Azok számára, akik betonon tanultak meg járni, cipőben - nem pedig mezítláb füvön - az ösvény szó némi magyarázatra szorul: ez ugyanis nem járda, nem épített út, hanem gyalogút; járás, amit az azon közlekedők jól ismernek. Az ösvény erdők szélén, mezőn át kacskaringózó "csapás", amiről az idegenek vajmi keveset tudnak, de az ott élők, a naponta arra járók ismerik emelkedőit, s lejtőit, rejtett zugait, ahol jól esik egy nagyobb napmelegítette kövön megpihenni, vagy egy kidőlt farönkön leülve gyönyörködni néhány percig a természet aznapi apró csodáiban, míg a láb újra erőre kap. A legnagyobb haszna az ösvénynek mégis az, hogy a "helyiek" jól tudják hová vezet...

Az ösvény nem a tömegek útja, nem gyorsforgalmi út vagy autósztráda, ahol a sebesség, a gyors célba-jutás a legfőbb érték. Az ösvény "lényege", hogy az az én utam, az nekem kanyarog, melynek szélén a fű nekem zöld, s ismerem a köveit, s virágait, s a fákat, de a leglényegesebb, hogy ezen az úton "itthon is vagyok", hiszen itt a fák is ismernek engem. Az ösvény az én sorsom, nem mások sorsa, hanem a sajátom. Egyedi, megismételhetetlen, Istentől "rám szabott". Tiltakozni ellene értelmetlen - ha feladom, önazonosságomat sértem vele -, ha hűséggel járok rajta, a kiteljesedésemet munkálom.

"Két pont között legrövidebb út az egyenes." - tartja a szólás, de az Isten útjai, ha kacskaringósak is, mégis hamarabb célba juttatják a vándort. Ha nem így lenne, akkor nem lenne mindenható a Mindenható, s a kegyelemnek sem lenne sok értelme. Aki már járt erdei utakon, az jól tudja, hogy a célállomáshoz eljuthatunk a völgyön keresztül vagy éppen a hegyen át, de az ösvény kanyaroghat éppen a hegyoldalon is. Mindegy tehát, hogy lent vagy fent járok - a célt nem véthetem el, kitaposott út mindkettő.

Nemcsak az ösvények fonódnak egybe, de minden út beletorkollik egy másik útba is. Az Isten Gondviselése azt is jelenti, hogy az utak találkozása nem feltétlenül "vagy-vagy"-ot jelent! Isten éppen azért Isten, mert egyszerre több azonos lehetőség közül is választhatunk, hiszen "bárhol járunk, utunkon megőriz minket" - ahogyan azt Jákóbbal is tette ígérete szerint. Ami fontos, hogy sose feledjük: Isten közlekedési szabályokat (parancsolatokat) adott, hogy mindenki célba érjen! Az isteni jó rend érdekében, az útibalesetek kivédése céljából, az útitársak betartják a RENDET, hiszen nemcsak egymásnak, de az Istennek is szövetségesei...

Jó és igazságos királyok - úgy néz ki -, csak a mesékben vannak... Amióta kitalálta az ember az írást, azóta olvashatjuk a krónikások évezredeken is átívelő bizonyságtételét: az emberiség történelme a hatalomért folytatatott küzdelem történelme is egyben. (Voltak talán kivételek, akik vezetői hatalmukat valóban a köz javára használták fel, de ők az elenyésző kisebbség...) Az Ószövetség tanúsága szerint ilyen lehetett Salamon király is, hacsak nem ő is "irodalmi figura" volt, ahogyan egyes kutatók állítják. Nem kell nagyon keresgélni - akárcsak saját történelmünkben -, hogy észrevegyük: az utókor nemegyszer csinált a minden ősi törvényen átgázoló despotákból nemzeti hőst, olykor még szentet is...

Ez a krónikás-történet - ami tulajdonképpen egy álom -, arról szól, hogy Salamon király még álmában is azon gyötrődött, hogyan vezesse a népét az Isten akarata szerint. Nem egyszerű feladat! A vezetés mindig aktuális kérdés, súlyosan égetővé akkor válik, amikor a vezetők elveszítve a maradék realitásérzéküket is, olyan messzire kerülnek a vezetettektől, hogy gyakorlatilag már két teljesen külön világban léteznek.

A triumfáló, az egekbe-magasztalt európai közösségünk erkölcsi-gazdasági-pénzügyi eresztékei mostanság recsegnek-ropognak, s csak idő kérdése mikor jön el a kritikus pillanat: ez így nem mehet tovább! A favorizált EU-ban közel 30millió(!) embernek nincs munkája... Milyen jövőképe van/lehet annak a fiatalnak, aki évek óta munkanélküli? Csodálkoznak az vezetők, hogy a fiatalok nem akarnak családot alapítani, s Európa öregszik? Százmilliárd-eurókkal konszolidálnak bankokat Európa-szerte, s az élni-, dolgozni-, tanulni-akaró fiataloknak a jövő kiszámíthatóságának a minimumát sem adják meg! De kik is? Azok, akik alig húsz év múlva teljesen inaktívvá válnak, akiknek nagy részét öregotthonokban ápolnak majd, mert alapvető szükségleteik ellátására sem képesek... Ezek a majdani "szociális esetek" maguk mögött hagytak iszonyatos csődtömeget: a szemét-hegyeket, a sugárzó atomhulladék-bányák tucatjait, a generációkba belékódolt társadalmi igazságtalanságokat - ez az átkos örökség még hosszú-hosszú időn keresztül emlékezteti az utókort, kik is voltak ezek 20-21. századi "jóemberek"...

És a JóIsten? Nos, Őt zsebre-vágták, hátbaverték, leköpték és kigúnyolták... paródia-figurává, vicclap-illusztrációvá zsugorították. Hatalmát "elrelativizálták" olyannyira, hogy az minden ember lelkiismeretfurdalás nélkül kimondhassa: Isten nem is létezik. Az ÚRIsten pedig mindezt csöndben tűrte és hallgatott. Amivel nem számol az oktalan embere, hogy egyszer az ÚRIsten minden teremtményére ráborul az elmúlás... az utána következő csend, Isten hallgatása lesz maga az ítélet! A csendet csak a néma sírás és a fogaknak csikorgatása töri majd meg: álmodni kellett volna az Istent, s odaélni szeretetét mások elé...

Különleges világ ez a mostani. Mindig is voltak az élet alapvető törvényét semmibe vevők - rájuk mondták azt: keresik a bajt maguknak -, de az ilyen józanságukat vesztettek mára tömegesen vannak jelen a társadalomban. Ki így, ki úgy vét az élet parancsolatai ellen, gondot okozva ezzel másoknak, mindenek előtt pedig önmagának. Nem átok, hanem törvény, ha valaki fa alá fekszik, akkor fejére eshet az alma, nem elháríthatatlan csapás a zuhanás, hanem belátható következmény, ha valaki a szakadék szélén táncikál, kísértve az Istent...

Korláton belül maradni, elugrani a száguldó expresszvonat elől, megnézni hova is lépünk, józanságot feltételez. Aki komolyan veszi az életet, annak nem kérdés, hogy a távolugráshoz neki kell futni, hogy a marathoni futáshoz edzeni kell, s hogy csatába menni fegyver nélkül esztelenség. A józanság azt jelenti: tisztában vagyunk a veszélyekkel, s ezért megtesszük - a józanság keretein belül - a megfelelő intézkedéseket. A gonosz tüzes nyilai elől páncélba bújhatunk; a körülmények szorításában lehetőségeink pajzsával védjük magunkat, s ha nem megy másképpen, az igazság védelmében kardot is rántunk... Manapság nem karddal vívják meg a csatákat, hanem ésszel! Papírral és ceruzával nehéz, de nem lehetetlen kivívni a győzelmet, de valóban nem könnyű. A média-háború - amikor nem a híreket, hanem a manipulált információt kapjuk - pontosan arról szól, hogy gondolkodnunk kell, hol az igazság... báránybőrbe bújt farkasok mindig is voltak és lesznek! Ellenébe menni a mézes-madzagos politikai ígéreteknek, átlátni a naponta ránk zúduló, érdekkiszolgáló jogi csűr-csavarokon, kitérni az istenített piacgazdaság pörölyütéseitől csak az tud, aki "nem emberekben reménykedik, hanem egyedül Istenben bízik".

Van-e generális megoldás az élet igazságtalanságai, az emberi gonoszkodások kivédésére? Aki korszellem-diktálta életvezetési tanácsokon tájékozódik, annak keserűen meg kell tapasztalnia, hogy az életet nem lehet "egy-kettő-iksz"-es tippelésekre alapozni, a problémák megoldásához kevés csak a jelenléti ív aláírása - sorsunk dinamikusan változó valóságához kell a Fölöttünk Állónak a segítsége, mert ha ez a plusz erő hiányzik, akkor elveszünk, akkor nem tudunk megkapaszkodni a lejtőn, s lassan, de biztosan lecsúszunk a völgybe... Mi tehát a megoldás?

Józan döntés alapján fel kell vennünk a hit és a szeretet páncélját. Szabadságunk erre az egyre van: felvesszük vagy sem. Ha felvesszük ezt a páncélt, akkor védve vagyunk, ha nem, akkor eleve elvesztünk, mert az élet-csaták szabályait nem mi alakítjuk, azok emberemlékezet óta adottak. Aki józanságát még nem veszítette el - vagyis tudja, hogy az Isten Isten, s az ember az (csak) ember -, az felvértezi magát, s Krisztus "jó katonájaként" teszi a dolgát. Aki pedig anyagvilágba-merülten elveszítette józanságát, s Isten kegyelmének horizonton tündöklő Napját nem veszi észre, mert önzése csak az orráig engedi látni, az ne csodálkozzon, ha a nagybetűs ÉLET előbb vagy utóbb, de testestül-lelkestül maga alá gyűri őt...

Stephen Hawking. Fogalom. Einstein egyetlen utódaként emlegetnek, aki ugyanazon a cambridge-i tanszéken tanít és ugyanazt a Lucas matematika-professzori kinevezést kapja meg, mint 1669-ben Newton. Egy 69 éves fizikus, aki egy speciális izomsorvadásban szenved, szinte semmije se mozog, tolószékben hozzák-viszik, teljesen béna, még beszélni sem tud - mégis egy világ figyel a szavára. A világ legokosabb emberének tartják Hawkingot, akire Newton és Einstein szellemi utódjaként tekintenek. Einstein eljutott a relativitáselmélethez, de azt elképzelni sem tudta, hogy az univerzum egy változó valami lehet, kezdettel meg véggel. Elhíresült mondása, hogy "Isten nem kockázik", hamisnak bizonyult. Jött Hubble, aki bebizonyította, hogy az űrben a galaxisok távolodnak egymástól. És jött Hawking, aki szerint a fekete lyukak szubatomi részecskéket bocsátanak ki, és végül felrobbannak... Azóta azt az egy elméletet keresi, amely megmagyarázza a világ pontos szerkezetét, a "Miből vagyunktól a mivé leszünkig?", a kezdetet és a véget, de legalábbis a jövőt, a választ arra a kérdésre, hogy a Nagy Bumm elmélete elég volt-e ahhoz, hogy az univerzum örökké táguljon vagy egyszer ez a folyamat visszafordul, és bekövetkezik a Nagy Reccs...

Hawking 2010-ben megjelent legújabb könyvében azt állítja, hogy a világmindenség, szóval ez az egész, 4%-ban látható (ez kb. 100-800 milliárd galaxist jelent; egy galaxisnak mintegy 3 milliárd csillaga van!), 96%-ban láthatatlan, nevezzük az érthetőség kedvéért - no meg válaszkereső hívő emberek is lennénk - "teremtettségnek" nincs szüksége Istenre... A világmindenség teremtődik, elmúlik, majd újra megteremtődik. Csak úgy. Ezt állítja Hawking, a világ egyik legnevesebb elméleti fizikusa.

Méltányolva Hawking professzor úr tudományos törekvéseit, s elismerve minden vallásos ember őszinte válaszkeresését ugyanarra: "Ki(csoda) az ember?" s "Ki(csoda) az Isten?" - az Isten persze az ateisták szerint nem létezik, de emberileg igen érthető, hogy szívesen látnának már egy "végső okot" egy alapvető bizonyítékot Isten létezésének cáfolatára -, úgy látom, hogy amióta relatív értelmes emberként létezünk: perlekedünk a JóIstennel. Igen nem tetszik nekünk, hogy Isten ígér valamit, s mi nem úgy várjuk annak beteljesülését, ahogyan azt Ő elgondolta; gyakran bosszankodunk, mert nem kapjuk meg azt, amit kértünk, ha meg megkapjuk, akkor nem akkor, amikor mi szeretnénk. Felháborodunk, amikor lassan telik az idő - mert nagyon várunk valamire/valakire -, s mérgesek vagyunk, mert olyan gyorsan elmúlik az élet!

Tényleg ennyire igazságtalan az Isten? Bezár minket időbe és nyavalyás háromdimenziós térbe? Ha csak ennyi lenne az "egész", akkor valóban igazságtalan lenne a Teremtő! A világot csodálva azonban felfedezhetjük, hogy nagy valószínűséggel lennie kell egy folytatásnak, a szenvedéssel, hiábavalósággal teli néhány évtizedes küzdelmesnek... Ez lenne az evangélium, a hit-remélte örökkévalóság. De akkor miért is perlekedünk?

Nemcsak a gazdag ember, a gazdag nő is nehezen megy be a mennyek országába... Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert manapság a pénzcsinálás művészetének egyre több nő hódol - meglehetősen sikeresen. (Talán jobb is lenne a világ, ha nem férfiak, hanem nők irányítanák, háború is kevesebb lenne -, de lehet, hogy ez csak naiv elképzelés, hiszen az ember nem férfiasságában vagy nőiességében hitványult el, hanem EMBERségében romlott meg.)

Mint minden, a gazdagság is relatív . Van, aki sokat is nyomorúságosan kevésnek tartja, s van, aki a kevésen is hű, s megelégedetten telnek napjai. Ahány ember, annyiféle értelmezése-látása az életnek: az egyik számára csapás, a másik számára kihívás és lehetőség egzisztenciájának korlátja. Annyi bizonyos, Isten különféle adományait, talentumait nem lehet (nem lenne szabad!) méricskélni egymással, Ő ugyanis gondviselő jóságában igazságos mértékkel oszt, mindenki cserépedény-életét megtölti, sőt kegyelmének gazdagságával túlcsordulóan teszi azt. Ezt pénzben kifejezni nem lehet, márpedig az emberek látását, önmaguk, a másik és a világ értékelését az esetek túlnyomó részében a pénz, ez az "isten-verte" határozza meg. Jézus nem azt mondta, hogy a gazdagság bűn, avagy a gazdagodás eleve tisztességtelen - az élet ugyanis nem más, mint gyarapodás és gyarapítás(!) -, a Mester mindig azokat rótta meg, akik nem Istenbe, hanem a vagyonba vetették bizalmunkat.

Egyik közmondásuk szerint: "Az ember hamar megszokja a jót". Ez így igaz, az azonban már csak féligazság, hogy a jóból sosem elég.

Ma már egyetemista lányunk 7-8 éves korában elhatározta, ha felnőtt lesz, akkor egy leleplező könyvet fog írni "gonosz" szüleiről, akik elvetemültségükben továbbajándékozták a hála-cukorkák, -csokoládék, -desszertek jelentős részét, ahelyett, hogy mindet odaadták volna gyermekeiknek... Ma már látják, hogy annyira nem is volt ez őrültség, hogy nemet mondtunk az édességek határtalan majszolására, de gyermekként a szülői akaratban inkább az igazságtalanságot, mintsem az igazságot látták.

A gazdagság hajszolásának esztelensége, a vagyonosodásnak, mint életcélnak a szertefoszlása akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a pénz inflálódik, s a csoda-autót megrágja a rozsda; amikor a szép ruhákat a testünkkel együtt megrágják a férgek; amikor nyilvánvalóvá válik: hiába minden próbálkozás, pénzen nem lehet venni egészséget, zsíros bankszámlákkal nem lehet életet hosszabbítani - még egy arasznyival se.

Aki embertársai helyett a mammonnal vállal közösséget, az nehezen megy be a mennyek országába. Talán ezt érezhetik a szuper-gazdagok, amikor életük végén - esetleg korábban, saját nyomorúságuk okán - lelkiismeretük megszólal, s morzsákat hullajtanak a szerencsétlen Lázároknak... A mennyország ugyanis közösség, a magány pedig maga a pokol. Mindkettő itt kezdődik el a Földön, s odaát teljesedik majd ki... Egyikért áldozatot kell(ene) hozni, a másik ellen a jóság nemes fegyvereivel kitartóan harcolni kell(ene)... Aki ezt felismeri, az valóban gazdag.

Ma reggeli igénk az egyházművészeti ábrázolások egyik legkedveltebb témáját hozza elénk: Péter a vízen jár... A Péter számára csodás pillanatok - képes járni a hullámzó "tengeren" (értsd: Genezáret tava) - kérdések sorát veti fel mindenkiben, aki szeretné jobban megérteni az egész "Jézus-jelenséget", a tanítványok sorsának alakulását, egyszóval szeretné helyére tenni a dolgokat Krisztus Egyházában. A sok közül most csak kettőt említsünk: Miért csak Péter merészkedik a vízre? Ezek a természeti törvények felett álló pillanatok miért nem voltak elegendőek Péter számára, hogy mindvégig kitartson Mestere mellett?

A vízen - szimbolikus értelemben: az élet tengerén - való járás bonyolultságát jelzi, hogy senki sem születik úgy, hogy tudna a vízen járni. Azaz: az életben való haladást tanulnunk kell, s erre való a közösség, kicsi és nagy egyaránt. Faluvá zsugorodott világunkat, egymásrautaltságunkat gyakran jellemezzük úgy: egy csónakban evezünk. S valóban, ha el akarunk érni a kikötőbe, akkor azt csak a csónak-közösségben tehetjük meg. Nem véletlenül használta az egyház önmagát megjelenítő szimbólumként a hajót, ahol az árbóc Krisztus keresztje, a vitorla a teológia, az előbbrevivő szél a Szentlélek, a kapitány az egyház feje, a matrózok a papok, s az utasok, akiket célba kell juttatni - természetesen a hívek.

Első üzenete a történetnek: ha egyedül vagyunk elsüllyedünk. Hiába minden egyéni elszánás, célba csak akkor juthatunk, ha segítséget kapunk. Rövid távú céljaink eléréséhez elegendő a csónak-közösség, de az igazi célhoz való eljutásunkban magának a Célnak, Istennek kell segíteni minket. Mi végesek ugyanis nem juthatunk el a Végtelenhez! Nincs Őhozzá vezető utunk, metódusunk (meta hodosz=hozzá vezető út) ez a teológia egyik alaptétele. Az evangélium: Isten hidat vert teremtménye és önmaga között a Krisztusban. Jézus mondja: "Én vagyok az út, az igazság és az élet." Eljutni tehát Istenhez csakis igazságban és Benne kiteljesedő életben (szeretetben!) lehet.

Hullámok(nehézségek), kishitűség(rajtam már az Isten se tud segíteni!) kísérőjelenségei életünknek. Az (hit)élet nem mozgólépcső, amire csak rá kell állnunk, s célba juttat minket. A hit dinamikus valóság, életünk utolsó pillanatáig tartó küzdelem. Igenlések és kételkedések váltakozása, hogy minél inkább megértsük Isten mélységét és magasságát, szélességét és hosszúságát... nemkülönben a lét sorsunkba kódolt értelmét...

Nagy találmánya volt az embernek a tükör, végre nézegethette önmagát. Furcsán hangzik, de életünk folyamán átlagosan egy teljes(!) évet töltünk el tükör előtt. Bizonnyal nem magunkat csodáljuk - bár akadnak ilyenek bőven, férfiban és nőben egyaránt -, a tükör előtt állás sokkal inkább az önmagunkkal foglalkozás, az álmodozás, a nagyívű tervek szövögetésének kiváló alkalma. 18-45 év közötti nők között felmérést készítettek az önmagukkal való külső megelégedettséget illetően, s kiderült - amit sejtettek -, hogy a megkérdezettek alig 15%-a érezte jól magát a bőrében, s csak 5%-ban vélték úgy, hogy tkp. semmit nem változtatnának külsejükön még akkor se, ha erre plasztikai sebész vagy a jó tündér lehetőséget adna... Életünk bizonyos szakaszaiban különösen fontosnak tartjuk a külsőnket, aztán szép lassan rájövünk, hogy a szépség csak a mi fejünkben létező valóság, az élet értékét lelki tulajdonságaink és (relatív)egészségünk adják. Aki pedig nem tudja elfogadni a múlandóság isteni törvényét, az tragédiának éli meg erejének fogyatkozását, ráncainak mélyülését - s hálaadás helyett inkább perlekedik.

Nemcsak a gyermek, mi felnőttek is szeretünk meséket hallgatni. Míg gyermekeink sárkányt legyőző hősnek, boldogságot meglelő királyfinak álmodják magukat, mi felnőttek a fenntartható fejlődésben, a tudomány majd-mindenhatóságában akarunk hinni/reménykedni. Amennyire távol állnak gyermekeink álmai a valóságtól, olyannyira messze állunk mi is az egész földre kiterjedő békétől, szociális igazságtól, a mindenki számára megtalálható boldogságtól. Jelszavakat kergetünk, szlogenekkel ámítjuk egymást és magunkat, s banális féligazságokkal próbáljuk megmagyarázni kudarcainkat.

Álmainkkal átszőtt hétköznapi küzdelmeinkben Jakab apostol - az ÚR testvére -, most megoldást ajánl. Nem elméletekkel, szépívű ígéretekkel, teológiai magyarázatokkal, hanem gyakorlati tanácsokkal, iránymutatással segít; azaz ÉLJÉTEK az ÉLETET az ÚR akarata szerint - felelősséggel szolgálva egymásnak. A sikeres életvezetéshez ugyanis nem elméletek kellenek, az ideológia ugyanis még sosem vitte előre a világot, legfeljebb konzerválta az adott állapotot! Ami nemcsak elő(bb)re visz, de fölfelé is, az nem más, mint a cselekvésben megnyilvánuló "technológia", vagyis: az istenes élet... Hogyan? Az ÚR követésében.

Jézus URunk arra tanít, hogy másnak is olyan mértekkel mérjünk, mint amilyen mértékkel magunknak is mérünk. Jóllehet e tanítás igazságát nem kérdőjelezték meg Jézus korában sem - tudták, hogy az azonos mérce a társadalmi béke, az összetartozás garanciája -, mégis kettős mércével élték mindennapjaikat. (Más szemében a szálkát, sajátjukban a gerendát sem - klasszikus esete!) Nem kell messzire tekintgetnünk, hogy nyilvánvalóvá váljék: a kettős erkölcsiség ma is jelenvaló, alapvető(?) emberi tulajdonságunk/gyarlóságunk. Amit magunknak, mieinknek megbocsájtóan elnézünk, ugyanazt másoknál látva/tapasztalva rögtön felszisszenünk, sőt, esetleg még fel is háborodunk.

Az egyik kiemelkedően fontos területe az életnek, ahol különösen is kísért a kettős erkölcsiség: a szexualitás. Könnyű lenne csak a különböző biológiai kódokra--parancsokra, a hormonális programozottságunkra vagy éppen az eltérő életritmusra fogni a kapcsolatzúzó hűtlenséget, jóllehet a "félrelépés" - milyen megértő megfogalmazás ez.. érdekes(!) a német ezt "Seitensprungnak" azaz "(másik)oldalra ugrásnak" nevezi, s ebből kiérezhetjük, hogy egy szövetségi hely feladásáról van szó... - szóval ez a különböző kultúrákban, különböző intenzitással előforduló "eset", ez nem élettani, hanem elsősorban etikai(emberségi!) kérdés. Ha valakinek "belefér" a világlátásába, hogy más asszonyát elcsábítsa - ahogyan ezt a "nagy Dávid" király is tette eléggé gyalázatos körülmények közepette, testőrparancsnokának, Úriásnak a feleségével, Betsabéval -, akkor bizony Dávidnak nem a tesztoszteron-szintjével volt a probléma, hanem az emberségével! (Ezért ennyire felháborító és fájdalmas - ókorban és csúcstechnológiás modern világunkban egyaránt - a hűtlenségben megmutatkozó embertelenség.)

Érdekes adalék. Amikor Bill Clintont megkérdezték regnálásának idején Monica Lewinsky fehérházi jogász-gyakoroknokkal folytatott, csúnyán elhíresült "szexuál-afférja" kapcsán - s most nem Bill védelmében, csak tényként említsük meg: melyik elnöknek, királynak, nagyhatalmú prominensnek nem voltak hűtlenkedési ügyei? -, megkérdezték: "Elnök úr, miért...?" Clinton röviden, de annál többet mondóan csak ennyit válaszolt: "Mert megtehettem..."

A hatalom mindig deformál, nincs menekvés(!) - az ember már csak ilyen, uralkodni akar: férj a feleség felett, tanár a diák felett, politikus a vezetettjei felett, olykor még a pap is a gyülekezete felett! Belénk-kódolt uralkodni-vágyásunkat csak az változtathatja meg, ha elismerjük: felettünk van még Valaki, Aki mindennek az URa! Aki Istenre figyel, az nem veszíti el józanságát, annak élete erőtől duzzad, nem retteg, nem csügged el, mert tudja, mennyei URa szeretete által képes egyedül az önzetlen szeretetre... Ez nem ítélet, ez evangélium!

Testben vagyunk, ezért testi szükségleteink vannak... éppen ezért szeretünk enni-inni, s bizony nem vetjük meg, ami jó. Jézus URunk is nagy vacsorához hasonlítja a mennyek országát, s ha talán nem is fogunk odaát enni-inni, de az ígért boldog együttlétet, a közösség mennyei örömét részlegesen el tudjuk képzelni már itt a földi életünk során, amikor családi étkezéskor vagy jó barátokkal ünnepelve asztalhoz ülünk.

"Testben lenni", létezni az anyagvilágban, azaz: élni - nagy kiváltság. Kár, hogy ennek ajándék-voltát általában akkor értjük meg/fogjuk fel igazán, amikor lelkünknek ki kell lépnie ebből a földi testből. Régi elgondolás, hogy minden baj, nyomorúság alapja a test. Ezért tartották - nem csak a kereszténységen belül - a testiséget alacsonyabbrendűnek, az Isten/istenek akaratával ellentétesnek, bűnnek. Márpedig a JóIsten nem azért teremtette az embert testbe, hogy kínozza, hogy ne egyen, ne igyon, hogy ne élvezze annak örömét, hogy izmai erőtől duzzadnak, hanem azért, hogy mi teremtmény-emberek jól érezzük magunkat a testünkben.

Éppen ezért érdekes a megállapítás, hogy nagy valószínűséggel soha ennyi ember nem volt a világon - se szám szerint, sem pedig arányaiban -, akik testükkel ennyire elégedetlenek lettek volna. (Az is igaz, hogy soha ennyire nem táplálkozott, élt az ember egészségtelenül, és a telekommunikáció hiányában soha nem volt akkora "szépség-terror", mint manapság.) Tény, hogy az edzett test látványa megragadó, de nem ez a cél, az egészséges test csak eszköz, az Isten akaratának beteljesítésére. A perfekt test bűvöletébe került - belenevelt, beleidomított(?) - fiúk és lányok úgy indulnak neki az életnek, azt hiszik, hogy ebben az élmény-társadalomban tényleg a látvány a legfontosabb, s nem a teljesítmény. ("Mutasd magadat többnek, mint ami vagy!" - őrülete.) Elhitetik velük a reklámok, ezt sugallja a korszellem is, ha manöken-alkatú vagy, akkor minden ajtó kinyílik majd előtted, s a siker elérésében semmi nem akadályozhat, hiszen a perfekt test a "kulcs", a megoldás mindenre...

Természetesen ez így nem igaz. Előnyt jelenthet a perfekt test, de értelem nélkül inkább elszomorító, mint felüdítő látvány, ugyanakkor a feladatot, a munkát valakinek el kell végeznie. A testiségünk tehát hálaadással az áldás forrása magunk és mások számára is, Isten nélkül azonban könnyen és gyorsan a bűn melegágyává válhat. Ez azt jelenti, hogy a test önmagában nem "bűnös" - ahogyan azt vehemensen állítják a biblia(félre)magyarázók, de ha a testet nem a szeretet (az isteni agapé, vagyis az önfeláldozásra kész) vezérli, akkor a bűn készséges szolgájává, eszközévé válik...

A hála nem közgazdasági kategória... igaz ez, azzal együtt is, hogy köszönömért nem adnak kenyeret a boltban. Szomorú tény, hogy a matériába-ragadt, spirutális-énjét felejtő modern embernek nehéz megértenie, hogy "nem csak kenyérrel él az ember". Pedig az úgy áhított, reklámokban is visszhangzó "életminőség" nem a zsíroskenyér nagyságától függ, hanem az éhségünktől, azaz attól, hogy mire vágyakozunk.

Sokan gondolják, hogy a hálaadás a hit következménye, a gyakorló hívő ember pedig naponta megtapasztalja, hogy a hála az sokkal inkább alap, életforma. Hálásnak lenni nem kell vagy muszáj, hálásnak lenni csupán lehet... Szerelmespároknak nem muszáj szépeket mondaniuk egymásnak, s ha valaki ezt mégis valamilyen cél érdekében teszi, akkor az már nem szerelem, hanem önszeretet. Azért kedveskedik férfi a nőnek, s viszont, azért mond az egyik a másiknak jót, mert megosztani az igazat, részesévé válni az őszinte gondolatoknak, nemcsak szép, de az anyagvilágból kiemelő is egyben. Apró jelei ezek annak, hogy többek vagyunk magasabb szervezettségű bioorganizmusoknál; lelkünk van, ami túlmutat a megfoghatón, sőt szubjektív bizonyíték is számunkra, hogy Isten teremtményei vagyunk.

Aki hálát ad naponta, azaz reggel áldást mond az előtte álló napért, s este megköszöni az elmúlt napot, annak élete nem (el)múlik, hanem (be)telik. Egyre közelebb kerül Istenhez, s ezáltal jobban megérti önmagát és embertársait, s így közeledve feléjük képes lesz az eredményesebb együttmunkálkodásra is. Aki hálával dícséri Teremtőjét, annak erősödik hűsége, tisztul hite, s élete is termést hoz - harmincszorosat, hatvanszorosat százszorosat... Nem egyszerre, nem rögtön, nem ma, hanem egy egész életen át, de szép lassan gyümölcsöket terem! Aki pedig így az Életből részesedik, az áldást hordoz, áldást sugároz mások felé is. Az ilyen embert szeretni fogja környezete, hiszen ő maga is az isteni akaratot teljesíti, önfeláldozóan szeret...

A"trón és az oltár" szövetségében több mint egy évezreden át hirdette az Egyház, hogy Istent ki kell békíteni... Ebben a kultuszt felügyelő papok "segítettek" az istenadta népnek, de klerikális buzgóságuk haszonélvezői általában azok voltak, akik a trón körül dörgölődztek. Manapság, amikor a modern államforma alapjának tekintik a trón és az oltár (értsd: állam és egyház) szétválasztását, érdemes a kereszténység eredeti tanítását illetően teológiailag "tiszta vizet önteni a pohárba"...

Ha megvizsgáljuk az Ószövetséget, akkor annak első olvasatából egy haragvó "istenkép" rajzolódik ki előttünk, mely isten, ha nem tartják be parancsolatait, igen keményen büntet, de bőségesen jutalmazza azokat, akik a törvény szerint élnek. Ezzel szemben az újszövetségi "istenkép" a megbocsájtó, a bűnöst felemelő kegyelmes isten képét hirdeti mindenkinek, még a társadalom szélére került, kivetetteknek is. Ez az isten-megközelítés nem kizár, hanem integrál. Ahogyan az embert is, ha embertelen körülmények között tartják és megfosztják emberi méltóságától - idővel állattá válik, ugyanúgy a legvadabb "emberállat" is megszelídül, ha igazságot és szeretetet tapasztal. Ha igazságtalan a világ - s mennyire az(!) -, akkor a börtön rácsai mögül kikerültek többnyire ott folytatják bűnözői karrierüket, ahol bevonulásuk előtt abbahagyták. (Persze az általánosítás mindig sántít egy kicsit, hiszen külön kategóriát képviselnek pl. a szexuális bűncselekményeket elkövetők, akiknek hajlamát megváltoztatni, gyógyítani eleddig gyakorlatilag sikertelen vállalkozás volt. De ez egy másik nagyobb kérdés...)

Isten tehát - s ez az evangélium -, nem haragszik, hanem szeret. S aki erre a megelőző szeretetre szeretetlenséggel válaszol, az nemcsak érzelmi analfabéta, de a békétlenség megtestesítője is! Aki a békesség követeként akar járni-kelni a világban, attól nem azt várják el, hogy bombák és rakéták ezreivel teremtsen békét, hanem igazsággal! Mert - így tanít minket Jézus URunk -, "Aki kardot fog, kard által vész el". Isten nem azért teremtett minket közösségbe, hogy mások ellen harcoljunk, hanem hogy egymásért éljünk! Az ellenség "élőerejének megsemmisítése"-stratégiai szakfogalom tehát, valójában katonaruhába bújtatott, húsvér, érző emberek, férjek és családapák - mostanság feleségek és családanyák is - elpusztítását jelenti... Ez nem teremthet békét, csak békétlenséget!

Jóval meggyőzni a rosszat emberfeletti cselekedet - ezért is gyakorolja oly ritkán az ember -, jóllehet a "rosszat rosszal büntetés" filozófiája eleddig nem vezetett átütő eredményre. Ezért az erőszak, a hatalmi szóval meghozott döntés, a zsigeri erőpolitika, fönt és lent, nagy és kisközösségekben eleve kudarcra ítélt próbálkozás, csak újabb békétlenséget szül a felek között. Így vagyunk mi az ÚRIstennel is. Ha csak a büntetését "isteni igazságtalanságát" látjuk - mint Jónás, aki azt mondta: "Haragszom, mindhalálig!" -, akkor szívünk nyugtalan marad életünk végéig, de ha elfogadjuk Isten mindennapi gondviselő szeretetének közeledését, akkor végre kibékülhetünk Istennel, s megbékélhetünk sorsunkkal...

Fiatalon lehet az ember okos, de bölcs nem -, s milyen igaza van a régi szólásnak! Fiatalságunk varázsa éppen abban van, hogy nem számoljunk napjainkat, de éveinket sem. Egy-egy születésnap édes-szomorkás pillanata persze érezteti velünk, hogy az idő a mi életünkben sem állt meg, de életünk feléig (35. év) nem igazán törődünk vele. Habzsoljuk a fényt, az életet - már amennyire megtehetjük -, s közben arról álmodozunk, hogy egyszer majd - amikor már megvalósítottuk céljainkat - elkezdünk élni. Ha végre elértük azt a státuszt, életszínvonalat, amit karrier-tervünkben (ez ma nagyon divatossá vált, lassan társadalmi elvárás, hogy karrierterve legyen az emberfiának/-lányának) akartunk, na akkor elkezdünk úgy élni, ahogyan mindig is szerettünk volna eltölteni véges napjainkat...

A baj (tragédia?) csak abban rejlik, hogy ez a nap ugyan karnyújtásnyira ott lebeg előttünk, de valami folytán mindig átcsúszik a holnapba! A már majdnem-megvalósultság másnap reggel újra az ígéret álarca mögül kacag ránk, s így megy ez napról napra, hosszú éveken át, s az éveket változatlanul nem számoljuk. Már rég gyermekeink kacaja feledtethetné velünk a világpolitika aktuál-őrültjeinek közösségpusztító ámokfutásait; férjünk/feleségünk ölelő karjaiban, családunk elrejtettségében pihenhetnénk ki a mindennapi stressz fáradalmait; de se feleség, se férj, se család, se gyerek, csak a munkás hétköznapok, a különféle terminusok/kötelezettségek végeláthatatlan sora, meg-megszakítva a hétvégék kínzó magányával...

Aki nem számlálja napjait - s nagyon sokan nem számolják, mondván: "Minek? Hiszen kiszámíthatatlan a holnap!" -, az egyszer csak azt veszi észre, hogy rászámolnak. Életvezetési hibáinak bűn-terhe egyre kínzóbbá válik, mert bűn nem csak a rossz megcselekvése, de a jó elmulasztása is! Mennyi szeretetet, áldozatot hozhattunk volna azért/azokért, akik fontosak nekünk, csak nem jutottunk el annak felismeréséig, hogy ki az, aki(k) nekünk mindennél fontosabb(ak)...

Mi tehát a megoldás? -, mert mindenki a megoldást keresi, de oly nehezen találja. A Szentírás arra tanít minket, hogy a "bölcsesség kezdete, az ÚRnak félelme". Azaz félve tisztelnünk kell(ene) nemcsak az Élet URát, de respektálnunk kell(ene) a múlandó Életet magát is. Életünk ugyanis nem mint egy isteni kis magocska, mely magába zár álmokat és ígéreteket, tartalmat, szépséget és kiteljesedéat - sőt még az örök élet ajándékát is belekódolta Teremtőnk -, de ahhoz hogy ez termést hozzon, ezt a magocskát (életünket) nem szabad őrizgetnünk, hanem a jó földben el kell emésztődnie, azaz felelősen élnünk kell másokért az élet Isten-adta normalitásában... ha erre rájövünk, érdekes módon szeretetünk megosztása által elkezdünk bölcsülni is...

Károli Gáspár és fordító brigádja az időtájt - állatkert nem lévén - nem láttak még vízilovat, így aztán az izmos, nagytestű szépséges állat, amiben gyönyörködik az ÚR - fordítástechnikai delicatesként - megmaradt böhémótnak... Tartja egy anekdota, hogy jó Luther Mártonunkat is megkérdezte egyszer valaki: "Ember-e vagy majom a néger?" -, mire ő azt találta válaszolni: "Nem tudom, még nem láttam négert!" Mára nagyot fordult a világ, no meg össze is zsugorodott. Már a pici gyermek is ismeri a vizilovat, a zsiráfot, s sok más egzotikus állatot, az iskolákban meg tanítják, hogy nem a bőr színe teszi emberré az embert, s különben is nem néger, a néger, hanem afrikai...

Ma már tudjuk - a mitokondriális DNS-vizsgálatokból -, hogy genetikailag egy ősanyánk van (ergo: testvérei vagyunk egymásnak!), s hogy a JóIsten ugyanazokból a fehérjemolekulákból "rakta ki" ki állatot és az embert. Kétezer évvel ezelőtt semmit nem tudtak még a génekről, de azt azért megfogalmazták ők is: "az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette az ÚRIsten".

A tudományos felismerések azonban - úgy néz ki -, nemigen befolyásolják az ember etikáját. Csúcstechnológiát értünk el a harmadik évezred elejére, s továbbra is ember gyilkolja ember-testvérét halomra. Ezért mondják a teológusok, igazi életvédő etika nem létezik Isten-tudat nélkül. (Folyamatosan vetítik az evolúció-elmélet szebbnél szebb animációkkal tarkított tudományos ismeretterjesztő filmeit, hogy eltompítsák bennünk a belső hangot: Isten teremtményei vagyunk. Persze, ha nem azok vagyunk, hanem "csak úgy, csak véletlenül, Isten közreműködése nélkül" kifejlődtünk a csillagközi kavicsokból, akkor nem is kell elszámolni életünkkel a Teremtőnknek!)

Pedig Isten nincs messze egyikünktől sem: Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk! Isten másik neve ugyanis: Élet. Aki vizsgálja az élet legkülönfélébb formáit, az egyik ámulatból esik a másikba. Az élet eme nyilvánvaló, csodás volta még sem viszi közelebb az embereket egymáshoz. Gyűlölködnek és gonoszkodnak, mintha nem lenne semmi közük egymáshoz, sőt esztelenségükben a Föld ökoszisztémáján is hatalmas sebeket ejtenek. Mi lesz ennek a vége? Annak, hogy ennyire nem ismerjük el az élet élethez való jogát, hogy ennyire nem érdekel minket az Isten? Pusztulás... de ezt a poklot nem a JóIsten, hanem mi magunk csináltuk magunknak! Van-e kiút, van-e megoldás? Lutherünk így vezeti fel parancsolat-magyarázatait (ezt tartja kívánatos alapnak): "Istent félnünk és szeretnünk kell!" -, ami az Élet feltétel nélküli tiszteletét jelenti... E nélkül ugyanis csak reprodukcióra képes biológiai szerkezetek vagyunk, de nem istenképű emberek, márpedig erre teremtettünk, erre hívattunk el, ezért jöttünk le erre a Földre mindannyian...

Mai elmélkedésünk alapgondolata a bibliai Salamon király templomszentelési imádságából való. Ékes bizonyíték lehet ez számunkra, hogy a régi korokban is tudták - lehet, hogy sokkal inkább tisztában voltak vele -, az emberi lélek igen bonyolult, azt érteni egyedül csak az Isten képes.

Manapság nagy divatja van az önismereti kurzusoknak. Nem csoda, hiszen évtizedek teltek el az ún. "keleti blokkban" (volt szocialista országok) úgy, hogy az ember természetéből fakadó vallásosságot maradiságnak hitték, s azzal számoltak, hogy a klerikofasisztákkal (ezek voltak a papok) együtt idővel kipusztul ez a civilizáció hajnalától árnyékként húzódó babonaság. Az ok egyszerű: "Isten nincs!" - vélték a vad-materialisták. Aztán az elmúlt húsz esztendő kelet-európai rablókapitalizmusában (is!) az anyag-hívők/mammon-imádók prominensei zseniális reklámjaikkal beleidomítottak minket a fogyasztás sehova sem vezető kábulatába, s mire felocsúdtunk, a konzumtársadalom zsákutcájában találtuk magunkat. Épp ideje, hogy megismerjük tehát magunkat, s magunkon keresztül az Embert, a világot, nemkülönben a JóIstent is - egy kicsit.

Az önismeret megszerzése nem egyszerű feladat, hiszen leghatásosabban önmagunkat vagyunk képesek becsapni. Másképpen akarjuk látni a valóságot, elnyomjuk érzéseinket, hárítunk, s el akarjuk hinni, hogy ami van, az végül is úgy ahogyan van jó, még ha rossz is, mert nincs jobb... Az önmagunk megismerése nemcsak nehéz, fáradságos, de egyedül nem is vagyunk képesek arra, hogy "meglássuk önmagunkat". Kell hozzá a közösség, azaz rajtunk kívül legalább egy ember! Aki közösség nélkül próbálja járni az önismeret útját, az könnyen eltévedhet az önigazolások sehová sem vezető mellékútjain.

Isten igéje újra és újra ráébreszt minket arra, hogy végesek vagyunk és gyarlók. Ez azonban mégsem csap át önmarcangolásba vagy önsajnálatba, hanem megismerve önmagunk határait életünk mederben folyhat tova, s nem parttalanul árad ide-oda. A cél ugyanis az, hogy elérjük a tengert, vagyis az Istent magát. Létünk eggyé váljon Vele, ahogyan a tengervíz magába zárja a folyó minden egyes cseppjét... Szívünk minden egyes dobbanásában benne van az isteni vonzás titka, s ha ezt megérezzük, akkor bölcsülve éljük napjainkat, s szép lassan, szinte észrevétlenül, igazságkereső perlekedésünk önmagunkkal, világgal és az ÚRIstennel egyszer csak hálaadássá változik...

Válságban van világ! - a vízcsapból is ez folyik! Európa öregszik, a fiatalok gyermekvállalási kedve - tisztelet a kivételeknek - katasztrofális a nyugati országokban, de Magyarország helyzete sem rózsás, hiszen fogyatkozunk. Bármennyire is nehéz volt az élet a világháborúk alatt/után, mégis szülték a gyermekeket, buzgott bennük az élni-akarás... Ma olyan időket élünk, amikor a "hülye azért nem vagyok"-filozófiát érvényesítik az életvezetésben, s nyűgnek-tehernek élik meg, hogy huszonévesen a házasság igájába hajtsák fejüket. Így jutottunk el oda, hogy majd tíz évvel kitolódott a családalapítás ideje. Ha a szociológiailag aktív időszakot nézzük (durván 25-50 év közötti időszak), akkor ez igen jelentős sáveltolódás!

Amíg más éhezik - akár valóságosan is - arra ritkán figyel fel a jólétben élő ember, de ha ő maga éhezik, akkor hamar belekezd az elégedetlenkedésbe, az önsajnálatba. Éhezni nem csak kenyérre lehet. Ami jóllakottságunkban is kínoz, az a szeretet hiánya, a mellőzöttség, a haszontalanság érzése. Ami végigkíséri egész életünket: az igazságra való szomjúhozásunk. Rettenetesen sért minket az igazságtalanság, mások rosszindulatúsága, hatalmaskodása! Lényünkből fakad ez, hiszen nem egymás fölé teremtett minket Isten - királynak és szolgának - hanem egymás mellé rendelt! Egyik embernek segítője a másik, s így egyik ember embersége által válik emberré a másik ember. Ha nem így van, akkor az nem Isten szerinti élet, hanem "támolygás tengertől tengerig".

Isten igéjének értő olvasása, az ennek következtében önmagunkkal, a világgal és az ÚRIstennel való konfrontáció életünk legnagyobb kihívása. Isten igéje nem statikus igazságok gyűjteménye, hanem: Élet, ami telve van dinamikával. Nincs elszomorítóbb, mint a fundamentalista bezártság, s az életszerűtlen "vigyázzban-állós-hit", mely képmutatás és bűn-kutatás elszántsága között billeg. Az ilyenek ugyan keresik az ÚR igéjét, de nem találják. A Teremtő üzente ugyanis a biblia sorok között van elrejtve, s az emberek szívébe-lelkébe van belekódolva. Megértéséhez, megfejtéséhez kell az Isten kulcsa: az életújító kegyelem...

Csak idő kérdése, mikor érünk meg annak felismerésére: egész létünket Istennek köszönhetjük... Van, aki "le-/át-/ki-/éli" egész életet, s csak akkor nyílik meg előtte a nemlátható világ, amikor ez a látható beszűkül - mert betegség, halálközeliség szorongatja. Vannak, akik életük sok-sok eseményére, elért sikerére visszatekintve egyszer csak ki tudják mondani: az elért eredményeik végül is Isten gondviselésének köszönhetőek, s akadnak olyanok is, akik kora ifjúságuk óta vagy zsenge felnőttkoruktól kezdődően tudatosan döntenek úgy: Isten kegyelméből akarnak élni minden nap. Furcsán hangzik, de Istenhez-tartozásunk nem attól függ, megvalljuk-e azt vagy sem, hanem attól a pillanattól kezdve, hogy megfoganunk, s a titokzatos élet részesévé váltunk. Létezésünk maga a legnagyobb bizonyíték, hogy Isten "van", hiszen Őnélküle nem lenne, se anyag, se energia, s az ezeket felfoghatatlan bonyolultságba rendező információ se!

Szeretem nézni a világ keletkezésével kapcsolatos ismeretterjesztő filmeket. Engem elsősorban nem a "tudományossága" nyűgöz le - hiszen, amit ma még konferencián jelentenek be korszaknyitó felismerésként és a szakemberek is álmélkodva hallgatják, az néhány év vagy évtized múlva már a maradi gondolkodást képviseli -, hanem a "tudományos" világkeletkezés-mese legújabb számítógépes technikával "ki-/megfestett" látványa. Megható egyébként az a törekvés, amivel igyekeznek felébreszteni a hitet az emberben, hogy az ősrobbanás első és második százmilliomodik másodpercében ez vagy az történt... S, hogy valójában mi történt, azt egyedül csak a JóIsten tudja!

Vannak, akiket nem érdekel, hogyan is működik Isten teremtett világa, s értetlenül tekintenek az egész életükön át íróasztalra görnyedő tudósokra. Sokkal fontosabbnak tartják, hogy a mindennapok lét-egyszerűségében megélhessék az emberi találkozásokból fakadó örömet, vagy megcsodálják a virágok színeit, a méhek röptét vagy belefeledkezhessenek a lenyugvó Nap mélyvörösébe... Nos, kinek ez, kinek az jelent gyönyörűséget - különfélék vagyunk.

S ahogyan a fazekas keze alatt formálódik a korsó, ugyanúgy Isten "simogatása" is alakítja az életünket olyanná, amilyenné megálmodott minket. Isten kezének formáló erejét érezni nemcsak kiváltság, de olykor fájdalmas is, ugyanakkor keze-nyomát megtapasztalni egyben a védelmünket is jelenti - s ez evangélium.

Vannak mondatok, melyek évszázadokon keresztül átívelnek, kísérik a mindenkori embert, erőt, bátorítást adva nekik a történelem Istene által rájuk rótt küzdelmeikhez. Vitathatatlanul ilyenek a makarizmák, azaz a Boldogmondások Máté evangéliumának ötödik fejezetéből. Olyan víziókat képviselnek ezek a mondatok, melyek fejtetőre állítják az adott világ berendezkedését, sőt a mindenkori elnyomottaknak, a társadalom szélére szorultaknak bátorító forradalmi igazságokat lehet levezetni belőlük...

Az egykori NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) kancellárja Helmut Schmidt mondta egyszer: "A Boldogmondásokkal nem politizálhat az ember"... S valóban, a politizálás a mindenkori gazdasági/hatalmi érdekharcokat jelenti! Ugyanakkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a boldogmondások igazságosságot, Isten rendje szerinti megváltoz(tat)ható világot láttatnak meg még akkor is, ha ezeket a mondatokat rendre kinevetik, mondván, hogy ezek vallásos álmodozók, naivisztikus elképzelései a világ megjavítására. Írásmagyarázati szempontból azért érdekesek az evangéliumi boldogmondások, mert bizonyíthatóan a jézusi beszédek legősibb, legeredetibb forrásaiból "dolgozik". Jézus itt tehát egy olyan világot vázol fel, amilyennek Isten eredeti szándéka szerint megteremtette azt: "igen jónak".

Sokan éheznek és szomjaznak az igazságra... De kit érdekel a fejlett ipari országok politikacsinálói közül az éhező egymilliárd ember nyomora? Kit érdekel a meg/túlélési kényszerprostitócióban vergődők sorsa, ki hallja meg a családon belüli erőszakot folyamatosan elszenvedők kiáltását? Úgy néz ki, hogy csak egyedül az Isten, de néha mintha Ő is messze lenne... Ma egy olyan világot élünk, amikor segélyszervezeteket alakítanak, hogy az összegyűjtött pénzekből vagyont kovácsoljanak maguknak, amikor alapítványokba mentik a pénzeket, hogy szolgáltatásaikon keresztül újra csak a vezető elit részesüljön a jóban... (A világ alapítványainak mintegy 3-5%-a szolgál ténylegesen szociális célokat!)

Miért fontos nekünk Jézus Hegyi Beszédének tanítása, a boldogmondások Isten országába invitáló mondatai? Azért, hogy legyenek jobbító vízióink, hogy változzon, alakuljon a világ egyre inkább olyanná, amilyennek megálmodta a JóIsten. Ha felfedezzük magunkban az istenképűséget, s megtaláljuk életünkben azt, amire elhívattunk, akkor Teremtőnk álma, s a mi álmaink nemcsak találkoznak, de valóság lesz a boldogságunk, mert már nem mi definiáljuk boldogságunkat, hanem a lelkünkben munkálkodó isteni Erő...

Zuhanó repülőgépen, süllyedő hajón nincsenek hitetlenek! - tartja mondás -, s valóban, az a bizonyos "jajj-istenem-sóhaj" a szív legmélyéről szóló bizonyságtétel. Amióta ember az ember, azóta igen sokan törték már e fejüket azon, miért van bennünk ez az alapvető tagadás, ellenkezés az Istennel szemben. Eredendő/eredeti bűnnek, katolikus terminológiában áteredő bűnnek nevezzük azt a generációról generációra átszálló készséget, hogy ti. zsigerből nemet mondunk az Istenre, s az ő akaratára, azaz inkább vagyunk szeretetlenek, mint szeretni tudók. A Teremtő Istenben hívők egy rövid szakkifejezést használnak erre az Istentől elfordult állapotra, ez pedig: a bűn. Ebben benne van minden egoizmusból fakadó "izmus", melyek végül is elvisznek, elfordítanak az isteni lényegtől: a Szeretettől.

Lehet-e Istennek hátat fordítani? Aligha... Isten mindenütt jelen van! De lehet úgy élni, hogy Őt teljesen kizárjuk az életünkből. Istent "zsebre lehet vágni", vicceket lehet gyártani Róla, mintha csak a humor világában kaphatna asszisztáló szerepet, de még szembe is lehet köpni, s hátba is lehet verni... De csak itt a Földön, s csak életünk végéig! Utána már nem a mi játékszabályaink szerint alakulnak a dolgok... Isten valóban szépnek és jónak, isteni bölcsességével úgy alkotta meg ezt a világot, hogy benne mindennek következménye van, de isteni kegyelme révén még a rosszat is jóra fordít(hat)ja, hiszen "ahol megsokasodik a bűn, ott megsokasodik a kegyelem is". Mi ez, ha nem evangélium? Ezért bármennyire is szeretnénk elfutni az Istentől - így is, úgy is csak feléje fut(hat)unk!

Régen - rossz prédikátorok még ma is - arra tanították/tanítják a szószék alatt ülőket, hogy "Isten szeme mindent lát", s aki haragvó URával ellenkezni próbál, azt nemcsak megveri Isten (persze nem bottal!), de üdvösségét is "eljátssza" - örökre. Okoskodó prédikátorok, gyakran "kinyilatkoztatnak", s szent meggyőződéssel mondják: Jézus ezt, vagy azt akarja, az ÚRJézus így vagy úgy gondolja, ill. Isten ezt vagy azt mondja... Nos, nincs semmi új a Nap alatt! Ahogyan az izráeli királyok udvarában is voltak szép számmal "megélhetési" próféták, s dörgedelemmel hirdették királyuk aktuálpolitikai intézkedéseiket az "Ezt mondja az ÚR!"-felvezetéssel, ugyanúgy ma is vannak megélhetési prédikátorok - nem is kevesen! -, akik valamilyen evilági érdek szolgálatában állnak, de az ÚRIstenhez csak formálisan van közük...

Amikor végzetesen elfogy az erő, s már nincs semmiféle tartalék az újrakezdésre, hiszen a nekünk rendelt idő utolsó óráihoz, esetleg napjaihoz értünk, akkor hiába kiáltozunk URunkhoz: "Segíts rajtunk!" - keservesen megtapasztaljuk: mindennek rendelt ideje van... Istennek tetsző életet tehát nem odaát Nála kell majd megvalósítani, hanem idelenn kell MEGÉLNI... s a hívő ember tudja azt is, ez csak Istennel együtt járva lehetséges.

A "falat kenyér" misztériuma már a múlté. A "mindennapi kenyér" manapság nem mindenkinek csak a kenyeret jelenti. Hiszen igen sokan vannak, akik teli hassal mégis éheznek: jó szóra, simogatásra, elrejtettségre, biztonságra. Luther Mártonunk helyesen állapította meg, s tanítja kátéjában, hogy az élethez nemcsak kenyér szükséges. Ő a mindennapi kenyér mellé "odatette" a házfedelet, a jó feleséget, a derék gyermekeket ruházatot és lábbelit - egyszóval: a "mindennapi" alatt az élet normalitását, a biztonságot érti.

A mindennapi kenyérhez - ahogy a munkához való jog is - alapjog, Istentől kapott. Az, hogy mégis harcolni, küzdeni kell a mindennapi kenyérért, ez azért van, mert az eredeti bűn következtében "arcunk verejtékével esszük kenyerünket", amíg csak vissza nem térünk a földbe... Melyből vétetett a mindennapi kenyér is, de mi magunk is ennek a földnek a porából vagyunk! Tehát a mindennapi kenyér Istentől való függésünket is hirdeti, s megnyilvánul benne az Isten irgalma, szeretete, amely lehajol hozzánk, amikor táplál minket. Szent és nagy dolog tehát a kenyér!

Nemcsak azért, mert alapvető élelmiszer, hanem azért, mert az összetartozás, s egyben az egymásra utaltság, a kooperáció egyetemes jelképe is. Hány ember munkája van benne, amíg az asztalunkra kerül! Ebbe bele sem szoktunk gondolni, miközben majszoljuk. Természetesnek vesszük, hogy ott van zsömlye, kifli vagy kalács formájában az asztalunkon, evidenciának vesszük a mindennapok isteni gondviselését; hogy süt a nap, no meg a pék is... S bár jóllaktunk a kenyérrel - Istennek legyen hála, hogy a jóléti világban élhetünk! -, mégis az elégedetlenség ördöge kísért minket: pazarolunk és tékozlunk: Nemcsak kenyérrel, de vízzel, energiával... Hogy mások éheznek? Az minket "jólétieket", a mobilis társadalom tagjait alig vagy egyáltalán nem érdekel. Nos, ebből akar kigyógyítani minket a Miatyánk negyedik kérése: "Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!"

Az ember örök aggodalma és kételkedése - Lesz-e holnap is mindennapi? (Ez manapság sajnos újra aktuális a mesterségesen fenntartott munkanélküliség miatt!) - miatt hajlamos arra, hogy halmozzon, mert: Mi lesz ha?... Elfogy az olaj, a szén, és egyéb természeti kincsek. A szakértők másik tábora meg azt mondogatja, egyelőre nem kell aggódni. De mi az, hogy egyelőre? Aztán hirtelen lázas gyűjtögetésbe, halmozásba kezd az ember, mivel attól fél, hogy ha kifogy, akkor majd szűkölködnie kell. A halmozás pedig épp azt erősíti, amitől fél az ember. Lehet, hogy az egyik ember spájza, raktára, bankja tele lesz, de a megmenekülés soha nem egyéni mutatvány volt, a túlélés sikere mindig a közösségi akaraton múlt.

A baj tehát mindig ott, s akkor kezdődik, amikor azzal az egy nappal - ez a mai nap is az(!) - nem elégszünk meg, amelyiket az ÚRtól tanult imádságban kérjük. Ha csak a magunk kenyérével vagyunk elfoglalva, akkor boldogok sosem leszünk, de ha a "mi" kenyerünkért, a ránk bízott közösségért - elsősorban családunk - mindennapijáért dolgozunk, akkor abból áldás fakad, mely túlárad a kisközösség határain a felebarát, a világ felé is. Kérdés már csak az: Megadjuk-e Istennek a mindennapiért járó tiszteletet vagy a magunk dolgaival való szakadatlan törédés egy sóhajos percet sem engedélyez a hála megvallására?

Nincs még egy olyan könyv a világon, amely olyannyira hatással lett volna az emberiség kulturális fejlődésre, mint a Biblia. Az ószövetségi elbeszélések, történeti írások, emlékek, legendák, uralkodói propagandák, s ősi költemények megdöbbentően gazdag szövétneke hordoz számos, a civilizáció hajnaláról eredeztethető bölcsességirodalmi töredéket. Ilyen évezredeket átívelő ős-felismerés mai igénk is. Amikor tehát Péter apostol írásba foglalja/foglaltatja(?) ezt a spirituális és irodalmi zsenialitással megfogalmazott mondatot, akkor nyilvánvalóan nem saját kútfőjéből merít... S most elsősorban ne arra gondoljunk, hogy természetesen, egyszerű halászemberként és családapaként, a hétköznapok egzisztenciális küzdelmei közepette valószínűsíthető, hogy nem sok ideje maradhatott "önképzésre" -, hanem arra, hogy az elmúlás gondolata minden kor emberét izgatta, s az efféle életbölcseleti felismerések folyamatosan kísérői voltak az emberi civilizációnak...

Bizony a test, melynek számos kívánsága jól "meg-bonyolítja/bolondítja" életünket tényleg olyan, mint a mező virága - lenyűgöző, s egyben elszomorítóan múlandó is. Nincs szebb, derűsebb, mint tavasz, amikor tobzódik az életerő: földön, vízben, levegőben! Láthatóan: erdő-mező színeiben és formáiban s egyelőre láthatatlanul, de majd nemsokára hatásait érzékelve a buzgó életerőnek föld alatt és fatörzs mélyén... Ahogyan az élet szépsége az élet megújulásában nyilvánul meg, úgy az élet szomorúsága az elmúlásban érhető tetten! Mert egyszer minden a végéhez érkezik: a virág elhervad, a homokszemek leperegnek, s a "fonál is elszakad". S mi marad meg az életből? A kérdést inkább így illik feltennünk: Mi marad utánunk? Ha csak egy szép lassan elporladó test, akkor nem jól éltük az életünket! Isten ugyanis arra teremtett mindannyiunkat, hogy gyümölcsöket teremjünk: ahány virág a réten, annyiféle gyümölcs az emberéletekben...

Ókori elképzelés, hogy amikor szüleink szerelméből elindul velünk az élet, akkor az Isten az induló biológiai létet megajándékozza egy halhatatlan isteni résszel, amit mi léleknek nevezünk, s amikor elhervadunk ebben a világban, ez a lélek majd tovább él az Isten világában. A kvantumfizika "grálkehely-igazsága", hogy ami valójában "egy"-ként meg tapasztalható itt, a mi fizikai valóságunkban, az ugyanakkor jelen lehet ill. van "szubatomi szinten" a világegyetem túlsó végében, egy másik időben, egy másik térben. (Lelkünk itt van velünk, a földi valóságban, de ugyanakkor Istennél is van: mi Őbenne, Ő mibennünk!) Ez nem azt jelenti, hogy a lélek az kvantumfizikai valóság, hanem azt jelzi csupán, hogy csodás létünk megértéséhez Teremtőnk - jókedvében - adott még egy-két "briliáns" példázatot, hasonlatot...

S mi az összefüggés a bibliai és kvantumfizikai igazságok között? Mindenekelőtt az, hogy mindkettőnek az alkotója a JóIsten. S ahogyan Péter is csak hálaadással simult bele az isteni örök igazságokba, ugyanúgy mi is - ha bölcsen akarjuk számlálni napjainkat -, akkor nekünk is bele kell simulnunk az Isten örök élet-törvényeibe. Ha ellenkezünk velük, változtatni úgysem tudunk rajtuk, ha azonban elfogadjuk, akkor áldás fakad belőlük...

Az elmúlt jó tíz esztendőben látványosan megváltozott a felnövekvő ifjúság világlátása. Ezt a technika-felfokozta életérzést jól mutatja öndefiníciójuk is: "Online vagyok - tehát vagyok..." S, aki nem elérhető - mobilon vagy interneten -, az nemcsak nem számít, de le is marad minden "fontos" történésről - legalábbis ez az általános (tév)hitük. Az egyházak a folyamatosan változó világban igyekeznek minden erejüket latba vetni, s a kor-adta modern kommunikációs lehetőségeket is felhasználva próbálják a közösségépítést - sajnos - egy-két részeredményt leszámítva - nem sok sikerrel. A baj az, hogy míg az egyháziak gyakran csak frázispufogtatásban megmutatkozó kultuszt, nehezen értelmezhető tradíciót kínálnak, a fiatalok ezzel szemben pedig pezsgő-pulzáló élmény-közösséget keresnek. Ilyen mindig a "jólvagyok-hormont" magasan tartó közösség persze a valóságban nincs - ilyen csak a virtuális világban létezik -, de ez nem is számít; úgyis csak álmodozás/feeling az egész élet... Még egy előnye van a virtuális közösségnek: "ha akarom benne vagyok, ha nem, akkor bármikor kikapcsol(hat)om magamat! A valóságos közösségből nem vonhatom ki magamat, sőt ha kell, akkor terhet is kell cipelni érte - ilyen többek között a családi is.

A vallásokkal is az a helyzet, mint a mobiltelefonokkal: melyiket válasszam az átláthatatlanul sok közül? Mindegyik telefon végül is azért telefon, mert telefonálni lehet vele, ahogyan mindegyik vallás arra jó, hogy a kereső ember kapcsolatba kerülhessen az Istennel - nemde? Miért van az, hogy a klasszikus keretek között gondolkodó európai kereszténység egymás után veszíti el bástyáit abban a kultúrharcban - mert végül is erről van szó -, aminek éppen most vagyunk részesei?! Az európai keresztény egyházak igyekeznek menteni a menthetőt - reprezentálnak, amennyire csak erejük engedi, sőt politikai súlyukat is hangoztatják olykor-olykor - , de az igazság az, hogy az egyház hajóját az elmúlt évtizedekben sok helyütt átrágta az életszerűtlenség férge, s lassan, de biztosan csordogál befelé a világ tengerének egyre nagyobb kockázatot jelentő vize... Mi lehet a megoldás? Átszállni másik hajóra vagy mentőcsónakokkal megpróbálni elérni a távoli kikötőt?

A megoldás az újragondolásban keresendő. Ahogyan Pál "zsidónak, zsidó, görögnek görög" - úgy a mai embernek a mában (meg)érthető módon kell(ene) közvetíteni az Isten szeretetét. A szeretet pedig megnyilvánul: józanságban, erőben, céltudatos akaratban... Mindezek a közösséget munkálják - amely hordozza az egyént. A megoldási képlet zseniálisan egyszerű, Augustinus így fogalmazta meg: "Szeress, s tégy amit akarsz!" A szeretet pedig soha nem a hitetlenségből, hanem a hitből származik, hogy ti. csak egymásért/egymásnak élve érdemes megfutni földi pályánkat...

Fundamentalizmus... Nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk ezzel a fogalommal! Tévében vagy rádióban, interneten vagy újságokban, valamilyen formában, közvetve vagy közvetlenül, de elérnek minket a "célriogatások" , az informálódás szabadságának álköntösébe bújtatott félelemkeltő mondatok. Amikor egy gyermek megszületik erre a Föld nevű bolygóra, akkor nem vallási fanatikusnak, kiválasztott "isten-harcosnak" születik, hanem embernek, aki szeretné ezt a világot szépségben, jóságban és békében és boldogságban megismerni. Amikor gyermekeket úgy nevelnek, hogy ők kiválasztottak, istentőlrendelt-többek, amikor elhitetik velük, hogy "kék a vérük", hogy apuka és anyuka istene az egyetlen isten, s mindenki más istenelképzelése förtelmes bálványimádás csupán, s ezek az emberek csak arra valók, hogy "genetikai hulladékként" szolgálják a többit - akkor a legnagyobb bűnt követik el, s Istent magát köpik szembe...

A fejlődéshit mámorában élő huszadikszázadi ember azt gondolta, hogy mire beköszönt a harmadik évezred, soha nem látott mértékben közelednek majd egymáshoz a vallások, s a különböző felekezetek egy adott valláson belül is látványosan egységesülnek. Ennek pontosan az ellenkezője történt! Tombol a vallási türelmetlenség, virágzik a felekezeti sovinizmus, futótűzként terjed a szélsőséges gondolkodás - félreértés ne essék, nemcsak a kereszténységen belül! Radikálisok mindig voltak, s talán mindig is lesznek, de ha valaki vallásos "meggyőződésében" már ott tart, hogy a szeretet isteni parancsa csak másodlagos-harmadlagos számára, akkor lehet nagy "hite", de ennek a buzgóságnak már semmi köze nincs a JóIstenhez.

Nyomorúság, hogy a vallási fanatizmus, a butaságból fakadó radikalizmus ma is szedi áldozatait, s most ne a magas politikára gondoljunk, hanem a hétköznapok csatáira. Bőséggel akadnak most is olyan "okos szülők", akik ugyan maguk is jóízűen megették a hurkát, a kolbászt, de fejlődő gyermeküknél megtiltják a húsevést... A szülő táplálkozási radikalizmusának a következménye aztán az lesz/lett - ez itt egy saját élmény -, hogy az iskolában szegény gyermek olykor-olykor "elkunyerálta" társaitól az uzsonnás szalámit... Aki csak az orráig lát, az lehet, hogy rendszeresen olvassa a maga vallásának szent írásait, de nem veszi észre azt, amit az apostol éppen ebben a fejezetben, néhány verssel később így ír: "Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm." (Róm 14,17) Az öröm pedig soha nem a radikalis, szélsőséges gondolkodásból táplálkozik, hanem mindig a szeretetből fakad...