kiválóbb teremtményeid is, ha nem itt a Földön, hát akkor Univerzumod másik sarkában vagy ha ott sem, akkor legalább láthatatlan mennyei világodban?

Mai igénk mindenekelőtt arra buzdít, hogy egyházi vezetőinkben bízzunk... No de bízunk-e bennük? Mert ha jól körülnézünk, akkkor kiderül: Bizony nem mindegyik egyházi ember érdemli meg a bizalmat... Lehetne önkritikusan kiírni, hogy 'evangélikus', de minek? Ahogyan egy baráti beszélgetésben az egyik testvéregyház képviselője mondta: "Ne panaszkodj már! A tietek tündérkert a mienkhez képest!" Persze a sérelem, a hiba, az oktalanság, a jónak elmulasztása, egyszóval a bűn, ami velünk/nálunk történik - az mindig nagyobbnak tűnik, mert jobban fáj.

Tény: bizalom nélkül nincs előbbrelépés! Sem egyházban, sem a világban. A bizalmatlanság mindig bizalmatlanságot szül! Minél szigorúbbak a kényszerítő törvények, annál nagyobb a kísértés azok kijátszására. A jó törvényt is nehéz batartani, hát még azt, ami nem az Életet, hanem az érdeket szolgálja! Régi keresztény alapelv: "Istennek kell elsősorban engedelmeskedni, mintsem embernek", mert az Ő törvényei soha nem élet-, és közösség-ellenesek! Kérdés, hogy megvan-e a szívekben a szeretet józansága? Ha igen, akkor bármit tehetünk, mert minden döntésünket megelőzi/ellenőrzi a szeretet. Ez a szeretet, azonban nem a múlandó, hanem az elmúlhatatlan, a titokzatosan bennünk lakozó isteni agapé, azaz az önfeláldozásra kész szolgáló szeretet...

Isten nélkül kudarcraítélt emberi vállalkozás lenne a kereszténység. Nem magunkban bízunk - Krisztusban van reménységünk, Aki az út az igazság és az élet. Életünk, mely gyorsan elillan, szinte semmire sem elegendő... mire meg tudjuk fogalmazni kérdéseinket, már ki is kell költöznünk belőle. Talán egy valamire mégis elégséges véges időnk: annak eldöntésére, akarjuk-e az örök életet vagy sem?

Nagyon nem is kell elvonatkoztatnunk, s hamar kiderül, életünk választások egymásutánisága, mely döntések következményeit hordoznunk kell mindvégig. Vannak embertársaink, akiknek különösen is nehéz a döntés, mások pedig látható nehézség nélkül teszik le ide vagy oda a voksukat. Egy bizonyos: mindannyiunknak döntenünk kell, saját életünket illetően mindenféleképpen, de vannak olyan döntések is, melyek olykor milliók életét befolyásolják... Néhány gazember ezeréves országunk sorsáról döntött kilencven éve - s jól tudjuk, igazságtalanságok nemcsak a Trianoni döntésben voltak. Afrikaiak millióit hurcolták el rabszolgának Amerikába - mindezt a zsidó-keresztény szellemiség "áldásával", nemkülönben a muzulmánok tevékeny közreműködésével. (Sok afrikai törzs azért vette fel az iszlám hitet, hogy megmaradjanak!) Az eredmények (értsd: etnikai/faji feszültségek) itt vannak modern 21.századi életünkben, s átkos örökség gyanánt deformálnak minket...

A 20. század egyik legmeghatározóbb német filozófusa Martin Heidegger - húsz évvel ezelőtt, Bilefeld-i ösztöndíjam idején, két féléven át hallgathattam előadásokat róla - nyilatkozta a 80-as években, nem sokkal halála elott a Der Spiegel-nek adott interjújában: "Már csak egy Isten menthet meg bennünket" - az egyébként nem vallásos (keresztény értelemben) gondolkodó. Megjegyezhetjük: Jelen világunk gondjai mellet lassan eltörpülnek a harminc évvel ezelőttiek... Isten azonban alkalmassá tesz minket! De mire is? Elsősorban arra, hogy a Krisztusi Szeretet elkötelezett szolgái legyünk a világban. Betölteni elhivatásunkat nem a magunk erejére alapozzuk, hanem a Lélekére, mely megerősít minket nap mint nap: jó úton járunk...

Az ún. rendszerváltáskor érezhetően megnövekedett az érdeklődés a vallási dolgok iránt. A pártállami évtizedek sok-sok ellentmondása, nyomorúsága és igazságtalansága az egyházakat külünösen is megterhelte. Így aztán nagy volt az öröm, amikor láthatóan megnövekedett a teológiai képzésre jelentkezők száma, mely sokakban azt a reményt erősítette, bizony nagy-nagy lelki megújulásnak leszünk tanúi. Húsz év múlva kiderült, hogy reménységeink sokszor eltúlzottak voltak... Bár az érdeklődés megmaradt az egyház belső, különös világa iránt, de a lelkészi pályát - s ez nem egy karrierpálya - egyre kevesebben választják... s még az sem vigasztalhat minket, hogy tőlünk nyugatabbra is ez a tendencia. Mi az oka annak, hogy az aratnivaló ugyan sok, de a munkás kevés?

Elsősorban az egyéni érdek mindenekelőttisége, amely elhomályosítja a céltudatosságot, s elmaszatolja az élet dolgainak elfogadását úgy, ahogyan azok valójában vannak. Ennek klasszikus megnyilvánulási formája, amikor egy adott probléma megoldására nyilvánvalóan megvannak az eszközök, de mégsem használják azokat. Nyilvánvaló például, hogy valaki lelki habitusa okán alkalmatlan a tanítványi/lelkészi feladatokra, de mégis tanítvány, sőt gyakorló lelkész. Önmaga vezetésére képtelen ember, hogyan irányíthat sikeresen másokat? A gödörbe esés előre prognosztizálható... A tanítványság nem a 100%-os foglalkoztatottságról szól, hanem az elvégzendő munkáról...

A másik sokkal komolyabb probléma manapság: a tanítványi szolgálat értelmezése. Mi a feladata Jézus mai tanítványának? Szociális ügyek Jolly Jokere legyen a pap? Amit más elmulasztott pl. a gyereknevelésben, azt a lelkész pótolja? Mindennél fontosabb, hogy az Igének érthető magyarázója legyen, azaz tanításával az Életet szolgálja. Ezt akkor tudja megvalósítani, ha maga is az Ige szerint él, hiszen hogyan prédikálhat valaki az anyagi-, erkölcsi, hitbéli hűségről, ha maga is hűtlen? Ebben az esetben csak egyféleképpen: bort iszik, s vizet prédikál...

Ami alapvető tanulság mai igénkből: Jézus kettesével küldi ki tanítványait! A szolgálatot ugyanis közösségben/közösen kell végezni! Nálunk protestánsoknál nemcsak papra, papnéra is szükség van... ahol nem vállalja fel senki a klasszikus "papné-feladatokat" ott alapvetően másképpen alakul a közösség élete. Sok-sok jó érvet lehet felhozni, miért nem működik manapság a 'régi képlet' -, de ezzel még nem jutottunk előbbre. Egy bizonyos: az ÚRnak szolgálni csak örömmel lehet, ez pedig a kisközösség mindennapjaiban rejtőzik. Amikor az egyházban gondok jelentkeznek a tanítványokkal - nem elszórtan, hanem egyre nagyobb gyakorisággal -, akkor fel kell tenni a kérdést: Kinek szolgál a tanítvány? Magának vagy Mesterének?