"Mindent a nőknek köszönhetünk!" - mondja sokat sejtetően a házasság előtt álló ifjú, a "leendő férj" - első beszélgetésünkkor. "Szerintem is!" - replikálok fél-komolyan -, hiszen ők a "javított verzió", mi férfiak csak az első "kísérlet" vagyunk... Nem kell hosszan ecsetelnem, hogy a férfiak - bár ők az ún. erősebb nem - bizony sokkal esetlenebbek az életben. Fizikai erőnél ugyanis van nagyobb, a lelki erő, nem véletlen az a felismerés sem, hogy az erőszak a gyengék utolsó menedéke...

A civilizáció hajnaláról, jóval a Biblia keletkezése előtti időkből ránk maradt gyönyörű őstörténet Ádámról (föld-porából való, ember) és Éváról (élet) nemcsak az emberi élet kezdetének örök kérdésére próbál válaszolni, de egyben a bennünk lévő készséget is a mindenkori jó tagadására, s a hajlamot a rossz megcselekvésére igyekszik megmagyarázni. Eszerint a bűnöket mindig közösségben követjük el! Az "elcsábulás" mindig közösségben történik, a bűn bűn-volta pedig éppen abban van, hogy a másik embert, s ezzel együtt a közösséget sérti, s támadja. Azt a közösséget bomlasztja, mely Isten eredeti elképzelésben védelmül szolgálna, hiszen ahogyan olvashatjuk a Genezis első lapjain: "Nem jó az embernek egyedül..." Egyedül lenni tényleg nem jó, ennél már csak egy rosszabb helyzet létezik - ez maga a tragédia, a földi pokol -, ha van valaki mellettünk, de arra vágyakozunk, hogy inkább ne lenne... (lásd: párkapcsolati krízisek!)

Az ember bűnbeesésének története - a közhiedelemmel ellentétben - nem arról szól, hogy Isten megtiltotta volna a tudást, a gondolkodást számunkra (éppen ellenkezőleg, ezért ajándékozott meg értelemmel minket!) hanem arról, hogy a megismerésnek fokozatai vannak! Az ismeret csak akkor szolgálja a közösség javát, ha az felelősséggel párosul. (Isten az Édenbe helyezte az embert, hogy azt művelje, gondozza, vigyázzon rá!) Ha megtanultuk volna az első leckéket, akkor talán máshová fejlődött volna a világ, nem ide, ahol éppen most tartunk!

Éva szakított a tiltott fa gyümölcséből, ami igen kívánatosnak látszott, de hogy érett volt-e, azt nem tudjuk meg a történetből... Annyi bizonyos, hogy Ádám harapott bele először. Annyit kijelenthetünk, hogy a tudás almája Isten (szeretete) nélkül savanyú; hiszen megismertük a vasat és gyorsan kardot kalapáltunk belőle, feltaláltuk a puskaport, s máris ágyúkat fabrikáltunk, felfedeztük az atom titkát, s világ-pusztító bombákat készítettünk belőlük!!! Istenek lettünk - legalábbis a magunk szemében -, a rombolás, a pusztítás istenei - de a kígyó hazugsága, hazugság maradt: nem lettünk halhatatlanok... pedig hogy vágyakozunk rá!

"Rákenni" mindent a Kígyóra - ez a legkönnyebb megoldás. Hibáztatni az Istent, hogy miért alkotta meg a világot ilyenre, amilyen -, szánalmas teremtményi próbálkozás szabadulni a kínzó lelkiismeret furdalásunktól. Egymásra mutogatni akkor, amikor a(z el)hallgatás is bűn, nem más, mint a véges ember kísérlete javítani azt, ami végleg elveszett, elromlott... Javítgatni ugyan próbál(hat)juk azt amit menthetetlenül elrontottunk, de Isten nélkül eleve kudarcra vagyunk ítélve, már csak annak okán is, hogy az idő kerekét nem tudjuk visszafelé pörgetni, s így az áldozat áldozat marad, s már soha nem jön vissza a temetőből. A hívő ember tudása, hogy az Élet Istenben van elrejtve, Vele és Általa vannak megoldásaink/korrekcióink a reménytelen helyzetekben is... Ez maga az evangélium üzenete: Isten szeretetében minden "újrateremtődik"!

A hűség szó hallatán a felnőtt ember elsősorban a férfi és nő viszonyára gondol. Tény, hogy életünket alapvetően befolyásolja belénk-teremtett biológiai programunk, de a hűség életünk más területét is meghatározza. Manapság már nem "élet-halál" kérdés a párthűség - mint ahogyan az a borzalmas kommunista időkben, az 1950-es években volt -, de tény, hogy a hűség biztonságot ígér, melyben az egzisztenciális rész rendkívül fontos szerepet játszik.

A hűséget sokan illúziónak tekintik, jól értelemben vett önbecsapásnak, önvédelemnek. Úgy gondolják, hogy a hűség a változatlanságra épít, a "pillanatot" a "most-érzést" akarja konzerválni, ami szerintük teljességgel életszerűtlen. Tény az is, a vágy mindenkiben benne van, hogy örökre választ(ana) magának társat, de aztán évek múlva - néha sokkal hamarabb - kiderül, hogy a választott társ mégsem a nagy "Ő". Pszichológusok beszélnek a házaságkötés utáni depresszióról, melyben a párok közel 10%-a(!) szenved, de nemcsak ez a jelenség mutatja azt, hogy a párkapcsolatokban valami alapvető gond van jelen.

A házasságot, mint szimbólumot gyakran használja a Biblia az Isten és ember kapcsolatára -, joggal, hiszen valami titokzatos történik egyikben és másikban is. Csupa jószándékból mondogatják évtizedek óta párban élők: "bizony a szerelem átalakul szeretetté". Igazuk is van, meg nem is! A szerelem - ha igazi -, akkor nem múlik el, hanem kiteljesedik. A szerelem ugyanis nem csak a testiségről, az érzékiségről szól, de a lelkiségről, az emberségről is. Szerelem nélkül - ez törvény-eleme az életnek; ősi "szer" szavunk törvényt jelent - nincs boldogság. Ma sokan hiszik a jólét ígéretét szerelemnek, s ezért nem szerelemből, hanem érdekből házasodnak... Az effajta döntés aztán meg is hozza keserű gyümölcseit! A Biblia a szerelem összekötő erejét használja fel annak hangsúlyozására, hogy Isten és ember kapcsolata szövetségi kapcsolat. Érzések, értelmezések változhatnak egy kapcsolatban, de a szövetség marad! A házastársi hűségnek csak a morális és a praktikus oldalát szoktuk emlegetni: egyben tartja a családot, és garantálja a gyerekek biztonságos felnevelését stb., de ha nincs mögötte tartalmas emberi viszony, akkor álságos dolog, ahogyan az életszerűtlen vallásos élet, sem a hitről, annak szépítő és építő erejéről szól, hanem a presztizsről...

A hűtlenség - beleértve az Istennel kapcsolatosunkat is - sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Nem beszélünk róla, hiszen személyiségünk mélyrétegeit érinti. Az imádság ezt a tabut oldja fel. Beszélünk Vele arról, amit tehernek érzünk, mert tudjuk, hogy Isten a javunkat akarja. Aki rendszeresen imádkozik, annak életében nemcsak az Istennel kapcsolatos szoros érzelmi kötődés van benne, de a kiszámíthatóság igénye is. S ez így természetes! Biztonságvággyal együtt születünk: s olyan elfogadó kör(ök)ben szeretnénk élni, amely(ek)ben nem kell attól félnünk, hogy lecserélhetővé válunk. Ha ez nem lenne ilyen erős belső igény is, nem vált volna a hűség társadalmi-morális paranccsá.

Az evangélium mindenki számára az, hogy Isten nem hagy el soha, az Ő szövetsége örök. Ő hű marad akkor is, ha mi hűtlenek vagyunk hozzá... S miért biztat a Jelenések könyve is hűségre? Nemcsak azért, mert a hűségnek mennyei jutalma is lesz, hanem azért, mert a hűség jutalmát már itt a földi életben megkapjuk: áldás formájában...

Valamikor - a kilencvenes évek elején-közepén - mondta egyszer egyik német ismerősünk: "Ti magyarok szerettek panaszkodni!" - , mire azt találtam válaszolni: "Tudod, ha nincs más lehetőséged az igazságodat érvényesíteni, akkor legalább panaszkodsz!" Tény, hogy történelmünk bővelkedik igazságtalanságokban, de méltánytalanságokat nemcsak nemzetünk sorsában, a sajátunkban is talál(hat)unk eleget, nagyon még keresnünk sem kell... Ha persze őszintén a lelkünkbe nézünk, akkor olykor kiderül, hogy sérelmünk csupán vélt, súlyos bánatunk oka nem "az igazság hiánya", hanem önsajnálatunk. Vannak persze olyan élethelyzeteink, amikor hiába minden önvizsgálat, mégsem jövünk rá, hogy miért szenvedünk, s aztán kiderül, hogy nyomorúságunk oka nem bennünk van, rajtunk kívül álló tényezők keserítenek meg minket...

A "Miért velem - miért most - miért így?" klasszikus triász ismételgetése ugyan nem vezet sehová, de legalább jelzi a külvilág számára: fáj az, amiben vagyunk, ami éppen történik velünk. Régi bölcsesség, hogy a megosztott öröm duplázódik, a megosztott fájdalom pedig feleződik - ezért beszélünk keserű érzéseinkről, ha arra "alkalmas embert" találunk családban, barátok, barátnők között, s olykor egy hittestvéri közösségben; sőt, talán még egy lelkipásztor is megfelelhet ennek az elvárásnak...

Hordozni a fájdalmat - a szenvedés maga, nem beszélni róla maga a kín, soha el nem mondani pedig egyenesen: bűn! Ha nyitott szemmel járunk, akkor hamar észrevesszük, hogy környezetünkben is vannak jónéhányan, akik nem beszélnek fájdalmaikról. Talán mert "nincs emberük", mert szégyellik, mert úgy hiszik, hogy ez gyengeségük jele lenne. Pedig pontosan ennek az ellenkezője az igaz! Aki ki meri mondani végre, aki meg meri vallani, ami a "lelkét nyomja, ami szívét szúrja" - az nemcsak könnyíti terhét, de elkezdi megérteni önmagát, közelebb kerül szeretteihez, közelebb kerül az Istenhez, sőt "ráadásként" még gyógyul is...

A huszadik század nemcsak a technikai-tudományos forradalom évszázada, de a tömegméretű borzalmaké is... Nem volt még olyan korszaka a történelemnek, melyben ennyire meghatározóak lettek volna a számok - gazdaságban, politikában! Gyakorlatilag mindent "számosítottak", magát az életet is. Paraméterek közé szorultunk, s nem tudjuk, mit tegyünk! Vannak, akik adósságcsapdába kerültek, mert elhitették velük, hogy az életet csak pénzhitelből lehet élni, vannak, akik elhitték, hogy az élet értelme a javak halmozása, s olyanok is akadtak, akik abban a tévhitben élnek, hogy az önmegvalósításban a siker a fontos, s nem az, etikusan érik-e el a célt vagy sem. Amióta szakítottunk a tudás fájáról, kétséget kizáróan tudjuk: a jónak és a rossznak is következménye van, mégsem számolunk ezzel. A tudás szépsége, hogy nemcsak a horizontig láthatunk, hanem azon túlra is, s a hétköznapok kínja, hogy döntéseink meghozatalakor csak az orrunkig látunk...

Otto Hahn német kémikust - akit az atomkorszak atyjaként tartanak számon, s a "nehéz elemek atommagjainak meghasításáért" kapta a Nobel-díjat 1944-ben -, igen elkeserítette, hogy a tudomány melynek szolgálatára életüket szentelték a katonaság kezébe kerülve lehetővé teheti, hogy a Földet elegendő káros sugárzás áraszthassa el ahhoz, hogy az emberiség számára az teljesen lakhatatlanná váljék... Új korszakba lépett az emberiség: az atom-korszakba! Soha ekkora kísértésben nem volt az ember, hogy Istent játsszék, s még az elemeknek is parancsoljon... Hiába volt kiszámítható a következmény, mégsem törődtek velük. Nemcsak a nagyhatalmak, minden ország, amely tehette, ki akarta használni az atom titkát. Amikor már annyi atombombát gyártottak, hogy a Földnél tizenhatszor nagyobb bolygót teljesen ki lehetett volna pusztítani az erejükkel, kiderült: ezek a borzalmas bombák semmire sem jók, még ülni is kényelmetlen rajtuk... Innentől kezdődően próbálták az atom-szellemet visszaparancsolni a palackjába, de az atom-dzsin valahogyan nem akar visszabújni; nem akar engedelmeskedni a varázsszónak sem: "békés célú felhasználás"...

Bűneinek következményéért fizetnünk vagy valakinek mindig fizetni kell! Az élet ugyanis érték, s annak "ára" van! Isten törvénye ez, amin nem tudunk változtatni, ahogy azon sem, hogy a jó magától sosem áll elő, csak a rossz(!), s az eredményért mindig áldozatot kell hoznunk. Kiszámítható, hogy ha nem számolunk az Istennel, a Szeretettel, akkor annak milyen következménye van - mégsem akarjuk tudomásul venni a végeredményt: szükségünk van a Teremtőnkre, Nélküle elveszítjük a mértéket, s a magunk-felállította lépték lesz az Élet mértéke!

Jézus példázatában a torony képe, az Istenben elkötelezett életet jelenti. Nem kell hozzá "kockás-papír", fejben is könnyen kiszámítható, hogy jó döntéseket az életünkben csak akkor hozhatunk, ha szívünk nem önzéssel van tele, hanem az élet tiszteletével, s minden dobbanása az Istent igenli...

Mivel "emberből vagyunk" - aggódunk... A keresztény ember - akármekkora is a hite -, ha a körülmények úgy alakulnak, bizony aggódik. Akarjuk vagy sem, a félelem véges létünk kikerülhetetlen velejárója. Kívánjuk, hogy behatárolt életünket ne nehezítse tovább az előttünk álló dolgok/események bizonytalansága, de az élet már csak ilyen: egy biztos dolog van benne: a bizonytalanság.

Aki szeret, az aggódik, hiszen félti övéit. Az apostol ezt írja: "semmiért se aggódjatok" -, azaz a (múlandó) dolgokért ne aggódjatok! Azok ugyan fontos kísérői életünknek, de egyrészt "ezek" nem csak miénk, hiszen (csak!) életünk végéig használjuk azokat, tehát csak kölcsönbe kaptuk, másrészt múlandóságuk okán az első pillanattól kezdve, hogy birtokba vettük, osztoznunk kell rajtuk a rozsdával és a mollyal. Az élet értelmét nem az élettelen tárgyak birtoklása adja, hanem az élőkkel való találkozás! Hiába birtokol valaki földet, házat, hatalmat, mindenét elvihetik a szeszélyes természeti erők - földrengés, árvíz vagy vörös-iszap -, s nagynak vélt hatalma is hamar odaveszhet a történelem olykor-olykor feltámadó viharaiban. S mit érnek a királyi paloták, ha nem lakhatunk bennük, mert sugárfertőzöttek? S mit érnek a technika "csodás" vívmányai, ha mindezeket olyan áron érhetjük csak el, hogy megmérgezzük termőföldjeinket, folyóinkat, tavainkat és tengereinket(?), s legvégül bunkerbe kényszerülünk, ahol már nem érezhetjük az erdők és mezők illatát, csak a sterilizáló szűrők egyen-szagát, s bőrünket sem simogathatja az éltető Nap... legfeljebb álmainkban.

Az Istentől jövő jólét felelősségre kellene hogy ébresszen minket, s Isten végtelen jósága szeretetre kellene hogy inspiráljon mindenkit! S mi történik a világban? Óriási hadsereget tartanak fenn a világ tehetősei, hogy aztán lőjenek, pusztítsanak, öljenek... amikor érdekeik úgy kívánják. S mi van az Istenadta élettel? Érdekel valakit eközben a jövő? Meghat-e még valakit unokáink, s a soha meg nem látható majdani generációk sorsa? Aligha... hiszen akkor nem ilyen lenne a világ, amilyen.

Amit csinálunk mi emberek itt a Földön - s ezt merjük még civilizációnak nevezni -, az nem más, mint az anyagvilágban való tobzódás, a "matéria" istenítése. Jóllehet az életminőséget soha nem az élettelen adja, hanem az ÉLŐ. (A Szentírás az Istent Élő Istennek nevezi, mert így is hangsúlyozni akarja, hogy az élet értelme az ÉLET!) Hiába a beláthatatlanul sok, ha nincs kivel megosztani, s a kevés is lehet megelégítő, ha egymást részesítjük benne.

Anyagvilágban feszülő létünk nyugalmát csak akkor találjuk meg, ha a lélek világa felé fordulunk. Jézus URunk is erre buzdít mindannyiunkat: "Keressétek először Isten országát, s a többi ráadásul megadatik néktek!" Amíg életünkben a ráadást többnek véljük, mint az azt megelőző részt, eladdig nincs menekvés - törvényszerűen elbukunk, mert emberként nem az a dolgunk, hogy földi létünk egynéhány évtizedében a múlandót eszelősen kergessük, hanem megtaláljuk a világban, a felebarátban és persze önmagunkban is, Azt, Akinél nagyobbat már nem tudunk elképzelni... Erre még mindig legjobb út a régi módszer: az imádság.

Minél nagyobb a hazugság, s a vele járó fájdalom, annál inkább hárítjuk azt... Jóllehet a tények mindig magukért beszélnek, mégis hinni akarjuk, hogy minden csak nézőpont és prezentáció kérdése. Nyilvánvaló, hogy mikor és hol futott zátonyra futott egy házasság, mégis úgy viselkednek benne felek, mintha minden rendben lenne -, ha a tartalom már nincs meg, legalább a látszatot tartsák fenn, hogy szeretik egymást. Aki azonban közelebbről ismeri az ilyen kapcsolati zsákutcába futottakat, hamar átlát a színészkedésen...

Vannak kilátástalan helyzetek, amikor azok elviseléséhez hazugságokat találunk ki... Elhisszük, hogy majd mi megváltoztathatjuk a másikat olyan ideálisra, ahogyan azt mi szeretnénk. Majd mi leszoktatjuk a férjünket, feleségünket a cigarettáról, az alkoholról, majd mi ráneveljük munkára, tisztességre stb. Ezzel szemben az igazság az, hogy az ember jószándékú pedagógiájának lehetőségei igencsak behatároltak. Hiába tanulnak meg egyre többen írni-olvasni, hiába oktatnak egyre több ismeretet az iskolákban, valahogyan mégsem akar jobbulni ez a világ! A jóság, s az intelligencia (beleértve az érzelmi és spirituális érzékenységet is) mintha állandó lenne ezen a Földön, csak egyre többen osztoznak rajta... Tény, hogy az inteligencia és a gonosz indulatok együttesen a legnagyobb mocsokságokat képesek véghezvinni!

Bűnösök vagyunk, esendőek, gyarlók... A mai modern ember nemcsak középkorba visszaráncigáló avit fogalmaknak tartja ezeket - ezért kerüli még a használatukat is -, de tagadja az eredendő bűnt - azaz a velünk-született készséget a tagadásra -, s ehelyett szívesebben hisz a környezet mindenhatóságában. Ha a jólét, a szociális biztonság tényleg megoldaná az emberség, a tisztesség, a becsület örök emberi problematikáját, akkor nem lennének harácsoló gazdagok, s a még több pénzért, a még nagyobb hatalomért mindenen átgázolni képes emberek, s szép lassan kihalna a gonoszság.

Akarjuk vagy sem, elkövetünk életvezetési hibákat, fájdalmat okozunk másoknak és magunknak, s mulasztunk. Hiába az önmentő, körülményekre hárító kijelentés: Kudarcot vallottam! - a valóság az, hogy Isten kegyelme nélkül bizony törvényszerűen elbukunk. Kell a segítség, onnan Fölülről, melyet elsősorban az istenesen élőktől kapunk a közösségben: elsősorban szüleinktől a családi biztonság által, a kiváló tanárainktól, hűséges barátainktól, s nem utolsó sorban a gyülekezetünkből, ahol egymást segítve törekszünk megvalósítani azt, amire mindannyian elhívattunk, hogy ti. szeressük egymást, s az Istent...

Vannak pillanatok, amikor felismerjük: Isten kegyelme nélkül bizony elvesztünk volna... és sokan vannak, akik a "mennyei segítség" ellenére sem értenek az isteni szóból -, s mindent úgy tesznek továbbra is az életükben, mintha mi sem történt volna. Olyanok is akadnak, akik ráadásul erényt kovácsolnak a vakmerőségükből és dicsőségként hivalkodnak azzal, amit szégyellni kellene. Találó a bölcsességirodalom egyik ószövetségi gyöngyszeme: "Bolond dicsekszik az ostobaságával!"

Értjük vagy sem Teremtőnk apró "figyelmeztetéseit" - az a mi gondunk, de hogy majd akkor és ott, a végelszámolásnál ne hivatkozhassunk semmilyen körülményre, Isten életünkben kétszer-háromszor - nem többször, két-három alkalommal - különösen is "beleszól" az életünkbe: betegség, veszteség, tragédia olykor még a halállal való indirekt találkozásunk is megállító ereje lehet a Gondviselésnek. Okulunk vagy sem ezekből, az a mi személyes döntésünkön múlik, de sajnos a többség még ekkor sem látja be, hogy változtatnia kellene életén, mert ha nem, akkor végképp életvezetési szerencsétlenkedéseik áldozatává válnak, többnyire magukkal rántva a szeretteiket is...

Jób könyvének írója arról a reménységről tesz bizonyságot, amely mindannyiunknak vigasztalás lehet a nehézségekben: Isten "utánunk nyúl", kivált minket a nyomorúságunkból, hogy gyönyörködhessünk az életben. Abban, ami egyszeri és megismételhetetlen! Milyen érdekes... egy-egy nagy betegségből felépülve hogyan tudunk örülni annak, hogy bőrünkön érezzük a Nap melegét, a szellő simogatását, s milyen lélekemelő, amikor a kórház fehér falai után újra gyönyörködhetünk a virágok káprázatos színeiben.

Aki bölcsült a saját szenvedése árán, az másképpen látja mások szenvedését is. Felfedezi, hogy Isten közeledik feléje mindenben, s mindenkiben, s mivel tudja, hogy Isten nélkül szürkén telnek a napok, s hamar beleshet a dolgokat csak feketén-fehéren látni tudó média-gerjesztete pszichózisába, ezért elsősorban nem a napi híreken tájékozódik, hanem figyel a lelkében rezdülő belső hangra...

Még manapság is sok sekrestye, lelkészi hivatal vagy gyülekezeti terem falán látható az a múlt század eleji evangélizációs időket segítő, feltűnően naivisztikus ábrázolású plakát, mely a minden ember előtt álló két utat ábrázolja: a szabadosság széles útját, mely a bűnt gerjeszti, s végül kárhozatra juttat, s a hívő élet keskeny mesgyéjét, mely az örökkévalóságba vezet. A giccs határát már-már megütő eme korabeli "propaganda-anyag" egyszerűen vázolja fel az életet: ha így döntesz, akkor ide jutsz, ha úgy döntesz, akkor oda! Magyarul: megtérsz vagy meghalsz - ti. a második halállal, hiszen a hívő is bevégzi egyszer az életét, nemcsak a hitetlen.

Sokan berzenkednek az evangélizációs mozgalmak ezen radikalizmusa ellen - tulajdonképpen joggal -, hiszen az "igazi" vallás soha nem a kényszerről, hanem az önkéntességről szól, s a vonzó vallásosság pedig csak ott alakul ki, ahol az egyéni döntést nem befolyásolja más, esetleg a közösség extrém pszichikai nyomása. Ugyanakkor azt is érdemes megjegyezni, hogy az emberek többsége - Jézus után: a 75%-a; lásd Magvető példázata(!) - bizony nem a következetességükről híresek... Alapvetően hiányzik belőlük a készség a helyes/normálisközeli(?) életvezetésre, de a jobbító szándék ellenére sem vethető be semmiféle hatásosnak ígérkező eszköz az "ügy érdekében", hiszen ahogyan találóan hordozzák szólásaink: 1) Nem erőszak a disznótor! 2) A cél sosem szentesíti az eszközt...

A missziós radikalizmus sajnos hosszútávon többet ártott Jézus Egyházának az elmúlt kétezer esztendőben, mint amennyit rövidtávon használt, ennek ellenére bizony vannak olyan korszakok, nehéz történelmi helyzetek, amikor az embereken már csak a személyes megszólítás ilyetén radikalizmusa segíthet: Ilyen lehet egy-egy világháború, amikor az emberek elméje elborul, s nemcsak parancsra, de már kéjjel is ölnek; de bizonyos értelemben ilyen mostani jóléti korunk is, amikor a fogyasztás, az élvezetek sodrában kalimpáló ember önerőből már képtelen kiúszni az élet normalitásának partjára...

Az élet Isten nélkül hihetetlenül bonyolult, Istennel együtt mégis rendkívül egyszerű. Az (ön)érdekek hálójába belegabalyodott ember - tudtán kívül is -, kétségbeesett kapálódzásával igen sok keserűséget okoz másnak és magának, sőt nemegyszer romba dönti nemcsak a saját, de mások életét is. Aki azonban a szeretet következetességének keskeny, de önmagát és másokat is építő útját járja, az emelődik és érlelődik. Jutalma a szeretet mélységének megismerése, s hűségének növekedése. A széles úton ugyan sokan járnak-kelnek-téblábolnak, mégis igen sok a magányos lélek közöttük! Bár a keskeny úton kevesen járnak, mégsem magányosak, hiszen útjukon nemcsak számos, tartalmas és ékesítő találkozást élnek meg szintén törekvő-küzdő útitársaikkal, de olykor-olykor titokzatosan rájuk köszön a JóIsten is... Így nemcsak kiteljesedik az életük, de hamarabb előbbre is jutnak, hiszen megtapasztalják, hogy az élet értelme maga az Isten...

Jóléti világunkban gyakran megtörténik, hogy az emberek a kellemetlenséget, tragédiának élik meg - ezt hangosan szóvá is teszik -, de ha tragédia sújtja őket, akkor nem tudnak megfelelőképpen (értsd: emberi módon) reagálni rá. Ilyenkor nyúlnak telefonért, s hívják olykor még a papot is: "Tessék elképzelni, a barátnőm édesanyja meghalt. Tessék már mondani: Mit kell ilyenkor mondani?"... Tény, amikor valóban bajban vagyunk - mert léket kapott életünk hajója: betegség, veszteség, halál előszele -, akkor hirtelen tudjuk hova kell fordulnunk, s Kihez kell fohászkodnunk - ilyenkor a "Nincs(is)isten"-elképzelésünk hirtelen meginog, s komoly tényezővé válik az imádság ereje.

Tény, hogy minden embert - legalábbis egyelőre - édesanya szül(t) erre a világra. Így mindenki, aki szerelemből fogant, s várták az érkezését, megtapasztalhatta mit jelent az anyai szeretet, az elrejtettség, a biztonság. Egyetlen édesanya sem azért szülte gyermekét, hogy csatatéren vérezzen el vagy azért, hogy gyilkos merénylet áldozata legyen... Az ember az embert az ÉLETRE szüli - jóllehet minden emberélet egyszer halállal végződik -, de hogy az emberiség történelme gyakorlatilag a háborúk és vérengzések története, az több mint elgondolkodtató. Eredendő bűn? Tudatlanság vagy egyszerűen csak belénk-kódolt rombolásvágy? Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: sajnos ennyire hülyék vagyunk...

Saját életterünket szennyezzük: olajjal és atommal - pedig teljesen nyilvánvaló, hogy van "tiszta" energiaforrás is! De az drágább... nyöszörögnek azok, akik extraprofitos, extrapofitot termeltetnek maguknak - mások (embertársaik, beleértve a még meg nem születetteket, beleértve a hatalmasok unokáit is) egészségének kárára. Sajnos odáig még nem jutottunk el, hogy felfogjuk ésszel: "Egy vérből teremtettünk."

Napokban bukkantam az interneten egy érdekes cikkre, mely azzal a gondolattal játszik el, vajon, mi lenne, ha egyszercsak kiderülne, hogy vannak marslakók vagy hogy nem az ember az egyetlen értelmes lény az univerzumban... Eljátszottam hát én is a gondolattal: Tényleg, mi lenne, ha holnap kiderülne, hogy nem mi vagyunk az evolúció csúcsa, hogy nem az ember a "teremtés koronája"? (Elvégre ember, azaz teremtmény nem szabhat határt Isten teremtői kedvének, nagyságának...) Bizonnyal kultúrsokkot jelentene sokaknak, az emberek elveszítenék vallási-, nemzeti indentitásukat, s teljes lenne a káosz. Egyúttal megszűnne a kiváltságosak sok-sok privilégiuma is, hiszen minden ember felett van egy még erősebb "ragadozó", s ennek félelme összefogásra kényszerítené az emberi fajt...

Fentiektől persze nem kell félnünk, az ember sokkal ravaszabb teremtmény! Ha kiderülne egy effajta igazság, akkor azt is eltitkolná egyik ember a másiktól! Nyilvánvaló igazságokat cserélünk fel nyilvánvaló hazugságokkal, s magunkat csapjuk be. Nyilvánvaló, hogy szükségünk van Istenre, s mégis azt akarjuk hinni, hogy Nélküle csak könnyebb lesz a dolgunk. Bűnt bűnre halmozunk, egyik mulasztásunk éri a másikat, miközben szeretet-éhségben szenvedünk... A megoldás itt van nálunk, csak végre ki kellene már nyitnunk a szívünket Isten előtt, hogy oltalmát megtapasztalhassuk!

Számos formája van a kizsákmányolásnak... Tisztességtelenül alacsony "minimálbér"; az ingyen túlóra; egészégkárosító munkakörnyezet tudatos fenntartása a "költséghatékonyság" jegyében; de jelesül megmutatkozik a másik ember, nép, földrész javainak (nyersanyagok!) öntörvényű elvételében is. A kizsákmányolás élenjáró formája a gyermekmunka, nemkülönben a nők szexuális szolgáltatásokra kényszerítése... A sort lehetne folytatni - vagy talán ezzel kellett volna kezdeni? - tőzsdei-, ill. árfolyam-spekulációkkal, a tisztességtelenül magas banki kamatokkal, de minek is? Hiszen mindenki számára világos mi a méltányos, s mi az, ami nem. Nem?

Ennek ellenére az emberiség fejlődéstörténete a kizsákmányolás fejlődéstörténete is. Míg a rabszolgának biztosították a fedelet, s az enni-innivalót, a mai (bér)rabszolgák maguk teremtik elő a kvártélyra, s önmaguk regenerálódására és reprudukciójára elégséges pénzügyi fedezetet. Az ingyen mobiltelefon, internet és laptop meg leginkább csak arra való, hogy a dolgozó észrevétlenül egybemossa a munkahely és a privát élet közti láthatatlan határt, s ezzel megfossza magát a ritmusváltás lehetőségétől. Így tapasztalja meg a modernkori nyomorúságot a gyermek: otthon vannak a szülei, de számára mégis elérhetetlnek...

Ameddig zakatol az élet nagy masinája, a legtöbben "természetesnek" veszik a természet- és élet-ellenes önkényes szabályokat (elhivén, hogy "the show must go on"), és ezeket fogcsikorgatva is ismételve még önmagunkat is kizsákmányolják. Nem csak a másik, de a saját határaikat sem ismerik. Nem csak a jelen életükkel, de a jövőjükkel is játszanak...

Azonban amikor bekövetkezik az, amivel nem számoltak - a törvényszerű utolsó csepp a pohárban - amikor borul a tál is.. s megáll minden, ami addig pörgött bennük és körülöttük, akkor világlik ki: mi az, ami fontos, s mi az, ami lényegtelen. A korrekció a krízis után igen keserves, olykor ember számára lehetetlen. Egy reménységünk van/lehet, hogy Isten az ő embert védő törvényeiből nem enged, s igazságot szolgáltat a nyomorultnak, mégha a kizsákmányoló azt is hiszi, hogy az ő törvénytelenségei minden törvény felett áll(hat)nak...

Kedves professzorom mondotta volt: "Ha nem lenne ember ezen a Földön, akkor az bizony valódi paradicsom lenne!" - s milyen igaza volt. Mégis gyakran hivatkozik a vallásos ember arra, hogy ez a világ "bűnös", jóllehet csak az embervilág az! Ne is próbáljuk takargatni a tényt: Az emberiség eddigi történelme tulajdonképpen a kívánás, az öldöklés, az irigység, a harcok és viszályok véget nem érő története...

Sokan vélik úgy, hogy a világgal való kapcsolat nem egyeztethető össze a vallásos élettel. Fel kell tennünk a kérdést: Ők akkor egy másik világban, másik Földön élnek? - s máris nyilvánvaló a rövidzárlatos gondolkodás. Jézus soha nem a világ ellen prédikált, hanem a világért! Nem a világ pusztulásáért imádkozott, hanem annak megmeneküléséért, hogy végre felismerjék az emberek: Isten ott van mindenhol, hiszen az egész teremtettség Őt tükrözi. Az ún. "főpapi imájában" - bár az elnevezés félreértésekhez vezethet, mintha Jézus URunk a kultuszt kívánná a (jó)cselekedetek helyett - is azt kéri: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól!"

Jakab szavait az apostoli elkötelezettség fűti át - ebből az aspektusból kell értékelnünk azokat. Fel akarja hívni a figyelmet, hogy minden gonoszság a világban a hatalom-mámorból ered: A férfi uralkodni akar az asszonyon, az asszony pedig uralja a férfit; akit meg királynak tesz meg egy közösség, az végül nem tud uralkodni magán és zsarnokká válik - lásd Saul történetét! A világ már csak ilyen? A hatalom deformál, s a világ maga alá gyűr mindenkit!?

Az eldöntendő nagy kérdés mindig: a hogyan? Mit tehetek, s mit nem? Hol húzzam meg a határt a világ és az én világom között? Törvényeskedésben jeleskedő lelki vezetők adtak/adnak bőven ötleteket - okoztak/okoznak is zavart ezzel bőven! Jóllehet, ahogyan az Isten EGY, úgy az ő világa is az: Benne van a jó és a rossz, a pokol és mennyország is. A Jézuskövető ember már választott, s azt a célt tűzi ki maga elé, hogy minden körülmények között a jót igyekszik előmozdítani, s mindeközben megveti a bűnt. Elhiszi a Mesternek, hogy Isten országa itt van bennünk és közöttünk, s ezért áldozatot is hoz - minden nap, egész életén át...

Megrázó képsorok és hírek érnek el minket Japánból, ebből a számunkra különös világból, ahogyan kénytelenek megadni magukat tragikus sorsuknak: mega-földrengés, gigantikus cunami, s az atomkatasztrófa óráról-órára körvonalazódó réme. Isten (vagy inkább az élet?) igazsága már csak ilyen: a sors botütéseit nem mindig azok kapják, akik azt emberi szemmel nézve megérdemelnék: gazember hatalmasok, akik nemzeteket tolvajló konszernek és holdingok mögé bújva, s Földünk ökoszisztémáját rombolva most is szüntelen álmodják (extra)profitjaikat - s már most is, a hírek szerint, a tőzsdén spekulálnak e dolgos nép kárára... Milyen ember az ilyen? Az ítélkezés joga az Istené, de annyi bizonyos, az ilyen emberek lelketlenek...

Isten igazsága az, hogy Övé az első, s az utolsó szó is. A kettő között - amíg világ a világ - mi elmélkedhetünk az Ő teremtői igazságáról, de ezek a gondolatok mélységesen emberi gondolatok lesznek, melyek sosem érik el az Isten magasságát. Vannak szélsőségesen gondolkodó zsidók, akik még mindig várják a Messiást - s kikérik(!) maguknak, hogy keresztények imádkozzanak az ő megtérésükért -, Aki aztán a próféták tanításai szerint? "az idők végén egybegyűjti majd Izrael szétszórtjait a világ négy tájáról, elviszi őket az ősi földre, és újra felépül a jeruzsálemi Szentély". Jegyezzük meg gyorsan: a középkor legnagyobb zsidó tudósa, Májmúni Mózes (Maimonides) ezért a messiásvárást a zsidó vallás 13 alapelve közé sorolta! A szélsőségesen gondolkodó muzulmánok csak Allah-hitűekkel látják kereknek a világot, s a szélsőségesen gondolkodó ultrakegyes keresztények meg úgy hiszik, Istentől rendelt feladatuk a más kultúrájú népek bármi-áron-való ráidomítása a saját Krisztus-elképzelésükre. Ha a fenti vallásos meggyőződésből fakadó világmegváltási elképzeléseket egyféleképpen akarnánk minősíteni, azt mondhatnók: kulturális arrogancia!

Isten ítélete mindig az egyes ember életében történik meg, aminek aztán kihatása van a közösségre - ezért ilyen a világ, amilyen. Az, hogy Földünk folyamatosan változik/mozog, az az Isten teremtette világ alaptörvénye. A modern ember Istennel együtt kizárta a törvényszerű "véletlen"-t is. Ahhoz, hogy visszataláljunk Istenhez, meg kell értenünk a "véletleneket" is, melyek Isten kezében kormányzó erők... Jehova tanúi mindig is szívesen "fürödtek" végítéletes képekben, melyekről nem hiányoztak a pusztító angyalok sem... Istennek azonban nem kell aktívan résztvennie az apokaliptikus történésekben, elégséges csak annyi, hogy egy pillanatra óvó/védő kezét levegye az emberről...

Útmutatónk mai igéje különösen is aktuális... A mai napon - az értelmetlen szenvedések ötödik napján -, amikor a Francia Nukleár-biztonsági Hivatal a fukushimai tragikus eseményeket az eddigi történések alapján a 6-os súlyossági fokozatba sorolta (a skála legsúlyosabbja a 7-es, ilyen volt a csernobili katasztrófa!); amikor külföldi újságírók pánikszerűen igyekeznek elhagyni Tokiót, mert most ütköztek a valósággal, hogy életveszélyes sugár-dózist magába foglaló felhőket sodor a szél a 35 millió lakosú város felé; amikor kétségbeesetten igyekeznek az emberek (még kapható!) élelmiszereket beraktározni néhány napra, most amikor egyre inkább kiderül, az atom-lobbysták számára is, hogy 100%-os nukleáris biztonság nem létezik, szembesülnünk kell azzal a ténnyel is, hogy ami az embernél a bűn, az az anyagban a hiba... Minden anyag elfáradt, eltörik, megkopik, mert csak a népbutító "tudományos" filmek propagálják, hogy az életben minden "csak úgy" magától a bonyolultabb felé fejlődik - ezt a mesét hívják evolúciónak -, a tény ezzel szemben az, hogy a fazékban a víz magától nem forr fel soha, s bizony plusz energia nélkül egyhamar kihűl...

Jób története - még ha bölcseletkritikai irodalmi figura is - jól példázza az emberi sorsot: hirtelen, váratlanul szakad ránk a szenvedés, a veszteség fájdalma. Mit tehetünk ilyenkor? Az ószövetségi bölcseleti tanmese azt mondja: Jób, még ekkor sem vétkezett, áldotta az ÚR nevét! A következő fejezetben ezt olvashatjuk: A Sátán azonban így válaszolt az ÚRnak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira és a húsára, majd káromol még téged! Az ÚR ezt felelte a Sátánnak: A kezedbe adom, csak az életére vigyázz! A Sátán eltávozott az ÚR színe elől, és megverte Jóbot rosszindulatú fekélyekkel tetőtől talpig. Jób fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült. A felesége ezt mondta neki: Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg! (Jób 2,4-9)

Jób még ebben a helyzetben sem vétkezett szájával... Hát emberből van ez a Jób? Az élet hétköznapos tapasztalata ugyanis az, hogy minél nagyobb a fájdalmunk, a keserűségünk, annál inkább perlekedünk a JóIstennel, s bizony olykor átkozódik is az ember... Mi a titka ennek a "szentembernek"?

Bizonnyal az - s ezt akarja Jób könyve is átadni az utókornak -, hogy az Isten mindig Isten marad, még akkor is, ha átkozódunk, mert elviselhetetlen a fájdalmunk, s perzsel minket a tehetetlenség dühe. Isten Isten marad akkor is, ha mi, a magunk-fabrikálta "istent-imitáló maskarában" (ez a tudományos-technikai világ ígérete) táncikálunk a 21. század elején! Tologathatjuk az atomokat ide oda, belebabrálhatunk a saját genetikánkba, meghosszabbíthatjuk az ember életét néhány évtizeddel vagy évszázaddal (Metúsálech=Matuzsálem 969 évig élt... lehet, hogy még rajta is túl teszünk egyszer - ki tudja?) - Isten Isten marad akkor is.

Menni pedig egyszer kell... Mindannyian szeretnénk úgy kimenni ebből a világból - amelybe mezítelenül jöttünk bele -, hogy istenképűségünkben, amennyire tőlünk telt, kiteljesedtünk. Ennek alapfeltétele a kooperáció, a tisztesség, azaz a másokat is segítő istenes élet...

Egy ősi legenda szerint a tanítványok megkérdezték a Feltámadottat, hogy mi volt a legrosszabb, ami vele történt s erre Jézus azt felelte: "Amíg cipeltem a keresztet, az volt a legrosszabb." Sokan úgy hiszik, innen ered az a mondás, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje...

Tény, hogy minden ember sorsában valahol felbukkan a szenvedés. Kinek az elején, kinek a közepén vagy a végén, de végül is mindenki "megkapja a magáét". A szenvedés sajátja, hogy igazán csak mi magunk tudjuk átélni a mélységet, ahová taszít, a lelki vagy testi nyomorúság, a veszteség kínja a kívülállónak csak egy informatív mondat csupán.

Nagy gondolkodók - élükön a vallásiakkal - keresték a válaszokat a szenvedés miértjére, az egyszerű emberek pedig megoldásokon törték a fejüket, hogyan könnyítsen létük szenvedés-terhein, amit így is úgyis el kell hordozniuk. Míg az egyik táborba tartozók csak etikus megoldásokat tartottak elfogadhatónak, a másik oldalon állók - felejtve az embert védő isteni törvényeket; átgázolva becsületen, tisztességen és emberéleteken -, csak saját jólétüket munkálták.

De még mielőtt belefeledkeznénk önnön sorsunk aktuális szenvedés-stációjába, vegyük észre amit a Mester mond! Nem arra buzdít, hogy szenvedjünk - még kevéssbé, hogy saját szenvedésünkkel (ki)engeszteljünk -, hanem arra, hogy vegyük fel az Ő igáját...

Jézus az övéiért élt-halt, s támadt fel. Ilyen az igazi szeretet, a másokért élő, a nem a maga hasznát kereső. Az emberlét titka a másokért élésben van elrejtve. Mindaddig, amíg erre nem jövünk rá, s nem vállaljuk önkéntesen az áldozatot másokért (elsősorban a ránkbízott mieinkért!), eladdig nincs megnyugvása lelkünknek, s élhetünk ugyan jólétben, de véges életünk kiteljesedésének hiánya mindennap kínozni fog minket...

Nemrég helyesbítette magát a tudományos világ: Eddig úgy számolták, hogy egy galaxisban mintegy 300 milliárd csillag létezik, most azonban úgy vélik legalább 800 milliárd(!)nak kell lennie... Ha a jelenlegi "hivatalos" világképet vesszük figyelembe, akkor galixisból is van úgy 260-300 milliárd. Ábrahám óta sok idő telt el, de a csillagokat megszámolni még mi sem tudjuk, gyaníthatóan a homokszemeket sem...

Isten és istenség... fogalmak, melyek még ma is keverednek a fejekben! A két szó jelentéstartalma között óriási a különbség: az egyik az ember számára elérhetetlen és megfogalmazhatatlan Mindent, az EGY-et jelöli a másik pedig a mindenben létező picinyke egyről elképzelt emberit. Istenséget Istennel szembe állítani nem más, mint lelkünk mélyén szunnyadó primitív ősösztönöknek való engedelmeskedés. Ma is sokan vannak, akik a Világteremtő Istent úgy képzelik el, mint Akinek jobb dolga nem lévén "bírkózik/harcol"... de ki(k) ellen is? Az ellen a világ, s teremtményei ellen - legyenek azok mennyeiek, földiek vagy földönkívüliek -, amiket Ő maga jótetszésében teremtett?

Sajnos a huszadikszázadi újprotestantizmus megmosolyogtató antropomorfizmusa, individualista Isten-megközelítése alaposan megkavarta az emberek természetes érték-, és világlátását: A teremtettségben ugyanis az első helyen az Isten áll, s nem az ember! Az Isten azért Isten, mert Ő az ISTEN...

Sokan ma is mondogatják "élő Isten". De miért is? Van halott Isten is? Ha Istenről gondolkodunk/elmélkedünk, akkor az Isten-hez nem ragaszthatunk semmiféle jelzőt, mert nevetségessé tesszük önmagunkat, hiszen mi teremtmények akarjuk valamiféleképpen minősíteni Azt, Aki teremtett minket is, meg az egész Világmindenséget...

Érdekes megfigyelni azt a küzdelem-változást is, amit Bibliánk prezentál. Kezdetben a bibliai könyvek szerzői Jáhve-istent hadakoztatják idegen/más istenekkel, később ez (újszövetség ideje) "korlátozódik" az egy ellenségre: a Sátánra, a Diaboloszra... A huszadik századi teológia pedig arról beszél, hogy az Isten küzd az emberrel az emberért, sőt megjelennek olyan könyvek is - teológiai szenzációként -, mint pl. az "Isten szenvedése" (Varillon).

Mai igénk "c"-részében ezt olvashatjuk: "Az ő királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen." Isten, Az Örökkévaló, Ő uralkodik minden felett... Van abban valami (misztikusan?) bölcseleti, hogy zsidók nem mondták ki Jáhve nevét, hiszen a véges a Végtelent legfeljebb úgy emlegetheti, hogy Örökkévaló...

Nagy igazság van abban, hogy fiatalon lehetünk ugyan nagyon okosak, de bölcsek nem... A fiatal forrófejűségével, forrószívűségében lázad, megkérdőjelez mindent - még azt is, ami jó; a bölcs pedig türelemmel elhordoz, hiszen vannak dolgok, amiket nem megoldásra, hanem elhordozásra adott az ÚRIsten. Fiatalon a szívünk után megyünk, amikor pedig elszaladnak az évek, akkor pedig ésszel igyekszünk mindent megoldani - előre. Életünk ebbéli karekterisztikáját jól fogja meg Winston Churchill: "Aki húszévesen nem forradalmár, annak nincsen szíve, viszont aki negyvenévesen nem jobboldali (értsd: konzervatív), annak nincsen esze."

Tény, hogy ifjúkori oktalanságokért olykor a legnagyobb árral kell fizetni: az élettel. Kivagyiságból, a természetes veszélyérzet figyelmen kívül hagyásából rendszeresen történnek tragédiák (lásd: disco-balesetek). Az pedig az élet különös, s egyben érthetetlen koreográfiája, hogy többnyire a vétlen fél szenved többet. Az "utólag-okoskodásnak" persze semmi értelme nincs, de mindenki szeretné megelőzni a bajt... Bölcseleti tény, hogy előre látni - legalább egy kicsit - csak az tud, aki (fel)figyel Teremtőjére, hiszen Ő az, aki horizonton túli távlatot is ad a létnek. Érték-megőrző és -teremtő életvezetés csak az élet tiszteletéből fakad, ezért nevel(ne) minket a Tízparancsolat először is az Élet adójának tiszteletére.

Lutherünk káté-magyarázatait mindig így kezdi: "Istent félnünk és szeretnünk kell!" A félelem és a szeretet együtt az őszinte tiszteletben nyilvánul meg. Ezért aki nem féli az Istent, az felebarátját és annak dolgait is könnyen vágyai prédájának tekinti. Ezért ilyen nyomorult a mostani világunk is! Pedig, ha erkölcsi értelemben is akkorát ugrottunk volna, mint amekorrát fejlődtünk a petróleumlámpától a simogató telefonokig, akkor már a mennyország kapuja előtt áll(hat)nánk szép rendben!

Mindannyian bűnösök vagyunk (teológiai értelemben), hiszen ha égbekiáltó bűnöket nem is követtünk el, de vétkeztünk eleget, s elmulasztottuk a jót, s annak megcselekvését. Amit pedig nem tettünk meg, pedig megtehettünk volna, azt még egyszer már nem ismételhetjük meg... Csak a filmekben - régen a stúdiókat álomgyárnak is nevezték - van töltés nélküli újrakezdés, a valóságban a tények, s nem a vágyak irányítanak. Törvény ez, mint az is, hogy bármennyire is szeretnénk, de újra nem leszünk fiatalok... Persze volt időszak, amikor az emberek keresték az örök ifjúság kútját, de az élet derűje nem az ifjúságban (azt csak álmodjuk!), hanem az istenes, a megváltott életben van elrejtve... Ez utóbbit viszont alapos reménységgel hisszük.

Amíg testünk gondolkodás nélkül teljesíti kívánságainkat - s odamegyünk ahova akarunk, azt eszünk-iszunk, amit akarunk -, eladdig nem gondolkodunk azon, hogy egyszer mindez majd másképp is lehet... Aki már fiatalon is gondol a Teremtőjére, az mértékletesen él, s megelőzve a bajt, kitolva a mindenkire váró nagy kijózanító találkozást: "mások öveznek fel téged, s odavisznek, ahová nem akarod." Tény, hogy a JóIsten számos figyelmeztetés ellenére nem törődünk egészségünkkel annyira, amennyire kellene. Helytelenül élünk, s még kimentő ideológiákat is gyártunk, hogy éppen most miért nincs időnk "rendesen" táplálkozni, s hogy éppen miért nem tudunk törődni lelkünkkel sem. Majd ha befejezem ezt vagy azt, ha sikerül ez vagy az a projektem, majd ha családom lesz odafigyelek, majd ha gyerekeimet elindítottam az életúton, s végre lesz egy kis időm, no majd akkor(!), törődök magammal.

Így telik el egy egész élet, melyben leélünk néhány évtizedet, de mindig lemaradunk néhány nappal önmagunk életéről, mert valahogyan soha nem kap hangsúlyt a lényegi. Hajszoljuk a sikereket, mert azok meglétét tartjuk életünk garanciájának - hiányukat meg a legnagyobb tragédiának -, pedig nem ezek határozzák meg életünk minőségét, boldogságunkat, hanem az egészségre és az üdvösségre való józan törekvésünk.

Aztán egyszer csak ránkszakad múltunk minden vétke és mulasztása. Amiket magunk mögé vetettnek hittünk, azok súlyosan nyomasztani kezdenek minket... Mindezt felismerni többnyire saját betegségünk zártságában vagyunk képesek. Amikor a kórház fehér falai könyörtelenül visszaverik elkalandozó mentő gondolatainkat, amikor a csönd az ágyhoz szorít, amikor a kínos szótlanságban megszólal az Isten... Amikor ráébredünk, hogy az élet milyen csodálatos és nagyszerű törékenységében is, akkor hirtelen időnk van szeretteinkre, észrevesszük aggódó tekintetükben azt, amit évekig nem. Ilyenkor hirtelen mindenre van időnk: múltra és jövőre, mindarra, ami felett eladdig elsiklottunk.

Ha megtanultuk a leckét - hogy ti. az élet legnagyobb ajándéka maga az élet -, akkor tovább léphetünk. Ha oktalanok vagyunk, s nem vesszük észre a körülményekben minket kereső Istent, s akkor csak kilépünk egy helyzetből, de meg nem szabadulunk. Márpedig Isten feddésének éppen ez a lényege, hogy eljuttasson minket a szeretet szabadságára itt lent, s a Vele való közösségre odaát -, ha kell bármilyen áron... Ebbéli elhatározásában, tervének véghezvitelében lényegtelen az eszköz, az egyéni sors, abban a kérdésben, amit mi üdvösségnek nevezünk, ugyanis csak egy valami számít: az eredmény... amit Isten munkál egész életünkön át...

Rabságban élni alapvetően ellentétes azzal, amire teremtettünk... A szabadság ugyanis elengedhetetlen része emberi méltóságunk megélésének. Őszinte, szép érzéseket ugyanis csak a szabadság kelthet életre, aki fogságban van, attól a kiteljesedés lehetőségét vonták meg. Ezért a szabadság olyannyira fontos számunkra, hogy ha kell, akkor a barikádra is megyünk érte - lásd forradalmak!

Egészen más a helyzet, ha nem mások rabjai, hanem valaminek a fogjai vagyunk. A skála igen széles, hiszen az élet minden területén bilincsbe verődhetünk: dohányzás, evés, ivás; gyakorlatilag minden szenvedéllyé válhat: emberi kapcsolataink (szex/társfüggőség) a játék, a hatalom, a munka stb. Ha valaki valaminek a rabja, akkor az azt jelenti, hogy az adott dolog "megfogja" megkötözi őt: korlátozza szabadságában és deformálja emberi méltóságát. A dohányosnak az természetes, hogy kávéja mellé elszív egy-két cigarettát, az alkoholistának az a természetes, hogy egy-két felessel kezdi a napot, ahogyan minden másban is az ember természetszerűleg, automatikusan keresi a maga számára boldogságot jelentő helyzeteket.

Az, hogy van másfajta boldogság, nagyobb perspektívája is az örömnek, azt csak egészséges társas-kapcsolatainkban fedezhetjük fel. A "galeri"-, a "banda"-közösség, nem ilyen, az ugyanis hierarchiájában kihasználja a másikat, míg az igazi, a "normális" közösség hordoz, védelmet nyújt, s emberségünkben emel. Sajnos manapság, amikor a közösségek válságban vannak - a családi, a kisközösségi éppen úgy, mint az össztársadalmi -, akkor különösen is nehéz megtalálni az eszményközelit. Ami az ember számára lehetetlen, Isten számára lehetséges! Lehetséges élni az isteni szeretet tisztaságában a családban, ahogyan be lehet tartani a tízparancsolatot is az emberi kapcsolataink szövevényes rendszerében is. Sajnos sok keresztény "elspiritualizálja" a törvényt, s józanságukat veszejtve, az evangéliumot felejtve törvényeskednek a hit dolgaiban.

Bilincsből csak a filmvásznon szabadul meg a főhős, a valós életben nem így "működnek" a dolgok. Ugyanígy (meg)kötözöttségeinkből is csak mások segítségével szabadulhatunk! Sajnos vannak olyan élethelyzetek, sorsok, ahol már csak az evangélium segíthet, s a normális életbe való visszatérés örökre vágyálom marad. Ami ugyanis eltörött, azt már csak összeragasztani lehet, amit a múlt kútjába ejtettünk, az ottmarad örökre... Veszteségeinket mindvégig hiányként éljük meg, mert az áldozatok erre az életre nem, csak az örökre támadnak majd fel! Krisztus evangéliuma, hogy Ő rajtunk keresztül ma is munkálkodik felebarátaink között, hiszen ha Rátalálunk, akkor mi vagyunk az Ő szemei, fülei és kezei, melyek segítségével bűnök, vétkek, mulasztások bilincsét oldhatjuk. Ennél nagyobb kiváltság nincs, hogy az Isten munkálkodó kegyelmének részeseivé válhatunk - akár ezen a mai napon is....

Micsoda vagy kicsoda a gonosz? A kérdés örök, ahogyan a válaszadók próbálkozásai is. A sátán héberül: szátán, eredeti jelentése vádló; görögül szatan, latinul satanas; arabul: sajtán - a zsidó, a keresztény, a muzulmán vallásban szereplő alak. Találkozunk vele a Bibliában, a Koránban és egyes, ún. apokríf iratokban. Mindezek ellenére kevés felvilágosítást kapunk a kilétéről. Eszerint lázadó, bukott angyal, aki Isten és az ember(iség) ellensége. A kereszténység modern irányzatai szerint nem valóságos személy, hanem a szívünkben lakó gonoszság szimbóluma.

Bibliánk szerint a sátán azonos az „Ördöggel” (avagy az ördögök fejedelmével). A középkor óta gyakran azonosítják Azazellel, Belzebubbal, Beliállal, Samaellel, Mefisztóval, Luciferrel és a Bibliában vagy a pogány mitológiákban szereplő más démonokkal és istenekkel is. A Bibliából vett kifejezésekkel gyakran nevezik Kísértőnek, a Gonosznak, e világ istenének, hazugságok atyjának, a sötétség fejedelmének, de mindent összevissza-dobálónak, Diabolosznak is.

A magyarázatok sokasága közül akkor most melyik az igaz? - teheti fel valaki kétségbeesetten a kérdést. Azt kell mondanunk, hogy amilyen sokféle elképzelés létezik a különböző kultúrákban a Világteremtő Istenről, olyannyira sok az elképzelés a gonosz természetét illetően is. Ahogyan életünk végéig tanuljuk az Istent, ugyanúgy tapasztaljuk a gonoszságot is. Ezerarcú a kegyelem, ahogyan számos arca van a gonoszságnak is.

Aki komolyan él lelki életet, s nemcsak élménykeresően vallásos, annak számára nem az kérdés, hogy kicsoda vagy micsoda a gonosz, hanem az, hogyan szabaduljon meg a gonoszság, az ártó indulatok hatalmából. Egyesek szentül hiszik, hogy Isten az ember véleményére kíváncsi, hogy ti. kinek ill. minek tartja a gonoszt, felejtvén azt, hogy Istent a cselekedeteink "érdeklik", hiszen azok által ítél meg mindenkit. Tény, hogy mindenkit érdekel a saját üdvössége, s szeretné bebiztosítva tudni magát a maga hite/meggyőződése által, de az üdvösség-ügyek intézésének joga a Teremtőnél van, s nem a teremtménynél... A mi feladatunk elsősorban az, hogy testben cselekedjük a jót, s lélekben korlátozzuk a gonosz hatalmát, hogy azok ne váljanak testi cselekedetekké, az élet legkülönbözőbb területein...

"Ami késik, nem múlik" - tartja szólásunk, azaz egyszer mindennek eljön az ideje. Egyszer nyilvánvaló lesz nemcsak magunk, de mindenki számára, hogy életünk fáján milyen gyümölcs termett... Hiába bizonygatja bárki is, hogy ez bizony jó fa, ha az nem terem ehető gyümölcsöt, értelmetlen minden magyarázkodás. Ha a gyümölcs nem szolgál táplálékul - azaz nem az életet szolgálja - akkor az az (élet)fa - ha figyelembe vesszük Jézus tanítását - bizony rossz fa!

Minden ember ifjúsága hajnalán arról álmodozik, hogy élete bőséges lesz, mint egy jól termő almafa; nem szenved majd hiányt szinte semmiben, boldogságot, tartalmat remél életének. Szépívű tervekben, értelmes célokban nincs hiány, de aztán valahogyan mégsem az sikeredik, amit kívánunk magunknak. Banális igazság, de az "Élet" - a nagybetűs, a könyörtelen, a kiszámíthatatlan - gyakran átírja sorsunkat. Hiába terveztük meg, írtuk meg hangyaszorgalommal személyes jövőnk forgatókönyvét, minden generáció újra és újra meg kell hogy tapasztalja: "ember tervez, Isten végez".

Szomorú a tény, de fiataljaink (élet)tervezési bizonytalansága mára katasztrofális mértékűvé vált! Míg néhány évtizeddel ezelőtt meglehetős biztonsággal kiszámítható volt egy esztergályos, egy asztalos vagy egy tanár jövője, mára a diplomás nem tudja, hogy mire végez, diplomája ér-e még valamit a munkaerőpiacon vagy jobb esetben árufeltöltő lehet valamely diszkontáruházban... Amikor tanulni fölösleges, becsülettel dolgozni nem érdemes, mert mindenhol ügyeskedőknek áll a világ, amikor nyereségvágyból aljas indokból, folytatólagosan elkövetett politikai segédlettel néhány év alatt adósrabszolgaságba kényszerítenek nemzeteket, s mindenki számára egyértelmű, hogy fiataljaink kezdő fizetése gyakorlatilag a néhány tízezres rezsit sem fedezi, akkor ki gondolhatja azt, hogy fiataljaink bátran belevágnak az életbe, s majd jókedvvel nevelik gyermekeiket?!

Bizony annak meglesz az eredménye, hogy a jó fákat szisztematikusan visszanyesték az elmúlt évtizedekben, s (élet)teret engedtek a rossz fáknak. A közösségért érzett felelősség mára elcsökevényesedett, az áldozatkészség gyümölcse pedig alig található meg az élet sűrű lombjai között. Amíg a társadalom perifériájára szorultak kezdik felismerni, hogy segítő kezet kell nyújtaniuk egymás felé, eladdig a közösség döntéshozói az egyéni érdek újabb és újabb spekulatív ötleteinek szolgálatában állnak! Hogy így van ez a világ minden részén, az bizony senkit nem vigasztal...

Nehéz nekünk ezt felfogni, de Isten mindent lát, s ma is kezében tartja teremtettségének sorsát. Ez az evangélium. Az pedig az Ő törvénye, hogy ezen a világon mindenki - előbb vagy utóbb -, de megkapja jutalmát! A JóIsten számol velünk, még ha mi emberek nem is számolunk Ővele... Isten áld és büntet, gyümölcsöt érlel, ha úgy látja jónak, hogy gyümölcsöskertjét újra kell telepíteni, mert el/túlszaporodtak benne a hernyók, s már a fák gyümölcsöt sem képesek teremni, akkor új világot teremt magának...

Kevesek kiváltsága olyan házban élni, ami sziklára épült... Mindig irigylésre méltó az ilyen ház szikla-stabilitása - nem véletlenül építkezik a 20-21. századi ember beton-alapra -, de ha a biztos alaphoz még távlat is párosul, akkor valóban nem mindennapi életkörülményekről beszélhetünk. Bizonnyal fontos érv volt/lehetett a templomok/kolostorok helyének kiválasztásakor, hogy azokat magaslatokra, hegytetőre, sziklacsúcsokra építsék, hiszen a templomterek szakrális funkciójának egyik fontos eleme, hogy lebegtessék egy kicsit a testben megfáradt lelket ég és föld között... Így lehet(ett) az építészet is a misszió része!

A sziklára épített ház hasonlatát nagyon sokan ismerik, még azok közül is sokan, akik nem vallásosak. Az elsődleges üzenet nyilvánvaló: aki Krisztusra építi élete házát, annak nem kell félnie az élet viharaitól, hiszen az kibírja a megpróbáltatásokat. Jézus nyilvánvalóvá teszi, hogy az élet értelme nem az elmélkedés Isten dolgairól, hanem az Isten akaratának a megcselekvése, azaz: aki cselekszik, az nyer sziklaszilárd stabilitást.

Sokan megriadnak attól, hogy a jézusi mérték szerint éljék az életüket, mert azt gondolják, ha "jó, megtetézett mértékkel" - ez ugye isteni elvárás - cselekszik a jót, akkor a jóból, a javaikból kevesebb marad nekik... A huszadik század leggazdagabb amerikai acélgyárosa mondta: "Bolond ember, aki nem akar meggazdagodni, de igazán az a bolond, aki mindvégig meg is akarja gazdagságát tartani." (Tény, hogy vagyonának több mint kilencven százalékát élete végére elajándékozta...)

Isten örök igazsága az, hogy aki nagylelkűen ad, az gyarapodik, aki pedig eszelősen gyűjtöget, az végül mindenét elveszíti. Aki tehát megcselekszi mindazt, amit a Mester tanít, az nemcsak gazdagodik, stabilitást nyer, de kiváltságban is része lesz: sziklára épített ház életével távlatot nyer, s oda is ellát, ahová más nem - túl, akár a horizonton is...