Mindannyiunknak van elképzelése a királyokról, ahogyan Pilátusnak is volt. Ez a szelíd, meggyötört koldus-Mester azonban sehogyan sem illik bele a királyokról alkotott képünkbe. Talán ezért is kérdezi Pilátus gúnyosan: "Akkor mégis király vagy te?" Csakugyan király vagy? Ugyan, milyen király lehetnél te? Igénk szerint Jézust királyként vádolták, jóllehet sem az ünneplésben, sem a vádakban nem azt a királyt tisztelték és nem azt a királyt vádolták, aki Istentől rendelt királyként közéjük jött.

Tény, hogy a zsidók várták a Messiást, az Istentől felkent királyt, s úgy várták, mint aki szabadságot hoz, aki helyreállítja Izrael országának dicsőségét, nagyságát. Ettől a Messiástól, akit a zsidók vártak, a rómaiak is tartottak. Tudták, hogy a zsidó nép szereti a szabadságát, szereti a hitét a vallását, mindenekelőtt eszelősen az Istenét... S várja a nép a Messiást, akinek segítségével, vezetésével lerázzák az útált római igát. Figyelemmel kísértek tehát a rómaiak minden lehetséges messiás-jelöltet, hogy idejében közbeléphessenek. Ennek ellenére újra és újra harcok, lázadások robbantak ki - Júdea földje folyamatosan lázongott.

Pilátus éppen ezért tudta - hogyne tudta volna, hogy milyen ünnepléssel vonult Jeruzsálembe Jézus? Tudta, hogyne tudta volna, hogy az évek során egyre nagyobb tisztelettel és várakozással veszik körül a Mestert. De tudta azt is, mert kémei minden bizonnyal hírül vitték neki, hogy Jézus fegyvertelenül jött Jeruzsálembe, s diadalmas bevonulása végén a tömeggel nem a helytartóságra ment jelképesen átvenni a hatalmat, hanem a templomba ment. Pilátus tehát jól tudta, ettől az embertől nem kell félnie a Római Birodalomnak...

Pilátusnak tudomása van arról, hogy a vádak Jézus ellen nem igazak, de ugyanakkor Jézus meg vállalja - most az egyszer -, hogy királynak mondják. Királysága, királyi uralma van, de országa nem ebből a világból való, de azért Ő méltóságában is király... Királyi hatalmát már igen sokszor megmutatta, legutóbb éppen akkor, amikor Lázárt feltámasztotta, kiszólítva őt, a negyednapos halálszagos sírból. Pilátus mindezekre nem figyel, noha a kémeitől esetleg halott is róla. Őt csak egyfajta királyság, egyfajta hatalom érdekli! Minden más csak gúny tárgya, szemében semmiség.

Jézus nem lázadó, ezt Pilátus is jól látja. Diadalmas bevonulása idején, amikor a zarándokok tömege királyként köszöntötte, s királyként kísérte Jézust; az ünneplő sokaság dicsőítő kiáltozását hallva, talán megfordult a rómaiak fejében: vajon mi következik most? De bebizonyosodott: Jézus nem tör uralomra. Ezért Pilátus szemében Jézus ártatlan, ebben a vádpontban és minden más tekintetben is.

De Pilátus diplomata, aki a zsidóknak is a kedvébe akar járni. Nem akar ellenségeskedést, ezért nem vállalja tetteiben is a felismerését. Szavakkal kimondja: nem találtam benne bűnt. De zet a tetteivel nem vállalja fel. MInt római helytartó élet és halál ura Jeruzsálemben. Egy szavába kerülne, s Jézust el kell, hogy bocsássák és sem zsidók, és senki más nem emelhetne rá kezet. De nem vállalja fel a tetteket. Pilátusnak saját hatalma, saját érdeke fontosabb, mint az igazság.

A mi az igazság? Az, hogy a zsidók tudatos szándékossággal, Pilátus peduig ellenállni nem akaró sodródással teszi le a voksát Jézus ellen - az eredmény ugyanaz. Nyíltan Jézus ellen lázadni és határozott döntéssel mellette ki nem állni, ugyanazt eredményezi. Mert aki nem dönt Jézus mellett teljes szívvel és elkötelezettséggel, az előbb-utóbb ellene fog dönteni. Ez a bűntől megrontott életünk természete. De sokszor csodálkozunk, hogy hajdan templomba járók mivé lettek...

Ismerjük a történet folytatását... Válasszatok, kit bocsássak el nektek? Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát? S a tömeg kiált: "Ne ezt, hanem Barabbást!" A kérdés tehát mindig ez: Ki legyen szabad? Saját életünkben is: ki legyen a szabad? Hát én! De aki Isten-mentesen él, az végül is istentelenül él...

Isten nélkül márpedig nem tudunk tudunk élni - belénkkódolta Isten, hogy csak Vele együtt vagyunk egyek, csak Vele együtt vagyunk egészek, s egészségesek, s csak Vele együtt vagyunk egyek a közösségben. Az igazság az, hogy csak Vele együtt válunk teljessé, istenképűvé, s nyerjük el királyi méltóságunkat, azak válunk krisztusivá...

Ebben a szakaszban (4 vers) tizenháromszor szerepel a: szeretet szó. Ezeket a mondatokat pedig az a tanítvány veti pergamenre, aki magát így azonosítja: a szeretett tanítvány. A Mester tizenkettője közül ő az, aki nem hal mártírhalált. Patmosz szigetére száműzve, hordozva a tanítványi magányosság keresztjét, késő öregségében, amikor már járni is alig tudott, de azért segítséggel még bebotorkált övéihez csak ennyit mondott: "Szerssétek egymást!", majd elhalkuló hangon újra csak ezt motyogta: "Fiacskáim, szeressétek egymást!"

Csodálatos ősi magyar nyelvünk jelzi, hogy szeretet nélkül éhen hal a lélek, hiszen a szer régen azt jelentette törvény, s törvény azaz a szer, etet, vagyis éltet. De még az is benne van ebben a szóban, hogy ehhez két ember kell: egyik eteti a másikat... Nem "megeteti" a törvénnyel - ahogyan az manapság a nagy világpolitikában gyakran megtörténik, hiszen itt nem emberi, hanem isteni törvényről van szó! Az Isten törvénye pedig az szeretet! Ezt kell hogy munkálja mindenki, aki csak félig szeret vagy csak önmagát szereti, az csak "fél-ember".

Nagyhétben vagyunk, a böjti időszak finisében. Húsvét ünnepére készülődünk melynek üzenete a teljesség. Nagypéntek üzenete, hogy ha az Isten meghal számunkra, akkor csak félemberek vagyunk, húsvét csodás hajnalának evangéliuma/jó híre pedig az, hogy Istennel együtt teljességre jutunk. A Mysterium Dei/az Isten legnagyobb titka a hét első napján, azaz a nyolcadik napon történik. Ettől a naptól kezdve nemcsak új időszámítás kezdődik, de egy új korszakba is léptünk. Így lett Krisztus száma a nyolcas! Ezért az első baptisztériumok, kereszelő medencék nyolcszögletűek, a korakeresztény bazilikák, s azok apszisai is nyolcszögletűek... S figyeljük meg: nagyon sok szószék és keresztelő-kút is nyolcszögletű, mert hitvalló keresztény elődeink ezzel is ki akarták fejezni: aki Krisztusban van, az a teljességben van. S mikor teljes számunkra az élet, mikor egész, ahogyan szoktuk mondani: mikor kerek a világ? Csakis akkor, ha benne van a megbocsájtás... Enélkül nincs harmónia.

S ha már említettem a keresztséget, akkor ne felejtsük el: Nem katolikusnak, reformátusnak vagy evangélikusnak keresztelnek minket, hanem Jézus nevébe keresztel "bele" minket a plébános, a lelkipásztor avagy a lelkész... Ezért a keresztség az egyetlen ökumenikus szentség, amin nem vitatkoznak a teológusok, ebben teljes a keresztények egysége.

Manapság sokféle egységről beszélnek: pártegység, nemzeti egység, európai közösség egysége. Húsvét evangéliuma, jó híre, hogy Isten egy akar lenni az Emberrel, vagyis mindenkivel. Azzal az emberrel, aki első indulatával mindent csak elront... Húsvét jó híre nemcsak az, hogy megbocsájtás van, de új kezdés is. János, a szeretett tanítvány nemcsak azt hangsúlyozta egész életében, hogy a szeretet új korszakában vagyunk, hanem azt is, hogy ezáltal Istenben vagyunk. S aki Istenben van, az tud másképpen is gondolkodni: amikor széthúzás van, szeretetével az egységet munkálja, amikor az önzés eluralkodik, akkor ő önfeláldozó szeretettel szolgál... Talán soha ennyire nem volt szükség hangsúlyozni: Béküljünk ki Istennel, mert ő már kibékített minket Fiában, az Ő minden emberi értelmét meghaladó kegyelme által...

Kinőve az osztatlanidejű gyerekkor csodákkalteli nyugalmából, tinédzseres éleslátással fedezzük fel egyre inkább: más ez a világ, mint amilyennek korábban gondoltuk. S bár a világ alig változik - benne mi magunk annál többet -, mégis a megváltozottnak hitt immáron felnőtt-szagú (élet)játékszabályok között szüntelenül keressük a magunk boldogságát... Ez bizony nem kis feladat, sőt, embertpróbáló vállalkozás! Füstöt, szerelmet hazudni nem lehet - mondták a régiek -, ahogyan boldogságot se. Boldogságunk, melynek alapja a harmónia - önmagunkkal és a világgal -, a hívő ember számára nem képzelhető el Isten nélkül. De miért is? Az ok igen egyszerű: a valódi megbékélést egyedül az Isten képes munkálni.

Akarjuk vagy sem, ádámi ősbűnös habitusunk eleve meghatározza viszonyunkat a világhoz. Tagadunk és önzőek vagyunk, s bizony keveset vagyunk készek adni, ellenben sokat várunk. Könnyedén kicsúszik szánkon a "Nem!", s hosszan kínlódunk az "igenek" megfogalmazásával. Alig nőttünk bele a felnőtt életbe, s már úgy érezzük, bőven van okunk tagadni az Istent, akinek elfogadó szeretetét valószerűtlennek tartjuk, mert napi érdekeink elhomályosítják látásunkat. Kudarcainkért, álmaink szertefoszlásáért aztán Istent vádoljuk, sőt őszintén haragszunk is Rá - s, akárcsak Jónás nem akarunk engedni az igazunkból....

Mi gyűlölködünk - Ő meg szeret. Isten csöndben figyeli életünket, mi pedig kiengesztelésért kiáltunk. Őt kiengesztelni, kibékíteni mégsem kell, hiszen Ő Isten, Neki nincs szüksége erre, mi azonban emberek vagyunk, s nekünk óriási igényünk van rá. Ha nem békít meg minket az Isten, azaz nem békülünk meg önmagunk sorsával, ezzel a világgal, akkor elveszünk nemcsak az élet forgatagában, de jó eséllyel munkáljuk azt is, hogy kitöröltessünk az Élet Könyvéből...

Fenti ige hitvallásos megfogalmazása annak, mit is jelent "Istenben lenni". Nem egyszerűen békességre jutni, hanem üdvösséget nyerni. Az üdvösség legnagyobb hozadéka mégsem az, hogy egyszer, majd valamikor, milyen jó is lesz nekünk majd "odaát" - hiszen azt sem tudjuk, hogy hol van az 'odaát', s hogy milyen is az tulajdonképpen -, hanem az, hogy halálunk előtt krisztusivá válhatunk. Megtapasztalhatjuk egyre többször, s egyre jobban milyen jó jót tenni, s milyen gyönyörűséges az önként vállalt "jézusi iga", az elhivatottsággal betöltött, másokért végzett szolgálat...

Gyakran elhangzik a csodálkozó kijelentés: "Na, te sem ebből a világból való vagy!" Lehet ez elismerése az önzetlen segítésünknek, de lehet éppen visszafogott korholás is a tényre - jól átvertek minket. Ma reggeli igénk azonban nem a hétköznapokba, hanem a Szentséges Isten világába invitál. Jézus ún. "főpapi imájában" - de miért ne hallhatnánk ezt búcsúbeszédes hangos gondolkodásnak? -, azt mondja: az ővéi, azaz mi nem ebből a világból valók vagyunk. Ez Jézus szájából 'elismerés'... Ha mindig ott lennénk, ahol Jézus van, akkor bizonnyal más lenne a világ.

Világ gyűlöletét kivívni viszonylag egyszerű. A 'világ' - azaz a világ embere - ugyanis mindenáron, mindent birtokolni akar. Azt is, amit csak akkor lehet bírni, ha másról lemondunk. Vannak ilyen egymást kizáró dolgok az életben: pl. nem lehetünk egyszerre hűségesek és hűtlenek, s nem élhetjük át egyszerre a szerzés izgalmát, s a lélek békességét sem - ugyanis az életben mindennek ára van. A növekedés nincs csak úgy 'magától', azért valaki mindig "fizet"... Végsősoron pedig a növekedést maga az Isten adja.

Sokszor szeretnénk kifutni ebből a világból, mert nem olyan, amilyennek szeretnénk látni. Fundamentalista struccpolitika soha nem segít az emberen, sokan mégis az extremitásokba menekülnek, jóllehet nem ez az Isten akarata. Isten nem az aszketékus félrevonulásra, a természetellenességre, hanem az életre teremtett mindannyiónkat. Akinek minden lehetősége/Istentől kapott adottsága megvan arra, hogy Istennek tetsző életet éljen, de mégis magának él - az bizony már halott. Azt pedig tudjuk, hogy "Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké", ezért Ő ott van, az "élet sűrűjében", ahol történnek a dolgok... Jézus első csodatétele Kánában történt, a vizet borrá változtatta. Tehetett volna más csodát is, feltámasztahatta volna a környék temetőinek halottait - mégsem tette. "Vidám csodájával" mintha csak jelezni akarta volna: az életre, az örömre hívlak titeket. (Jó tudni, hogy az édes bortól könnyen megmámorosodhat az ember, de aki az igazi Forrásból, az Élet Vizéből iszik, az nem veszíti el a józanságát soha!)

Isten akarata, hogy a világban legyünk. Sóként, világosságként, hegyen épített városként. Óriási feladat ez számunkra, de ha tudjuk, hogy nem (csak) ebből a világból valók vagyunk (mennyei állampolgárságot is kaptunk Krisztusban), akkor lehetetlent is kiteljesítő lehetőségnek látjuk...

Krisztus egyházának lételeme a misszió... legyen az bel-, vagy külmisszió, karitatív munka vagy kulturális tevékenység, mind eszköz abban, hogy az evangélium jó hírét meghallja a világ. Sokan vannak a keresztények táborában, akik saját üdvbizonyosságukat tartják legfőbb érvnek. Ők azok, akik élményre, érzésre építik fel meggyőződésüket, sőt az egész életüket. Ők annyira merevek, hogy azokat, akik nem úgy látják a világot, mint ők, gyakran az ördög cimboráinak tekintik... Jézus Urunk azt mondja: "az az örök élet, hogy ismernek téged" - azaz, aki ismeri az egyedül igaz Istent (mégha tükör által homályosan is!) annak örök élete van. Vagyis nem a halál után lesz, hanem már itt és most örök élete van.

Istent megismerni többféleképpen lehet. Ő ugyanis megmutatja magát a teremtett világában, a történelem mozgásában, s nem utolsó sorban a lelkiismeretben. Ez a háromszoros 'bebiztosítása' az Isten szeretetének. S ha valaki számára ez az ún. általános kinyilatkoztatás túlságosan közvetett hívása lenne az Örökkévalónak, akkor elgondolkodhat a speciális kinyilatkoztatáson, melyet Isten Igéjéből ismerhetünk meg. Ez a megismerés/tanulási folyamat életünk végéig tart, a perfekciót sosem érjük el itt a földi létben, de ennek ellenére mégis teljesnek mondhatjuk az ilyen életet, mert megeleveníti a lelket. Isten igéjében biztosak is lehetünk, hiszen ez az egyedüli ismeret/tudás, mely "bölccsé teszi az együgyűt" is. Helyességét a világ is elismeri, mert az Istenben bízók szívét megvidámítja. (Ezért várja a világ sóvárogva az Isten fiainak megjelenését.) S mivel Isten igéje világos és tiszta, ezért kősziklaként megáll mindörökké.

Aki nem hiszi az Istent, az gyakran kételkedik önmagában, aki pedig azt hiszi, hogy már tökéletesen ismeri az Örökkévalót, az pedig nem ismeri önmagát - ők a fanatikusok, az ultrakonzervatívok. (Sajnos az ő soraikból kerül ki a legtöbb szélsőséges gondolkodású is!) Aki valóban az Istent ismeri, az a szeretetben van. Annak életében valóság a krisztusi lelkület, az nem érdekalapúan indulatos, hanem békességteremtően harmónikus. Igazán szépet, jót, s építőt egyedül igencsak ritkán tud alkotni az ember, de Istennel együtt minden lehetséges, még az is, hogy eszközei legyünk a leghihetetlenebb továbbadására: Isten közöttünk, bennünk él, s ezért örök életünk van...

Az emberi civilizáció írásbeliségének hajnaláról, vagy talán azt megelőző idejéből származó egyik legősibb történetéből való a fenti mondat. Istent itt még nem az embert bűnei miatt eltiporni akaró félelmetes hatalomként ismerhetjük meg, akit csak véresáldozattal (primitív elképzelés, a "felsőbb hatalom" befolyásolására) lehet/kell kiengesztelni - gondoljunk csak a középkorban hirdetett rettenetes istenképre -, itt a a Teremtő (még!) "szellőben járt-kert a kertben" (értsd: teremtett világában)... Ennél érzékibb finomsággal, gyengédséggel talán nem is lehet megfogalmazni az Isten anyagvilágban megmutatkozó jelenvalóságát...

Kulcsszó a történetben, hogy az ember elrejtőzött. Természetes szégyenérzetének a következménye ez. Aki 'szemérmetlen', az tulajdonképpen mezítelen, s itt nem feltétlenül a testiségre kell gondolnunk. Aki nyers, aki 'pucér' az tulajdonképpen anyagelvű, azaz materilaista gondolkodásában a látható, a megfogható a meghatározó. Az ilyen ember nem ismeri az ünnepet, a szakrálist, az elkülönítettet, számára semmi értelme a várakozásteli megismerésnek, számára csak a 'most' létezik, s a pillanat élvezete az elsődleges. Világunk azért ilyen, amilyen, s azért esik olykor még a hitetlen ember is a hit kísértésébe, mert néha kivillan számára is az igazság: ünnepek, emelkedett hangulat, katartikus érzések nélkül igen nyomorúságos az emberlét. Ha nincs ott a szentség, az Élet tisztelete, akkor a születés és halál közötti rövidke időszak csak néhányévtizedes szakadatlan küzdelem az elemekkel, melynek a vége aztán mégiscsak az elbukás...

Mára igencsak kiveszett az emberekből a természetes szégyenérzet - s itt most ne a szégyenlősségre gondoljunk, sokkal inkább a részvéttel teli támogatást, a tisztelet készségét értsük e fogalomban -, amely ha nincs vagy elsorvadt az emberek lelkében, akkor a körülmények lavinája feltartóztathatatlanul magával sodorja az embert. Nem véletlen, hogy a nemiség tisztelete, a szexuális szégyenérzettel összefonódik, hiszen az Élet továbbadásának csodája fonódik egybe a szerelem intimitásával. (Milyen érdekes, ha csak testiségre "alapoznak" kapcsolatokat, az igen gyorsan elmúlik, mert az mindig erősen önérdekű, s nem adja meg azt a lelki biztonságot, amire szíve mélyén mindenki vágyakozik.)

Boldogulásunk, sorsunk elfogadása elválaszthatatlan az Istentől, a minden tisztaság, szépség, jóság és szeretet Atyától. Az Isten jelenvalóságát érezni a bűnben (lelkiismeretfurdalás) az emberlétbe vésett örök törvény, megtapasztalni Gondviselését az élet minden területén: a hívő élet kiváltsága, maga a kegyelemteljes evangélium...

Az agonizáló ember utolsó földi vigasza vagy a hit halálon átívelő bizonyságtevése az, amit a az örök emberi szenvedést megtestesítő Jób szájából hallunk? Az Isten szeretetének felfoghatatlan nagysága nyilvánul meg abban is, hogy bár az utolsó szó jogán sokmindent mondhatunk, de a végső szó az Övé...

Tény, hogy saját szenvedésünk, de szeretteink szenvedésének látványa különösképpen is megvisel minket. A nagy eszünkkel próbáljuk, de nem igazán tudjuk megérteni a szenvedés miértjeit. Ha keresünk, akkor könnyítő válaszokat találunk nyomorúságaink elhordozására, de megoldást az életünk elmúlására csak Isten adhat. Isten maga az élet, s ha Ő nincs velünk, akkor elsorvadunk, nemcsak testben, lélekben is... s bizony nincs elszomorítóbb annál, amikor a test elemésztődését megelőzi a lélek fonnyadása! Sokan adják fel, s reménység nélkül, megkeseredve lépnek át ebből a láthatatlan világból, abba az örök láthatatlanba. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt merjük állítani, hogy akiben nincs meg az Istenbe vetett hit lendülete, az örökre ottmarad a "határon". (A gazdag és Lázár történetéből tudjuk, hogy Ábrahám kebele és a gazdag között áthidalhatatlan nagy szakadék van, hogy ne legyen átjárás...) S mi ez, ha nem gyönyörű képies evangéliumi leírása "a már nem, s még nem" kétségbejtő állapotának? Egy bizonyos: testünknek, ennek a csodálatos isteni masinának valamelyik szerkezete egyszercsak nem fogja tovább bírni... Hiába az akarásunk, az elhasználódott fogaskerekek már nem lesznek képesek betölteni feladatukat, s életünk istenteremtette gyönyörű óraműve szép lassan leáll. Testünk már nem "ketyeg" tovább, s ránk köszönt a végső nyugalom... S tényleg csak ennyi volt?

Aki életében érezte Isten közelségét, az nemcsak hiszi és reméli, de tudja is, hogy az Aki "utoljára megáll a por fölött" az az életet meg(-ki)váltó Isten. Nem állít vissza az elejére, mint a társasjátékban, hogy újra és újra elhordozzuk sorsunkat (csak más testben, ahogyan a lélkevándorlást preferálók gondolják), s lekörözzük a többiket, hanem egyszerűen magához emel... Ez az egymásratalálás majd mindenre megoldást ad, hiszen akkor mi is ugyanúgy fogjuk látni az Istent, ahogyan Ő lát minket. Azaz: ismerni fogjuk Istent, s ezért már nem kérdezünk semmit, csak énekelünk, énekelünk, dicsérve Istent végtelen szeretetéért...

Az iraki háborúban eleddig (2010. februári adatok) 4379 amerikai katona halt meg, s 31669 sebesült meg, s a több mint nyolc év óta tartó - gyakorlatilag sikertelen - afganisztáni rendfenntartásban pedig 1693 hivatásos katona veszítette életét. A képen imádkozó zsoldoskatonákat látunk, akik bizonnyal szívből könyörögnek - gyaníthatóan, elsősorban a saját életükért, s persze a "misszió" sikeréért is. (Azt most ne feszegessük, kinek az érdekeit szolgálják ezek a katonai missziók...) Egy bizonyos, amit kérnek ezek a katonák az imádságukban, azt őszintén kérik. Őszinte imádság ereje ide vagy oda - az akna mégis robbant, s a gyilkos golyók megtalálták áldozataikat... Most akkor ki a hibás? A JóIsten, mert nem hallgatta meg a hozzá imádkozókat, netalán a katonák, mert nem kérték jól, amit kértek? Nyilvánvaló, hogy a keresztény élet 'csodás' volta nem abban rejlik, hogy a hívő ember életében minden sikerül, s olyan egészséges minden hívő ember az utolsó lehelletéig, mint a makk. Ennek ellenére jónéhányan gondolják, hogy az ember dolga a kérés, az Istené pedig, hogy teljesítse azt. S mivel Isten Isten, ezért a hiba csak az ember oldalán lehet. Nos, aki így gondolkodik, arra szokták mondani: szélsőséges, fundamentalista. (Ezek pedig nem kizárólag keresztény tulajdonságok.)

János, a "szeretett tanítvány" - nagy valószínűséggel e levél írója - imádságra buzdítja olvasóit, mert tudja, hogy legelőször az imádkozásban fáradunk el. Az imádság jósága, áldásos volta soha nem annak függvénye, vajon Isten teljesíti-e a benne foglaltatott kérést vagy sem; az imádságra fordított percek, pillanatok már önmagukban áldást hordoznak. A rendszeresen imádkozó ember ezt tudja, mert számtalanszor megtapasztalta: imádkozni jó. Az őszinte szavak kimondása mindig békét ajándékoz a léleknek, ahogyan a hazugságok kivétel nélkül békétlenséget szítanak.

Életünk folyamán sokmindent kérünk az ÚRIstentől: sikerüljenek vizsgáink, legyen eredményes a munkánk, s jussunk "egyről a kettőre" egzisztenciális küzdelmeinkben. Ezek a "valamik", a múlandóak. Isten azonban ennél sokkal többet akar adni: barátokat és barátnőket, hogy tartalmas és szép ifjúkorunk legyen, s később értő szemmel, s felelősségteljes szívvel keressük a hozzánkillő segítőtársat, majd pedig örmmel építsük családunkat, gyülekezetünket, egyszóval: hordozó közösséget alkossunk. Megtalálni a nemlátható értékeket - igazi barátság, igazi szerelem, valódi békesség stb. - az élet nagy forgatagában: a legnagyobb kihívás. A hívő ember tudja, ezek nemcsak az akarásunktól függenek, Isten kegyelmi ajándékai ezek. S, ha nem keressük az Istent a láthatóakban s a nemláthatóak között egyaránt napról napra, akkor nem adunk lehetőséget magunknak, hogy észrevegyük, mikor nyújtja ki felénk a Gondviselés a kezét...

Színszimbolikában az arany, az ezüst, a fehér az Isten "színei"... Ide tartozik még a piros is, hiszen az a vér, az élet színe. Tény, hogy az arany az örökkévalóság szinonímájává vált, s tény az is, hogy az az arany/ezüst csillogása igen gyakran elhomáyosítja az emberek világ-látását. Szeretjük a fényt, de még a csillogást is, ha nem is hivalkodunk vele, hiszen a fény az életet jelenti. Így tavasszal újra és újra átélhetjük a csodát, hogy néhány nap alatt zöldbe szökken a határ, újraindul a teremtettség megújulási rendje, s azt mondjuk sóhajosan: Na végre tavaszodik! A sötét, hideg Tél után különösen is vágyakozunk a meleg tavaszi napsugarakra, melyek nemcsak testünket de a szívünket is melengetik. Hiába, a tavasz az élet ünnepe, no meg a szerelemé is, s a sok-sok virág, a bőrünk alá bújó illatok mind ezeknek a szolgálatában állnak. Nos, nincs is szebb a tiszta szerelemnél, nincs felemelőbb, s megnyugtatóbb a Nap fényénél. Kell nekünk a világosság, ha nincs világosságunk, akkor végünk van, elhervadunk...

Pál apostol azonban többet állít az efezusiaknak: Ti vagytok a világosság, ti vagytok a fény! Egyrészt örülünk ennek - ez is az evangélium része -, másrészt pedig megrettenünk attól a kihívástól, hogy mi magunk is világosság vagyunk. Ha nem is járja át életünket a mennyei fényesség - mert életünk olykor csak pislákoló, füstölgő mécseshez hasonlítható -, az etikai sötétségben botorkáló 21. századi ember számára még ez a kevéske fényecske is iránytmutató vakító fényesség! Noéról azt olvashatjuk, "fedhetetlen volt a maga nemzedékében" - pedig nem volt az, olvashatjuk egy rabbinikus magyarázatban -, csak olyannyira elaljasult az embervilág körülötte, hogy az ő istenszerető átlag normalitása mások szemében istenes életű rendkívüliséget jelentett. Így ma is állíthajuk, bizony, mi mai keresztények nem vagyunk szentek, de a világ mostani gonoszságát látva még így, töredékes kereszténységünkben is istenes jellé válhatunk.

Az, hogy világosság vagyunk, mert tükröződik rajtunk az Isten szeretetfénye, még nem jelenti azt, hogy mi magunktól, a magunk erejéből világolnánk ebben a világban. Isten elhívott minket erre a méltóságteljes feladatra, lehetőséggel ajándékozott meg, de ebbe bele kell nőnünk, mint gyermeknek a felnőttkorba. A gyermek sem felnőttként születik, csak a kíváncsiság készségét, a megismerés lehetőséget hordozza magában, hogy egykoron gondolkodó felnőttként, felelősségteljesen élő krisztusi emberként éljen. Ha Isten gyermekei vagyunk - márpedig azok vagyunk, hiszen ez az evangélium üzenete -, akkor azt akarja az Isten, hogy növekedjünk/nevelődjünk, mint ahogyan az a jó gyermekek sajátja. Isten felénk megnyilvánuló szeretetét gyermeksírásunkkal is lehet dicsérni, de ennél többre vagyunk elhívva! Nincs lehangolóbb az infantilis keresztényeknél, az egyházban is megnyilvánuló gyerekes attitűdöknél... Félreértés ne essék, ez nem azonos a jó értelmeben vett "szent naivitással", mely az Isten békességéből táplálkozik! Arra gondoljunk csak, amikor torzsalkodás, veszekedés és egymásramutogatás jellemzi a krisztuskövetők egy-egy táborát, akkor bizonnyal ez nem az az elhívott állapot, amiben Isten látni kívánja az övéit...

Világosságban járni jó dolog. Nemcsak azért, mert kisebb valószínűséggel esünk gödörbe, sokkal inkább azért, mert érezhetjük az Isten Napfényének ízét, mely az egyedüli garanciája annak, hogy ne keseredjünk meg, s a fényfelé törekvő életünkben felfedezzük Istentől rendelt sorsunkat...

Minden életkornak megvan a maga tipikus kísértése... Gyaníthatóan a csábítások egyik "kortalan fajtája" a csüggedés. A fiatal azért csügged el, mert nehezen tudja elhinni, megtalálja élete párját; a középkorú azért bicsaklik meg önbizalmában, mert nagyon is jól látja a veszélyeket, hogy amit óriási küzdelemmel elért, azt bármikor elveszítheti; az idős ember pedig azért ereszti búnak a fejét, mert jól tudja, nem kezdheti már újra, de azt meg nem tudja, vajon úgy élte-e az életét, ahogyan kellett volna?

Biztonsággal kijelenthetjük: mindenki ismeri a csüggedést, hiszen "még a legkiválóbbak is elfáradnak, meglankadnak" - ahogyan Ézsaiásnál olvashatjuk. Kikerülni tehát a csüggedést nem tudjuk, mert testben vagyunk, születésünk gyönyörűsége és halálunk szomorúsága közé beszorítva. Hiába az eszelős kapaszkodás a kor tetszetős lózungjaiba,az ígéretes szavakba, a bűn realitása, hogy idővel minden, ami emberi, az megkopik, elfogyatkozik, eltörik vagy elszakad. Pál is megvallja: a külső (azaz a testi) emberünk megromlik... Itt azonban nincs vége a mondatának, így folytatja: a belső emberünk mégis megújul! Annak ellenére(!), hogy a külső megromlik. Ez az evangélium!

Sokan vannak, akik azt gondolják, megfelelő módszerrel átugorható a csüggedés problematikája, s 'borítékolható' a boldogság. "Erősen kell hinned, s akkor meglesz, amit kívánsz!" "Imádkozz érte szüntelen, s akkor az ÚR megadja!" - s lehetne még azokat az érthető, de szánalmas emberi kísérleteket idézni, melyek az Isten direkt befolyásolhatóságát ígérik. Az igazság az, hogy az áldozat nem jön vissza a temetőből, az élet valósága, hogy a fogyatékkal élni kényszerülők sosem lesz olyanok, mint egészséges társaik, s aki önző módon elszalajsztotta élete nagy lehetőségeit, az nem tudja visszaforgatni az idő kerekét, hogy újrapróbálja -, de mostmár másképpen. Kétség nem fér hozzá: nagyon jó lenne, de nem lehet... Itt a földön a hiány hiány marad, csak az örökkévalóságban teljesedik be az, ami itt félbeszakadt, s ott válik egésszé, ami itt széttörött. Isten vigasztaló titka ez is...

A csüggedés mindig a félelemből táplálkozik. Aki egyedül érzi magát, az bizony fél. Természetes ez, hiszen Isten teremtői akarata által a védelmet nyújtó közösségbe rendelt mindnyájunkat. Aki azonban felrúgja a családi szeretetközösség összetartó örök isteni rendjét - legyen az szülő vagy éppen gyermek - az azt az egységet töri szét, amit Isten egyben szeretne látni. Ilyenkor látszólag győzedelmeskedik az egyes ember, úgy néz ki, mintha a helyzetnek mégis ő lenne az ura, az igazság azonban az, hogy aki másokat megsebez, az végül maga vérzik el. Aki tehát a közösséget megtagadja, magát taszítja a magány szakadékába...

Az evangélium üzenete minden korban ugyanaz: van Egy más Valóság is itt a földi létünkben, Akinek a vonzása az elhibázott életeket is jó útra tereli. Ez a megtérés kegyelme... ami nem korrigálja automatikusan a múltat, de békességet ad a léleknek, s erősíti napról napra a jóvátétel készségét.

Van-e nagyobb kincs a békénél? Aligha! Egész életünkben az ezerarcú békét keressük-munkáljuk, hogy végül lelkünk is megnyugodjék. Jóllehet a körülmények hatása mindig óriási, de a döntés soha nem az események gondja, hanem az ember dolga... Ezért nem mindegy, milyen lélekkel hozzuk meg a döntést! Döntéseink következményét ugyanis hordoznunk kell, s ezért megeshet, hogy egy rossz döntés hosszú időn keresztül, esetleg egy egész életen át békétlenséget szít. Másokkal vagy magunkkal vagyunk haragban, az eredmény ugyanaz: fáj mindkettő, de ha békétlenségünk okai mi magunk vagyunk, az sokkal keservesebb.

"Pax et bonum!" - mondják a ferncesrendiek, "Áldás békesség!" - köszöntik egymást a reformátusok... Isten békessége nem emberi kategória. Míg az emberi béke mindig kompromisszumus - ráadásul a történelemben azt láthatjuk, hogy többnyire rövidéletű -, eladdig az Isten békéje tartós, s feltétel nélküli. A Mester jól tudja - nemegyszer szeretettel korholta is tanítványait kicsinyhitűségük miatt -, hogy nyugalmunkat könnyen elveszítjük, s szívünk hamar elcsügged. Az élet árnyékos oldala ez, nem tudjuk kikerülni! Aki azt mondja, hogy ő mindig boldog, az nem őszinte önmagához vagy még sohasem volt valóban boldog. A boldogság - természetéből fakadóan - pillanatos és dinamikus érzés, míg a béke folyamatos és statikus állapot. Ezért volt megmosolyogtató, amikor anno "pártunk és kormányunk" véres komolysággal "béke-harcról" beszélt...

Jézus békét nemcsak ígér, de ad is. Az élet egyik legnehezebb feladata az efogadás. A jót még csak-csak elfogadjuk, de olykor az is terhelheti önérzetünket, amikor azonban a rosszat kell elhordoznunk, az ellen különösképpen tiltakozunk. Elfogadni a hiányt: visszadni egészségünk egy részét, elengedni szeretteinket, aki nemcsak életünk részét, de magát az életet jelentették nekünk, több mint embertpróbáló... A keresztény ember ezért kapaszkodik hite által Istenébe, mert tudja, hogy a megoldás nem nála, hanem Teremtő Ura kezében van...

Több mint húsz éve ível a  Simpson család sikere. Az eltorzított karekterek tükrözik a közösségi lét fonákságait, s ritka, de áhított szépségeit - emiatt minden korosztály és minden társadalmi réteg talál benne valami élvezhetőt elgondolkodtatót. A gyerekek jókat derülhetnek például Bart viccein, de a felnottek is könnyen azonosulhatnak egy-egy karakterrel, felfedezve bennük saját problémáikat. Akadnak, akik a felszíni humort keresik a sorozatban, mások szerint viszont Homer igen komoly filozófus. A Simpson (anti)család hatása még a vallásra is kiterjed: az anglikán egyház néhány éve "Mix It Up with The Simpsons" címmel adott ki egy könyvet, amely a rajzfilmsorozat biblikus tartalmát boncolgatja: a mozgalom keretében az ifjúsági vezetők templomokban szerveznek vetítéseket, és a Simpson családból vett példákkal magyarázzák a Bibliát a fiataloknak, remélve, hogy ezzel több tinédzsert tudnak bevonzani a templomokba.

Napokban valaki azt mondta nekem egy sóhajos mellékmondatban: "Bizony, a gyereknevelés igen nagy felelősség!" Utólag gondoltam bele: valóban az... s milyen jó, hogy előtte ezen nem "rágódtam" - talán még a családalapítástól is megrettentem volna, ahogyan manapság sok fiatal menekül is ez elől. Emlékszem, a lassan húsz éve tartó folyamatos építkezés, felújítás (kényszeres magyar valóság) kellős közepén, az évekig korlát nélküli teraszon állva feleségem beszélgetett egy kolleganőjével... Miközben három piciny gyermekünk körülzsongták édesanyjukat, a kollegina tárgyilagosan megállapította - látván azt az őrületes építkezési felfordulást, amiben éltünk: "Ti sem vagytok normálisak... Ilyen óriási meló, meg ez a sok gürizés! És mikor fogtok élni?"...Jónéhány évvel később aztán ő is feladta világjárós "happy-szingli" életét, s vállalta a gyereknevelés édes nyomorúságait... Milyen érdekes, hát mégiscsak győzött az Élet az önzés kényelme felett...

Tény, hogy még egy ilyen hosszútávú, kockázatos projekt, mint a gyereknevelés, aligha akad. Néhány tízpercben ugyanis nem lehet elmagyarázni: "Fiam/lányom, így kell embernek lenned!" - ezt csak egyféleképpen lehet megtenni, 20-25 éven keresztül gyermekeink elé élve. Amennyire emberek (istenképűek) tudtunk lenni a múló időben, annyira lesznek "jóemberek" a fiaink, lányaink. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy manapság olyan a világ, amilyen... Az okokat nyugodtan kereshetjük apáink, nagyapáink istentől elfordult életében, s akár akarjuk, akár nem, lassan számot kell vetnünk önmagunkkal is: Mennyire tudtuk megélni azt, amire rendelt minket a JóIsten? A régi megfigyelés minden generáció számára, nekünk is beigazolódik: "Megbüntetem a fiakat az atyák (no meg az anyák!) bűneiért is, harmad és negyedíziglen..."

Aki felvállalja a családalapítás-gyereknevelés évtizedes igenlését, az bizonnyal megtapasztalja, hogy nem csak az akaráson, nemcsak a futáson múlik az eredmény... Egyedül a könyörülő Isten megtartó kegyelme nyújthat biztonságot a folyamatosan változó világban! Ezért mondhatjuk el gyakorló szülőként, aggódó édesapaként és édesanyaként hitvallásosan: "Omnia est gratia!" azaz, minden kegyelem, s ezért Egyedül Istené a Dicsőség - Soli Deo Gloria!

Érdekes gondolatokat vet fel egy-egy kelta kereszt látványa... Korai egyháztörténelemből tudjuk azt, hogy a kereszténység az írek közvetítésével terjedt el Európa északi felén, így a germánokhoz is. Ebben a legkiválóbb ír szerzetes-apát Columbán volt, aki 12 társával Galliába hajózott át, s huséges társaival a Rajna irányát követve, Helvetia erdokkel és örök-hóval takart hegyei közé is eljutottak. Az ír-skót szerzetesek szakadatlan munkásságot fejtettek ki a Vogesek, Svájc, Elszász, valamint a Szajna és Maas közötti területen, s buzgalmuk nem csökkent Columbán halála után sem. (A szigetország ezután is ontotta a kontinensre az önfeláldozó férfiakat; ilyen volt többek közt a northumbriai Willibrord, ki a Rajna balpartja és a Maas között lakó pogány frízeket választotta ki a maga népéül.) Érdemes azt is megfigyelni, hogy az írek keresztjén koszorút láthatunk, ami a Napot, azaz az Istent, vagyis az életet szimbolizálja. Idővel - itt Európában -, a kör/koszorú/Nap, mint szimbólum lekerült a keresztről, s helyette a keresztet csak 'fényt-begyűjtő' drágakövek díszítették (XI-XIII. század). Aztán egyszercsak megjelent a korpuszos kereszt, de azon még Jézus-Király szelíden mosolyog, s még nyoma sincs a fájdalmas Krisztus-ábrázolásnak...

Ma, ha azt a szót halljuk, hogy 'kereszt', akkor egyértelműen a szenvedésre asszociálunk. Pedig a kereszt (kör-oszt)-ó a civilizáció hajnalába visszanyúló ősrégi jelkép. "A kört osztó vízszintes és függőleges vonalak nemcsak szimmetriát teremtenek a Napon (az Életen) belül, de kiemeli az igazságosság egyensúlyát ember és ember viszonylatában és jelzi az ember és Isten kapcsolatának harmóniáját is." - meghatározás tőlem.

Sokan azért nem akarnak keresztény életet élni, mert úgy érzik, hogy bolond az, aki még egy plusz "keresztet' vesz a nyakába ebben az egyébként is igazságtalan világban. Nem értik, hogy mi a jó, s mi a vonzó ebben? Nos, a szenvedésben tényleg nincs semmi! Aki mégis úgy állítja be, hogy a szenvedés jó dolog, az vagy nem szenved vagy valahol felborult a lelki egyensúlya... Aki Krisztus útjára lép az nem a tudatos szenvedés útját, hanem szenvedés tudatosságát választja. Azaz, tudja, hogy miért szenved! Tudja, hogy nem a szenvedésnek van célja, hanem a célért elhordozott szenvedés adja az értelmet. Magyarul: aki áldozatot vállal a jó cél érdekében, az megnyugvást talál lelkének - megnyeri az Istent, s nem kárhoztatja el őt a világ, no meg ő sem a világot. Az édesanya örömmel vállalja a szenvedést gyermekeiért, a jól működő párkapcsolatban pedig örömmel mondunk le szabadságunk egy részéről a másik szabadságának kiteljesedése érdekében... Így kerek a világ, így napos, így krisztusi... talán ezt az ír barátaink még jól tudták... s talán az sem véletlen, hogy az ír keresztények korai ábrázolásaikban a Krisztust szimbolizáló főnixmadarat egyértelműen szkíta őseink mitikus madaraként, turulként ábrázolták... Vajon mit tudhattak még, amit mi már rég elfelejtettünk?

Olykor bosszankodom az agresszív reklámokon... Amennyire értékelem az ötleteseket, olyannyira elvetem a bántó, kimondottan "bunkó" hozzáállást, élethez, szexualitáshoz (Lassan melyik reklámban nincs ilyen felhang?) értékhez. Az egyik ilyen irritáló szlogen számomra az évekkel ezelőtti "Nagyot szakíthat!" volt... Nos, valóban "komoly" háromforintos (egyszóval igen csekély) árelőnyt adtak a krumpliból, s még ki tudja miből, de szerettem volna tudni, hogy mibe kerültek ezek az idióta gigant-plakátok? Pontosítsunk: mibe került ez nekünk vásárlóknak(?), melyeket kénytelen-kelletlen kellett nézegetnünk hosszú hónapokon át... S nem mintha az egy-két forint nem lenne pénz - aki kicsit nem becsüli a nagyot nem érdemli -, de a "szakítás", az igazi nagy pénzügyi "durranás" az lenne, ha tisztességesen megfizetett munkadíjakból meg tudnánk fizetni a tisztességes árát az adott árunak. Eladdig azonban, amíg igyekeznek a világ urai - s itt még véletlenül se gondoljunk neves külhoni politikusokra, ők csak transzparens-emberek! - fenntartani az igazságtalan helyzetet: szegények és gazdagok, eladdig ne is gondoljunk világbékére. Ugyanis egyik ember nem hitványabb a másiknál, s persze minden országban akad jócskán munkakerülő, de ennél jobban már nem tudja kizsákmányolni magát "a magyar", mint ahogyan azt teszi... Mindezt kénytelen azért tenni, hogy maradjon az igazságtalan beosztás - akár Európán belül is. Akkor van ugyanis profit, ha az egyik országban olcsón előállítják, s a másikban drágán eladják!

Hogyan kerül ez a társadalomkritika a ma reggeli igéhez? Hát úgy, hogy az általam 'megkritizált' reklámok azt erősítik, amit tompítani kellene: a bírvágyat. Mert az élet értelme nem a "szakítás", meg "lutri", amin persze nyerni is lehet, de gyakorlatban mindenki csak veszít rajta, hiszen az egyetlen hozadéka a főnyeremény ígéretében való édes álmodozás. Mert eszerint a boldogság alapja nem tudás, a becsületes a munka, a szép emberi kapcsolatok, hanem a pénz, amin mindent - mindenekelőtt a boldogságodat is - megveheted... Joggal kérdezhetjük, ha ilyen tudásalapú társadalomban élünk, akkor miért nincs nagyobb erkölcsi-anyagi megbecsülése a pedagógusoknak? Eltelt egy évszázad, s a tanár még mindig a nemzet napszámosa!!! A legdrágábbat, gyermekeinket bízzuk rájuk, s lassan pedig már csak az megy tanárnak, aki eszelősen elhivatott (bolond?) vagy mert nem tudja mit akar csinálni az életben... Ha így haladunk, kihalnak fizika-, és kémiatanáraink, s egyre inkább 'kopnak' gyermekeink, akik csak úgy mellesleg: a jövő zálogai... No de sebaj, nem ezek a dolgok a fontosak, hanem a "szakítás"! Beleharapni az élet nagy zsíroskenyerébe, s amit csak lehet, azt meg kell szerezni! Ha nem teszed, akkor lemaradsz az életről...

Jézus tanítása más dimenziót villant fel: az egyetlen maradandót. Az Isten világában mindig az élet az érték, s nem az, amit megemészt a moly vagy a rozsda! Aki nem látja be, hogy Isten az első, annak valamely múlandó dolog válhat istenévé... s így eljátssza léte legnagyobb lehetőségét, hogy rátaláljon Istenre, s önmagára.

Még a kiválasztottak között is akad áruló... Örök tanulsága ez a világtörténelemnek! Hiába a jószándékú kezdés, a "pénz szerelme" a hatalom csábítása kikezdheti még a legnagyobb jellemeket is. Az ördögi ebben az átalakulásban, hogy akinek a lelkében lejátszódik mindez, az szinte semmit nem vesz észre magán! Azt hiszi magáról, hogy ő még mindig a másokon segíteni akaró egykori őszinte ember, pedig már rég a korrupt politikusok táborába deformálódott bele... Tragédiája ez az egyénnek, s súlyos nyomorúsága a közösségnek is. Márk evangélista arról tudósít, hogy a Mestert elárulja egyik tanítványa, az iskárióti Júdás, pedig bizalmi ember volt a tizenkettő közül, hiszen még a pénzt is rábízták. Nagy szomorúság, hogy ugyan ő kezdte a sort, de kivétel nélkül mindenki, még a "Kőszikla-Simon-Péter" is megtagadja Krisztusát - nem is egyszer, háromszor! Milyen kozmikus törvényszerűség, eleve elrendeltség ez, hogy még a legjobbak is elbuknak?

Egy biztos, nincs igaz ember Isten előtt egy sem. Akik olykor mégis félre tudják tenni önző gondolataikat, s nem az ősi "Mentsd a bőröd komám!"- szégyenteljes, de hasznos túlélési stratégiát követik, nos, belőlük lesznek a hősök és közülük kerülnek ki a szentek. A zsidó nép - különösen a középkorban - gyakran kellet hogy elszenvedje a "Krisztus-gyilkos nép" vád következményeit. Jobb esetben 'csak' megvetés, súlyosabb esetben kiközösítés, üldöztetés s nemegyszer pogromok, véres megtorlások érték őket, csak azért mert hazátlan zsidók voltak, hiszen az első század végétől megszűnt a zsidó állam, s szétszórattásba kényszerültek. Tény, hogy a zsidóságban olykor fel-felvetődött a kiválasztottságtudatból fakadó arogancia, de még mielőtt valaki rövidzárlatos következtetéseket vonna le ennek az üldeztetésük ellenére is sikeres nép életőből, gondoljunk csak bele, hogy a zsidó nép életét alapvetően meghatározta a Tórához való viszonya, azaz írni-olvasni elengedhetetlen feltétel volt. S természetesen e nép között is voltak analfabéták, de ez töredéke volt a korabeli átlagnak... Azaz: épp elég fájdalmas volt számukra, hogy el kellett hagyniuk őseik földjét Palesztínát, de ráadásul írásszeretetükből fakadó műveltségük következtében még át is látták, milyen méltatlan körülmények közé kerültek. Manapság gyakran felemlegetik a zsidó-kritikusok, hogy milyen, nem éppen békés egymás mellett élésre buzdító vad gondolatok is helyett kaptak a talmudi irodalom meglehetősen vegyes összetételő mintegy jó negyvenezer(!) oldalán -, de ebben az is szerepet játszik, hogy fájdalmuk/dühük egyetlen lehetséges "szelepét" a talmudi irodalom radikálisabb keretei között találták meg. "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" Akinek apját-anyját, testvérét, barátját, férjét vagy feleségét gyilkos indulatok szakítottak el, egyik napról a másikra - nem hiszem, hogy egykönnyen túlteszik magukan ezen a traumán. De így van ez minden nép életében, legyenek azok örmények vagy kurdok, tuccik vagy rabszolgaságba kényszerített négerek...

Gerinctelen árulás és ésszerű kompromisszum között óriási a különbség, mégha olykor a kettő közötti határ egybe is mosódik. Csúnyán hangzik, de valamilyen mértékben mindannyian árulók vagyunk... Elvetettük Istent, távlatos elveinkről lemondtunk, s a pillanatnak akartunk élni. A jólét oltárán feláldoztuk a legdrágábbakat: a szeretetet, s lelkünk békességét... Azt, hogy az árulóknak is lehet újrakezdeni - igaz csak egyszer -, azt Simon-Péter történetéből jól ismerjük. Aki ezt a felfoghatatlan ajándékos lehetőséget, értsd: isteni kegyelmet szívébe zárja, az tudja igazán elmondani, mi is az evangélium...

Milyen vallás az, amelyik nem törekszik az együttműködésre? A válasz egyértelmű: fanatikus! Milyen vallás az, amelyik célul tűzi ki az 'igaz hit' tűzzel-vassal való terjesztését? S milyen vallás az, melyre inkább illik a hódító, mint szolgáló jelző? A válasz egyértelmű: az ilyen vallás mélységesen emberi... Emberi célok, önző politikai-gazdasági távlatok motiválják az ilyen világnézetet, melyet istenes köntösben propagálnak istenített írás(félre)magyarázók... Milyen vallás az, amely csak a kiválasztottak erejét konzerválja, s amelyik különbséget tesz ember és ember között, eleve elrendelve, hogy ki kerülhet a mennyei paradicsomba, s ki nem? Milyen vallás az, amelyik nők és gyermekek ezreit, tízezreit küldi halálba az egyedül üdvözítő igazság nevében? Nos, az ilyen vallás mélységesen emberi, s nem sok köze van az Istenhez!

Kooperáció nélkül nincs előbbrejutás, fejlődés, épülés. Hiába tanít a tanár, ha nem akar tanulni a diák, s hiába tervez a mérnök, ha nincs szakmunkás, aki érti is a rajzot, s az elméletet átültetné a gyakorlatba. S ugyanígy, ha nincs férfi és nő között életszövetség, akkor érzelmeket felkavaró vad szerelmi életük bőséggel lehet, de biztonságot, elrejtettséget nyújtó családi életük sosem lesz... Isten ugyanis az élet teljességét nemcsak az evésbe, ivásba, szerelembe rejtette el, hanem mindenbe, belekódolva azt az egész életbe. Valaki tehát minél inkább szolgálatába áll az Életnek, annál teljesebb életet él. Az élet pedig maga a növekedés: testiekben és lelkiekben egyaránt. Aki nem növekszik lélekben csak testben, az ugyan él/vegetál, de lelki értelmben már rég halott. Akinek lelki fejlődése megáll, nem növekszik tovább, annak neve lehet még az, hogy "élsz", pedig már rég halott. Aki lelkileg alszik, s nem mozgatja már meg lelkét az Isten semmilyen "hívási akciója", akinek szívét nem hatja meg se szó, se cselekedet, arra illik a prófétai szó: kőszívű, de kőszívűsége egyben kárhozatos állapotának tanúbizonysága is...

Isten azért Isten, mert a rosszat is fel tudja használni a jóra, s ezáltal úgy is tud adni, hogy közben elvesz. Ennek a belső "logikáját" csak a hit érti. Akinek nincs ilyen hite, az olyan, 'jónémber', mint Jób felesége, aki azt tanácsolta a szenvedéő Jóbnak: "Átkozd meg az Istent, s halj meg!" A Mester bizonyára nem véletlenül tanácsolja: "Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból!" - azaz vegyétek komolyan a világi dolgokat is... Az Isten képességekkel áldott meg mindannyiunkat. Hatalmat és hatáskört adott az egyiknek, pénzt bízott a másikra, hogy mindannyian munkatársai legyünk az Isten országa földi épülésében. Isten minden ajándékát az emberiség áldására, a szenvedés és nyomor enyhítésére kell(ene) felhasználnunk. Táplálnunk kell(ene) az éhezot, felruháznunk a mezítelent, gondoskodnunk az özvegyekrol és árvákról, segítenünk a lesújtottakon és elnyomottakon. (Ezzel szemben a szociális ellátórendszert üzleti alapokra helyezték... Kérdés: Mennyire lesz ez áldásos?) Isten nem azt akarja, hogy a világot elárassza a nyomor, hogy halomra öljék egymást az emberek... Nem azt akarja, hogy az egyik ember boségben és fényuzésben éljen, miközben mások kenyérért sírnak! Az életszükségleteket meghaladó javakat Isten azért bízta az emberre, hogy jót tegyen, és az emberiség áldására éljen...

Ezért, aki szolgája az egyetemes jónak, az nem ellenünk van, hanem velünk. Aki építeni akarja az igazságosabb jövőt, s áldozatot hoz a mában, az nem tékozol, hanem velünk együtt gyűjt. S aki nincs ellenünk, az mellettünk áll, velünk együtt egy irányba néz, s ha valódi krisztuskövetők vagyunk, egyszer még Ő is nemcsak előre, de velünk együtt - Isten kegyelme által - majd fölfelé is néz...

Érdekes módon a Mester földi életének "legértékesebb" utolsó "szabad perceit" azzal tölti, hogy mossa tanítványai piszkos lábait... Ahelyett, hogy visszaemlékezett volna az együtttöltött közös időre, melynek bizonyára voltak vidám pillanatai is -, ha másra nem, hát a kánai mennyegző bizonyára, ahol a vizet borrá változtatta. Mintha csak azt akarta volna közölni övéivel: a cselekvő szeretet jelenvalósága több, mint a múlt szép emlékei... Nyilvánvalóan ennek a jézusi aktusnak nem a lábhigénia volt a célja, hanem az, hogy a tanítványok egyszer, s mindenkorra jegyezzék meg, mi az, amire elhívattak -, hiszen maga a szó 'apostol' azt jelenti: küldött. Nem képviselő, nem is közbenjáró, hanem küldött, azaz feladattal megbízott.

Jézus utolsó vacsora előtti cselekedete még szavak nélkül is, több mint beszédes. A föld porában járva (ez az élet) mindenki lába bepiszkolódik, azaz nem lehet elvitatni a lábmosás (megtisztulás-megszentelődés) szükségességét. Nem a cél szentesíti az eszközt, nem is a távlatos-hangzatos vezérelvek, de még az embereknek tett 'szent' eskü sem képes szentelni, csakis egyedül a Megszentelő ÚR. Akinek az életében munkálkodik az Isten, az szentül. Annak köze van a Őhozzá! Ha Ő nem cselekszik, akkor nincs kereszténység, azaz Krisztus-követés, akkor csak izzadságszagú emberi erőlködés, szánalmas Krisztus-utánzás van...

A jó lelkű emberek szeretik a tisztaságot, a zenét, a szépet, mindazt, ami tükrözi az Isten jóságát. Nemcsak jó dolog, de igazi kiváltság is minden egyes nap - akár borús, akár napfényes reggelre ébredünk, akár telve van szívünk örömmel vagy éppen kísérti aggodalom -, hogy rácsodálkozhatunk az Életre, melynek Isten kegyelméből részesei lehetünk. Az élet "szentsége" mindig az Istent tükrözi vissza, Aki maga a Tisztaság, "s nincs benne benne fény és árnyék váltakozása" sem. Aki tisztul/szentül a JóIsten által, annak jelleme krisztusivá formálódik, s lelke odaátra, az üdvösségre készül fel...

A kereszt elsősorban nem a vidámság, hanem a fájdalom és a szenvedés jele. Ha azt mondjuk valakire: "Na, neki is megvan a maga keresztje!" -, akkor azt kívánjuk hangsúlyozni, bizony nem könnyű az ő élete sem... Magányos bibliaolvasók, hitvallást nélkülöző kisegyházacskák/szekták szívesen magyarázzak ezt az igét úgy, hogy minden "igazi" krisztuskövetőnek meg kell tagadnia apját-anyját, egész családját, sőt fel kell adnia addigi teljes szociális kapcsolatrendszerét, s kizárólag csak azokkal érintkezhet, akik szintén "betérnek" az adott, "egyedül üdvözítő" gyülekezetbe. Nos, az ő figyelmüket elkerüli egy fontos tény: Jézus a tanítványságról szól, mely jóval több mint az Ő egyszerű követése! A Mester ugyanis nem azt mondja, tegyetek tanítvánnyá minden egyes embert, hanem azt: "Tegyetek tanítvánnyá minden népet!" A nép "tanítványsága" azt az apostoli elkötelezettséget jelzi, mely törekszik megvalósítani az isteni igazságosságot már itt a földi életben. (Gyakorlatilag csak egy-két apostoli királynak sikerült ezt részben megvalósítani az elmúlt kétezer év világtörténelmében -, belőlük gyorsan szentet is csináltak...)

A krisztuskövető ember feladata az Isten szeretetének naponkénti megélése embertársai között, nemkülönben a helyes irány muttatása az ő mécses-életével. Aki tanítvány, annak fő feladata az - amiről a nevét is kapta -, hogy ti. a tanít-ványnak tanítania kell. Ez pedig csakis az átlagot meghaladó áldozattal lehetséges. Nem véletlenül szól így az apostoli intés: "Közületek ne menjen mindenki tanítónak!" Egyrészt súlyosabb ítélet alá esnek, másrészt óriási lelkiismereti terhet kell cipelniük... "Komoly parancs az, hogy az egyházban senki ne merészeljen előrni vagy tenni valamit - kevés vagy sok, kicsi vagy nagy ügy - se a maga elgondolása alapján, se más emberi tanács vagy vélemény szerint. Hanem aki itt tanítani vagy cselekedni akar, úgy szóljon vagy tegye azt, hogy előbb bizonyossá legyen: amit mond vagy tesz, az valóban Isten szava és műve és az ő parancsolata. Vagy az ellenkező esetben hagyja ott az ige hirdetését, és végezzen valami mást!" (Luther a világi felsőbbségről, 1523)

Aki nem gondolja át alaposan (toronyépítés példázata!), s nem veszi számba, hogy mit bír el, mit bír ki, az nem tudja majd befejezni a maga tornyát! Erről a sikertelenségről/deformációról szólnak az egyházi emberek mindenkori bűnei... Micsoda botránkoztatások ezek! Csak a legfrissebbek: szexuális zaklatások a szerzetesi elitiskolákban (lásd aktuális német média!), részegen autót vezető német püspök(nő), s a már "klasszikusnak" számító életvezetési kisiklások (alkohol, párkapcsolati problémák, nő-ügyek) mellett, bizony akadnak az egyházon belül bőven gazdasági bűnök is: pl. hűtlen kezelés... Nem azért jutottak ezek az emberek ilyen gyalázatos helyzetbe, mert hitványabbak vagy alapvetően bűnösebb természetűek lennének, mint a többiek, hanem azért, mert nem volt erejük elhordozni a "keresztet", amit az elhívott tanítványoknak mindig hordozniuk kell - ha már erre szánták az életüket. Aki tehát nem készül fel a tudatos kereszthordozásra, azaz nerm tusakodja át imádságban is, hogy mi az ő személyes része az Isten országának földi építésében, az előbb vagy utóbb, de boldogtalansága, egyéni harmóniájának hiánya miatt - elcsúszik, elbukik. Ezért különösen fontos eldönteni magunkban, nem kerülhetjük ki a kérdést: mit is akarunk Jézus közelében?

Európa öregszik... Optimista becslések szerint 400, peszimista vélemények szerint 200 év múlva fog Európában megszületni az utolsó európai. Demográfiai mutatók katasztrófálisak, az elöregedés Olaszországban gyakorlatilag visszafordíthatatlan, Ausztriában és Németországban is el van vetve a kocka, mi magyarok a határon vagyunk. Egyedül Franciaországban egészséges a társadalom összetétele. Az a társadalom, ahol az öreg kerülgetnivaló bosszantó "ügy", a gyerek meg idegesítő teher - az a társadalom beteg, nagyon beteg! A betegség jelei már éreztetik is hatásukat: Németországban emelni kénytelenek a nyugdíjkorhatárt - kétlem, hogy a majd hetvenéves ugyanúgy lapátol, mint a huszéves... Nincs mit tenni, a társdalom működőképességének megőrzéséhez szükséges lépés ez. Ugyanakkor a fiatalok egyharmadának se szakmája, se befejezett iskolája nincs. Mindeközben dúl az örömködés, buli buli hátán, 12-14 évesek már rendszeres alkoholfogyasztók... Spassgesellschaft - azaz élvezeti társadalom, mondja a német, de hogy hosszútávon ebben nem lesz köszönet az bizonyos! Az élvezetek mértéktelen habzsolása az egészség rovására meghozza gyümölcseit: MP3-lejátszók és diszkók zaja a 35 év alatti fiatalok 14%-énál halláskárosodást okozott. Gyakorlatilag a fiatalok egyötöde nagyotthalló - a hallásjavító készülékek értékesítése/beültetése jól jövedelmező üzlet... Mindeközben öregszik a társadalom, s a gyerekvállalási kedv rapid módon zuhan. Egyedül a bevándorlás segíthet - a szélsőjobboldal heves tiltakozása ellenére. Németországról beszéltem.

"Hiába, olyan kor még sosem volt, hogy kifizetődő vállalkozás lett volna a gyereknevelés!" - mondta egyik kedves szociáletika-professzorom, Prőhle Károly. A gyermeknevelés mindig óriási áldozattal jár. Természetesnek tűnik, hogy a gyerek előtt reggel ott a meleg kakaó és a finom pékáru, pedig nem az. Vannak családok, ahol a gyereknek veszekedni kell a zsömlyéért és a tiszta ingért - pedig ez úgy alapjából járna minden gyereknek! Sok családban nem normalitás a megértő, szeretetteljes légkör, helyette a megoldatlan emberi konfliktusok vibrálása a jellemző. Pedig a család, az élet tiszteletének legfőbb helye! Luther Márton minden egyes parancsolat magyarázatát így kezdi: "Istent félnünk és szeretnünk kell!" Isten pedig az Élet maga, Benne, Általa vagyunk, amik vagyunk. Kötelessége lenne tehát minden élőnek tisztelni az életet, s ebben benne van az is, hogy áldozatot hozok a jövőért... ha a búzaszem nem esik a földbe, s nem hal meg, akkor egymaga marad, s elveszti léte értelmét! Él, de minek is?

Aki szereti életét és önző módon csak magának tartogatja, annak lehet sikeres élete, de igazán boldog sosem lesz. A boldogság ugyanis nagyobb teljességgel bír, s átfogja az Isten áldása is. Isten nem változtat rendjén, az Ő hozzállása az emberhez tegnap, ma és mindörökké ugyanaz: Szereti az embert, azaz "életpárti", olyannyira, hogy az Őt szeretőknek még a halál fullánkja sem árt...

Csak idő kérdése, mikor érnek utól minket a tények... A lehangoló realitás: Nem úgy van hát mégse, ahogyan gondoltam! Megértést, és elrejtettséget, megnyugvást és viszonzást kerestem és vártam, s ehelyett merev elhatárolódást, megalázó meg-nem-értettséget "kaptam." Hány és hány csalódott lélek mondja el ezen a mai napon is szerte a világon: "Hej, ha akkor és ott nemet mondok, amott pedig igent, mennyire másként alakult volna minden! ...S most bizonyára nem lennék ilyen kutyaszorító helyzetben!" Hiába, mi csak visszafelé látunk igazán, előre alig vagy egyáltalán nem! Valaki egyszer azt írta: "A Föld, s rajta élő lassan hétmilliárd ember sorsának következő hat(!) másodperce biztonsággal megjósolható, de hogy utána mi lesz, azt egyedül csak a JóIsten tudja." Azt gondolom, ez egy tisztességes kijelentés a valóság komplexitásáról...

Pedig milyen jó lenne, ha előre láthatnánk... csak egy kicsit! Bizonyára elkerülhetnénk életünk nagy konfrontációit főnökkel és baráttal vagy éppen azokkal, akiket nagyon szeretünk. De mivel Isten előrelátása, gondviselése (providentia Dei) tartja egyben ezt az egész teremtett világot - s nem a mi bölcselkedésünk -, ezért még a közeljövőről szóló okoskodásunk is gyakran derültség tárgyát képezi: joggal, hiszen jó eséllyel indulunk, hogy "melléfogunk" a prognózisunkkal. Ha a meteorológus téved, akkor legfeljebb megázunk, s didergünk egy kicsit, s levonjuk a tanulságot: legközelebb, ha sütne is a nap, akkor is esernyőt viszunk magunkkal. De mit tudunk tenni akkor, ha életvezetésünkben "fogunk mellé", ha oda voksolunk, ahová nem kéne, s annak hiszünk, aki számára mi csak hatalmi játékának elmúló eszköze vagyunk csupán? Az igazán kétségbeejtő az, ha kiderül, nem a másik csapott be minket, hanem mi áltattuk önmagunkat...

A krisztusi (azaz keresztény) ember "nyílt lapokkal játszik", s nem veszi fel a kísértés rózsaszínű szemüvegét. Számol a bűn realitásával! Nemcsak a kívülrő jövő rosszal, de belülről fakadó gonosz indulataival is... Tudja, hogy a bűnt mindig követi a büntetés! Nem azért, mert ez "tetszik" a JóIstennek - Ő inkább bánkódik, ha már ilyen emberi fogalmakkal próbálhatjuk "megfogni" Őt -, hanem azért, mert ez a teremtettség törvénye. Ajándék az élet, benne minden pillanatával, még a keserűekkel is, de nem büntetés a halál, hanem törvény: aki megszületik, egyszer az meg is hal... S akkor mit értsünk azon, hogy "a bűn zsoldja a halál" - Róm 6,23? Azt, hogy ne áltassa magát senki, hogy kikerülheti a törvényt! Eredendő készségünket az önzésre, az Isten tagadására csak csillapítani tudjuk, de megszüntetni soha. Ha tudjuk mindezeket a "lelki dolgokat, az alapállást", ha legalább nagyjából ismerjük, hogyan "működik" a világ, és benne mi magunk, akkor jó eséllyel kikerülhetjük a szédítő mélységű szakadékokat, s ha kisebb kavicsokban olykor el is botlunk, azért az Isten vezérlő kegyelme révén célba érünk... Ez persze még nem a mennyország, csak a tartalmas, bizodalmas, istenesen szép életünk...

"Akinek az JóIsten pénzt adott, eszet is ád annak hozzá." Ki ne ismerné ezt a régi, bölcs szólást, mely minden korban megbizonyítja igazságát... Nem kell messzire mennünk, hogy tapasztaljuk: akinek kísérői a két édestestvér (pénz és hatalom), az bizony nagyon okosnak érzi magát! Rablóprivatizációban megtollasodott egykori pártemberek ma szemrebennés nélkül, önjelölt demokrácia-bajnokként kántálják az aktuális politikai-gazdasági "tuttit", ámulatba ejtve a szerencsétlen, média-tápon nevelődő gyengéket, akiket a sors megfosztá még a józan parasztitól is... Az ész mégiscsak pénzfüggő lenne?

Júdás, a hitványság örökös negatív példája - a pénz közelében - elveszíti józan ítélőképességét. Tanítványként "beleszól" a Mester dolgába... Szemérmetlenül, tippeket ad, hogy mit kellene csinálni azzal a pénzzel, ami ráadásul nem is az övé... Nem ismerős ez nekünk a mindenkori politikából? Kiválasztottság-tudatukban pezsgőfürdőző hatalmi kevesek, akik egykoron, hatalmi karrierjük elején az igazság megvédésére tették fel életüket (ne vonjuk meg tőlük a jószándék lehetőségét!) a vezetői elitbe katapultálódván teljesen megváltoznak. Döntéseket hoznak azok ellenében, akik őket delegálták! Sajnos, a hatalom mindenkit deformál. (Kit mennyire, az mindig attól függ, ki-ki mennyire engedi be a maga életébe a JóIstent.) Így aztán az Isten-telen ember nemcsak fura, de olykor elrettentő dolgokra is képes...

Júdások minden korban voltak, s lesznek. Pénz pedig - mégha időnként el is értéktelenődik - egy jó darabig az emberek együttműködésének alapvető csereeszköze lesz. A kérdés inkább mindig az: mit csinálunk vele, ha van, s mit csinálunk akkor, ha nagyon kevés van belőle vagy egyáltalán nincs? Aki számára a munka Istentől rendelt lehetőség - azaz szereti munkáját -, az másképp viszonyul az anyagiakhoz is. Aki lusta, s úgy véli, hogy az Isten legnagyobb büntetése a munka... az hamar beletapad az önsajnálat, s az irigység mocsarába. Aki azonban Istentől kapott ajándékként veszi azt is, amiért megdolgozott, az boldognak mondhatja magát -, s még arra is lesz szabadsága, hogy jót tegyen azokkal, akik méltatlan körülmények közé kerültek...

Szélsőségesen gondolkodók mindig voltak, vannak - s hiába a kontroll-őrületbe szédülő modern világ minden technikai csodája, melyekkel megfigyelés alatt tartják a világ összes polgárát (tkp. mindenki valahol, valahogyan terrorista-gyanús!) - s gyaníthatóan lesznek is. Hiába "teremtettünk egy vérből" - azért mindenki más és más. Sokan extremitásukkal akarnak kitűnni a szürke "átlagból", s keresik az egyre furcsább, s olykor elrettentő életformákat, hogy kinyilvánítsák: ők mások, ők többek, ők jobbak... Az Isten nélkül élő ember könnyebben elbukik a hétköznapok középszerűségre kárhoztató kísértései között. Ha nincs Isten, akkor nincs léten túlívelő távlat se, s istenné válik a "most", életcéllá magasztosul az, ami valójában csak eszköz. Aztán amikor az élettelen vezérli az élőt - azt nevezzük szenvedélynek/kötözöttségnek.

Minden vallásnak megvannak a maga fundamentalistái, akik nem a szeretetben való megerősödés lehetőségét olvassák ki szent irataikból, hanem világlátásuk igazolását vélik felfedezni bennük. S míg a valódi istenhit nem más, mint az élet igenlése, a csőlátásos, szemellenzős világfelfogás az Élet tagadása! A hitetlenség és túlbuzgó hit között lengő istenes élet - hasonlatosan egy falióra ingájához - akkor a legaktívabb, amikor az inga egyenesen áll, azaz a legnagyobb mozgási energiával bír. A két szélső állapot kimerevedett pillanat csupán, melyben semmi szerepe nincs az Istennek, csak Én-nek... Márpedig nem az "Én" az isten, hanem az Isten az Isten...

Nagy divatja van a reformtáplálkozásnak, különösen azóta, hogy kezd kiderülni egyre-másra: a "műételek" mennyi veszélyt rejtenek magukban... Sokan úgy vélik - sokszor vallásos alapokon állva -, hogy bizonyos ételek kifejezetten károsak, s "üdvkérdést" csinálnak abból, ami valójában táplálkozástudományi kérdés. Nem az a kérdés, hogy szabad-e húst enni vagy sem, jó lélekkel lehet-e fogyasztani rovarokat vagy éppen gilisztákat, a kérdés mindig az, hogy mennyit, s milyen gyakran? Az Istentelen ember mértéktelen, az Istenről szélsőségesen gondolkodó ember pedig önmagát teszi meg mértéknek. Jellemzően, ilyenkor már nem az Isten igéje a döntő, hanem a (szekta-vezér) személyes véleménye...

Az Isten élet utáni nekünk rendelt legnagyobb ajándéka a szexualitás, ha azt úgy éljük meg, ahogyan elrendelte: a férfi és nő életszövetségének erősítéseként. Sok "hívő" ember céltáblája a homoszexualitás, mert nem látják, hogy a szexus belénkkódolt isteni program, mely a regenerálódás, a feloldódás, a pihenés szolgálatában áll. Erről "lemondani" valami olyasmit jelentene, mintha valaki maga akarná alvását kézben tartani... Amikor valakinél átszakad a szexualitás gátja - amikor többé már nem érvényesek az isteni parancsolatok/tiltások - akkor beszélhetünk (jobb esetben) "csak" hűtlenségről, súlyos esetben szexuális abberációról, eltévelyedésről... Életünk minden dolgában a kontrollt az Isten szeretete, s a mi arra való ráhangolódásunk adja. Ebben a legkiválóbb eszköz az imádság, melynek a lényegi része soha nem a kérés, hanem a hálaadás...

Aki családban nőtt fel, az talán nem is tudja átérezni mélységeiben, mit jelent az árvaság... A gyermeknek mindenekelőtt szülőknyújtotta fészekmelegre, biztonságra, szeretetre van szüksége. Ez az a "muníció", aminek híján a felnőttkor élet-csatáiba indulni - különösen nehéz vállalkozás. Nem véletlenül, sok fórumon enyhítő körülmény a "nehéz gyermekkor". A gyerekkorban meg nem kapott szülői szeretet az egész életre kihatással van... Szavakba önteni is alig lehet egy olyan tragédiát, amikor balesetben, háborúban, egy gyermek elveszíti szüleit. Ne felejtsük, tőlünk párszász kilométerre délen, a "civilizált" Európa közepén (Ne szépítsünk, hogy az "csak" Balkán!), alig húsz éve még "etnikai tisztogatások" dúltak! Ne felejtsük, ebben a pillanatban is, számos helyen a világban polgárháborús állapotok határozzák meg a mindennapokat, elkeseredett harc folyik olajért, vízért, élettérért... Megbecsülni is alig lehet, hány gyermek kénytelen elszenvedi az emberi gyűlölet borzalmas következményeit. S akkor még a természeti katasztrófákat - melyek az utóbbi időben megszaporodni látszanak -, még nem is említettük!

Egyedül maradni, elveszíteni azokat, akik "véreink" - nagyon nagy szomorúság. Az ember közösségbe teremtett lény, s a legszűkebben, a "családiban" mindent másképp látunk, s ítélünk meg. Elnézőbbek vagyunk a "mieinkkel", s amit nem viselnének el tőlünk a vadidegenek, családtagjaink elhordozzák, mert egészen egyszerűen szeretnek minket. Persze vannnak pillanatok, amikor egy-egy családtag "túlfeszíti a húrt", s alaposan próbára teszi a többiek tűrőképességét, mert nem tudja, hol a határ... Ezek a hajmeresztő magatartás-hibák közvetetten mindig a szeretet után kiáltanak. A szeretetreméltó azt jelenti, hogy képes fogadni a feléje küldött szeretetet. Hiába a szeretet adásának készsége az egyik oldalon, ha nincs meg a fogadás készsége a másik oldalon, abból csak konfliktusok adódnak. Még a szólás is azt tartja, hogy segíteni is csak azon lehet, aki hagyja... "Nem erőszak a disznótor!" - védekezünk, amikor az egyértelműnek vélt, felajánlott jó visszautasításra talál. Olyan is van, amikor látszólag ép a család, s úgy tűnik minden rendben van, de akik benne élnek, naponta átélik a pokol különböző bugyrainak lelki kínjait! Amikor ott van az apa, az anya, de elhanyagolják gyermekeiket, amikor van férj és feleség, de gyakorlatban idegenek léteznek egymás mellett... Hiába, a szeretetnél is van nagyobb összekötő erő: az érdek! Csak az irányuk(!) más, míg az egyik emel, eladdig a másik lehúz, hiszen az egyik az Istentől van, a másik pedig ördögi.

A magányos, szeretet-hiányos szenvedő ember - ha sorsát sehogyan sem képes az Isten kezéből venni -, akkor igen nagy gonoszságokra, borzasztó cselekedetekre is képes - erre bőven találunk példát a történelemben. Találunk azonban jó példákat arra is, hogy sokan fogadták az Isten felajánlását a Vele való közösségre, s termékeny életet éltek. Egy bizonyos: nemcsak mezítelenül születünk bele ebbe a világba, s megyünk is ki belőle, de egyedül is "jövünk", s egyedül is "megyünk". Valójában az Isten az egyetlen, Aki mindig velünk van, itt ebben a látható világban, s abban nem láthatóban is. Rá mindig számíthatunk...ezt még meg is ígéri... akkor hát miért nem számolunk Vele?