Voltak korok, amikor a ló volt a leggyorsabb közlekedési eszköz, s azt gondolták, hogy a Föld lapos koronghoz hasonló. A technika vívmányainak köszönhetően ma már tudjuk, hogy az Univerzum középpontja nem a Föld, ami körül forognak a csillagok, de hogy valójában milyen hatalmas és titokzatos az egész teremtettség, csak mostanában, az elmúlt évtizedekben kezdjük felfedezni. Milyen érdekes, amíg világképünk kibővült eladdig a szívünk beszűkült. Nem tudunk nagylelkűek lenni az Istenhez, nincs számára hely se hegycsúcson, se földmélyén, de kiszorult a Teremtő a mikrokozmoszból és a makrokozmoszból is... Legalábbis a modern ember így hiszi. Hiszi erősen, hogy Isten nincs, s csak úgy magától állt össze ez a világ, mert ezt valahogyan izgalmasabbnak véli, mint azt, hogy "intelligens teremtés" által állt volna elő a világ.

Bárhova is tolja ki az ember a megismerés határait, a Végtelen Istent befogni, kémcsőbe dugni, s vizsgálat tárgyává tenni soha nem tudja. Az Isten ugyanis azért Isten, mert Isten... A véges csak a végest érti meg, a Végtelen Istent akkor kezdjük majd csak igazán megismerni és megérteni, ha mi magunk is elkezdjük a reménység szerinti, soha el nem múló örök életünket! Eladdig marad a hit, ami nem megszerezhető tudás - bár ma sokan "árulják kilóra" a spiritualitást -, hanem egyedül Isten ajándéka. Éppen ezért mi időbe és térbe bezártan nem ért(het)jük meg, hogy van aki birtokolja, s van aki nem. Ez azonban csak a "most" pillanatnyi állapota, Isten ugyanis "távlatokban gondolkodik" (felőlünk, az embervilágból nézve látjuk így), de valójában EGY-ben cselekszik. Számára a múlt és jövő EGY, hiszen ő sem nem létező anyag, sem nem létező energia, Ő - jelenleg még nincs jobb szavunk rá - Isten!

Antropomorf, de irodalmian szép, hogy "Isten kezében vannak a föld mélységei s a hegyek ormai." De nemcsak azok, mindannyiunk életét is Ő "tartja kezében". Miatta vagyunk, s él(het)ünk, Általa válhatunk olyanokká, amilyenekké teremtettségbeli egyediségünkben "megálmodott" minket. Isten gondviselő jósága hálára kötelezne minket, hogy mégis - mint a Tíz leprás esetében - a tízből kilenc hálátlan marad manapság is - ez nemcsak szomorú tény, de egyben önmagunk felett kimondott ítélet is... S ha Isten az ő irgalmát nem szeretetből, ingyen adná, helyzetünk teljesen reménytelen lenne.

Meglehetősen emberi elképzelés, hogy a JóIsten a "két kezével" teremtette meg a Mindenséget, ugyanakkor itt a Genezis legelején, talán a civilizáció hajnaláról megőrzött ősrégi történetében - talán még énekelték is(!) - azt a 'zseniális' kezdést olvashatjuk, hogy Isten legelőször a világosságot hozta létre.

Átlag-ember nemigen gondolkodik el a fény fizikáján, hogy az tulajdonképpen emberi szemmel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Az, hogy valójában mi is a fény, még mindig kutatják, annyi bizonyos, hogy hullám- és részecsketulajdonságokkal is jellemezhető. A fény tehát szubatomi részecskék "rezgéséből", valószínűség alapján létrejövő hullám -, s így gyakorlatilag minden, amit mi létező anyaginak látunk, tapasztalunk, az egyfajta rezgés... Egyes, ezoterikába belemerülő embertársaink tudni vélik, hogy az ember tudatállapota hat testének rezgéseire, de hogy jól tudják-e vagy sem, azt egyelőre csak az ÚRIsten tudja...

Azt viszont biztonsággal állíthatjuk, hogy a fény a mi földi, emberi életünk elengedhetetlen része. Ha nem lenne fény, akkor nem lennének növények, s akkor nagy valószínűséggel oxigénünk se lenne, s egy élettelen kősivatag lenne az egész Föld. Hála a JóIstennek, hogy van Napunk, ami emberi számítás szerint a világ végezetéig süt jókra és gonoszakra egyaránt, s élteti a növényeket, érleli a csodálatos gyümölcseinket, nemkülönben a kenyérnekvaló gabonát.

Fentiek okán is, kezdettől fogva a fény, a világosság az Isten jelenvalóságára utaló jel volt, a Nap pedig láthatóan is szimbolizálta az Istent magát. Ahogyan a Nap fénye kiapadhatatlan, ugyanúgy az Isten gondviselése sem szűnik meg: éltet, érlel, fenntart, kormányoz. A búzaszemekbe, a szőlőszemekbe 'begyűjtött' fény ott van az úrvacsoránkban is. Aki eszi és issza, annak nemcsak kiteljesedő földi, de örök élete is van! Isten országát pedig nem sötét helynek, hanem mennyei ragyogásúnak véljük, ahol Isten maga "világít".

Isten azt mondta tehát: "Legyen világosság!" Felfoghatatlan csoda ez... Ahogyan az is, ha az ember elméjében kigyullad az építő, felelős értelem gyertyalángja, s a szívében fellobban a szeretet tüze. Tény, hogy ez a világ, ami körbevesz minket az Isten kegyelméből létezik, "van". Az is biztos, hogy mi is vagyunk benne... Az azonban, hogy mivé válunk benne, az egyedül a mi önkéntes választásunkon múlik: Az, hogy fogadjuk-e a Világosság Atyjától alászálló ajándékokat vagy sem - mindenkinek a saját "bölcsességére" van bízva...

Régi igazság: ahol víz van, ott élet is van... Ezért gyakran mond(ogat)juk el, hogy bizony nagyon szomjúhozunk valamire - jóllehet nem a vízre a gondolunk -, hiszen a szomjúság nemcsak egy alapvető emberi szükségletet jelent, de egyben az élet teljessége utáni vágyakozásunkat is kifejezi. Így lehet szomjúhozni az igazságot, a szabadságot, a szerelmet és természetesen az Istent magát is.

A szomjúság tehát - akármilyen fajtájáról is van szó - nagy úr. Éppen ezért, aki a vizet birtokolja, az az életet is kontrollálja. Az ENSZ adatai szerint, csakis a víz miatt(!), mintegy 200 fegyveres konfliktus van jelenleg is, szerte a világban. (Az pedig már csak így zárójelbe tett kérdés: Vajon helyes-e az, hogy a világ ivóvízvagyonának több mint 80%-a magánkézben van? Nemde nemzet-, ill. lét-biztonsági dologról van/lenne szó?) Annyi bizonyos, hogy a JóIsten a madárkának, meg az őzikének, fűnek-fának, de még az embernek is INGYEN adja a vizet, ahogyan a levegőt is... Ha az emberek becsülnék a vizet, akkor egymást is becsülnék. De mivel felfoghatatlan mértékben nem becsülik az Életet magát sem, hiszen a profit-elvnek alárendelten gátlástalanul, felelőtlenül belerondítanak az ivóvízkészletü(n)kbe - hiszen az mindenkié, beleértve a jövő nemzedékeit is - ezért azt kell mondanunk (tegyük félre minden szentimentalizmusunkat, s legyünk reálisak!): nem az állatok, az ember a legoktalanabb lény ezen a földgolyóbison... éppen ezért nem a természetnek van szüksége a megváltásra, hanem egyedül az embernek!

"Ha nem lenne ember a földön, akkor ez a Föld valóságos paradicsom lenne!" - mondta úgy negyed-évszázada, szociál-etikát tanító kedves professzorunk, s bizony az idő, a saját (élet)tapasztalásaim az ő kijelentésének a helyességét igazolták. Jézus URunk Istenhez-fordulásra hívja hallgatóit, mindenekelőtt a tanítványait, s a tanítványok tanítványainak évszázadokon átívelő láncolatában hivogat minket is... Az, hogy erre a hívásra ki, mikor, s hogyan felel: egyéni felelősség és sors-kérdések függvénye, de azt is tudatosítanunk kellene, hogy, aki nem válaszol erre az isteni meghívásra, hallgat, az is a válasz egy formája...

Az evangélium (jóhír) örömüzenete (mert csak aki meghallja, azaz megérti a jó-hírt, annak a szívében válik az örömmé) nem más, mint a (meg)szabadulás kiváltsága. Azaz: nem kell többé kívánások lázában égni, nem kell aggódni a holnapért, szomjúhozni a harmóniára, mert az ÉLET itt van a mában, velünk van a Teremtő Isten Lelke, s ez megelégíti lelkünket.

Hogyan? Úgy ahogyan a, a kristálytiszta víz oltja szomjunkat, az Isten jelenléte az életünkben is teljes megnyugvást hoz; nem perlekedünk többé a JóIstennel, hogy miért nem kaptuk meg ezt vagy azt - amit buzgón kértünk -, nem méltatlankodunk a világ szűnni nem akaró bűnösségén, hanem elfogadjuk: az ÚRIstennek mindenre gondja van...

Ahogyan nincs két egyforma tojás - csak látszólag -, ugyanígy nincs két azonos megtérés se. Se szeri, se száma azoknak a "csupa jószándékból" írt könyveknek, melyek a megtérést - s ez az alapvető probléma(!) - magyarázzák. Főleg a neoprotestáns teológián nevelődöttek tudnak érdekes kijelentéseket tenni emberről, Istenről és a megtérésről. Megmosolyogtató lehetne, de tulajdonképpen tragédia, ahogyan ezek a szerzők saját emberi elképzeléseiket kinyilatkoztatásként prezentálják, mintha a dolgok tényleg úgy működnének, ahogyan ők elképzelik. Bizonnyal van igazság egy-egy antropomorf gondolatukban, de azért talán nem ártana olykor alázatot tanúsítani, s esélyt adni a Léleknek is: lehet, történhet, 'működhet' mindez másképpen is!

Tény, hogy a ma embere számára a saját döntése a kiindulópont, a meghatározó elem. Azaz: én vagyok, aki keres(t)em az Istent, én döntöttem, én azt gondolom, hogy.. én, én, s megint csak én. Az a vallás, amelyikben sok az "én" az bizony hamar egoistává tehet! A nyugati kereszténység zsákutcájában - kár lenne tagadni, abban vagyunk, hiszen csak az "intellektuális-arisztokrata"-írások elefántcsonttornyos triumfáló megállapításai nem akarnak tudomást venni erről - egyre többen gondolják úgy, hogy valami alapvető változásnak kellene történni, hogy kiszabaduljunk a mostani perspektíva-nélküli, nyomasztó helyzetből. A megoldást egyelőre ugyanott keresik, ahol a világ is keresi: a fejben! Nos ez alapvető hiba. Nem az, hogy gondolkodunk, hanem hogy azt gondoljuk: mindennek a fejben kell eldőlnie...

Az agyban, ebben a csodálatos szerkezetben mintegy 100 milliárd neuron és 100 trillió szinapszis található, miközben kevesebbet fogyaszt, mint egy 20 wattos villanykörte. (A mai szuperszámítógépek ugyan még nem úgy működnek, mint az emberi agy, de ha nemsokára át is térnek majd az új felépítésre, melyben a "neuronok" és a "szinapszisok" egymáson helyezkednek el, s így kevesebb energia szükséges az elektronok továbbításához, hatékonyságában még mindig messze alulmarad az ember teljesítményétől.) Hiába az óriási számítási kapacitás, a computer gyaníthatóan soha nem fog Istenre gondolni... Ha mégis magától képes lenne erre, akkor meglenne az az "istenbizonyíték", amit a skolasztikus filozófusok a középkorban hiába kerestek fél évezreden át! Érdekes: agyunk négy(!) perc alatt képes meglehetősen jól használható profilt felállítani beszélgetőpartnerünkről, s még azt is képes eldönteni, hogy hosszútávon akarunk-e valamit a másiktól vagy sem... A párválasztás egyik nagy csodája, hogy meg lehet tudni rögtön az elején - első látásra -, hogy mit is akarok én valójában a másiktól. Az ötödik perctől már csak ábrándozom, kombinálok, játszok a gondolataimmal.

Fentiek azt jelentik, hogy az ész mellet van valami bennünk, amit régóta szívnek nevezünk, ami átfogja egész létünket. A megtérés ugyan az égbe nyit kaput, de nem odafönt - ott csak örülnek a hazatalált léleknek -, hanem idelent történik: a földön, az Életben! Saul okos volt, de a nagy esze mégsem vitte közelebb őt Jézushoz... Át kellett élnie, meg kellett tapasztalnia az út porában, hogy a Mester nélkül ő senki és semmi. Az agy nem remeg, nem dobog, az agy számít és kombinál. A szív pedig beleborzong, sír és örül, s megéli a lét nem látható, de mégis mindent egybefogó dimenzióit. Sorsunk az, hogy életünkben többnyire nem az eszünkkel, hanem a szívünkkel döntünk. Éppen ezért, nem mindegy, mennyire tiszta a szívünk, s az sem, hogy mi van benne vagy ki "él" benne...

A bölcs előre látja mindazt, amit az esztelen utólag is nehezen ismer fel: mindennek következménye van! Ez az egyszerű igazság nem "istencsapása" az ember életében, hanem az élet alaptörvénye. Hatás - ellenhatás, bűn -büntetés; mindegy hogyan próbáljuk megfoghatóvá tenni, a lényeg ugyanaz: az idő fonalára rácsomózott cselekedeteink örökre ott maradnak, így minden életvezetési oktalanságunknak - s persze helyes döntésünknek is - elhordozandó következményei vannak.

A bölcs látja azt is, hogy az "idők gonoszak": mert az évek gyorsan leperegnek, az élet tavasza és nyara hamar elmúlik, s hogy milyen lesz rövidke életünk ősze és tele, az azoktól az élményektől függ, amiket 'begyűjtünk' tavasszal és nyáron. Az idő gonoszsága abban is megmutatkozik, hogy többnyire úgy múlik, hogy nem telik. Azaz: hiába múlt el a drága idő, nem teljesítette be várakozásainkat, nem emelt, nem épített, nem vitt közelebb a teljességhez. Aki megérti az ÚR akaratát, az felismeri, hogy az élet teljességét egyedül az adja, ha igyekezünk véges időnkben, véges lehetőségeinkkel munkálni a Végtelen Istennel való találkozást.

Találkozhatunk az Istennel a természet csodáinak vizsgálata közben - nem véletlenül nagyon sok fizikus, biológus hívő ember; a JóIsten nem csak a csillagokon hagyta ott "ujjlenyomatát" de a mikroszkopikus világban, az atomok számunkra nem tapasztalható, csak modellezhető különös dimenzióiban is 'otthagyta' az ÚRIsten a névjegykártyáját... Találkozhatunk Vele nemcsak az embertársban, aki segítségre szorul, de az egész teremtett élővilágban is! Ezeknél a találkozásoknál nincs szebb ezen a Földön!

Sokan mégsem akarnak Istenről tudni, s önnön kívánságainak rabjaiként élik le egész életüket: alkohol, drog, ártó szenvedélyek. Jóllehet az alkohol fogyasztása számos problémának az alap-oka, sok ember számára mégis az ivászat a megoldási modell - mindenre! Aki a kábulatot keresi-kutatja, attól nem várható el, hogy józan döntéseket hozzon, attól nem kérhető számon a " jó és a rossz" korrekt ismerete. A bor nemcsak a restet fárasztja el, de a lelket is... léhaság, lustaság, nemtörődömség jellemzi az részegeskedő életet élő embert. Ez a fajta "élet" azonban nem az az Élet, ami lelkesítő - ezt valahol nagyon jól érzik/tudják az alkoholisták is. Az apostol ezért ajánlja, hogy "teljetek meg Lélekkel", mert tartalmat, harmóniát és boldogságot egyedül az garantál, ha a teremtmény benne él a Teremtőjében, s a Teremtő Isten is őbenne...

A válás nem könnyű... sosem volt az! Mózes idejében is emberpróbáló volt, ahogyan ma is az - sokan el is buknak emberségükben a keserves válási procedúra alatt. "Másoknakugyan nem sikerült csöndben és korrekt módon különválni, de nálunk másképpen lesz!" - komolyan gondolják, hogy így is lesz, s aztán a végére mégsem így alakul! Mire kimondja a bíró a végső szót, eladdig a felek tücsköt-bogarat egymásra kiabálnak, igen gyakran még a gyerekek is a szülők manipulációjának áldozataivá válnak. Tragédia ez, ami nemcsak érzelmileg, de gazdaságilag is meglehetősen fájdalmas.

Miért is? Elsősorban azért, mert minden ember - ha egy kicsit is komolyan gondolja -, akkor a párkapcsolatban az EGY-séget akarja megélni. Azt a bizsergető titkot, hogy az a másik nem egy a sok közül, hanem az az EGY, akit az Isten - sokak terminológiájában a JóSors -, tényleg társul melléjük rendelt. Aztán ha kiderül, hogy mégsem, akkor az EGY-ségbe vetett reménység foszlik szét, s az élet szépségébe vetett hit sérül.

Tény, hogy Isten férfivá és nővé teremtette az embert, de az is tény, hogy vannak olyanok, akiket - ki kell mondani - Isten nem párkapcsolatra teremtett. Isten minden embert közösségbe teremtett, de nem mindenkit párkapcsolatra és nem mindenkit hívott el családapának/családanyának. (A párkapcsolat lényege - a közhiedelemmel ellentétben - persze nem is a gyermek, a gyermek vagy gyermekek csak ráadás!)

Az EGY-ség megélése a legőszintébben, legmélyebben, a legnagyobb intimitásban csak a férfi és nő kapcsolatában lehetséges. (Egyesek igyekeznek az azonosneműek párkapcsolatát is ugyanilyen minőségben feltüntetni, de ez egészen egyszerűen nem lehetséges, mert a fekete az nem fehér, s a fehér az nem fekete... Vagyis: a nő az Isten/Természet rendje szerint nő, s a férfi Isten/Természet rendje szerint férfi. A felek kötelességeit, jogait tehát nem az egyéni elgondolás, érzület, a szocializáció adja - hanem alapvetően a Természet Örök Törvénye adja - minden más csak formál.)

Az EGY-ség megélésének vágya arra ösztönzi tehát a férfit, hogy hagyja el anyját és apját, ragaszkodjék (önfeláldozóan!) feleségéhez. Így a kettő lesz egy, azaz valami teljesen új kezdődik el, amit nem lehet visszacsinálni, hiszen egy új minőség állt elő: a "TE"-ből és az "ÉN"-ből létrejött a MI. Ezt szétválasztani, megsemmisíteni pedig nem lehet, ahogyan az emlékeket sem lehet kitörlni az agyunkból, s a múltat sem lehet átírni, legfeljebb átkeretezni...

Mindezek tanulsága, hogy mint mindenre, a párkapcsolatra is készülni kell(ene), mert csak a romantikus filmek 80-90-perces látszatigazsága, hogy a dolgok "csak úgy maguktól történnek... A jó döntést meg kell hogy előzze az alapos döntéselőkészítés, s ilyenkor nem árt a tényeket a az istenadta józan ész mérlegére is rátenni...

Militarista beállítottságú keresztényeknek igen kedves mai igénk első része... A kard - mint az erő, a hatalom jelképe - azonban nem játszik különösebb szerepet Jézus tanításában, Jézus soha nem buzdította követőit, hogy "tűzzel-vassal " terjesszék a hitet. Tanítványait is arra kérte, ha bemennek egy házba, akkor először is köszöntsék a ház lakóit békességgel, s ha az nem talál viszonzásra, akkor forduljanak meg, s menjenek tovább.

A hit ugyanis nemcsak önkéntesség dolga, de az intimitás része is. Ahogyan nem lehet paragrafusokkal előírni, hogyan szeresse egymást férj és feleség a hálószobában, ugyanígy furcsa lenne, ha erővel, hatalommal szabályozná valaki azt, hogy ki, mit, s hogyan higgyen! Ennek ellenére a történelemben történtek már ilyenek... Meg is lett a szomorú eredménye ezeknek az erőszakoskodásoknak, hiszen "aki kardot fog, kard által vész el", azaz az erőszak mindig erőszakot szül!

Jézus tehát nem harcra szólítja fel övéit, hanem követésre, melyhez azonban legalább akkora elszánásra, következetességre van szükség, mint amilyet egy jó katona tanúsít, miközben teljesíti elöljáróinak a parancsait. A hit gyakorlata ugyanis céltudatosság dolga. Nem azért harcolja meg valaki a hűséget - hitben, elvben, szerelemben -, mert harcolni jó, hanem azért, mert meg van győződve arról, hogy a hűség az megtart, a hűség megóv sok-sok bajtól, veszedelemtől.

Az erő és hatalom bevetésének ügye tehát Istenre tartozik, az viszont az én személyes döntésem: akarom-e követni Mestert a szeretet útján vagy sem? Ha igen, akkor ezt csak úgy tudom megtenni, ha "felveszem a keresztemet", azaz, ha áldozatot hozok. Ha csak fölösleges időmben vagy amikor kedvem tartja vagyok férj, családapa, "jó keresztény" s végzem el a mindennapi teendőimet, akkor igencsak szenvednek miattam családban, gyülekezetben, munkahelyen. Sajnos sok embertársunk válik így hitvánnyá, mert úgy gondolják, nekik lehet munka nélkül is fogyasztaniuk a jóból, nekik nem kell beletenni semmit a 'közösbe', nekik sors-adta/Isten-adta(?) joguk, hogy csak elvegyenek, de nem kell cserébe adniuk semmit. Hová vezet ez az önző gondolkodás? A média tudósít róla naponta!

Sokszor hallottam gyerekkoromban: "Megtaláltam a számításomat" - igaz, akkor az embereknek jóval szerényebb elvárásiak voltak az élettel kapcsolatban, mint manapság. Az élet azonban nem számítás dolga! Az azonban tény, hogy nem számolni a kiszámíthatatlannal, azaz figyelmen kívül hagyni az Istent - alapvető hiba. Manapság a világ megnyerésére, s önmagunk megvalósítására karriertervet ajánlgatnak, mintha lenne az embernek egyfajta csoda-képlete az egész életére... Az élet attól élet, hogy sorsszerű, s vannak benne olyan fordulatok, amiket egyedül a JóIsten tud, hogy miért is történnek dolgok úgy, ahogy... Elfogadni a keresztet tehát azt jelenti: Nem én vagyok az életem URa, hanem az Isten! Ez azonban nem csapás, hanem evangélium...

Amióta világ a világ, nem volt használatban annyi titkos kód és jelszó, mint manapság... Elméletben ezek személyes adataink védelmét szolgálnák, a gyakorlatban viszont úgy néz ki, hogy az azonosító titkos számokat elsősorban azért használják, hogy még véletlenül se tudjunk emberrel beszélni, így aztán a mi személyes kódjaink mások védelmét szolgálják. (Miért kell mindenféle azonosító kódot beütni egy áram- vagy gázszolgáltatónál? Talán valaki ki akarja fizetni helyettem a közüzemi számláimat?) Annyi bizonyos, hogy amit már ketten tudnak, az hosszútávon nem marad titok, hiszen amikor az ember élete végén jár, akkor szabadulni akar a lelkét évtizedeken át súlyosan terhelő titkoktól. Ilyenek vagyunk: szeretnénk titkot tartani, de nem tudunk. Talán azért van mindez, mert lelkünk legmélyén érezzük: az Élet URa életünk minden pillanatát rögzíti, velünk van, s hiába is titkolódzunk - ezt legfeljebb emberek előtt vagyunk képesek megtenni -, az Isten előtt életünk így is, úgy is, nyitott könyv.

A Mester az Élet nagy Titkáról, vagyis az Istenről beszél. A Mennyei Atyát tanítja hallgatóinak, Akit ugyan teljességgel soha meg nem érthetünk, de Akiből a legfontosabbat mégis elemi erővel tapasztaljuk: Ő az élet és a halál URa! Ő határozza meg születésünk pillanatát, s Ő dönti el, mikor hangozzék el a végső szó: Elég!

A romantikus szerelmi történetekben a szerelmes ifjú kedvese nevét a szélbe kiáltja, a valóság azonban másképpen fest: aki számunkra a legfontosabb, annak nem üvöltjük a fülébe, hanem csak suttogjuk: szeretlek... Az Élet titkai ugyanis ilyenek, erejüket nem a hangosságuk, hanem igazság(tartalm)uk adja! Azt is jól példázza az emberi történelem, hogy az emberi igazságok nem vártan, látványosan megdőlhetnek, de az Isten igazsága soha nem rendül meg...

S mi az Isten igazsága? Az, hogy az Élet URa meglátogatja fiakat harmad és negyedíziglen, hogy emlékeztessen: miért is küldött minket ebbe a földi létbe... Az Ő igazsága az is, hogy kegyelme ezeríziglen átível emberi sorsokon, s ezért kibogozni az emberéletek nagy csomóit sosem leszünk képesek, igazságaink legfeljebb sejtések csupán. Amit viszont meg kellene értenünk - s amit hirdetnünk kellene mindenkor és mindenhol -, hogy az Élet egyetlen értelme a szeretet. Ha ezt a feladatunkat hitelesen végezzük, akkor harmóniában élhetjük le életünket, ha viszont megtagadjuk azt, ami elsődleges feladatunk (opus proprium) mindannyiunknak, akkor kínzó hiányban éljük le életünket, s sikereink ellenére sem leszünk boldogok...

Sokáig azt gondolta az ember, hogy ő az egyetlen értelmes teremtménye a világmindenségnek... szép lassan megértjük, hogy bizony vannak értelmesebb lények is, mint mi. Nem szükséges ehhez távoli galaxisok piros szemű zöld emberkéire gondolni, elégséges megnéznünk Földünket, ezt a csodálatos gyöngyszemét a Naprendszerünknek! Minden élőlény a piciny hangyától a bálnáig "vigyáz" a teremtettségre, azaz él az Isten törvényei szerint - kivéve az embert! Az ember az egyetlen istentelen barma a teremtettségnek, pedig koronája lehetne annak... Ha valaki azt gondolná, hogy ez világfájdalmas elégedetlenkedés - téved. Tény, egyszerű tény: mennyország lehetne a Földünk, de az emberi önzés pokollá teszi. Sokan próbálnak hasonlatokat keresni az állatvilágból, hogy bizony a létért való küzdelem ott is az élet velejárója, de ezek a példák mindig sántítanak, mert egyik hangyaboly sem dob le atombombát a másikra, s egyik faj sem piszkít bele a saját ökovilágába úgy mint az ember.

Az, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban vagy sem - már rég eldöntött kérdés: Nem! Pökhendiség lenne részünkről határt szabni a JóIsten teremtő kedvének, hiszen 'jókedvében' megteremtette a világegyetem másik sarkát is, s ha úgy volt isteni tetszésére, hát oda is tehetett értelmes lényeket. Ez a mi emberi szempontunkból azonban teljesen érdektelen, hiszen mire átérnénk a számunkra végtelen teremtettség másik sarkába, már nem is lennénk... Ami viszont sokkal fontosabb a végtelenséggel játszadozó gondolatainknál, hogy itt a véges életünkben nem vagyunk egyedül! Az ÚRIsten velünk van, nap mint nap, óráról órára, percről percre, szívdobbanásról szívdobbanásra. Ő az, aki ugyanis fenntartja életünket - így mondjuk -, kormányozza a világot. Nélküle nincs semmi, s Benne van minden! De nemcsak önmagát adja Isten, hogy Benne "éljünk, mozogjunk" - ahogyan Pál apostol fogalmaz -, de még segítőtársat és közösséget is ad. S bár sokan elfordulnak a JóIstentől, mégis sokan igyekeznek megmaradni Őmellette. Most persze ne azokra gondoljunk, akik istenes hitüket csak életmód-kiegészítő lelki fűszernek tekintik, hanem azokra, akik nem transzparenskednek, "uram-uram-kodnak azzal, hogy ők "mekkora nagy keresztények", hanem egyszerűen csak cselekszik a Mennyei Atya akaratát...

Sok-sok mindent tudunk a makrokozmoszról, s a mikrokozmoszról. Igaz, ami Istennél működik kicsiben és nagyban, az számunkra még mindig érthetetlen, hiszen azt már tudjuk, hogy az anyagból energiát lehet csinálni, de hogy hogyan jön létre az energiából az anyag - nagy hadronütköztető ide, részecskegyorsító oda -, arról még korunk nagy elméleti fizikusainak is csak mesés sejtései vannak! Még azt sem tudjuk, hogy mi a gravitáció! - leszámítva annyit, amit már Newton is megfigyelt az almafa alatt -, hogy az alma gyorsulva lefelé esik, s nem fölfelé zuhan!

Ahhoz, hogy harmóniában élhessünk felebaráttal, világgal és a JóIstennel itt a Földön, ahhoz szükségünk van hitre. Létünk nyomorúságos rövidsége és a teremtett világ számunkra időtlen létezése közötti feszültséget másképpen nem is tudnánk feloldani, elviselni. A hit, hogy Isten szépnek és jónak teremtette meg a világot (uni-verzum-ként vagy multi-verzum-ként ez megint az Ő dolga) tartalmat ad annak a jobb esetben néhány évtizedünknek. Sok embertársunkat az élet egyszerisége, megismételhetetlensége, korlátozottsága ellenére is(!) csodálatos szépsége mégsem hatja meg: "élnek/léteznek bele a világba" - különösebb építő cél nélkül. Az élet azonban nem csak annyi, hogy eszünk-iszunk, s többé-kevésbé szaporodunk. Életünknek a megismerésről kellene szólnia, azaz fel kellene ismernünk benne az Istent, s az Ő szeretet-akaratát! A többi már csak ráadás...

A nyájnak pásztorra van szüksége -, magyarul ez annyit tesz, hogy egy közösség vezető nélkül nem közösség, hanem csoport vagy tömeg csupán! Tényleg nyomorúságos látvány "a juhok pásztor nélkül", s ehhez a szemnek egyre inkább hozzá kell szokni, hiszen 2020-ra komoly lelkészhiány várható, igaz többnyire német nyelvterületen. Gyakorlatilag minden egyházban ugyanez a helyzet - korunk jelensége lenne ez? -, de gondolatban most söprögessünk csak a protestáns egyházak portája előtt!

Tény, hogy egy lelkész tanulmányi ideje 6 év, amihez még jön 3-4 év gyakorlati év, ami után lelkész(szak)vizsgát tehet. Ettől kezdődően "teljes értékű", azaz választhat ill. meghívható egy gyülekezeti állásba. Ha tehát 10 év múlva égető lelkészhiánnyal kell megküzdenünk, akkor már most kellene, illene megfelelő ellenlépéseket tenni... Ezzel szemben az a valós helyzet, hogy teológiai fakultásukon 60-65 százalékban lányok tanulnak. Az igazság az, ha egy szakma/hivatás "elnőiesedik", annak az a szomorú oka, hogy a nők kevesebb pénzért is hajlandóak ugyanazt a munkát elvégezni. (Jó hír, hogy többnyire jobban is! A slendriánság - úgy néz ki -, igazi férfi-tulajdonság...)

Jézus URunk kijelentésével: "Az aratnivaló sok, a munkás kevés!" előrevetíti, hogy az apostolság, a papi hivatás mindig is "hiányszakma". Tanulmányok, felmérések tudósítanak arról, hogy folyamatos a lelkészek átvándorlása a gazdasági életbe, s az sem titok, hogy elég sok a kiégett lelkész-kolléga, ill. kollegina. Igaz, hogy más hivatások sem állnak jobban ezügyileg - orvosok, tanárok, segítő foglalkozásban állók -, de ezért is nevezzük ezeket hivatásoknak, mert csak elhívással, belső elkötelezettséggel lehet eredményesen végezni az ilyen munkát. Ugyanis az Isten országának építése is munka. Jézus az aratás képét használja erre, s köztudottan az aratás az egyik legkeményebb fizikai munkát jelentette régen. Azonban a lelki teher sem lebecsülendő, az is fáraszt - de még mennyire(!) -, hiszen a jövő évi kenyérnekvaló volt a tét, s nem véletlenül mondogatták a régiek, hogy az aratás akkor ér véget, ha a gabona már a magtárakban vagy a zsákokban, a kamrában pihen...

Gyakran fogalmaztak/fogalmaznak egyházi vezetők úgy, hogy a lelkészi munka a legszebb hivatás. Ez így igaz, hiszen a közösség építésénél - komplexitásából fakadóan - nincs szebb, felemelőbb foglalatosság. Ebben át lehet élni a küzdelmet, a gyarapodás örömét, s azt, hogy a terhek közösségben feleződnek, s az örömök pedig sokszorozódnak. Ugyanakkor a közösségnek mindig van valamilyen válsága, mely megoldás után kiált -, de az Élet már csak ilyen! Áldozatot kell hozni a párkapcsolatért, a családért, az egyházért, s a hazáért, mert enélkül nincs növekedés. Ha azonban egy társadalomban az a fő irányelv, az a "trendi", hogy csak elvenni/fogyasztani érdemes, akkor az a közösség pontosan azt a dimenzióját veszíti el, ami a legfontosabb az egész létünkben, hogy mindannyian egymásnak teremtettünk...

Nem mindegy, hogy valaki dorgál, fenyít vagy ver... A verés, mint az erőszak nyílt megnyilvánulása - úgy néz ki - az emberrel egyidős. Amikor Káin megölte testvérét, akkor nagy valószínűséggel első gondolata nem az ölés volt, de annyi bizonyos, hogy jól meg akarta leckéztetni, éreztetni akarta a testi hatalmát öccse felett, ha már az öcskösnek minden jobban sikerül, mint neki. A bajok mindig az erőszakoskodás "közben" történnek! A gonosz indulatok forgószelében olyan belső erők szabadulnak fel, amiről nem is hittük volna, hogy bennünk lakozik! Annyi bizonyos, hogy az első gyilkosság - a Genezis szerint -, az "vallási alapon" történt meg. Tény, hogy a legtöbb háború vallásos-ideológiai alapból indult ki - gondoljunk csak a majd kétszáz évig tartó keresztes háborúkra! A ma is folyó dzsihád-mozgalom ("dzsihad" már Mohamed idejében többjelentésű szó: teljes odaadást kívánó, Isten útján küzdő, törekvő) késői leszármazottja a hódító iszlám törekvéseknek. De tény az is, hogy az erőszak erőszakot szül, s ahogyan Jézus URunk tanítja: "Aki kardot fog, kard által vész el."

Régi felismerés, hogy vannak emberek, akiknek a verés sem használ. A testi fenyítés sajnos csak a testre hat, s míg a szép szóval, helyes pedagógiával szép lelket lehet nevelni, eladdig az erőszak alkalmazásával csak tompul a lélek készsége a jó befogadására! Sajnos a gyermekkorban elszenvedett erőszak egy egész életre kihat, hiszen az erőszak elől a gyermek - aki ösztönszerűen a túlélésre koncentrál -, általában egy képzelt világba menekül. Képzelt világból pedig a valóságosba integrálódni olykor a legnagyobb kihívások egyike... Amikor felborul az értékrend, amikor eluralkodik az öntörvényűség, s az erőszak alkalmazása az első megoldás, akkor a társadalom eresztékei kezdenek meglazulni.

Sokan mondják, hogy ha az Isten azt veri, akit szeret... "Na, akkor engem ne szeressen az Isten!" Mindenekelőtt szögezzük le: Isten nem hatalmaskodik, hanem jó rendjén keresztül uralkodik a világ felett, s amikor dorgál - azaz érezteti, hogy testben vagyunk -, akkor feltámadó szükségleteink hiányán, kielígítetlenségén keresztül figyelmeztet: Ember, nem csak tested, de lelked is van! Az életminőség - a közhiedelemmel ellentétben - nem a technológia révén megemelkedett életszínvonaltól függ, hanem a lélek békességétől. Ha a technológiai haladás lenne a megoldás, akkor az interneten keresztül mindenki virtuális múzeumokat látogatna és mobiltelefonokon Shakespeare-szonetteket hallgatnának... Ezzel szemben az interneten szélessávon ömlik a szemét, s bűnözők kiváló segítsége a mobiltelefon.

Isten a szeretet Istene marad akkor is, ha az ember erőszakbálványozóvá válik. Isten, aki a fény és a világosság nem tehető felelőssé a sötétségért, amit mi magunk okozunk, s büntetjük vele magunkat. Ha a JóIsten minket ebbe a fényben létező világba teremtett, akkor a fénytől való elzárkózottságunkban semmit nem tudunk tenni, mert aki a sötétségbe vonul, az a pusztulást választja. Isten számtalanszor és a legkülönfélébb formákban figyelmeztet minket, hogy ne a halált, hanem az életet válasszuk. Sajnos az is tény, hogy sokan halálukig nem döbbennek rá arra, hogy bizony a halál előtt is van egy élet... s az Istennel együtt nem is akármilyen!

Mostanában sokan vásárolnak aranyat - ez persze nem az átlag-honpolgár időtöltése -, mondván: Ez bizony jó befektetés! Kevesen tudják, hogy az arany nem invesztíció, mert értéket nem keletkeztet, legfeljebb értéket tartósít addig, amíg többé-kevésbé működik a társadalom.
Érdemes megjegyezni, hogy 1950-ben 1kg aranyért ugyanannyi hordó olajat lehetett venni, mint manapság... Akkor tehát nem változott semmi? De, a pénz vásárlóértéke!
S akkor mi az érték? Az, ami maga is értéket teremt: azaz a munka! Ahhoz viszont, hogy szakemberek legyenek a holnapban, a mában kell invesztálni: iskolába, egészségügybe, hogy a leendő szak-emberek ne csak szakmájuk kiváló ismerői, de emberséges emberek is legyenek.

Ezért igen nagy bűnt követ el az, aki arra tanítja gyermekét, hogy az arany (értsd: az élet materiális csillogása!) a legnagyobb érték, ami biztosítja a lét teljességét, sőt a boldogságot magát is. Milyen érdekes, a régmúlt időkben az arany az örökélet szimbóluma volt, hiszen mindent megemészt a moly és a rozsda - kivéve az aranyat. Mózes, a "látszat-egyiptomi/krypto-izraelita" nagysága éppen abban van, hogy mostohaanyja (a fáraó leánya) révén szerzett rendkívüli műveltésge révén olyat is lát, amit a hétköznapi csaták között őrlődőek nem! Mózes látja, hova vezet az, ha az élettelenbe veti valaki a bizalmát az ÉLŐ helyett...

Nincs ember, aki ne értené a szólást: "No ennek is a pénz az istene!" Lutherünk így fogalmaz: "Kinek mi a legfontosabb az életében - az az istene!" S valóban, egyiknek a pénz, a hatalom, a másiknak az alkohol, a drogok, a harmadiknak a játék, s sorolhatnák a szenvedélyeket, melyek elveszejtik az emberek józan eszét. Igen nagy tehát a vétke mindazoknak, akik istenként tekintenek a múlandóra, s engedik, hogy életüket a múlandó irányítsa!

Isten "jókedvében" teremtette ezt a világot, s benne mindent, a sok-sok ércet, még az aranyat is! Nem azért, hogy ezekkel egymást zsaroljuk, hanem azért, hogy minden dologgal, amit (csak kölcsönbe!) kaptunk ebben a világban szolgájunk egymásnak. Ha az Isten adományait elnyomásra, a másik kizsákmányolására használja fel az ember, akkor elfordul Isten eredeti akaratától, és saját magától vonja meg az áldást... Ezért könyörög Mózes olyan "szívbemarkolóan" (lásd következő versek!): "Mégis bocsásd meg vétküket!" Ő ugyanis tudja, hogy mindaz, amit istennek tesz meg az ember az Isten helyett, az nem áldást, hanem átkot hoz az emberre...

Vannak örök mesterkedők, akik igyekeznek "fából vaskarikát" csinálni... Régiből próbálnak újat fabrikálni - nem sok sikerrel. Elavult számítógépre installálnak új programokat, öreg autóba szuper benzint tankolnak, s mindenféle adalékanyagot tesznek - ahogyan ők mondják: "tuningolnak". Érdekes módon, ezekben a nagyreményű kísérletekben a várt, áttörő eredmény mindig elmarad, s kiderül: ha valami felett eljárt az idő, bizony azoktól meg kell válni...

Nemcsak az anyagvilágban, a lélek világában is vannak kacatok, amik már funkciójukat veszítették, s meg kellene tőlük válni, mert örömöt már nem, csak gondot okoznak. Ilyenek azok a kapcsolatok, amik már rég nem léteznek, s remény sincs rá, hogy újraélednek, de mégis úgy számol vele a balga, hogy az még valós. Vannak emberek, akik szívesen tetszelegnek "örökifjú-pózukban", de igazából csak ők maguk hiszik el, hogy rajtuk nem fog az idő, a normálisan gondolkodók a környezetükben megmosolyogják őket. Bizony mindennek rendelt ideje van - ezt mintha elfelejtenék mostanság! Családanyák hagyják ott férjüket/gyermeküket, mert még élni "akarnak", aki meg élt saját kívánsága szerint, az perlekedik az Élettel, mert 45 felett sehogyan sem sikerül a "gyerek-projekt". Sajnos negyven felett a férfiak egy része is megbolondul, s azt hiszik, hogy mindent elölről kezdhetnek, s az "újjal, a fiatalabbal" majd minden másképpen alakul -, s elkövetik ugyanazokat az életvezetési hibákat, amiket korábbi kapcsolatukban sem kellet volna.

Tény, hogy az életnek íve van, s az elhajított kő az nem fölfelé esik, hanem ballisztikus pályán lefelé száll. Tény az is, hogy az ember nem születhetik újra, legfeljebb újjá születhet... Csak a bolond hiszi, hogy anti-ránckrém gyorsítja a bőr fiatalodását, pedig már az világszenció lenne, ha látványosan lassítaná a bőr öregedését. Az élet törvényeit megpróbálhatjuk "kijátszani", de kicselezni a sorsunkat nem tudjuk. Mindennek törvénye van, s a törvényt megváltoztatni nem tudjuk, legfeljebb áthágni...

Jézus URunk újat hozott közénk, ami "a szemet szemért, fogat fogért" perspektívában gondolkodók számára radikálisan új, a régi rendet felborító forradalmi elképzelés. Mi az, hogy szeretni kell az ellenséget? Mi az, hogy ne üssek vissza, ha megütnek? Ahogyan az új bornak új tömlő kell - régen mindenki értette ezt a hasonlatot -, ugyanúgy a jézusi norma követése is új embert kíván! A megújulás csoda, éppen azért magunk nem vagyunk képesek generálni azt. Isten ajándéka az új élet, amikor már nem magunknak akarunk élni, hanem másokért kívánunk küzdeni a szívünkbe kapott hitbéli elkötelezettség alapján...

Istent soha senki nem látta... Jobb is ez így, mert ellenkező esetben se szeri, se száma nem lenne azoknak a variációknak, melyek Isten és ember találkozásának ilyetén emberi élményét magyaráznák. Mózes láthatta volna, de mégsem tudott egyetlen pillantást sem rávetni Teremtőjére - mert félt. Pedig ez az ember látott már csuda dolgokat, mert nem csak egyszerű, józanítéletű birkapásztor volt, hanem az egyiptomi magas kultúrának kiváló - ha nem tudós(!) - ismerője, hiszen a fáraó lányának nevelt gyermekeként jártas volt matematikában, építészetben, s bizonnyal a harcművészet mellett igen komoly vallási képzésben is részesült. Széles látóköre ellenére, nyolcvanévesen - amikor kikerülhetetlen az elmúlással való gyakoribb foglalkozás, s az ember lélekben készül arra, hogy Istenét reménysége szerint színről-színre láthassa -, mégsem csodálkozik rá az Örökkévalóra...

Mi lehet ennek az oka? Nyilvánvalóan nem a kíváncsiság hiánya, az illúzió elvesztésének aggodalma: "Hát Istent nem ilyennek gondoltam... " Az ok igen prózai lehetett: Mózes félt. A félelem igen nagy úr, tulajdonképpen az Isten után a legnagyobb. Ezért tartják a kormányok, a világpolitika félelemben az embereket, mert az állandó félelem, aggodalmaskodás meghatározza cselekedeteink irányát! Félünk, hogy nem lesz mit ennünk-innunk, hogy nem tudjuk kifizetni a számláinkat, hogy betegek leszünk, hogy elveszítjük azokat, akik számunkra a legfontosabbak, hogy nem tudunk majd mit kezdeni a veszteséggel... Van, aki a vírusoktól fél, mások a becsapódó aszteroidáktól, a háborútól vagy értékeik elértéktelenedésétől - gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy mitől félnek, csak féljenek!
Mózes is fél, de ez más félelem, mert nem bújik el, hanem közeledik Istenhez, mert amikor remegő lábakkal megtapasztaljuk Őt, nem tudunk mást tenni, minthogy engedünk az Ő vonzásának...

Az Isten félelme, a Teremtő félelemteljes tisztelete mégsem rettegés, hanem csodálattal vegyes beismerése annak, hogy Isten Isten, mi pedig teremtményei vagyunk. Az Őelőtte való "szent remegés" tiszteletteljes teremtményi megvallása annak, hogy a Végtelen Teremtő Erő s közöttünk ugyan áthidalhatatlan világok húzódnak, de a Mindenható szeretete átível ezeken, s találkozásra, az Ő megismerésére hív mindannyiunkat.
Mózes mellett, egy másik, különlegesen nagyrabecsült próféta, Illés is, az Istent csak "hátulról láthatta" - kérdés, hogy Istent látta hátulról vagy a sziklahasadékban elbújva a hátán érezte a simogató szellő formájában elvonuló Jáhvét -, annyi bizonyos, hogy az ószövetségi "két legnagyobb" sem látta/láthatta Istent... Isten ugyanis minden ember számára megfejthetetlen titok marad, de ebből a misztériumból tudunk erőt meríteni nap, mint nap, hogy Isten akarata szerint képessé váljunk helyesen szeretni felebarátot, világot, s persze önmagunkat is...

Ki ne ismerné a mondást - Jézus URunk is mondja ApCsel 20,35 - "Nagyobb öröm adni, mint kapni."? Azért nem vagyunk ellene a jónak, mi is szeretünk kapni! Sőt el is várjuk, hogy figyelmet kapjunk, respektáljanak minket... szeretteink között pedig egyszerűen szükségünk van a mindennapi kedveskedésekre, figyelmességekre, azaz: szívesen vesszük, ha szeretnek minket. Szeretetünket ezernyi módon kifejezhetjük: meghallgatással és bátorítással, figyelmeztetéssel és törődéssel, segítségnyújtással vagy éppen azzal, hogy jelét adjuk a bennünk lévő őszinte érzésnek: "Fontos vagy nekem!'. Elméletben tehát tudjuk, mi a jó, ill. mi lenne a jó, de a gyakorlatban többnyire másképpen alakulnak dolgaink.

De miért is? A rövidzárlatos válasz -egyeseknek ez is elégséges - így hangzik: "Belebújt az ördög!" Kétségtelen, hogy bizonyos értelemben ez a népies megfogalmazás a legmagasabb metafizikai valóságokat is lefedi, de el-elgondolkodó emberek lévén, szeretnék a kérdést nagyobb távlatokban is megválaszolni, hogy (még)jobban szerethessünk.
Tény, hogy van abban valami alapvetően "ördögi", amikor a családban egymást "marják", jóllehet a családot a JóIsten a védelem, a megnyugvás, a töltekezés, s az intimitás kiteljesedésének földi keretéül szánta. Így aztán nehéz megérteni, miért teszik pokollá azt, ami mennyország is lehetne?

Az Ördög neve az újszövetségi görög nyelvben a Diabolosz, azaz a "mindent össze-vissza dobáló". Tény, ahol nincs istenfélelem, ott általában az embertiszteletnek is híjával vannak, s ahol nincs meg az értékek tisztelete - földieké és mennyeieké egyaránt, ahol nincs engedelmesség az istenadta védelmező jó rendnek, ott káosz uralkodik. Olykor hihetetlenül nagy káosz!

A szeretethiány tüzifa a gonoszság tüzére! Legyőzni a gonoszságot éppen ezért még nagyobb gonoszsággal sohasem lehetséges. Egyetlen lehetőség a szeretet, mert a szeretet egyetlen szikrája is képes a szeretettüzet csiholni, s egyetlen pislákoló mécses is képes megtörni a sötétség hatalmát! Ezért rettegnek a gonoszok a jótól, a diktátorok az őszinte szótól! S míg a gonosz indulatok (pénz, hatalom utáni sóvárgás) elősegítik a Gonoszság uralmát, eladdig a jóság az Isten országát építi az emberek között. Ebben eszközzé válni csak az tud, aki elfogadja a Belső Hang, a Szentlélek hívását, s őszintén elhiszi, hogy a Jó mindig nagyobb hatalom volt van és lesz, mint a Rossz...

Rövidke életünkben hosszú az az idő, míg megtanuljuk, hogy csak emberből vagyunk... Túlfeszített életritmussal, minimális lelki önvédelem híjával - mert még mindig nem tudunk nemet mondani, s elengedni dolgokat -, nem csoda, hogy elfáradunk. Aki mindig csak ad, mindig csak a másik érdekének rendeli magát alá, az egy idő után nemcsak elfárad, de bele is fárad - mindenbe. Bizonnyal Jézus korában, meg évezredekkel azelőtt is voltak megfáradt emberek, csak akkor nem azt mondták rájuk, hogy depressziósok, hanem esetleg azt, hogy "beléjük költözött a búbánat"... Azt talán érdemes megjegyezni, hogy a technikai forradalom előtti világban nem lehetett csak úgy a betegségnek élni, mint mostanság a jóléti világban - Hála Istennek itt ebben a felében a megtépázottsága ellenére is még elég jól tart az a bizonyos szociális háló! -, hiszen aki semmit nem dolgozott, szántott-vetett, törődött a jószágaival, az bizony vészes gyorsasággal csúszott az önpusztítás lejtőjén...

Az élet terheinek súlyát alábecsülni súlyos hiba, de az is, ha azt gondoljuk, hogy mi mindent elbírunk, mindent kibírunk, ha másoknak nem is sikerült, de a mi erőfeszítésünk sikerre van ítélve... Manapság sokan hisznek abban, hogy a boldogság, a biztonság az nem munka, nem szorgalom, csak egyszerűen "lehívás, behívás" kérdése, azaz: aki minél többet ábrándozik/sóvárog valami után, akkor azt kikerülhetetlenül megkapja a nagybetűs élettől... Nos, aki ilyen egyszerűnek képzeli az életet, annak hiába is magyaráznánk, hogy az nagybetűs élet attól élet, hogy sors-szerű, azaz vannak benne olyan fordulatok, amit a legnagyobb akarással sem tudunk hova tenni, s semmilyen tudással, logikával nem vagyunk képesek megmagyarázni! Bizony vannak helyzetek, történések, amiket egyszerűen nem tudunk megérteni, s vannak kérdések/problémák amikre csak "odaát" van válasz/megoldás...

A keresztény ember életvezetési 'többlete' tehát nem élettapasztalatából fakad, hanem abból a felismerésből, hogy a terheket lehet megosztva is hordozni. Ha ugyanis közösségben vagyunk Istennel - s így egymással is -, akkor a nehézségeinket kölcsönösen elhordozzuk a hétköznapokban, de aki nem keresi a közösséget se Istennel, se emberrel, az bizony kénytelen magányosan cipelni terheit, s ez bizony igen nyomorúságos.
Jézus mindenkit hív - hiszen ki az, akinek ne lenne(?) valami gondja-baja; ebből a szempontból is igazságos a JóIsten -, hogy a Általa, s Vele közösségbe kerüljünk Istennel, s így erőt nyerve elhordozhassuk mindazt, amit vállunkra vettünk/tett az Élet. Az pedig, hogy nem kell beleszakadnunk/rokkannunk az életbe már önmagában evangélium! Az életet ugyanis azért kaptuk, hogy örüljünk a szépnek, s küzdjünk benne a jóért, s aki ezt a JóIsten segedelmével kívánja tenni, annak még arra is jut ereje, hogy jóízű, életes derűvel fűszerezze mások, s önmaga életét...

Kemény szavak... A Mester kijelentései olykor radikálisnak tűnnek, sokan ezért ma nem is hallgatják, s követik Őt! Ha valahol, hát akkor a sírgödör közelében 'kijózanodnak' az emberek: képesek félretenni epeforraló sérelmeket, s hajlandóak legalább részben kooperálni a közeli hozzátartozóval, akitől évtizedek óta elhatárolódtak. A temetés a szociális interakciónak az a fajtája, ahol az emberek többnyire úgy adják magukat, ahogyan 'vannak' -, persze ilyenkor is vannak, akik érzelmeiket félretéve 'megjátsszák' magukat. Mindenesetre a temetés a végső búcsú helye, saját, véges sorsunkkal való szembenézés különleges alkalma is...

S a Mester most ettől fosztaná meg tanítványát? Egy olyan embert, aki félretéve saját dolgait - ezzel nem kis áldozatot hozva - hűségesen követi a názáreti vándorprédikátort? Nemde az lenne a legkevesebb, hogy Jézus megértő lenne tanítványához, s osztozna barátja (Jézus tanítványait barátainak mondja) veszteség miatti fájdalmában? Jézus mégsem ezt teszi. Ezt a nem mindennapi helyzetet felhasználja arra, hogy transzparense legyen az üzenetnek: a halálnál fontosabbról van most szó - az Életről!

Sokan a halál vonzásában döbbennek rá először arra, hogy a létnél több is van: a megismerő Élet. A halál tragikumában válik nyilvánvalóvá, hogy nemcsak egyszer születtünk és egyszer halunk, de egyszer is élünk! Sokan ringatják magukat az újra-, és újraszületés szépséges illúziójába -, de mi van akkor, ha a megtestesült életünk mégsem csak egy stáció a szenvedések karmikus láncolatában - ahogyan vélik a lélekvándorlástant elfogadók -, hanem az élet bizony egyszeri, s megismételhetetlen? Akkor ez azt jelenti, ha abban az egyben nem szerettünk, s abban az egyben nem kerestük a Teremtőnket, akkor azt az egyet rontottuk el...

A Mester az élet mindennél feljebb álló értékéről beszél tanítványainak, s ebben a nagyszerű Életben benn van az örök élet is, létünk folytatása - reménységünk szerint, Mennyei Atyánk színről-színre látásával egyetemben. Akik nem keresik az Élet Istenét, azok ugyan élnek, de Isten számára mégis halottak. Ez nem végleges ítélet, hanem figyelmeztetés mindenkinek, hogy amíg csak lehetséges, amíg idejük van döntsenek Isten, s Jézus követése mellett...

"Na, ebből elég!" - sokan sóhajtoznak így, amikor a "körülmények szorítása" egyre elviselhetetlenebbé válik, mert: idegesítő a főnök, lusta a munkatárs, inkompetens az ügyintéző, mert romlik a gazdasági helyzet, mert hűtlenné vált a férj/feleség/partner az egykor szépnek álmodott párkapcsolatban, s mert már megint 'beszólt' a mindig mindent jobban tudó, még mindig irányítani akaró"lélek-mérgező" szülő, avagy az okoskodó anyós... Okot mindig látnak az emberek, hogy bizonyítva lássák sorsuk igazságtalanságát! Ilyenkor aztán egyedüli megoldásként kínálkozik: kilépni, elmenekülni...

A látszat azonban igencsak csal, mert idővel kiderül, az új munkahelyen is idegeskedik a főnök, hogy ott is vannak lusta munkatársak, hogy egy új párkapcsolat sem maga a mennyország. Azaz: a problémákat nem hátrahagyni kell, hanem megoldani! Sokan mégis a kényelmesebb megoldást választják, s szőnyeg alá söprik életvezetési gondjaikat, mígnem aztán egyszer - s ez bizony előre igen jól prognosztizálható - el nem buknak rajta. Kilépni tehát az életből, mint egy "rossz cipőből", ahogyan a klasszikus pop-musicalban éneklik - nem lehet... A kísértés nagy, hogy megfutamodjunk - s talán ez az első reakció mindenkinél -, de a gondjaink árnyékként mindenhová követnek minket, ebben biztosak lehetünk.

Sokan mégis a menekülést választják, s elkülönülnek. Az egyik a kolostor négy falával veszi körül magát, a másik szenvedélyek el-elilló édeskés burkában látja védelmét, a harmadik pedig csúsztatások, féligazságok színes tégláiból felépített házába/kastélyába vonul vissza. Pedig függetleníteni magunkat a világtól soha nem tudjuk, hiszen mi magunk egy külön világ vagyunk! Jézus éppen ezért imádkozik így: "Őrizd meg őket a gonosztól!" Kivenni az embert saját maga világából ugyanis nem lehet! A diszharmóniát, a fájdalmat mindig az ártó gondolataink, a világ hamis ígértei, s a kapkodásunk következtében kialakult élet-káoszunk okozza...

Megoldást egyedül a megnyugvás adhat, amit az elfogadás munkál. Elfogadni azt, amiben éppen vagyunk nem mindig egyszerű, ha azonban Isten kezéből vesszük dolgainkat, akkor alapvetően másképp alakulnak körülményeink. Ha Isten tenyeréből fogadjuk sorsunkat, akkor nem az élet sikereinek hajszolásával telnek napjaink, hanem eredményesen emelődünk, hogy a megtapasztalt kegyelem révén emberebb emberek, azaz "istenképűbbek' legyünk. A cél ugyanis nem az, hogy 'túléljük' az életet, hanem hogy megéljük benne: Isten szeretet, s minket is szeretetre rendelt...

A mesebeli jótündér mindig három kívánságot teljesít -, de ez (sajnos) csak a mesék perfekt, happyend-es világában van így. Az élet valósága bizony az, hogy a kívánságok, a vágyak csak nagyon ritkán ill. csak részben teljesülnek, s boldogságunkat a beteljesületlen kívánságaink ellenére kell(ene) megtalálnunk... Az ÚRIsten tehát felajánlja Salamonnak, hogy teljesíti egy(etlenegy) kérését. Micsoda fantasztikus lehetőség!!! Igaz, hogy csak egy kívánság, de az teljesül(het...)! Sokan kérnének hosszú életet, egészséget, gazdagságot, hatalmat; s ki tudja még mit nem, amit nagyon fontosnak tartanak, de Salamon csak egyet kér: engedelmes szívet. Csak ennyit? Többet nem? Nem elszalajtása ez az élet talán soha vissza nem térő lehetőségének?

Salamon bölcs volt, ezért olyat kért, ami mindennél fontosabb, aminek megléte minden problémát megold. A bajok eredete ugyanis mindig az engedetlen szív! Az ész szinte kivétel nélkül jól tudja, hogy mi a helyes, mi a jó, s mi a rossz, de legvégül - ez az élet igazsága - mindig a szív dönt... párkapcsolatban, világpolitikában láthatjuk is ennek az eredményét! Bizony nem kell messzire mennünk, hogy a magunk bőrén is megtapasztaljuk, hova vezet az emberi önzés, a szív engedetlensége! Aki engedelmeskedni tud az Isten parancsainak, az magának az életnek engedelmeskedik, azaz derűs szolgálójává válik az istenadta életnek, s érdekes módon így ebben az önfeláldozásban találja meg léte értelmét. Aki pedig szívének vágyai között csapódik ide-oda, az éli ugyan az életet, de önmaga sorsát soha nem képes sem elfogadni, sem elhordozni, s ezért beteljesületlen marad az élete, s bár lehet, hogy emberi szem szerint mindent birtokol(t), mégis szegényen, s hiánnyal a szívében megy ki ebből a világból...

Az Istennek való engedelmesség - a türelemmel együtt -, a két legnehezebb tantárgy a hívő ember egész életre kiterjedő tanulmányaiban. Salamon - éppen itt, reggeli igeszakaszunkban - azt kéri a JóIstentől, hogy tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, a természeteset a természetellenestől. S mi a természetes? Ami nemcsak a magam épülését, de a másokét is szolgálja. Természetellenes pedig az, ami nem a sajátjából ad avagy úgy vesz el, hogy cserébe nem ad semmit! Tessék megnézni a modern pénzrendszert, s gazdaságpolitikát: akinek van szeme, lát(hat)ja! Tessék megnézni a fogyasztói társadalom élvezeti kultúráját, s kiviláglik az igazság: mi a természetes, s mi a természetellenes.

Salamon bölcsessége éppen abban rejlik, hogy nem magának, hanem a közösségnek kér. Aki a közösségért "a város javáért dolgozik", az áldásban részesül. Nemcsak azért, mert életminősége javul, hanem azért is, mert a tartalmas találkozásokban meg-, s átélheti: Isten közösségbe, s közösségért teremtette az embert, hogy mindenben tükröződjék az Ő felfoghatatlan Szeretete!

A világ (jelenleg!) legmagasabb épülete a Dubajban található: a Burj Khalifa torony - 828m! Maga az épület csúcstechnológiai bravúr, de egyben kiváló példáját is adja a 20-21. századi embernek. Úgy néz ki, hogy a Babilon óta semmit nem változott az ember, ugyanúgy törekszik fölfelé, a lehetetlen határait feszegetve. Az pedig önmagán túlmutató tény, hogy ezt a "vasbeton-szörnyeteget" homokra építették... mintha csak kísérteni akarnák az Istent. Bizonyára ez meg sem fordult a fejükben, s talán az sem, hogy az égbetörő nagy tervek megvalósítása helyett itt a földön kellene kitalálni valami olyan nagy dolgot, ami megoldást jelentene az emberiség mára felhalmozott csődrakására!

"Kitalálni a JóIstent nem kell." - tartja a népi szólás. Tény, hogy a szociális feszültségek - legyenek azok családon belüliek vagy jelentkezzenek össztársadalmi szinten - megoldására régóta van már megoldás, csak senki nem számol vele. S aki mégis gondol rá, azt reflexszerűen ultranaívnak bélyegzik...

Jézus Hegyi Beszédének végén arra tanítja hallgatóságát, hogy tegyék azt másokkal, amit szeretnének, hogy velük is megtegyenek mások. Azaz: csak akkor fog jó irányba fordulni a világ, ha mi magunk aktívan részt vállalunk a jó megvalósításában! Aki csak hallgatja a Mester beszédeit, de nem cselekszi, az hasonló a bolond emberhez, aki homokra építi házát. Nem fenyegetés ez Jézustól, sokkal inkább (ki)józanító tanács: Ember, vedd észre magad, ha mindenből csak elveszel, akkor hiány támad!

Jelen világunk súlyos nehézségei pontosan visszavezethetőek az emberi önzésre. Haszonelvűség, sikerorientáltság és teljesítménymámor - útjelzői ezek a modern ember magaválasztotta "keresztútjának". Aki beleszédül(t) az anyagvilágba, az a birtoklás veszélytelennek hitt örvényében kezdetben nem akar, s egy idő után már nem is tud másképpen cselekedni, egyszerűen csak sodródik a körülményekkel... Bizalmát egyre inkább abba veti, amit így is úgyis megemészt a moly, s a rozsda, ahelyett, hogy a (z ember)lét isteni titkát felfedezné a szeretetben megújuló életben.
Aki tehát jót tesz másokkal, az mindenekelőtt magával tesz jót, mert már itt a földön Isten közelében érezheti magát: Isten akarata az is, hogy már idelenn megízlelhetjük a mennyország örömét és a pokol kínjait... Talán azért, hogy könnyebben dönthessünk?

Az ember kér, kér... s aztán nem kapja vagy nem azt kapja, amit kért. Ismerős probléma ez a hitüket gyakorlók számára! Egészséget kérünk, és a betegség mégsem múlik; társat kérünk magunknak, s továbbra is egyedül maradunk; békességet kérünk, s közben a nyugtalanság csak növekszik bennünk és körülöttünk is. Miért buzgólkodjunk tehát, ha próbálkozásunkat úgysem koronázza siker? Alapigazság, hogy az imádságot nem lehet sikerekben lemérni, s az is, hogy minden imádságnak eredménye van.

Sokan meg vannak győződve arról, hogy az imádságok beteljesülése attól függ, hogy ki mennyire akarja/kéri, s természetesen az sem mindegy, hogyan kérik azt, amit kérnek... Ha ez így lenne, akkor hasonló lenne a JóIsten egy hivatalnokhoz, aki csak azt a beadványt fogadja el, amit minden formai követelménynek megfelelően töltöttek ki. Isten azért Isten, mert ember nem befolyásolhatja Őt, azaz a véges embernek nincs (nem lehet!) metódusa a Végtelen Isten akaratának/törvényeinek megváltoztatására. Az ÚRIsten szeretetének nagysága azonban éppen abban mutatkozik meg, hogy időnként mégis megteszi, hogy a hozzá fohászkodók kérését teljesíti... ezt nevezzük kegyelemnek. Ebből azonban "rendszert" alkotni, hogy ti. Istennek úgyis az a dolga, hogy kegyelmes legyen - ez egyenesen teremtményi felfuvalkodottság. De akkor miért biztatja Jézus hallgatóit az elszánt kérésre?

Mert az élet értelme a totális Istenre-hagyatkozás, hiszen Ő határozza meg fogantatásunk pillanatát, de azt a percet is, amikor lelkünk elválik a testünktől, hogy egy küzdelmes élet után meginduljon Őfelé. A születés és halál körüli titkok minden érző szívű embert lenyűgöznek, éppen ezért olyan furcsa, hogy a születés és halál közötti életben az ember mégis kerüli Teremtőjét.

Aki teljesen Istenre hagyatkozik, az ajándékként veszi múlandó napjait, s éppen ezért azok a napok is teljességre juttatják, melyekben hiányt tapasztal. Tudja ugyanis, hogy "minden javára van az Őt szeretőknek". Aki ráhagyatkozik Mennyei Atyjára, az azt is tudja, hogy mindennek rendelt ideje van; ezért nem kér az őszben tavaszt, nem vitatkozik a Sors Istenével és nem méltatlankodik életének alakulása miatt. Aki kéri az Istent - azaz bizalommal teli kapcsolatban van Vele -, az tudja, hogy minden döntésének következménye van, ezért felelősen teszi a dolgát, s igyekszik azt tenni, amire rendeltetett ő is ezen a Földön: azaz önfeláldozóan szeret...

Amikor az egyént megtartó társadalom eladdig biztosnak hitt szociális, kulturális, nemkülönben gazdasági eresztékei meglazulnak, az emberek tömegesen keresik a biztonságot... Sokan esnek csapdába, mert amit életük fedezetének hisznek, valójában csak vélt biztonságot adnak. Krízisben jó választásnak látszik a menekülés "Ki ebből a bűnös világból!" -, de a civilizációtól távol élő "robinson-kultúrának" nincs jövője, az ember ugyanis, mérhetetlen egoizmusa ellenére is, közösségi lény.

Míg egyesek vagyonkájuk gyarapítását látják létük garanciájának, mások érzelmeik intenzív megélésében (a drogok-nyújtotta "csak-most!"-ban) keresik ugyanazt. Mindig akadnak persze olyanok is, akik azt hiszik, hogy egy-egy nekik tetszően beszélő szekta-prédikátor elvezeti őket a végső igazságra, s csak úgy "mellékesen" a gonosz világ elpusztul, de ők, a kiválasztottak természetesen megmaradnak... Megnevezni őket fölösleges, mert nem köthető ez keresztény-, zsidó- vagy iszlám-hithez, örök emberi (alap)tulajdonságunk ez. Sajnos.

Mai igénket előszeretettel emlegetik azok, akik generális sikertelenségük, egészséges önbizalom-hiányuk, s a mától és jövőtől való félelmeik következtében valamilyen szektás kisközösségbe menekülnek. A világ komplexitása számukra feldolgozhatatlan kihívás, de a szektához, az átlátható, át-, s megélhető bázis-közösséghez tartozás biztonságot jelent számukra. (Azt pedig csak így zárójelben jegyezzük meg: az emberek a legbutább dolgok részeseivé is képesek válni, csak hogy ne érezzék magukat magányosnak!) De mégis, mit jelent ez a jézusi kijelentés, hogy ne adja oda a hívő ember a kutyáknak, ne vesse disznók elé azt, ami a szent?

A sok értelmezés közül az egyik, ha nem a legfontosabb: a gyöngy nem más, mint az Isten ismerete. Ez kölcsönöz minden körülmények között megmaradó méltóságot, ez újítja meg a megfáradt lelket, s ez gyógyítja be az élet küzdelmeiben szerzett sebeket. Aki ismeri Istent, az szövetségben él vele, s tudja: Istennél jobb szövetséges nincs, hiszen Ő akkor is hű marad, ha mi hűtlenekké válnánk Hozzá... Hányszor megtörténik, hogy a hívő ember perlekedik Teremtőjével - hiszen még a legjobb házasságban is olykor-olykor "megcsörren a tányér" -, de ezek közvetett jelei annak, hogy elesettségünkben is kívánjuk az Istennel való közösséget. Az ismeret - hogy ti. Isten az élet, s a halál URa - megtart minket reménységünkben: az élet egyetlen értelme a szeretet, melynek megélése és továbbadása a legnagyobb kiváltság...