Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni?... Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! .
Ézs 55,2a és 3a

Régi zsigeri reakciója az Istentől elfordult embernek, hogy ha "krízis-szagot" fog, akkor vulgárisan szólva: "spájzol"! Azaz menekít. Ma ezt úgy mondják szép gazdasági szakfogalommal, hogy: befektet. Ki ebbe, ki meg abba... A "Fektessen aranyba!"-reklám-szlogen persze nem a "bérből és fizetésből élő" átlagembernek szól (vagyis nekünk), ahogyan azoknak a mondatoknak sem mi vagyunk a célcsoportja, melyekkel többmilliós "árelőnnyel" kecsegtetve autóvásárlásra buzdítanak.

Az anyagvilággal megbolondított ember eleddig úgy hitte, hogy ha pénzét bankba teszi, akkor majd a pénze ott "dolgozni" fog -, ez azonban ugyanolyan hazugság, mintha azt mondanánk: "Sose halunk meg!" A pénz ugyanis nem dolgozik, mivel a kamat nem más, mint emberi, hazug kitaláció. A bálványozott pénz az soha nem törli le a könnyet a szenvedő arcáról, s nem teszi a súlyos beteg alá az ágytálat... A pénznek ugyanis nincs "lelke", a pénz nem él, az csak egy színes papiros, amihez az emberek legkülönfélébb álmokat ragasztanak! A pénznek nincs se szaga, se íze... a pénzt nem lehet megenni -, de még az aranyat sem! Akkor mitől olyan értékes? Nem az! Csak azt hiszi az ember, hogy az...

Isten úgy teremtette meg ezt a csodálatos világot, hogy abban - ez volt az Ő eredeti isteni szándéka - minden "ingyen van": az energiától kezdődően a csemege-paprikán át a lazacig, de az ember "boltot csinált"(!) az egész világból, s pénzt csinál mindenből és ezért azt is kiárulja, amit nem lenne szabad: tudást, szabadságot (értsd: fegyveres megoldást kínál a béke, a biztonság, az emberi méltóság megszerzésére - jóllehet ez "alapból" járna mindenkinek) szerelmet, jogot és emberi szerveket... hogy csak néhányat említsünk. Ez azonban végzetes elárulása Isten tervének, mert Ő nem ezt akarta/akarja - s szívünk mélyén mi se -, de ez a bűnbe-ragadt világ önmagától már nem tud változtatni rajta... marad a keserves sóvárgása a megváltás után.

Milyen nyomorúság az, amikor az ember a legdrágábból (az idejéből) - hiszen a pénze az feláldozott szabadidejéből lesz (normális esetben!) -, a leghaszontalanabbnak (amit könyörtelenül megesz a moly és rozsda) áldoz! Így történt meg, hogy a nyugati jóléti világ a fogyasztásba fektette bele minden energiáját, az élvezeteket, az élményt kereste mindenhol, s most idegesen kapkod: mert rájött, hogy a konzumálás hosszú távon nem lehet cél, s hogy most "nincs embere", aki letörölné a könnyet a szenvedő arcáról, s a súlyos beteg alá tenné az ágytálat... Elöregedett társadalomban 67 évre felemelt nyugdíjkorhatárral sem lehet már megmenteni a jövőt! A végén mégis a JóIstennek "lesz igaza", s nem a múlandóval spekuláló embernek, hogy a legjobb(!) jövőbeli befektetés mégiscsak a gyermek... A régi igazság újra érvényesül: a Föld azé, aki teliszüli, s a jövő kultúrája azé, aki imádkozik érte!

Egy nehéz esztendő küszöbén állunk... Fenyeget minket a fizetésképtelenség, a konfliktusok erőszakos/diktatórikus megoldásának rémképe, a növekvő munkanélküliség, emelkedő energia-, és élelmiszerárak, s mindenekelőtt a megkeményedő, túlélésre-verő emberszívek megsokasodása. Ha mindezekhez hozzáteszünk egy kis időjárási szélsőséget (miért ne?), politikai tanácstalanságot (nem kell hozzá prófétai tehetség), akkor hamar körvonalazódik, hogy ez bizony egy IGAZI KRÍZIS-HELYZET. A hívő ember azonban tudja, hogy Isten a krízisben is Isten marad, s hogy ha az ember meg akar szabadulni szorult helyzetéből, akkor bizony vissza kell térnie az isteni princípiumokhoz...

Ha ez így lesz, akkor 2012 még a nagy megtérések éve is lehet! Mindenesetre a keresztény ember derűsen realista (nem naiv optimista!), mert nem emberekben reménykedik, hanem bizalmát mindenkor az Istenbe veti...

Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást... Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.
1 Jn 4,11 és 16c

Szeretetről beszélni a legkönnyebb, de szeretetben élni a legnehezebb... Ennek egyszerű oka van: magunkat jobban szeretjük, mint másokat! Saját hibáinkkal szemben elnézőek vagyunk, másokét viszont képesek vagyunk felnagyítani. Míg önmagunkat hamar felmentjük - Hát igen, a körülmények! ...Sajnos kevés volt az időm! (Egyébként időnk mindig arra van, amire szakítunk!) Próbáltam, de nem sikerült! stb. -, eladdig mások önmentő magyarázatát nem vagyunk hajlandóak csak úgy egyszerűen "lenyelni". Szálka és gerenda klasszikus jézusi esete...

Isten nem beszél, s magyarázza a szeretetet, Ő "cselekszi": titkosan és nyilvánvalóan, éjjel és nappal, Isten folyamatosan "szeret". Emberi megfogalmazás ez, mint az előbbi is, de másképpen nem tudnánk kifejezni, hogy Ő gondot visel a világról, hogy fenntartja, kormányozza azt - örök isteni törvényein keresztül. Míg az ember hangosan beleszól (belelép vagy éppen "beletenyerel", azaz beleesik) mások személyes kis életébe, "világába" a JóIsten finom harmatként, páraként, leheletként, csöndben "beleszáll" az ember életébe, s egyszercsak "megszületik" szívben az Isten! Ahogyan gyermekünk/gyermekeink zsongó jelenlétét a családban úgy éljük meg, minta mindig is ott lettek volna - pedig volt időszak, amikor még sem ők, de még férjünk/feleségünk sem volt(!) -, ugyanígy vagyunk az ÚRIstennel is: alig tudjuk felidézni, hogy volt időszak, amikor Ő még nem "lakozott szívünkben-lelkünkben"... A Lélek, s lelkünk csodái ezek!

Istennél, Istennel, Istenben élni jó dolog. Nemcsak azért, mert "akinek a JóIsten a barátja, annak minden könnyebben megy", hanem azért is, mert akinek szívében Ő lakik, az nem tudja elképzelni az életét közösség nélkül! A közösség (beleértve a gyülekezetet is!) az a "közeg", ahol megnyilvánulnak Istentől kapott ajándékaink, amivel szolgálni tudunk. Nem kiszolgálunk, hanem szolgálunk, azaz hálából, köszönetként felvállaljuk azokat a terheket, melyekbe egyedül hamar beleroppa az ember, de közösségben türelemmel el lehet hordozni. Ha egy közösség nem hordozó közösség, azaz nem fordulnak benne felelősséggel egymás felé, akkor annak a közösségnek vajmi kevés köze van az Istenhez. Lehet az jószándékúak lelkes csoportosulása, szakkör, intézményesített "játék-sarok", ahol mindenki a maga örömét keresi, de semmi köze nincs a Teremtő Istenhez.

János apostol kulcsfogalma a szeretet. Ezt szólja, hirdeti, magyarázza evangéliumában és leveleiben és ezt éli meg övéi között. Az iszlámban Allahot 99 néven emlegetik, valójában egy szó is elég rá, hogy Ő megnyilvánuljon fizikai létünkben, tudatunkban/lelkünkben: Isten a Szeretet... tegnap, ma, mindörökké!

Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.
2 Kor 3,17

"Szabad, mint a madár!" - mondjuk olykor, s nem is gondolunk bele, milyen nagy bölcsesség rejlik ebben a gyaníthatóan ősrégi szólásban. A huszadik század hozta el az emberiség számára azt a lehetőséget, hogy ne csak gondolatban, hanem valóságosan is a felhők felett repüljön, megvalósítva ezzel az ember többezeréves álmát: repülni, mint a madár... A régi korok embere számára a madár röptében megtestesült nemcsak a levegő birtoklása, de egyben a (majdnem)korlátok-nélküliség is, a mindig vágyott szabadság is.

A történelem gyakorlatilag arról szól, hogy ugyan az embert az Isten szabadságra teremtette, de az emberek mégsem születtek szabadnak, a szabadságukért mindig harcolniuk kellett. Már önmagában ez a históriás tény, hogy a szabadságért teljesíteni kell, s azért ma is harcolni kell, elemi igazságérzetünket sérti, ahogyan az is, hogy vannak, akik úgy születnek szabadnak, hogy nekik mindent szabad... Isten teremtettségbeli igazsága az, hogy az ember csak azt hiheti magáról, hogy neki mindent szabad, valójában a szabadságnak óriási "ára" van... az élettel magával kel fizetni érte, s nemcsak elkeseredésben a barikádokon, hanem a mindennapok küzdelmében is. A léleknek kell fizetni a szabadságért, s a lélek egyenlíti ki az adósságunkat, amikor az "élet" a szabadosságunk miatti kifizetetlen számlákat a legváratlanabb pillanatokban az orrunk alá dugja...

Életünk elején, amikor habzsolni akarjuk a fényt, az élet izgalmas történéseit, s álmodjuk a "de hiszen még minden lehet"-et, jóllehet lelkünk mélyén már érezzük, hogy az álmok álmok maradnak, s alig-alig vagy soha nem teljesülnek be... Mert: "Ember tervez, s Isten végez!" Szép lassan megtanuljuk, hogy csak képzeletben vagyunk hatalmasok, a valóságban nem. Arra is rájövünk, hogy a szabadságról meglehetősen furcsa elképzeléseink vannak, melyeket befolyásol a nevelésünk, az iskoláink, a hivatásunk - s jelentős mértékben a média(!) - egyszóval: szabadság-tudatunkat meghatározza az, hogyan "szocializálódunk". Mindeneket átszőve azonban a hitünk befolyásolja leginkább, mit is jelent nekünk a szabadság...

Szabadságunk mindennapi megélését azonban nemcsak a fent felsoroltak alakítják. Van két olyan erő, melyeknek hatalmával mindenki ütközik: félelmeink, aggodalmaskodásaink és bűneink (bűn a jó elmulasztása is!). Nincs ember, aki ne félne. Csak a regényekben léteznek olyan emberfeletti tulajdonságokkal felruházott hősök, akik semmitől sem félnek! Az életben még a bátrak is félnek, de a siker vonzása miatt igyekeznek legyőzni félelmeiket. (Ha nem félnének, akkor nem bátrak, hanem vakmerőek lennének.)

A legnagyobb félelmünk az élet egyirányúságából fakad: élni az életet csak előre lehet, visszafelé nem. Megpróbáljuk kiküszöbölni az életvezetési hibáink következtében beállt következményeket, de tökéletes jóvátétel elve nem lehetséges, hiszen nem lehet meg-nem-történtté tenni azt, ami megtörtént. Ilyet csak a Mindenható Isten tud, de azt is csak az "odaátban" gyakorolja...

Mi tehát az "igazi" szabadság? Az, amikor Ő lakik mi a lelkünkben, s mi az Övében! Amikor nem elvárások szorításában, hanem a szeretet EGY-ügyű-ségében élünk, amikor tudjuk, ha szeretünk, akkor bármit megtehetünk, hiszen a szeretet törvényét semmilyen más törvény nem képes felülírni...

A többi nép is csatlakozik majd az ÚRhoz azon a napon...
Zak 2,15a

Állíthatja-e bárki is a világon, hogy az én népem, az ÚR népe? Bizonygathatja ugyan, de a valóságtól igencsak messze állna... Nincs ugyanis egyetlen nép se a kerek Földön, melynek minden tagja, kivétel nélkül az ÚRé lenne, de ugyanakkor nincs egyetlen ember se a Földön, akit Isten ne akarna az Ő "népe" között tudni!

Az Istenhez tartozás nem nemzetiségi kérdés, s nem is felekezeti kérdés. Amikor megszületünk, akkor valamilyen állampolgárságot kapunk, de az Isten népéhez tartozást így nem lehet megszerezni. Zsidónak, muszlimnak lehet születni, de kereszténynek (azaz Krisztust követőnek) nem... A kereszténység ugyanis nem "extra-jog", hanem önkéntesen felvállalt kötelezettség! Nem érzés, nem élmény-alapú választás, hanem tudatos döntés eredménye, értékcentrikusságra alapozott célirányos, következetes "magatartás"! Tény, hogy sokan buknak el a keresztények közül (sziklás talaj!), mert kiváltképp lelkesednek egy darabig az ÚRért, de kitartásuk idejekorán elfogy, élményeik vészesen megkopnak, s végül elszárad az ígéretesnek indult Krisztus-követés. Keresztényként elindulni, s eséllyel célba érni csak az tud, aki nem saját érzéseire alapoz, hanem Isten kegyelmére, s belátja, hogy szeretetben élni is csak úgy tud, ha naponta töltekezik az Isten szeretetéből. Egy olyan világnak, amelyben az egyéni élmény - hogy az valóságos-világbéli vagy virtuális, az teljesen mindegy -, fontosabb, mint a közösség jövője, ahol penészesen burjánzik a jövőt felélő önérdek, nos, az ilyen világnak nincs ígéretes, szép jövője!

Manapság sokat beszélnek, számos tanulmányt is írnak arról, hogy a kereszténység válságban van... Hacsak a kereszténység lenne válságban(!)... sajnos AZ EMBER van válságban! A krízisben élő ember végső elkeseredésében ellenségképeket gyárt, s az azok mögött álló valóságos emberekre vetíti ki gyűlöletét. Az ilyetén gyűlölködés azután rettenetesen gonosz indulatokat lobbant fel, s innen már csak szerencsétlen politikai-, gazdasági-, kulturális együttállás kérdése, hogy atombombát dob le százezreket halálba rántva, vagy karácsonyt békésen ünneplő, imádkozó emberek tucatjait robbantja fel - ahogyan most is történt Nigériában. Olykor még magukat is képesek felrobbantani az ilyen emberek, akik talán azt gondolják, hogy haláluk dicsőséges - valójában totálisan értelmetlen volt... Az ölésnek, a pusztításnak ugyanis semmi értelme nincs, csak újabb szenvedéseket, s élethossziglan tartó fájdalmakat okoz!

Egyszer majd (a végidőkben) mindenki csatlakozik az ÚRhoz -, de hogy ez mikor lesz, azt mi múlandó emberek nem tudhatjuk. Azt viszont biztonsággal "megjósolhatjuk", hogy azok közül, akik most élnek, úgy jó száz év múlva már gyakorlatilag senki nem fog élni! A Föld lakossága nemrég lépte át a bűvös hétmillárdos határt, de a hétmilliárd ember közül - emberi számítás szerint -, 120 év múlva már SENKI nem él... s egyetlen sem lesz közülük, aki egy darab követ - de még egy homokszemet sem(!) -, képes lenne magával vinni "odaátra"! Akkor minek is ez a nagy hajsza, ez a tipródás, vérverejtékes esztelen tülekedés annak birtoklásáért, amit megemészt a moly és a rozsda? Az pedig már szinte tragikomikus, hogy a fröccsentett műanyag vackaink - amik megszerzésére oly sok szabadidőnket feláldozzuk rövidke életünkből - lassú rothadásukban még messze "túl is élnek" minket!

Az Istent elvető embereknek a távlata csak a temetőkapuig tart - talán ezért is ennyire destruktívak, agresszívek. Azok viszont, akik az ÚRban bíznak, túllátnak a síron is... az ilyen ember bolond lenne az Teremtője ellen harcolni, ő inkább a primitívség, a tudatlanság ellen küzd. A hívő ember így akarja tanulmányozni nemcsak a Szentíráson keresztül, de saját életén át is az Istent és önmagát, de tanítani is kíván másokat arra, hogy egyetlen lét-értelme van az ember életének: a szeretet... Azok pedig, akik szeretnek, Isten népe közé számíttattnak!

"Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek,"
Tit 2,11

Isten áldásával kísért, békés, szeretetteljes
karácsonyi ünneplést kívánok Mindenkinek!

Imádsággal, szeretettel:

Franko Mátyás
evangélikus lelkész

Magasztal, URam, minden teremtményed, és híveid áldanak téged.
Zsolt 145,10

Minden dicséri Isten fenségét, még az is dicséri Istent, aki nem is tud róla! Aki, ami létezik, mind-mind dicséri az Istent. Sokak istentelen állapota - lehet az még a Krisztus mellett megfeszített latrokénál is hitványabb -, de már a puszta létezésük, hogy egy csodálatos szerkezetben, az emberi testben élnek-szaladnak-mozognak, közvetve ez a tény is dicséri Isten hatalmát... Ugyanilyen létezés-csoda a hangyáé vagy a mezőn ringó gabonáé, mert minden, ami él, ami létezik Istent dicséri...

Isten tökéletes világában azonban benne van a rossz lehetősége is - ha nem lenne benne a rossz, akkor a teljesség hiányt szenvedne -, hiszen a fénynek is csak akkor van felfogható értelme, ha van sötétség. A hálaadásnak is akkor van "értelme", ha az önkéntes döntésen alapul, azaz megvan az ember lehetősége arra is, hogy ne áldja, hanem átkozza az Istent... S az ember dönt: többnyire rosszul, mert inkább átkozódik, mintsem áld!

Akik Istent áldják, azok a "hívek". Nem kell nagyon ízlelgetni ezt a szót, hogy megérezzük benne, itt bizony a hívásról van szó. Azok, a hívek, akik meghallották Teremtőjük (el)hívó szavát, s arra igennel válaszoltak. A Magvető példázatából tudjuk, hogy mindenki meghallja, de egynegyede az embereknek nem is válaszol rá (útfélre esett mag); egynegyede lelkesedik az igéért (sziklás talaj), de nincs ereje felnövekedni; egynegyede felnő ugyan (tövisek közé esett mag), de az élet önérdekes kívánságai kapják a prioritást; s csak egynegyede az embereknek hoz termést, azaz tart ki Isten mellet, forgatja szívében következetességgel az evangéliumi bölcsességet. Azok az emberek, akik naponta áldást mondanak - megköszönik Istennek a mindennapok kihívásait, örömeit -, azok észrevétlenül maguk is áldássá válnak! Az ilyen emberek közelében lenni ugyanis jó, mert szavaikból nyugalom, s biztonság árad. Szavaik súlyát nem életvezetési bölcsességük nyomatékosítják, hanem az Isten szeretetében gyökerező gyermeki hitük.

Isten igéje soha nem hull hiába. Az útfélre esett magokból ugyan nem kelt ki semmi, de az elhullott magocskák táplálták az ég madarait. Isten visszautasítása így válik a sokszor érthetetlen Gondviselés részévé, s olvad bele az isteni Nagy Egészbe. Ami egykor a lét fonalán kibogozhatatlan átkos csomó volt, az később kapaszkodóvá, indirekt isteni jellé válik, hogy aztán az ember Krisztus által belesimuljon önnön sorsába, s harmóniát, megnyugvást nyerjen.

Magasztalni az Istent sosem "muszáj"-feladat... ahogyan szeretni sem "kell", de mégis érdemes! A Teremtő Akarat felfedezése a világban, s személyes életünkben olyan ívet ad létünknek, amit nem törhet meg semmiféle emberi gonoszság, pitiáner önzés vagy rövidlátó gúnyolódás. Ezért amíg világ a világ, mindig lesznek néhányan, akik hívek maradnak elhívásukhoz, s azt teszik, ami emeli őket életminőségben, s Teremtőjükhöz vonzza őket: áldják az Örökkévalót...

Az ÚR letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, aki keresi az Istent?
Zsolt 14,2

Az 1970-es évek közepétől óriási dollármilliárdokat költöttek a földönkívüli élet keresésére... Gigantikus antenna-rendszereket építettek ki - ezeknek bizonnyal voltak/vannak nem elhanyagolható arányban katonai feladatai is -, melyek fülelik a világegyetemet, hátha megszólal benne valaki: "Hahó, itt vagyok!" Eleddig - így a hivatalos tudomány - a keresés eredménytelen. A JóIsten pedig csak letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, hogy a tudományon és önmagán kívül érdeklődik-e még Teremtője után az ember; vagy a tudományos-technikai forradalom köszöbén megszédülve önmaga hatalmától, már végképp csak maga körül akarja forgatni a világot Teremtőstül, mindenestül?

Aki Istent valóban keresi - s nem csak filozofál Róla, nem csak az extrém vallásos élményt akarja gyűjtögetni magának -, azt értelmesnek tartja a Szentírás. Ennek az istenkeresésnek az alapja a feltétel nélküli őszinteség. Istent nem lehet álruhában keresni, észrevétlenül meglesni, hiszen a végesnek nem lehet taktikája a Végtelennel szemben, csak őszinte alázata. Ez azonban nem alázatoskodás, alávetettség, hanem az egyetlen lehetséges teremtményi hozzáállás: az Isten feltétel nélküli tisztelete. Aki nem tiszteli a teremtettséget, aki nem hajol meg az Élet csodája előtt, az az Istent sem tiszteli. Aki nemhogy különbnek tartja magát, de még ráadásul messze alacsonyabbrendűnek is véli azokat az embertársait, akik jóllehet igen nyomorúságos körülmények között élnek, de ugyanazokat az emberi kromoszómákat hordják magukban -, az ilyen rátartiságban, kivagyiságban megátalkodott emberek nem ismerik az Istent. Erővel, hatalommal, pénzzel vagy fegyverrel megtámogatott vallásos ideológiát képviselhetnek, de Istent, Aki méltóságra rendelt minden embert, az ilyenek nem képviselhetik soha...

A Szentírás arra tanít minket, hogy az okosságnál, az ismeretnél van több: a bölcsesség. A bölcsesség pedig nem más, mint az ÚRnak félelme... Érdekes módon, aki féli, azaz tiszteli az URat - ami ugye azt jelenti, hogy Istent elfogadja ISTEN-nek -, megtalálja önmagát is, hiszen önmagunk kiteljesedése (ezt hívják önmegvalósításnak) ha felismerjük önmagunk határait. Éveink száma nem végtelen, mert nem válunk soha istenné; a Kígyó csak rászedett minket, amikor azt mondta: "Ha esztek ennek a fának a gyümölcséből, akkor olyanok lesztek, mint Isten!" -, de valójában csak sikertelenségünket, életünk eredménytelenségét tudjuk garantálni, ha Istent hátrahagyva a "saját fejünk" után megyünk... A bölcs tudja, hogy kiteljesítő, megelégítő távlatot egyedül Isten adhat, mert a mindenre a válasz, a végső megoldás Ő maga!

A zsoltáros azt írja "letekint" az ÚR a mennyből... ami nem "nézést" jelent, hiszen "Isten szeme" mindent lát; aképpen, hogy Ő egyszerre mindenhol jelen van. Amikor az ÚR "letekint" - Ábel áldozatára is így "tekintett le" -, akkor tulajdonképpen meglátogat, azaz nyilvánvalóvá teszi az ember életében az Ő isteni voltát. (Aki pedig nem tartja Istent Istennek, az beleszédülhet önnön irigységének örvényébe, s még ölhet is - lásd Káint!) Isten tehát meglátogatja teremtményeit, azaz kinyilvánítja félreérthetetlenül az Ő akaratát: a szeretet uralmát, a Benne való lét elsődlegességét. A meglátogatás történhet csöndben, a világ tökéletességére való rácsodálkozásban: a természet színeinek a mindennapos varázslatában vagy a tudomány rendszerező, megismerő szépségében - az "eredménynek" mindig ugyanannak kell lennie, növekednünk kell szeretetben, s alázatban...

"Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok."
Mt 10,30-31

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a gondviselést csak a szokatlan, rendhagyó és meglepő körülményekben lássuk. Csak akkor gondolunk a gondviselésre, amikor Isten drámaian közbelép pozitív értelemben (munkahely, oltalom egy balesettől, sikeres gyermekszülés) vagy negatív értelemben (munkahely megszűnése, betegség, magzat elveszítése) azért, hogy céljait beteljesítse. De a gondviselés nem csak Isten uralkodását és kormányzását jelenti. A gondviselés elsősorban minden dolognak a fenntartását és megtartását jelenti – különben nem lenne mit uralni vagy kormányozni!

A nehézségünk abból adódik, hogy meglássuk Isten beavatkozását minden dolog fenntartásában. Életünk, létezésünk normális folyamát könnyen vesszük, vagy nemegyszer "zsákmánynak" tekintjük, azaz: úgy rendelkezünk, beszélünk, cselekszünk, mintha mienk lenne a legfőbb hatalom, elfelejtve vagy figyelmen kívül hagyva, hogy a mindennapi egészségünk, az ép testünk, elménk élessége, mozgáskoordinációnk, valamint minden más funkcióink, melyek erőfeszítés nélkül léteznek, mind Isten megtartó gondviselésének kezéből érkeznek. Szomorú, hogy az emberek többsége csak akkor gondol a gondviselésre(Istenre), amikor az élet, a mozgás, vagy a légzés - melyek különben normálisnak tűnnek -, megszakadnak... Isten megtartó gondviselését mindennap tapasztalhatjuk: "Lefekszem, alszom és fölébredek, mert az Úr támogat engem." - Zsolt 3,6

A gondviselés tagadása az aggodalmaskodás. A napi sajtó, és a magazinok is, rendszeresen foglakoznak az aggodalommal, és néha még véleménykutatást is rendeznek azzal kapcsolatban, hogy mi aggasztja az embereket a legjobban. Az emberek aggódnak betegségeik és fájdalmaik miatt, az öreg kor miatt, a halál közelsége miatt, pénzügyi problémák miatt, és folytathatjuk a listát. Megvannak aggodalmaink az egyházon belül is. Megöregedtek a munkások, nem történt meg az őrségváltás. Sokat temetünk, keveset keresztelünk és konfirmálunk. Nincsenek fiatalok. Vannak ugyan néhányan, de többől hiányzik az az elkötelezettség és az a tradicionális józan vallásosság, ami a gyülekezeteinket évtizedeken át jellemezte. Szóval... lenne miért aggódni!

A Mester más utat ajánl! Nézz körül: egyetlen madár sem épít több fészket, mint amire szüksége van, a medvék is megelégszenek egy barlanggal! Gyaníthatóan egy hörcsög vagy mókus sem az aggodalomtól pusztult el, mert esetleg tehette volna, de lustaságból nem gyűjtött volna eleget a téli hónapokra. Az állatok nem aggódnak, mint az emberek...

Kálvin szerint az aggodalmaskodó olyan, mint a nyugtalan pogány, aki nem látja, hogy Isten irányítja a világmindenséget. Azt hiszi, hogy Isten "alszik" és nem törődik a gyermekeivel. A Teremtőnk azonban ismeri a szükségeinket, s ahogyan gondoskodik a mező liliomairól és az ég madarairól, ugyanúgy, sőt még jobban gondoskodik mirólunk. Lutherünk pedig azt tanítja, hogy ha hisszük, hogy van Isten, akkor nem aggodalmaskodunk az élet szükségei felől. Ahogyan a szülők gondoskodnak gyermekeikről, ugyanúgy a Teremtő is gondoskodik rólunk. Isten parancsa az, hogy dolgozzunk, és ha nem érünk el sikert, az Úr akkor is gondot visel ránk - s ez nem kis eredmény!

Nemkülönben... az aggodalom ugyanannyi időt(olykor még többet!) vesz igénybe, mint a munka, de munkával sokkal előbbre jutunk, mint az aggodalmainkkal. Az aggodalom olyan, mint a hintaszék: mozgunk és látszólag csinálunk valamit, de nem jutunk előbbre...

És láttam a trónuson ülő jobb kezében egy könyvet, belül és kívül teleírva, hét pecséttel lepecsételve;
Jel 5,1

Nagyszerű dolgokat ismerhetünk meg a múltból, de a jövőnél - amiben még (majdnem)minden, s annak az ellenkezője is megtörténhet - nincs izgalmasabb szellemi kaland. Elképzelni, hogy mi lesz akkor, amikor már nem lesz mindaz, ami "van", azaz vége az időnek, vége ennek a világnak, vége az ember földi létének... egyszóval: amikor már semmi nincs csak Isten és mi, az Ő ítéletére várakozó lelkek - olyan jövőbeni esemény, ami mindenkit érdekel. Az egyik ember azért lelkesedik ezekért az apokaliptikus szimbólumokért, mert tudni véli azok pontos jelentését, a másik meg azon ámul, hogyan lelkesednek emberek olyan dolgokért, ami csak az ő fejükben létezik.
A Jelenések könyve nemcsak más, hanem a mai ember számára nehezen érthető. Sok ember ezért le is mond ennek a könyvnek az olvasásáról, aminek következtében a szekták vadászterületévé lesz, akik aztán jövőre vonatkozó mennyei üdvtervet készítenek el ennek alapján, vagy saját túlfűtöttségük megerősítését látják benne.

Tény, hogy az Újszövetség legtöbbször magyarázott része a Jelenések könyve. Mivel az ember(lélek) szimbólumokkal egybefonódva éli meg a valóságot, ezért rendkívül érdeklődik a jelek, jelképek jelentésének magyarázatiért. Azok jelentéstartalmának alaposabb megismerése ugyanis közelebb viszi önmaga, s a világ megértéséhez. A gond ezekkel a magyarázatokkal mindig az, hogy az esetek túlnyomó részében rendkívül átitatottak az "ember-szerűséggel"... A még nagyobb probléma, hogy minél inkább földhözragadt, emberi elképzelésekkel teli a magyarázat, annál nagyobb a készség azok megdönthetetlen igazságként való elfogadására...

Mit kezdjünk tehát a Jelenések könyvének szimbólum-zuhatagával? Mit tehetünk, ha a klasszikus bibliamagyarázati módszerek - grammatikai-, rendszertani-, típustani-, allegorikus magyarázatok - sem nyújtanak számunkra kielégítő válaszokat? Aki hozzáfog, hogy a Jelenések könyvét vizsgálja, rövidesen rájön, mintha egy egészen más, új világba csöppenne, amely az Újszövetség többi részével semmilyen formában nem azonos. A Jelenések könyve egyik kommentátora kétségei közepette ezt mondotta: “Ez a könyv épp annyi rejtélyt tartalmaz, mint ahány szava van.” Egy másik pedig így vélekedett: “A Jelenések könyvével való foglalkozásra csak az őrültek vállalkoznak, vagy ez a könyv termeli az őrülteket.”

Luthernek az volt a véleménye, hogy a Jelenések egyáltalán nem tartozik az Újszövetséghez és a Jakab, Júdás, Péter második és a Zsidó levéllel együtt a függelékhez utalandó. Azt állította, hogy olyan képeket és víziókat tartalmaz, melyeket a Biblia egyetlen más helyén sem lehet találni. Sajnálkozik, hogy az író az érthetetlenségeket, melyeket ír, vakmerően teszi, fenyegetéseket és ígéreteket közöl, mintha szavainak engedelmeskednének vagy éppenséggel gyűlölnék, jóllehet senki sem tudja, hogy azok mit jelentenek. Luthernek az volt a véleménye, hogy a Jelenések Krisztust sem tanítja, se nem vallja és a Szentlélek nem inspirálta. Ugyanilyen "ellenségesen" - vagy inkább józanul(!) - viszonyult hozzá Zwingli is: “Nem mutatunk érdeklődést a Jelenések iránt . . . . nem bibliai írásról van itt szó.” Kálvin pedig nem magyarázta ezt a könyvet, mert egyszerűen félt hozzáfogni....

Mi az, amit mégis megérthetünk ebből az Újszövetséget császári tekintéllyel lezáratott könyvből? Elsősorban azt, hogy a jövő igencsak kiszámíthatatlan, de akik Istennél vannak, azoknak nem kell félniük a bizonytalanságoktól. Megtanulhatjuk azt is, hogy Isten világa egy alapvetően más világ, s hiába akarnánk eligazodni benne, amíg itt vagyunk a Földön, "időben és térben" csakis emberi szemeinkkel kancsingathatunk át az Isten világába. Ebből aztán megdönthetetlen tanításokat kialakítani - egyszerű szellemi kalandorság, dogmatikus megkötözöttség...

Megvallom bűnömet, bánkódom vétkeim miatt.
Zsolt 38,19

"Bűnös, gyarló emberek vagyunk!" - sóhajtunk fel így olykor, amikor szívesen relativizálnánk ballépésünket, mert nagyon vágyunk a felmentést kereső, s végül megnyugtató mondatokra. A hívő, napi imádságaiban önvizsgálatot tartó ember jól tudja, hogy a bűn nem csak a rossz megcselekvését jelenti, de a jónak az elmulasztását is. Ha lehetőség van a jó megtételére, s azt elmulasztjuk, bizony az fáj. A hiány már csak ilyen: szenvedést okoz. Annak is, aki szenvedi a hiányt, s annak is, aki enyhíteni tudná, de mégsem tette, s ez később lelkiismeret furdalást okoz neki.

Sajnos manapság egy olyan világban élünk, amikor az embereket sikerült úgy elszigetelni egymástól, hogy akik tehetnék a jót, azok sem teszik, mert: Ki tudja, mit hoz a holnap? Jobb inkább tartalékolni a rossz napokra... Mi lesz ugyanis, ha nem tudom megtartani azt az életszínvonalamat, amit megszoktam? Az emberek nagyobb része ugyanis életminőségét kizárólagosan egzisztenciális biztonságában látja, s nem abban, hogy a JóIsten gondot visel majd a holnapban, s a holnaputánban is... Csak amikor egy betegség, baleset vagy valamilyen veszteség alapvető életminőség-romlást okoz, akkor derül ki, hogy bizony messze többet ér egy biztató mosoly, egy kedves szó, a lélek fájdalmát enyhítő simogatás, mint azok a dolgok, amiket megemészt a moly a rozsda vagy a tolvajok ellopják...

Bánkódni azon, amin változtatni úgysem tudunk - nem sok értelme van. Ahogyan tanulni kell a kérést - büszke teremtés az ember, még a JóIstentől is elvárja, hogy "adjon úgyis, ha nem kérem" (Nagy László) -, ugyanígy meg kell tanulni az elfogadást és az elengedést is. Aki megvallja vétkeit, bűneit, az az ember nemhogy nem gyenge, hanem rendkívül erős, hiszen megvan benne az akarat a változtatásra. Nagyon sokan éveket várnak egy-egy kicsinyke lépés megtételére is, pedig olykor egy-egy szó kimondása, megvallása a másik felé, valóságos "dimenzió-váltással" ér fel...

"Jobbnak lenni a holnapban, mint a mában!" - olyan életprogram ez, aminél nincs szebb, örömetadóbb, s kiteljesítőbb. Bánkódni az elkövetett életvezetési hibáinkon csak addig érdemes, amíg nem találtuk meg a jóvátételhez vezető utat. Rendezetten élni a magunk világát, szeretetteljes, szelíd életünkkel felhívni mások figyelmét az Isten jó rendjére "isteni" dolog - nem is megy, nem is sikerülhet másképpen, csak Vele...

Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái... mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden.
2 Kor 6,3-4 és 10

Ismerős a mondás: "Más az elmélet, s más a gyakorlat!" -, ami azt jelenti, hogy nem mindig az történik, amit az ember elvárna... sem politikában, sem a gazdaságban és az egyházban sem. Elromlott a világ -, hiába is szépítenénk a tényt. Hamvas Béla szerint alapjaiban már Kr.e. 600-ban megingott - s azóta pedig elég sok víz folyt le Jeruzsálemben éppen úgy, mint itt nálunk a Dunán -, s a helyzet nem javult, inkább romlott! Évszázadról évszázadra egyre szörnyűségesebb volt a mondat: "Jajj a legyőzötteknek!" Ártatlan civilek mészárlásának története a huszadik századé, - otthonaikban vagy különféle elkülönítő táborokban, atombombával vagy napalmmal, rakétával vagy számítógéppel vezérelt drónokkal, lézerágyúval vagy gyilkos vírusokkal -, a lényeg ugyanaz: megsemmisíteni, elpusztítani a másikat!

Jó lenne, ha csak a politikai-, gazdasági-vezetők lennének válságban, sajnos a válság tünetei nemcsak az egyházban, de a társadalom legkisebb építőkövében, a családban, s a még kisebb párkapcsolatiban is fellelhetőek. Ha hiányzik egymás megbecsülése, tisztelete, ha nincsenek szeretet-vezérelte megoldások a privát életünkben, akkor hogyan várhatnánk el ennek az ellenkezőjét az össztársadalmi nyilvánosban? Amire "szocializálódnak" a gyermekek otthon, azt csinálják majd a "kinti" felnőtt világban is...

Megütközünk a politikai szereplőkön? Felháborodunk a vezetők valóságtól elrugaszkodott döntésein - keleten és nyugaton, északon és délen? Megbotránkozunk az egyházi visszaéléseken, múltban és jelenben? Fáj, hogy mást tanulunk a Bibliánkból, mint ami az élet valósága? Nos, ilyenkor két eset lehetséges. Az egyik, hogy lehorgasztott fejjel tovább ballagunk - beletörődve, hogy az élet mindig is ilyen volt, s ilyen lesz -, a másik, hogy búslakodás helyett azt mondjuk: "Én pedig - az Isten segedelmével - másképpen csinálom! Nem emberi akaratnak akarok megfelelni, hanem Isten szolgájaként igyekezem megélni azt, amit a Teremtő személyesen nekem rendelt feladatul!

Pénz, hatalom, Istentől messze vető bűnös szenvedélyek? Minek vagy Kinek van nagyobb hatalma az életemben? Annak, amit megemészt a moly vagy a rozsda vagy Annak, Aki életre hívott engem is, s gondviselő jóságával körbeölel naponta? Akit megérintett önmaga múlandósága, aki nem megy el közömbösen a világ szépsége, s teremtettségbeli csodái mellett, az rádöbben, hogy a lehetőséget mindig Isten adja, de a választás az csakis egyedül rajta múlik. Hibáztatni másokat azért, amiben mi magunknak kell döntenünk - balgaság. Ezért lenne fontos karakteresen vezetni életünket, amiben az "igenünk - igen", s a "nemünk - nem", mert akkor a szegénységben is bővelkedünk, mert hitelességünkkel gazdagítjuk nemcsak közvetlen környezetünket és magunkat, de az egész világot...

Ezt mondja az ÚR, aki az eget teremtette, ő, az Isten, aki a földet formálta, alkotta és megszilárdította, nem kietlennek teremtette, hanem lakóhelynek formálta: Én vagyok az ÚR, nincs más! Nem rejtélyesen szóltam a földnek egy sötét helyén... Én, az ÚR, igazat mondok, a valóságot jelentem ki!
Ézs 45,18-19

A jelenleg érvényes fizikai elméletek szerint a kozmoszt a sötét energia uralja, körülbelül 74 százalékát téve ki az univerzumnak. A valamivel kevésbé rejtélyes sötét anyag 22 százalékkal járul hozzá világegyetemünkhöz, míg a "hagyományos" anyag, ami minket, az élőlényeket, a bolygókat és csillagokat alkotja, mindössze 4 százalékot tesz ki. Hogy valójában mi is alkotja az egész mindenséget, mi az ami a tömegét adja(?), arra jelenleg 3000 teljes idejű alkalmazott, és mintegy 6500 tudományos kutató és mérnök, - 80 nemzet 500(!) egyeteméről -, a világ részecskefizikai közösségének mintegy fele(!), dolgozik gyakorlatilag éjjel-nappal a CERN-beli kísérleteken.

Magyarul: a világ vezető fizikusai keresik - nem egyszerűen a tűt a szalmakazalban, hanem az óceánok fenekén a kétséget kizáró bizonyítékot jelentő - néhány homokszemet... Ugyan a fizikusok nem nagyon szeretik használni ezt a kifejezést, de a köztudatban - egyébként találóan rátapintva a lényegre! -, "isteni részecskének" nevezik az úgynevezett Higgs-bozont. 50 éve jósolták meg a létezését, de látni még senki sem látta, csak tudják, hogy léteznie kell. Azért nehéz megtalálni, mert olyan kicsi, hogy a fényt sem veri vissza, vagyis láthatatlan...

De miért érdekes ez számunkra? Nos, ha meg is találják alapvetően nem változik meg az életünk, de megtudhatjuk, hogy miért van az anyagnak tömege, miért 100 kilós a százkilós ember... gyakorlatilag, miért van tömege minden létezőnek az egész univerzumban? A régieknek ugyan nem volt kompjúterük, de anélkül is igen jól megfogalmazták a lényeget: az ÚR, Aki az eget teremtette, Ő, az Isten, Aki a földet formálta, alkotta és megszilárdította. Azaz: MINDEN-t Ő hozott létre... A "mindenben" pedig benne van az is, amit majd csak tízezer év múlva fedez fel az emberiség (ha még leszünk!), de a "mindenben" benne vannak azok a dolgok is, amiket földi életünk során soha nem fedezünk/fedezhetünk fel, pedig a világmindenségben "ott vannak", léteznek...

"Én az ÚR igazat mondok, a valóságot jelentem ki!" - zseniális mondat! Nincs tehát két valóság, csak egy. Nincs két igazság, csak egy. Nincs két isten, csak EGY ISTEN van, ahogyan nincs két életünk se, csak egy... Lehet különböző valóságokat kitalálni, gondolatban létrehozni - ezt nevezzük virtuális valóságnak -, de a játék világa vagy a drogok keltette "izgalom-világ" nem objektív valóság, hanem egyéni "álom"-világ. Ahogyan képes az ember kitalálni egy játék-világot, amit milliók játszanak, ugyanúgy képes az ember egy olyan istenképet is megalkotni, amit milliók követnek, de valójában nem sok köze van a VALÓSÁGOS ISTENHEZ... Isten azonban nem egy elképzelés, egy ideológia, egy kitalált világ virtuális szereplője, akit végtelenre nagyít az emberi játékos elme, hanem Isten az az ERŐ, az a HATALOM, Aki teremtette a mennyet és földet, s benne minden létezőt. Ő az Élet Atyja - vagy Anyja(?) - mindegy mit mondunk, egyik sem felel meg a VALÓSÁGNAK, hiszen Isten az nem ember, hanem ISTEN.

Ha jól belegondolunk, akkor teljességgel érthetetlen, hogy az ember miért nem fogadja el ezt a HATALMAT maga felett, Akinek köszönheti a létét? Miért nem indítja az embert a világ számos csodájának megismerése szeretetre? Miért gyűlöl, s öl az ember, pedig a szép és a jó munkálására teremtetett? Az nem lehet válasz, hogy a Isten rendje csak akkor tökéletes, ha benne van az ember, mint fatális anomália...

A megelégítő válaszok a hit elfogadásában, a személyes érintettségben, a teremtettséggel való harmóniánkban lelhetők meg. Ennek nincs egzakt, tudományos útja, ennek egyetlen metódusa (meta hodosza = hozzá vezető útja) van: a Teremtő Isten kegyelme...

Jézus erre ezt mondta nekik: "Bizony, mondom néktek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki."
Mt 21,28-32

Na, ne!... Akkor ez azt jelenti, hogy, akik életvezetésükben csődöt mondtak, azok ráadásul az Isten országában még előnyben is részesülnek? Nem lehet, hogy itt valamit elírtak a kódexmásolók az elmúlt kétezer esztendőben? Nos, még mielőtt rövidzárlatos következtetéseket vonnánk le Jézus fenti kijelentéseiből, vizsgáljuk meg egy kicsit a "kontextust"... Miről is van szó tulajdonképpen?

Először is arról, hogy vannak, akik meghallják az Isten üzenetét és megváltozik az életük, s vannak, akik meg hallgatják az igét, de életük mégsem mozdul előre semmit. Ugyanakkor Isten üdvözítő akaratának emberi magyarázása sehová nem vezet a végső dolgok megismerésében, hiszen azok éppen azért világvégiek, s azon túliak, mert nem ránk, hanem a JóIstenre tartoznak! (Az más kérdés, hogy óriási a kíváncsiság bennünk, hogy hogyan történnek majd ezek a dolgok.) Tény, hogy Jézus URunk nem hagyott hátra forgatókönyvet sem a végidőkről, sem pedig a Mennyország "Házirendjét" nem közölte. Különben is, ha ezek a földi életünk életminőségét olyannyira befolyásolnák, mint amennyire nem, akkor fontosságuk miatt bizonnyal talált volna lehetőséget a Mester, hogy az utókornak minden kétséget kizáróan valahogyan hagyományozza a Mennyei Atya apokaliptikus "menetrendjét", s részleteiben is megosztotta volna velünk üdvözítő akaratának az odaátban majdan megtörténő dolgait -, de nem tette. Úgy néz ki tehát, az Isten üdvözítő procedúrájának know-how-óját nem szükséges ismernünk, elégséges tudnunk azt, hogy Ő kegyelmes...

Másodszor, jó tudatosítanunk, hogy nem arról van szó, hogy az istentelenek bejutnak a Mennyországba, a hívők meg nem, hanem arról, hogy lesznek olyanok, akik ugyan paráznák és vámszedők voltak, de meghallották az evangéliumot, életük megváltozott, s Isten akarata szerint élték le életük hátralévő részét... s ők sokakat "megelőznek" majd. Ezen méltatlankodni hasonlóan felesleges, mint azon vitatkozni, hogy hol jobb ülni a vonaton, a mozdonyhoz közel, a szerelvény közepén vagy végén... Nemde ugyanarra a pályaudvarra fut be az összes kocsi?

A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.
Mt 3,10

Ha manapság valaki azt mondja: "12 előtt néhány másodperccel" - az órához idomított világ polgára tudja, mit jelent ez - az utolsó előtti pillanatot... Keresztelő János idejében nem volt se kvarcóra, sem pedig homokóra - az idő tájt más volt a mérték, s más volt az emberek életritmusa is -, de azt a képet, amit a pusztának ez a különös embere - Ő magát (Ézsaiás után) "a puszta kiáltó szavának, hangjának" nevezi -, mindenki értette. Ha fejsze ott van a fák gyökerén, akkor az nem azért van ott, mert valaki ott felejtette, hanem azért, mert a favágó megpihenteti a fejszét ott, ahová a következő pillanatban majd lesújt...

Szegény anyai nagyapám, akit se szép szóval, se csúnyával nem tudtak bekényszeríteni a helyi "téeszbe" - mert tántoríthatatlanul ragaszkodott földművelési elveihez (egzisztenciálisan jól meg is szenvedte az egész családja a pártvezérelte diszkriminációt) -, nos, az ő túlélésre trenírozott életében nemcsak a rozsdás, elgörbült szegeket illett kiegyengetni a szebb őszi vagy téli napokon, de bizony emlékszem, hogy a kertben kivágott fák vékony gyökereit is összeszedegette mondván: "Jó lesz az még a kemencébe!" (Ők voltak az igazi "recycling"-nemzedék, csak nem tudtak róla. Ők még ösztönösen a természettel együtt éltek, nem a természet ellenében!)

A régi ember számára nem volt kérdés, hogy ami nem hoz gyümölcsöt, az haszontalan. A kiscsikó, amelyik csak a hám szélén ugrándozik, s még nem húzza a kocsit az a szél-hámos... manapság, aki nem húz, csak ficánkol, s tehetségtelenül ugrabugrál a kamerák nyilvánossága előtt, az önmegvalósító művész. Régen csak a királynak volt udvari bolondja, aki bukfenceivel és beszólásaival igyekezett az uralkodó szívét megvidámítani, manapság meg bolondok tömegei idegesítenek minket! Hiszen mekkora bolondság a bizalom nevében totális kontroll alá vonni az embereket! Mekkora bolondság azt hangsúlyozni, hogy az élet minősége a birtokolható javak mennyiségétől függ! Mekkora bolondság azt állítani, hogy kapni jobb, mint adni? S mekkora bolondság azt állítani, hogy az emberi társadalomban is az a helyes, mint az állatvilágban, hogy csak hadd hulljon a férgese, s győzzön az erősebbik...

A józan ítélőképességét elveszített mai modern ember nem számol azzal, hogy Isten is megítéli ezt a világot. Legelőször is törvényei által, hiszen örök isteni rendjének tökéletessége idővel kiütközik minden szociális igazságokat felejtő társadalomban. Kiderül, hogy hosszútávon mégis csak a keresztelőjánosi szociális modell az értékteremtő, s megtartó: hogy ti. "Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék."

Aki Istennel együtt él, annak életfája nemcsak növekszik, nemcsak hűs árnyékot ad, de gyümölcsöt is terem! Amelyik nem hoz termést, azt kivágják – ez törvény. De a fejsze még nem csapott le, egyelőre csak pihen a fa gyökerén, azaz még van idő a megtérésre, van idő a visszafordulásra… ez pedig evangélium, azaz jó hír azoknak, akik nyitott szívvel keresik Őt.

Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.
Jn 10,10 és a megelőző vers - tőlem

Az ember közösségben él, s ez számos problémát vet fel. Gyakran ütközik az egyén és a közösség célja, s még a jó cél érdekében sem olyan egyszerű az erők egy irányba terelése! Az egységre-jutás mindig a legnagyobb feladat, minden eredményes együttmunkálkodásnak ez az alapja, nemcsak a nagy(obb) közösségben, de a legkisebben is - lásd a párkapcsolatit!

A közösségben élésnek örök, isteni rendje van, amit lehet ugyan áthágni, de következmények nélkül kijátszani a megtartó szabályokat nem lehet. Ahogyan a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt is ez a REND tartja össze, ugyanígy az emberi közösséget is az istenadta keretek tartják össze, melyek változatlanok, s a JóIsten a mai ember kedvéért sem változtat rajta... Minek is változtatna? Hiszen az Ő rendje JÓ! Elvetni az istenadta jót, s isteníteni a rosszat: ez az Istentől elfordult ember zsigeri sajátja! Ezért gondolják sokan: Isten nélkül csak jobb lehet, Nélküle, a törvényei és parancsolatai elhagyásával az élet csak könnyebb lesz... Aztán idővel bebizonyosodik: minden csak rosszabbá válik, ha Ő nincs benne a szerelemben, a munkában, a gyereknevelésben, az emberi kapcsolatokban, egyszóval az egész életben. Sok ember életében Istennek csak egy mellékszerep jut, az ilyen vallásos(kodó) ember elfelejti: Isten a RENDEZŐ! Így derül ki szép lassan az Isten igazsága, hogy amit az Örökkévaló kizárásával egykor izgalmasnak vélt az ember, az roppant teherré nehezült, amitől hajdanán felszabadultságot, könnyedséget várt és kapott a Teremtőjével szembeforduló teremtmény, az a végére kötözöttséggé alakult át - lásd szenvedélyek!

Vannak, akik a nyájat (a közösséget) szisztematikusan meglopják, értékeit aláássák, a közösség egyént védő törvényeit a jogosság látszatával jogtalan előnyök megszerzésére használják fel, egyszóval: azért "lopnak, ölnek és pusztítanak" hogy csak nekik "életük legyen". Krisztus márpedig azért jött, hogy a nyájnak, azaz a nyáj minden egyes barikájának legyen élete, hogy "bőségben éljenek"... Ebből a SZERETET-REND-jéből a Mindenható egy jottányit sem enged...

Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!
Zsolt 39,6-8

Életünk fájáról egyszer az utolsó megszáradt falevél is lehull... Orkánosan szakadnak ki utolsó napjaink ebből a földi világból vagy szép lassan, egy váratlan pillanatban pattannak el a testhezkötöttségünk utolsó szálai, a tényen nem változtat, hogy: nincs tovább! De mi az, hogy nincs tovább? Mi az, hogy az élet megy tovább - nélkülem is? Az élet élni-akarása a személyes elmúlás közeledtével újra és újra felteteti velünk a nagy kérdéséket: honnan jöttem erre a világra, mi végre, s amit tettem, azt elég jól tettem-e? A leges-legvégén pedig bizonnyal megfogalmazódik az utolsó kérdés is: és most hova tovább?...

Nem csak a mai "modern" ember, de a régiek is ugyanígy egzisztenciális megszorítottságban éltek, ők is rettenetesen kevésnek, arasznyinak, szinte semmiségnek tartották az a néhány évtizedet, ami nekik adatott. Ők is úgy érezték, hogy ugyan már ismerik a helyüket, a feladatokat, az elvárásokat, de úgy igazából még el sem kezdték jól játszani azt a darabot, amiben a történelem Istene nekik írta a főszerepet... Hát "olyan sokba tellett volna" a JóIstennek egy kicsivel meghosszabbítani az ember életét?

Még mielőtt méltatlankodásba süllyednénk mi is, le kell szögeznünk: egy emberöltő valóban nem sok, de nem is kevés. Matúsélah (Matuzsálem) 969 évig élhetett, de a bűn fokozatos térnyerésével, az Istentől való elfordulással egyre lejjebb és lejjebb szállt az átalag-életkor, s bár Énók 365 év után felvitetett a mennybe - mert neki ennyi is elég volt, hogy teljes életet éljen a Földön -, de lehet az 'élettel betelve' elbúcsúzni ebből a világból 120 esztendősen is... Ez ugyanis az ember földi létének ismert felső határa, de ki tudja, lehetséges, ha úgy "igazán" istenesen élnénk, akkor ennél tovább is élhetnénk! Kár, hogy az emberek többsége csak fájdalmak és súlyos veszteségek után érti meg - vannak, akik még ekkor sem(!) -, hogy milyen szép, s nagyszerű az élet...

A zsoltáros ugyanazon kérdésekkel vívódik, mint mi, s a szép szóba belefoglalt érzéseiben saját lét-érzéseinket fedezhetjük fel. Tényleg csak "vesződés" az élet, s hiába gyűjtögetünk, semmi igazán fontosat nem tudunk bebiztosítani vele. Még azt sem tudjuk, hasznát veszi-e annak valaki, ha áldozatot hozunk, de reménykedünk, hogy fáradozásunk nem hiábavaló... Aki az ÚRért teszi a dolgát, aki buzgólkodik az ÚRban, annak élete bizonnyal nem hiábavaló, de ha mindenki őszintén a szívébe tekintene, akkor kiderülne, hogy igen csak kevés szoknak a száma, akik életük folyamán valóban kihozták az istenadta lehetőségekből a maximumot!

Ezért nincs más út, csak a kegyelem útja. Nem reménykedhetünk saját kiválóságunkban, csak az Isten irgalmában. A keresztény ember tudja ezt, s ezért kéri naponta URát, hogy fedezze el testben elkövetett vétkeinek súlyos következményeit, segítsen a korrekcióban, s a részleges jóvátételben, s tompítsa a lélek fájdalmát, hogy nem úgy forgatta a talentumokat, ahogyan azt a kezdet kezdetén ő maga is megálmodta...

Az ÚR mindenkinek megfizet a maga igazsága és hűsége szerint,
1 Sám 26,23a

Régi megfigyelés: Mindenki megkapja a magáét... s ugyanígy ősrégi a hiedelem: ha többieknek nem is, nekem úgy is sikerül megúsznom! Hát nem. A bűnt mindig követi a büntetés, ahogyan a jó megcselekvését is a jutalom. Ha büntetés látszólag el is marad - a vétkes nem tudja, hogy Isten órája másképpen jár(!) -, a jót cselekvő rögtön megkapja jutalma nagy részét: békességben, megelégedettségben, hiszen jót tenni, jó érzés.

Az az igazság, hogy a hazugságok mindig nagyobbat ígérnek, mint ami egyáltalán lehetséges, s ezért különösen is tetszik a véges embernek, ha önnön lehetőségeit meghaladó dolgokról álmodozhat. Így hisszük el az élet nagy hazugságait: "Isten nélkül mégiscsak könnyebb az élet, parancsai csak terhek, magam is tudom, hogy mit kell tennem az életemmel, jobb, ha a 'magam ura' vagyok..." Aztán az idő bebizonyítja: a hitető hazugság hazugság maradt mindvégig, mert nem teljesültek az ígéretek. Ilyenkor jönnek a "ha, akkor és ott"-gondolatok! Ha még egyszer újrakezdhetném, akkor már Istennel együtt, az Ő akarata szerint csinálnám ezt az "egészet" -, de az idő kerekét visszafordítani nem lehet, az élet éppen attól fájdalmasan értékes és szép, hogy egyirányú...

Egyszóval: amit megrendel(t)ünk, azért fizetünk! Királyok és nagyurak, ma élő hatalmasok és mindazok, akik majd a jövőben kényúri elődeik mottóját valósítják meg az egyre nagyobb hatalomra törekvéssel, fizetni(!) fognak cselekedeteikért. Ha itt nem, akkor odaát... Ha persze nincs 'odaát', akkor teljesen mindegy, hogy hiszünk-e az isteni igazságszolgáltatásban vagy sem, de ha... de, ha mégis van... akkor már a puszta gondolat is, hogy "a bűnöst a külső sötétségre vetik, ahol lészen sírás és fogaknak csikorgatása" beleremegésre indítja a véges embert. Nos, ne legyen illúziónk, a halál közeledtével, amikor megszűnik a világ, s egyre inkább beszűkül az ember, s már csak magunk vagyunk, no meg a JóIsten... akkor nem a haláltól, hanem a számonkéréstől való félelem elemi erővel veti fel a kérdést: mi van, ha mégis mindaz, amit tagadtam, az igaz?

December van, s karácsony közeledtével ajándékozási lázban ég a fél világ... a "nagyobb öröm adni, mint kapni"-igazsága legalább évente egyszer győzedelmeskedik - bár a reklámokban gyakran hallani ilyesmit: "Ajándékozza meg magát karácsonyra!"... Buta ember! Ha önmagadat "ajándékozod" meg, azt úgy hívják: önszeretet. Az ajándékozás pedig az, amikor másnak adsz, nem a máséból, hanem a sajátodból! Ha a magunkéból adunk magunknak, azt úgy hívják: (el)fogyasztás...

Isten az életünket illetően tapintatos, s nagyon "demokratikus", hiszen ki milyen utat választ magának, azon engedi őt járni. A rosszat lehet parancsra is tenni, de a jót kierőszakolni nem lehet, mert ha valaki kényszer hatására teszi a jót - ezt már a régiek is tudták -, abban bizony "nem lesz sok köszönet"! Karácsony vonzásában mindenkinek fel kellene tennie a kérdést: Mit adhatok, ami tartós, hasznos, s nem emészti meg a moly és a rozsda? S ha valaki jól átgondolja ezt a valójában nem anyagi jellegű, de egzisztenciális, azaz létünket, annak minőségét alapvetően meghatározó kérdést, akkor rádöbbenhet, az életben a legnagyobb ajándék az istenadta lehetőség, hogy ezerarcúan szerethetünk...

Ti vagytok a tanúim - így szól az ÚR -, és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok. Előttem nem lett isten, és utánam sem lesz.
Ézs 43,10

Isten "kezében" van a világ... nemcsak a földi, az egész, a mind, ami csak létezik, látható és láthatatlan, atomostul, qvarkostul és multiverzumostul - egyszóval: "kezében" tartja a világmindenséget. Ennél emberibb kijelentésünk, nekünk, véges lényeknek, már aligha lehet: "Isten keze, szeme, füle..." Mivel emberek vagyunk, többnyire embernek képzeljük el az Istent, de ha lóként lennénk emberi tulajdonsággal felruházva, akkor lónak képzelnék el a JóIstent is. Nos erre már az ókori görögök is rájöttek...

Isten azért Isten, mert hatalma végtelen, mert uralma nem csak a Holdig vagy Naprendszerünk határáig, esetleg Galaxisunk széléig terjed - ha így lenne, akkor csak istenségről beszélhetnénk -, hanem az egész mindenséget átszövi, ezért Mindenható az Örökkévaló. Ha az emberek sűrűbben elgondolkodnának Isten mindenütt-jelenvalóságán, gyaníthatóan más/jobb lenne a világ! Az ember azonban képes úgy élni -akár évtizedeken át(!) -, hogy nemhogy nem gondol Istenre, de ráadásul meg is van győződve arról, hogy Isten nem is létezik. Vannak tehát bőven, akik elvetik az Isten létének gondolatát, de szellemekről, démonokról szóló színes meséket szívesen hisznek valóságnak. Minden, ami emberi elképzelés, az számukra elfogadható - sőt ezen emberi elképzelések alapján különféle egyházakat is alkotnak -, márpedig Isten kijelentette: "Vagyok, aki vagyok"... Jóllehet Isten lángoló csipkebokorban megnyilvánuló kijelentésénél messze többre vágyunk, de Isten megértéséhez nem vittek, s nem visznek közelebb azok a felismerések sem, amit azáltal nyertünk, s nyerünk, hogy atomokat ütköztettünk egymással vagy részecskékkel bombázunk részecskéket a nagy Hadron-ütköztetőben (LHC)... Isten Isten marad mindvégig, Ő az, Aki - Ő a "Vagyok, Aki Vagyok"...

Isten tanúkat hív el magának - atomtudósok közül éppen úgy, mint a kukoricaföldön kapálók közül. Istennek valószínűsíthetően nem az a fontos, hogy valaki az egyetemi katedrán értekezve vagy a szószékről prédikálva, esetleg kissámlin, baráti beszélgetésben lelki felismeréseket megosztva tanúskodnak Őróla, hanem az, hogy mindezt hitelesen teszi-e vagy sem. Isten ugyanis nemcsak Lélek, de igazság is, s ezért a hitelesség látszata nem elég, valóban hitelesnek is kell lenni...

S ki a hiteles? Aki nem akar többnek látszani, mint ami. Aki tudja, hogy bármilyen sokat is képes megismerni az Istenből, mindvégig kicsi marad, s Isten nélkül szinte semmi az élete... Hiteles az, aki nem taglózza le felebarátait dogmatikus "igazságokkal", s nem az ideológia mindenhatóságában, hanem Isten kegyelmében bízik. Hiteles az, aki nem magyarázza véget nem érően az igét, hanem éli azt, azaz Isten tervébe belesimulva, egyszerűen "csak" szeret...

Jézus megállt és ezt mondta: "Hívjátok ide!" Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: "Bízzál! Kelj fel! Hív téged!" Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: "Mit kívánsz, mit tegyek veled?" A vak ezt mondta: "Mester, hogy újra lássak."
Mk 10,(49-50)51

Szemünk, ez a csodálatos szerkezet, a külvilággal való kapcsolattartásunk legfontosabbja. Aki látásában korlátozott, annak nap mint nap számos problémával kell megküzdenie, aki pedig vak, az valóban "világtalan" - ahogyan ősi nyelvünk megfogalmazza. Látni persze nemcsak szemmel lehet, s nyilvánvaló, hogy az előre-látás, a be-látás több a látásnál, de a fizikai világban való mozgásunk látás nélkül túlontúl behatárolt.

A vak Bartimeus története az egyik legszebb történet a hitről ... Nem tudjuk, hogyan veszítette el Bartimeus a látását, de joggal feltételezhetjük, hogy valamikor látott, hiszen arra kéri a Mestert, hogy újra láthasson. Míg a születésétől fogva nem látó ember nem is tudja, mit jelenthetnek a színek, s hogy mennyire gyönyörködtethet egy naplemente látványa, eladdig aki látott, s úgy veszítette el szeme világát, tudja, hogy milyen pompázatos világot veszített el... Lemondani a jóról - valamilyen magasabb cél érdekében - akár még nemesítheti is a lelket, de csak úgy elveszíteni a jót, "kiesni a pixisből", ahogyan a régiek mondták, igen keserű tapasztalás.

Minél öregebbek vagyunk, s kénytelen-kelletlen naponta ütközünk saját rugalmatlanságunkkal, fáradékonyságunkkal, feledékenységünkkel stb. -, annál inkább megértjük a régi korok embereit, akik keresték az örök fiatalság kútját... Mert jó dolog oda menni, ahová akarunk, jó dolog "felövezni magunkat" s azt tenni, amit akarunk, s bizony nagyon nehéz elviselni, ha már mások kell, hogy felövezzenek minket, s bele kell törődnünk - más választásunk nem lévén -, hogy oda visznek, ahová nem akarjuk... ezek azok a napok, amiket senki nem szeret!

Az Élet szépségét és izgalmát éppen az adja, hogy csak egyszer lehet élni az életet. Nem lehet visszafordítani az idő folyását, ami egyszer megtörtént, az megtörtént. Így marad örökké megváltoztathatatlan tény a tragédia, s így nem jönnek vissza a temetőből az értelmetlenül meghalt szeretteink... Elfogadni életünk egyirányúságát fájdalommal jár, ha úgy látjuk, hogy valamit elveszítünk, de a szenvedés is elhordozhatóvá válik, ha tudjuk, hogy valami jó felé haladunk napról napra. A hívő ember tudása ez, hogy az idő múlásával egyre közelebb kerül Teremtőjéhez.

Aki már veszített el valamit, s újra visszakapta, az tudja igazán átérezni, mit is jelent, újra birtokolni azt, amit a körülmények kiszakítottak, elvettek az életünkből. Ha valaki újra láthat, újra hallhat - az csoda! Ha valaki újra egészséges, az számára maga a csoda, s hasonlóképpen, ha valaki újra tud hinni Istenben, s újra képes szeretni embertársait, s önmagát - az is óriási csoda. Számos ilyen csodát készít el nekünk Isten, s nap mint nap hívogat minket, hogy ezeknek részeseivé válhassunk. Bartimeus félretéve minden szégyenérzetét, hátrahagyva felsőruháját, elindult a Mester felé, s hite által elnyerte a teljességet: új életet kapott...

Ne irigyelje szíved a vétkeseket, inkább az URat féld mindennap.
Péld 23,17

Korunk meghatározója a vizualitás... Jól tudják ezt a reklám-szakemberek, s ügyes képi megoldásokkal olyasmit is eladnak nekünk, amit nem is akarunk megvenni. Véget nem érő tv-sorozatok közül kettő mindig sikerre számíthat: az egyik fajta, ami rólunk, s nekünk szól, azaz a "kisemberről a kisembernek", melyben napi küzdelmeinket, örömeinket és bánatunkat látjuk viszont, a másik fajta pedig arról a világról szól, amit csak azok ismerhetnek, akiket mi sosem láthatunk... Zárt világ az övék, elképzelhetetlenül zárt -, ez a gazdagok világa. Nem az újgazdagokéra kell gondolnunk, nem is azokéra a "kőgazdag" diktátorokéra, akiket egy emberöltő után elfúj a történelem vihara, hanem azokéra, akik már évszázadokkal ezelőtt is "politikacsináló" családok voltak.

A gazdagok gazdagsága sokak számára lehet vonzó, de az istenfélő ember jól tudja, hogy a királyok pompája - amióta világ a világ - a szegények verejtéke által állt elő! Nincs semmi sem ingyen ebben a földi világban, mindennek ára van, s amit pedig ténylegesen ellenszolgáltatás nélkül kapunk, azt mindenki "ingyért" kapja, onnan felülről, a Világosság Atyjától: napsütés, levegő, esővíz...

Amit a "szappanopera" forgatókönyvírója elénk tár, azt az el-elgondolkodók tudják: a gazdag ember is ember - még ha különbnek is tartja magát. (Mert többnyire annak tartja magát, ezért is könnyebb átmenni a tevének a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába!) Hiába a vagyon, a hatalom, ezek mind evilági dolgok, ami egyik pillanatban még vannak, s a másikban pedig elveszhetnek. Ami ma még csillogó és ámulatot kelthet, az nemsokára az enyészeté, hiszen a gazdag gazdagsága nemcsak az övé, javain osztoznia kell a mollyal, s a rozsdával is... A gazdag ember is "csak emberből van": öregszik, ő is lesz beteg és nem csak Lázár, de a gazdag is meghal egyszer. Hiába a pompa, a szédítő ragyogás egyszer minden véget ér...

A gazdag embernek is vannak félelmei, s a gazdag is szeretne szeretve lenni, és ő is kívánja az őszinte közösséget, az elismerést. A gazdag is be akarja tölteni a törvényt, s Jézus URunk a gazdag ifjút is meghívta tanítványának - az már a gazdag ifjú tragédiája, hogy nem tudott igent mondani az Emberfiának... Krisztus URunk hívásának Lévi, az Alfeus fia azonnal engedelmeskedett, a Mester hívásáért hátrahagyott mindent, s azonnal követte Őt. Azonnal hátrahagyni mindent... javakat, pénzt, hatalmat - ez Isten nélkül szinte lehetetlen!

Gazdag, tehetős vagy szegény - mind vétkes, aki Isten elé teszi a múlandó javakat! Fontosabbnak tartani a múlandót az öröknél - nem egyszerűen balgaság, hanem vakság! Irigyelni viszont a világtalant, mert nem lát - az viszont ostobaság a javából... Félni Istent, tisztelni az Életet, aminek Ő az Atyja - az viszont a bölcsesség kezdete...

Erre így szólt az Úr: Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj. Ha értékes dolgokat beszélsz értéktelenek helyett, akkor szószólóm lehetsz.
1 Thessz 5,2-3

Luther 95 tételének első mondata így hangzik: „Amikor Urunk azt mondta, térjetek meg, azt akarta, hogy tanítványai élete naponkénti megtérés legyen”. Vannak, akik ezt a "naponkénti megtérést" egy egész életen át tartó, folyamatos megtérésnek fordítják, de ha egy kicsit is belegondolunk, a lényeg ugyanaz. Maga a megtérés szó teljes irányváltozást jelent - ami megfelel az Ószövetség eredeti szavának is: forduljatok meg, térjetek haza, ne távolodjatok, hanem közeledjetek -, de mivel így sem tudunk önerőből visszajutni a se Istenhez se embertárshoz, ezért folyamatosan szükségünk van az isteni kegyelemre.

Kedves Olvasóim, szeretett Testvéreim, akik megtiszteltek, hogy virtuális térben rendszeresen rákattintotok áhitataimra, valószínűsítem, hogy Nektek is azt jelenheti, amit nekem... Amikor hajnalban/kora-reggel bekapcsolom a computeremet, hogy a forró tea vagy reggeli kávé mellett, ráhangolódjak Isten aznapi igéjére mindig szembesülök a ténnyel, hogy nem tudom kivonni magam a világból, a szekularizáció a parókiára is beszüremkedik. Mégis, minden reggeli megállás, elgondolkodás, válaszkeresés hitmegerősítő alkalommá válik, hiszen újra és újra a rájövök: az én gondolataim, nem az Isten gondolatai, az én kívánságaim nem az ÚR elvárásai, az Ő útjai mások, mint az én tervezett útjaim napi programomban, pedig annyira szeretném a magam útját járni, a saját fejem után menni, de az ÚRIsten gondolatait nem tudom kiszakítani a fejemből... aztán a nap végén elfáradva,csöndesen hálát adok azért, hogy a nap folyamán nem sikerült az én akaratomat "keresztülverni" az Ő akaratával szemben. Luther Káté-magyarázatában azt írja: "Isten akarata jó akarat" -, s valóban: egyedül csak Isten jó (Legfőbb Jó) s én legfeljebb én csak azt hiszem, hogy jobbat tudok kívánni magamnak, mint a JóIsten...

Sokszor hisszük, hogy már eléggé tapasztaltak vagyunk, eléggé felnőttek vagyunk - elfelejtjük, hogy milyen nagy adottság, hogy Isten gyermekei lehetünk(!) -, s aztán úgy döntünk a nagy eszünkkel, s logikánkkal, hogy minden részletre odafigyelünk, s csak egyedül az Isten marad ki az egész döntési folyamatból. Csoda-e, ha aztán nem oda jutunk, ahová szerettünk volna eljutni? Bizony gyakran értetlenkedünk döntéseink következményein, s próbáljuk "Miért?"-jeinkkel kicsikarni a JóIstentől a választ... Persze ha döntéseinket az Ő "erőterében" hoztuk volna meg, akkor utólag nem kellene kétségbeesetten könyörögni a kegyelmi korrekcióért.

Ha Őt beengedem a szívembe, akkor másként olvasom az Igét, mást hallok ki belőle, másként látom az előttem álló feladatokat, másképpen látom embertársaimat, s másképpen viszonyulok hozzájuk és máshogyan is imádkozom és ki merem mondani: "Legyen meg a Te akaratod!". Ez a naponkénti Istenhez fordulás helyhez, s időhöz köthető, de ugyanakkor egy folyamat is bennem, hiszen Isten Szava iránytű is egyben, hogy le ne térjek a keskeny útról...

mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni..
1 Thessz 5,2-3

Hollywoodban - helyettünk és "értünk" nem először és nem is utoljára - már sokszor megálmodták világunk végét, hogy aztán kényelmes fotelünkből végigizgulva - de azért biztonsággal tudva, hogy a főhős úgy is megmenekül -, személyes kockázat nélkül beleérezzünk egy kicsit, milyen is az, amikor nincs tovább... Persze mindez csak film, s a pattogatott kukorica majszolgatásának biztonsággal vissza-visszaránt az anyagvilág fotelos biztonságába, megnyugtatva minket, hogy mindez csak színjáték, az abszurditás filmbéli lenyomata, elképzelése annak, ami eddig még nem történt meg soha, s talán nem is fog...

Ha újra és újra be is csapnak minket - politikában, gazdaságban és pénzvilágban; ti. mindenki ígér, s szinte senki nem tartja a szavát - ennek ellenére újra és újra reménykedünk, hogy majd az inspekciós politikai erők bel-, és külhonban megoldják a gondokat, hogy az aktuálisan megvásárolt "tartós fogyasztási cikk" most már tényleg tartós is marad, s hogy most az egyszer, végre-valahára azért én is jól járok, nem csak a bankok... Reménykedünk, újra csak reménykedünk, s a vége mindig ugyanaz: csalódunk várakozásainkban, elképzeléseink újra csak partra vetik jobbreményű jövőnk hajóját...

Emberekben csalódunk, de ezek a keserű élmények csak ritkán vezetnek el minket az Istenhez. Hiszünk mi "rendesen", ahogyan a többiek, azaz úgy a "magunk módján": saját elképzeléseinkben, erőnkben, ügyességünkben, életfilozófiánk holnapi sikerében -, hiszen, ami ma működött, miért ne működne holnap is?

Pál apostol józanságra int: egyszer mindennek vége! Világvégesen vagy csak személyes véggel, a lényegen nem változtat: egyszer csak megszűnik számunkra a világ... Nincs többé zsongás és szaladgálás, nincs többé ígérgetés és hamis ábrándozás, s a "megúsztam-élmények" szép lassan ellaposodó édeskés öröme. Nincs tovább! Nincs, mert Isten pontot tett a dolgok végére... Hihetetlen? Az. Credo, quia absurdum est! (Hiszem, mert hihetetlen!) - kiálthatunk fel együtt Anselmusszal, s vallhatjuk meg: ami nekünk lehetetlen, az Istennek bármikor lehetséges. Mint a villám úgy válhat semmivé a valóság, s válhat valósággá az eladdig valószerűtlen...

Isten már csak ilyen. Meglepetésekkel teli. Mint az életünk... S ha életünkben váratlan dolgokat tapasztalunk, nem kellene hogy ezek alapos elgondolkodtatásra késztessenek minket, hogy mire vagy kire is várunk az Életünkben?