Elgondolkodtató idézetek...

A szerelem tényleg a legcsodálatosabb dolog a világon és ha az ember őszintén és igazán szeret, akkor csakis egyetlenegyszer lehet szerelmes az életben. Ha csalódik, vagy bármilyen ok miatt elválank egymástól, és újból társra találnak, az nem lesz ugyanaz. A szív mindig és örökké azt az egyet fogja szeretni, még akkor is, ha nem lehetnek együtt. Sidney Lawrence

Választás nélkül nincs szabadság. Szabadság nélkül nincs igaz szerelem. Jotge Bucay

Isten úgy tudja keresztezni az utakat, hogy előkészíti az embert arra, hogy adott ponton meg tudjon születni a felismerés: ki is az igazi. Mohay Tamás

Nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki? Csitáry-Hock Tamás

S végül Weöres Sándortól egy gyönyörű mondat:

Ha minket földbe letesznek, ott is majd téged szeretlek, őszi záporral mosdatlak, vadszőlő-lombbal csókollak.

Szent Ágoston mondja: "Szeress, s tégy, amit akarsz!" - Reményik Sándor pontosít...

Reményik Sándor Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz Fölény - de nem bánt. Nem héjázik fent. Derű - de égi. Józanság - de szent. Bent a világban, Mégis kívül rajt: Hódítni lelket Jézusnak óhajt. De tapintattal Tágasságot ád - Lélek ne hordjon Semmilyen igát. Mikor búcsúzik: Nincs szemébe könny - Egyszer mindenki Úgyis visszajön. Advent idején Temetőbe jár - Sírok közt röpköd Mint a fénybogár. Az új halottól Vídám-kedvesen Kérdi: hogy aludt Első éjjelen? S szól az Élethez: Engem nem zavarsz - - Szeresd az Istent, S tégy, amit akarsz! 1940

"Bűnös, gyarló emberek vagyunk!" - sokszor hallhattuk már ezt a kijelentést. Valljuk meg őszintén, akadtak helyzetek, amikor úgy éreztük, mi azért nem tartozunk közéjük. S tényleg... Miért is lennénk ugyanolyan "bűnösök", mint a kereszten függő latrok, amikor mi normális életet élünk?! Nos, Jézus világosan megmondja: "Nem az igazakat hívogatja, hanem a bűnösöket" Máshol pedig így fogalmaz: "Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek!" No, akkor felsóhajthatunk, hiszen "minden(!) rendben van"... vagy mégsem?

Annyi bizonyos, hogy amikor Jézus hívogat, akkor mindenkit hív, de hívása nyilvánvalóan nem azoknak szól, akik már körülötte/Őnála vannak, hanem azoknak, akik még messze távolban küszködnek önmagukkal, világgal s a JóIstennel. Sajnos sokszor megtörténik, hogy "kaptafásan" gondolkodnak komoly hívő emberek is, s úgy hiszik az ÚRIsten is "széria-megoldásokat" gyárt teremtményeinek... Ha mégis így lenne, akkor nem lennénk különfélék, elveszítenénk egyediségünket, s mindenre bólogató, gondolkodásmentes "klón-keresztények" lennénk... Úgy látszik, még mindig nem jöttünk rá, hogy a Teremtő Isten a diverzitás Istene! Sajnos mi emberek - talán csak azért mert szeretnénk olyanok lenni mint az Isten - mindenhatóságra való törekvésünkben görcsösen uniformizálunk, s szíves látjuk a színest is fekete fehérben...

Ha a generációk mindig mindent elölről kezdenének, akkor sosem fejlődhetnénk, jutnánk előbbre, s nem emelődhetne, javulhatna az embervilág egy kicsit se. Márpedig Isten törvénye az, hogy az áldás ezerszeresen átíveljen apákról a fiakra, s hogy néhány nemzedéken keresztül emlékeztesse az utódokat az elődök bűneire. Ez azt jelenti, hogy nem kell mindenkinek a disznók vályújáig süllyedni, hogy felismerjék van nekik egy Mennyei Atyjuk is! Vagyis: a hívő, az ÚRnak elkötelezett szülők, értékcentrikus/értékteremtő életvezetésükön keresztül igenis gyermekeik elé élhetik a Krisztus szeretetét.

Sokan vélik, hogy a tradíció az "kevés" - ennél több kell -, de az ilyenek a gyökereiket tagadják meg. Ha a tradíció csak azt jelenti, hogy kínos precizitással őrzik, a hamut, akkor az persze nem más, mint képmutatás, farizeusság, de ha a hagyomány a láng továbbadásában nyilvánul meg, akkor az Isten akaratának betöltése, azaz "egészséges" magatartás...

Csak a tisztánlátás végett... Kik is voltak a farizeusok? Szigorú vallási elveket valló, ókori zsidó politikai párt volt, akik életüket azáltal kívánták Istennek szentelni, hogy az előírásokat szigorúan megtartották. A farizeusok pártja szociális mozgalomként is fungált, de egyben gondolati iskola szerepét töltötték Kr. e. 536 és 70 között. Tagjai gazdag, tehetős emberek voltak, akik társadalmi státuszuk révén megtehették - többnyire mások dolgoztak helyettük -, hogy idejük nagyobb részét a Tóra tanulmányozásának, s a parancsok minél részletesebb betartásának szenteljék...

Farizeusok azonban mindig is voltak, s lesznek is - s nem csak zsidók között. A kettős erkölcsiség, a jobbantudás felsőbbrendűsége végigkíséri az emberiség történelmét. Sok ember beleesik a másokat vezetni akarás kísértésébe, de nemcsak vezetni, de el is juttatni másokat a célba a legnagyobb kihívások egyike. Mindenki szeretné, ha fia lánya emberül megállná a helyét az életben, de ennek eléréséhez nem elégséges ennek a kívánása, ezt bölcsen munkálni is kell. Nem lehet negyedórában elmagyarázni egy gyermeknek, hogyan kell értékcentrikusan élni az életet, a tartalmas élet szépsége akkor sejlik fel a következő generáció számára, ha a mostani generáció is emberül, méltóságteljesen él.

Ki a farizeus tehát? Nos, aki vizet prédikál, de közben bort iszik. Aki ideológiát magyaráz ahelyett, hogy a szeretet törvényének engedelmeskedve cselekedne. Farizeus az, aki nyugodt lelkiismerettel él mások "kontójára", s közben másokat nem hagy élni, aki elvárja, hogy szeressék, de ő maga képtelen szeretni. Farizeus az, aki vallásoskodó életével szeret a középpontban tetszelegni, de az istenes életből fakadó elfogadást sosem képes megélni... A farizeusi lelkület - tetszik vagy sem -, nem csak másoknál látható destruktív magatartás, de bizony a magunk életében is megtalálható készség! Farizeusok vagyunk, amikor elvárunk bizonyos dolgokat keményen elvárunk másoktól, de ha nekünk kell teljesíteni, akkor gyakran elnézzük saját hiányosságainkat...

Az igazi probléma az, ha azok viselkednek farizeusként, képmutatóan, akik azért vannak/lennének, hogy a mi érdekeinket képviseljék, s nekünk segítsenek. Míg a politikusok össztársadalmi megoldást kínálgatnak, a papok, a lelkészek, a prédikátorok az egyéni élet számos problémájára kínálnak megoldást. Mindkettőt eredményesen csak akkor lehet megtenni, ha a vezetők dolgukat hitelesen végzik! Nincs elszomorítóbb a papoló politikusnál, s a nagyokat ígérő, hiteltelen papnál! Példakép kellene hogy legyen a politikus és a pap is. Ha azonban csak paródiái saját hivataluknak, akkor megvalósul az, amit Jézus URunk így mond: Vak vezet világtalant... s bizony mindketten gödörbe esnek!

Van-e megoldás? ...Van! Mint mindig, a megoldást a szívben találjuk meg. Ezért kell megtisztítani szívünket, hogy abban istenes, tiszta érzések uralkodjanak, s akkor súlya lesz szavainknak, s még az is megtörténik, hogy mások számára példakép lesz az életünk... ami maga a kegyelem, hiszen nem tőlünk van ez, Isten ajándéka az.

A kis virágok a fűszálak között teremnek, s ahhoz hogy észrevegyük őket, le kell hajolnunk... ezt nevezhetjük alázatnak, aminek semmi köze nincs a tekintélyvesztéshez. Az ember azonban büszke teremtés lévén igen nehezen viseli az ilyetén helyzetet. Bizony olyanok akarunk lenni mint Isten - eritis sicut Deus! Persze nem vagyunk azok, még akkor sem, ha félistent játszunk: atommal, s a gének manipulációjával, amikor állati és növényi géneket "micsurinozunk" össze... (Bocsánat, Micsurin elvtárs! Te még csak gyümölcsfákon és konyhanövényeket "nemesítettél", s ha ma élnél, akkor joggal elborzadnál, hogy mi mindent "barkácsolunk" a saját emberi genomunkkal!!!)

Tény, hogy többségünk nem vidéken, ha városban él - néhány éve tudjuk, hogy a világon most már többen élnek városban, mint falun, azaz: több azoknak a száma, akik a természettől távol élnek, mint azok, akik magában a természetben. Aki természetközeli életet él - s ez (lenne!) a természetes -, az sokkal alázatosabb, hiszen az évszakok váltakozása, az elmúlás közvetlen megtapasztalása, hogy ti. "elszárad a fű, s virága lehull" áttételesen a saját végességével is szembeállítja. Aki városban, betonon és bakancsban tanult meg járni, s nem füvön és mezítláb, az másképp viszonyul a természethez, az élethez! Szociológiai tény, hogy az elmúlt másfél városi generáció alapjaiban más, mint korábbi generációk... aggódnak is a társadalomtudósok/politikusok, hogy hogyan sikerül majd integrálni ezeket az embereket a társadalomba, hiszen érezhetően növekszik a kulturális intolerancia, a szociális kontaktusokban az agresszivitás, újra szárnyal a vallási fundamentalizmus, a politikai radikalizmus, s tarol a mindent csírájában elfojtó közömbösség...

Jézus URunk arra tanít, hogy a felmagasztalásnak nagy ára van: bukással kell fizetni érte! Akiben nincs részvét, aki nem érzi a szelídség szükségességét, aki áthágja az írott és íratlan szabályokat egyaránt, az idővel maga is az erőszak áldozatává válik, hiszen: aki kardot ránt - azaz háborúzik az élet normalitását semmibe véve -, az mag is kard által vész el. Ez nem isteni önkényességen alapuló sorskeverés, hanem törvény! Annak a törvénye, hogy a bűnt követi a büntetés... s aki elmulasztja a jót megtenni - s ugye ez is bűn -, annak számolnia kell a mulasztásának következményeivel. Isten figyelmeztet minket, hogy a fa tetején vékonyak és törékenyek az ágak, de megengedi, hogy felmásszunk a tetejébe... Krisztus URunk ugyanakkor arra tanít mindannyiunkat: "Ne kísérd Istenedet, a Te URadat!" Akinek van füle a hallásra, az meghallja...

"Ami jó, az jó! - Jó bornak nem kell cégér!" -, s lehetne még sorolni azon szólásainkat, melyek a magától értődő igazságokat hangsúlyozzák. A szó elszáll, az írás megmarad, de amit "odafent is adminisztrálnak" - azok a jó cselekedeteink! Jóllehet a jócselekedetek nem érdemszerzőek - ezt megtanultuk hittanórán -, de Jézus URunk mégiscsak követésre hívta el övéit. Jól tudjuk, a Mestert nem követte mindenki, aki hívást kapott: pl. a gazdag ifjú "szomorúan elballagott, mert nagy vagyona volt". Bizony "sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak"! Krisztus követését kereszténységnek nevezik, s az (a jó/igazi?) keresztény, aki nemcsak hallgatja, de meg is tartja Jézus tanítását.

Jézus tanítványait nem egyetemi katedrán való elvont elmélkedésre hívta el, és nem is arra, hogy dogmatikus okoskodásokat találjanak ki - amit az emberek 'rendre' nem értenek -, hanem követésre. Arra, hogy úgy éljenek, cselekedjenek, ahogyan Ő tette: azaz szolgáljanak, s legyenek hiteles bizonyságtevői az isteni önfeláldozó szeretetnek. Sajnos az egyház nemcsak szédítő magasságokat, de gyalázatos mélységeket is megjárt az elmúlt kétezer esztendő során, s minden korban - így mostaniban is - vannak olyanok, akik miatt gyalázzák Krisztus Egyházát; hatalommal való visszaélések, szexuális- és pénzügyi botrányok rontják a kereszténység jó hírét, s nincs egyetlen felekezet sem, ahol "tiszták" lennének. Az pedig nem lehet vigasz, hogy: "De hát, más vallásokban, s mindenhol, ahol emberek vannak ugyanez a helyzet!" Jézus és az Ő tanítása természetesen megmaradt továbbra is tisztának, követendőnek, csak ember sározódik be újra és újra...

Amikor az egyházi közösségekben is különösképpen lendületét veszíti a jézusi lelkület, s megsokasodik a bűn, a közömbösség, amikor elveszíti erejét a szó, akkor egyetlen lehetőség van a hitelesség visszanyerésére: a szavak nélküli szolgálat. Ahogyan Jézus URunk is némán, szeretettel(!) megmosta tanítványai lábát, ugyanúgy nekünk, mai krisztuskövetőknek is, szolgáló szeretettel kell odafordulnunk felebarátainkhoz. Segítő jobbot nyújtani azonban másoknak nem is olyan egyszerű, hiszen ha megfogjuk valakinek a kezét, onnantól kezdve bizonyos fokú felelősséget is vállalunk érte...

Jót tenni jó, mert mindenki emelődik általa: az is, aki megcselekszi, s az is, akivel jót tesznek. A jócselekedetek kérdése azonban nemcsak két ember ügye, hanem mindenkié, mert ha történik a jó, akkor az a közösség is emelődik általa, s javul a világ... ez pedig Isten teremtői akarata!

Emberlétünk legnagyobb kihívása saját magunk vagyunk. Tudatos életünket végigkíséri érzéseink kordában tartásának küzdelme, hiszen szeretünk enni, inni, birtokolni, s alapvetően meghatározza életünket az is, hogy a JóIsten belénkteremtette a szexust! Vágyaink és lehetőségeink közé kifeszítve éljük mindennapjainkat, keresve az élet normalitásának harmóniáját... Nem könnyű feladat ez, megharcolni emberségünket! Eközben - így szoktuk mondnai - "kísértésbe esünk"... De mi is valójában a kísértés?

Sokan azt vallják, hogy a kísértés az maga a kívánás, s ha megöljük magunkban a kívánságot, akkor megszűnik a kívánás beteljesületlenségéből fakadó fájdalom. Ez buddhista felfogás. Tényleg ez lenne a megoldás, mindenről lemondani? Ha nem lenne bennünk kívánás, akkor bizony éhen és/vagy szomjan halnánk, s hamar kihalna az emberiség is. A kísértés tehát gyaníthatóan valami más.

"Ádám, Éva és az alma" története a zsidó-keresztény kultúra egyik legrégebbi alapköve - irodalomtörténetileg és átvitt értelemben is. A történet csodálatosan megragadja azt, ami földi létünk kihívását és értelmét is adja: a birtoklást. Igen, mert birtokolni akarjuk az életet: evésben és ivásban, szexualitásban és ismeretben. Elemi ösztöneinkkel kapaszkodunk mindegyikbe, de bármennyire is ragaszkodunk egyikhez vagy másikhoz, külön-külön egyik sem nyújtja a vágyott harmóniát. A kísértés éppen abban rejlik, hogy külön-külön mindegyik a teljességet ígéri, de az ígéret csak ígéret marad! Sem az evés, sem az ivás nem boldogít, ha azt nem közösségben tesszük! Hiába vigasztalják önmagukat a "szinglik" hamiskás szabadság-értelmezésükkel, a családi étkezések "sóderpartiját" nem pótolja a tévé előtti rendszeres majszolgatás... Hiába a szexuális örömök hajszolása, a nagy bulizások kezdeti izgalmát egyhamar felváltja a magány, mert nem csak élményre, hanem megmaradó értékre vágyik minden emberszív...

De bizony az ismeret birtoklása is csalóka. Lehet egyre többet és többet megismerni a világból, gyűjtögetheti az ember a diplomáit és kurzusait, de ha csak ezek vannak, akkor karriert igen, de megnyugvást, megbékélést elérni nem lehet velük. Milyen nyilvánvaló válik ez a negyvenes hölgyek hirtelentámadt gyermekvállalási kedvében! Ekkor derül ki, hogy aminek nem sok értelmét látták - áldozatot hozni a másik (gyermek, társ) jövéjéért - igazából, mégis csak ennek van értelme... Ilyetén módón alaposan elhibázni az életet persze nemcsak az örök Évák, de a mindenkori Ádámok "kiváltsága" is!

Mi tehát a kísértés? Az, hogy Isten, és az Ő terve nélkül mi magunk is elérhetjük mindazt, amire szükségünk van. Belátjuk vagy sem, Teremtőnk jól megalkotta az Élet játékszabályait - azokat nem érdemes kijátszani! Aki csal az nemcsak másokat, mindenekelőtt önmagát csapja be, s egyszer az Élet benyújtja a számlát, s akkor fizetni kell - kibúvú, haladék nincs, meg kell fizetni a tartozást.

A kísértés az értékek viszonylagossá tételével kezdődik: Kívánatos értékké válik, ami gagyi, és kizárolagos fontosságot kap az, ami valójában csak összefüggéseiben nyeri el igazi értelmét és szépségét. Minden kísértéssé válhat, ha nincs mögötte az Isten. Kísértés lehet a fiatalság, mely mégiscsak elmúlik, kísértés lehet a jólét, s a hatalom szeretete, mert ha csak magának tartja meg az ember, akkor elemészti a közösség iránti felelősséget. Kísértés lehet az információ birtoklása is, hiszen azt bármikor elveszíthetjük - agyvérzéssel, vagy azáltal, hogy hiteltelenné válunk életünkkel, s bár az igazat szóljuk, mégsem hallgat ránk senki...

Elimádkozni tehát a Miatyánkot, benne a kéréssel "Ne vígy minket a kísértésbe!" nem időpazarlás, hanem hitvallás. Naponkénti megvallása annak, hogy önmagunkban gyengék vagyunk, de Isten kegyelmével igen nagy dolgokra is képesek vagyunk. Meg tudunk állni Vele együtt ott is, ahol más "törvényszerűen" elbukik...

A kísértés mindig krízissel is jár, amely azonban nem jelenti törvényszerűen annak elhatalmasodását az életünkben. Maga a szó "krízis" ítéletet jelent. A krízisben lehetőséget kapunk, hogy megítéljük mi a jó, s mi a rossz, s válasszunk. A választás szabadsága hozza magával a jutalmat vagy éppen a büntetést is, hiszen az életben mindennek következménye van. A kísértésekben való megállás mindig stabilitást jelent, amit az apostol állhatatosságnak nevez. Ez soha nem aszkétikus áldozatok árán megvalósuló keserű önfegyelmezés, hanem a szabadságalapú választás édes, kívánatos lelki gyönyörűsége. Luther Márton írja: "Arról nem tehetsz, hogy a kísértés madara elszáll a fejed felett, de arról igen hogy a fejeden fészket rakjon vagy sem!"

Régi igazság, hogy olyan még sosem volt, hogy a király/császár/kincstár elégedett lett volna a befolyt adóval... Az adózók forintjait ugyanis mindig könnyebb elkölteni, mint begyűjteni, hiszen nemcsak a királynak, de az adófizető parasztnak is vannak megvalósításra szánt álmai... Az adófizetési hajlandóság éppen ezért koroktól/királyoktól erősen függött.

Az adófizetési hajlandóság alacsony szintje gyaníthatóan egyidős az adófizetéssel magával. Ma is mindenki szeretné, ha az államkincstárnak mindenre (pl. oktatás, egészségügy, közbiztonság) lenne elegendő pénze, de ezt valahogyan úgy akarná mindenki elérni, hogy a saját pénztárcájában minél több pénz maradjon... Nem volt ez másképpen Jézus korában sem! Jézusnak így harapófogó-kérdést szegeztek: Kell-e fizetni adót az elnyomó rómaiaknak vagy sem? Ha igennel válaszol, akkor milyen hazafi ez a Názáreti? Ha nemmel, akkor pedig felbújtó! Az ellehetetlenítésre igyekvő kérdést Jézus zseniális egyszerűséggel válaszolja meg: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré... s az Istennek, ami az Istené!"

De mit is jelent ez? Nem mást, mint azt, hogy amit a császár "megérdemel" azt mindig az Istennel kell "elrendezni". Az adófizetési morál az bizony nem választható el az Istentől, az Isten törvényeitől! Ezek a törvények bele vannak "írva" minden ember lelkébe, ha nem így lenne, akkor bizony nem lenne lelkiismeretfurdalás sem... Az adó megfizetése tehát ugyanígy személyes erkölcsi kérdés, mint minden más döntésünké!

Amikor azonban nyilvánvalóvá válnak a királyok/mai kincstárnokok huncutságai - mert pl. nem a görög nyugdíjasokat támogatják a német adófizetők eurómilliárdjaiból, hanem az ottani privát bankokat "konszolidálják"; mint ahogyan azt nálunk tették a kilencvenes években - akkor a JóIsten krízishelyzetbe engedi az embereket, hogy kiderüljön az Ő igazsága... ti. nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért: azaz, a pénz, a profit - ha már így alakult, hogy van - nem lehet cél csak eszköz.

Szabad-e adót fizetni? - A kérdés tehát ravasz. Nemcsak szabad, hanem kell is... Az adó lényege ugyanis az, hogy a mi személyes "adás"-unkból kapjon a közösség minden egyes tagja. Ha azonban csak egyes "kiváltságosok" kapnak, s nem a közösség, akkor az nemcsak közösség-, de Isten-ellennes bűn is, mert ellenkezik az egymásról gonodoskodás örök isteni rendjével. Idővel azonban érvényesül az isteni akarat, hiszen eltérve a jó rendtől, rendetlenség áll elő, ami nem jó se a "kiváltságos korruptaknak", se a közösségnek, s az egyes embernek sem... Ezért mindig az Istenre kellene figyelnünk, hogy egymást ne tévesszük szem elől!

Minden utamon... Legyen az göröngyös és/vagy hegyremenő, olykor szerpentines-kényelmes lefelé tartó, Isten velem vándorol; szívemben-lelkemben ott van, s megerősít...

Manapság gyakran és szívesen hivatkoznak a teljesítménykényszerre, a megnövekedett elvárásokra, hogy palástolják az élet minden területén tapasztalható általános lendületvesztést. Vajon a ma embere belegondol-e néha abba, milyen "teljesítménykényszerben" élhettek földműves/iparos őseink, amikor még se traktor, se kombájn, de még gőzgép sem volt, nem hogy elektromosság!? Amikor ökörrel szántottak, s kézzel vetettek... s lám, mégis nagy ünnep volt a vetés is, hiszen az első öl búzát a karácsonyi ünnepi asztalra szánt, szépen kivasalt, vállravetett terítőből szórták a földekre!

Nem tudni, hogy a keresztény világ jóléti(nyugati) felében hányan kezdik az ÚRIsten nevében napi munkájukat, annyi bizonyos, hogy a cég jelmondatát vagy indulóját kórusban skandálók/éneklők nem nyernek akkora motivációs erőt, mintha a lélek mélyéből szakad fel az imádságos sóhaj a JóIsten felé: "Áldj meg URam, itt is, most is!"

Azt viszont tudjuk és tapasztaljuk, hogy elerőtlenedett a nyugati kereszténység. Most ne azokra gondoljunk, akik szektás rajongásukban elhiszik, hogy egyedül ők képviselik a kereszténységet - ami persze nem egyszerűen érzés és élmény, hanem életforma/stílus, ami csak akkor életszerű és működőképes, ha nem szakítjuk ki a keresztény szocio-kultuláris-tradicionális szövétnekből -, hanem azokra, akikre szívesen hivatkozunk, amikor a keresztény vallást a legerősebbként emlegetjük, azaz a csöndes többségre, akiket Jézus így említ: „aki nincs ellenünk, az velünk van ” (Mk 9, 40).

A krisztusi ember hívő, de nem hiszékeny. Jól tudja, hogy válság van, ráadásul totális: társadalmi és kisközösségi is. Családanyák hagyják hátra gyerekeiket férjüknek - mert "élni akarnak"; fiatalok, akiknek virtusból hegyeket kellene mozgatniuk, kapunyitási pánik-szindrómával küszködnek: nem akarnak vállalkozni - panaszkodik a hivatalos ember a riportban, az megint egy komoly kérdés: de mire is vállalkozzanak? -, nem akarnak családot alapítani, gyerekeket nevelni... Érthető is, hiszen, amit kaptak, csak azt reprodukálják! Szeretet, hitet, az áldozathozatal kiteljesítő szépségét nem élték meg a családban, akkor miért hozzanak most éppen ők áldozatot a jövő generációjáért? Marad az önérvényesítés, haszonleső, mindenkin átgázoló, "pofánvágós" stílusa... Ja, hogy ettől nem lesz "minőségi" Élet? Tetszettek volna egy kicsit(!) Jézus URunkra odafigyelni... "Aki kardot fog, kard által vész el"

A krízisben egyedül az ÚR ad erőt a megoldáshoz. A megoldás ugyanis soha nem a királytól, a pártvezérektől, a kormánytól jön, de nem is a magas hivatalokból! Feljebbről!!! A Világosság Atyjától száll alá... lélekmegerősítő válaszként. Minden válságra - legyen az testet gyötrő külső vagy lelket kínzó belső - a megoldást személyesen nekünk kell megtalálni. Ez mindig emberségünk próbája, de ha kiálltuk a próbát, katarzisos életminőségben lesz részünk!
Senki sem szeretne ezen az élet-vizsgán elbukni, a hívő ember éppen ezért küzdelmeiben szövetségest keres, s így menekül Megváltó Krisztusához...

Saul-Pál érzelemgazdag/szenvedélyes kijelentései hitelessé teszik leveleit - nem leplezi, hogy "emberből van", testben él, bármennyire is lelki ember... Az apostol lelki habitusát illetően a damaszkuszi megtérése után sem változott meg alapjaiban, ugyanolyan elszántsággal követi a cél, mint korábban, csak most már a helyeset: nem üldözi Krisztust, hanem hirdeti Őt, most már teljes erejével bizonyságot tesz a szívekben-lelkekben is élő Názáretiről, Akiknek követőit damaszkuszi élménye előtt - mint szakadárokat - örömmel fűzte rabláncra...

Sok mindent megtapasztalhatott Pál, nem véletlenül írja: "a meghalás nyereség". Aki sokat szenvedett az életben, az egy idő után a halálra már nem ellenségként, hanem barátként tekint, hiszen az élet akkor élet, ha az nem a veszteségekről, hanem a gyarapodásról, a növekedésről szól.

A világon évente mintegy egymillió(!) ember vet véget önkezével életének - mert nem látnak más kiutat reménytelennek vélt helyzetükből. Különösen megrázóak ezek a tragédiák, amikor fiatalok vagy idősek esnek áldozatául önmaguk reménytelenségének. A fiatal fiatalságából adódóan a fényt keresi, s habzsolná azt, de éppen az ellenkezője történik, a sötétség vonzásának engedelmeskedik; az idős ember öngyilkossága azért elszomorító, mert bizonnyal sok-sok keserves küzdelmet átélt, így vagy úgy megharcolt -, s végül is feladja a harcot... Pedig jobb élni, mint meghalni!

Ha valaki mégis a halált választja, az élet helyett, akkor annak alapos oka van! Nem hisz a cél létezésében, s úgy hiszi, hogy a halál után minden megszűnik... Még jó, hogy senki nem tudja bizonyítani, hogy a halállal véget ér minden! Jó hír lenne, hogy a halállal véget ér a szenvedés, de mi van akkor - s ezt nem tudhatjuk -, ha a halállal csak a testi szenvedés ér véget, de a lelki gyötrődés nem? Ezért sokkal jobb, ha az ember nem tesz semmit azért, hogy meghaljon, hiszen azért sem tett semmit, hogy beleszülessen ebbe a világba, s éljen... Isten küld, s Ő is hív vissza magához - ez a Tőle fakadó Élet alaptörvénye! Az embernek nincs joga a jó halálhoz (eutanázia!); a szép halál pedig attól szép, hogy nem mi keressük az elmúlást, hanem az elmúlás keres minket... Nem mindegy, hogy a falevelet az erdőtűz emészti fel vagy egy őszi napon csendben megszáradva aláhull, hogy rásimulva a fűszálakra még "halálában" is védelmet nyújtson a téli menedéket kereső bogárkáknak...

Mindennek rendelt ideje van: ha halnunk kell, akkor annak, ha élnünk kell, akkor annak. Krisztus nem azért jött ebbe a világba, hogy ítéljen és pusztítson, hanem azért, hogy megmentsen és éltessen! Az életet nem azért kaptuk, hogy belehaljunk, hanem hogy éljünk benne! Ezért a keresztény ember élet-párti, az Élet szolgálatában áll, s igyekszik mindent megtenni, hogy ne a pusztítás én a gonoszság, hanem az építés és a jóakarat diadalmaskodjék. Ezért partner mindenben, támogat mindent, ami emeli a közösséget, ami szép és jó, ami megőriz és véd, ami nem okoz kárt senkinek és semminek, de mindenki gyarapodik általa. Ez az élet "normalitása" - ami azonban nem képzelhető el anélkül, hogy ne éreznénk: Isten szeret...

Idézetek Steve Jobstól - az Apple Inc. néhány napja (hasnyálmirigy-rákban) elhunyt elnöke-vezérigazgatójától:

"Senki sem akar meghalni. Még aki a mennyországba vágyik, az is úgy akarja megoldani, hogy ne kelljen hozzá meghalni..."

***

"A tudat, hogy hamarosan halott leszek, a legfontosabb eszköz, amellyel csak találkoztam, amely segít meghozni az élet nagy döntéseit. Mert csaknem minden - minden külső várakozás, minden büszkeség, minden megszégyenüléstől és bukástól való félelem - szertefoszlik a halál színe előtt, csak azt hagyva meg, ami igazán fontos. Annak tudata, hogy meg fogsz halni, az egyik általam ismert legjobb módja annak, hogy kikerüljük azt a csapdát, hogy azt gondoljuk: van vesztenivalónk. Mert már meztelen vagy. És nincs rá ok, hogy ne a szívedet kövesd."

***

"Az időd véges, úgyhogy ne vesztegesd el arra, hogy valaki más életét éled! (...) Ne engedd, hogy mások véleménye túlharsogja a saját belső hangodat! De ami a legfontosabb, legyen elég bátorságod a szívedre és a megérzéseidre hallgatni! Ők valahogy már most is tudják, mivé akarsz válni valójában."

***

Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: "Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?" És valahányszor a válasz túl sok napon át volt "nem" egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell... majdnem mindenen - a külvilággal szemben támasztott elvárásaimon, a büszkeségemen, a félelmeimen a szorult helyzetektől vagy a kudarctól - mindezek a dolgok egyszerűen szertefoszlanak, amikor a halállal nézünk farkasszemet, és csak az marad hátra, ami igazán lényeges. Nem ismerek jobb módszert azon gondolat csapdájának elkerülésére, hogy valami vesztenivalód van, mint emlékeztetni magad arra, hogy meg fogsz halni.

Isten istenségéről beszélni nagyon nehéz, hiszen szavaink csak gyenge utánzatai a valóságnak, de mivel nincs jobb, s hatékonyabb kommunikációs eszközünk, mint a szó, ezért ezzel próbálkozik az ember... amióta csak beszélni tud. Fogalmaink hiányosságát, szavaink teremtő erejének részlegességét már a régiek is felfedezték, s a mai nyelv(be)zúzó világunkban is egyre többen újra felismerik: őriznünk kell a nyelvünket, mert szavainkban élünk, szavaink által válik minőségivé az életünk, s egyben a szavaink minősítenek is minket: "Mondj egy mondatot, s megmondom ki vagy!"

Isten nagysága lenyűgöző! Nemcsak a csillagmilliárdok tükrözik hatalmát, de az anyag és energia határait feszegető kvantummechanikai felismerések is ugyanilyen csodálatra késztet(het)nek minket. De ugyanilyen csodálatos - ha nem még csodálatosabb - genetikai rendszerünk, mely lehetővé teszi számunkra az életet... De ki alkotta mindezt? Vagy csak úgy magától létrejött a világmindenség? Csillagrobbanásokból és kozmikus porfelhőkből Michelangelo Piétája "csak úgy magától" sosem állhatott volna elő... kellett egy EMBER, aki megálmodta és kifaragta. Ugyanígy a világ tökéletessége is azt üzeni, hogy a Teremtő Isten mindenbe "belekódolta magát"!

Ezért nem kell Őt tanácsolni, oktatni, hiszen Ő nem ember, hanem ISTEN... A nagy kérdés ezek után így hangzik: De mire indítja az embert ez a felismerés, hogy Isten az ISTEN? Aki eljut arra a felismerésre, hogy Isten ISTEN, az megváltozik - a régiek úgy mondták "megtér"... azaz: visszatalál, hazatalál. Aki pedig "otthon van" Istennél, az békességet nyer, az nyugalmat talál a nyugtalan világban is. Az ilyen megbékélt ember maga is tanítóvá, küldötté válik, hiszen már tudja, hol a megoldás, hol elégíttetik meg a válaszkereső nyugtalan lélek. Ezért nagyon fontos a tanulás és tanítás, a nyitottság és a szelídség, s annak beismerése, hogy minden az Istenben, az Istenért létezik és van!

Amióta kenyér van az ember asztalán, azóta a mindennapi kenyér az élet szimbóluma... Melkisédek, Sálem (Jeru-Salem?) királya (a Felséges Isten papja!) kenyeret és bort vitt ki Ábrahám elé, s megáldotta őt... A kenyér a munkás hétköznapokban éltető, soha meg nem unható táplálék tehát elengedhetetlen kellék az áldás szakralitásában, s az ünnepet szimbolizáló borral együtt teszi valóságosan láthatóvá/megfoghatóvá/ízlelhetővé az Életet...

Ha nincs harmónia, ha nincs tartalom egy ember életében, akkor az az ember nem is él... Lehet, hogy az a neve, hogy "él", mert mozog, eszik és iszik, de valójában halott... s bármilyen furcsa, de az "élő halottnál" nincs nyomorúságosabb állapot! Az élet ugyanis öröm, az élet alkotás, az élet részesedés és részesítés, s természetesen növekedés/gyarapodás.

A Mester azt mondja "Én vagyok az élet kenyere!" -, vagyis erről az alapvető táplálékról nem lehet lemondania senkinek. Jézus ugyanis megtestesíti mindazt, ami az egész létezésünknek értelmet ad: az önfeláldozásra kész szeretetet (agapé), a megbocsájtó szelídséget, s az Istenhez-(el)jutás lehetőségét.

Ahogyan a kenyér táplálja testünket, ugyanúgy a Krisztussal való lelki közösség pedig megelégíti lelkünk kínzó éhségét. A kenyér erőt ad testünknek, hogy bevégezzük feladatainkat, Krisztus követése pedig motivációt ad nap mint ahhoz, hogy Isten engedelmes és hasznos munkásai legyünk az Ő szőlőskertjének hűséges művelésében. Ez utóbbiban ugyanis meg-meglankad az Egyház népe, mert: ...a "lélek ugyan kész, de a test erőtelen"!

A kenyér nem a "kenyér-fán" terem, hanem sok-sok ember közreműködésével kerülhet asztalunkra. Így a kenyér egyben az összefogás, a közösség/communio jele is egyben. Isten mindenkit közösségbe teremtett, s aki emberként, s nem magányos farkasként akarja leélni az életét, annak keresnie kell a közösségbe való beletagozódás lehetőségeit! Ez kezdődik a párkapcsolatban, folytatódik a családban, s kiteljesedik a tágabb közösségben. Más út nincs, de ha valaki mégis a "maga útját járja", az nagy valószínűséggel nem jut el sehová... Az élet ugyanis nem versenypálya, ahol egymást le kell győznünk, hanem összefogás, hogy Istennel a szívünkben együtt szakíthassuk át a célszalagot...

Az egészség nagy kincs - kár, hogy ezt többnyire akkor vesszük csak észre, amikor már nincs. Ősi magyar nyelvünk szépen mondja: az van rendben, az egészséges, aki EGÉSZ. Fél egészség nem egészség, csak az egészséges, aki teljesen az. Az EGÉSZ-séghez azonban hozzátartozik az is, hogy lelkünk is rendben legyen, azaz ne nyugtalankodjunk, aggodalmaskodjunk, ne féljünk...

"Istenre-teremtett" lények vagyunk, azaz Isten nélkül sosem lehetünk EGÉSZ-ek, Nélküle mindvégig hiánytünetekkel küszködünk. Aki EGÉSZséges az, szívébe zárta Istenét, s derűvel éli az élet istenadta normalitását, aki viszont beteg, az abnormálisan vezeti életét. Az élet normalitása, hogy mindenkit szeressünk, hogy ne legyenek ellenségeink, hogy békében, hálaadással éljünk. Abnormális az, ha bántanak, ha támadnak, ha kihasználnak minket, s abnormális, ha egyik ember korlátozni akarja a másik szabadságát: háborúval, hazug ideológiával vagy éppen uzsora-hitelekkel...

Olyan korban élünk, amikor az emberiség túlnyomó része beteg. Beteg társadalom az, ahol a bőrszíne, a vallása, a világnézete, szociális helyzete miatt másod- vagy harmadrangú állampolgárrá degradálódhatnak az emberek; beteg az a társadalom, ahol teher az öreg, s nyűg a gyerek; s bizony nem egészséges az a társadalom, ahol az anyagiak imádata teljesen háttérbe szorítja a lelki értékeket. Márpedig ilyen ez a mostani világ, kár is lenne tagadni...

Ennek a mostani világnak annyi a betegsége, hogy már a tudósok se tudják orvosolni: növekvő energia-, ivóvíz-, és élelmiszerhiány, teljesítménykényszerbe belefásult, tanulni-, és dolgozni alig vagy egyáltalán nem akaró jóléti fiatal-generáció, mindez növekvő agresszivitással, elégedetlenséggel és zavargásokkal. Nyilvánvaló, hogy nem szórakozásból halnak meg az emberek az igazukért az utcán, hanem azért, mert tovább már nem tudják elhordozni szabadságuk korlátozását, emberi méltóságuk sárba tiprását...

Mi lehet(ne) a megoldás? Természtesen az Isten! ...Akit azonban szívesen emlegetnek úgy, hogy Ő nem is létezik. Hiszen, ha Ő nincs, akkor nem is kell elszámolnia az embernek az istentelen/embertelen cselekedeteivel, s akkor következmények nélkül kizsákmányolhatja, s uralkodhat egyik ember a másikon, hiszen ez a "természetes"... A természet azonban nem csak úgy "van", annak van egy URa is, s ezért Isten számonkér mindent, mindenkin! Az evangélium azonban az, hogy van Orvosunk, Akihez mehetünk! Orvoshoz menni azonban csak az megy, aki belátja, hogy beteg, s szüksége van segítségre. Isten segítsége nélkül ugyanis nincs gyógyulás...

Ha valaki tanulmányozza a katolikus egyház történetét, akkor bizony le fogja vonni a tanulságot: a kereszténység legerősebb felekezetének története túlnyomórészt az ádáz hatalmi harcok, viszálykodások históriája... Sőt megtanulhatja azt is, hogyan vált Jézus egyszerű, életes tanítása igen sokszor emberi okoskodásokkal továbbfejlesztett életszerűtlen kultusszá, s a szeretet és a gondolkodás mindennapi megélésének szabadságát évszázadokon át hogyan szorították merev dogmák közé. Jézus tanítványokat hívott el, akiket tanított, hiszen Ő volt a Tanító, a Mester, sőt, Jézus URunk az ún. missziói parancsában azt mondja tanítványainak: "Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek" Aki mindezek ismeretében a tanítás elé helyezi az kultuszt, az imádatot - az egészen egyszerűen nem értette meg Jézus földi munkájának lényegét...

Fontos megjegyezni: a kultusz, az imádat kiválóan illeszkedik a mai individualista ember világképébe, ebben ugyanis az egyén, az "én" érzései a mérvadók. Az önközpontú jóléti keresztény embert már nem érdekli a kultúra, amibe beleszületett, amiben éltek az ősei, elveti a tradíciót, ami meghatározta végül az Ő világrajövetelét is, és irányt szabott a sorsának, hiszen a modern ember már maga választja ki, hogy melyik vallás, világnézet, identitás a neki megfelelő, függetlenül az őt körülvevő kultúrától... Így keverednek aztán a vallásos nézetek az emberfejekben!

Jézus URunk azonban követésre hívja a tanítványait, s rajtuk keresztül a tanítványok tanítványait, s így végül minket is. Jézus az imádat érzésének erősítése helyett (farizeusi kegyeskedés!) az Isten akaratának hétköznapi megélése szólít fel mindenkit. Hegyi Beszédének végén bolond emberhez hasonlítja azt, aki csak hallgatja, de nem cselekszi a tanítást, azaz nem vesz részt az Isten akaratának megvalósulásában. Teremtőnk akarata ugyanis az, hogy egymásnak szolgáljunk, egymásnak éljünk, egymást szeressük, úgy, "ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, s önmagát adta érte"... Közöttetek tehát ne úgy legyen, mint a világban, hogy csak annyira szeressetek, mint amennyire a világ szeret titeket, hiszen akkor nem javul a világ! Ha viszont engedjük, hogy minél inkább tükröződjék életünkön a teremtettségben nekünk rendelt istenképűségünk, akkor közelebb kerülünk egymás, s az Isten megértéséhez is...

A versengés az élet alapeleme, versengés nélkül nincs fejlődés... Nos, a nagy mellé-, és félrevezetések többnyire féligazságokra épülnek, de ha valaminek csak a fele igaz, s a másik fele hamis, akkor az egész hazugsággá válik. A hazugság ugyanis olyan, mint a méreg: egy kevés is elég belőle, hogy megtegye a hatását!

A versengés már gyerekkorunkban előjön, hiszen csak azzal tudtunk jót játszani, aki tudott vesztes is lenni. Aki pedig mindig győztes akart lenni, azzal végül senki sem akart játszani. Szüleink, nemkülönben az iskolarendszer - csupa jószándékból, s hogy könnyebben integrálódhassunk majd a felnőttek társadalmába - versengésre neveltek minket. Tény, hogy jó dolog győztesnek lenni, de nem lehet mindenki első a futásban, a hegedülésben, a matematikában -, hiszen mindannyiunk más és más talentumot kapott a JóIstentől.

A versengés mára teljesen elveszítette eredeti értelmét. A sportolókat így vagy úgy, de doppingolják - aki pedig elhiszi, hogy ilyen ütemben fejlődhetnek a sporteredmények, az egyszerűen nincs tisztában az emberi test istenadta teljesítőképességével -, s hozzák is az eredményeket! De milyen áron? Már a bálványozott futball sem a játék öröméről, esetleg egy nemzet fiainak a dicsőséges sportteljesítményéről, hanem a pénzről szól. Így történhetett meg, hogy egy angol-francia örök rangadó focimeccsen csak egyetlen brit játékos volt a pályán... a francia(!) csapatban - "idegenlégiósként".

A versengés az alapja a kapitalizmusnak is! Próbálják is szimpatikussá tenni, hogy győzzön a jobb, de általában nem a jobbik, hanem az erősebb győz... Hogy hova vezetett a mindenáron győzni akarás, azt a bőrünkön tapasztalhatjuk meg ebben a mostani (érték)válságos időkben.

Isten országában másképpen "történnek" a dolgok. Ott nincs helye hamiskodásnak, hazugságnak, s bármiféle kupeckodásnak. Az Isten országa nem "üzletelés", hanem: igazság és jóság, s Szentlélekben való öröm. Isten országában az a nagy, aki tud kicsi lenni, s szolgál a másiknak. Nem "botokkal és cifra övekkel, mint a gyerekek" - ahogyan Lutherünk írja -, hanem szeretettel, ami építi, s emeli az embertársat. Szolgálni, azaz kicsivé válni nem könnyű dolog, de lelkünk békessége csak akkor növekedik, ha elfogadjuk ezt az örök isteni igazságot. Aki ezt az igazságot szívébe zárja, az fel-, s megszabadul, s végre úgy élheti életét, ahogyan Isten azt a teremtéskor eleve "megálmodta"...

Aki kicsit is belemerül a világ vizsgálatába, akiben kicsit is felébred a válaszkeresések izgalma, akit nem hagy közömbösen a madár röpte az égen vagy a hangya útja a földön, azaz: aki keresi a Végső Lét-Okot, annak megváltozik az élete... alapjaiban.

Isten ereje mindenben megnyilvánul - bár mi húsvér-, örök-emberi habitusunk miatt többnyire a látványra figyelünk fel, arra fókuszálunk - a teremtett világ kis és nagy életes csodáiban, a történelem alakulásában, s nem utolsó sorban a lelkiismeretünkben.

Ha felismerjük a minket körülvevő világban az Isten erejét, jelenvalóságát, már önmagában ez az ismeret is erőt ad, de ha Istenre építjük az az életünket, akkor az minőségivé válik. Egyszerűen azért, mert úgy vagyunk teremtve, hogy mindenben végső soron Istenre vágyakozunk. Akkor is, ha azt nem tudjuk. Saját boldogságunk keresése egyben az Isten keresése is, s aki eközben rádöbben, hogy a saját boldogsága csak a mások boldogságának a munkálása révén érhető el, az betölti az Isten törvényét. Akkor is, ha nem ül a templompadokban! (Karl Rahner, katolikus teológus őket anonim-keresztényeknek nevezi.)

Aki Isten akaratát cselekszi, az áldásban részesül, azaz javul. Megromlott természetünket, mely Ádám óta az Isten erejének tagadására buzdít minket, kijavítja, s helyreállítja az eredeti állapotot: Istenben leszünk, s Ő mibennünk; Teremtő és teremtmény az Egyben... titok ez is, az Isten fölöttébb nagy titka!

Régi felismerés - erről tesz bizonyságot igénk második része -, hogy Isten megbünteti azokat, akik nem cselekszik az Ő akaratát. Sokan hiszik azt, hogy Isten aktív közreműködése révén valósul meg a büntetés, de Isten ezt sokkal elegánsabb módon oldotta meg: mi magunk büntetjük magunkat, ha nem fogadjuk el Isten rendjét. A Teremtő Isten megteremtette a Világmindenséget, hogy benne van az ok-okozat, a hatás-ellenhatás, s a bűn következménye, a büntetés.

Kárhoztatni tehát a korlátot, hogy miért szab határt a szakadék szélén a szabadságunknak - igen nagy balgaság! Szidni a gravitációt azért mert elestünk - szintúgy bolondság... Életvezetési stílusunknak mindig következményei vannak, de ez nem jelenti azt, hogy minden sikerül, amit eltervezünk, s hogy a JóIsten nélkül is célba érhetünk, hiszen: "Ember tervez, Isten végez." Ezért szükségünk van az isteni kegyelemre, a hívő ember pedig azt is tudja, hogy naponta...

Az elégedetlenségek korát éljük - nem alaptalanul... a visszafejlődés sosem felemelő érzés! Társadalmi igazságtalanságok sajnos mindig is voltak, tragédiák mindig is történtek - csak most mindenről tudunk. A média egyre kevésbé tudja "kozmetikázni" a híreket, s a (világ)politikát csinálók hatalmi arroganciája így napról-napra kiszámíthatatlanabb. Régen ugyanis a kormányok csinálták a híreket, manapság a felgyorsult élet... Háborús övezetekben az utcákon emberek százai, ezrei halnak szabadságukért, ugyanakkor a jóléti világ túltáplált fogyasztói kényelmes foteleikben elterpeszkedve a média-bohóc celebek aktuális "baromságaival" vannak elfoglalva... Szép új világ!

Elégedetnek lenni akkor, amikor értékét veszítette a távlatos gondolkodás, igen nehéz. A mának-élés beszűkültségében élve, a pillanat mámorában, egyszerűen nincs helye a JóIstennek, s fölöslegesnek tűnnek az ilyen szavak: kitartás, hűség. Az érték előállásához ugyanis idő szükséges; idő kell az építéshez, a szépítéshez, idő kell a növekedéshez, a gyarapodáshoz; de ha céltalan az ember, akkor csírájában elhal a jóra való törekvés is, s mindent megfojt a kiábrándultság sehová nem vezető sóhajos kérdése: "Minek?"

Saul-Pál saját (meg)elégedettségéről szól. Ő gazdag családba születvén megtapasztal(hat)ta a jólétet, s a vállalt célért békességben elhordozta a szűkölködést is. Azoknak a szűkölködőknek azonban, akiknek soha nem jutott ki a méltóságteljes életből, bizony hiába is mesélnénk a megelégedettség nyugalmáról, a szűkölködőt ugyanis meggyőzni a bőség hiábavalóságáról, eleve kudarcra ítélt vállalkozás...

S mégis... vannak még csodák! Lehet hiánnyal élve is megelégedettségben élni, s fogyatékkal is lehet teljességre jutni... Ez az evangélium, Istennél ugyanis minden lehetséges! Isten kegyelmét azonban nem lehet olyan egyszerűséggel használni, mint az asztalon lévő sót vagy paprikát. Az Élet urai nem mi vagyunk, hanem az Isten! Ha Ő kegyelmez, akkor kegyelmez, ha irgalmaz, akkor irgalmaz... Mindazonáltal Isten nagyon sok mindent elvár tőlünk, teremtményeitől, olyan dolgokat, ami egyedül rajtunk múlik: pl. azt, hogy az Ő Szeretetének tüzéhez közelebb menjünk, s ha ezt tesszük, akkor nemcsak mi magunk melegedhetünk Őnála, de közelebb kerülünk felebarátunkhoz is...