Jelen tudásunk szerint nem ismerünk olyan jelentős kultúrát, mely valamilyen formában ne foglalkozott volna az isteni igazságok megvalósulásával az emberek világában, ill. a halál utáni létről való elképzeléseihez ne társította volna a megmérettetés valamilyen formáját. Nincs ez másképpen a keresztény kultúrkörben sem: a képzőművészet remekei, a templomi illusztrációk gyakran ábrázolják ezt az eseményt... Bár a Szentírás közöl bizonyos dolgokat a mindenkit izgató "hogyan?"-okról, de a Bibliát értőn olvasó ember igen jól tudja, hogy nem minden mondata az Ó- és Újszövetségnek "szentírás"... mert ugyan Isten akaratát foglalják nyelvi keretbe, de emberek írták, embereknek, néha-néha elég emberi módon...

Sokan mégis elvetik az Isten ítéletére vonatkozó vallásos elképzeléseket - valljuk be, olykor alapos indokkal: lásd purgatórium tana! -, pedig az alapvető isteni igazságosság azt deklarálja a természet csodáiban, a történelemben, a lelkiismeretben, hogy mindennek következménye van: nincs okozat ok nélkül! Ahogyan az erőszak erőszakot szül, ugyanúgy a bizalom is bizalmat. Az erőszak (meg)szedi a maga áldozatait, de a bizalomért is áldozatot kell hozni... "semmi sincs ingyen" - mondogatják.

Isten ítélete azért igazságos, mert soha nem marad el, egyszer mindenkit utolér! Láthatóan vagy sem - ez egyedül Isten dolga -, persze nekünk, időbe és térbe beleteremtett lényeknek fontos a láthatóság, a megfoghatóság, a testi megtapasztalhatóság. Jó lenne, ha a temető csendje örökre ráborulna az emberlét kínjaira, de az igazság az, hogy a fájdalmak nemcsak átívelnek generációkon, de engedetlenség és engedelmesség (az isteni parancsoknak!) megtermi gyümölcseit harmad és negyedíziglen, sőt ezeríziglen...

Annyit bizonyossággal állíthatunk, hogy jót tenni jó, s hogy a szeretet hiánya fájdalmat okoz. Az Istenben bizakodó ember életével a szeretetre voksol, mert tudja, hogy lelke nyugalmat másképpen nem talál. Megnyugvás nélkül ugyanis nincs harmónia, s nincs maradandó boldogság se. Elfogadni sorsunkat, hogy életünk legyen - ne csak itt, de "odaát" is -, oly nehéz, hogy egyedül nem is vagyunk képesek erre! Az evangélium jó híre azonban az, hogy Isten kegyelmes...

Az extremitásra való hajlam az Istentől elfordult ember sajátja... a düh, hogy nem lehettünk olyanok, mint Isten - lásd bűneset: Eritis sicut Deus!- olykor teljesen kizárja az "eredendő józanságot". Klasszikus esetei ezeknek az ún. szerelemféltésből elkövetett deliktumok, amikről ha hallunk, csak értetlenül állunk: Hogyan ölheti meg valaki azt a személyt, akit tulajdonképpen szeret(ett)? Tényként vesszük, hogy az eltorzult lélek ferdülten látja a világot, de a nagy kérdés mindig az: hol húzódik a normalitás és abnormalitás láthatatlan határa?

Egy olyan világban, ahol elmosódnak (szándékosan elmossák?) a határok, ahol gumitörvények szolgálják az egyéni érdeket a közösség érdekeivel szemben, ahol a rendre, a kiszámíthatóságra vágyakozó-várakozók száma napról napra nő, az ilyen világ a vallási fanatikusok számára valóságos "paradicsom", hiszen a körülmények áttekinthetetlen kavalkádjában őrült elképzeléseik, beteges önmegvalósításuk isteni támogatottságát vélik felfedezni. Így történnek meg aztán már itt a földön - pokoli dolgok...

Mai igénk heves vitáról tudósít: Körül kell-e metélni azokat, akik Jézus nyomán az EgyIstenhez tértek? A farizeusok szerint igen, Péter apostol szerint meg nem... Példás esete ez annak a korszakoktól, kortól és nemtől független örök emberi elképzelésnek, miszerint: ha itt a földi életben mindennek ára van, akkor bizonyára így van ez odafönn, az Isten világában is... Így történik meg, hogy egyébként normális, hétköznapi emberek, elveszítvén "józan paraszti eszüket" végül abnormálisan cselekednek, mert elhiszik "vezetőjüknek", hogy az Isten márpedig áldozatot követel, s 'szent' meggyőződéssel vallják: nem is akármilyet!

A kegyelem lényege azonban: az ingyenesség, ahogyan a szeretet alapja is a szeretet, s nem a teljesítmény! Az istenhit lényege - ahogyan a szerelemé is - az önkéntesség, s annak édestestvére: a szelídség. Jézus bizonyára nem véletlenül mondja: "Legyetek szelídek, mint a galambok, s okosak, mint a kígyó!" Azaz: Igyekezzünk soha el nem veszíteni józanságunkat! Az okos ember ugyanis bizonyossággal tudja, a fa mögött is van még 'világ' - talán egy egész erdő...

A belső szobában való imádkozás pontosan az ellenkezője annak, amit a farizeusok előszeretettel gyakorolnak. Míg a farizeusi lélek kifelé néz - a látszatra, a felszínre teszi hagsúlyt, az a fontos neki, hogy az emberek hogyan néznek rá -, addig a jézusi ajánlást követők a belső szoba csendjét keresik. Ott már csak ketten vannak: Isten, s az Ő akaratát kereső hívő lélek... Itt nincs értelme az alakoskodásnak, itt fölösleges mellébeszélni, itt ugyanis mindenki érzi, hogy valójában mire van szüksége! Amíg a világ zsibongása fülünkben visszhangzik, nem halljuk meg a Hangot, amíg izgalmas vágyak és édes álmok kötik meg lelkünket, gondolataink nem tudnak felszállni Mennyei Atyánkhoz.

A belső szoba csöndje tud nagyon nyomasztó is lenni, talán ezért is keresik oly kevesen azt! Szembenézni valódi énünkkel, bevallani magunknak, hogy mi az az "egy", amire tényleg szükségünk van, nem is olyan egyszerű. Hamis lelki önvédelemből gyakran elhitetjük magunkkal, hogy az, amiben régóta vagyunk és gyakran szenvedünk miatta, az tulajdonképpen nem is olyan rossz - különben is hányan vannak körülöttünk, akiknek még rosszabb(!) -, s elhisszük, hogy bizonyára ez a mi sorsunk, amit nekünk türelemmel el kell hordozni... Nos, ilyenkor nem árt belenézni abba a tükörbe, amit Isten a belső szoba csendjében elénk tart! Hamar kiderülhet, hogy változtatnunk kell, hogy növekedhessünk, emelkedhessünk, s így rajtunk keresztül emelődni tudjanak mások is... Szembenéztünk-e már azzal, hogy mi az, amire szükségünk van? A szépség, a fiatalság lendülete elmúlik, a beteljesedett karrier is hamar elveszíti jelentőségét, ha nincs senki, akivel annak örömét meg lehet osztani. Bármennyire is vigyázunk egészségünkre, testünk megkopik/elfárad a hosszú évek alatt... mi az, ami megmarad(hat)?

Mindenekelőtt békére van szükségünk, a lélek békéjére! Ezt a világ nem tudja vagy nem úgy tudja adni, hogy Isten. Isten úgy adja az Ő békességét, hogy az minden emberi értelmet meghalad. Ez a béke képes egyensúlyt teremteni lehetőségeink, s vágyaink között, gyógyírt ad a világ be nem teljesített ígéretei miatti csalódásunkra és segít elhordozni sorsunk terheit. Ez a mennyei békesség erősíti a tudatot bennünk, hogy ti. itt a küzdelmes földi létünkben is a Teremtő Isten a tenyerén hordoz minket...

Minden nagy projekt mögött nagylelkű emberek állnak, de az esetek túlnyomó részében a nagy áldozatokat a "kisemberek" hozzák - lásd az özvegyasszony kétfilléres adományát! Manapság, mikor válságban vannak a közösségek - a párkapcsolatiak éppen úgy, mint a konszernes nagyok - a lassan, de biztosan inflálódó pénz mellet új valuta jelenik meg, mely mindig is az értékek regenerációját képviselte: a bizalom.

Ahogyan a bal kéz (automatikusan) segít a jobbnak, s fordítva, ugyanígy kellene hogy segítsék az emberek is egymást, hiszen egymás kölcsönös segítésében rejlett mindig is az emberi lét(ezés) magasabb formája, s a túlélés egyedüli biztosítéka mindig is a közösség volt!
Elszomorító kampánynak részesei a nyugati, jóléti világ médián-csüngő állampolgárai, mert az elmúlt hetekben egymást érik a szívszorító beszélgető- és dokumentum-műsorok és az azokat gyakran megszakító adomány-gyűjtő reklámok... Mindegyik az afrikai szárazságról, s a nyomában keletkező éhínségről, nyomorúságokról tudósít, ill. biztatja még intenzívebb adakozásra az embereket. Nyílt titok, ezeknek a műsoroknak az egyértelmű célja a lelkiismeret folyamatos ébrentartása, jóllehet a lelkiismeretességet talán azoknál kellene ébresztgetni, akik euro-, és dollár-milliárdokat utalnak át bankok konszolidálódására és hihetetlen összegeket költenek, szavaznak meg fegyverkezésre... Senkinek nem jut(ott) eszébe "odafönn", hogy az ínséget szenvedő másik ember is istenteremtette EMBER? Sajnos úgy néz ki, hogy nem...

Jézus URunk arra tanít minket, hogy az Atya mindent lát, s mindenkinek mindent megfizet... Jónak jóval fizet, gonosznak is azzal, amit megérdemel. Az isteni nagy "színjáték", az emberi történelem érdekessége, hogy Isten nem rögtön fizet, s nem bottal ver... de az is a létezés törvénye, hogy Isten nem felejt, s mindennek ára van! Aki tehát nem kooperál felebarátjával, az ne várja, hogy az Isten együttműködik vele, s jutalomban részesül...

Aki fel akar jutni a hegy csúcsára, annak azért komoly áldozatot kell hoznia. Minél nagyobb a kihívás, annál alaposabban kell felkészülni a cél elérésére, s ez nem csak a hegymászásnál, de az élet más területén is így van. A profi alpinisták is, egy-egy csúcs meghódítására olykor évekig készülnek, de aki szívet operál, óriásrepülőgépet vezet, az sem kéthetes "gyorstalpalón" szerzi meg tudását... A keresztény ember jól tudja, Isten szereti őt úgy, ahogyan van, de ahhoz, hogy olyanná váljon, amilyennek Mennyei Atyja is látni akarja, ahhoz bizony hosszú idő szükségeltetik - olykor egy egész élet - s a perfekció/tökéletesség az nem cél, hanem irányultság!

Célba jutni tehát akarás nélkül nem lehet, ezért a keresztény (keresztény=krisztuskövető) életvezetés céltudatosság, következetesség nélkül egyszerűen - ahogyan manapság közhelyesen mondják - nem működik! Jézus URunk a Magvető példázatában arra tanít minket, hogy az Igét/az Üzenetet meghallók fele(!) - sziklás talaj, tövises föld - a kezdeti lendületes időszak után elemésztődnek... Ez jelzi egyrészt azt, hogy "sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak", másrészt rávilágít arra is, hogy eladdig, amíg istenes életünk végre termést hoz, bizony sok-sok küzdelmes nappal, s egynéhány forgolódós éjszaka köszönt ránk, s talán még életrendítő viharok is lehetnek életünkben. Legvégül azonban (mert Isten kegyelmes, s mindent javunkra használ fel) termést hozunk: harmincszorost, hatvanszorost, százszorost...

A keresztény ember is ember, azaz neki is nehezére esik a várakozás. A keresztény embert is megkísérti a siker utáni vágy, de bízik az áldásban, hogy egykor eredményt hoz a sok-sok áldozat, s azok a nem számolt órák, melyeket imádságra fordított... Mint minden embernek, a krisztuskövetőnek is jól esik a bíztatás. Luther Mártonunk is azt mondja: "Az evangélium egyik megjelenési formája a testvéri beszélgetés". Rohanó világunkban ezért különösen is oda kellene figyelnünk egymásra, s úgy kellene munkálnunk találkozásainkat, hogy azok tartalmasak, építőek legyenek! A hívő ember tudja, ez bizony egyedül nem megy, de Jézustól magától kaptunk mindannyian bíztatást: "Én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig!"

A csoki nagyon finom, s csokoládét enni olyan jó!... Bizonyára akadnak néhányan, akik nem szeretik az édességet - s, nemcsak azért mondják, mert kalóriabomba és hízlal, valóban nem szeretik az ilyen "bűnös dolgokat" -, annyi bizonyos, hogy az emberek túlnyomó részét nem hagyja "hidegen" egy-egy művészi gondossággal elkészített praliné, bonbon vagy torta-szelet látványa! (Főleg, ha édesség-majszolgatással kapcsolatban van már "saját élménye" is...)
Egy gyakorlati kérdés: Bűn-e csokoládés prospektust nézegetni? Nem. Bűn-e bemenni a cukrászdába, s megfürödni a torták édes illatában? Nem. És egy egész doboz bonbont, nyolc szelet tortát megenni? Hááát... Először is: Kinek mi köze hozzá? Nemde? .S mégis, egy-egy ilyen elvesztett csata után - amikor az édességgel szemben csúfos vereséget szenvedett az elgyengült test - az emberek többségének komoly bűntudata van: "Nem kellett volna!" Nos, a csokoládé-falás hasonlata érdekes párhuzamokat vet fel a szexualitás modernkori problematikájával kapcsolatban!

Voltak korok, amikor a szexualitásról beszélni nemcsak hogy nem illett, de minden nemiséggel kapcsolatos dolog tabu-téma volt. Ma nyíltan lehet - s kell is beszélni róla -, de a nyíltság sajnos nem mindig jár együtt korrektséggel, amit régen tisztességnek hívtak. A tisztesség ugyanis azt kívánja, hogy arról is beszéljünk, amiről általában hallgatni szoktak... Például arról, hogy aki parázna, azaz hűtlen, az elsősorban önmagát sebzi meg.

Amíg régen az együttélést "vadházasságnak, ágyasságnak" nevezték, addig ma az együttélés, mint életforma, jogi védettséget kap. Ilyen helyzetben (köz)érthetően lefordítani az avítt-csengésű szót: paráznaság, nem is olyan egyszerű feladat!
Mi tehát a paráznaság? Próbálták ezt már törésnek is fordítani, ami igen találó, hiszen ami egyszer eltörött, azt már csak összeragasztani lehet... De próbálták visszaadni eredeti jelentéstartalmát, amikor 'csorbítás'-nak fordították. Ha valaki ugyanis egy házasságot csorbít, vagy egyes működő részeit nem tölti be - vagy mással helyettesíti -, akkor az házasságtörő. Azonban a létre nem jött házasság is Isten Tervének, házasságszerző tervének megtörése-összetörése, akadályozása. Aki tehát önzése okán választott társát elhagyja, vagy a házasságát el sem(!) kezdi: az házasságtörő. De paráznaság tkp. az is, akik ugyan köthetnének egymással házasságot(szövetséget), de (kényelemből/félelemből?) mégsem teszik.

A legújabb időkig minden kultúra, minden társadalom számon tartotta tagjainak családi helyzetét, és mindig és mindenütt "megadták a módját" az új család megalapításának. A hagyományos, közösségi értéket tudatosan romboló szabadelvű gondolkodás igyekszik kikezdeni a család intézményét is, amikor azt propagálják, hogy a modern családfogalomba beleillik az "élettársi kapcsolat", s az már csak "hab a tortán", ha ezt a viszonyt a jog azonos neműek között is védelmébe veszi... A libertinista gondolkodásban a vezérelv mindig így hangzik: "Mi jó nekem?", az Isten rendje szerintiben pedig így: "Mi jó nekünk, s a mieinknek?"

A házasságtörés minden esetben gondolati síkon kezdődik. Amikor valaki saját, jobb érdeke miatt elhagyja társát - a régiek így mondták: "odaadta magát" -, elárulja a másikat, mert feladta a másikkal szerzett szövetségét... Elárulni a másikat nemcsak meleg-csalással (értsd: személlyel), de hideg-csalással is lehet: bálványozott munka, fontosságtudat - sok ilyen "odaadott életű szolgáló" vergődik így az egyházban -, de a "mama kedvence" is parázna, mert engedetlen Istennek, hiszen nő és férfi egymásnak segítőtársa kell hogy legyen... Aki tehát "nem hagyja el apját és anyját", s nem ragaszkodik feleségéhez, hogy családi életével Istennek szolgáljon - pedig adottságai okán tehetné(!) -, bizony az is parázna.

Isten törvénye, hogy mindennek "ára van", azaz következmények nélkül nem mondhatunk, nem tehetünk semmit. A szövetségtörésnek, paráznaságnak is igen nagy ára van - ezt jelzik Jézus abszurd ajánlásai is: "Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és dobd el magadtól... ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le, és dobd el magadtól!" - Hogy mekkora ez az ár, az akkor válik nyilvánvalóvá, amikor krízisbe (betegség, veszteség) kerülünk, s kellene a szövetséges társ -, de egyedül vagyunk/maradtunk... Ilyen helyzetben már csak az Isten kegyelmében bízhatunk.

Egy rövid élet is tele lehet hosszantartó szenvedésekkel... nem is gondoljuk, mi mindent kibír az ember! Amit más elviselhetetlen szenvedésnek lát, az egyeseknek a puszta lét garanciája. Így élnek sokan, gyógyszereken, fájdalomcsillapítókon, hogy elviseljék a testük kínjait. Ami azonban mindennél jobban tud fájni egy ember életében: az igazságtalanságok, a szeretetlenség, a gonoszság. A megtapasztalt nyomorúságban a legnehezebb: elhordozni a kínt, hogy sokszor változtatni sem tudunk az adott helyzeten...

A sok nehézség, fájdalom különösen is értékessé teszi számunkra a szabadságot, melyre valójában teremtettünk. Éppen ezért, ha valaki a másik ember szabadságát igazságtalanul korlátozza - direkt vagy indirekt módon -, Isten nyilvánvaló akarata ellen cselekszik. Szabadságot korlátozni nemcsak drótkerítéssel, ráccsal, s fizikai kényszerítéssel lehet. A szabadságot alaposan meg lehet nyirbálni félrevezetéssel, a jogtalanság jogosságként való feltüntetésével, a bizalom megvonásával. Ha valaki folyamatosan a "maga igazát hajtja", gyaníthatóan ezzel mások szabadságát határolja be. Az "én igazamnál" mindig több a "mi igazunk", de az Igazság - s ez általában csak később derül ki -, mindig az Istennél van.

Nem csoda tehát, ha egy rövidke emberöltő is elhozza a felismerést: szabadulni kellene a vétkek, mulasztások, bűnök (meg)kötözöttségéből arra a szabadságra, melyet az Isten készített el. Ez a szabadság - amivel oly sokszor nem élünk(!) - nem más, mint a szeretet szabadsága. Szabadon, kényszer nélkül, belülről fakadóan megtenni másokkal azt, amit szeretnénk, hogy velünk is tegyenek... Ezen a földi szabadságon túl azonban létezik egy olyan szabadság is, melyet próbálunk ugyan valahogyan 'megfoghatóvá' tenni, de Jézus példázatai/hasonlatai alapján sem sikerül teljes valóságában elképzelni: ez az Istennel való közösség szabadsága.

Isten és én... a vágyak nélküli nyugalom, az Isten ismerete, s a mindent elfedező szeretetben való békesség... Állapot ez, ami földi küzdelmeink során csak pillanatokban tudunk megérezni, reménységünk szerint azonban "odaát" valami ilyesminek lehetünk részesei. Eladdig azonban - mint oly sok minden más a szívünkben - csak kívánságokat szül újabb kívánságra, tovább nehezítve az egyébként sem egyszerű létünket. A hívő ember azonban tudja, hogy soha nincs egyedül - Isten tenyerén hordozza övéit - s ezért akkor sem esik kétségbe, ha földi életében csorbul az igazság, s az emberek akarata érvényesül az Isten rendje helyett...

A lábmosás aktusa nyilvánvalóan túlmutat önmagán. Jézus a tanítványaival együtt töltött utolsó órákban megmossa lábukat, s szerzi az úrvacsorát. Ünneprontásnak is vehetnénk, hiszen amikor ilyen emelkedett dolgok történnek, mint a páska-vacsora megülése, talán mégse illene lábmosással tölteni a drága időt... Jézus cselekedete azonban kinyilvánítja, ég és föld összetartoznak, sőt találkoznak a szolgálatban. Igazi szolgálat mindig az, amikor nemcsak a test, de a lélek is kap! A keresztények mai szolgálata is akkor eredményes, ha elsősorban nem a szociális ellátórendszer hiányosságait akarja pótolni, alázatosan eltakarítva a társadalmi igazságtalanságokból fakadó szemetet, hanem caritatív akciójával inkább alternatívát mutat, hogy ti. lehet másképpen is, s nem kellene ennek így lennie, ahogyan van...

Az Isten akarata tehát az, hogy a földi dolgaink az "égi minta" szerint történjenek. Amiben tehát az "isteni" és az "emberi" találkozik, az a szolgálat. Nem a kiszolgálás, a "service" - ezt a mai szolgáltatói világban különösképpen ki kell hangsúlyozni(!) -, hanem a szolgálat, azaz az elhívás-szerinti munka. A munka tehát akkor igazán munka, s Isten szerinti, ha az magában foglalja az alkotás szépségét (így lehet alkotás egy rántotta elkészítése is vagy - Lutherünk után-, az udvar felseprése is) mely kiteljesedést hoz szolgálónak éppenúgy, mint annak, akinek szolgálnak. S mire van elhívásunk? Arra, amire talentumot kaptunk! Aki kettőt kapot, az ne akarjon öt-talentumosként tündökölni, s ne szomorkodjék, hogy "csak" négyet, hármat vagy kettőt kapott, s ne ássa el, mint aki csak egyet kapott, hiszen az egyet sem elásásra kaptuk... Még az egy talentum is teljességbe emel!

Aki tehát szolgál, az nemcsak isteni akaratot teljesít, nemcsak közösséget épít/erősít szolgálatával, de egyben misztikusan átéli a találkozást Teremtő Istenével. A következetes, szolgáló élet öröme tartós, s akkor is érezzük felemelő erejét, amikor néha hullámvölgybe kerülünk. Ez a krisztuskövető "kicsik" nagy tudása: a jó hír. Az evangélium (eüangelion=jó hír) mindig akkor válik örömhírré, ha valaki nemcsak hallgatja, de meg is cselekszi azt! Betölteni tehát az élet isteni törvényét csak egyféleképpen lehet: ha szeretünk. Folyamatosan, megújulva szeretni azonban csak az tud, akit az Isten is szeret! S mivel a szeretethez az önkéntesség is szükséges - el kell hogy fogadják a 'felajánlott' szeretetet -, ezért a JóIsten is szabad döntésünkre bízza, fogadjuk-e vagy elvetjük az Ő gondviselő szeretetét?

Gyakran elhangzik a felnőttek kommunikációjában: "Ne légy már ennyire gyerekes!"... a gyerekekre pedig nemegyszer úgy tekintenek, mint kis felnőttre, s noszogatják őket: "Te már nagy fiú vagy! - Ez katona-dolog! - A férfiak nem sírnak" stb... A gyerek persze gyerek marad, a felnőtt pedig viselkedhet gyerekesen - azaz: felelősségének tudata nélkül -, de akkor is felnőtt marad. Érdekes megfigyelni, hogy minél inkább közeledünk életük végéhez, annál gyakrabban - olykor idealizálva - tekintünk vissza saját gyermekkorunkra.

Mindannyian Isten gyermekeiként születünk meg. Az, hogy idővel az ártatlan gyermekek közül "ördög-fattyakká", latrokká válnak jónéhányan, az soha nem Isten akarata, hanem egyéni döntések következménye. Isten soha nem kényszerít a jóra, csak lehetőséget ad rá, hogy mindenki meg-, átélhesse felebarátaival való kapcsolatában a sorsába-kódolt istenképűségét. Isten szabadságra teremtett mindannyiunkat, s ugyan nem lehetünk soha olyanok, mint Isten - pedig ez nagyon tetszene nekünk (ezért is hittünk a Kígyó csábításának) -, de amikor egyik ember a másikat megfosztja szabadságától - erről szól a történelem -, akkor tkp. az ember "istent játszik".

Ha mindenki Isten gyermeke, akkor miért van szükség a Lélek bizonyító közreműködésre? Egyszerűen azért, mert önzésünk okán nagyobb bennünk a készség a rossz megcselekvésére - s rossz az is, ha elmulasztjuk(!) a jót -, mint arra, hogy következetesen munkáljuk mindazt, ami kedves Isten, s emberek előtt. A keresztények, azaz Krisztus tanítása szerint élni kívánók jól tudják: "egyedül nem megy", szükségük van Isten közreműködésére. Ha nincs jelen ez az erőben, szeretetben, megerősítő józanságban megmutatkozó isteni kegyelem, akkor bizony elmarad a remélt eredmény!

Isten gyermekeként élni azt jelenti: védettségben élünk. Isten elrejt minket buta terveink, rosszra csábító hirtelen ötleteink elől, békességet feldúló indulatos szavainkat nem engedi kimondatni velünk, ezzel oltalmazza életünket! Kegyelme révén újra és újra felvillantja előttünk nemcsak a mennyei célt, de azt is, hogy Vele együtt, Őt követve mivé válhatunk földi létünk során. Felnőttként, Isten gyermekeként élni ugyanakkor azt is jelenti, hogy újra megérezhetjük azt a bizonyos "gyermekkori osztatlan időbeliséget", amikor nem éreztük az idő múlását, csak azt, hogy játszani jó... s most, amikor felnőtt fejjel játszuk az élet játékát, akkor átélhetjük a lét istenadta boldogságát, hogy ti. élni nagyon jó...

Ifjú házasok fészekrakó-lázban égve - ha családi ház mellett döntenek, tudnak dönteni - építkeznek, építkeznek, s még húsz év múlva is valamit renoválnak-toldanak... "Egy házon mindig van valamit csinálni!" - mondogatjuk, s eközben nem is gondolunk arra, hogy amilyen szorgalommal, odaadással alakítjuk környezetünket, lelkünket is ugyanúgy építenünk kellene! Mindenki vágyakozik arra, hogy megvalósíthassa "álmai házát", ahol valóban 'otthon' van, s mindenki legalább 20%-al nagyobbat álmodik - megfigyelés tőlem -, mint amekkora a tehetsége. Így aztán csak idő kérdése, hogy a meg nem valósított álmok/álom-részek mikor szítják fel az elégedetlenség tüzét, olykor átcsapva értékromboló keserűségbe. Mikor bolydul fel a nyugalomra, megállapodásra törekvő lélek? Úgy negyvenes éveink vonzáskörzetében, amikor akarva, nem akarva számot vetünk eladdigi életünkkel. Ez a nagy változások, változtatások, s a nem várt melléfogások, balga ballépések, életvezetési tragédiák elkövetésének transzparens időszaka.

Az emberek többsége tudatosan formálja épített környezetét, de lelkük építésével/épülésével szinte alig törődnek. Az eredmény gyakran lesújtó: a lelki érzékenység leépülése, s a láthatatlan kőfalak felépülése az emberi kapcsolatokban. Az egyént a közösségtől, a másiktól elszigetelő ezen vastag kőfalak mulasztásokból, vétkekből, előítéletek s bűnök súlyos köveiből épülnek, melyeket az önszeretet habarcsa köti szilárd egységbe. Áttörni ezeket tényleg(!) csak az Isten kegyelme tudja, önerőből kiszabadulni ebbéli bezártságunkból nem vagyunk képesek.

Az Istentől elfordult ember megromlott természetéből fakad, hogy a békét mindig fegyverekkel akarja megvédeni, s hogy kapcsolatrendszereit nem a bizalomra, hanem az ellenőrizhetőségre alapozza. Nem tudom, hány lándzsát, kardot, puskát, bombát vagy rakétát készített a "civilizált" ember történelme folyamán, de gyaníthatóan többet, mint sípot, dobot, hegedűt vagy orgonát! Pedig, ha a fegyvereket hangszerekre cserélnék - bizonnyal más lenne a világ...

Törekedni arra, ami épít és növel, nemcsak földi kiteljesedésünk lehetősége, de egyben Isten akaratának megvalósulása is - itt a Földön. Minden, ami tehát az életet szolgálja, az békességet teremt, s minden, ami a pusztítást munkálja békétlenséget szít, olykor sok-sok emberöltőn átívelően. Megszakítani a gyűlölködés, a rosszakarat ilyetén láncolatát, szinte lehetetlen; egyetlen reménységünk van: "Ami embernek lehetetlen, Istennél lehetséges"...

Gyakran mondogatjuk: "A puding próbája az evés" - "Más az elmélet, s más a gyakorlat" - "A dolgok azért nem így működnek", s még lehetne folytatni a sort. Az ilyen, s ehhez hasonló kijelentések mind palástolni akarják, hogy bizony nincs bennünk elég kitartás, erő, szeretet, hogy elhordozzuk felebarátainkat. No, de: "Nem vagyunk szentek!" - mentegetődznénk újfent, s még igaz is a hétköznapjainkra lebontva, hiszen kisebb-nagyobb gyarlóságaink végigkísérnek minket szinte egész életutunkon.

A levél szerzője mégis szent életre buzdít. A szent élet alapja mindig a lélek békessége, melyet gyakran megtör a világban tapasztalható békétlenség. Nehéz függetlenedni akkor, ha nap, mint nap, "úton-útfélen" találkozunk az igazságtalanságokkal, az emberi kicsinyesség számtalan bosszantó esetével. Szeretettel "javítani" a felebaráton az egyik legnagyobb kihívás az életben. S közben azt se feledjük, hogy mi magunk is olykor-olykor - akaratlanul is - bosszúságot okoz(hat)unk másoknak!

A "szent életűek" tkp. sosem szentek, de szentségi életet élnek, azaz törekednek a jóra, a szépre, mindazon dolgokra, melyek őt magukat és felebarátaikat (tehát együtt!) emelik a JóIstenhez. Ez törekvés aztán különleges életminőséget teremt a "szentek" számára. Protestáns felfogásunk szerint "szent az, aki vagy ami Istené". Nyilvánvalóan minden Istené, de más a viszonyunk tárgyakhoz, nemkülönben emberekhez, ha tudjuk: mindenkit és mindent ajándékként kap(t)unk.
Az ajándékot nem kiválógásunkért kapjuk, hanem azért, mert aki adja az szeret minket. Isten szeretetének jele tehát minden, amit az életben kapunk...

S miért írja a levél szerzője, hogy szent élet nélkül senki nem látja meg az URat? Azért, mert Istenhez nincs más út, csakis a szeretet! Ez igaz itt a földi életben - hiszen a gonosz ember nem az Isten képét tükrözi -, s gyaníthatóan odaát, Őnála is a szeretet határoz meg mindent. Az pedig már egy nagyobb, s érthetetlenebb kérdés, hogy miért szeret minket ennyire az Isten, hogy újra és újra kipótolja életünkben a mi emberi szeretetünkből hiányzó részt? A régiek erre azt mondták: kegyelem...

Szegény gazdagok... Nem elég, hogy nyomasztja őket nagy gazdagságuk elvesztésének terhe - Luther szerint: Isten a nagy tolvajokat kicsikkel bünteti, azaz: nem aludhat nyugodtan a gazdag, mert éjjel kifoszthatják -, de mindezeken túl még az Isten országába is ők jutnak be a legnehezebben. Jakab apostol sem kíméletes hozzájuk, igencsak kemény prófétai hangon szólal meg! Azért nem árt leszögezni: a nincstelen szegényeknek sem könnyű az élete...

Minden ember gazdagnak születik erre a Földre, mert a legnagyobb kincset birtokolhatja: az életet. Az emberek többsége mégsem becsüli az istenadta életet, se másokét, s a saját se! Évente százezrével halnak meg az emberek különféle balesetekben, természeti katasztrófák következtében, de az embert mégsem hatják meg ezek az élet rendkívüli törékenységére figyelmeztető jelek. Milliószám halunk meg különféle betegségekben, de ezek sem állítanak meg minket öntörvényű gondolkodásunkban! Így lehet újabbnál újabb polgárháborúba csalogatni/kényszeríteni(?) afrikai törzseket, de a "fejlett nyugat" se önmegtartóztatóbb, szinte gondolkodás nélkül beveti csúcstechnológiás hadseregét, ha aranyat érő nyersanyagokról vagy stratégiai érdekeiről van szó. Az eredmény: ártatlan civilek esnek áldozatul az ilyen militarista igazságokért folytatott "küzdelemben" -, s bizony az erőszak erőszakot szül.

"Kinek hol a szíve, ott a kincse." - mondja Jézus URunk. A gazdagság veszélye abban rejlik, hogy amit az Isten materilális eszközként rendelt a lélek gyarapítására, nem eszközként tekinti a gazdag, hanem célnak. De lehet-e cél a véges Földön az, hogy határtalanul törekedjünk a nagyobb haszonra, az extra-profitra, a mégtöbbre? Aligha, hiszen a soknál több: az elég. A gazdag nem elégszik meg a sokkal, még többet kíván nyugtalan lelke, a bölcs pedig a keveset is megelégedéssel birtokolja... A keresztény ember tudja, hogy egyedül nem tudja felvenni a küzdelmet az "anyaggal", szüksége van a JóIsten segítségére. Ezért helyezi bizalommal életét Teremtője kezébe, hogy élete ne profitorientált, hanem kegyelmi legyen...

Valaki egyszer tudományosan bebizonyította, hogy alig öt percre lehetséges előre jósolni/prognosztizálni, hogy mi történhet a világban, s mi történhet velünk. Öt perc nem sok, de ötven év sem... S ha azt nézzük, hogy csak pár évtized áll rendelkezésünkre, hogy kimutassuk szeretetünket, akkor azt kell mondanunk: még el sem kezdtük szeretni - még szeretteinket sem -, még bele sem tanultunk az "életbe", s már itt is kell hagynunk... Életünk tényleg hasonlatos a lehelethez. Egy felvillanás csupán, mely nekünk a "mindent" jelenti, míg az univerzum minden lehetséges "lénye-bogara-teremtménye" összlétezésében, életes nyüzsgésében gyakorlatilag észrevétlenek vagyunk.

Azt sem tudjuk, hogy öt perc múlva élünk-e vagy halunk, s úgy tesszük dolgainkat, mintha örökké élnénk. Ebbéli önteltségünkben gyakran elfelejtjük, szeretni jöttünk erre a világra, nem pedig gyűlölni, s hogy lehetőségeinkkel, talentumainkkal élnünk kellene, nem pedig visszaélni. Jóllehet Isten kegyelme megújuló, ismétlődő, de annak periodikáját soha nem az ember szabja meg! Bizony vannak életünkben olyan pillanatok, amik már soha nem térnek vissza; "akkor és ott" lehet(ett volna) igent vagy nemet mondani, s voksolásunkkal meghatározni életünk további alakulását, de "itt és most" pótolni a mulasztást nem lehet. Éppen ezért a keresztény ember bűnnek tartja nem csak az Istentől és embertárstól eltávolító bűn megcselekvését, de a jónak elmulasztását is! Megpróbálhatjuk korrigálni életvezetési oktalanságunkból fakadó hibáinkat, de a szeretetlenségünkkel okozott fájdalmat teljes egészében már soha nem tudjuk semmissé tenni.
Párkapcsolatokban gyakran okoznak - akaratlanul is - fájdalmat egymásnak a felek, éppen ezért nagyon fontos (lenne!) tudni, "hol a határ", mert bizony lehet olyan lelki sebeket ütni a másik lelkén, amik soha nem gyógyulnak be. Az idő ugyanis nem gyógyítja a sebeket, csak szép lassan ráhull a feledés, s az újabb szenvedések egybeszürkítő pora, de azt egy váratlan viharos életszél bármikor(!) lefújhatja, s újra (fel)szakad(hat) a seb.

Megcselekedni a jót nemcsak azt jelenti, hogy betöltjük küldetésünket, hanem egyben annak a megtapasztalása is, hogy az életminőségünket mindenek előtt emberi kapcsolataink 'milyensége' adja. Amikor jót tesz valaki, akkor felfedezi az istenképűséget - mégha töredezetten is - felebarátban és önmagában, s ezáltal az élet dolgai a helyükre kerülnek. Ennek következménye az a béke, amit a világ nem tud nyújtani soha. Mert nagyon fontos a béke, de ami nagyságrendekkel több ennél az békesség, mert abban a nyugtalan lélek is nyugalomra, azaz otthonra lel... Aki tehát tehetné, Isten eszközeként munkálhatná ezt a békességet, de nem teszi - bizony bűne az annak.

A számítástechnikai marketingben új célcsoport jelent meg: a nyugdíjasok. Egyre többen szánják rá magukat - jóllehet életünk döntő részében nem volt meghatározó a számítógép -, hogy computer elé ülve megtegyék első lépéseiket a virtuális világban. Nagyszülők csiszolják így "szociális kompetenciájukat" unokáik, s mindazon kortársuk felé, akik az élet kétségtelenül lelkiekben küzdelmesebb szakaszában sem akarnak lemondani eladdigi aktivitásukról. Tény, hogy az elmúlt 10 esztendő internetes-, mobiltelefonos világa alaposan megváltoztatta kommunikációs szokásainkat... Asztali gép, ölszámítógép(laptop), táblagép vagy okostelefon, mind ugyanazt kínálja: a hiányzó közösséget.
Amikor Jézus kiküldi tanítványait, akkor nem kempingezésre indítja, s nem is arra szólítja fel őket, hogy egy ideig mondjanak le komfortos(abb) életükről, hogy aztán vissza-, hazatérve jókedvvel "becsüljék meg azt, amijük egyébként van". Jézus pedagógiája itt azt munkálta, hogy tanítványok megtanulják: melyek azok a dolgok, amik igazán fontosak az életben.

Presbiter nagyapám mondogatta: "Tarisznyában egy falat, kulacsban néhány korty víz mindig maradjon otthonra is!" - gyaníthatóan földműves ősei túlélési stratégiáját folytatta ezzel ő is, hiszen: "Ki tudja mit hoz a holnap?" -, mert aki úton van, az számoljon azzal, hogy bármikor váratlan dolgok történhetnek vele. Ilyankor bizony jól jön a tarisznya biztonsági tartaléka!
Mindannyian úton levők vagyunk, akár tudatosul bennünk, akár nem. Bármennyire is komfortosan utazunk - azaz jólétben élünk -, a végállomásra egyedül kell "begyalogolnunk"... A halál rémísztő ereje elsősorban nem az elmúlásban rejlik, hanem abban, hogy egyedül maradunk... teljesen egyedül. Egyedül lenni pedig nem jó, közösségben magányosnak lenni pedig különösen is kínzó.

Az embert Isten közösségbe teremtette, s arra hogy a közösségért éljen. Odáig jutottunk, fejlődtünk(?), hogy a közösségbe rendelt ember fél a közösségtől, s buzgó önzésében mindenki csak a maga pecsenyéjét akarja sütögetni - a közösség kárára. S tényleg: Milyen az olyan társadalom, ahol az emberek sötétedés után már nem mernek ki menni az utcára? Mennyire biztonságos az a világ, ahol az emberek csak akkor tudnak nyugodtan aludni, ha legalább féltucat biztonsági zár van az ajtajukon? Lám-lám, nem féli az ember az Istent, de "cserébe" retteg az embertársától!

Az anyagi-egzisztenciális biztonság fontosságát nem kérdőjelezi meg senki, hiszen kellenek a tárgyi feltételek, hogy az emberfia-lánya testiekben-lelkiekben regenerálódhasson, de a nem a jólét, a teli has, a teli tarisznya (teli spájz, vastag pénztárca) jelenti a boldogságot. A kiteljesítő örömöt mindig a találkozások adják! Így van ez akkor is, amikor a fiatal szívek szenvedélyesen keresik egymást, így van ez akkor is, ha gyermek és szülő között normális a kapcsolat, s emiatt keresik a találkozások lehetőségét az interneten is - nemcsak a húszévesek. A Mester tanítványait arra akarta megtanítani - talán sikerült is -, hogy a legszebb, életet emelő, javító találkozások azok, amikor az emberek Istenről is mernek nyíltan beszélni...

Amióta társadalomban létezünk, azóta a javak sosem oszlottak meg egyenlő arányban az emberek között. (Amikor egyenlőséget hittünk, akkor is voltak még egyenlőbbek...) Véletlenül vagy kitartó munka okán, a vér vagy a rendszer elnyomásából fakadóan, de mindig voltak szegények és gazdagok. A szegények többsége most is irigykedve lesi a gazdagok tehetős világát - vannak sikeres magazinok és tévéműsorok, melyek a celebek "érdekes" világát hozzák fotelközelbe -, s aztán ki-ki maga eldöntheti: a gazdag mennyire gazdag vagy szegény... A gazdagság azért csalogató sokak számára, mert szabadságot ígér, de valójában igen veszélyes; olyan mint a légyfogó ragasztója, aki közelébe száll, hamar ottragadhat. Bizony sok gazdag ember boldogtalan, mert szabadság helyett csak rabságot él át, jólétének aranylánca béklyóba köti.

A gazdagság mindenek előtt a létbiztonság illúzióját nyújtja, de ez nemcsak az anyagi a szellemi javak esetében is igaz: Van, aki nem egzisztenciájának, hanem elméje, s képzelt világának rabja. A gazdag amiatt aggódik, hogy gazdagsága holnapra megszűnik (ezért féktelen módon halmoz), az Istent napi huszonhat óra imával megtalálni igyekvő pedig attól retteg, hogy kiesik a kegyelemből és/vagy elvéti a misztikus célt. Ezért teher a nagy vagyon, s ezért veszélyesek a képzelt világok, s a "most boldogtalanságában" vergődő emberek ezért vonzódnak a holnapos ígéretekhez.

Pedig a birtokolt értékekhez kötött boldogság csak hazugság. Az a valóban gazdag, aki kötetlenül boldog. Boldog, mert nem hiányzik semmi fontos az életéből. Szeretik és szerethet. Aki jól érzi magát élete minden napján, mert tudja, hogy az állandóan Isten kezében van, noha az ő élete is olykor-olykor pillanatos meglepetésekkel bír, de ez mégsem bizonytalanítja el hitében. Aki Istennel együtt, Istenben él, annak az "enyém" gondolata nem teher a vállán, mert tudja, azt azért kapta, hogy szolgáljon vele. S aki jólétének lehetőségeit mások javára hasznosítja, az nemcsak forgatja a tálentumait, de megvédi magát a világ versengésétől, sőt a szeretet mindennapos gyakorlásában helyes önértékelésre is jut.

A zűrzavar hasonló a mámorhoz. „Én átéltem a náci időt, olyan volt, mint a mámor." - mondta egyszer  Groer bíboros. Nem tudom miért, de az ember keresi az ördög "mennyországát": a mámort, s sokan kedvelik a zűrzavart... Szeretnek a (zűr)zavarosban halászni"! Pedig a zűrzavar az értelemről, a józanságról, a józan paraszti észről való lemondásból keletkezik. Ezért lehet olyan nehezen hozzáférni, ezért ugyanolyan kevéssé feloldható, mint az előítélet, mellyé gyakorta kikristályosodik: egész egyszerűen a zűrzavar immúnis minden értelmes érvvel szemben.

Aki elfordult Teremtőjétől, az létének értelmét vonja kétségbe, s elhiszi, hogy Isten nélkül is képes lesz úrrá lenni a káoszon. A kozmosz (gör. rendezett világ), azonban nem emberi tudáson, hanem Isten erején alapul, ezért nekünk teremtményeknek harmóniába kerülni a világgal, csak is Vele együtt, Teremtőnkkel lehetséges. A keresztény ember ennek lehetőségeit keresi nap, mint nap...

Nekrológokban, hiteles emberek sírja mellett gyakran hangzik el ez a mondat: "Élete volt hite, hite volt az élete." Nagyon egyszerűen ez azt jelenti, hogy amit hitt, az élte is. Sokan próbálják szembeállítani a nem látható hitet, a látható cselekedetekkel - általában nagyon emberi módon, huncut okoskodásokkal megfűszerezve az Isten "hatáskörébe" tartozó üdvösség kérdését feszegetve. Így állítják szembe Saul Pált és Jakab apostolt, jóllehet mindkettő ugyanazt a célt tartja szem előtt, de mindkettő másról beszél. Igénk okán, maradjunk ma Jakabnál!

Jakab cáfolja azt a hiedelmet, hogy egy embernek lehet hite jó tettek nélkül (Jakab 2:17-18). Ő inkább azt hangoztatja, hogy az őszinte Krisztus-hit megváltozott életet és jó cselekedeteket eredményez (Jakab 2:20-26). Mit mond ezzel? Azt, hogy a hit nem más, mint cselekedet! Megromlott kommunikációnkban, amikor a szavaink többnyire hitelüket vesztették - mert szinte minden izmus, destruktív ideológia a maga céljára sajátította ki azokat -, lehet-e érthetőbb üzenet, mint cselekedet? Nyilvánvalóan nem... Ostoba jelszavaktól, üres ígértektől megfáradt lelkünknek ugyanis nem válaszokra, hanem megoldásokra van szüksége, melyek mindig cselekedetekben nyilvánulnak meg. A cselekvést, a megnyilvánuló szeretetet vagy gyűlöletet mindenki érti, szavak, nyelvismeret nélkül is. Ennélfogva a cselekvés nem más, mint a belső visszatükröződése a külsőn... vagyis a nemlátható látható megnyilvánulása.

A hit tehát cselekvésben megnyilvánuló mindennapos bizonyságtétel az Istenről. A kettőt nem lehet különválasztani! Olyan ez, mint az ejtőernyősök ugrása... Ha nem hinné az ugró, hogy kinyílik az ernyője, akkor magától nem ugrana ki. Ha nem hinnénk, hogy Isten akarata a jó megcselekvése, akkor hajlamosak vagyunk azt elmulasztani, hiszen könnyebb nem hinni azt, hogy Isten nincs, mint azt, hogy van! Ahogyan Diderot mondja: "Az emberek nem attól félnek, hogy Isten nincs, hanem attól, hogy mi van akkor, ha Isten mégis van?" Akkor ugyanis nincs menekvés: szeretni kell, mert Ő egyszer számonkérhet rajtunk mindent...

Érdekes felvetése volt a nagyszerű gondolkodónak, Hamvas Bélának - aki egyébként "evangélikus papgyerek" - , amikor 1960-as évek végén tanulmányaiban azt kutatta, vajon a válság vagy a válság-tudat volt-e előbb? Mert az ember válságban (krízisben) van nemcsak az elmúlt években, hanem az elmúlt néhány ezer év óta... Gyakorlatilag az Isten nélkül élő, az Őt tagadó és törvényeit elvető ember - biblikus műveltségből fakadóan azt mondhatjuk a bűneset óta -, válságban van. Ha nem így lenne, akkor nem ölte volna halomra egymást/magát világrengető háborúkban, birodalmakat szétzúzó gigantikus csatákban. Sajnos, az emberiség történelme egyben a haditechnika, a háborúzás történelme is.

Aki odafigyel a gazdaság híreire, az hamar észreveszi, hogy a mostani válság is - mint a korábbiak - nem ténylegesen gazdasági, hanem pénzügyi/bank-rendszer-i válság. A bankok vezérigazgatói székében pedig nem lelketlen computerek, hanem hús-vér emberek ülnek. Ők döntenek, azokkal a hús-vér embertársaikkal együtt, akik meg a politika magas hivatalainak bársonyszékeit koptatják! A válság pedig mindig attól volt válság, hogy nem lokális, hanem globális! Azaz, nemcsak a magyarhoni emberekre jellemző, hanem a világon mindenkire kiterjedő, s ezt így mondhatjuk: "az Ember" van válságban.

Az ok igen egyszerű: a hit hiánya... Persze mindjárt jobban értjük, ha nem vallásos terminológiát használunk, hanem azt mondjuk: a világméretű problémák mindig a bizalom hiányában gyökereznek. Ha egyik ember bizalmatlan a másikkal, akkor a másikban nem partnert, hanem legyőzendő ellenfelet fog látni, s akkor szerződéseit nem a kölcsönös előnyök, hanem az istenített haszon-elv szerint alakítgatják/csűrik-csavarják, s akkor soha nem a mások javát szolgáló együttmunkálkodás lesz a cél, hanem a másik ember kihasználása, kizsákmányolása...

A bizalmatlanság mindig abból fakad, hogy nem ismerjük a másikat, no meg magunkat se! Tetézi a bajt, hogy velünk együtt szavaink is "válságban" vannak, hiszen az "Ősbűn" óta hajlamosak vagyunk a bűnre azt mondani, hogy az jó, s az isten-adta jót pedig haszontalannak véljük. "Nem értünk a szóból", mert ugyan kommunikálunk, de mégsem vagyunk egységben. (Maga a szó communio, egységet jelent.) Nemcsak az "ÚR testvére" Jakab apostol, de maga Jézus URunk is arra tanít minket, hogy kommunikációnk legyen tiszta, s egyértelmű: "A ti igenetek legyen igen, s a nem, nem"... Ez csak egyféleképpen érhető el: ha a szeretet szabadságában élünk...

Gyakran halljuk: "Olcsó hazugság..." s ha ez igaz (több oldalról nézve), akkor már nem is elméleti a kérdés: Miért drága az igazság? Talán azért, mert kevés van belőle? Vagy olyan az igazság, mint a fehér holló? Van, csak még nem látta senki?... Tény, hogy Jézus szavai, azért annyira nagy hatásúak kétezer év óta is, mert igazak! Jézus kijelentései egyetemes igazságokat hordoznak, azokat nem dönti le semmiféle történelmi vihar, hiszen azok isteni igazságok. Az igazság azért (is) drága, mert meg kell küzdeni érte, ki kell tartani mellette, áldozatot kell hozni érte, - már csak ilyen ez a megromlott világ(!) -, azaz energia-befektetés nélkül nem válik nyilvánvalóvá az, ami egyébként nyilvánvaló...

Ha valaki meg van győződve az igazáért, akkor barikádra is megy érte vagy vállalja érte a mártíromságot. Így "születtek" az egyháztörténelem nagy szentjei... Aki igazságban él, az bizony napról-napra szentül, s aki élete végéig kitart - azaz megmarad ebbéli kegyelmi állapotában - az üdvözül. Ez a biblikus tanítás egyik alappillére. Jézus követői meg voltak győződve arról, hogy igazuk van. Megtapasztalták a Mester mellett, hogy az Isten szeretete a legnagyobb erő, s útjába nem állhat semmi. Minden más romlásba visz, minden az enyészet martalékává válik, de az Isten szeretete győzelemre visz mindent, s mindenkit.

Meghalni hazugságokért, üres szólamokért, sehová sem vezető ideológiákért, életromboló "izmusokért" - a lehető legnagyobb balgaság, amit ember elkövethet. Isteníteni azt, ami emberi - tulajdonképpen ez a bálványimádás -, s ha körülnézünk a világban, akkor hamar beláthatjuk, hogy ilyen értelemben a világ túlnyomó része bálványimádó, hiszen a "csinálmányok" hatalma alatt él.

Jézus URunk, az Emberfia megtanította, megmutatta emberlétünk helyes irányát - hol vagyunk, s hová kell(ene) eljutnunk életünk végéig -, s hogy az emberi létnek nincs más kiteljesítő(bb) alternatívája, minthogy "Istenben éljen". Akik megismerték ezt az igazságot, de mégsem aszerint élnek, azokban óriási a felgyülemlett düh, a bosszú - nem csoda, hiszen tehetetlenek az igazsággal szemben! -, s az egyetlen, amit elkeseredésükben tesznek/tehetnek, hogy gonoszságokat találnak ki, hazugságokat terjesztenek, s abban reménykednek, hogy ezzel valóban ártani tudnak. Tévhitükben azonban csak azok osztoznak, akik velük együtt csúsznak lefelé a lejtőn, s legfeljebb egymást vigasztalják azzal, hogy semmi értelme a hegycsúcson állni... Katarzisnélküli "életük" végül a halálba viszi őket, s most ne a test, hanem a lélek halálára gondoljunk!

Amikor nehézségek fellege gyülekezik fölöttünk, amikor megoldásra váró feladatok zuhatagába szorít minket az élet, amikor benne vagyunk az "élet sűrűjében", amikor fohászkodva küzdünk - eszünkbe jutnak nagyszüleink delegációs mondatai: "Kisfiam/kislányom, az élet nem habos torta!"... Tényleg nem az, de nem is keserű pirula! Amióta ember az ember, izgatja a jó és a rossz harca a világban, s választ keres azokra a kérdésekre, miért is feszül lelkében egymásnak a jószándék és a bűn; miért vannak az embertpróbáló nehézségek; miért a szenvedés, s legvégül: miért a halál?

Jó lenne már itt és most tudni, miért követtünk el emberléptékben mérve helyrehozhatatlan bűnöket, miért esünk életvezetési hibáink következtében gödörbe? Emberként aztán emberi válaszokat "gyártunk", s kijelentünk olyanokat, aminek csak igen szűk érvényességi köre van - pl. "kísért engem az Isten" -, mely mondatok inkább a tanácstalanságunkat, válaszkeresésünket jelzik, mintsem magyarázatot adnának arra, ami kibuggyantja az emberből az ilyen, s hasonló kijelentéseket.

Jakab apostol teljesen "emberi módon", az életszerűségbe, az élet istenes normalitásába belegyökerezve beszél (köz)érthető módon a hívő életről - éppen ezért az emberi hangjáért, józanságáért kedvelik oly sokan ezt az újszövetségi iratot. Jakab szerint Isten nem kísért. Tényleg nem, hiszen Isten szeretetből, szeretetre teremtette az embert, s nem azért, hogy eleve egyenlőtlen küzdelemben "macska-egér"-játékot űzzön véges teremtményével. Sokan mégis úgy hiszik, Istennél "ki kell érdemelni" a dolgokat, példás hívő élettel rá kell szolgálni az áldásra... Nos, ez így nem igaz, hiszen Isten kegyelme ott is megnyilvánul, ahol semmi érdem és esély nem lenne rá, s a nyomorúság, a szenvedés oda is "beköszön", ahol emberileg nézve semmi keresnivalója nem lenne...

Az élet egyik alap-igazsága, hogy mindennek előzménye van, még ha nem is lát(hat)juk az okokat. Génjeinkbe(?) is belekódolva hordozzuk/örökítjük őseink minden küzdeni-akarását, távlatos hitük és pillanatnyi elkeseredésük megszámlálhatatlan sok emlékképét, ezekre is mozdul kezünk, s nyílik a szánk... Tény az is, hogy mindenki a saját életében bőven követ el annyi életvezetési hibát, minek következtében jó oka van az elkeseredésre, ezért aztán különösen fontos lenne(!) következetesebb keresztény (azaz Krisztust követő) életet élnünk...

A kereszténység (eredeti értelmében, Krisztus életpéldája okán is) a szeretet céltudatosságának, a szeretetben-létezésnek, a jóért való küzdelemben való mindvégig kitartásnak a vallása. Ebben nincs helye délibábos, emberi elképzeléseknek, amik nem közelítenek, hanem inkább távolítanak Teremtőnktől. Ezért érdemes Jakabra figyelnünk, aki levelével, szelídségével oda fölfelé, a Világosság Atyjához segít, emel ...

Magyarázatot mindig talál az ember, mindenre - politikai, gazdasági vagy éppen magánéleti visszásságokra -, az emberek mégsem szeretik hallgatni az efféle magyarázkodásokat. Mégis nagy divatja van a magyarázatoknak/kommunikációnak és sokan elhiszik, hogy van többféle igazság, s hogy az igazság mindig nézőpont kérdése... Nos, az igazság attól igazság, hogy mindig csak egy van belőle, az igazságértelmezésből pedig számos akad. Ha nem lenne egyetemes "egy igazság", akkor se Istennek sem pedig az emberi törvénynek nem lenne semmi értelme... Sajnos - a többség -, nem érti sem az Isten, sem pedig a megtartó (jó)törvény lényegét. Rájuk illik a közmondás: nem a kút mély, hanem a kötél rövid. Ők azok, akik a szabadság zászlaja alatt szabadosságot hirdetnek életükkel, s azt gondolják: "mindent lehet, ami nem tiltott".

Tényleg sok-sok mindent megtehetünk, csak hát nem minden használ! Építhetünk atombombát, belepiszkálhatunk a genetiká(nk)ba -, de mindezeknek következménye van/lesz... Ez nem büntetés, ez törvény: a teremtettség már csak ilyen, mindennek következménye van és semmi nincs benne ingyen, mindenért valahogyan, valakinek "fizetni" kell. A rendszerbe először bele kell tenni, hogy ki lehessen belőle venni. A leves magától nem fog felforrni soha, ami az egyik oldalon többlet, az a másik oldalon mindig hiány... A bölcs érti a dolgok természetét, ezért nem hadakozik ellenük, hanem elhordozza azokat, s ezért természetesen él. Aki pedig természetesen él, az harmóniában van önmagával, a világgal, s a JóIstennel. Aki azonban természet-ellenesen él, az konfliktusba kerül a felebarátjával, a világgal, önmagával, s legvégül az Istennel is...

Manapság, amikor a felületesség, a felszíni csillogás, a látszat a sikeres élet egyik meghatározó kellékévé vált - jó pénzért tanítják, hogyan lehet többnek látszódni, mint amik valójában vagyunk -, amikor a média "megmondó-embereinek" megkérdőjelezhetetlenül nagyobb a tekintélye, mint a józan paraszti észnek, akkor nehéz a bölcsességet "propagálni". A bölcsességre törekvők ugyanis jól tudják, hogy az adott közösség általános jóléte teremti meg az egyén biztonságát, s nem az egyéni érdek mindenáron való érvényesítése biztosítja az egyén nyugalmát... Ezért a bölcs szívesen hoz áldozatot a közösségért, hiszen tudja: akkor maga is kap. A köz terhét hordozni nem akaró "tudatlan" pedig csúfolódik, s mindközben csak (el)venni akar! Az eredmény jól látszik: közerkölcsök romlása, s a munka becsületének megkopása... Az a társadalom, ahol a mérnöknek, a tanárnak, az orvosnak nincs becsülete, ahol nem éri meg tanulni, mert az ügyeskedés mindig maga alá gyűri a a tisztességes hozzáállást, az az ország, ahol nem éri meg földművesnek lenni, ahol nyűg az "öreg" s teher a gyermek - az a társadalom beteg...

A betegnek gyógyulása azzal kezdődik, hogy gyógyulni akar, mert élni szép, mert élni csodálatos, mert dolgozni jó, mert látni a befektetett munka eredményét felemelő... Ha a lélek meggyógyul, akkor gyógyul a test is, s elhordozhatóvá, "kerekké" válik a világ. Ennek megvalósulásához azonban csak egyetlen "gyógyszer" létezik: Isten...

Bibliánk szerint a bor készítés "todománya/művészete" Noéig nyúlik vissza. Isten eredeti tervében tehát nem szerepelt az alkohol - az ember boldogságának tehát nem lehet biztosítéka a borivás. Érdekes, hogy háromezer évvel ezelőtt a bódító italok mértéktelen fogyasztását súlyos karakterhibának vélték, mára viszont ugyanezt (az alkoholizmust) betegségnek gondolják. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) egyértelműen a betegségek közé sorolja. Magyarországon kb. 800.000-1.000.000-ra tehető az "alkoholbetegek" száma. Az alkoholizmus férfiaknál gyakrabban fordul elő, a férfi/nő arány 4:1, azonban kutatási adatok szerint ez az arány lassú kiegyenlítődési tendenciát mutat.

Tény, hogy az alkoholfogyasztás egyre súlyosabb, társadalmi méretű problémákat generál. Ezt szociális tünet-együttesnek nevezik, amikor is a gyakori ittasság képtelenné teszi az egyént a tanulásra, a munkára és a társadalmi beilleszkedésre. Gyakran a házasság ill. párkapcsolatok felbomlásához és indokolatlan munkahelyi hiányzásokhoz, teljesítménycsökkenéshez, majd elbocsátáshoz vezethet. Sóvárgás, azaz ellenállhatatlan vágy az ivásra. Kontrollvesztés, azaz a további alkoholizálás a kialakuló szövődmények, a kifejezett tiltás, az életvezetés törése ellenére is folytatódik. A "beteg" az első pohár után nem tud megállni, kényszeresen iszik tovább. Mindezek hozzájárulnak, hogy az alkohol megszerzése és fogyasztása az élet egyre nagyobb részét tölti ki a beteg életében. Személyiségváltozás, mint például ingerlékenység, hangulatváltozások és ezek által vezérelt kritikátlan megnyilvánulások, esetenként agresszivitás. A folyamat előrehaladásával az intellektuális funkciók is látványosan hanyatlanak.

A Biblia szerint a mértéktelen borivás nem betegség, hanem bűn. Bűn, ami elválaszt az Istentől, s a közösségtől, s melynek következményei között ott vannak a testi nyomorúságok, betegségek is. Lehetne behatóan elemezni az okokat - genetikai komponensek, pszichodinamikai-, társadalmi-szocio-kulturális tényezők -, sajnos az "eredményen" nem változtat: Isten életet ajándékozott, amire nem vigyáztak. A felelősség persze nemcsak az alkoholisták lelkén szárad... mindazok, akik jó üzletet látnak az "italkereskedésben", akik reklámozzák a "fogyasztást" - hogy együk-igyuk betegre magunkat(!) -, bűnrészessé válnak... Bűnrészes az a szülő is, aki ivászatával, dohányzásával, munka-kerülésével "szociális mintát" él gyermekei elé, s bűnpártoló az, aki legalizálná a "könnyű" drogokat - mintha nem lenne elég bajunk van az ittas vezetésből, az alkohol-fokozta-okozta erőszakból -, de bűnsegéd az is, aki elfordítja fejét mindettől, s szótlanul továbbmegy.

Az pedig ne nyugtasson meg bennünket, hogy mindezt "bűnszervezetben", a társadalom működőképességét veszélyeztető méretekben "csináljuk" az egész világon! Az Isten nem büntetőjogi kategóriákban gondolkodik, s nem is 'kollektíve' kér majd számon minket, hanem egyenként! Persze, ha nincs Isten, akkor számonkérés sincs, s akkor minden a legnagyobb rendben van... vagy mégse?