Ünnep nélkül meglehetősen sivár lenne az életünk... Nemcsak életünk ritmusa (profán/szakrális) borulna fel, de ünnep nélkül értelmetlen lenne a hétköznapok küzdelme, s az olykor egyhangú munkát sem járná át a várakozás, az ünnepre készülődés öröme. Vannak, akik minden napot egyformának tartanak: az egyik megállás nélkül, vasárnap is dolgozik, a másik meg kaszinóról-kaszinóra jár, rengeteg "barátjával" találkozik ott, ahogyan a Mester mondja: "bíborban és patyolatban jár, és mindennap nagy lakomát rendez" - ezek az akarnok, öntörvényű emberek mégis boldogtalanok.

Az ünnep nemcsak a megállás, a pihenés, de egyben a számadás alkalma is. Elszámolni a pénztárban, leszámolni a kötelezettség megszűntekor, kiszámolni meg a küzdelemben alulmaradtakra szoktak, "számot adni" pedig általában a tudásról az elért eredményekről lehet. Tény, hogy önmagunk megmérettetése közösségében történik, hiszen mások sikereit/sikertelenségét látva gondolkodunk el igazán saját életünkön, "vetünk számot", azaz értékeljük saját magunkat. Visszaköszönő esendőségünk, hogy általában nem azt nézzük, amit megkaptunk a Sorstól, hanem azt hánytorgatjuk fel a Gondviselésnek, hogy mit nem kaptunk meg...

A hívő ember - bár idealistának tartják - nagyon is realista. (Csak így zárójelben: az idealista ideológiát követ, a keresztény ember azonban Krisztusát követi!) Aki hisz, az realista, mert számol a bűnnel, másokéval és sajátjával egyaránt, aki pedig hiszékeny az nem számol az emberi gyarlósággal. Ezért a hívő ember nem kerget álmokat, hanem hitéletében "álmodja" magának az Istent, aki ugyan URa az anyagvilágnak, de mégsem abba hívogatja teremtményét, hanem a Lélek és az Igazság világába -, ami tulajdonképpen Ő maga. Ha valaki tehát hívő ember létére mégis "álmodozik", az illúziókat kerget, s könnyen a fundamentalizmus vagy az ultraliberalizmus ingoványos talaján találja magát...

Hálásnak lenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy felismerjük Isten szeretetének számos jelét az életünkben, s a naponkénti hálaadás természetességével beleolvadunk az ÚRIsten mindennapos gondviselésébe. Aki így, hálaadással eszi kenyerét, annak sem lesz ettől nagyobb egzisztenciális zsíroskenyere, de bizonyára jobban fog ízleni neki a falat, s mindeközben ünnepi pillanatokat teremt a hétköznapokban...

Minél inkább görbül életünk a sírba - annál többször el-elgondolkodunk azon: Mi is az élet valójában? A legkülönfélébb magyarázatokkal találkozunk életünk folyamán, de mindegyik csak egy részét képes "megfogni az egésznek" -, hiszen az élet attól élet, hogy titokzatos, váratlan eseményekkel teli, relatíve kiszámíthatóságában is megmarad kiszámíthatatlannak. Ezért ha valaki teljességgel ismerné az életet, akkor megfogalmazná a boldogság egyetemes nagy képletét -, de mint tudjuk ezidáig ez senkinek nem sikerült...

Az élet tényleg egy felfoghatatlan nagy csoda -, csak nem vesszük észre, hogy az! Micsoda fantasztikus tény, hogy élünk, mozgunk, hogy bőrünkön érezzük a szél simogatását, hogy szemünkben (bennünk!) leképződik az egész látható világmindenség... Hát nem csoda, hogy a világegyetem "másik sarkából" évmilliárdok óta elindult fénysugár aprócska fotonjai - a fizikában fotonnak nevezzük a kvantált elektromágneses mező gerjesztésének legkisebb egységét -, egy szép nyári éjszakán éppen a mi retinánkba ütköznek, hogy ott csillag-képet alkotva ámulatba ejtsenek minket? De tüdőnkön keresztül ugyanígy "belénk-költöznek" azok az oxigén-atomok is, melyek nem sokkal korábban még a növények levélkéiben tették aktuális "biokémiai dolgukat" - mindent a JóIsten teremtettségbeli rendje szerint...

Mert Isten bölcs végzése tükröződik az életben, mikro- és makrokozmoszban egyaránt! Amikor lendül kezünk, hogy segítsünk felebarátainknak, mert az Isten Igéjéből megértett üzenet erre indít minket, akkor is Ő munkálkodik bennünk! Ő ölel át kegyelmével minket fogantatásunk pillanatától kezdve, az Ő megtartó szeretete révén vagyunk, akik vagyunk, s válhatunk azokká, akivé megálmodott bennünket az Örökkévaló.

Jézus URunk szombatnapon is gyógyított, mert az Isten, s az élet sem áll meg szombaton! Isten tehát mozog bennünk és körülöttünk, a látható és nemlátható világ minden parányi és kozmikus méretű részében, minden mozgásnak Ő az egyedüli URa... Ő Isten, Aki azért Isten, mert nincs más nagyobb Erő Nála: Ő AZ ISTEN! A kérdések kérdése tehát nem az, hogy kicsoda az Isten(?), hanem az, hogy az emberléptékű felismerésem: Ő az Élet, a Létezés URa, végül mire is indít? Megmaradok-e a bűn mindent szétporlasztó, sehová se vezető világában vagy magam is szeretni kezdek, mert rádöbbenek: az Isten sem tud jobbat, mint minden által szeretni...

Sokféle valóságban éljük meg a békét, s gyaníthatóan életkorunktól is függ, mit tartunk lelkünk nyugalmához elengedhetetlen alapfeltételnek. Gyermekkorunkban fontos számunkra a játékban megélt osztatlan idő - enélkül lelkileg nem is fejlődhetünk egészségesen -, később a békéhez hozzátartozik az iskolai kötelezettségek lelkiismeretes teljesítése, s amikor fiatal felnőttként elkezdjük élni a "nagybetűs" életet, akkor a békénkhez hozzátartozik a nekünk-rendelt társ, a család kívánása is.

Aztán amikor mindez megvan, akkor kiderül, hogy a békesség sokkal összetettebb... Kell hozzá az egzisztenciális kiszámíthatóság, az értelmes alkotó munka, a választott társunkra való feltétlen hagyatkozás is - mert ugye sokszor kiderül, hogy akit segítségként álmodtunk magunk mellé, az a hétköznapokban inkább feladat, olykor meg megoldhatatlannak tűnő kihívás. Megtapasztaljuk azt is, hogy nincs megnyugvásunk csak akkor, ha "szófogadó a gyermek" (írja Lutherünk a Kátéban) javainkat "védik és becsülik" felebarátaink... Nem utolsó sorban a lélek békéjéhez hozzátartozik a test harmóniája is, hiszen egészség nélkül a felsorolt fenti értékek másodlagosnak tűnnek. Nemhiába mondogatják az öregek: "Csak egészség legyen!".

Jézus URunk békét ígér. Más béke ez, nem a körülményekben megfogható, hanem a szívben tapasztalható békesség. Ez nem más, mint az Istenre ráhagyatkozás gondviseléses egyszerűsége. Amikor úgy érezzük szívünkben: Istennek gondja van mindenre, s idővel minden a helyére kerül, s bajunkra-bánatunkra is egyszer megoldást ad; amikor meg vagyunk győződve arról, hogy Kegyelmével a rosszból is jót hoz elő, hogy minden a javunkat szolgálja, amikor reménység van a szívünkben, hogy jó úton haladnak saját, s szeretteink dolgai. Ez a békesség valóban más, mert nem belesimít az anyagvilágba, hanem kiemel belőle, s a lélek isteni világába noszogatva-nevelve nap mint nap emel...

Sok-sok mindent kibír az ember... Nélkülözést, háborút, betegségeket, s a veszteségek elhordozhatatlannak tűnő legkülönfélébbjeit, de egy valamibe a legerősebb lélek is beleroppan: ez pedig a szeretet hiánya. Szeretet nélkül növekedhet az ember, de nem gyarapszik, okosodhat, de sosem válhat bölccsé, s bármennyire is sikeres valaki, szeretet nélkül senki nem lehet boldog.

Az, hogy az anyai, a családi szeretet mennyire meghatározza egész későbbi életutunkat, szinte mindenki számára nyilvánvaló. Érdekes módon, lelkünk "érésében", felnőtté-válásunkban többnyire nem édesapánk, hanem édesanyánk halála a legfontosabb, az utolsó állomás. Sok oka van ennek, de egyik sem ad elégséges magyarázatot. Egyesek úgy gondolják, hogy az édesanya státusa - ő a család motorja, hiszen süt-főz, menedzseli férjét (ha van) gyermekeit stb. -, a családon belül a döntő, mások inkább az élet továbbadásában betöltött speciális szerepüket emelik ki. Tény, hogy az anyai hivatás, az élet legnagyobb titkát hordozza magában, s ez különleges méltóságot kölcsönöz nekik. Az emberek többsége nincs is tudatában annak a szenvedésnek a terhével és nagyságával, hogy mit jelenthet egy nő számára, ha valamilyen okból nem élheti át a gyermekáldás örömeit/küzdelmeit. Jézus URunk mondja: "Jobb adni, mint kapni!" - vagyis nem az az igazán kínzó, ha minket nem szeretnek, hanem az, ha mi nem szerethetünk.

Elhordozni a szeretet ilyetén hiányát, naponta megélni azt, hogy nincs kivel megosztani az örömet és bánatot - erre mondja a népi bölcsesség: "Se kutyája, se macskája!" -, a magány legnyomorúságosabb állapota. Sokan bele is roppannak ebbe... bizony ezt nem lehet elhordozni deformáció nélkül! A közösségnélküli emberek jelentős része így menekül valamilyen szenvedélybe, mely helyzetét méginkább súlyosbítva, hiszen devianciája el/ki-zárja őt a többiektől. Mai igénk - ez a majd háromezeréves bölcsesség - tehát nem elméleti probléma-felvetés, nagyon is gyakorlati...

A megoldás mindig, mindenre Istennél található meg. (Ennek az az oka, hogy Ő mindenben ott van, közvetve érezteti jelenlétét velünk!) Istenben élve - részévé válva az életnek: dolgozni, alkotni, gyarapodni, felelősséget hordozni, "kooperáló munkatársává" válni a Teremtő Istennek - az isteni szeretet "aprópénzre-váltása", ebben megfogahtó és megélhető a Befoghatatlan, a Felfoghatatlan! Szeretni tehát nem isteni "muszáj-parancs", hanem az Élet maga - s aki istenes/lelki életet él, jól tudja ezt.

Nem tudom, mi bosszanthatja igazából az összeesküvéselméleteket kieszelőket? Az, hogy kihagyják őket a demokráciából vagy inkább az, hogy újra meg kell tapasztalniuk, az ember semmit nem változott, semmit nem tanult saját kárán az elmúlt háromezer esztendőben. Gyaníthatóan ez utóbbi, hiszen mindenkiben felötlött már, élete folyamán legalább egyszer, hol tarthatna ez a világ, ha az emberi butaság, önzés és gőg nem állította volna újra és újra startvonalhoz az emberiséget? A Példabeszédek könyve - mely nagyot "merít" a korabeli bölcsességirodalom színe-javából - jelesül tanúskodik az ember ebbéli oktalanságáról. Pedig józan(abb) pillanataiban még az elvetemültek is tud(hat)ják, hogy az erőszak erőszakot szül, s hogy a hatalom végső soron arra való, hogy éljenek, s ne visszaéljenek vele.

Tény, hogy a gőgös ember - pedig fennhordja az orrát, de mégsem néz fölfelé a JóIstenre, így elveszítve a realitásérzékét -, idővel elbukik. Aki nem veszi figyelembe a körülményeket - melyeket Isten adja, formálja folyamatosan -, az könnyen verembe esik. Nem büntetés ez, hanem törvény! A gőgös ember, miközben egyre magasabbra kapaszkodik karrierének fáján, nem veszi észre, hogy az ágak egyre vékonyodnak, de azt is figyelmen kívül hagyja, hogy az élet attól élet, hogy időnként viharok vannak benne, s azok nem kímélnek egyetlen fát sem, mindegyiket megrázzák...

Vannak pillanatok, amikor nincs más választása az embernek, minthogy az élet védelmében hősiesen, azaz önfeláldozóan cselekedjen. Ha azonban nem az élet védelme a cél, akkor az effajta erő-bevetés öncélú erő-demonstráció, s csak hősködésről van szó. A Don-kanyarban odaveszett, mintegy 600ezer magyar katona nem hős volt, hanem áldozat! Akik pedig gazdasági-, politikai érdekből manapság is aknamezőre küldik hadseregük fiatal férfiait és nőit - akiknek nem Irakban, Afganisztánban stb. lenne a helyük, hanem otthon a családjukban(!) - azok nem stratégák, hanem gyilkosok. Számukra ugyanis az ember csak megsemmisítendő célpont, a katonák pedig bevethető élőerők csupán -, jóllehet mindegyik EMBER... S mindegyik Isten akaratából van itt ezen a Földön! A demokráciában is az a szép, hogy azt mindenkinek a saját hazájában/házában kell munkálnia, nem pedig idegen földön, másokat legyilkolva "védenie"... Sajnos még mindig nem tanulta meg az ember az isteni leckét: A demokrácia, a jólét garanciája soha nem a fegyverek, hanem a közösséget összetartó szeretetben rejlik! Ezért nem a világ meghódítására küld minket a Teremtőnk, hanem arra hívogat, hogy önmagunkat legyőzve az Ő dicsőségére, a magunk boldogulására, s embertársaink hasznára éljünk...

Ha a méltóság szót halljuk, akkor manapság többnyire valamely "magas" hivatallal együtt járó kitüntetésre, titulusra gondolunk. A hétköznapokban ennek a jelentéstartalomnak inkább az ellenkezőjével találkozunk, amikor azt halljuk vagy mondjuk: méltatlan... Gyönyörű magyar nyelvünk szerint a méltóság jutalom, olyan valami, amire "rászolgált" valaki, de ez lehet éppen elmarasztaló is, pl. méltó a halálra. Fentiekből fakadóan a méltóság egyben következmény is. Mivel a JóIsten a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket, ennek a következménye - legalábbis az kellene, hogy legyen -, hogy mindannyiunk életében tükröződjék az istenképűség.

Sajnos a valóság egészen mást mutat! Az emberek többsége nem tükrözi Teremtőjét, nem gyakorolja a szeretetből fakadó önzetlenséget, hanem haszonlesően, s elvtelenül cselekszik - lásd a gazdasági élet minél nagyobb előnyökre törekvő magatartását - pedig hányszor bebizonyosodott már, hogy a rövid-távon szerzett extraprofit hosszútávon megbosszulják magukat. De nemcsak "nagyban" - kicsiben is az önzés diktál. Felbomló családok példája mutatja, hogy az önérdek általában megelőzi a kisközösség érdekeit is...

Már az ókori görög gondolkodók - Hésziodosz, Hérakleitosz, Protagórasz - is hangsúlyozták, hogy az ember már erkölcsi érzékénél fogva is magasabbrendű az állatoknál. Ezzel szemben azért jónéhány példát lehetne említeni az állatvilágból, amikor nemcsak a faj összetartása, de az egyedek egymáshoz való hűsége is messze felülmúlja az emberékét... Az apostoli intés tehát ma is időszerű! Ha megfogadnánk, talán még a világ is megváltoz(hat)na...

Kiváltságnak éltem meg, hogy a teológia öt éve után - jóllehet egészen más státuszban: férjként, családapaként, gyülekezeti lelkészként -, de még újra öt évet koptathattam külföldi és itthoni egyetemek padjait. Gyerekkorom óta szeretem figyelni az embereket, rendkívül érdekes, ahogyan beszélnek egymással, ahogyan néznek egymásra vagy csak bámulják a kirakatot esetleg sétálnak az utcán - párban vagy egyedül... Különleges alkalom egy-egy esküvő, nagyobb ünneplő baráti társaság. Sokat árulnak el egy ember személyiségéből arckifejezései -, ahogyan örülnek vagy éppen szomorkodnak.

Szeged különlegesen szép, s érdekes egyetem-város: nyár kivételével igen sok benne a fiatal. (Jelenlétük üdítően hat mindenkire, hiszen a fiatalság mindig a jobbreményű jövő záloga.) Két dolgot vettem észre, fedeztem fel: Az egyik, hogy a vizsgaidőszak beálltával, szemeszterek végén generálisan megváltoztak az arcok! Eladdig vidámságot, gondtalanságot tükröző tekintetek meditatívvá, nemegyszer szomorúvá váltak - nyilvánvalóan a számonkérés terhe miatt. A másik (újra)felismerésem egy döbbenet volt bennem: milyen bölcs végzéssel teremtette meg Isten az embert! A fiatalság mosolya nemcsak feledteti a nehézségeket, de meg is szépíti az arcokat! Hány és hány fiatal perlekedik sorsával, s elégedetlen külsejével - pedig minden ember hordozza magán az isteni teremtés szépségét, arról már nem is szólva, hogy a JóIsten soha sem végez "pancser" munkát(!) -, s párkeresése sikertelenségének legfőbb okát önmagán felfedezett hiányosságoknak tudja be...

Aki ostoba, az nemcsak elhiszi a média-vezérelte ideológiát, de életét alá is rendeli a korszellemnek, hogy ti. a boldogság titka a siker, a siker pedig a test perfekciójától függ... Korunk "média-igazságai" a felületességet istenítik, a pillanat fontosságát, az átélhető élményt dicsőítik - a lélek békéjét megteremtő távlat szépsége helyett. Csoda-e, hogy ennyi az önértékelés zavarral küzdő ember? Sajnos fiataljaink is megfertőződtek ezzel a "kultúrával"! Míg korábban a lélekgyógyászok a középidősek kapuzárási pánikreakciót kezelték, manapság a pszichotherapeuták ajtókilincsét szinte egymásnak adják a "kapunyitási pánik-szindrómával" küszködő fiatalok.

Elkezdeni az életet, párt választani, kitartani mellette, gyermekeket vállalni, felnevelni őket - mindig csak akkor lehet, s lehetetett, amikor a lélek kész az önfeláldozásra, azaz a másik szolgálatára. Sokan megrettennek ettől, pedig ez nem más, mint az egymásnak-élés szeretetben feloldódó hétköznapi normalitása. Tény, hogy, aki Istenre figyel, annak könnyebb. Egyrészt tudja, hogy az isteni elvárások fogódzókat jelentenek, másrészt hitéletében megtapasztalja, hogy ő maga is Isten tenyerén él, a Gondviselés oltalmában él, ami nemcsak nyugalmat és biztonságot, de rengeteg erőt is ad kis és nagy feladatok megoldására egyaránt.

Türelem - rózsát terem. Bár tisztában vagyunk a várakozás szükségszerűségével, nincs bosszantóbb számunkra, mint a várakozásra elfecsérelt percek, órák! Azt gondolhatnánk, csak azóta romlott minőségileg az életünk, amióta mérjük magunknak az időt, valójában minden kor embere harcba száll az időért, amikor személyesen rádöbben, hogy a neki rendelt idő az bizony véges.

Az idő nemcsak véges, de ráadásul nem is a mienk (ez is az Istené), csak ajándékba kapjuk, s az egyetlen, amit tehetünk, hogy igyekszünk hasznosan eltölteni, ami többé-kevésbé sikerül is. Mivel az idő mindenki számára véges, ezért a másik idejéből elvenni csak annyit van jogunk, amennyit ő maga saját akaratából rendelkezésre bocsát. Ezért a ki nem fizetett túlóra (tipikus, nálunk is gyökeret eresztett multi-kapitalista gondolkodás!) az elvégzett munka utáni elmaradt bérek (körbetartozásos magyar valóság) mindenekelőtt az egész világot kerékbetörő kamatos kamatrendszer - Isten elleni bűn! Jó tudni, hogy az ún. "sötét középkorban" az egyház tiltotta a kamatok szedését, mondván: az idő Istené, a véges ember nem dolgoztathatja a maga hasznára a végtelen Istent; de még a római birodalomban is csak 6%-os ügyleti kamat volt, a tengeri kölcsön kamatlábát volt 12%-ban határozták meg. Több mint szégyene a harmadikévezredeleji politikának - beleértve a magyart is -, hogy jogi támogatottságot adott a 300-450%-os THM-nak, s jogi védelmet a jogtalanul gyarapodóknak! Erre egyetlenegy fogalom adhatja a korrekt meghatározást: az ilyen hozzáállás az élet törvényeihez nem egyszerűen embertelen, hanem istentelen, az ÚRIsten akaratával teljesen ellentétes...

A türelmetlen ember tényleg sok bolondságot követ el - gondoljunk csak a közlekedésre! Önmaguk fontosságának túlértékelése miatt évente ezrével halnak - csak itt Magyarországon! -, mert esztelenül száguldanak gépjárműveikkel! Hova is sietnek ezek a tudatlanok, akik nemcsak magukat, de másokat is a halálba rántanak? A szelídség valóban életet véd, de manapság, aki szelíd, arra hamar ráfogják, hogy élhetetlen, tesze-tosza alak... A siker-propaganda örvénylő sodrásában persze senki nem akar alulmaradni, így aztán mindenki "élni" akar - bármilyen áron! Kitűzött céljának elérésben nem számít az sem, ha átgázol törvényen, embereken, de még az sem, ha saját maga egészségével fizet mindenért. S amikor összeomlik a közösség, mert már nem tudja tovább elhordozni az igazságtalanságokat, akkor bizonnyal ezek az emberek fognak leginkább nyöszörögni, s kárhoztatják majd a miattuk szakadékba-zuhant világot...

Ha perlekedünk az idő miatt, annak egyedül mi látjuk kárát. El kell fogadunk a törvényt, hogy bizony végesek vagyunk, s sorsunk a múlandóság. Mindemellet lehetőségünk van arra is, hogy Isten kegyelmében bízva életünk részévé váljon a remény: van tovább, van odaát, s Istennel együtt győzedelmeskedni fogunk még az időn is. A szeretetlen ember az időben ellenséget lát, de aki szívébe beengedi az a Szeretet Istenét, az az elmúlásában is észreveszi az isteni lehetőségeket...

Az élet értelme az "adás" és a "kapás"... Az, hogy adhatunk, azért lehetséges, mert először mi kaptunk: életet, törődést, biztonságot. Az Isten kegyelméből beleszülethettünk egy családba, s elindulhattunk élútunkon, hogy megfussuk azt a távot, amit őseink sok-sok ezer évvel előttünk már megfutottak. Ahogyan nekünk, nekik is csak egy emberöltőnyi idő adatott, megtalálják benne létük értelmét, hogy megéljék benne a szépséget az örömet és a veszteség bánatát, hogy mindezeken keresztül meg-, és felismerjék rövidke életükben az Istent.

Az Isten legnagyobb ajándéka az élet, s az Ő akaratából ennek csodáját közösségben élhetjük át. Az embert ugyanis közösségbe teremtette az ÚRIsten, ezzel megszabva egész életét, hogy ti. ne magának, hanem másnak éljen. Érdekes módon, aki felismeri ezt az isteni akaratot, az talál rá teremtettségbeli önmagára, s él másokért, dolgozik, küzd övéiért. Aki így belesimul az isteni gondviselésbe, az nem tétlenkedik, álldogálva az élet nagy országútja mellett, önértékelési zavaraiban megkeseredve, a bulvár-média maszlagos boldogság-ígéreteiből kiábrándulva, kárhoztatván a világot... Ugye ismerősek a közömbösség harmadikévezredeleji ilyetén ikonjai? Buszmegállókból, kocsmák utcákon átnyúló vonzáskörzetéből, az ilyen társadalom szélére vetődöttek előttünk zajló életéből, akiknek élete mentes már minden intimitástól, s szociális kontaktusai többnyire a söntéspultok bádogoltárai, a trükkös kéregetések valamint a szotyi-héjak mások elé köpködésének háromságára korlátozódnak...

Isten igazsága, hogy az gyarapszik, aki bőven osztogat. Isten igazsága, hogy aki nagylelkű az élethez, ahhoz az élet is nagylelkű, s aki mindenkit fontosnak tart környezetében, azt környezete is fontosnak tartja. Aki pedig csak magára gondol, munkában, testiekben és lelkiekben - az ínségbe jut. Ahogyan a szerelem is nem rólam és róla, hanem rólunk szól, ugyanúgy az egész istenadta-élet is. Ha magunknakvalóságra akart volna teremteni minket a JóIsten, akkor megtehette volna, hogy osztódással szaporodjunk, se ne párban, de mivel folyamatos teremtő akaratában partnerként akarta látni az embert, ezért teremtett minket férfivá és nővé. A gyermeknevelés helye is a kisközösség, a család, mely nem egyszerű jogi kategória, hanem isteni rendelés! Ezért nem lehet soha család a homoszexuálisak életközössége, legfeljebb egy emberi próbálkozás, imitációja az isteni rendelésnek. (Aki nemcsak divatból, megélhetésből, kiábrándultságból vonzódik saját neméhez, az jól tudja ezt, küzd is eleget ebbéli nyomorával - de nem is billegeti magát az Andrássy úton semmiféle politikai megrendelésre...) Mert minden ember a közösségben akar élni, s a közösségi életnek van egy általános, Istentől rendelt, "teremtői normalitása"! Jelesül: Isten büntetését vonja maga után az, aki ember létére korlátozza mások emberségét. Isten büntetését "érdemli" ki az, aki saját érdekeit a közösség jóléte és biztonsága elé helyezi, aki emberi hatalmát, talentumait a mások szabadságának és emberi méltóságának korlátozására használja fel... A keresztény embernek az életvédő isteni normalitás földi megvalósulásában minden ember partnere! Igyekszik mindenkivel együttmunkálkodni, de soha nem kooperál a bűnnel...

Régi felismerés, hogy nem gazdagnak és szegénynek születünk, hanem embernek... Gyermekkorunk boldogságát sem az anyagi jólét határozza meg, hanem az, hogy szerettek-e minket vagy sem? A gazdagság és a szegénység is relatív, mindkettőben a szélsőségek jelentenek veszélyt: embertelenségre csábít a mértéktelen gazdagság és nincstelenség is! Saul-Pál gazdag szülők gyermekeként látta meg a napvilágot - Gamáliel "elit-iskolájába" járhatott, ezt nyilvánvalóan tehetős szüleinek köszönhette, akik nemcsak római polgárjogot vásároltak neki, de igen jó kapcsolatot is ápoltak a jeruzsálemi papi felső-vezetéssel, így kap majd felhatalmazást tőlük, hogy üldözze Jézus első követőit -, ismerhette tehát a bővölködést! Sokan azonban csak szűkölködést ismerik egész életükben, s legfeljebb álmodoznak a gazdagságról, s annak sok-sok "előnyéről".

A német nyelvben a gazdagra azt mondják "reich". Ez a többjelentésű szó azonban a birodalmat is jelenti, s igei alakban "reichen"-t úgy is fordíthatjuk: odanyújt. Ezekből következően hadd mondjam ma reggeli szerény felismerésemet - gazdag az, aki nyújt valamit a másiknak, s azzal, hogy megosztja, amije van, birodalmat épít (az Istenét, s a saját maga boldogság-birodalmát is), hiszen ahogyan a Mester tanítja: "Jobb adni, mint kapni." Jelen világunk Istentől való elfordulását mi sem mutatja jobban, mintsem az, hogy szinte mindenki csak kapni akar, adni senki... A gazdag még gazdagabb akar lenni - a bankok az "istenért se" mondanának le a kamatjaikról(!) - lásd euró-krízis, görögök nyomorúsága: az állam "tönkre spórolja" magát, s amikor már mindenki pénztelenné válik, akkor derül majd ki, hogy úgy nem működhet egy állam, hogy nincs pénz betegekre, öregekre, közbiztonságra, oktatásra... A szegénység nem aktuálisan a görögök vagy az afrikaiak "ügye" - nekünk persze mindig lokális problémaként számolnak be róla -, hanem az egész emberiség "ügye"... Amíg a Föld kincsei, melyek mindannyiunk életfenntartására adattak a JóIstentől, az "enyém-tied"-relációban, hatalmi alapon kerülnek felosztásra, eladdig békétlenség fog uralkodni a világban, s nemzet nemzetre fog rontani, újra és újra.

Megváltoztatni a világot csak akkor képes az ember, ha elsősorban maga változik meg. Ezért, aki lélekben gazdag, az nemcsak másokat gazdagít, de boldog is, hiszen tud a kevésen is hű lenni, s a sok sem veszi el a józan eszét... Erre ereje azonban az embernek, "csak úgy magától" erre nincs. Kell hozzá az Isten segítsége. Az apostol felismerése éppen ez: "mindenre van erőm a Krisztusban". Azaz, aki szeretetben él, az nem az anyagiakon tájékozódik, kapcsolatait nem az határozza meg, hogy "kinek mije van", hanem a lelki dolgok. Számára az Isten felkínálta lelki út a fontos, s így a lélek gazdagodásának rendeli alá életét, hiszen az Élet értelmét nem az anyagiakban, hanem a lelkiekben való gyarapodás adja...

Sok-sok mindennek örülhetünk az életben, az örömnek magának is, hiszen "várni örömöt maga is öröm"... Sokan vélekednek úgy, hogy az öröm "csak úgy nem hull az ember ölébe", azért keményen meg kell dolgozni, ki kell érdemelni az élettől. Jól hangzik ez, csak sajnos nem igaz! Az általános öröm, no meg az ÚRban való öröm is kegyelem-alapú. Régi tapasztalat: az öröm nem mindig ott bukkan elő, ahol különösen is nagy szükség lenne rá...

Akkor semmi értelme törekedni az örömre? Nos, eszelősen harcolni az örömért - kész esztelenség. Az öröm attól öröm, hogy váratlanul köszönt ránk, a meglepetés titokzatossága lengi körül... Az az öröm, amit mesterségesen generál magának az ember - drog, különféle személyiségtorzító szenvedélyek - hamar elmúlnak, s ezek a (pót)szerek ugyanazért az "örömért" mindig többet követelnek cserébe. Az ilyen örömöket hajszoló embernek először csak a pénztárcája apad, később az embersége, s az egészsége is foszlásnak indul.

Sok ún. "élmény-keresztény"-felekezet/szekta nagyon is jól megfogható eszközökkel "munkálja" az örömöt - érdekes módon a nagy-nagy csalódások nem maradnak el, hiszen a lelket ugyan hosszú ideig meg lehet téveszteni, de teljesen és végérvényesen becsapni nem lehet; egyszer eljön a kiábrándító igazság pillanata... Az el nem múló öröm a szelídségben rejtőzik. Az az öröm, ami újra és újra átjárja az ember lelkét, az a feltétel nélküli (isteni) szeretetből táplálkozik. Ez "fölülről száll alá, a Világosság Atyjától jön", egyértelmű, nincs benne fény és árnyék váltakozása, nem bódítóan sokszínű, egyszerűen csak tiszta...

Olyan tiszta, mint a szeretetben felnövekvő gyermek őszinte Isten-tudata. Ha ebből az első naivitásból megmarad valami a gyermekkor és ifjúkor határára, akkor nem elveszett próbálkozás a tinédzseres őszinteségű érték-keresése a következő generációnak! Megőrizni gyermekeinket erre a legnagyobb lehetőségre, hogy ti. maguk is emberré váljanak csak akkor tudjuk, ha mi magunk is emberek maradunk. A keresztény ember tudása, hogy erre "garanciát" egyedül csak az Isten biztosíthat, ezért törekszünk nap mint arra, hogy keressük Vele a kapcsolatot, hogy derűvel fogadhassuk feladatainkat és egymást, hogy örüljünk az ÚRban, azaz örüljünk annak, amit kaptunk, egy szóval: örüljünk az Életnek...

Antropológusok szerint az ember futásra teremtetett... Kétlábúságunk tehát predesztinál minket a járásra/futásra, de a motorizáció utolsó évtizedeinek köszönhetően a távolságokat inkább autóval, mintsem lábbal győzzük le. Mindenhová autóval igyekszünk - "időt spórolunk vele", mondogatjuk -, bizonyítjuk igazunkat, s még el is hisszük, mi magunk is. A futás mára nem a táv megtételét jelenti, hogy ti. "A"-pontból eljutunk "B"-pontba, hanem önmagunk legyőzését, nemkülönben a futás a tudatos-sportos élet kifejezése is. Sajnos jóléti világunkban keveset mozgunk(futunk) - tény: erősen túlsúlyosodik európai társadalmunk... Persze a nagy rohanásban, a munkahelyi- és magánéleti elvárások szorításban - "kinek van ideje még a futkározásra is?" - felmentést, önigazolást mindig fogunk találni...

A sportos élet valóban nagyfokú tudatosságot igényel -, ahogyan a keresztény élet is. Mindkettő az elhatározással, odaszánással kezdődik, s mindkettőnek szép eredményei vannak, ha nem felejtjük el a célt. Céltudatosságunk annak kifejeződése, hogy tudjuk, mi felé tartunk! Céltudatosság nélkül nincs krisztuskövetés, azaz keresztény élet se.

Manapság nagy divatja van a "futópadon-futásnak", melyen alaposan elfárad az ember, közben persze izmosodik is -, de mégsem jut sehová. Az életnek azonban nem az a célja, hogy egészségben, jó kondícióban megőrizzük magunkat (Mire is? ...A halálra, az elmúlásra?), hanem az, hogy miközben vissza kell adnunk rugalmasságunkat, állóképességünket, sőt még egészségünket is - eljussunk az Istenhez.

Visszatalálni Teremtő Atyánkhoz csak akkor tudunk, ha engedünk az Ő vonzásának, ha esélyt adunk magunknak, hogy szólhasson hozzánk az Örökkévaló... S hogyan szól hozzánk Isten? Úgy, hogy amit mi lehetetlennek tartunk, az Számára lehetséges: mi szavakkal imádkozunk, de Ő válaszol a csöndben, az Ő mennyei országának evangéliumát hirdetjük cselekedeteinkkel, s nekünk van Életünk itt a Földön , mi keressük Őt, s az Ő igazságát, de mindig Ő talál ránk, mi vagyunk az Ő követői, de valójában Ő hordoz minket...

Ha nem lenne idő, sok probléma megoldódna az életünkben, no meg sok szép dolog el is tűnne belőle... Idő nélkül bizonnyal nem bosszantana minket a várakozás, de az is igaz, hogy szegényebbek lennénk a növekedés isteni csodájának megtapasztalásával is. Mivel az idő nemcsak hogy "van", de egyik leglényegesebb tényező földi létünkben, ezért nem árt olykor-olykor az ilyetén jellegű apostoli "jótanácsokkal" is foglalkoznunk.

Tény, hogy a türelem életünk egyik, ha nem legnagyobb próbája. Várni önmagunk kiteljesedését, munkánk eredményének megjelenését, betegség elmúlását vagy mások számunkra nagyon fontos döntését - meglehetősen embertpróbáló időszak. Valljuk be, nem is tudjuk az esetek jelentős részében jelesre letenni ezeket a "türelem-vizsgákat". Jakab apostol azt kéri, mindenki legyen türelemmel az Úr eljöveteléig - ez nyilvánvaló kellene hogy legyen mindenki számára -, mert onnantól kezdve változnak meg a dolgok. Eladdig nem lesz békesség a Földön, nemzet nemzetre ront, mert kell a másiknak a kenyere, bora, víze vagy éppen olaja... eladdig nem szűnik meg a gyűlölködés, a kivagyiság, a mindenféle gonoszkodások, melyek az emberi önzésből fakadnak. Kivárni-megvárni-kibírni ezt az időszakot egyedül nem is lehet, csak is az ÚRral szövetségben.

Aki Vele együtt él, az nemcsak a másik emberrel tud együttmunkálkodni, de él is: minőségi élete van, mert áldásban részesül! Manapság "mindenki a maga dolgával törődik" - nem pedig a Krisztus Jézuséval, aki ugye igazakért és nemigazakért egyaránt eljött ebbe a világba... Ez a megváltott világ, pedig az esztelen fogyasztásban élvezkedvén elfelejtette az utolsó néhány évtizedben, hogy mi adja az élet tartalmát, szépségét: ti. a közösségi gondolkodás! Áldozatra készen utaznak az emberek hosszú kilométereket, hogy telivásárolják bevásárló-kocsijukat, de pár száz métert már nem képesek megtenni a templomukig. De miért is? Talán azért is - nyugtatják magukat -, mert a helyi pap nem az Életet, hanem az attól idegen kultuszt vagy dogmatikát prédikál, nemkülönben a hívek élete sem a legjobb reklámhordozó felülete a JóIstennek a helyi kisközösségben... (Mindezek persze nem adhatnak felmentést, miért ne keresse az ember kooperációt - Krisztus Egyházán belül is.)

Mindenki a maga dolgával törődik... "Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem! Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek." Ok mindig akad, hogy ne törődjünk az Isten dolgaival... Jó érvet mindig találunk, hogy igazunkat bizonyítsuk aktuális türelmetlenségünkben. Ha azonban Istennel nem számolunk, valójában magunkkal nem törődünk soha, s azt szalajsztjuk el, ami az Élet lényegét adja: a Teremtőnkkel való Nagy Találkozást...

A víz nemcsak szimbolizálja az életet, a víz maga az élet! Nincs kultúra, ahol valamilyen szakrális szerepet ne kapott volna a víz, hiszen élelem nélkül még csak-csak bírjuk egy darabig, de víz nélkül pár óra után súlyos állapotba kerülhetünk. Ezért kell odafigyelnünk a folyadékháztartásunkra, s ezért kellene tiszta vizet inni. Manapság a legnagyobb üzlet a vízzel való kereskedés, nem véletlenül "privatizálták" a világ ivóvízellátását. Elgondolkodtató, hogy ami ingyen járna - hiszen a madárkák sem fizetnek azért, mert kortyintottak a forrásvízből -, azért komoly összegeket kell fizetni. Ráadásul a "minősége" bőven hagy kívánnivalót maga után - ez is tény... Esővizet kellene inni, hiszen amióta ember az ember, azóta mindig felszíni vizeket ivott, de sajnos manapság minden van benne, ami nem tartozik bele: az ipari portól kezdődően, a fukusimai atom-sugárzáson át a civilizáció belerondította mérgekig. Mi tehetünk? Ez a kérdés nemcsak az egyes ember kilátástalanságát jelző kérdés, nemsokára civilizációs gondot jelent a tiszta ivóvíz kérdése. A tiszta víz tehát - mondjuk az ipari forradalom előtti időkben(!) -, "felülről" jött. Manapság föld alatti vizeket iszunk - ásványvizek(!) -, ennek minden következményével.

Ihatunk ásványvizet, csapvizet vagy forrásvizet, mágneskezelt csodavizet vagy éppen sarkvidéki jégből olvasztottat - végérvényesen egyik sem oltja szomjunkat. Újra és újra innunk kell, ahogyan ennünk és aludnunk is kell, ha élni akarunk - a levegővételt pedig már ne is említsük. Végességünk, időbe- és anyagba-teremtettségünk okán szükségünk van ezekre, akarjuk vagy sem, de Istentől rendelt ritmusa van az életünknek... Csak amikor kiesünk ebből a mennyei taktusból - többnyire valamilyen betegség okán -, akkor tudatosul bennünk, hogy mekkora kincs a tiszta víz, a tiszta élelmiszer... (A kereszténység tanulhatna egy keveset a zsidó kóserságból - maga a szó alkalmast jelent - vagy a muzulmán halal-ságból!)

Van azonban olyan éhség és szomjúság is, mely nem testi, hanem lelki. Ez többnyire nem látható, éppen ezért jobban is kínoz minket. Nem szívesen beszélünk róla, ha igen, akkor csak bizalmas barátnak, barátnőnek, hiszen az ember, hogy el tudja viselni a gyötrő hiányt, lelki-önvédelmi trükköket alkalmaz: túlkompenzál, pótcselekvéssel hessegeti el a kellemetlen gondolatokat, érzéseket. Bármennyire is igyekszik az ember kitérni az Isten vonzása elől - nem tud. Az ember attól ember, hogy szüksége van Istenre, Aki nélkül nincs kiteljesedése, harmóniája. A gyermeknek szüksége van édesanyára és édesapára, ahogyan a teremtménynek is szüksége van a Teremtőjére. Sok ember büszkén hirdeti ateizmusát, jóllehet "istentagadása" csak a dogmatikus isten-elképzeléseket utasítja el - valljuk meg: joggal! Mert micsoda is a halandó ember, hogy véges elképzeléseit a "Kimondhatatlan/Megfoghatatlan Erőről" isteni rangra emeli?

A Mester nem az élet vizét, hanem magát az Életet kínálja fel azoknak, akik szomjúhoznak rá. Akinek van füle hallja, s aki szomjúhozik igyék! A megelégíttetés csak egyféleképpen lehetséges: Istent be kell engednünk a szívünkbe, hogy mi is Őbenne lehessünk - a szeretet által...

Szép dolog a vallásszabadság, hiszen minden vallás alapja az önkéntesség - legalábbis elméletileg... A gyakorlat ugyanis egészen mást mutat! Minden vallásban megtalálhatóak a szélsőséges nézeteket vallók, akik már mindent tudnak, s ebbéli felsőbbrendűségi tudatukban maguk alá is gyűrik környezetük egy jelentős részét, poklot csinálva a földi élet istenteremtette szépségeiből. Aki találkozott már ilyen önjelölt "evangélistákkal", szánalmasan emberi tanításokat ismételgető modernkori prófétákkal, az tudja kikre kell gondolni. Nem, ők még nem vallásos zavarodottak, ők normális hétköznapi emberek, akik azonban földi realitás, s álmok irrealitása között lebegnek...

A vallástétel rendkívül fontos, tulajdonképpen a hívő élet "csúcsa." Hitéletünk e rövid ideig tartó pillanata - amikor közelinek érezzük Istent, s a felebarátunk is közelinek érzi rajtunk keresztül az ÚRIstent -, szakrális pillanat. Ez azt jelenti, hogy nem a bizonyságtevő, hanem maga az Isten cselekszik! Sokan mégis így indulnak bizonyságot tenni: "Na, gyere ÚRJézus, induljunk!" Ahol az "Én" az ego, megelőzi az istenit, az szánalmasan emberi próbálkozás lesz csupán, paródia a legszentebből... Istennek nincs szüksége bizonyságtevőkre, hiszen ha akarná, akkor a kövek is bizonyságot tesznek Róla - a tanúságtétel miattunk, emberek miatt van... Azért kaptuk ezt a lehetőséget is, hogy kiderüljön az emberek tartalmas találkozásában, hogy mi az az érték, ami "felülről száll alá".

Bizonyságot tenni nem szavakkal kell, hanem élettel. Istennek országa ugyanis "nem is beszédben áll, hanem erőben" - s mi az élet, ha nem az isteni erő demonstrációja? Az egyház sajnos nemegyszer demonstrálta erejét, az Isten Ereje azonban csak a szeretetben nyilvánul meg itt a Földön, az pedig, hogy egyszer majd mi lesz odaát, hogyan ítél meg cselekedeteinkért mindannyiunkat - az nem a mi emberi képzeletünkre van bízva! Rólunk van szó, de az ítélet nem a mi dolgunk, hanem az Istené. Ezért, aki bizonyságot tesz a Teremtő Istenről, azt csak megfelelő alázattal, áhitatosan, szeretetben teheti. S milyen ez a szeretet? Saul-Pál félreérthetetlenül, kiválóan megfogalmazza az első korinthusi levél tizenharmadik fejezetében...

Amióta "kikerültünk a Paradicsomból" vágyakozunk oda visszajutni. Ebbéli vonzódásunk egyik, titokzatosan kifejező aktusa az imádság. Sokan és sok-sok mindent írtak már az imádságról, de ahogyan a szerelemről/párkapcsolatról is csak akkor tudunk kompetensen nyilatkozni, ha benne vagyunk/voltunk, az imádságról sem lehet személyes érintettség nélkül bármit is mondani.

Annyi bizonyos, hogy az "igazi" imádság az önkéntességen és az intimitáson alapul. Attól szép, emelő, nevelő és növelő az imádság, hogy abban csak ketten vagyunk: Isten és én. Nem zavarja ezt a különös párbeszédet semmi és senki; én szavakban közelítek Hozzá, Ő pedig érzésekben, meglát(tat)ásokban, felismerésekben "válaszol". Ehhez szükséges a csönd, az Isten nyelve, ezért mondja a Mester: "Ajtódat bezárva imádkozzál!"

Hiába a zárt ajtó, az elrejtettség, a csönd, az Isten válasza többnyire nem azonnal "jön". Egyrészt Isten az Isten, azaz nem a Végtelen alkalmazkodik a végeshez - olykor persze még ezt is megteszi: ezt nevezzük kegyelemnek -, hanem a végesnek illik alkalmazkodnia a Végtelenhez; másrészt az idő, a "most"-nyomása csak nekünk annyira égető, az örökkévalóságot munkáló Isten számára más a jelentősége. Sokan el is keserednek emiatt, mert nem kívánságaiknak megfelelően, kellő gyorsasággal "válaszol" a JóIsten... Ki ne ismerné(?) a régi szólást: "Adj UramIsten, de rögtön!"

Az imádság a kommunikáció csúcsa. Ahogyan férj és feleség egy-egy érintésből is érti társát, úgy vagyunk mi is az imádsággal. Nem kell magyarázkodnunk, s az ÚRIsten sem magyarázza el mit akar: nyilvánvalóak a szándékaink, s magától értődő az Isten akarata is. Maga a szó 'com-uni-catio'' azt jelenti: egységre való jutás. Sajnos az általános békétlenség a világban egyértelműen jelzi, milyen rossz a kommunikációja, az egységre való törekvése a mai embernek, s hogy mennyire félre-beszélnek ill. elbeszélnek egymás feje felett az emberek.

A kommunikácót, az őszinte beszédet, a tiszta gondolatokat - tetszik vagy sem -, de elsősorban a családunkból hozzunk magunkkal. Lehet ez az 'örökség' szárnyakat adó, de súlyosan terhes is. Hála(!) az Istennek azért, hogy Ő a rosszból is jót tud előhozni, s megtalálhatjuk azt, amit nem is mi veszítettünk el... Annyi bizonyos, hogy nem lehet valaki csapnivaló családapa, utálatos férj, szűk közösségében kiállhatatlan ember, de egyébként a "nagyvilágban" kiváló vezető, a közért, s annak javáért élő/égő politikus... Aki hitvány itt is, hitvány ott is; közösségeket, szociális struktúrákat "átugrani" nem lehet. Istenre-utaltságunk mindennapos kifejeződése, az imádság, mindig arra tanít minket, hogy egymásnak, egymásért teremtettünk, s ezért harmóniánkat a világgal és önmagunkkal, csakis a kis- és nagyközösség(ek)ben találhatjuk meg.

Régi igazság, hogy az erőszak erőszakot szül, mégsem tanult belőle sokat az ember... Az emlékezés fontosságát hangsúlyozza a média, hogy a történelem ne ismételhesse önmagát - jóllehet a történelem maga az emberi butaság, gonoszság és bírvágy generációról generációra átívelő reprodukciója. Jó lenne változtatni ezen az átkos helyzeten - ebben persze csak a JóIsten tudna valamit tenni -, de mivel szabad akaratunk van, ezért élünk is vele... sajnos annak lehetőségeit inkább a rosszra használva.

A kard egyértelműen az erő szimbóluma - Jézus URunk azt mondja: "Kettő elég" is belőle; mi ez ha nem a keresztbe tett szablyákkal a feltámadás isteni erejének a demonstrációja? -, de nem mindegy, hogy az a kard mit ill. kit szolgál! A Teremtő elgondolása szerint az erőnek az igazság oldalán kell(ene) állnia, ha nem így van, akkor az istenellenes állapot! Igen nagy nyomorúsága emberlétünknek, hogy míg a kardokkal (legyenek azok most a csúcstechnológia megtestesítői!) szívesen "parádézunk", a kaszákkal ill. kapákkal való foglalatosságot alacsonyabbrendűnek véli az ember... Talán azért, mert munkájának gyümölcse mellett - akarata ellenére - bogáncs is terem bőven.

Aki kardot fog, az erőszakot alkalmaz/alkalmazna, ez azonban az ultima ratio, azaz a végső érv ill. megoldás(?). Az erőszak ugyanis a lélek-gyengék végső menedéke, hiszen az erőszak nem más mint a bizalmatlanság legkézenfekvőbb megnyilvánulása. S valóban, fájhat-e jobban valami, mintha nem bízunk/bízhatunk meg egymásban? Aligha...

Most egy olyan korszakot élünk, amikor az érték (jelesül: a pénz) értéke egyre csökken. (A száz évvel ezelőtti amerikai dollár pl. harmincszor többet ért, mint a mostani!) S mivel a modern ember leginkább pénzben méri az értékeit, ezért el fogja mindenét veszíteni... Ha a nagy összeomlást vizionálóknak/prófétálóknak(?) egyszer igazuk lesz/lenne, akkor az ember eljut - igaz kényszerűségből - oda, ami minden túlélés, s minden tartalmas emberi kapcsolat alapja: a bizalom. Ennél konvertibilisebb valuta nem létezik! A krisztusi ember ezért nem emberekben reménykedik, hanem az Istenben bízik. A keresztény ember ebből az isteni bizalomból él, ebben fürdik meg újra és újra, ezáltal teljesedik ki, s ez adja léte végső értelmét is...

Sok, ún. "érzelem-keresztény" - csupa jószándékból - próbál nyomatékot adni véleményének, hogy kijelenti: "De meg van írva a Bibliában!" Csodálatos könyv a Biblia, de a Bibliát is emberek írták - embereknek. Sokan olvassák a Bibliát használati utasításként, az élet minden dolgában megfellebbezhetetlen törvénykönyvként. Ők azok, akik az evangéliumból, a szeretetből, a kegyelemből is paragrafust kreálnak, s józan döntés helyett, addig-addig keresnek a Szentírásban, mígnem találnak egy olyan mondatot, ami megerősíti őket az irreális akaratuk megvalósításában. (Erre mondjuk, hogy valaki prekoncepcióval olvassa az Isten Igéjét.)

Nem kérdés, hogy Isten akaratából jött létre a Szentírás - ahogyan maga az élet is -, ha nem így lenne, akkor az Biblia is a véletlenek különös együttállásának az eredménye lenne, egyfajta evolúciós állomása az emberlétnek, mely könyvet az idő s az új körülmények meghaladnak... Nos, a Biblia egyhamar nem kerül ódon-szagú könyvtárak polcaira, mert minden generáció felfedezi a Szentírást, hiszen az - ugyan a régi ember világlátásával -, de ugyanarról szól: az ember és az Isten misztikus kapcsolatáról. Ezt a kapcsolatot Pál apostol "felette nagy titoknak" nevezi, s a házassághoz hasonlítja. Két ember legnagyobb, a létet a magasságában és szélességében is átölelő legnagyobb találkozását, az életet, a világ együttes felfedezését, az élet továbbadásának közösen átélhető csodáját lehetne egyfajta licencleírásnak, az élet hatékonyságát garantáló gyártástechnológiai utasításnak tekinteni - de ennek, nem semmi értelme. Miért szeretem a feleségemet, a gyermekeimet? Mert szeretem őket! Miért szeretem az Istent, mert szeretem, mert jó szeretni, mert szeretve lenni jó, mert ez az Élet maga...

Aki keresi az URat, az nemcsak a Bibliában keresi. Ha csak ott keres, akkor idővel szélsőségessé válik. Isten kinyilvánítja magát a teremtettség csodáiban, a történelemben, az emberek lelkiismeretében is. Ez így élet-szerű, hogy Isten mindenhol, mindenben ott van. Isten közöttünk is van és bennünk is "van" - történik, megnyilvánul. Isten nem lenne mindenható, ha nem tudná kinyilatkoztatni magát a simogató szélben, a gyermekek önfeledt játékában, kacagásában, az őszinte emberi találkozásokban vagy éppen abban, hogy emberré vált, inkarnálódott. Isten azért Isten, mert még az abszurditásban is "ott van", hogy ti. a véges ember képes megölni a testté lett Istent... Az Örökkévaló azért örök, mert titokzatosan jelen volt/van/lesz mindenütt, mégis úgy rendezi, hogy mi időben és térben keressük őt. S aki keresi Őt az meg is találja, annak kinyilvánítja magát. Aki elhagyja Őt, az az Életet magát veti meg, s lemond az emberlét legnagyobb ajándékáról: a kutatás izgalmáról, a felfedezés szépségéről, s a megismerés gyönyörűségéről... Ezek nélkül nem élet az élet, s joggal írhatja úgy krónikás szentíró: akkor úgy érzi az ember, hogy az Isten is elhagyta őt.

Jóléti világunkban, az aktuális élménykereséstől meg-meglankadva, alternatív-örömös csokoládé-majszolás közben, a "mindennapi kenyér"-kérdéssel foglalkozni meglehetősen elméleti foglalatosság... Mindaddig, amíg magától értődődik, hogy "teli a has" és nincs anyagi-egzisztenciális veszélyeztetettség, amíg "működnek a dolgok" - mert van munkánk, van derék hitvesünk, szófogadó gyermekünk, jó szomszédaink, ruházatunk és lábbelink stb. -, eladdig a "mindennapi kenyér" csak egy, az élet normális menetéhez rendelt gyűjtőfogalom. De abban a pillanatban, ahogyan borul a megszokott mikrovilágunk rendje, a kenyér-kérdés rögtön Isten-kérdéssé is válik, s gondviselés már nem elvont teológiai meghatározás, hanem testünket, lelkünket próbára tevő lét-problematika, a hit harca...

Ha azt mondjuk "mindennapi", akkor nemcsak az életünk fenntartásához szükséges alapvető dolgokra, hanem magára az Életre is gondolunk. Az életre, a létezésre, mely kinek a kiegyensúlyozott normalitás, kinek meg a minden jót csírájában megfojtó abnormalitás. A baj akkor válik tragédiává, amikor az abnormalitás normává, azaz "normálissá" válik... Amikor normálisnak vélik, hogy néhány tízezer forintból tartsanak fel ultra-szerény egzisztenciákat (kis)nyugdíjasaink, akik egyébként - s most ne az egykorvolt politikai szájhősökre, az ideológiából megélő agitációs-propagandistákra vagy munkakerülő párttitkárokra gondoljunk! -, becsülettel végigdolgozták a 35-40 évüket, levonták a kevéske fizetésükből a járulékokat, hogy "majd cserébe" öregkorukban jobb lesz... Nos, nekik nem lett jobb/könnyebb az élet, de a magyarhoni elvtársi nyugdíjazottaknak, a mások kárárára csak a segélyből megélni akaróknak, a megtakarításokat elspekuláló külföldi magánbankok itthoni talpnyaló nyakkendőseinek nincsenek egzisztenciális problémáik, etikai dillemájuk amiatt, hogy naponta vétkeztek/vétkeznek - az ő "mindennapi kenyerük" nincs veszélyben, számukra a lét-harc egyet jelent a "lé"-ért való kiszámítható küzdelemmel ("lé"=pénz).

Amennyire szükségünk van mindennapi kenyérre, úgy szükségünk van mindennapi örömökre is. (Az embert ugyanis a Mindenható nem szenvedésre, hanem örömre teremtette, hogy istenes életével áldja, dícsérje Alkotóját!) Az öröm alapja, hogy becsülettel elvégzett munkánknak van értelme, hogy a szeretni érdemes, hogy az áldozathozatalnak eredménye van - nem csak az alkotás, a megvalósítás szépsége miatt -, de erkölcsi értelemben is. A hívő ember reménysége egyben az élet normalitásába vetet hit is, s az a meggyőződés, hogy ha a bűn el is sötétítette bennünk az Atyaisten képét, az egymás felé gyakorolt megbocsájtásokban újra és újra elővillan az Isten akarata, vagyis: azért küldettünk erre a Földre, hogy szeressünk...