Bárcsak figyeltél volna parancsaimra! Akkor folyamként áradna rád a jólét, a tenger hullámaihoz hasonlóan az igazság.
Ézs 48,18

Tulajdonképpen már senki nem kapja fel a fejét, ha azt szót hallja, hogy "válság" - hiszen szinte szünet nélkül ez folyik média csatornáiból! A krízis megoldásában egyre kevesebben hisznek -, de hiszen nem is arról van szó, hogy minél kisebb veszteséggel ússzuk meg ezt az egészet... csak hát valahogyan már túl kellene lenni ezen az egészen! Jó lenne már hátunk mögött tudni a sok-sok bizonytalanságot, s jó lenne már végre újra reménységgel tekinteni a holnapba... Ez a boldogságos pillanat - amikor többé-kevésbé helyére kerülnek a dolgok - gyaníthatóan még messze van. Eladdig is jobban tesszük, ha továbbra is Istenben bízunk, s nem reménykedünk emberek ígéreteiben. Olyan sokszor hallottuk már azt a szót hogy válság, hogy már magunk is elhisszük, hogy az bizony az élet szükséges velejárója, s nem lehet sehogyan sem kiiktatni.

A valóság ezzel szemben az, hogy aki Istenre figyelve rendezi be az életét, az sok bonyodalomtól megkímél(het)i magát. Az az ország, ahol Isten közösséget védő törvényeit tiszteletben tartják, ott bizony sokkal kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak az emberek. Azok az országok, ahol azonban csak "hallgatják a Krisztus tanítását, de nem cselekszik", ott bizony általános a levertség, s a depresszió. Az ilyen országokban nagy kultusza van a halálnak (halloween), s esténkénti krimi-sorozatokban áhítattal, észrevétlenül "szocializálódnak" az erőszakra... mintha az is az élet szükségszerű velejárója lenne.

A modern ember megcsinálta magának a jóléti társadalmat - az Isten nélkül is... Fogalmazhatunk azonban úgy is, hogy a modern embernek a jólét, a konform lett az istene. Ezért képes volt a legnagyobb árat is megfizetni: elhagyta teremtettségbeli józanságát. Szíve mélyén érzi ugyan, hogy amit tesz, az helytelen, de mégsem tesz semmit a változásért, mintha valami bénaságban tartaná...

Az Isten-nélküliség bizony megbénít. Aki istentelen - a név is elárulja -, az képtelen a jóra, s önmagáért mindent képes megtenni. Mindenen átgázol, mindent félredob csak hogy elérje a célt. A jólét, a kényelem, fontos, de aki mindenáron akarja, az ha eléri is, békességet nem lel benne. (Márpedig a "jólét"-ben benne foglaltatik a lélek megelégedettsége is!)

Isten igazsága, hogy Őnélküle nincs teljes, csak részleges igazság: az Én, az Ego igazsága. Az "izmusok" mindig az egoizmusból nőnek ki, ezért alaposan meg kell vizsgálni őket, hogy mennyire tükrözik az Isten egyetemes igazságát. A Teremtő igazsága ugyanis segít, táplál, emel, nevel és növel. Amíg azonban valaki a növekedést a birtoklásban vagy a bankházak demonstratív magasságában képes csak látni, eladdig a lelkiség számára kínos teher, s Isten országa elérhetetlen...

"Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat."
Mt 5,17

Életért életet, szemért szemet, fogért fogat, kézért kezet, lábért lábat!... Fölösleges magyarázni(!) -, ennél keményebb, magasabb-elvárású, az egyén életét, testi épségét védő törvényt nem lehet hozni. Sok-sok évvel ezelőtt gyilkosságért szabadságvesztésüket töltő, mintegy fél tucat elítéltet kérdezett meg a sztárriporer: "Ha halálbüntetéssel sújtanák a szándékos emberölést, vajon az visszatartotta volna-e őket?" Nos a többség egyértelmű igennel válaszolt... Fejlett jogrendszerű államokban eltörölték a halálbüntetést - aminek elsősorban, jogtechnikai okai vannak, hogy az esetleges bírói tévedést korrigálhassák -, de történelmi tény, hogy a közösség, amióta világ a világ, önmaga védelmében mindig is alkalmazta a halálbüntetést. A "Ne ölj!" parancsolat az egyes embernek szól, akinek még van erkölcsi érzéke, döntési felelőssége, a személytelen tömegnek már nincs, még belátási képessége sem... De még mai hatályos jogrendszerünk is védelmet ad a jogos önvédelemnek!

Az ószövetségi zsidó nép ön-, s nemzetvédelmi stratégiájának eredményességét maga Izráel népének fennmaradása bizonyítja, de Isten előtt nincs se kiválóbb, se kiválasztott nép, Isten előtt csak ember van: lehet az zsidó vagy görög, kínai vagy afrikai, indián vagy indiai. Isten minden egyes embert egyformán szeret, s ezért mindegyiknek ugyanannyi a joga is mint a kötelessége, s nincsenek még egyenlőbbek - primus inter pares(!) -, akik elsők lehetnének az egyenlők között. A történelem pont azt példázza, hogy mindig is voltak, akik azt gondolták, hogy ők különbek a többieknél, s ezért több jog is illeti meg őket... Isten előtt azonban nincsenek se kékvérűek, se übermenschek, Isten előtt csak emberek vannak!

Lehet-e tehát még nagyobb védelmet biztosítani az egyénnek, s a közösségnek annál, hogy a kemény törvényeket betartatjuk? Jézus URunk maga mondja, hogy nem eltörölni, nem "überelni"akarja a régi törvényt, hanem betölteni. Azaz Isten egyént, a közösséget és életet védő törvényei jók, azoknak érvényt szerezni azonban csak egyféleképpen lehet: a szeretet által. Krisztus URunk itt nem a "fíleót" (kedvelve szeretni), hanem az "agapeót" (önfeláldozva szeretni) szót használja. A törvény betöltésének egyetlen útja a szeretet. A törvény ugyanis "csak" toleranciát vár el, de ellenszolgáltatás nélküli aktivitásra nem kötelez. Márpedig Isten akarata, hogy ti. egymás által emelődjünk - azaz jobbak lehessünk a mában, mint a tegnapban voltunk -, hogy felismerjék rajtunk azt, hogy Krisztushoz tartozunk csak egyféleképpen lehetséges, ha mi magunk törekszünk mások emelésére.

Ez azonban önerőből egyszerűen nem lehetséges. Szükségünk van plusz erőre, amit egyedül Isten adhat nekünk. A megbocsájtás ilyen erőforrás. Aki képes megbocsájtani, az valóban Krisztust követi, aki csak beszél róla, s elvárja, hogy mások megbocsássanak neki, de ő maga nem irgalmas másokhoz, azok csak azt hiszik magukról, hogy keresztények, de valójában semmi közük a krisztusi élethez... Lelkük rajta!

Kihez hasonlíthatnátok az Istent, és hogyan készíthetnétek el képmását?
Ézs 40,18

A statisztika szerint Földünk lakossága átlépte a hétmilliárdos határt... s pár év múlva a nyolcmilliárdot is túllépjük! Belegondolni is félelmetes, hétmilliárd(!) ember sorsába, hogy mit jelenthet hétmilliárd ember öröme/bánata, optimizmusa vagy pesszimizmusa, de azon is érdemes eltűnődni, milyen erőt képviselhetne hétmilliárd ember jóakarata... Nemkülönben micsoda nagy változások történ(het)nének a világban akkor, ha hétmilliárd ember elkezdene egyik napról a másikra rendszeresen imádkozni!

Annyi bizonyos, hogy a hétmilliárd ember legalább hétmilliárdféleképpen képzeli el az Istent - ki így, ki úgy -, de egyik sem az "igazi". Nem is lehet, hiszen Istent soha senki nem látta. Hitünk szerint Isten ott van mindenben... Jelen van a világegyetem összes legkisebb (szubatomáris) részében, így "bennünk is ott van az Isten, s mi Őbenne." Így vagyunk felfoghatatlanul, misztikusan "EGY"-ek, s amikor valóban szeretünk, s minket is szeretnek, akkor látjuk/tapasztaljuk, hogy EGY-ek vagyunk Őbenne. Azaz: nincs nagyobb jele az egységnek, mint a szeretet!

Az Istent kiábrázolni nem lehet. Teremtőnk egyik legnagyobb ajándéka az, hogy olyat is el tudunk képzelni, ami nem is létezik. Hiába azonban minden képzelőerő és elvonatkoztatás - Istent így sem tudjuk elképzelni. Ezért kár is lenne próbálkozni azzal, hogy Istent kiábrázoljuk... Istent mégis kiábrázolják, de ennek igen praktikus oka van: a kép is egyfajta nyelv - nem is akármilyen(!) -, s egy gondolat közléséhez bizony le kell írni (azaz festeni) a kép-betűket, a kép-szavakat. Így festették meg egy-egy oltárképen az Atyát fehérszakállú öregembernek vagy festették (képírták) oda Krisztust a világ teremtéséhez...

Isten legnagyobb csodája az Élet maga. legyen az egyszerű vagy összetett, ámulatba ejtő az a rend, ami szerint "működik" az élet! Minél többet fedezünk fel ebből a tökéletes rendszerből, annál inkább látjuk, hogy képtelenség, hogy mindez "csak úgy" magától jött volna létre... Isten tetszésére van az, hogy mi éljünk, s az életünkben megnyilvánuljon az Ő teremtő szeretete. Ezért az élettelenben kiábrázolni az Istent nem lehet, csak is a dinamikus életben, azaz a létünkben. A keresztény ember missziója, hogy életében kiábrázolódjék a krisztusi szeretet, s hogy nyilvánvalóvá váljék, mi az Isten akarata az emberrel. Isten közösségbe, s a közösségért teremtette meg képére és hasonlatosságára az embert, ezért aki nem a közösségért - a bensőséges családitól az össztársadalmi igazságosig - küzd, s dolgozik, az magával Istennel fordul szembe... A szembefordulásnak/elfordulásnak pedig "ára" van: az okot követi az okozat, s ezért a bűnt is követi a büntetés...

Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre. Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szentlelkét is reátok árasztja.
1 Thessz 4,7-8

Amikor lelki mérlegre állítom vagy az Ige tükre előtt vizsgálom magam, szomorúan látom, hogy milyen gyenge vagyok, s megint folt esett a lelkemen... Megint elkeseredem, s türelmetlen vagyok. Imádkozás közben - észre sem veszem(!) -, de a gondolataim már rég máshol csatangolnak, s hiába próbálok újra az imádságra koncentrálni, sehogyan sem sikerül. Ez annyira fáj. Mikor leszek én lelkileg felnőtté, éretté? Mikor lesz az én életem kifogástalan? Vágyom, epekedem a szent élet után, de valahogyan mégsem sikerül elérnem... Ismerősek ezek az érzések számodra is?

Már a régi görögök is leszögezték, hogy a szépség főbb jellemzői pl. az arányosság, a tisztaság, a harmónia és a rend. S valóban, a szépség, a harmónia tisztaság nélkül elképzelhetetlen. S ha ez így van a fizikai létben, akkor miért ne lenne így a pszichikaiban? Bizony a lelki harmónia, a "lélek szépsége" sem képzelhető el tisztaság nélkül. Aki lelki értelemben "tisztátalan", arra azt mond(hat)juk: lelketlen. De mit kell értenünk azon, hogy "lelki tisztaság"?

A mai farkas-törvényű világban, amikor másokért felelősséget hordozok, amikor nevelem gyermekeimet, amikor munkatársaim egzisztenciális jövőjére alapvetően kiható kemény üzleti döntéseket kell hoznom, akkor egyáltalán megengedhetem én azt magamnak, hogy szép-lélekkel, "szentül" álljak a profán dolgokhoz?

Nos, amire Te gondolsz az szenteskedés, s az tényleg a lelki gyengeség jele... Amiről az Ige szól, az a szentülés, s már maga a "folyamat" is erőt ajándékoz! Ezt a "munkát" ugyanis a Szent Lélek végzi el bennünk, Aki az erő, a szeretet és a józanság "háromsága" által vezérli a hétköznapjainkat... Ami erőtől duzzadó, szeretetteljes, s előbbrevivő és feljebb emelő, az mind nemcsak Istentől jövő, de szép is egyben. Szépségét a harmóniájának köszönheti, mert amikor az isteni akarat egybeszövődik a mi földi sorsunkkal, az nyugalmat, békességet szül.

A lélek tisztasága megtapasztalható az élet minden területén. Jócselekedetekben, melyek nemcsak konzerválják a kilástalanságot, de egyben a kiutat is mutatják/munkálják; az őszinte kommunikációban, az érdekmentes, értékteremtő szavakban; az együttmunkálkodásra törekvő életvezetésben; de az istenes tisztaság megnyilvánul a szerelem-alapú szexualitásban, s az önfeláldozó szeretetben is. Aki ezeket megveti, az az Életet magát veti meg, s lehet hogy a maga elgondolása szerint nagyon is él - élvezi az életet -, valójában már rég halott...

Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek:
ne szűnjetek meg hálát adni.
1 Móz 4,9c

Isten Mindenható. Mindent tud, mindent lát, hall, s mivel mindenhatósága egyben az időfelettiségét is jelenti, így számára az is nyilvánvaló, ami számunkra még meg sem történt. Magyarul: mielőtt bármit is kimondanánk, Ő már rég tudja, mire van szükségünk... Ezért imánkkal nem Istent kívánjuk megváltoztatni, befolyásolni, hanem önmagunkat. Az imával együtt járó önvizsgálat és értéktisztázás hozzásegít ahhoz, hogy az adott "itt és most"-ban Isten akarata, az isteni világ rendje világosabbá váljon számunkra, és ezáltal saját helyzetünket, feladatunkat – immár Isten segítségét érzékelve – a mindenség tükrében lássuk. Imádságunk által tehát nem a feladatok lesznek könnyebbek, hanem mi leszünk bölcsebbek és erősebbek azok teljesítéséhez.

Régen az imádságos könyvek igen kedveltek voltak, manapság meg azokat a könyveket keresik, amik az imádság "módszereit" népszerűsítik. Egymásra licitálnak a szerzők, s valami olyan nagyon-nagyot akarnak mondani az imádsággal kapcsolatban, amire még soha senki nem jött rá... talán éppen azért, mert a régiek a "szuper-módszer" keresése helyett azt tették, amit az imádkozónak mindig tennie kell: imádkoztak! De mi is az imádság?

Szinte minden vallásos ember egyből rávágja a választ: beszélgetés Istennel, a mennyei Atyánkkal. Azért ez a "beszélgetés" az Istennel egészen más. Anthony de Mello is mondja, van, amikor mi beszélünk, és Isten hallgat; van, amikor Ő beszél, és mi hallgatunk; van, amikor egyik sem beszél, és mindkettő hallgat; és van, hogy egyik sem beszél, és egyik sem hallgat: csak a csend van. De együtt haladunk az úton, útitársak vagyunk. Aki ilyen istentudatban éli mindennapjait, az kiegyensúlyozott, derűs, s mindenekelőtt imádságaiban nem teljesítménycentrikus, s nem kérdezgeti: Elég hosszú voltam? Elég gyakran elmondtam? -, hanem békés, hangtalan társalgásban van Istennel...

Az imádkozás nem "gyakorlat", hanem érzéseink őszinte megnyilvánulása, felvállalása Isten előtt, s vágyaink, kívánságaink megfogalmazása, beismerése önmagunk előtt is. Éppen ezért az imádkozás a legintimebb cselekedetek egyike. Nem véletlenül mondja Jézus URunk: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban..." (Mt 6,6) Ott ugyanis nincs értelme semmiféle álarcnak, ott úgy adom magamat, ahogyan vagyok... ez az istenheztartozásunk legszemélyesebb megnyilvánulása.

Az imádság azonban több, mint egyszerű elvonulás a világ zajából, s törekvés a belső isteni hang meghallására. Tágabb értelemben imádkozás minden olyan emberi megnyilvánulás - gondolat, szó és tett -, amely az Örökkévaló jelenvalóságának tudatától van átitatva. Így lehet az alkotó munka is imádság, így válhat a biztató jelenlétünk mások számára közvetett kapcsolóponttá ég és föld között... Minden ugyanis, ami alázatosan fölfelé, a Világosság Atyjához törekszik, az imádság. Istent dicsőítő imádság, amikor a növények a tavaszi ringató szélben fölfelé kúsznak, amikor az Örökkévaló törvényei szerint szépen, s felelősségteljesen éljük életünket, amikor belátjuk, hogy mindenünk, amink csak van kaptuk, s ezért Istent dicsérve mi is adakozunk.

Az imádkozó életnek tehát egyetlen célja van: a fölemelkedés, amit csakis együtt lehet megtenni. Magunkat ugyanis az életminőségünk magasabb szintjére emelni csak akkor tudjuk, ha másokat szolgáló életünkkel emelünk...

Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?
1 Móz 4,9c

"Talán pásztora vagyok én a pásztor öcsémnek vagy mi fene?" - hangulatában valahogyan így kellene fordítani ezt a mondatot, mely tökéletes verbális lenyomata annak a bűnt elkövetett ember mindenkori magatartásának: ti. a legjobb védekezés a támadás. Tapasztalható ez az ősi, káini motívum a hétköznapok kommunikációjában is, amikor egyszerű kérdéseinkre, kirohanó, s jobb esetben csak lehengerlő, s nem "agyagbadöngölős" választ kapunk... Egyáltalán, hogyan merészeltünk kérdezni bármit is? Erkölcsileg zátonyra futott szép, új - meddig még? - világunkban, a "kinek mi köze hozzá"-arroganciát a hétköznapok normalitásának elfogadó közönyben talán jobban is tesszük, ha nem kérdezünk semmit, hiszen: "Ne szólj szám, nem fáj fejem!"

Életünk folyamán nem csak mi teszünk fel kérdéseket az Istennek - leggyakrabban ilyeneket: No de miért URam? Mi az értelme ennek az egésznek? -, de Ő is meg-megkérdez minket. Körülményeken keresztül, szavak nélkül is, lelkiismeretünk hangján titkosan, amit csak mi hallunk: Hát ezt akartad? És most jobb? Lelkünk búvópatakjában felbuggyanó kérdéseire válaszainkat ritkán kiáltjuk az ég felé, hiszen a JóIsten tudja, hogy mi tudjuk: Ő hiába figyelmeztet minket előre, megint csak utólag láttuk be - természetesen a magunk kárán -, hogy Neki volt igaza.

Isten a nemegyszer lélekgyötrő kérdéseit nem azért teszi fel, hogy ezekkel életünk amúgy sem könnyű, küzdelmes hétköznapjait még tovább nehezítse, hanem azért, hogy életünk minőségét javítsa! Lehet bosszankodnunk azért, mert esik az eső, s mert nem vittünk magunkkal esernyőt, lehet méltatlankodnunk - de csak önmagunkkal(!) - hogy átáztunk és fázunk, de lehet hálát adni azért is, hogy van hová menni, ahol nem esik, s ahol megmelegedhetünk...

A káini indulat mindannyiunkban benne van. Ha egymás életét meg is rövidítjük beszólásainkkal, kioktatásainkkal, "besszervisszeres" hozzáállásunkkal - , azért nem vagyunk gyilkosok. Káin történetének korunkban is helytálló tanulsága, hogy konfliktust erőszakkal megoldani nem lehet, mert abból mindig csak baj származik! Talán nem is akarta Káin megölni a testvérét, hiszen testvére(!) volt... Ha van is testvérek között rivalizálás, azért az nem a testvér elpusztítására törekvő, hiszen mindkettőben ugyanaz az vér csordogál! Talán csak meg akarta "leckéztetni" az öcsköst, jól el akarta verni... de Káin nem számolt azzal, hogy az élet ennyire törékeny! A tragédia megtörtént, s megtörténik azóta is, emberek ezrei(!) halnak erőszakos halált naponta... Örök isteni törvény, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni... feltámadni, erre a földi életre, nem lehet.

A kérdés azonabn kérdés marad: Miért vagyunk ennyire oktalanok, miért nem tanulunk a múlt hibáiból, tragédiáiból? Meddig akarunk még hinni a Kígyó ámításának, hogy olyanok lehetünk, mint Isten?

A felséges Istenhez kiáltok, aki mellém áll.
Zsolt 57,3

Mások hibájából vagy a sajátunk okán, de kerülünk olyan helyzetekbe, amikor kicsúszni látszik a talaj alólunk... Ezt hívjuk krízisnek. Krízisbe mindenki kerülhet, fiatal és öreg, férfi és nő, szegény és gazdag. Sőt, a krízis nemcsak az istentelenek "kiváltsága", ilyen állapotba juthat néha a hívő ember is! Az élet attól élet, s tekintélyparancsoló, hogy a legfurcsább helyzeteiben, kiszámíthatatlanságaiban mutatja meg hatalmát, s kényszeríti térdre, szorítja sarokba az embert, s bizony nincs ember, akit ez közömbösen érintene. Aki volt már életében legalább egyszer is krízisben, az jól tudja, hogy a szorult helyzetben lévőnek nem szépen csengő válaszok kellenek, hanem megoldás.

Sajnos a megoldást megtalálni mindig nehezebb, mint a megoldás lehetőségeiről beszélni. Ha odafigyelünk a politikusok kijelentéseire, akkor hamar belátjuk: ők is csak keresik a válaszokat, s igyekeznek úgy tenni, mintha tudnák mi is a megoldás. Ha azonban nem tudják, hogy az istenadta nép nagyon is jól tudja/tudta is minden korban(!), hogy "ők ott fent" nem tudják, akkor a mindenkori vezetés komoly kríziseket generál. (Csak zárójelben jegyezzük meg: "ott fönt" bizonnyal tudják, hogy mi tudjuk. S most ne inspekciós királyokra, vallási vezetőkre vagy híres politikusokra gondoljunk... ők csak a szereplők, akik engedelmeskednek a rendezőknek, akikről azt sem tudjuk, hogy kicsodák, micsodák... s nem is fogjuk megtudni, hogy kik is ők valójában. Egy valamit azonban tudunk, hogy évszázadok óta "rendeztek, s ma is rendeznek": Minden kultúrában, minden földrészen, minden vallásban vannak ősrégi családok, klánok, akik eldöntik, hogy gazdasági fellendülés vagy visszaesés uralja a mát...)

Minden gazdasági, politikai krízisnél súlyosabb válság az erkölcsi. Ennek a tanúi, s elhordozói vagyunk most... Az erkölcsi válság azért annyira fájdalmas, mert átszövi az egész életet, s nem kímél se családot, se hazát, se embert, de még az Istent se! Amikor az erkölcsi válság sarába végérvényesen beleragad az ember - gondoljunk csak a tékozló fiú éhségére, amikor a disznók vályújából is örömest evett volna, ha(!) adtak volna(!) neki -, nos az ember csak ezután kezd el újra vágyakozni a "normális" életre, aminek az alapja a bizalom, s a kölcsönös megbecsülés. Ez azonban olyan gyümölcs, ami nem érik meg hamar, sőt, hogy egyáltalán élvezni is tudjuk, ahhoz először életünk fájának kell termőre fordulnia, amihez Isten metszőollója és oltókése elengedhetetlen kellék...

Ha Hozzá kiáltunk - Ő meghallgat, ha elestünk is - Ő mellénk áll és felsegít.

Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.
Róm 15,4

Sokan keresik a statikus boldogságot, de a boldogság nem más, mint az élet dinamikájának megértése. A bölcs prédikátor szerint mindennek rendelt ideje van, de minden érték előállásához idő is szükségeltetik. Ez utóbbiból végesen kevés van, ezért türelmetlenkedünk. Válaszokat keresünk ott, ahol csak kérdéseket van felállítani jogunk, s kutatunk olyanok után is, amiket soha nem kapunk meg, mert ha megkapnánk, akkor nem tudnánk együtt élni velük. Teremtőnk - higgyük el - jól megalkotta világát, s múlandóságunk okán egyre közelebb kerülünk ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapunk mindenre. Éljünk tehát most a kérdéseknek, s megtapasztalhatjuk, hogy egy kérdés alapos, tisztességes megfogalmazása milyen nagy örömöt jelent, s általában a helyesen megfogalmazott kérdésben benne van a válasz is...

Tagadjuk vagy bevalljuk, a tény tény marad: nagyon sokszor türelmetlenek vagyunk. Azt kérdezgetjük: "Mit kaphatok holnap, ha ma elvetem a babszemeimet?" A válasz kiábrándíthat: "Nedves babszemecskéket..." Aki ugyanis ma ültet, az holnap még nem arat, de minden egyes nappal közelebb kerül a termés betakarításáig. Ma az instant-levesek korában nehéz ezt megértenünk... Régen, amikor mindenki magának termelt, nem kellett magyarázni, hogy a dolgoknak időre van szüksége. Akkor még természetesnek tűnt, hogy az almaharapásban egy egész esztendő türelmes várakozása rejtőzik...

Sokan gondolják, hogy a szerelmet és a szeretetet is "készen" kapjuk, jóllehet mindkettő rengeteg gyakorlást igényel. Az igazi szerelem az, ha hűségben, egymást segítve, közösen tanulhatjuk, mit is jelent egymásért élni. Nagy vállalkozás ez, igazi türelemjáték! Sokan hiszik, hogy "nagy dolgok" életben/szerelemben is a kaland révén állnak elő... Tévhit! A szerelem, a szeretet megélésének lehetősége Isten-adta kiváltság, s ennek hűséges gyakorlása pedig emberi kiválóságunk biztosítéka... Az pedig, hogy ki mennyire "ember" nagyon hamar lemérhető, hogy ki mennyire türelmes ill. türelmetlen. Sok mindent elárul a beszédünk, de a hallgatásunk még többet! Aki kellő pillanatban hallgatni tud, az bölcs ember, s tudja azt is, mikor kell kinyitnia a száját... A kimondott szavak mögött mindig szándékok rejlenek; az "arany-hallgatásba" - hiszen ahogyan a szólásunk is tartja: "hallgatni arany" -, bölcs megértés, elhordozó türelem, mások épülését szolgáló tisztelet vegyül.

A keresztény ember igyekszik mások hibáit elviselni, hiszen jól tudja, őbenne is elég van, amit másnak kell eltűrnie. Ezért a türelméért a keresztény ember együttmunkálkodóbb és sokkal inspirálóbb a közös munkában. A munka ugyanis mindig akkor halad jobban, s akkor jobb, akkor kiteljesítőbb, ha közösen végzik - ahogyan a Szentírás mondja: "Jobb kettőnek, mintsem egynek, fáradozásuknak szép eredménye van."

Az élet azonban attól élet, hogy nemcsak sikerek, de kudarcok is vannak benne. Olykor megtörténik, hogy az erőfeszítések nem hoznak eredményeket, s ilyenkor elkedvetlenedünk. Ilyenkor különösképpen szükségünk van vigasztalásra, ilyenkor nagyon sokat tudnak segíteni a bátorító szavak. A Szentírás történetei nem egy perfekt földi világot ígérgetnek, hanem arról a küzdelemről tudósítanak mélységes őszinteséggel, amit az ember vív Istennel, s amelyben Isten harcol az emberért... Ezekből reménységünk nap mint nap erősödik, s amíg van reménységünk eladdig élünk is.

"Akkor, ha valaki ezt mondja nektek: Íme, itt a Krisztus, vagy amott: ne higgyétek! Mert hamis krisztusok és hamis próféták állnak majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék - ha lehet - a választottakat is. Íme, előre megmondtam nektek! Ha tehát azt mondják nektek: Íme, a pusztában van, ne menjetek ki! Íme, a belső szobákban, ne higgyétek! Mert ahogyan a villámlás keletről támad, és ellátszik nyugatig, úgy lesz az Emberfiának az eljövetele is.
Mt 24,23-27

Az első keresztények abban a hitben élték mindennapjaikat, hogy még az ő életükben visszajön a Krisztus... Éppen ezért nem terveztek hosszabb távra, sokan eladták vagyonukat is. Maga Pál apostol is arra buzdít, hogy az ÚR eljövetele igen közel van, ezért mindenki maradjon meg abban az állapotában, amiben van, s azt ajánlotta a fiataloknak, hogy ne házasodjanak... (Sokan követték az apostoli intést - most már látható, hogy ez egy erősen emberi elgondolása volt Saul-Pálnak, de az idő tájt sok, az egyház jövőjére vonatkozó dolog még nem volt, nem lehetett nyilvánvaló.) Jézus mennybemenetele óta eltelt kétezer évben a hamis próféták okoskodása, a történelmi körülmények szorítása következtében sokan kerültek olyan felfokozott várakozásos állapotba, hogy elveszítve józanságukat, kivonultak a társadalomból, s várták a visszatérő URat, s remélték, hogy megtörténik az elragadtatás, s most már tényleg itt van/lesz a világvége... sőt egy, Krisztus visszajövetelére koncentráló, sok zsidó törvényt magukra nézve is kötelezőnek tartó felekezetet is (ádventisták - Hetednapi Ádventista Egyház) számon tartanak - 1863 óta. (Ma a világon mintegy 25 millióan vannak.)

Sok keresztény előszeretettel hivatkozik a Bibliában itt vagy ott megírt igére - alátámasztandó igazságát -, ami természetszerűleg helyes is, de emellett prekoncepcióval elhallgatni más igehelyeket, meglehetősen helytelen. Szeretteinket a hibáikkal együtt fogadjuk el - mert szeretjük őket -, ugyanígy a Bibliát is a maga ember-szerűségével együtt elfogadjuk, de se itt, se ott a hibákból nem kovácsol(hat)unk erényt... Ez azt jelenti, hogy szertetteinket a maguk valóságában egészként, Bibliánkat pedig a maga hiányosságaival (hiszen Isten ihletésére ugyan, de esendő emberek írták) együtt, mégis összefüggéseiben (contextusában!) fogadjuk el hívő életünkre vonatkozó napi útmutatásként. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert a Szentírás sehol nem fogalmaz meg dátumot, nagyon is jól behatárolható időpontot Krisztus visszajövetelére! Még maga "az Emberfia sem ismeri azt a napot vagy órát"... Bizony "úgy jön el az nap, s az az óra, mint éjjel a tolvaj"... "esznek és isznak, adnak és vesznek, házasodnak" - no meg sajnos el is válnak -, háborúznak és béke után sóvárognak, lopnak, csalnak és persze szeretnek is, azaz: élik a "megszokott" életüket... s egyszer, "derült égből", villámlásként, mindenki számára nyilvánvalóan visszajön, s eljön a Krisztus. Nem kell neki se reklám, se előzetes korteskedés, mindenki tudni fogja, hogy most éppen mi történik... DE!

De eladdig is van egy felelősségteljes, Krisztus-központú szolgáló életünk, melyben nem illik meglankadnunk, hiszen erre van elhívásunk, ehhez kapjuk az erőt nap, mint nap. Az elvégzendő feladatok helyett sokan mégis azokkal a kérdéssekkel (Hogyan, s mikor?) foglalkoznak, aminek semmi gyakorlati haszna, de sok értelme sincs, mert nem az emberre tartozik, mikor lesz itt a világvége, s hogyan tesz majd igazságot a JóIsten... (Ha már egyszer megteremtette ezt a világot, valahogyan majd csak elboldogul a megítélésével is.) Az ember persze mindig olyan akar lenni, mint Isten - a Kígyó szava visszhangként kísérti: "Olyanok lesztek, mint Isten!"... Nem leszünk olyanok, de Ő velünk van a világ végezetéig, s ennyi elég kell hogy legyen, hogy mindennap megerősítő reménységünk legyen a holnap felől.

Mert hiszen igazságos dolog az Isten előtt, hogy gyötrőiteknek gyötrelemmel fizessen, nektek pedig, akiket gyötörtek, enyhülést adjon mivelünk együtt. Mert amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival,tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának.

Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit minden erejével,
2 Thessz 1,6-8 és 11

"Pusztuljanak a rohadékok, megérdemlik... mind, egytől-egyig!" - valami rég elveszített, ősi igazságosság mondatja ki az emberekkel az ilyen, s ehhez hasonló mondatokat, amikor is tehetetlennek érzik magukat a törvényeket kijátszók igazságtalanságai ellen. Bizony a kicsi igazságtalanság is nagyon tud fájni, s a bajt hamar tragédiaként éljük meg, ha rólunk van szó. Megtanultuk, elfogadtuk: Isten, a Legfőbb jó, Aki a rend URa a világban, Ő igazságos Isten, s ezért egyszer mindenkinek megadja azt, amit (meg)érdemel - a jónak a jutalmat, a gonosznak a büntetést, hiszen szükséges a végső kiegyenlítődés, egyébként nincs kiengesztelődés... vagy Isten esetleg másképpen gondolkodik?

Mivel testben vagyunk, s véges az életünk, ezért test szerint gondolkodunk - azaz időben és behatároltan. Ezért véljük úgy, hogy ha valaki semmibe veszi Isten rendjét itt a földi életében, akkor igazságos az isteni ítélet, hogy örökre bűnhődjön ezért. A régiek a túlvilági szenvedést az örök tűzben való sínylődésnek képzelték el, gondolván, hogy a megbocsájthatatlan(?) bűnökre ez az egyetlen "jogos" isteni válasz. Emberi elképzelés ez is... Jóllehet Isten nemcsak a rosszal tud büntetni, fenyíthet a jó megvonásával is. Nem kell tehát a Szeretet Istenének kénköves esőt zúdítania az emberre, nem kell lángtengerben pörkölnie, ha büntetni akarja, bőven elégséges az is, ha felnyitja az ember szemét, s a "nagyszájú teremtménye" egyből elhallgat... Belátni ugyanis azt, hogy magam vagyok oka a szerencsétlenségemnek, hogy csakis egyedül az én hibám, hogy le-/kimaradtam a jóból -, nos ez a legnagyobb büntetés! Nem okolni se embert, se körülményeket, még az Istent sem, csakis magamat... Kell-e ennél fájóbb, s nagyobb büntetés? Aligha.

Ez azonban azt is jelenti egyben, hogy a jóban való gyönyörködés sokkal nagyobb örömöt jelent, mint a büntetés igazságossága. Hiába igazságos egy büntetés, ha engem vagy szeretteimet ér a jogos szankció, annak nem tudok örülni... önszeretetünk ugyanis mindennél nagyobb, még az igazságszeretetünknél is!

Egyesek úgy beszélnek az "odaátról" - legyen az menny vagy pokol -, mintha Istentől kirendelt idegenvezetők lennének... Egy-egy elképzelésük/magyarázatuk - persze biblikus alappal, igaz attól ugródeszkásan jó messzire elrugaszkodva - már-már olyannyira ember-szerű, hogy sérti Isten szuverenitását, az emberi képzelőerő szabadságát pedig egyenesen megvonja. Az érdekes - vagy inkább elszomorító -, hogy minden történelmi korban akad(t/n)ak olyanok, akik helyeslik ezeket a gondolatokat, vallási-, felekezeti-, kulturális hovatartozástól függetlenül... Isten azonban egészen más, meglepetésszerűen más. Kegyelmed ad ott, ahol ítéletet várunk, s ítél ott, ahol kegyelemben reménykedünk... Jézus URunk figyelmeztet mindenkit, jó előre: "Bizony utolsókból lesznek elsők, s elsőkből utolsók"...

Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.
Róm 5,10

Saul-Pál - aki ugye nem is volt tanítványa Jézusnak, de azért az apostolok közé sorolják -, egyértelműen másképp prezentálja Krisztust a római gyülekezetnek, mint a többieknek (értsd: más kultúrában felnövekedetteknek, lásd: inkulturáció!). Ő maga írja: "zsidónak, zsidó, görögnek görög vagyok". Ez azt jelzi, hogy másként kell neki megfogalmazni neki ugyanazt a zsidó kultúrában, s megint másképpen a görögben. Nyilvánvaló, hogy a világvárosban élő, felvilágosultabb(liberálisabb?) rómaiaknak is másképpen kell elmagyarázni a Krisztus-eseményt... De mi is az valójában?

A Krisztus-esemény egyértelműen az Isten szeretetének történelmi lenyomata. Vitathatatlan tény, hogy Krisztus nélkül nem lenne modern időszámítás, Nélküle nem lenne keresztény (krisztianoj=krisztuskövetők szóból) Egyház sem és Krisztus nélkül egészen másképp fejlődött volna az emberiség... Érdemes tehát elgondolkodni azon, mi is az, ami mássá, különlegessé teszi a keresztény vallást a többinél, s mi az a specifikum, ami - ha nem is mindig a keresztény embert, de az eredeti krisztusi tanítást - a többi vallás fölé emeli?

Az első a Krisztus (héber Messiás szó görög tükörfordítása) az Írások szerinti feltámadása. A halál legyőzésének gondolata az embert végigkíséri egész élete folyamán, hol direkt, hol indirekt módon. Váratlan események, nemegyszer borzalmas tragédiák ékelnek bele életünkbe óriási kérdőjelet: "Hát ennyi lenne csak az egész, s nincs tovább?" A földi élet újraélésének gondolata gyaníthatóan az emberrel egyidős, hiszen az ember élete végén ha mérleget von,akkor ott már jól látja, hogy mit kellett volna másképpen csinálni... Vannak vallások, ahol hisznek a reinkarnációban, a tradicionális keresztények azonban ezt a lehetőséget - alapos okkal - kizárják. Értékét az emberi életnek éppen az adja, hogy megismételhetetlen! Bizony nem lehet visszaadni az ellopott/megnyomorított gyermekkort, s nem lehet újrakezdeni a "startvonalnál", hogy - most már ismerve a következményeket - még egyszer ne kövessük el az(oka)t az életvezetési hibá(ka)t, ami(ke)t elkövettünk! Jó lenne, de nem lehet... ha lehetne, akkor az ÚRIsten kijelentette volna, ahogyan Krisztus feltámadása által is megbizonyosította, hogy van a halál után élet, egy új, egy megdicsőült (értsd: tökéletes).

Krisztus evangéliuma a megbékélés lehetőségének jó híre. Nem Istent kell "kibékíteni", hiszen Ő Isten, nem pedig egy durcás kisgyerek, hanem minket izgága véges embereket kell kibékíteni, akik határtalanul beleszédülünk az anyagvilágba, mert valahogyan, nagyon-nagyon ember-szerűen, kárpótolni akarjuk magunkat a földi életünk beteljesületlenségéért. Jóllehet törekszünk a földi mennyország megalkotására, de ahogyan öregszünk, inkább csak a poklait látjuk meg...

A Krisztus-esemény üzenete, hogy van folytatás, hogy a hiány megszűnik, hogy ami eltörött az összeforr, ami elkezdődött, az befejeződik, s ami látszólag megszakadt, annak Istennél folytatása van... Ennek a tudata nemcsak új dimenzióba helyezi életünket, de egyben békességet is teremt, nem gyorsan elmúlót, hanem tartósat. Békességre jutni, azaz megelégedni saját életünkkel csak akkor vagyunk képesek, ha el tudjuk fogadni létünket, s benne minden eseményt, történést Isten-akarta/vezérelte sorsként. Ide, ebbe az állapotba eljutni azonban önerőnkből sosem vagyunk/leszünk képesek; szükségünk van Teremtőnk kegyelemére, amit azonban naponta kérhetünk...

Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt.
Ézs 57,18a

Szinte közhelyes információ, hogy agyunk maximum 5-10%-át hasznájuk... Félelmetes belegondolni, mire lennénk képesek, ha a maradék 90 százalékot is be tudnánk vonni a munkába. Legalább tízszer jobban menne az iskolában a matek, tizedannyi idő alatt készülnénk el a ránkbízott feladattal, s legalább tízszer jobban odafigyelnénk egymásra. Sajnos vagy sem, de már jó ideje megcáfolták ezt a tévhitet, hogy agyi kapicitásunknak csak töredékét használjuk. „A funkcionális képalkotó eljárásoknak köszönhetően mára bebizonyosodott, hogy nagyon kevés olyan területe van az agynak, amely semmilyen folyamatban nem vesz részt” – mondta el Sophie Scott, a Londoni Egyetemen működő Kognitív Tudományok Intézetének professzora. Magyarul: ha zenél valaki, akkor az egész agyát használja, ha tanul (koncentrálva!) akkor is. Egész agyunkat használjuk persze akkor is, amikor a saját igazunkat bizonygatjuk, tehát amikor önzőek vagyunk vagy szeretetlenek, akkor azt is teljes erőbedobással tesszük. Egyébként hogyan magyarázhatnánk meg azokat a negatív jelenségeket, amik nap mint nap körbevesznek minket?

Nincs olyan, hogy félig van tele egy pohár... ha félig van, akkor bizony nincs tele, ha csordultig van, akkor van tele... Ha valaki csak félig teljesíti kötelességeit, akkor bizony az az ember teljesen hanyag. Ha valaki csak féligazságokat mond, akkor teljes a hazugsága, hiszen egy kevés hazugság az egész tanúbizonyságot hazugsággá teszi, ha valaki csak egy kicsit csalja meg a feleségét, teljességgel hűtlen az, s ugyanígy ha valaki csak egy kicsit kínozza meg a másikat - testileg vagy lelkileg, valóságban vagy virtuális világban - az bizony emberségében teljességgel csődöt mondott... De mit mond Isten? Láttam útjait...

"Isten szeme mindent lát!" - mondják mosolyogva az emberek, s nem gondolnak bele, hogy a Mindenható azért mindenható, mert valóban mindent lát! Látja a tőzsdei spekulánsokat, az extraprofitot eszelősen kergető pénzügyi oligarchia számunkra láthatatlanjainak mocskos terveit, melyekkel aláássák az egész Föld ökoszisztémáját, látja a hűtleneket és hazugokat, a nagy bűnösöket és a kicsiket, látja a részvét hiányát családban, iskolában, társadalomban... Isten látja a szülői szeretet hiányát, látja azt is, a amikor a pedagógusnak kiáltania kellene, de inkább hallgat, látja a korrupcióban fetrengő politikusok disznóságait, s látja azt is, ha a pap vizet prédikál, de bort iszik... egyszóval: Isten látja az ember istentelenségét! Igénkben azt olvashatjuk, így szól az ÚR: láttam útjait... Ő látja azt is, hogy hova vezetnek ezek az utak!

A hívő ember nem azért hívő, mert hiszékeny, hanem azért mert olyat is lát, amit csak a hitbéli látással lehet megpillantani. A hívő ember - Isten kegyelméből - a földi lét horizontján túlra is lát, ez adja számára az erőt, hogy másképpen cselekedjen, mint a többi ember. A hívő ember szól, amikor mások hallgatnak, cselekszik, amikor mások csak némán tűrnek. Jézus ugyanis aktivitásra szólítja fel követőit, hiszen ezt mondja: Amit szeretnétek, hogy Veletek cselekedjenek... azt cselekedjétek Ti is! S természetesen: Ne cselekedjétek azt, amit nagyon nem szeretnétek, hogy veletek is megtörténjen... Az pedig, hogy Isten úgyis mindent megbocsájt, ne használja senki takaróul, mert Isten az Ő gyógyítását, bűneink elfedezését nem "füttyszóra" teszi... Isten ugyanis, Isten volt, van, s lesz mindörökre!

Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam, URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.
Mt 7,21

Szép ívű gondolatokat fabrikálni a világ működéséről... ősrégi foglalatosságunk ez, de a világ nem a hangzatos ideológiák, hanem a saját törvényei szerint működik. Nincs perfekt ideológia, s nincs egyetlen vallás sem, ahol ne lennének szélsőségesen gondolkodók, ahogyan nincs egyetlen ország se, ahol mindenki ugyanazon a politikai oldalon állna. (Ha úgy néz ki, hogy mégis, akkor azt általában diktatúrának nevezzük.) A szélsőséges gondolkodás mindig az egoizmusból fakad, hiszen mindenki a saját igazát hiszi az igazságnak. Tény, hogy csak kevesek képesek kilépni önmaguk gondolkodási kliséiből, megszokott logikai ösvényeinkről nem szívesen térünk le, s persze mindezen "gondolati rutinnak" van azért sokak számára elfogadható hozadéka is.

A szélsőségesség tehát nem felekezeti sajátosság, és nem is politikai beállítottság kérdése. Az extremitás igenlése sokkal inkább hajlam, ami - a történelmet vizsgálva úgy néz ki - az idők végezetéig hűséges kísérője marad az emberlétnek. Azaz: mindig akadnak majd olyanok, akik radikális nézeteikkel tábort gyűjtenek maguk köré, s elhitetik követőikkel, hogy van perfekt megoldás az élet igazságtalanságaira. A szélsőségesen gondolkodóknak van egy közös jellemzőjük is: kedvelik az erődemonstrációt, sőt hisznek az erőszak alkalmazásának hatásosságában. Az erőszak lehet fizikai vagy "csak" verbális -, mindkettő nagyon(!) veszélyes, mert az erőszak erőszakot szül, hiszen: "aki kardot ránt, kard által vész el" - tanítja a Mester.

Jóllehet se a vallási-, sem pedig a politikai radikalizmus nem old meg semmit, csak mérhetetlen nagy fájdalmakat, károkat okoz, legvégül pedig pótolhatatlan veszteséget, de a buzgólkodó, önjelölt próféták vagy politikai "führerek" mégis elhitetik: van megoldás, mert most aztán végre-valahára elérkezett az idő... s, ha az idő itt van, akkor cselekedni kell!

A keresztény ember is cselekvéspárti, de cselekvésprogramját nem emberi elképzelésekre, hanem Isten szeretetére alapozza. Ez ugyanis az egyetlen garancia arra, hogy a jószándékkal kikövezett út ne a pokolba vezessen. Jézus URunk tanítása szerint Isten országa bennünk és közöttünk van, de ugyanígy a pokol birodalma is bennünk van, közöttünk történik -, ha engedjük, ha akarjuk. Luther Márton egyszerűen, közérthetően így fogalmaz: "Ha az Isten lovára szállsz fel, akkor az a mennyországba vágtat veled, ha pedig az ördögére, akkor az a pokolba visz."

Jézus URunk a Hegyi Beszédének végén igen világosan kinyilvánítja: "Aki csak hallgatja az én beszédeimet, az hasonló a balgához, aki házát homokra építi. Aki hallgatja és meg is cselekszi, azokat, az hasonló az okos emberhez, aki házát sziklára építi." Nem elégséges tehát csak hallgatni, elmélkedni Jézus frappáns mondásain, eltűnődni példázatainak időszerűségén, hanem amit Ő tanít, azt cselekedni is kell, s erre Ő maga követendő példát is ad -, hiszen halálig menő következetességgel szeret! Más út ugyanis nem vezet(het) a mennyekbe, csakis a szeretet isteni útja...

Újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.
Ef 4,23-24

Az örök fiatalság ígérete minden korban gyűjt magának együgyű "híveket"... Míg régen az ifjúság kútjának vizét keresték szomjazva, manapság az idő megállításának módjait kutatják. A józan eszét még birtokló óvodás megmondja, hogy az időt megfogni nem lehet, az elmúlástól rettegő felnőttek jelentős része azonban még azt is elhiszi, hogy a regeneráló kozmetikum az gyorsítja(!) a bőr fiatalodását(!!)... S ha valami különös ok miatt a méregdrága arckrém mégsem hozza a kívánt eredményt, akkor végső megoldásként még mindig ott van a plasztikai sebész... Régen a sebész hivatása a gyógyítás volt, mostanság egy jelentős részük szolgáltatóvá vált - ki kényszerből, ki meg pénzszeretetből. Az ugyanis vitathatatlan tény, hogy igencsak erőteljesen virágzik a szépség-sebészet...

Az örök fiatalság hazug ígérete ugyan elhomályosítja, de nem szünteti meg azt az igazságot, hogy bizony öregszünk, sőt darabokban halunk meg. Először csak a látásunk, a hallásunk romlik, majd szép lassan ernyednek az izmok, s mélyülnek a ráncok aztán a nem látható szerveink is követelik maguknak a törődést, mert már nem tudnak úgy dolgozni, mint korábban... Bizony gyengül a szív, a vese, a máj, s meg-megviccel minket az emlékezetünk is.

Pál megújulásra buzdít, de miféle megújulás ez? Ajánlása talán átírhatja az élet, s az idő vastörvényeit? Aligha... Az apostol nem a múlandó testről, hanem az abban lakozó lélekről beszél. Jól tudja ugyanis, hogy a "földi sátorunk elbomlását" (testünk öregedését) nem vagyunk képesek feltartóztatni egy arasznyival sem, de a múlandó testünkben lakozó lelket - s ez Isten egyik csodája(!) - képesek vagyunk örök fiatalságban tartani. Hogyan? Úgy, hogy Isten gyermekei maradunk... Ez nyilvánvalóan nem gyerekességet jelent, hanem viszonyulást! Aki lélekben megöregedett - ezt a hétköznapokban megfáradásnak hívjuk -, még az is reménykedhet, hiszen Isten a régiből is tud újat teremteni!

Megújulni lélekben és elmében azt jelenti, hogy odatérdelünk Isten elé. Aki nem restelli meghajlítani magát Isten előtt, az csuda dolgokat élhet át: könnyűvé válik a nehéz, s felemelővé a teher. Szépséget jelent számára a másokért hozott áldozathozatal, s maradandó értéket csiszol életében a hétköznapok izzadságcseppes küzdése... Bizony, darabokban kell visszaadnunk mindent a Teremtőnknek, de Ő lelkünket egészben akarja magához emelni...

Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.
Ef 5,16-17

Amióta ember az ember, azóta közösségben él, s tapasztalja, milyen jó, hogy vannak társai, akik az erejét meghaladó feladataiban segítenek. Így sikerült az elmúlt évezredekben megalkotni oly sok mindent, amikre ma is csodálattal tekint az utókor. A közösség ereje, s lehetőségei bámulatra méltóak, mai, modern korunkban különösképpen is. Az együttműködés mostani bonyolultsága korábban elképzelhetetlen magasságokba emelte az ember életminőségét, mindezek ellenére mindenhatóak mégsem vagyunk. Különösen nehéz nekünk elfogadnunk, hogy vannak események, jelenségek, melyek bár életünk fontos részei, mégsem tudunk értük vagy ellenük tenni, vannak dolgok, amikben csak mi "húzhatjuk a rövidebbet"... Ha egy meteor be akar csapódni a Földünkbe, akkor csak megfigyelni tudjuk, hogy ezt hogyan teszi, ha egy vulkán ki akar törni, akkor bármikor megteheti! Hasonlóképpen nem tudunk semmit sem tenni azért, hogy forogjon-e Föld vagy sem, múljon az idő vagy sem...

Ezért érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit tehetünk, s mit nem, bölcsen beosztva időnket, ami véges. Igen az "idők gonoszak", mert elhitetik velünk, hogy 1) van még időnk bőven mindenre 2) s hogy minden úgy lesz mindig, ahogyan az most van. Nos, ezzel szemben az igazság az, hogy amit ma elmulasztunk, azt végérvényesen elmulasztjuk, korrigálni magunkat a holnapban csak részben tudjuk, hiszen visszamenni az időben nem tudunk. Így van ideje mindennek: tanulásnak, s párválasztásra készülésnek, családalapításnak és gyereknevelésnek. Őszben tavaszt játszani badarság, télben a nyarat kergetni hasonlóan... A másik fontos igazság, hogy minden változik! Nem lesz mindig tehát úgy, ahogyan most van, azaz: nem leszünk mindig fiatalok és egészségesek, de hasonlóképpen a rossz sem tart örökké, azaz egyszer minden szenvedés és fájdalom véget ér...

Aki meggondolatlanul cselekszik, az nem számol azzal, hogy döntéseinek hosszú távú következményei vannak, aki bölcsen él, az tudja, hogy mindennek "ára" van. A bölcs tudja, hogy ideje véges, ezért keresi-kutatja az ÚR akaratát, mert önmaga minél jobb megértéséhez elengedhetetlen számára az Isten akaratának/törvényeinek, rendeléseinek/ajánlásainak minél alaposabb ismerete. Aki tehát folyamatosan tanulmányozza Istent, az Ő világát, annak "életminősége" egészen más lesz, hiszen felismeri saját korlátait, s ezért nem kezd bele esztelen projektekbe. A tornyot (életünk) ugyanis illik felépíti, a csatákat (lehetőségeink) nem árt megnyerni, s a célba illik beérni, azaz Istentől kapott feladatainkat be kell végeznünk, vagyis a ránk bízott missziónak "sikerülnie" kell! A siker garanciája azonban nem a mi véges erőnk, hanem Teremtőnk végtelen szeretete...

Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta! A paráznákat és a házasságtörőket pedig ítéletével sújtja az Isten.
Zsid 13,4

Megházasodni viszonylag egyszerű, házasságot megtartani lényegesen nehezebb, boldog házasságot vezetni egy életen át... a művészet maga! Nos, úgy néz ki, hogy a 20. század végére, a 21. század elejére alábbhagyott az emberekben a művészi alkotó kedv, mert valahogyan nem akarnak sikeredni a házasságok, legalábbis nem hosszabb távon. Mi lehet ennek az oka?

Számos okot sorolnak fel a szakemberek, sőt valóságos okhalmazt zúdít a média az emberekre, mi az oka a rossz házasságoknak. A sok igaz megállapítás közé azonban számos hamis állítás is keveredik, megzavarva az átlagember orientációját. Az átlagember - s jóllehet mindannyian különlegesek, megismételhetetlenül egyediek vagyunk, de mégis átlagosak, hiszen "emberként", s nem angyalként működünk -, érzésből, jószándékkal átitatott lendületből MINTÁK alapján éljük a párkapcsolati életünket. Tudományos felmérések bizonyítják, hogy az emberek túlnyomórészt nem logikus döntések szerint, hanem el-, betanult minták alapján vezeti életét, oldja meg konfliktusait... a házaséletben is. Luther Mártonunk nem volt pszichológus, mégis a minta fontosságát emeli ki, amikor azt mondja: "a szülők a gyermek(ek) számára a családban az Isten helytartói". Talán nem véletlen, hogy ilyen sok a zavart Isten-képű ember a világban! Csak azt élik meg, amit a szülők eléjük éltek, amire "mintát adtak".

A párkapcsolati boldogságot propagáló iskolák - jószándékuk ellenére - a leglényegesebbet általában nem mondják el: a házasság titok, felettéb nagy titok. Titok azért, mert nem embertől van, hanem Istentől. Isten határozta meg, RENDelte el a páros élet, a férfi és nő kapcsolatának örök törvényeit, mert ezt a legkisebb, legsérülékenyebb, de mégis legtöbbet adó közösséget kívánta partneréül a folyamatos teremtésben. Istennek semmibe se telt volna, hogy úgy alkossa meg az embert, hogy az osztódással/klónozással szaporodjék, de mégsem ezt akarta. Isten számára a szabad akaratból történő döntés a fontos, hogy minél inkább kiábrázolódjék számunkra az ÉLET isteni mivolta! A Teremtő Isten a házasságot, két ember szövetségét, ezért törvényeivel védelem alá helyezi, hogy nyilvánvalóvá váljék minden korban: az ember Istenképűségre teremtett lény...

Aki átírja, felülírja ezt az isteni rendet, az saját védelmét gyengíti, az saját boldogságának bástyáit rombolja le. A házasság az a titkokkal teli hely, ahol az elrejtettségben, a feltétel nélküli elfogadásban, a legőszintébb szeretetben feloldódva megújulhatunk, s megerősödhetünk. Ez a regenerálódás aztán védelmet ad hétköznapi küzdelmeinkben, s azért, hogy naponta "újrateremtődhessünk" istenképűségünkben ez az "isten-elrendelte intézmény" minden védelmet, támogatást megérdemel - erre buzdítanak a próféták, s az apostolok mind...

Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, többfelé földrengések és éhínségek lesznek: a vajúdás kínjainak a kezdete mindez!
Mk 13,8

1945. július 16-án az amerikai Los Alamos mellett az emberiség belépett fejlődésének legellentmondásosabb korszakába: az atomkorba... A hihetetlenül nagy pusztító erő birtoklásának mámorában az első sikeres kísérleti atomrobbantást nemsokára - alig három hét múlva - az éles bevetés követte... Hirosima és Nagasaki borzalmait a történelemkönyvekből mindenki ismeri, az évezeredeken át fennmaradó sugárzás egészségkárosító következményeit pedig még számos generáció hordozza! Az ember "atomi fejlődése" azonban nem állt meg itt, több mint 2700(!!!) kísérleti atomrobbantást végeztek el napjainkig. (A megdöbbentő statisztika 1945- től 1988-ig megtekinthető itt.) Izráel állam most is Irán elleni "preventív atomcsapásban" gondolkodik - jóllehet "hivatalosan" nincs is neki atombombája...

Jézus korában ugyanúgy nemzet nemzetre rontott, mint az azt követő háborúkban, de úgy néz ki, hogy a 20. század két világégése sem józanította ki az embert, hiszen még ma is a kooperáció helyett egymás megsemmisítésén törik a fejüket a hatalmasok... Érdemes megjegyezni, hogy a JóIsten napocskája negyed óra alatt annyi energiát küld le a kontinensekre, ami bőven fedezné az egész emberiség éves(!) energiafelhasználását. Ha napenergia töredékének a töredékét hasznosítanák, már nem lenne energiagond a világban! Ehelyett az olajért/nyersanyagokért ölik egymás halomra a nemzetek... Hol itt az istenképűség? Tény az is, hogy egyre több az erősebb földrengés - mert hogy kisebbek szinte minden percben vannak, hiszen folyamatos mozgásban van a Föld -, s a katasztrófák számának és intenzitásának növekedésével együtt nő az általános bizonytalanság: tényleg a vajúdás kezdete ez?

Végességünkből kifolyólag bármennyire is szeretnénk tudni, hogy mikor lesz itt a teljes vég, Jézus URunk kijelentése szerint "Azt a napot, s azt az órát senki sem tudja, még a Fiú se, csak egyedül az Atya." A végső véget megelőzik tehát a kínok, de hogy mely szenvedéseket kell a vajúdás első jeleinek venni, ez meghaladja nemcsak az átlag-hívő ember tudását, de a világ összes teológusét is. A lét, az élet urai ugyanis nem mi emberek vagyunk, hanem Isten! Amit mi (meg)tudhatunk, hogy: mindig az Ő kezében vagyunk, "akár élünk, akár halunk"...

A hidegháborús időszakban attól rettegtek az emberek, hogy valaki egyszer tévedésből vagy elkeseredésből, de végül is megnyomja azt bizonyos piros gombot... Hála Istennek, ez nem történt meg. Az istentelen ember azonban mindenre képes, még arra is, hogy magával rántsa a pusztulásba az egész földi teremtettséget... Ha ne adj Isten, ilyen gyalázatos módon érne véget a "civilizált" ember létezése a teremtettség eme naprendszeri csodálatos gyöngyszemén, Istent elpusztítani még az atomi ember sem tudja, s ez reménységet ad arra nézve, hogy lesz új ég és új Föld, de a hívő ember ennek hogyanját a Teremtőjére bízza...

Ha szívem asszony után bolondult, és leselkedtem felebarátom ajtajánál, másnak őröljön a feleségem, és mások hajoljanak rá. Mert gyalázatos dolog ez, és bírák elé való bűn. Olyan tűz ez, amely a pusztulás helyéig emészt, és minden jövedelmemet gyökerestül irtja ki.
Jób 31,9-12

A hűség egyidős az emberrel, no meg a hűtlenség is... Jóllehet mindenki előtt ismert egy szövetség megtörésének súlyos következményeit - mégis újra és újra megtörténik, hogy jónéhányan kilépnek a biztonságot nyújtó kapcsolatból. Így van ez a politikai és gazdasági érdekszövetségekben, így van a párkapcsolatokban, nemkülönben az Istennel való kapcsolatunkban is... Többek között emiatt ennyire bonyolult, s gyakran fájdalmas az élet.

A példázatbeli Jób ebben a fejezetben - felsorolás-szerűen -, nemcsak házassági hűségére hivatkozik, hanem az élet minden területén megmutatkozó hűségére. Olyan ugyanis gyakorlatilag nincs, hogy valaki csak a "Ne paráználkodj!" parancsolat ellen vétene, hiszen, aki házasságot tör, az egyben lop (elveszi a másét), de öl is, hiszen felebarátainak életét rövidíti meg az okozott keserűségekkel. A "járulékos törvényszegések" pedig automatikusan megtörténnek, hiszen aki hűtlenné vált az már beleesett a kívánság vermébe, hűtlenségét pedig bizonyára palástolni akarja - tehát már hazudik is. Magyarul: aki szövetséget tör, az belerondít rendesen az élet szentségét/szépségét védő törvények közé...

Jól mondja Jób, hogy pusztító tűz ez, s minden vagyont felemészt. Ha ennyire nyilvánvaló, akkor mégis miért hűtlen az ember Istenhez, felebarátjához, társához? Nem látja, hogy a hűtlenség milyen károkat okoz, hogy az elvtelenség hová vezet? A bűn hatalma abban nyilvánul meg, hogy az eredendő józanságát az embernek kikapcsolja, a látását elhomályosítja, s a kívánság beteljesülésének ígéretét nagyobbnak, többnek, értékesebbnek hiteti el, mint a valóság maga.

A hűtlenség éppen ezért a legfájdalmasabb érzések egyike. Emberségében sebződik meg nem csak az, akihez hűtlenné váltak, de az is, aki elköveti a hűtlenséget. Az emberi kapcsolatok nagyon sérülékenyek, s ami egyszer eltörött azt összeragasztani gyakorlatilag lehetetlen. Visszaállítani az elveszett bizalmat, hasonlóan emberfeletti vállalkozás. A megbocsájtás útján járni rettenetesen nehéz, egyedül nem is lehet rajta haladni, csakis Istennel...

Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?
Róm 2,4

Az életet szabadságban, egészségben, jólétben, közösségben és szeretetben élni jó... Erre mondjuk: szép élet. A szép élet megteremtéséhez azonban rengeteg erőre/munkára van szükség -, természetesen azoknak, akik nem a tisztességtelen könnyebb utakat választják...

Isten minden embert egyformán szeret, de ez mégsem magától értődő számunkra. Azt látjuk ugyanis, hogy egyeseket az Isten jobban a tenyerén hordoz, mint másokat. Talán éppen mi méltatlankodunk: "No, de URam, hogyan is van ez? Én igyekezem, s csak nehézségekkel, bajjal látogatsz meg, más pedig messze elkerül Téged, s mégis vígan, s boldogan él?!" Az effajta megállapításunk nem a mai kor terméke, az ókori bölcsességirodalomban számos mondást találhatunk az ebbéli igazságtalanságok felismerésére.

Isten szerteágazó akaratát teljességgel kikutatni ember nem tudja soha, de megtapasztalhatja az Ő gondviselő jóságát. Ha napról napra nem is tudatosul minden emberben, de időnként elemi erővel válik nyilvánvalóvá: a JóIsten szeret... Szeret, még annak ellenére is, hogy...

Isten jósága tehát megtérésre (visszafordulásra) kötelezné az embert, de mivel a hit az önkéntességen alapul, ezért az odafordulás is csak saját döntésen alapulhat. Erőszakkal lehet ugyan megtéríteni valakit, csak az ilyen misszionálásnak semmi köze nincs az Istenhez. Nevezhetjük ezt egy rendszerbe való integrálásnak, kényszerű uniformizálásnak, de megtérésnek semmi esetre sem.

Istennek hálás lenni nem "muszáj", hanem lehetőség csupán. Attól, hogy hálát adunk azért, amink van, attól még nem lesz több abból, de tény, hogy jobban örülünk neki. Jobban esik majd az étel, jobban ízlik az ital, s jobban örülünk annak, hogy a JóIsten kegyelméből lehetünk/vagyunk egymásnak...

Kérdezd csak meg az állatokat, azok is tanítanak, és az égi madarakat, azok is tudósítanak. Vagy elmélkedj a földről, az is tanít, a tenger halai is beszélnek neked. Ki ne tudná mindezekről, hogy az ÚR keze alkotta őket? Az ő kezében van minden élőnek a léte és a minden emberi testnek adott lélek.
Jób 12,7-10

Régi felismerés, hogy a természet különösképpen is prédikál az Isten végtelen hatalmáról... Nagyon régen úgy hitték, hogy fűben-fában, nagy hegyben "van" az Isten, ma már megmosolyogjuk ezeket a korabeli naív elképzeléseket. Amióta feltárult az atom titka, s megtanultunk félni az atomenergiától - persze még mindig nem eléggé - azóta tudjuk, hogy az anyag átalakítható energiává, s majd egyszer talán az energiát is vissza tudjuk alakítani anyaggá... De Isten sem nem anyag, sem nem energia! Isten Lélek, az a Világátfogó Rend, Örök Törvény, Végtelen Információ, Aki teljességgel soha meg nem ismerhető, csak kereshető, kutatható. Ő tükröződik tehát mindenben, ami csak "van"...

A természettudósok nagy része hívő ember - jóllehet nem a klasszikus egyházak-közvetítette dogmatikus elképzelések szerint. A természet rendjében megtalálható/meglátható tökéletesség ugyanis egyszerűen lenyűgöző, csodálatos! Mindennek helye, s feladata van, s semmi nincsen "csak úgy" önmagáért... Aki ezt felismeri, az belesimul Isten tenyerébe, hiszen az ÚRIstené a világmindenség. A hívő ember számára nem az a fő kérdés, ami a hitetlen számára, hogy Isten létezik-e vagy sem, hanem az, hogy mit kezdjen praktikusan azzal a felismeréssel, hogy Isten ott van mindenekben?

Sajnos a mai világ elveszítette érzékenységét az Istenre, s helyette neki tetsző istenképeket fabrikál. Gondolhatunk a modern kor virtuális tereire, melyekben minden benne van - mű-érzelmek, a mű-demokrácia, a mű-boldogság, a mű-biztonság - csak az élet valósága (maga az Isten!) hiányzik. A virágok színeihez azonban hozzátartoznak az illatok, a naplementéhez pedig az utoljára melengetően meg-megsimogató fénysugarak is... Modern korunk átláthatatlan szisztémája "rendszeridegenné" tette az Istent - a következményeket pedig most kezdjük csak érezni: erkölcsben, romboló életvitelben, tisztességtelen kereskedelmeben, rablógazdaságban, csillapíthatatlan nyersanyag-, s energiaéhségben...

Aki bölcs, az tanul a mindenségből. Alázatot és kitartást, érzékenységet és szeretet, irgalmat és megbocsájtást. Ettől lesz minőségi az élete, s nem a birtoklás örömétől, ami idővel rendre elmúlik...

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!
Préd 12,1

Amíg meg nem öregszünk, nem is támad bennünk nosztalgikus vágy: De jó lenne újra fiatalnak lenni!... Az élet attól élet-szerű, hogy megvannak benne a megváltoztathatatlan örök törvények, azaz mindennek rendelt ideje van! Kár, hogy erre többnyire csak akkor jövünk rá, amikor valamit javíthatatlanul elmulasztottunk... Milyen jó lenne, ha életünk első felében már tudatosulna bennünk, hogy életünk másik felében "fizetünk" az első felében elkövetett hibáinkért. A Prédikátor azért bölcs, mert már tudja ezt, s szeretné, ha legalább néhányan a fiatalok közül okulnának ebből...

Fiatalon persze az ember nem lehet bölcs, legfeljebb okos... De, aki az ÚRIstenben bízik már ifjúkorában is, az ha nem is válik rögtön bölccsé, de elindul a bölcsesség felé vezető úton, s nem követ el olyan durva életvezetési hibákat, melyeknek terhes következményeit egy életen át hordoznia kell. S ez már nagy eredmény! Mennyi plusz erőt nyer ezáltal! A fiatalkori bűnök felnőttkori következményeinek kompenzálása ugyanis meglehetősen sok energiát igényelnek, s azt előbb-utóbb mindenki megtapasztalja, hogy minden emberi erő véges...

Sőt, ha Isten kegyelméből megöregedhetünk, akkor azon is el-elgondolkodhatunk, mit értett azon a Prédikátor, hogy "rossz-napok, s nemszeretem-évek"... jelesül: "amikor mások öveznek fel minket, s odavisznek, ahová nem akarjuk"! Bizony nem könnyű feladat elviselni az öregség terheit: elhaló barátok, távol élő szeretteink hiánya, a magányosság bosszantó és fájdalmas keresztjei...

Ha valaki fiatalon úgy éli meg napjait, hogy azok nem "isteni jó napok", hanem "istenes napok", akkor övéinek/környezetének példát adva nem egyedül öregszik meg, hanem hordozó közösségben látja meg őszének napjait. Afelől ugyanis ne legyenek kétségeink, hogy már itt a földön megkapja mindenki a "jutalmát" - hiszen így olvashatjuk néhány verssel később -, "mindenki élvezi tettének jutalmát". Péld 12,15

S bár Isten igazsága minden korban változatlan, úgy néz ki, vannak törvények, melyeket minden generációnak a saját kárán kell megtanulnia. Aki bölcs, az más kárán okul, aki bolond, az a sajátján se...

Hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul. Elvonul fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem észre.

Napjaim gyorsabbak a futárnál, elszaladnak, nem látnak semmi jót...
Jób 910-11 és 25

A születés örömteli csodája, s a gyászos elmúlás közé szorult rövidke néhány évtizedes életünkben minden évben van egy nap, amikor különösen is az elmúlásra gondolunk... Így október végén, november elején, amikor megpezsdülnek a temetők, s esténként gyertyák ezrei remegve sóhajtanak bele a vaksötét éjszakába - borzongatóan szép, s egyben fájdalmasan szomorú is ez, hiszen a veszteség fájdalmára emlékeztet - alig van ember, aki néhány gondolat erejéig ne gondolna saját elmúlására se...

A halottak életet nyomorító kultusza nem vezet sehová sem, de jó, hogy van egy nap, ami - munkaszüneti nap lévén; éppen 10 éve(!) -, félreérthetetlenül szembesít mindenkit saját végességével is. De mire is jó ez, emlékezni a halálra? Minek évenkénti rendszerességgel feltépni a veszteség soha be nem gyógyuló sebeit? Nem elég nekünk éppen az a tudat, hogy egyszer úgy is ki kell mennünk ebből a világból?

Nos, saját végességünk elemi felismerése - mert általában nem azzal a tudattal fekszünk le, hogy holnap nem ébredünk fel - felértékeli számunkra az életet. Annak belátása, hogy a mai nap soha vissza nem térő alkalom arra, hogy szeressünk, hogy rámosolyogjunk környezetünkre, a múlandó pillanatba örökkévaló értékeket sző bele! Így válhatnak tartalmassá a hiábavalónak elkönyvelt percek, s így pattannak ki lelkünkben az Isten által belénk vetett a reménység-magvacskák...

Életünk különösen is fájdalmas pillanatai azok, amikor emberi szemmel nézve a holnap, s holnapután minden reménysége szertefoszlik... Isten gondviselésébe vetett hitünk azonban átível földi létünk utolsó korlátján is, hiszen akinek szívében a krisztusi szeretet dobog, annak nem megmosolyogtató naiv kijelentés a temetőkapuk gyakori felirata, hanem e világban erőt adó, megtartó bizonyosság: Feltámadunk!