Manapság, amikor a kenyérkérdés már rég nem Isten-kérdés, hanem agrárpolitika kérdése, az emberek általában nem gondolkodnak el a kenyérnekvaló alapvető élelmiszeren túlmutató jelentőségén. A gabonatermés alakulását a szakemberek értő gonddal figyelik, de az emberek nagyobb része csak a vonatablakból csodálja meg olykor-olykor a vetés zöldjét vagy éppen az aranyló búzatáblákat. A modern, városi ember legfeljebb számítógépének háttérképéről ismeri a régi természetben élő ember mindennapjait meghatározó látványt.

A gabona maga a csoda. Nincs az a hideg tél, ami komolyan ártani tudna ennek a növénykének, hiszen különösebb gond nélkül elviseli a mínusz 180-200 fokot, hótakaró alatt a mínusz 250 fokot is... Hűvös száraz környezetben évszázadokon, sőt évezredeken keresztül is eláll, hiszen a fáraók sírkamráiból előkerült búzát amikor megfelő táptalajba elvetették, bőséges termést is hozott. Nem véletlen tehát, hogy a kenyérnekvaló gabona az élet egyetemes jelképévé vált.

Ma modern világunkban, az agráriumban használt mindenféle vegyszerek és műtrágyák rendszeres használatának következtében az egy hektárra elvetett mintegy 180-240 kg vetőmag-búzából (ez az ún. csávázott, azaz a különféle betegségek ellen előkezelt vetőmag) ha kb. 6 tonnát le tudnak aratni hektáronként, akkor az igen jó termésnek számít. Modern agráriumban egyelőre ez a maximum, azaz mintegy harmincszoros terméssel számolhatunk, ha jók az időjárás feltételei. Jézus korában ez úgy nézett ki, hogy ha egy zsák búzából 8-10 zsáknyit aratni tudtak, akkor az már rekordtermésnek számított...

Jézus pedig százszoros, hatvanszoros és harmincszoros termésről beszél. A jézusi statisztika tehát a hétköznapi elvárásokat messze túlszárnyalja, igaz példázatában nem a test, hanem a lélek eredményeiről szól! Mai igénk a jól ismert Magvető példázatából való. Ez arról szól, hogy a vetőmag (az Isten igéje) háromnegyedrészt olyan földbe hullott, ami nem hozhat termést, mert nem adottak a feltételek. Ne legyenek illúzióink! Az arány ma sem jobb... Háromnegyed része a világnak most sem hoz gyümölcsöt, nem teszi azt, ami a dolga lenne - az Élet szolgálatában állni mindhalálig.

KRESZ szerint a gépjármű "veszélyes üzem", ezért: ha úton vagyunk, akkor fokozottan figyelnünk kell mindenre! Az úton levés ugyanis nemcsak régen volt kockázatos vállalkozás - rossz utak, útonállók stb. - bizony ma is az! Erre alig gondolunk, amikor elindulunk, mert szinte magától értődőnek vesszük, hogy meg is érkezünk uticélunkba, pedig számos veszély leselkedik ránk. Megdöbbentő a mobilitás "ára": évente 1 millió(!) ember hal meg közlekedési balesetben a világon, s mintegy 10 millióan(!) szenvednek maradandó egészségügyi károsodást. Amikor Londonban az első halálos gázolás történt - az áldozat egy középkorú nő volt, s az "autó-kezdemény" mintegy 6 km/óra sebességgel "száguldott" -, a másnapi újságban a halál okát megállapító orvos ezt írta cikkének végére: "S ilyennek nem szabad soha többé megtörténnie!"...

Az első keresztények magukat így jellemezték: communio viatorum, vagyis úton levők közössége. Nem élménykereső turisták voltak, hanem olyanok, akik tudták hová igyekeznek. Sajnos a ma embere sokszor azt gondolja - ezt nevelik/idomítják bele a lelkébe -, hogy a cél maga az útonlevés. Azaz: nem kell különösen gyötörnünk magunkat a válaszok keresésében - Honnan jöttünk bele ebbe a világba? Hová megyünk ki belőle? -, a lényeges, hogy benne vagyunk... Persze, ha ez önmagában megelégítene minket, akkor nem is lenne semmi probléma, a gond az, hogy a "csak-úgy- levés", az életúton való ácsorgás és bámészkodás többnyire nem elégít ki minket, mindannyian többet várunk, akarunk az élettől.

Születés és halál közé beékelt néhány évtizedünk alatt sok-sok helyre eljutunk. Sokszor még az egzotikus tájak megismerését is természetesnek véljük, hiszen el akartunk menni ide vagy oda, s el is jutottunk. A célbajutás azonban nemcsak elhatározás kérdése. Ezt a hívő ember jól tudja, ezért mondja: Isten kegyelméből eljuthattam ide vagy oda is... s ez nem kegyeskedő frázis, hanem beismerése annak, hogy az Istenben bízó ember tudatában van az életre nap mint nap leselkedő számos veszélynek. Amikor repülőre ülünk, akkor különösen is érezzük, hogy bizony nem veszélytelen az útonlevés... csak amikor odafönt nem látjuk a légiutak útjelző tábláit, az útfelfestéseket, amikor nem érezzük magunk alatt a kerekek megnyugtató morgását, akkor hirtelen nagyon tudunk bízni a pilótánkban, no meg abban, hogy a repülőgép egyetlen picurka alkatrésze sem haszontalanul van a helyén, s minden egyes csavart jól meghúztak a repülőgép-szerelők! S mennyivel bonyolultabb az élet egy repülőgépnél!

Az életünkben is minden egyes történésének oka, s helye van. Ahogyan terv alapján készült el a repülőgép, ugyanúgy Isten terve alapján készül el a mi életünk is. Kidobálni belőle ezt vagy azt az alkatrészt - amit mi haszontalannak tartunk -, olykor végzetes lehet. Ezért a hívő ember kegyelmi életre törekszik, s elhordozza a nehézségeket is, hiszen egyrészt tudja, hogy Teremtője a rosszból is hozhat elő jut, másrészt meggyőződése, hogy gondviselése által mindenkit el akar juttatni a célba - Önmagához.

Amióta ember az ember keresi a választ a miértek legnagyobbikára: De mi van a halál után? Így volt ez a őskeresztények között, s így van ez ma is; szeretnénk többet tudni arról a világról, melynek reménységünk szerint egyszer majd részesei leszünk. A halál utáni élet milyenségéről a különböző kultúrákban a legkülönfélébb elképzelések láttak napvilágot, a kereszténységen belül is meglehetősen színes az elképzelések tárháza.

Tehát nemcsak Pált, mindenkit izgat, hogyan történnek majd "ezek a dolgok", akkor és ott. Saul-Pál retorikai kiemelése - esztelen; ma így mondanánk: hogyan lehet egyáltalán ilyen "hülye kérdést" feltenni? - nem egyszerűen csak figyelemfelhívás, hanem a korinthusiak rávezetése arra, hogy minden elképzelés a halál utáni létről csak földhözragadt próbálkozása az időbe és térbe szorított mindenkori embernek, s hogy valójában hogy is lesz mindez, azt csak a JóIsten tudja... Annyi bizonyos - Jézus URunk is ezt tanítja -, hogy "a mennyeknek országa nem evés és ivás és házasodás". Azaz, ne azt keressük benne, ami itt nekünk pulzáló életünk folyamán a legfontosabb! Az Isten országa ugyanis valami egészen más - totaliter aliter.

Ennek ellenére sokan mégis megfogható "tudást" akarnak elsajátítani arról a világról, amitegyelőre (legfeljebb!) csak "tükör által homályosan" láthatunk. Persze jó pénzért mindig akadnak olyanok, akik vonzó tanításaikon keresztül megdönthetetlen bizonyosságot árulnak az "odaátról" - azoknak, akiknek füle ilyesmire viszket.Az élet értelme azonban nem a halál utáni dolgok eszelős kutatásában keresendő, hanem a halál előtti életben! Bizonnyal lesz elég időnk és lehetőségünk a halállal foglalkozni a halálunk után, de amíg itt az Isten-teremtette Földön, egyszeriségünket megéljük és sorsunk megismételhetetlenségének gyönyörűséges terhét cipeljük, a földi élet dolgaival kellene foglalkoznunk! Itt is érvényes: mindennek rendelt ideje van! Az élet az nem halálkultuszból, hanem az életből áll, aminek kereteit nemcsak jól, de igen jól megalkotta a JóIsten... Ezért ne azt keressük, amit egyszer így is úgy is megkapunk - hiszen, aki megszületett, annak egyszer meg is kell halnia -, hanem kutassuk azt, amit a Gondviselő Isten talán éppen mai napunk valamilyen szép történésébe/csendes percébe rejtett el számunkra, hogy örüljünk az életnek, s a globális pesszimizmus ellenére is derűvel szólhassunk másoknak a lelkünkben élő reménységről vagy egyszerűen csak szavak nélkül mások elé élhessük azt a szeretetet, amit fölülről kap(t)unk...

Hiába jó futó valaki, egy bizonyos táv után mégis elfárad. Nincs ez másképpen a hétköznapokban sem: futunk-szaladunk, ide-oda ígérjük el erőnket, mígnem egyszer kiderül: szünet, nincs tovább, meg kell állni. Ha nem a test, akkor a lélek ad parancsot a megállásra, hiszen a JóIsten nem állandó "pörgésre" teremtett minket. Korral együtt járó tudás, hogy megtanulunk nemet mondani, mert fel/beismerjük: bizony végesek vagyunk, a nap nekünk is huszonnégy órából áll... Vannak azonban olyan élethelyzetek, amikor megoldásra váró feladatainkkal/problémáinkkal egyedül maradunk, s a mindenben és mindenkiben csalódottság tartós fáradtsága települ ránk. Ilyenkor azt mondjuk: "Belefáradtam, ez nekem nem megy!" , ráadásul még a tehetetlenség dühe is kínoz minket.

Aki számra ismerősek a fent körülírt érzések, az bizonyára azt is megtapasztalta, hogy az ilyen "lelki gödörből" egyedül kijönni lehetetlenség. Ha nincs mellettünk egy bizalmi ember, családtag, barát vagy barátnő, esetleg professzionális segítő (pszichológus, pszichotherapeuta, s talán a sorba még egy pap, egy lelkész is beleférhet..), akkor komoly gondok is adódhatnak. Életvezetési hibáinkat időben kell kijavítani, nehogy aztán olyan pályára kerüljünk, ahonnan a korrekció már csapatmunkával is kérdésessé válik. A keresztény ember tudja, hogy a megoldások nem csak úgy maguktól jönnek, hanem egy hordozó közösségben érlelődnek, s éppen ezért áldozatot is hoz a közösségért. Önvédelem ez, az egyén preventív önvédelme a jövő nem-látható kihívásaival szemben.

A keresztény embernek nemcsak ilyen "közösségi" tudása van - hiszen más, valamilyen célra szerveződött csoportok is gyakorolhatják a kölcsönös segítségnyújtást életük és környezetük javítására -, az egyházi közösség mindezeken túl missziót is kíván betölteni. (Hogy milyen eredményességgel, s mennyire krisztusian, arról az egyháztörténet bőven hoz pozitív, de sajnos negatív példákat is.) Az isteni küldetés lényege, hogy mindenki életében megcsillanjon Isten szeretetének fénye, hogy nem rombolásra, hanem építésre és épülésre hívattunk el. Sajnos a média gondoskodik a "napi 3-4 krimi/csatorna"-műsorpolitikájával, hogy mindenki agyába, szívébe-lelkébe beleivódjon: a problémákat erőszakkal kell/lehet csak megoldani. Az erősebb örök igazsága ez... Jó lenne tudniuk az erőseknek is, hogy van náluk még erősebb Erő is, s ez a Valaki egyszer majd mindent számonkér, s akkor a vádló lelkiismeret elől nincs menekvés: "Miért nem szerettem, amikor szerethettem volna?"...

Úgy a világban, mint az egyházban, él egy hamis elképzelés a krisztusi alázatról, hogy ti. a keresztény embernek "kutya kötelessége" elvégezni a "piszkos munkát"... Azaz: mindazt, amit a mindenkori társadalom szociális igazságtalanságai révén odapiszkított, az egyháziak takarítsák el -, hiszen ők úgyis "szolgálni akarnak". Nos, a krisztusi tanítást szem előtt tartó keresztény ember nem mazohista, hanem józan ítélőképességgel bíró, közösségépítő ember, aki tudja, hogy az élet értelme az együttműködésen túl a szolgáló szeretet. Ez pedig nem más, mint a diakónia, azaz nem annak szolgálok, akitől viszontszolgálatot várok el, hiszen akkor az kölcsönös szolgáltatás lenne csupán, hanem olyanoknak, akik majd reménység szerint másoknak szolgálnak tovább - jobbítva ezzel a világot. A pontosítás, ill. az "üzenet" kedvéért érdemes megvizsgálnunk, Jézus utolsó vacsora előtti meghökkentő cselekedetét!

Fontos észrevennünk, hogy a Mester nem az utcán szólított meg egy hajléktalant, hogy megmoshassa a lábát, hanem ezt szimbolikus cselekedetét tanítványainak, a tizenkettőnek zárt közösségében teszi. Jelképes, hiszen nem a tanítványok lábának a megtisztítása a cél, hanem kifejezése annak, hogy Mester és tanítványok összetartoznak, s hogy aki nagy akar lenni, az az egymásnak való szolgálatban váljék kiemelkedővé.

Munkáltatók manapság gyakran panaszkodnak, hogy hiába "magasan képzettek alkalmazottaik, valahogyan a mégsem tudnak közösségben dolgozni, márpedig a munkahelyi sikerek alapja mindenek előtt a csoportmunka megléte. Milyen érdekes, a régi bizonyítványokban az első helyen a "hit és erkölcstan" állt, utána következetek a szorgalmat és magatartást minősítő érdemjegyek. A régiek tudták, amit a maiak úgy néz ki, figyelmen kívül hagynak, hogy ti. a szociális érzékenység az nem velünk született, hanem tanítani kell, s megtanulni csak értékcentrikus közösségben lehet, ahol az elvárások és lehetőségek mindenkit egyformán érintenek. Az értékhordozó közösségben nincsenek még egyenlőbbek - származás, vagyoni helyzet alapján -, mert az ember értékét soha nem státusza, hanem szolgálatkészsége határozza meg! Ki mennyit szán véges életéből a közösségre, annál értékesebb lesz Isten, de az emberek szemében is...

Fentiekből következik, hogy egy-egy közösség csak akkor válik erőssé, ha benne a tagok egymásnak szolgálnak. Ha ez valóság, nemcsak elmélet, akkor képes az adott (gyülekezeti) közösség terhet is hordozni - nemcsak a maguk kisközösségi világában, de gesztusértékűen, jelként a világban is.

Lélekölő... Sokszor használjuk ezt a kifejezést, ha valami olyat kell csinálnunk, aminek nem látjuk semmi értelmét. A felesleges adminisztráció az egyike ezeknek. Ha belegondolunk abba, hány olyan papirost, plasztik-kártyát nyomnak kezünkbe, melyek egy-két pillanat, nap vagy év múlva már semmire sem valók, akkor elgondolkodhatunk: vajon mi volt ezeknek az értelme? Kinek az érdekét szolgálta? Amíg nem voltak számítógépek, a fontos dolgokat papiroson rögzítették - jóval korábban pergamenre írták vagy kőbe vésték - manapság pedig számítógépeken tárolják, s ugyanúgy mind régen, papirosra is kinyomtatják... De minek is? Biztos, ami biztos... hogy megmaradjon! De kinek?

Annyi bizonyos, hogy a bizonyítványok, igazolások, nyugták s egyéb papirosok következtében nagyságrendekkel nem javult az emberek élete, inkább csak a bosszúság költözik a szívbe, ha ezt vagy azt a tanúsítványt nem találjuk, amivel bizonyíthatjuk, hogy mi természetesen mi vagyunk, s ami a mienk, az papíron is a mienk... Aztán eltelik pár évtized, kiköltözünk ebből a világból, s utódaink - ha vannak - értetlenül nézegetik a megsárgult adminisztrációs terméket: a sok hivatalos iratot, a szépen rendszerezett adóbevallásokat, a pénzügyi-, s egyéb jelentéseket - melyek elkészítésére ezer vagy tízezer órára volt szükség az ember amúgy is rövidke életéből - s egy darabig talán még megőrzik, s aztán megsemmisítik. Hiszen mire is lenne jó az a sok-sok papír, ha már rég a temetőben fekszik adóbevalló és adóellenőr, jelentést író és azokat követelő? De bizony még az is lehet, hogy a történelem vihara elsöpör egy-egy nemzetet vagy országot papirosaival együtt - az emberi civilizációban nem először, s gyaníthatóan nem is utoljára...

Nemcsak a túlburjánzott adminisztráció lélekölő... Lélekfojtogató az is, ha nincs távlat, ha bizonytalan holnap, ha reménység nélküli a várakozás. Megsemmisítően hat lelkünkre az is, ha tartalmatlanul telnek napjaink, mert azt gondoljuk, nincs kit szeretnünk, s úgy hisszük, minket már nem szeret senki, legfeljebb valamilyen teljesítményünkért kedvelnek minket. De elsorvasztja a lelket az is, ha nincs eredménye a megharcolt sikernek, mert azt őszintén senkivel nem tudjuk megosztani...

Az evangélium üzenete tegnap, ma és mindörökké ugyanaz: a test(i élet) elmúlik, de a lélek megmarad. Ezért nem a múlandóságra ítélt szertefoszlása miatt kell(ene) keseregnünk, hanem annak kell(ene) örülnünk, hogy a néhány évtizedes ideiglenesben felfedezhetjük az örökkévalót. Van-e szebb, s nagyobb boldogságot adóbb annál, ha szülő és gyermek őszintén megbeszélheti az élet nagy kérdéseit? Lehet-e értelmesebb időtöltés annál, minthogy őszinte emberi találkozások részeseivé válhatunk? Aligha... Sokan mégis az élettelenre, a matériára szavaznak. Az anyag meg is fizeti nekik, amit megérdemelnek: "túléli" őket...

Mivel testben vagyunk, életünket alapvetően meghatározza az evéshez, az iváshoz, s persze a másik nemhez való viszonyunk. Az életben számos területen kísértetünk meg, de ezen a két területen különösen is. Jóléti világunkban egyre több azoknak a száma, akik túl-eszik/isszák magukat, a szexuálerkölcsök alakulásának utolsó fél évszázadáról pedig gyaníthatóan mindenkinek megvan a maga határozott véleménye, ezért ezt ne is részletezzük. Mint minden, a vétek, a bűn is, először gondolatban születik meg, amit majd tett követ - vagy sem...

Jézus URunk azt tanítja, ha valaki kívánsággal tekint egy asszonyra, az már bűnt követ el. Sokan félreértik a Mester ezen kijelentését, pedig itt nem arról van szó, hogy önmagában a kívánság lenne a bűn, hanem a szándék önzésből fakadó "tisztátalansága" az elítélendő. Sokan mégis a szexualitást tartják tisztátalanságnak - jóllehet az Isten élet utáni legnagyobb ajándéka éppen a szexus (ami áthatja egész lényünket, hiszen szavainkban, gondolkodásunkban férfiak ill. nők is vagyunk) -, pedig nem nemiségünk "a tisztátalanság", hanem az önzésünk.

A JóIsten szívet és észt is adott nekünk, s nem azért, mert először a szívünk fejlődik ki, s csak utána az eszünk, de életünk fontos dolgaiban mégsem az eszünkre hallgatunk, hanem a szívünkre... (A keleti gondolkodásban egyébként az ész is a szívben van!) A szív szavának elsődlegessége abból fakad, hogy az élet nem tudás, hanem érzés, a boldogság pedig nem csupán ismeret, hanem különféle érzéseink lelkünkben megtapasztalt harmóniája.

Aki azt vallja, hogy ő "maradéktalanul" tiszta - evésben, ivásban, s erkölcsiségében -, az hamar beleeshet önigazságának vermébe, mert perfekció itt a Földön csak a bűnben, a gonoszság kiteljesedésében van. Aki önmaga perfekciójának hitében él, az fundamentalista, az szélsőséges, az képmutató! Bizony sokan vannak, akik már ebben a "gödörben" vannak, s dicsérve önmagukat és gödörtársaikat hiszik önmaguk feljebbvalóságát, tagadva ezzel együtt azt is, hogy egyedül csak Isten tökéletes, az ember legfeljebb csak a törekvésében lehet az!

Az az ember, aki elismeri, hogy Isten nélkül bizony elbukna, megtapasztalja az Ő megtartó kegyelmét. Az ilyen "kegyelemből" élő ember már nem irgalmatlan önmagához - hányan, de hányan vannak, akik utálják önmagukat! -, hanem felebarátai felé is tud részvétet, könyörületet gyakorolni. Aki így "Istenben van, s Ő is benne", annak feje felett ugyan továbbra is elrepül majd a kísértés madara, de fészket rakni rajta már nem tud...

Fenti mondat igazságtartalmát a próféta ma talán így kiáltaná az elzsibbadt fülekbe: "Uralma a mikrokozmosz elemi részecskéitől a makrokozmosz emberi értelemmel fel nem érhető nagyságáig ér!" Nehéz nekünk eljutni a felismerésig, beismerni néhány-évtizedbe-préselt végességünket, hogy ti. hiába erőlködünk megérteni hogyan is működik a világ, az univerzum (multiverzum?) - nincs perfekt válaszunk.

Ha belegondolunk abba, hogy a NASA iker-marsjárművei közül a 180 kg tömegű Opportunity lassan 7 éve rója a marsi kilométereket - pedig csak 90 napos működési időre tervezték őket -, hogy az 1977-ben Földünket elhagyó Voyager-1 űrszonda most is száguld a Naprendszer külső határa felé - eleddig többmint 20(!) milliárd kilométert maga mögött hagyva -, akkor beleborzonghatunk egy kicsit, milyen nagyszerű eredmények ezek az emberiség számára, s egyben el is szomorodhatunk, mennyire elhanyagolhatóan parányi lépték ez az isteni teremtettség nagyságához.

Persze felvetődik bennünk, minek is teremtette Isten a világegyetem túlsó sarkát, amit nagy valószínűséggel soha egyetlen ember sem fog birtokba venni, de talán még meglátni sem; miért ennyire törékeny az emberi lét; s miért létezhetünk egyáltalán a csillagokat is elsöpörni képes, évmilliós-távlatú, tomboló kozmikus viharok közepette?

Tény, hogy Isten mindenhatósága, s az emberi élet hangya-távlata, sok fejtörést okozott már a teológusoknak, filozófusoknak, s mindazoknak, akik a véges emberi életben a végtelen értelmét kutatták. Tény az is, hogy minél öregebbek vagyunk, annál inkább izgat minket, mi az értelme a teremttetségnek, s miért esik bele minden generáció ugyanabba a verembe... jelesül: Miért nem tanulta meg az ember az elmúlt 180-200ezer évben - elméletileg ezóta vagyunk/létezhetünk, mint emberek (de akkor hol volt az ember előtte!?) -, hogy a szeretet az egyetlen értelmes dolog a világon? S miért van az, hogy a gonoszság újra és újra zsákutcába a jóságot, s sikeresek a gátlástalanok, esélytelenek a jók? Talán egyszer mindezen kínzó kérdésekre is választ kaphatunk...

Amiről Zakariás bizonyságot tesz - Isten végtelen hatalma -, az nem a prófétai többet-tudás öncélú kinyilvánítása, afféle írástudói okoskodás, hanem az ember ragaszkodásának, elkötelezettségének himnikus mondatokban megnyilvánuló bizonyítéka. Akármilyen végtelen is az Isten, s akármilyen kicsinyke is az ember, az Ő kezében vagyunk/lehetünk. Ennek az evidenciának az ismétlése eljuttathat minket a lélek belső békéjére, melyre mindannyian vágyunk. Ha ezt sikerül elérnünk a JóIsten kegyelméből, akkor már mindent elértünk, ha nem, akkor hiába élünk százéveket - semmi értelme az egésznek...

Gyakran idézett mondat egyházi berkekben: "Az apostolok kora lejárt!" Valóban, az apostolkodás csak az egyház korai szakaszában 'működött' - ennek ellenére ma sokan tetszelegnek az apostoli tisztségben, sőt egyesek még evangélistáknak is nevezik magukat. Nem tudják vagy nem akarják elismerni az alapvető különbséget, hogy az apostolok, az evangélisták korában MÉG NEM VOLT BIBLIA! Voltak ugyan gyülekezetek közötti levelezések, léteztek vallásos iratok, tudósítások a Jézus-eseményekről, de a mai Újszövetség csak évszázadokkal később állt össze, szerkesztették össze az óegyházi atyák. A mai "apostol-utánzatok" Jézus-hirdetését alapvetően az Újszövetségben található iratok határozzák meg, éppen ezért érvelésrendszerükben kevesebb a természetes józanságból fakadó érvelés, mint az Újszövetséggel kapcsolatos, évszázadok alatt felgyülemlett tév-elképzelés. Ezért ennyire ellentmondásos jónéhány helyen a katolicizmus, s ezért ennyire tiri-tarka, nemegyszer izléstelen, sőt visszataszító az újprotestantimus...

Saul-Pál nem a bölcsességét veti latba az "ügy" érdekében - pedig tehetné, hiszen korának tudós rabbija volt, s a legkiválóbb helyeken, pl. a szintén tudós Gamálielnél tanult -, hanem személyes érintettségét felvállalva bizonyságot tesz arról, mit jelent neki Isten kegyelme. Aztán hogy az ősgyülekezetekben ezt hogyan fogadják a hívek, az már nem az apostol felelőssége, hanem Isten dolga, s Isten az Ő Szentlelke által meg is erősíti a Jézus-követők első zsengéit.

Az egyház soha nem az igehirdetők kiváló munkáján nyugodott, hanem Isten kegyelmén, mely megnyilvánult a Krisztusban. Amit az igehirdetők tehettek, s tehetnek ma is, hogy hitelesen szólnak Arról, Akit nem lehet szavakba fogni. A hitelességhez hozzátartozik, hogy nem úgy beszélnek Isten láthatatlan világáról, mintha az látható lenne, s nem úgy szólnak Isten dolgairól, a halál utáni életről, mintha már jártak volna odaát... A hiteles igehirdető megmarad embernek, s esedezik naponta Teremtőjéhez, hogy ne esendősége nyilvánuljon meg családban, gyülekezetben, a világban, hanem istenképűsége, amire teremtette a Mennyei Atya...

Az élet improvizáció, prezentáció és kommunikáció! - tanítják a karrier-tanfolyamokon a notorikus előbbre-, és följebb vágyóknak. Tegyük hozzá gyorsan: jól improvizálni csak az tud, aki sokat gyakorol, prezentálni csak azt lehet, ami van, s a kommunikációnk is csak akkor lehet sikeres, ha az nem önmagáért, csak úgy "időtöltés gyanánt" van, hanem a tartalmat, építő információt közöl, oszt meg a felebaráttal.

Az információ birtoklása mindig hatalmat jelentett, a média pedig mára hatalmi ágként fungál. Hamarabb tudni valamit, valóságközeliként ismerni meg egy jelenségét bizony gazdasági előnyt jelent, s ezért az információkkal való kereskedés a "modern" társadalom velejárója. Amit egyik országban korrupciónak minősítenek, az bizonyos összefüggésekben más megvilágításba kerül, s társadalmilag elfogadott keretek közötti lobbizásnak tartják. A hiteles hír birtoklása nemcsak előnyt teremt, de egyeseknek hátrányt is jelenthet. Ezért gyakran megtörténik, hogy nem szívesen tárják fel a valóságot - gondoljunk csak pl. fukusimai atomreaktorban mért sugárzásértékekkel való TEPCO-manipulációra -, s ezért vannak jelen a kommunikációnkban a féligazságok, melyekből következtetni a valóságra kevesek kiváltsága. Így bonyolódik aztán a bel-, s külpolitika... Pedig minden olyan egyszerű lenne - ahogyan Kossuth Lajos mondta -, a politikában, közéletben csak egy dologra kellene odafigyelni: "hazudni nem lenne szabad".

Amit a nagy-magas politikában elítélünk - joggal -, azt ugyanúgy elítélésre méltónak kellene tartanunk a magánéletben is! Hazug hírt, rosszindulatból fakadó "információt" terjeszteni nemcsak csúnya, de veszélyes dolog is. Hiába áltatjuk magunkat, hogy a cél érdekében nem árt egy kis "csúsztatás", az információink másképpen való prezentálása - ha etikátlan az eszköz, akkor ördögivé válik maga a cél is. Nem fog valódi örömöt jelenti a siker, ha azt csak úgy tudjuk elérni, hogy közben átgázolunk embereken, tisztességen, magát a JóIstenet is félreállítva!

Így függ össze minden mindennel, s válnak a bonyolult dolgok is kezelhetően-egyszerűvé, s ad tisztánlátást az Istenre hagyatkozás. Aki tehát építeni akarja önmagát, s a közösséget is építeni - ami természetesen az ő védelmének is a biztosítéka -, akkor nemcsak fogadnia kell a kegyelmet, de illene is megtartania az Igét...

A régi mondás szerint: "Szegény ember az, aki még ígérni sem tud." Jóllehet ez a mai világ nem szűkölködik ígéretekben, elgondolkodtató: akkor mennyire is vagyunk gazdagok, a gazdagságunkkal? Tény, hogy külön tudományággá vált a kereskedelmi-, és reklám-pszichológia, s a leghuncutabb módon hitetik el velünk, hogy az adott termékre márpedig szükségünk van. A régiek ugyan azt hangoztatták, hogy "a jó bornak nem kell cégér", de mára oda jutottunk, hogy már nem a termék maga, az igazán a fontos, hanem a "hozzá-kapcsolt" érzés, azaz már nem egyszerűen csak terméket, hanem élményt vásárolunk...

Ígéretek zuhatagában élünk. Tucatszám halljuk a szépívű, csiklandozó ígéreteket politikában, gazdaságban éppenúgy, mint emberi kapcsolatainkban. Nemcsak Jézus példázatában, de a valós életben is megtörténik, hogy valaki ígér, de nem teljesít, s olykor megesik az is, hogy nem ígérünk semmit, aztán mégis megtesszük, amit a lehetőség (a Körülmények Istene) felkínál. Keserű tapasztalás az is, hogy valaki "halálig-hűséget" fogad az oltárnál, s pár év múlva szertefoszlik a párjának tett, Isten előtti ígérete... Milyen ember az ilyen? A régiek szépen mondták: "hit-vány". Az ígéret megtartásának garanciáját egyedül a hit ad(hat)ja, ami formálja, erősíti, növeli az emberséget. Aki nem hisz se Istenben, s már önmagában sem, az istentelenné - s lassan, de biztosan - embertelenné is válik...

A hitünk, a hitelességünk az ígéretek teljesítésétől függ. Gyarlóságaink közé tartozik, hogy jószívvel ígérünk, de aztán fogvicsorítva sem tudjuk teljesíteni azokat. Ezért jól tesszük, ha nem felejtjük el hozzátenni: "Ha JóIsten is úgy akarja/gondolja!" -, hiszen az ő kegyelme nélkül semmit sem tehetünk. A Biblia igéinek ereje/hatásossága éppen abban rejlik, hogy bukdácsolóan-emberien, de leplezetlen őszinteséggel bizonyságot tesznek arról, hogy Isten ígéreiből nem veszett el semmi: az Ő hűsége meg nem fogyatkozik, szeretete, gondviselő jósága tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. A hívő ember ezért inkább hisz Istenben, mintsem hogy reménykedjen az emberekben; mert bölcsen belátta: az Isten terve mindig megvalósulásra, az emberé pedig - lehet, hogy csak a legvégén -, de mégis enyészetre, múlandóságra van ítélve...

Egész életünkön át kutatjuk, honnan jöttünk ebbe a világba, s hová megyünk ki belőle, de perfekt választ mégsem találunk. Az élet nagy vándorlása közepette bejárunk napfényes tisztásokat, s persze bejárjuk a magunkválasztotta sötét erdőket is... Sokan hitték már, hogy a földi lét nem más, csak siralomvölgy; "ez van, ezt kell szeretni" - próbálták vigasztalni magukat és másokat is. Aki pedig folyamatosan a fényben akar állni/élni, azt bizony megperzseli a Nap! Hányan vannak, akiknek mindenük megvan, sikeresnek tartják őket, s mégis a világ legboldogtalanabbjai közé tartoznak, mert kiégtek...

Felfokozott-ritmusú társadalmunk szinte futószalagon termeli a "kiégett" embereket. A munkahelyi stressz - társadalmilag elfogadottabb, szelídült nevén "munkahelyi nyomás", az értelmetlen teljesítmény-kényszer, (kevesebbel sokszor többre vinnénk!) nemcsak a felnőttek között, de már a zsenge ifjúság körében is szedi áldozatait. Néhány évtizede még alig vagy egyáltalán nem ismerték a kiégést (burnout-syndrom), az utolsó 10 évben pedig megtanultuk, mit kell hogy értsünk a "pánik-syndromán". Szép lassan a hétköznapok részévé válik az életszerűtlen, s szükséges rosszként elfogadjuk ezt is... újra csak vigasztalást keresve a banálisban: "that is that" (Ez van!)

Az önmagunkra-figyelés - amelynek fontosságát minden magára is valamit adó médium hangoztat manapság - egyáltalán nem új találmány, régen imádkozó, istenes életnek hívták. Aki ugyanis a Teremtő Isten parancsolatainak tükrében újra és újra megvizsgálta önmagát, az nemcsak az értéket ismerte fel magában és másokban is, de az elértéktelenedés istenadta korrekciós lehetőségeit is. Istenre-, s magára figyelése közben odafigyelt másokra is, így nagyobb volt a készsége a részvétre, a segítésre, a kooperációra.

Nem kérdés, hogy mennyire fontos ismerni önmagunkat, de az önismeret önmagában még nem fog késztetni minket arra, hogy mások, a közösség terheiből önkéntesen részt vállaljunk. Ennek oka igen prózai: emberek vagyunk, esendőek, s nem úgy születünk a világra, hogy mi segítünk másoknak, hanem elvárjuk, hogy nekünk segítsenek akkor is, amikor szüleink már megtették kötelességüket és felneveltek. Millió szám vannak kicsiny hazánkban is, akik az államtól várják a segítséget, de magukon képtelenek segíteni, pedig megvan két kezük, két lábuk! Az élet törvénye ez is, amit a lélek akar vagy nem akar, azt cselekszi a test...

Reggeli igénk különösen azokat figyelmezteti, akik közösségért dolgoznak, akik segítő szolgálat(ok)ban állnak: "Legyen gondod önmagadra!" - ezzel ugyanis nemcsak önmagadat mented meg, de menteni tudsz (majd) másokat is. Hős-kényszeres, szupermenes világunkban ne feledjük: mindannyian emberből vagyunk, s ezért törékenyek - testben éppenúgy, mint lélekben is. Aki ezt tudja - azaz ismeri önmagát -, az nem küszködik önértékelési zavarokkal, de nem is értékeli túl mások képességeit, s így harmóniában tudja élni életét a világban... önmaga boldogulására, Isten dicsőségére.

Régóta tudjuk, mégsem vesszük figyelembe: "A harag rossz tanácsadó!" Érzelmi felindulásból nemcsak mondunk, de sokszor teszünk is olyat, amit később szánunk-bánunk, de már nem lehet nem megtörténtté tenni - kimondtuk, megcselekedtük. Csak réménykedhetünk, hogy legközelebb nem utólag leszünk okosabbak, hanem előre látjuk szavaink, tetteink következményét.

Nehéz kontrollálni érzéseinket, amikor "egérfogóba kerülünk", amikor igazságérzetünket éri támadás, amikor már nem tudunk semmit tenni, hogy jóra forduljanak a dolgok. Amikor aztán a tehetetlenség dühe mégis tettekbe kényszerít, no annak bizony sosincs jó vége - ezért ennyire terheltek párkapcsolatok, a családok élete, s ezért olyan erőszakos a társadalom is, amilyen!

A keresztény ember jól tudja, hogy az élet viharait alábecsülni balgaság, s hogy szüksége van segítségre. Azt is tudja, hogy a megoldásokra emberi erő nem adhatja a garanciát, egyedül Isten az, aki helyrehozhatja tévedéseink következményét, Ő az, aki még a rosszból is képes előhozni a jót. Gondviselését azonban esztelenség lenne kísérteni, hiszen a Isten órája másképpen ketyeg, mint a mienk, s a korrekció, a megnyugvás, a kiegyenlítődés, a rossz jóra fordulása éveket,olykor évtizedeket vesz igénybe. (Hiába, az idő csak nekünk annyira fontos, hogy mindent alárendelünk, s nem mi osztjuk be időnket, hanem a kalendárium oszt be minket...)

Jakab apostol azért gyakorlatban is jól kivitelezhető tanácsokat ad a hétköznapok konfliktuskezelésére! Legyünk gyorsak a hallásra - két fülünk van, hogy rögtön észrevegyük, melyik irányból(!), honnan jön a segítségkérő hang -, s csak egy szánk, amit nemcsak beszédre használunk... azaz jól fontoljuk meg, mit mikor mondunk! Áldást mondhatunk vele, s átkot, biztathatunk szavainkkal vagy életre szóló keserűséget okozhatunk másoknak, akár akaratlanul is... Luther ezért mondja/tanítja: "Felebarátunk távollétében mindent javára magyarázzunk, s védjük őt." Ha jól használjuk a szánkat, nemcsak sok bosszúságot spórolunk meg magunknak, de még barátok, testvérek is szegődnek mellénk, mert becsülni fognak egyenes beszédünkért, ami egyben az Isten igazságát is szolgálja...

Manapság nincs nagy vonzása a szolgáló életnek! Nemcsak más, messze könnyebb önmegvalósító alternatívák kínálkoznak, de ráadásul még a munkahelyi, társadalmi érvényesülés előfeltétele is, hogy többnek látszódj, mint ami vagy. Aki többnek is gondolja magát, mint ami, az kezdetben látványos sikereket könyvelhet el magának, de idővel életének minden területén - magánéletében, közéleti szerepeiben - jelesül kiviláglik, milyen ember is valójában.

Közhelyes igazság, hogy válságban vannak a közösségek. Azért itt-ott akad néhány üdítő kivétel, ahol a vezetők nem a "trendi" menedzserszemlélet szerint vezetnek, hanem a régi, hosszútávon is eredményeket felmutató elv szerint: úgy nagyok, hogy közben kicsik. Aki vezet - legyen az akár a társadalom legkisebb sejtje, a család -, annak tudnia kell, hogy bizalom nélkül nincs terhelhető kapcsolat, kölcsönös megbecsülés nélkül nincs eredményes kooperáció. Ennek megfelelően a tiszteletet nem kikövetelni kell, hanem rászolgálni!

Kapcsolataink tartalmasságát alapvetően meghatározza, hogy mennyire vagyunk képesek belevinni személyiségünket az adott tevékenységünkbe. Hiába tudja a tanár kiválóan az anyagot, ha személyisége elviselhetetlen, akkor nem jó pedagógus, hiába ismeri tudományát az orvos, ha érzéketlen a betegével kapcsolatban, s hiába beszél szépen a pap, ha hiteltelen az élete, akkor se egyik, se másik nem tölti be hivatását!

Az elmúlt évszázad pokoli borzalmainak egyik komoly összetevője az volt, hogy középszerű képességekkel, de óriási önzéssel megvert emberek jutottak hatalmi pozíciókba. Bizony minden önmegvalósító, álmokat kergető "izmus" az egoizmusból származik! Ezért jutott a világ oda, ahová... A (világ)politika gyakorlatilag a mindennapos csúsztatások, hazudozások, s a lassan mindent meghatározó kapitalista érdekek szolgalelkű kiszolgálásává vált. A "közjó" már csak kommunikációs transzparens, keserűséget indukáló szóvicc...

Miért is kellene akkor szolgálatban égnie a keresztény embernek? Megérdemli egyáltalán ez a társadalom, ez a világ ezt a segítő-jobbító hozzáállást? ...A krisztuskövető ember nem így gondolkodik! Aki lélekben találkozott az Égi Tisztasággal, a Szeretettel, az Igazsággal, az nem a felmagasztalódásért küzd, hiszen tudja, hogy nem ez a megelégítő cél, hanem Isten kegyelme által megalázza magát, mert megértette, hogy a földi kiteljesedést a JóIsten a kicsinységbe rejtette bele...

Lassan három évtizede, hogy előfelvételis teológushallgatóként sorkatonai szolgálatteljesítési kötelezettségemnek eleget téve bevonultam a Lenti-i laktanyába, ahová rajtam kívül még majd százötven más felekezetekhez tartozó teológushallgatót is "vendégül láttak" - nem titkoltan, világnézeti átnevelés céljából. Egyik sors-, és "surranótársam" (ez azt jelenti, hogy egy időben húztuk fel a katonai bakancsot), egy igen rendes református fiú, aki ráadásul már egy évet el is végzett a debreceni teológián, kitekintve egy őszi borongós napon a hatalmas alakuló-tér kopár salakjára, így sóhajtott fel: "Jó lóra tettünk, mi keresztények?" Keresztelő János jutott eszembe, aki a börtön nyomorúságában ezt kérdezteti Jézustól: "Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?"

...És tényleg, és mi lesz a jutalmunk?" - kérdezhetnénk sóhajtozva ugyanúgy, ahogyan Péter. Az apostolok feladták addigi életüket, s a Mestert követni kezdik. Ez a követés igazán nehézzé akkor válik, amikor Jézus eltávozik közülük. Nekik még nincs működő egyházszervezetük, Galileán kívül még azt sem tudják kicsoda az Isten Fia, gyülekezetek sincsenek, de még Bibliájuk sincs... Csoda-e, ha elbizonytalanodnak? Csoda-e, ha manapság mi is elbizonytalanodunk? Ugyan van egyházszervezetünk, de nem egészen úgy működik, ahogyan szeretnénk, van Bibliánk, de nem, vagy nem úgy olvassuk, ahogyan kellene, s jóllehet tudjuk, hogy ki az Emberfia, sőt elég tájékozottaknak véljük magunkat vallási kérdésekben is, mégis meglankadunk, s bizony sokan el-, s lemaradnak a hit útján való vándorlás közben.

Mint mindenki, a keresztény ember is szeretne sikereket az életében, s ha azok elmaradnak, akkor komolyan felteszi a kérdést: "Jól döntöttem?" Aki tudja, hogy a kereszténység, az nem választott életforma, hanem sorsszerűség, az azzal is tisztában van, hogy siker nem a boldogság garanciája, s jól tudja, hogy élete nem eredménytelen, hiszen Isten áldását folyamatosan tapasztalja. Míg a világi sikerek a sírgödörnél elveszítik jelentőségüket, addig a krisztuskövetésünk "eredményeit" lelkünkben tovább vihetjük - így hisszük -, s ugyanakkor szeretteink szívében is otthagyjuk azt az örökséget, amit mi is ajándékként kaptunk fölülről, a Világosság Atyjától...

S mi ez az eredmény? Először is annak a belátása, hogy nem mi vagyunk életünk irányítói, hanem a Gondviselő Isten. Másodszor annak felismerése, hogy nem mi találtunk meg Teremtőnket, hanem Ő keresett minket. Harmadszor annak elfogadása, hogy nem a mi igenlésünk, hanem az Ő szeretete adja a garanciát arra, hogy mindvégig megmarad(hat)unk a hűségben, s kiteljesedhetünk istenképűségünkben, (a szeretetteljes élet!) az Ő kegyelmi mértéke szerint...

Aki nyitott szemmel jár a világban, az hamar észreveszi az élet fonákságait, s ha valaki ezt ráadásul "hivatalból" teszi ezt - mert segítő foglalkozása/hivatása van: orvos, pap, pszichológus, szociális munkás stb. -, akkor könnyen maga is a borúlátás kísértésébe eshet. Sokan úgy gondolják, normalitást keresni egy abnormális világban - amikor diadalmaskodik a gonoszság és az önzés, amikor csak egy biztos, hogy minden bizonytalan, mert azt sem tudja az emberfia és az emberlánya, hogy holnap lesz-e munkája, amikor nem számíthat senkire, csak egyre fáradó önmagára -, akkor nem sok értelme van annak, ha az élet szépségéről filozofálgatunk. De még mielőtt mi is beleesnénk az önsajnálat gödrébe, jó leszögeznünk: nemcsak a mai, de a "régi világ" is abnormális volt.

A régi világ embere is óriási feszültségek között élt, hiszen mindennapjaikat háborúk, járványok, despota uralkodók, igazságtalan társadalmi berendezkedés keserítette. Ennek ellenére élték az életüket, küszködtek és küzdöttek. Hordozták személyes nyomorúságukat, de ha úgy hozta a Sors, akkor készek voltak meghalni is a hazáért, családért, a jövőért...

A "mában" a "most" bűvöletében élő modern ember, elszakadván saját gyökereitől nem törődik a jövőjével sem. Élvezni akarja a "mát", akár olyan áron is, hogy a jövőt terheli vele. Kölcsönből él az ország egynegyede, segélyből a másik, s aki termel, dolgozik, azt ellenőrzi-szabályozza-bünteti/adóztatja további egynegyed... Csoda-e, ha nem látjuk a jót vagy talán nincs is?

Ha csak múlandó létünk keretei között gondolkodunk, s nem fogadjuk el a halálon is átívelő isteni valóságot, akkor bizony kevés jót veszünk észre az életben, sőt, amiről azt gondoljuk, hogy jól tudjuk micsoda is valójában (pl. az élet értelme), idővel kiderül: ez a tudásunk is félreismerésen alapszik... Idő és tér fogságában nincs más menekvésünk, csakis az Isten. Ő az, Aki kiemel minket életünk hullámvölgyeiből, s távlatot ad, amikor reménytvesztett helyzetbe kerülünk, s gondviselő szeretetével átölel, amikor úgy érezzük: már szeretni sem vagyunk képesek. Isten számunkra a korrekció, a megbékélés lehetősége, az átalakulás, növekedésünk, emelődésünk titokzatos garanciája: a Legfőbb Jó, Aki még a rosszat is képes jóra fordítani...

A háború, az emberi pusztítás esztelensége sajnos végigkíséri történelmünket... Mi mindent lehetett volna már felépíteni, megalkotni, s micsoda kulturális öröksége lenne az emberiségnek, ha nem váltak volna a háborúk tomboló lángjainak martalékává! Sajnos a korok, s az eszközök változnak, de az azokat kezelő ember nem: romboló "kedvünk" a régi... Valami kéjes gyönyörűség tartja fogságban az embert - amióta van ezen a Földön -, hogy elvegye azt, amiért más dolgozott meg, hogy belerondítson a másik ember küzdelemmel elért eredményeibe. A hívő ember a Sátánt keresi ezen tragédiák mögött, az ateista evolúciós törvényszerűséget lát abban, hogy ennyire marjuk egymást, s persze vannak olyanok is, akik karmikus determinációnak vélik a gyűlölködés generációkon átívelő folyamatát, de találkoztam olyan fiatallal is, aki az emberi gonoszságot "konstrukciós hibának, fatális program-hibának" tartotta.

Egy bizonyos: minél öregebbek vagyunk, annál inkább megvisel minket mások irigysége, rosszakarata tettlegességig fajuló gonoszsága. Minél valószerűbbé válik életünk elmúlásának lehetősége, annál inkább fáj az értelmetlen pusztítás, az erőszak demonstrációja. A napi rendszerességgel ránk zúdított "felvilágosító" dokumentumfilmekből megtudhatjuk, melyik államnak mekkora katonai ereje van, s hány repülőgép-anyahajóval, tengeralattjáróval, s atomrakétával vigyázza a békét, de ennek ellenére háborúk valahol mindig vannak...

Ennek azonban egyszer vége lesz! - prófétálja Ézsaiás, s reggeli elmélkedésünk alapmondatát így folytatja az 5. verstől: "Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké." Krisztus ugyan eljött - keresztény hitünk szerint -, de a zsidók még ma is várják a Messiást, a Békesség Fejedelmét... S ha a "világbéke" valóban csak a Megváltó eljövetelével köszönt ránk, akkor a zsidó felebarátainknak igazat kellene adnunk - a Messiás még várat magára.

Azt viszont különösebb spekuláció nélkül megállapíthatjuk, hogy a fegyverek felhalmozásának nem sok értelme van, s hogy a katonai erőszak növelésével nem lehet a békét bebiztosítani. Amíg békétlen lelkű ember lesz a Földön, addig mindig lesz háborúskodás! Éppen ezért, a külső békét csak a belső béke képes megteremteni, s ha Istenben nem nyugszik meg lelkünk, akkor jó esélyünk van arra, hogy nemcsak a katonák csizmája és köpönyege, de mindannyian a tűz martalékává válunk...

A keresztyén és keresztény szó között a világon egyedül a magyar nyelvben van különbség. Kultúrtörténeti kuriózumról van szó. Az elso forma egy ido óta protestáns szóhasználat, a második a római és a görög katolikus. Így a szó a felekezeti hovatartozás kifejezoje. A Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási szabálya a római katolikus lakosság statisztikai többségére való tekintettel tette hivatalossá a keresztény alakot, de megengedi a protestáns keresztyén alak használatát is. Az Apostolok Cselekedetei 11. részének 26. versében, hogy a „tanítványokat Antiókhiában nevezték eloször keresztyéneknek.”

A 18. században hitvitázási céllal kezdték a katolikus papok kereszténynek nevezni és írni magukat. Sok idegen anyanyelvu lévén köztük, a nyelvtudás hiánya is közrejátszhatott. Bizonyítani egy teljesen helytelen népi szómagyarázattal akarták, hogy az „igazi” egyház tagjainak elnevezése a kereszt szóból ered, ezért keresztény.

A keresztyén szót tehát a keresztyénséget felvett magyarok egyöntetuen használták jó hétszáz évig. Pázmány Péter is, aki igazán jó katolikus volt, mégis keresztyént írt. A Káldi György által elkészített elso római katolikus fordítású teljes Biblia címlapján nagybetukkel olvasható a keresztyén szó. Ezt az osi szóhasználatot az evangélikusok és reformátusok változatlanul megorizték.

E rövid etimológiai felvezetés után azonban nézzük, hogy mit is jelent kereszténynek avagy keresztyénnek lenni! Jóllehet a keresztény (krisztuskövető!) élet az önkéntességről, a türelemről, az elfogadásról, az erőszakmenteségről, egyszóval a szeretetről szól, itt a "szelíd szemű" - így énekeljük Énekeskönyvünkből - ÚRJézus meglehetősen radikális: "Aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ, nem méltó hozzám". De mi az a kereszt, amit fel kell venni a keresztény/keresztyén embernek?

Sokan hiszik úgy, hogy az élet velejárója a szenvedés, s ezt tudatosan el kell fogadni, s el kell hordozni. A kereszthordozás azonban nem ezt jelenti! Életvezetési ügyetlenkedéseink következtében - mert nem tudom megértetni magamat, szüleimmel, tanáraimmal, mert szülőként, tanárként nem tudom megértetni magamat gyerekeimmel, családban és munkahelyen, iskolában és gyülekezetben, ez önmagában még nem kereszt, ez egyszerű, Isten-alkotta élet-törvény... Nemcsak szándékos bűneinknek, tudatlanságunkból fakadó vétkeinknek, mulasztásainknak is van következménye, ez azonban nem az a kereszt, amiről a Mester beszél...

Jézus URunk az áldozatról beszél. Arról a készségről, hogy a jóért vállalom a küzdelmet, még akkor is, ha az számomra hátrányt jelent, mert egyrészt megtapasztaltam, hogy csak így, személyes áldozat árán javul a világ, másrészt tudom az élet isteni titkát: életem kiteljesedését, boldogságomat és lelki nyugalmamat csak akkor találom meg, ha képes vagyok lemondani magamról. Ez kétséget kizáróan értelmezhető radikalizmusként is, de ha az ember eljut életének arra pontjára, hogy már nem az fáj neki, hogy őt nem szeretik, hanem az fáj neki legjobban, hogy ő maga nem szerethet - akkor könnyen felvállalja a "jézusi igát"...