Nemcsak a görögök, az egész világ adósságteher alatt nyög... Hogyan jutottunk ide? A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk! A baj ott kristályosodott ki, hogy a modern ember egész létét/egzisztenciáját a pénzre alapozta - az Isten helyett. Jóllehet Isten mindent megadott nekünk, hogy békében, szépen élhessünk; a Föld kincseit: nyersanyagokat, s energiát, hogy mindezekkel könnyítsük az életünket, s több időnk legyen egymásra - nemkülönben a JóIstenre(!) -, mi pedig elfordulva a Teremtő rendjétől a pénzt tettük meg Istennek.

De miért a pénzt? Mert a pénz mindenhatóságot ígér. Akinek van pénze, az mindent megtehet: oda utazhat, ahová akar, azt csinál, amit akar, annyi szabad ideje van amennyit csak akar... A pénz mindent ígér, még boldogságot is. De ígéreteit nem tart(hat)ja be, mert a pénz nem Isten, hanem csak egy papiros, amit az ember istenít. Hiába van pénze valakinek, egészséget, igaz barátságot, szerelmet, őszinte elismerést, tisztességet, becsületet, emberi méltóságot pénzen nem lehet vásárolni. Pénzzel ugyanakkor mindezeket sárba lehet tiporni... de miért is? A még több pénzért? Ördögi logika, ami sehová sem vezet: ha több pénzem van, akkor közelebb kerülök a boldogsághoz...

A Mester példázata igen egyértelmű: akinek elengedték az adósságát - S ki az, aki nem volt még adós, ha nem pénzzel hát idővel vagy ígérettel? -, az megtapasztalván az irgalmat, maga is könyörületességet kell hogy gyakoroljon. A példázatbeli adós irgalmatlan volt szolgatársához, pedig általában nem ezt várjuk el. A nagylelkűség nagylelkűségre kellene hogy ösztönözzön, ahogyan a bizalom is bizalmat szül! Általában. Ha... ha normálisan, életszerűen gondolkodnak az emberek! Mára azonban az abnormalitás vált általánossá, mert elhitték az emberek, hogy egyedül is lehetnek boldogok...

Nem, egyedül sosem lehetünk boldogok. Vagy mindenki "happy" a családban vagy senki. Vagy normálisan, egyetemes emberi értékeket követve él az ember(iség) vagy belepusztul... úgy néz ki, hogy ennek a reális veszélyét még mindig nem ismerte fel az ember!!! Önimádatának kötéltáncát járja vidáman még most is, felejtve, hogy aki következetesen kísérti a JóIstent, s a saját mindenhatóságában hisz, az akár akarja vagy sem, de idővel hibázni fog: leesik, s jól összetöri magát! (A JóIstennek az ingujja alatt azonban rejtőzik még egy-két trükk: mega-földrengés, giga-cunami, óriás-hurrikánok, szuper-vulkánok vagy ideenged néhány meteoritot... de, ha úgy gondolja az ÚRIsten, egy picinyke vírus is megteszi a dolgát - ahogyan egy láthatatlan férgecske megrágta Jónás tökfájának gyökerét -, hogy észre térítse az embert!)

A példázat arra világít rá, hogy mindannyian adósok vagyunk. Nem pénzzel tartozunk, hanem szeretettel! Isten szeretete körbeölel minket, mi pedig erre szeretetlenséggel válaszolunk. Irgalmaz nekünk naponta, mert nem hagy minket elveszni, s mi irgalmatlansággal válaszolunk. Megbocsájt nekünk akárhányszor is kérjük, de felebarátunk sértését viszont nem akarjuk/tudjuk elfelejteni... A példázat világosan rámutat: aki nem tudja, mi az emberlétbéli kötelessége, az a végén a "külső sötétségre vettetik, s ott lészen sírás, s fogaknak csikorgatása"...

A pásztorolás nem könnyű feladat... Sokan bele is rokkannak/buknak - felekezeti hovatartozástól függetlenül. Hiába a papi rend szentsége - ahogyan azt a katolikus egyházban hiszik, s tanítják -, az sem véd meg attól, hogy el ne deformálódjon a pásztor személyisége. S ha valaki azt hinné, hogy nincsen pedofil egyházi személy a protestáns papok, az ultraortodox rabbik vagy az iszlám vallási vezetők között - az túlságosan jóhiszemű, esetleg prekoncepciói vannak, s ráadásul tájékozatlan is. Sajnos a mai helyzetkép - egyházon belül és kívül is, de ez utóbbi ne vigasztaljon senkit - azt mutatja, hogy a vezetők nagyon sokszor a saját érdekeiket az általuk vezetett közösség érdekei elé helyezik. Mivel az ószövetségben a papi/kultikus vezetés egyben a politikai vezetést is jelentette, ezért Ezékiel próféta nemcsak a papokra gondol megítélő szavaival, hanem mindenkire, aki "vezető pozícióban" van...

A nyájnak viszonylag egyszerű igényei vannak: a nyáj szeretne jóllakottan, biztonságban legelészni - azaz az adott közösség az élet normalitását kívánja élni. A testi lelki megelégedettség meghozza a maga gyümölcseit, ahogyan az is, ha pásztor ide-oda terelgeti/kergeti a nyáját, ígéretekkel "stresszelve" szegény báránykákat, hogy majd holnap zöldebb lesz a fű, s holnap majd mindenkinek jut a friss forrásvízből...

Míg a magas politikában működik az "én jobban tudom, mint ti"-elv, a lelkipásztorolásban csak az érhet el eredményeket, aki maga is vezetetten él. A lelkipásztor feladata ugyanis az, hogy Istenhez vezessen. Nem ideológiát, dogmatikát, hitelveket kell tanítania, szimpatikusan prezentálva azokat az adott közösségnek, hanem hitelesen megélve az evangéliumot, példát kell adnia. Perfekt lelkipásztor nem létezik, de elég jó - hála Istennek(!) - azért olykor-olykor akad. A lelkipásztor is bárány - a JóIsten báránykája -, csak neki a nyakában ott csilingel egy csengő - a többiek okulására, s biztatására. Kiváltság is ez, de ugyanakkor nagy teher is, hiszen minden mozdulatra megszólal a csengő...

Amíg nyáj (emberi közösség) lesz, addig vezetésre is szükség lesz. A jó vezetők nem maguktól válnak azzá, hanem nevelődnek/növelődnek a jó földben. A sziklás talajról, a bogáncsok közül, az útszélről ritkán kerülnek ki karizmatikus, hiteles vezetők, azok értékcentrikus családokban növekednek. Ezért nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a család az alapja mindennek. Mert aki nem törődik szülői elhívásával, annak gyermeke bármilyen magasra is jut, bármilyen nagy bársonyszékbe is ül, a hatalom kísértései közepette hamar elhitványul...

Ahol Isten rendjébe ütköznek, ott mindig botránkozások vannak. Legyen az párkapcsolati intimitást sebző vagy az emberi méltóságot semmibe vevő szóbeli vagy tettleges bántalmazás, ha a Teremtő jó rendjét sérti, akkor felháborodik mindenki, akinek egy kicsinyke jó érzés is van a szívében. Botránkozásra okot ad a nemtörődömség, a csalás és hazudozás, de felbosszantja a tisztességes embert az is, ha valaki a jogosság látszatával jogtalan előnyökre igyekszik szert tenni.

Ilyen például a bankvilág és az édestestvére, a börze. Mostanság Németország mindent latba vet, hogy megmentse a görög gazdaságot, miközben a bankokban - jogszabályi védettséggel, hiszen a német alkotmánybíróság is kimondta: igen, lehet -, lehet fogadni az Euró ellenében. Elméletileg a banknak az állam szövetségesének kellene lenni -, de ez ma már csak elméleti lehetőség - nem a gyakorlat.

A botránkozások azért "szükségesek", mert az emberek szívébe belevéste a JóIsten az Ő örök törvényeit, s azok igazságtartalma független attól, hogy valaki hiszi Őt vagy sem. Azaz: a tolvaj nagyon jól tudja, hogy lopni bűn, ezért megy az éjszaka leple alatt vagy mai világban fényes nappal, amikor nincs otthon senki... Ha valaki hűtlen társához, barátaihoz vagy éppen hivatalához - nagyon is jól tudja, hogy amit tesz, az helytelen.

Ha valaki botránkoztat, akkor az az ember valamit eltör, megsért. Elszakítja azokat a láthatatlan szálakat, melyek az embervilágot egységben tartják. A botránkoztató ember botrányosan viselkedik, mert pontosan annak az ellenkezőjét teszi, ami általában elvárható magatartás lenne. Így megbotránkoztató, ha pl. a pap nem úgy él, ahogyan azt a szószéken prédikálja, ha a politikus nem azt képviseli, amivel megbízták, s hasonlóképpen megbotránkoztató, ha valaki a segítés álarca mögé bújva kihasználja embertársait.

"Jaj a világnak!" - sóhajt/kiált fel Jézus URunk. Bizony jaj, mert Isten nem felejt, s előtte az égbekiáltó disznóságokat majd nem lehet kimagyarázni, hogy: "De hát a lónak is négy lába van és mégis megbotlik..." Az efféle közmondások, s a mocskos érdekek vezérelte "kéz kezet mos"-elv csak a földi igazságszolgáltatás kardjától ment meg, az Isten előtt már nem jelent menedéket...

Úgy néz ki, mintha a fontossági sorrendünk folyamatosan változna életünk során, valójában mindig mindenben ugyanazt keressük: a boldogságunkat! Gyerekkorunkban a játék örömét, s a család-nyújtotta biztonságot; fiatalkorunkban a világ megismerésnek izgalmát, s tudásvágyunk csillapítását; fiatal-felnőtt korunkban az életre-szóló társat; s mikor őszbe hajlik életünk, a megelégedettséget, a harmóniát Isten közelségében, hogy jó volt, szép volt, tartalmas volt, s hogy élni, dolgozni, küzdeni, szeretni és szeretve lenni a legjobb dolog a világon...

Már Jézus URunk is figyelmeztette hallgatóságát: "Keressétek először az Isten országát, a többi ráadásul megadatik néktek!" Sokan mégis a "ráadást" keresik, félretolva a legfontosabbat: Isten, a világ, s önmaguk megismerésének lehetőségét. Isten szelíden hívogat mindenkit, s ezt a hangot mindenki meghallja, hiszen tudják, honnan jön ez a hang... Isten ha szól, akkor azt félreérthetetlenül teszi, olyankor megmozdul szívünk, egy pillanatra beleremeg a lelkünk - mert a bennünk lévő töredezett, elmosódott kép Mennyei Atyánkról "megsegíti" a Isten felismerését. Folytatása ennek a különös találkozásnak azonban csak akkor van, ha mi is akarjuk, hiszen szabadságra teremtettünk.

Ahány ember, annyiféle változó igény és szükséglet van jelen a világban, de mindegyik megelégítéséhez szükség van egy másik ember jelenlétére: aki elveti a búzát vagy éppen learatja, aki megőrli a lisztet vagy éppen kenyeret süt belőle, aki kenyeret ad az éhezőnek vagy letörli felebarátjáról a szenvedés könnyeit. Egyedül nem jutunk egyről a kettőre, egyedül nem tudunk kiteljesedni, Isten közösségbe teremtett minket: egymásért, s egymásnak.

Az egymásért élés legfontosabb tere a család. A család, ahol békesség, szeretet honol, ott lelkileg egészséges emberek fejlődnek, akik maguk is felelősséghordozó, másoknak biztonságot, szeretetet nyújtó emberekké válnak. Ahol Isten nevét csak káromolják, ahol a szeretetlenség és önzés határozza meg a mindennapokat, ott többnyire azt "reprodukálják" a gyermekek, amiben felnőttek... Átformálni az ebbéli földi poklot mennyországgá csak az Isten tudja -, ha akarja...

Mai individualista világunkban magától értődő, hogy mindenki magát helyezi előtérbe, s aztán csodálkoznak, hogy az önérvényesülés gátja elzárja előlük az élet vizét, mely a közösségből árad. Tény, hogy a 20. század második felében kipróbáltuk össztársadalmi szinten, milyen az, ha csak magunknak élünk - érdekes módon nem lettünk boldogabbak. A boldogságunk egyedüli biztosítéka a másoknak élés, melynek fokozatait, egészséges mértékét a családban tanulhatjuk meg. A keresztény ember tudja, hogy tökéletesen elsajátítani a szeretni-tudást nem lesz képes soha, de azt is tudja, hogy Istennel együtt még a lehetetlen is lehetségessé válik...

Kissé elszomorodok, amikor újra és újra megtapasztalom, hogy az emberek egy jelentős része nem lát az orránál tovább... Hiszen már csak a teremtett világ eddig megismert nagysága is ámulatbaejtő! S mi jöhet még ezután? ...ha Isten kegyelméből még élhetünk egy darabig ezen a bolygón. Úgy néz ki, hogy a mindenkori ember önszeretete - mely olykor önimádattá duzzad - rendre elhomályosítja az Isten nagyságát. Hiába a világ sok-sok csodája, a történelemben "tettenérhető" isteni kegyelem, s hiába a lelkiismeret visszhangként szóló számos figyelemeztetése, nem látjuk meg a JóIstent... Teremtő URunk demonstrálja nagyságát, hiszen halálból életet, életből halált teremt, világfenntartó kormányzó hatalma számunkra felfoghatatlan, s jóllehet még a látható/tapasztalható véges világ is a mi számunkra végtelen, mégsem tudjuk ezért őszintén dicsérni a Mindenhatót...

Megismerésünk határai napról napra tágulnak, a szívünk meg mintha egyre csak szűkülne. Egyre több mindent fedezünk fel, egyre több segítő szerkezet van a birtokunkban, a jólétben élők egyre többet fogyasztanak, s a bálványozott fejlődés ellenére a világon a szegénység egyre csak növekszik. Béke-akaratról, s biztonsági törekvésekről hallunk naponta, s közben kíméletlen háború folyik az olajért, a csúcstechnológiához elengedhetetlen ritka fémekért, s lassan az vízért és sajnos az élelemért is... Mi ennek az oka, hogy ide fejlődtünk, azaz: süllyedtünk? Könnyű lenne Istent, a Sátánt vagy a körülményeket okolni - a hiba nem a teremtett világban, nem a JóIstenben, hanem bennünk van. Bennünk, legbelül, a lelkünk mélyén...

Isten hat nap alatt megteremtette a világot, s a hetedik nap megpihent... Hát még az Istennek is szüksége van pihenésre? Természetesen nem, hiszen Ő Isten, de bizony ennyire fontos a "megpihenés", a megállás, a visszatekintés, az el-elgondolkodás, a munka és pihenés rendszeres váltakozása, hogy a Szentírás magát az Istent is pihenésre "rendeli"! ...Ha ugyanis nincs megállás, akkor soha nem tekintünk fel az égre, akkor rendre csak arra nézünk, ami közvetlenül az orrunk előtt hever... Márpedig a napi feladatoknak sosincs vége, hiszen: "minden napnak megvan a maga baja"!

A zsoltáríró megáll, s megállásra buzdít. Ahogyan a törvény is erre hív fel: "hat napon át dolgozzál, de a hetediket az ÚRnak szenteld!" Nincs semmi, ami mindig fontosabb kell hogy legyen, mint a hálaadás. A köszönet, a hála szeretteinkért, a mindennapi kenyérért, a munkáért, a jó barátokért nem Istennek kijáró emberi kötelezettség - amit ha Isten nem kap meg, akkor haragszik ránk -, hanem lehetőség arra, hogy Isten még inkább magához öleljen minket. Ezt a lehetőséget egy életen át kihagyni... a legnagyobb bolondság!

Hiába is tiltakoznánk - hiánylények vagyunk... Végességünkből fakadóan a végtelenre vágyakozunk, esendőségünk okán a tökéletesre törekszünk. Gyermekkorunkban játékokról álmodtunk, persze ebben az osztatlanidős, istenes állapotban is az adta az igazi örömöt, s izgalmat, ha általunk, rajtunk s velünk történt-alakult a játék. Később sem marad el a vágyakozás: keressük a barátot, a barátnőt később, ha eljön az ideje, akkor a társat - reménység szerint az életre szólót... Aztán ha megvan minden: kis ház, kis autó, kis család - akkor úgy néz ki, hogy célba értünk, megvan a mindennapi kenyerünk, magunknak is és a mieinknek is... (Luther , amikor a Miatyánk 4. kérését magyarázza, a mindennapi kenyér fogalmába a derék feleséget, megbízható szomszédokat, jó barátokat és a tisztességes és megbízható felsőbbséget is beleérti!) Aztán kiderül, hogy mégsem kerek a világ, még mindig hiányzik valami.

Sokan úgy vélik, hogy megtalálták a megoldást: kis ház helyett, nagy házat kell építeni, a kis autót le kell cserélni nagyra, s törekedni kell az egyre nagyobb íróasztalra - azaz építeni kell a karriert, minél nagyobb legyen a hatalom, a befolyás... Aztán kiderül - negyven fölöttiek nagy felismerése(!) -, hogy hiába az 3-4 diploma, s az 5-6 nyelvvizsga, a személyes sikerek eltörpülnek, mert ha nincs kivel megosztani az eredményeket, nincs család, nincsenek gyermekek, akkor hiába a nagyívű karrier.

De ha megvan a családi közösség, ha úgymond normális életet élnek az emberek, akkor is hiányzik mindig valami. Főleg akkor érzik ezt a házastársak, ha gyermekeik kirepülnek, s elkezdik élni a maguk életét... Sok gonosz szülő - ilyenek is vannak -, ravasz módon ameddig csak lehet, pórázon tartja fiát vagy lányát, s aztán csodálkoznak azon, hogy ezt az életidegen helyzet megviseli, esetleg el is töri a párkapcsolatot. A szentírás első lapjaiból megtanulhatjuk: "Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, s lesznek ketten egy testté." Ez azt jelenti, hogy valami teljesen új kezdődik velük, ami már az ő élettörténetük...

A bölcs ember - a bölcs az, aki féli az URat: "A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme" -, tudja azt, hogy Isten vonzása van mindenben. Tudja, hogy harmóniát egyedül az Istennel együtt lehet megvalósítani, mert Isten azért Isten, mert a mélypontjainkat is fel tudja használni arra, hogy adjon nekünk, növeljen és emeljen minket, s Isten azért Isten, mert számára a görbe is egyenes... Isten megteremtett minket úgy, hogy hiánylények legyünk: hiányozzon nekünk a másik ember, a tudás, a küzdés lehetősége. Isten úgy ad nekünk, hogy életünk hiányait megelégíti - nemcsak sos-sok dologgal, hanem mindenekelőtt önmagával.

Az Isten képére teremtettség (Imago Dei) elsötétült, de hitben újra visszanyerhetjük. Ez az evangélium. Így kapja meg az ember szabadságát Krisztusban. Ebben a folyamatban szülői ház, az iskola, a közösség a Teremtő eszközei. A keresztény személyiség Isten ajándéka, a legfontosabb, amit a Teremtőtől kaphatunk. A legszükségesebb, amelyre a társadalomnak is szüksége volt, van, s lesz mindaddig, amíg áll a világ...

Gyerekkorunkban lelkészünktől megtanultuk - jobb esetben, legkésőbb konfirmációkor -, hogy: Isten szava teremtő hatalom... A Biblia első oldalán így olvashatjuk: "Akkor ezt mondta Isten - Legyen világosság! És lett világosság". Isten szavának tehát engedelmeskedik a(z anyag)világ is, hiszen a lelkit, a szellemit jelölő logosz/azaz ige még a véges ember szájából is erővel bír. Szavaink "embert faraghatnak" az istenképűségét elveszített embertársunkból is -, s ez nem a mi pedagógiánk nagyszerűsége, hanem az Isten kegyelme, maga az evangélium! Ahogyan egekbe repíthet az őszinte, tiszta szó, ugyanúgy a pokolba taszíthat a hazug, a hitvány, a romboló beszéd.

Nem nemzetieskedés, hanem régi felismerés: "Nyelvében él a nemzet!" Megmosolyogjuk a franciákat, mert hivatalosan nem mondhatják/írhatják le azt, hogy "computer", de nyelvük védelmét más nemzetek is megteszik. Amelyik nép elveszíti nyelvét, az kultúráját, önmagát veszíti el!!! Kína - s ők magukat nem országként, hanem civilizációként(!) definiálják - határaik mentén kiváló, államilag erősen támogatott iskolarendszert hoztak létre, s így a környező szegényebb országokból 30-50 km-es körzetből is bejárnak, bebicikliznek ill. behordják a gyermekeket, mert tudják, a siker kulcsa a jó iskola...

Ha azt a tendenciát nézzük, hogy USA-ban az 50 tagállam közül 42-ben(!) már nem oktatják a kézírást - ugyanez a fejlődés iránya Ausztráliában is -, akkor elgondolkodhatunk, vajon mennyire "írástudó" a modern ember? A régiek úgy néz ki, még tudták, amit manapság csak a grafológusoknak tanítanak, hogy az íráskép a jellem lenyomata, s hogy az írás gyakorlása visszahat a lélekre is, s ezért a régi iskolarendszerben, az ún. "polgáriban", az írás és olvasás tantárgyak mellett ott szerepelt a "rajzzal, a mértannal összhangzatba véve a szépírás" is...

Az írásbeliség fantasztikuma, a szó anyagba-zárásának lehetősége. Leírhatom a gondolataimat, melyeket még akkor is olvashatnak, ha én már rég nem vagyok... így találkozhat a rég elmúlt korok embere a maival, de az Írásokon keresztül üzen nekünk a Történelem Istene is! Ezért dicséri a zsoltáros Isten igéjét, s ezért dicsérhetjük azt mi is. Isten szava, az "Ige" nemcsak azért fontos nekünk, mert erősödünk, nevelődünk általa, hanem azért is, mert közvetíti számunkra az Igazságot: Isten szeretet, s aki szeret, az Istenben van, s az Isten is őbenne...

Az élet legnagyobb örömforrása a gyarapodás, a növekedés... így van ez a nem vallásos ember életében is, hiszen a kívánás, a célok elérésének vágya minden embert hajt, űz - egészen az utolsó pillanatig. Akit pedig nem érdekel semmi, nem kíván semmit, az már (lelkileg!) rég halott... Ezért nem mindegy, milyen célokat tűzünk ki magunk elé!

Isten úgy alkotta meg ezt a világot, hogy csodáit megérteni ugyan nem tudjuk - teljes egészében itt a földi létben soha nem is fogjuk megérteni -, de minden nap rádöbbenhetünk Teremtőnk végtelen szeretetére, s megélhetjük: élni/létezni mennyire jó!

Létünk, s benne Isten megértésének is fokozatai vannak, ahogyan életünknek is különböző szakaszai vannak, melyek nélkül nem teljesednénk ki. Titokzatosan formálódtunk édesanyánk méhében - a régiek ezt az állapotot "áldott állapotnak" vallották, s nem "terhességként"(!) emlegették, mint a mai modern, racionális ember -, aztán átélhetjük a szüleink gondoskodó szeretetét, mely alapvetően formálja személyiségünket, s kihat egész életünkre. Amit nem értünk meg gyermekként, azt később felfogjuk, ami ellen meg tinédzser-korunkban lázadunk, annak védelmére kelünk egy-két évtized után... Az élet növekedés, gyarapodás, megismerés és megértés, egyszóval gazdagodás.

A gazdagság akkor áldás, ha annak nemcsak materiális, hanem szellemi (értelmi), lelki (érzelmi) vetületei is vannak. A gazdagság, a jólét plusz időt teremt az embernek, hogy foglalkozni tudjon a világ, s önmaga megértésével, nemkülönben Isten megismerésével. Az ember sajnos gyakaran beleragad az anyagba, s mindent anyagelvűen közelít meg, pedig a világ fontosabb része az nem anyagi, hanem lelki természetű. Az Isten is Lélek, ezért elsősorban lélekben lehet Őt megismerni, abban is illik imádni, nem pedig anyagban...

Az ismeret, a megismerés önmagában még nem elég a boldog élethez. Kell hozzá a szeretet. Szeretet és ismeret munkálja a megértés növekedését, s a megértés teremt nyugalmat, s nyugalomban értjük meg, hogy Istenre/Istennek teremtettünk meg, s hogy Nélküle hiánytünetes az életünk, de Vele együtt a nehézségek közepette is boldogulunk...

Ámósz (író)próféta evidenciát hangsúlyoz: gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, szerezzetek érvényt a törvénynek... Nyilvánvalóan azért fogalmaz így, mert az "istenadta nép" - s most itt ne csak zsidókra gondoljunk, bár Ámósz ezt teszi, de az ebbéli készség az elfordulásra/ferdülésre egyetemes emberi tulajdonság -, minden egyes generációban elköveti ugyanazt a hibát: vagy így vagy úgy, de elfordul Teremtőjétől, s nem veszi figyelembe Istene akaratát. Annyi bizonyos, hogy már a civilizáció hajnalában, évezredekkel ezelőtt megfogalmazott édenkerti (kísértés)történet is arról tudósít minket, hogy életünket/létünket végigkíséri a rosszal való küzdelmünk, s a jóért vállalt áldozathozatalunk!

Az Istennek hátat fordító ember unalmasnak találja Teremtőjét, s izgalmasnak a korlátok átlépését. Erről szólnak a nagy regények, a kasszasikert hozó filmek, hogy ti. a "kalandért" a legnagyobb butaságokra is képesek az emberek. A bűn tulajdonsága azonban olyan, mint az örvény: minél jobban megközelítjük, annál nehezebb szabadulni tőle! Sőt elérkezhet az a pillanat, amikor már egyedül csak az Isten segíthet... Éppen ezért nem elég szeretni a jót - azt egyébként mindenki szereti(!) -, de gyűlölni kell a rosszat is. Aki toleráns, azaz elnéző a bűnnel kapcsolatban, abban nincs meg a készség arra se, hogy küzdjön a jóért! A jóléti embert ránevelték, elhitették vele, hogy a szabályokat áthágó ember magatartása is "kultúra" csak "más kultúra". Ennek a jól irányzott gigantikus pedagógiának egyetlen célja, hogy az ember veszítse el önazonosságát, s minél inkább fogyasszon, s ragadjon bele az anyagvilágba... A jóléti ember élvezeti materializmusa ugyanis nem feszeget etikai kérdéseket... se gazdaságban, se politikában, se szociális kapcsolatrendszerében - csak fogyaszt, fogyaszt, s aztán mindenért fizet - többszörösen is, hiszen nemcsak pénze fogy el, de az egészsége is.

Szeretni az emberiséget/a tömeget nem lehet, csakis az egyes embert. Aki tehát általában gyűlöli az embereket vagy egy népet, egy nemzetet, egy vallást vagy különbnek tartja magát bőrszíne miatt, az tanújelét adja annak, hogy semmit nem értett meg, mi végre is van ezen a világon... Aki felfedezi önmagában az isteni, halhatatlan részt - a Szentírás ezt Léleknek nevezi -, az rádöbben feladatára, s onnantól kezdve megváltozik az élete, hiszen tudja, hogy nem "csak úgy, véletlenül van" ebben a világban, hanem "dolga is van" benne: Küzdeni a jóért, építeni, hagyni, hogy Isten őt is építse...

A JóIsten még egy törvényt "rákeríthetett" volna a kőtáblára: Ne spekulálj! Nemcsak azért, mert a spekuláció az nem munka, sokkal inkább azért, mert úgy eredményhez jutni, hogy abban nincsen se verejték, se a JóIsten akarata - az csak bajt hoz mindenkire, hiszen: kevesek jólétéért végül is a közösség/a világ fizet. Mára az is kiderült, hogy az alma nem esik messze a fájától, azaz sikeresek általában azok lesznek, akik jó ágon csüngenek: hiszen az ükapjuk ükapjának az ükapja is spekulált... Gondoljunk csak Luther korának Fugger Jakabjára, akit a történészek csak "királycsinálónak" neveztek, s így ír róla a kortárs Ulrich von Hutten: „A Fuggerek megérdemlik, hogy a kurtizánok fejedelmének nevezzék őket. (…) Felállították piaci standjukat, és amit megvásárolnak a pápától, azt később jóval drágábban adják tovább, nemcsak egyházi javadalmakat, hanem tartós kegyeket is; bullákat árulnak, diszpenziumok mennek át bankjukon, és ha a Fuggerek barátaid, mi sem könnyebb annál, mint hogy papi hivatalhoz juss. (…) Egyedül őnáluk érhető el minden Rómában.”

A tudás hatalom - tartja a közmondás -, de a tudást manapság komoly összegekért árulják (lásd elit-egyetemek!), s az ott végzett "csúcs-agyak" bizony nem a mindenki javát szolgáló, szociális-, kulturális-, egészségügyi területeken helyezkednek el, hanem a bankvilágban vagy az annak alárendelt profitorientált gazdaságban. A "minél több pénzt minél rövidebb idő alatt megszerezni"-elvet a gyakorlatban megvalósítók tehát nem buta szerencse-lovagok, hanem kiváló matematikusok, közgazdászok - nemkülönben (tőzsde)pszichológusok! Ugyanis a börziánerek jól tudják: amíg ember lesz itt Földön, eladdig mindig akadnak, akikben a bírhatnámság, a meggazdagodás eszelős akarása kikapcsolja a józan észt...

Az egymásról való gondoskodás erény volt és marad, de nem etikus eszközökkel elérni a "kevesek közösségének" jólétét - ördögi vállalkozás... Kizsákmályolhatja-e egyik ember a másikat? Egyik nép a másikat? Egyik bolygó(Föld) a másikat? (Gondoljunk csak a nagysikerű Avatár-filmre!) - végső konzekvenciák nélkül aligha!

Aki adós, az nem ura önmagának, aki pedig kölcsönad az szabja meg a mindenkori játékszabályokat... ez nem a nem a mai modern bankok találmánya, ez a Reális Élet minden korban érvényes emberi "játékszabálya"... Ezt a kiszolgáltatottságot kivédeni csak egyféleképpen lehet: a mammon uralma helyett az Isten uralmát kell megteremtenünk a saját életünkben... Hogyan? Krisztus tanítására kell(ene) jobban odafigyelnünk!

Szeretjük ezt a galileai Pétert... mert "emberből" van, nem rejti el érzéseit, őszinte, s kiszámítható. Olyan karakterjegyek ezek, melyek mostanság hiányzó tulajdonságok az emberi kapcsolatokban... Jó pénzért tanítják, különféle tréningeken, hogyan kell többnek látszani, mint amilyenek vagyunk, hogyan kell "eladni" magunkat a munkaerőpiacon, menedzselni/reklámozni magunkat... "Jó bornak nem kell cégér!" - tartja a régi szólásunk, s bizony méltatlan dolog bizonygatni mindenféle 'interjúkon', hogy "De, de, de... én messze különb vagyok mint a 'futottak még'-kategóriába tartozók!" Nem csoda, hogy ebben a görcsös bizonygatásban sokan lelkileg megfáradnak...

A történet még a nem templomos emberek számára is ismert - Jézus vízen-járási 'képessége' a csak materiálisan gondolkodni tudók számára valóságos vörös posztó - az azonban a megértésnek egy mélyebb szintje, hogy Jézus tanításának, példázatainak üzenete, gyógyítási csodáinak a története nem a materiális világba hívogatnak... De mit érthetünk meg ebből a történetből, melyet számtalanszor megörökítettek? A kerettörténet telis-teli van jelképekkel...

Mindenek előtt megnyilvánul benne az emberi természet egyik legerősebb mozgatórugója: a kíváncsiság! Péter kíváncsi, Pétert izgatja a "jelenség", s bizonyítékokat akar, sőt át akarja maga is élni a lehetetlent... Az ember már csak ilyen, végességében, a behatároltságában a lehetetlen határait feszegeti az élet minden területén: extrém-sportok, gigantikus építmények: kínai nagyfal, piramisok, égigérő modern vasbeton-bábeltornyok... Pétert is vonzza az ismeretlen megtapasztalása!

Kevesek kiváltsága, hogy a hajóból (az Egyház képe) kiszálljanak, s a vízen járjanak -, ami ugye lehetetlen -, de az Emberfia-ÚRJézussal még ez is lehetséges. Sok-sok vállalkozásunk, szépet munkáló akarásunk laposodik el, marad gyümölcstelen, mert nem az Istennel együtt akarjuk megvalósítani -, hanem nélküle! A vége ugyanaz, mint Péter hevességének: az istennélküli ember elsüllyed az élet viharos tengerében...

A Mester szerint az ok: a kicsinyhitűség! Keveset hiszünk(el) Istenből, s sokat hiszünk önmagunkról... s a kudarc így eleve prognosztizálható! Az evangélium "jó híre", ami örömmel töltheti el a szívünket: Isten nem hagy minket magunkra, ha süllyednénk is, utánunk nyúl, s megment. Kiment minket a (é)l(e)étünk háborgó tengeréből, s elsimítva a hullámokat, végtelen békességet teremt...

"Ora et labora!/Imádkozzál és dolgozzál!" - tanította Nursiai Szent Benedek az őt követő társait, s ezzel a mondatával - nemkülönben a keresztény szerzetesség alapművének számító Regulájával! - meghatározva ezzel az 6. század elejétől az elmélkedés/imádság, s a munka viszonyát. Az imádság ugyan nem munka, de a munka nemcsak hogy lehet, de kell is, hogy imádság legyen! (Az istenadta munka ugyanis alkotás, ami vallásos tevékenység is, s ezért van kiteljesítő jellege, "funkciója".) Aki csak dolgozik, dolgozik, de munkáját soha nem helyezi "magasabb" összefüggésbe - Minek is csinálom ezt az életnek nevezett, holtig tartó küzdelmet? - az létének legfontosabb feladatát kerüli ki.

A Végtelen Istent a véges ember nem tudja "kényszeríteni" semmire - még hosszú imádságaival sem! Ez nem azt jelenti, hogy ne imádkozzunk hosszan - lehet, sőt olykor kifejezetten szükségünk van erre is -, de tudnunk kell, hogy egyedül Isten az, Aki bevégzi a dolgokat - Neki gondja van mindenkire(!) -, mi csak tervezünk... Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Isten a két kezünket nemcsak arra adta, hogy imádságra kulcsoljuk, hanem azért is, hogy szükségleteinket ki tudjuk elégíteni általuk: ellássuk magunkat, gondoskodni tudjunk szeretteinkről, s tudjunk vele simogatni is. A kezünket, ezt a csodálatos szerkezetet azért adta nekünk a JóIsten, hogy építsünk, szépítsünk, jót tegyünk segítségükkel, s nem azért hogy ökölbe szorítsuk, s üssünk vele...

Isten - Akinek akaratából vagyunk, Akinek tudta nélkül nem történik semmi, Akivel gyakran nem számolunk, pedig Ő számol velünk - tudja, mire van szükségünk. Számonkérni, (Uram bocsá'!) "elszámoltatni" az Istent, hogy miért nem adott meg ezt vagy azt... puszta önzés. Felelősségre vonni az Élet URát, hogy miért történnek meg bizonyos dolgok az életünkben - amikor azok előidézői egyértelműen mi vagyunk - egyszerűen balgaság. Életvezetési hibáink miatt "falhoz állítani" Teremtőt... nos, nevezhetjük sok mindennek, de ennek a hithez semmi köze sincs! Szerződést kötni Istennel nem lehet, csak emberrel - az Istennel csak szövetségre lehet lépni...

Isten tenyerén élve minden könnyebb. Persze ha nem tudjuk, hogy ott vagyunk, akkor nem is élünk úgy, mintha ott lennénk. A Tékozló fiú példázatából tudjuk, hogy sokan vannak "otthon" a JóIstennél, de mégsem tudatosul bennük, hogy minden az övék, azaz: az Örökkévaló Isten a még a múlandó dolgokat is a gyermekei boldogulására adta...

"Adok pásztorokat"... no, és pásztornőket! Tény ugyanis, hogy honi Evangélikus Egyházunk aktív lelkészi karának pontosan egyharmada nő - tendencia emelkedő -, ami annyit tesz, hogy nélkülük bizony igencsak komoly munkaerőgondokkal kellene megküzdenünk! Korábban - még száz esztendeje sincs - elképzelhetetlen volt protestáns egyházakon belül a nők lelkészi szolgálata, de a huszadik század különös, megdöbbentő, nemkülönben tragikus történései kész tények elé állították nemcsak az egyháziakat, az egész világot...

Akárhogyan is közelítjük meg egy közösség vezetésének problematikáját, mindenféleképpen komoly kihívásokba ütközünk. Élére állni valamilyen mozgalomnak, eseménynek viszonylag könnyen és gyorsan lehetséges, de vezetni, azaz célba juttatni már igencsak bonyolult vállalkozás! Ha csak a politikai életre vetünk egy pillantást, hamar kiderül, a sok-sok itthoni és külföldi tanácskozásnak igazából nem sok kézzelfogható eredménye van! (Lehet ez ellen tiltakozni, de a történelem másra tanít: a háborúkat is mindig béketárgyalások előzték meg!)

Ha a világi vezetés ennyire bonyolult - s a világban ott van a kikényszerítő (segéd)erő az állami joghatalom képében - akkor mit mondhatunk az egyházi vezetésről? A hit ugyanis elsősorban az önkéntesség és az intimitás dolga, s az önkéntesektől követelni nem, csak kérni lehet, s azt is szépen, szelíden illik eszközölni... Nos, kész csoda, hogy az Egyház a sok-sok emberi gyarlóság ellenére még mindig létezik! Ha csak a 12 apostolt nézzük, rögtön kiderül, hogy nemcsak Júdás volt az áruló, hiszen szétszéledtek mindannyian, sőt a fogadkozó/esküdöző Péter is háromszor tagadta meg Mesterét, mire megszólalt a kakas!

Mai egyházi vezetőknél sincs ez másképpen - a média pedig előszeretettel foglalkozik az ilyetén botrányokkal... Jeremiás idejében sem volt ez másképpen... Az alkalmatlanság, a korrupció átjárta az egész népet, beleértve a kultuszi elöljárókat is! Hozzáértő pásztorok, akik "füves legelőkre és csendes vizekhez" vezették volna a nyájat, akkortájt is alig-alig akadtak -, sajnos ma sincs ez másképpen.

Az evangélium ma is az, ami régen volt: Isten nem hagyja egyedül az embert, s elküldi a Jó Pásztort, Aki ismeri az övéit, s aki (fel)ismeri Őt, s (meg)hallja az Ő szelíd, hívogató hangját - az követi Őt. Mindegy hogyan, vezetőként vagy vezetettként - ha el akarunk jutni a Célba -, akkor Őreá kell figyelnünk...

Ami nem az életünk része, az többnyire nem is kísért minket, de amik elérhető közelségben vannak, azoknak mindig komoly hatása van ránk... Ugyanakkor az élet nagy isteni alaptörvénye pedig változatlan az idők kezdete óta: mindennek "ára" van, azaz a dolgok nem következmény-nélküliek. Így van ez az evésben-ivásban, emberi kapcsolatainkban és egész életvezetésünkben. A kísértéshez természetesen hozzájárulnak a külső hatások, a körülmények, de a kísértés mindvégig egy belső, lelki folyamat. Az emberlétünk már csak ilyen: a kísértés alól nincs kibúvónk, elkísér minket egész életünkben, sőt még Jézus URunk is megkísértetett... Ebben van az is, hogy a kísértés nem Istentől eleve elrendelt lélek-kínzás, hanem vágyaink érzéseink lelkünkben végbemenő dinamikus mozgása, amit - Isten segedelmével - uralhatunk.

A lelki életet élni kívánók egyik nagy baja, hogy gyorsan akarnának látványos eredményt elérni, jóllehet a lelki élet élése egyáltalán nem a teljesítményről (kegyesség intenzitása!) függ, hanem attól, hogy hajlandó-e valaki folyamatosan tanulni vagy sem? A tanulás, a megismerés munkálja a felismerést, hogy helyesen döntsünk az adott pillanatban. Aki nem cselekszik helyesen (értsd: etikusan, szeretettel), az csak hiszi magáról, hogy hívő életet él valójában csak önszeretetét táplálja önigazoló gondolataival. Akiben megvan a kellő céltudatosság - S mi a kereszténység, a Krisztus-követés, ha nem az, hogy tudom Kit követek, s célirányosan hová tartok? -, az a JóIsten segedelmével beér a célba. Jakab így fogalmaz: "elnyeri az élet koronáját". Nem azt mondja, hogy majd elnyeri valamikor, hanem elnyeri - folyamatában. Talán ezért is mondja Krisztus URunk: "Mindenki megkapja jutalmát, már itt a földön - a jók is, s a gonoszak is egyaránt". Mi ez, ha nem annak az igazolása, hogy mindvégig megmaradó perfekció-nélküliségünkben - de a kívánt tökéletes után vágyakozva -, eljuthatunk létünk "koronájához": azaz Isten, s önmagunk töredékes, de mégis megbékélést adó, harmóniát hozó megismeréséhez.

Az ÚR szereti az övéit, pontosítva: azokat, aki a közelében vannak. Jóllehet Isten mindenütt jelen van, de ha nekünk úgy tetszik, akkor a lelkünkből/szívünkből bármikor kizárhatjuk a Őt... Teremtőnk szabadságot adott, nem akármilyet!
Ezt az Istentől kapott szabadságot felhasználhatjuk jóra és rosszra is. Épülhetünk általa, s építhetünk másokat, kiteljesedhetünk vagy csapássá válhatunk felebarátaink számára. A döntés mindig nálunk van - ahogyan a következmények viselése is a mi dolgunk! Az Istenben bízó ember éppen ezért a döntésben is kéri Szerető URának segítségét - minden nap...

Ami még nem is olyan régen, nagyanyáink idejében minden háznál magától értődő "ünnepes" foglalatosság volt, az mára divattá vált... A kenyérsütésről van szó, pontosabban a kenyér készítéséről. S most ne arra(!) gondoljunk, hogy veszi valaki a tasakot, beleönti a digitális kenyérsütőbe - amin mellékesen internetezni is lehet -, ad hozzá egy pohár vizet, s aztán a piros gombbal elindítja a programot.

Azon kiváltságosak közé tartozik családom, ahol feleségem jóvoltából szinte naponta teljesőrlésű, kovásszal kelesztett, frissen sült kenyeret ehetünk. Az ilyen teljesértékű, egészséget tartó, jó kenyér sütése nem egyszerűen "pékművészet", több annál: imádság. Mivel a házi kenyér "ügye" nálunk nem divat, hanem tizenéves hagyomány kérdése, bátran merem leírni nem egyszerűen egy alapvető élelmiszerrrel, hanem az élet szimbólumával kapcsolatos saját megtapasztalásaimat is.

A kenyérnekvaló gabonát sok helyütt "életnek" nevezték, hiszen kenyér nélkül nincs élet. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kenyér maga is élő. Nemcsak azért, mert növekszik a kovásztól, hanem azért mert - ma már tudjuk ezt is - számtalan olyan mikrorganizmust hordoz, melyek elengedhetetlenek a bélflóra számára. Azt is mondják, hogy a bennünk élő mintegy 1,5-2 kiló(!) baktérium immunrendszerünk alapvető biztosítéka. Ha "őket" tartósítószerekkel, fertőtlenítőszerekkel (pl. klóros víz) gyilkoljuk, nem tudnak megvédeni minket... mert a halott katona már hiába szorongatja kardját...

Jézus a kovászt, az Isten Országához hasonlítja. Találó kép. Hiszen a kovász nem is látszik, csak az eredménye, azaz kel, növekszik a kenyérnekvaló. Csoda ez, az élet csodája, ahogy az Isten is, nekünk embereknek, maga a csoda. Nem látjuk, de mégis megláthatjuk, hogy mindenekben ránk köszön és üzen - még a kenyér ízében is. Megérezni benne a "Fényt", amit hónapokon át gyűjtött a ringó kalász, nem más mint titkot kóstolgatni. Az evés, a gasztronómia nem a test, hanem a lélek kultúrája. Ha valaki lelketlen, akkor táplálkozása mohó kalóriafelvétel csupán...

A kenyér az életet jelképező búzából készül, mely nemcsak a testi, de a szellemi tápláléknak is a jele . A kenyér megtörése nemcsak Krisztus keresztáldozatára mutató jel, de a keresztény álhatatosság szimbólumává is vált. Amikor Jézus azt mondja a Kísértőnek, hogy "Nemcsak kenyérrel él az ember..." akkor megerősíti, hogy a test szükségleténél is van fontosabb: a lélek, az Ige, a Szó kenyere.

A kenyér Isten egyik legnagyobb ajándéka. Az ember számára erőforrás (Zsolt 104,4), a létfenntartásának annyira lényeges eszköze, hogy aki híjával van a kenyérnek, az mindennek híjával van (Ámósz 4,6). Éppen ezért választja Jézus rámutató misztikus jelként a kenyeret.

"Isten országa bennetek/közöttek van!" - mondja Jézus. Ez azt jelenti, hogy nem a távoli jövőben, "majd odaát", hanem itt és most! Életünk mindennapjaiban. A kenyér ízében, a simogatásban, a szerelmes csókban, a bíztató, tanító szóban, egyszóval: az istenadta Életben...

A 20. század véres borzalmai után, a világ technológiai vágtája közepette a jó pásztor képe többnyire romantikus érzelmeket keltő ábrázolás. Ami a ma természettől távol élő emberének alig érthető képi üzenet, az az elmúlt évezredekben a természet elemei erőivel küzdő embereinek egyértelmű közlést jelentett: a jó pásztor az, aki életét is kockáztatja juhaiért. Ezt nyilvánvalóan csak az tudta/tudja megtenni, aki nem bérért, fizetésért teszi a dolgát - ahogyan a régiek mondták: béres -, hanem a sajátjait legelteti... Az ember már csak ilyen, ha a sajátjáról van szó, akkor nemcsak az egészségét, de az életét sem kíméli - lásd magukat önként szívinfarktusig hajszoló vállalkozókat!

Ha valaki komolyan készül a "nagybetűs életre", s nemcsak úgy él, hogy majd csak lesz valahogy... akkor jól meggondolja, hogy mit is szeretne csinálni az életben. A munkát kerülő embert mindig ferde szemmel nézték - régen azt mondták: "dologtalan", s ez kemény bírálatot jelentett -, hiszen az ember léte közösségi, s ahhoz, hogy a közösségben mindenki megmaradhasson, mindenkinek valami hasznosat kell tennie a közösségért. Aki szereti a szakmáját, az jó szakember - korunk nyavajája, hogy a "mester", mint meghatározást, igen gyakran elmarasztalóan emlegetjük. Tény, hogy nagyítóval kell keresni az igazi mesterembereket, akik nem csak szakjukat művelik mesterfokon, de EMBEREK is: megbízhatóak, időben jönnek, időben mennek stb. Aztán vannak hivatások, melyeket tényleg csak elhívással lehet jól végezni: pl. orvos, tanár vagy pap. Mindenki, aki emberekkel foglalkozik (segítő szolgálatokban állók!) csak akkor tudnak igazán eredményesek lenni, ha belső elhívással végzik munkájukat.

Mai igénk a (el)hivatásban állók közül azoknak üzen, akik nagyobb felelősséget hordoznak az egyházban - lehetne tágítani kört, hiszen presbitereknek szól az apostoli intés, de ne tegyük, hiszen egyértelműen a lelki/gyülekezeti vezetőknek, azaz a papoknak szól... Az egyháztörténet jelesül mutatja, hogy nemcsak a korai kereszténység idejében, de azóta is mindig is akadtak szép számmal, akik nem önként, hanem kényszerből, nem készségesen, hanem nyerészkedésből, nem szolgáló akarattal, hanem kivagyisággal, úrhatnám hozzáállással rontották a pásztori tiszt hitelét... Márpedig a gyülekezet pásztora a sok egyéb jó tulajdonsága mellett elsősorban lelkipásztor kell hogy legyen, azaz nem kerülheti meg a személyes példaadást. Hiába prédikál valaki kiválóan, ha életével nem hitelesíti szavait, akkor elerőtlenedik a szolgálata, sőt a gyülekezete is zsugorodik. Éppen ezért a (lelki)pásztornak közösségépítő személyiséggé kell formálódnia már a teológiai tanulmányai idején, de legkésőbb a hivatalba-iktatásakor... Sokszor elfelejtjük mi lelkészek, lelkipásztorok, papok, prédikátorok, hogy amire elhívattunk, az akkora plusz lelki teher, amit elhordozni csakis akkor tudunk, ha minket is hordoz a családunk, s a ránkbízott közösség. Isten országának építése, bármennyire is látványos, kihívásos és izgalmas, de nem prófétai dörgedelemből áll, hanem csendes, tanító, kitartó munkából. Ehhez az erőt, a megfelelést csakis egyedül Istentől remélhetjük...

Akarjuk vagy sem, életünk egy nagy jelképrendszer... Nemcsak nyelvünk szimbolikus gazdagsága lenyűgöző, de ámulatbaejtő az is, ahogyan lelkünk működését meghatározta a JóIsten. Ha szépre gondolunk, ha szépet álmodunk, akkor nem sötét barlangok homálya nyomaszt minket, ahogyan a szomorúsághoz, levertséghez sem virágos, napsütéses rét társul... A bennünk lévő "képek" - világról, Istenről, önmagunkról, mennyek országáról, megváltásról vagy üdvösségről - bizony alapvetően meghatározzák életünk minőségét. Aki az Istent csak szigorú, mindenért büntető Atyának látja, az nem tud felszabadultan szeretni, ehelyett retteg egész életében, s aggódik üdvösségéért...

Korunk modern embere - aki mindenre figyel, csak az Istenre nem(!) - gyakran elköveti azt a hibát, ami a keresztény emberek között is szép számmal előfordul: felületesen szemlél dolgokat. Isten azáltal gazdagít minket, hogy különfélék vagyunk, mint réten a virágok, s egy valóságnak más-más aspektusát tartjuk fontosnak - korunkból, nemünkből, világlátásunkból, neveltetésünkből fakadóan. Ahol statikusan gondolkodnak a dinamikus életről, az életszerűtlen, ahol meg dogmatikusan szemlélik az Istent, az többnyire életidegen. A hit akkor építő, ha az nem terheket rak ránk, hanem szárnyakat ad! A hit akkor emel másokat is, ha az nem "muszáj-szagú" kötelesség-tudat, hanem az önkéntes döntésen alapul...

A hit kialakulásában alapvetően fontos a tanítás! Ahogyan az iskolában is először a számokat tanulják a nebulók, s majd csak évekkel később az integrálszámítást, ugyanígy van ez a hit tanulásában is. (Először az evangélium "tejét" kapjuk szellemi táplálékul, később megerősödve képesek leszünk a keményebb lelki eledelt is megrágni, s lenyelni...) A kereszténység azért jutott mára oda, ahová, mert a személyes tanulás, a megismerés fontossága helyett, a közösséghez tartozás érzését favorizálta az elmúlt évtizedekben, s váltak Jézus mai követői - felekezeti hovatartozástól függetlenül - élmény-keresztényekké.

Tény, hogy Jézus URunk "tanította a sokaságot", tanítványokat hívott el, s őket úgy hagyta itt, hogy lelkükre kötötte: "Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." Aki tehát követni akarja a Mestert, annak nyitottnak kell lennie a megismerésre, hiszen a teremtettségben mindenen keresztül az Isten szól, hívogat, tanít minket...

Ezen a Földön az Isten után a legnagyobb hatalom a félelem... Rossz királyok, totalitárius rendszert munkáló diktátorok, magukat félistennek képzelő oligarchák ugyan megölhetik a testet, de a lélek felett nincs uralmuk; ha mégis, akkor az az ember örökre elveszett... Jézus URunk így tanít minket: "Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani..."
A test múlandó, a lélek örök. Ezért a lelket csak egy valami semmisítheti meg: a félelem! "Ha Ő (Isten) velünk, ki ellenünk? Az ÚR a mi oltalmunk" - énekeljünk egyházunk himnuszában, s valóban: Az Istennel együtt minden lehetséges, Vele még a nehéz és könnyűvé válik.

Akarjuk vagy sem, az életünket átszövi a félelem. Ez még önmagában nem baj, a félelem ugyanis sok mindentől megóv. Félek a mély víztől, mert nem tudok úszni - ezért mentő-mellénnyel szállok csónakba, félek az oroszlántól, ezért nem keresem az alkalmat, hogy huzigálhassam a farkát... A gondok akkor kezdődnek, ha a félelem állandó aggódásban van jelen, s tragikus, ha mindent bénító rettegéssé válik.

Sok mindentől félünk, pedig nem kellene. Félünk a kudarctól, s ezért bele sem kezdünk sok-sok mindenbe. Nem véletlenül alakult ki a szólás: "Minden kezdet nehéz!" Sok fiatal fél manapság a tartós párkapcsolattól - ez érthető is -, hiszen minden ember sorsa (hosszútávon) az, hogy családban éljen, gyerekeket neveljen, de ennek sikeréhez bizony elengedhetetlen a másokért való felelősséghordozás, a kitartás, a sok-sok munka. Aki pedig küzdelmek árán, de a JóIsten kegyelméből - vagy apuka/anyuka rosszabb esetben egyéni ügyeskedés árán - megkapta/megszerezte egzisztenciáját, az nyilvánvalóan fél annak elvesztésétől. Bizony, félelmeink végigkísérnek minket egész életünkön át! Minél idősebbek vagyunk, annál több betegség teszi próbára tűrőképességünket, s egyre inkább ránk vetül az elmúlás árnyéka. Persze hogy félünk, persze hogy félünk a haláltól, s félünk az ahhoz vezető göröngyös úttól is! Hiszen esendő, gyarló emberek vagyunk/maradunk utolsó lélegzetvétlünkig!

Isten ezt mondja: "Ne félj!" Ha ember mondja ezt, az csak ideig-óráig vigasztalhat meg; no, de ha a világteremtő/kormányzó Isten? Isten ígéri "s nem ember Ő, hogy hazudnék", hogy minden napon, a világ végezetéig velünk van. Ez az evangélium, az "immánuel", hogy ti. velünk az Isten!
Az ÚRIsten azt is ígéri, hogy megáldja azokat, akik szeretik Őt és Hozzá menekülnek. Szeretjük az Istentől kapott biztonságot megélni, de valljuk meg őszintén, nem vagyunk ellene annak sem, ha Isten áldása kísér minket... A hívő ember élete tulajdonképpen erről szól, ezt foglalja magában: keressük-kutatjuk Isten akaratát, hogy emberebb emberek legyünk, s kérjük/várjuk Tőle az áldást. Az áldás ugyanis több, mint siker, az áldás magában hordozza azt a békességet, megelégedést, amit minden ember sorsában egyedül csak az Isten adhat...

Nagy valószínűséggel nincs még egy templom a világon, amiről olyan sok elképzelt rajz, festmény, makett készült volna, mint a Salamon-építette templomról! Kár, hogy ebből az ún. első templomból egy követ sem találtak meg eleddig a régészek, jóllehet a történészek feltevéseit a régészeti feltárások igazolják. Gyaníthatóan nem véletlen a Történelem URától, hogy a választott nép történelmében különösen is nagy szerephez jutott anyag/matéria - gondoljunk csak a a bibliai Aranyborjú történetére, s arra, hogy a káldeusi gyökerű középkori asztrológia bizonnyal ezért is rendelte a zsidóság szimbolikus jelöléséhez a Szaturnusz bolygót -, nem ad semmiféle közvetett bizonyítékot az Isten létére. Milyen komoly 'bizonyíték' lenne a frigyláda, a kőtáblák vagy éppen Mózes csodatevő botjának a megléte az isteni küldetésre(!), de még Dávid király palotájából sem találták meg eddig egy követ sem...

Van ugyanis nagyobb itt, mint egy-egy építmény, mely minél nagyobbra sikeredett, annál inkább kiváltotta az emberek, sőt kiváltja a késői utókor elismerését is - lásd pl. a piramisokat! Ami lenyűgöző a Bibliában az a befoghatatlan/felfoghatatlan Istenről való bizonyságtételek! Egyszerű emberek történeteiben megnyilvánuló Isten-felismerések vagy himnikus mondatok magasságbaröpítő erejével megfogalmazott hitvallások kínálják a 'bizonyítékot": Isten a Világmindenség URa!

Isten ezért mindenhol jelen van, de megfoghatóan, az emberi érzékelés számára mégsincs sehol! Hiába vizsgáljuk elektronmikroszkóppal a parányi lények világát, hiába ütköztetünk elemi részecskéket, hiába kémleljük egyre nagyobb, s egyre ámulatbaejtőbb technikával a csillagos eget - Istent nem lát(hat)juk sehol... Isten ugyanis nem anyag, Isten Lélek! Minket "elvarázsol"t az elmúlt alig húsz év internetes, virtuális világa, de akinek se kompjútere, de még villanya sincs, az semmit nem érez meg a kattintásos információ-világból.

Tény, hogy ez az informális/virtuális világ százmilliók életét befolyásolja, ahogyan az is tény, hogy ugyanígy sok száz millió ember életét befolyásolja az Isten. Akit soha senki nem látott, csak a hit képes "meglátni"! Amíg az embercsinálta világ növekvő bonyolultságában egyre sérülékenyebb, eladdig az Isten világa érthetetlen bonyolultságában is megmarad egyszerűen annak, amire teremtetett, hogy szolgálja az életet, hogy biztosítékát adja minden élő megmaradásának, s garanciáját létezésünknek.

Isten anyagba teremtett minket, s mégis életünk alapvetően nem áll másból, mint a lelkiek utáni vágyakozásból. Ugyanakkor bármennyire is igyekszünk lelkiekké válni, testiségünket, anyagba-teremtettségünket nem tudjuk levetkőzni, megmaradunk mindvégig, esendőnek, gyarlónak... Isten azonban azért Isten, mert a lehetetlenre is van megoldása, s aki Benne hisz, az a látszólagos ellentmondások ellenére is megtalálja a lét harmóniáját...

Egy küzdelmes élet után elhagyva ezt az anyagvilágot nemcsak porrá leszünk, ahogyan a pap mondja temetéskor, de amikor idejövünk, akkor is porból állunk össze Isten bölcs törvénye szerint. Testünk édesanyánk testéből épült, ahogyan az ő teste is édesanyjáéból, s ha a sok-sok föld porából előálló "élő" nem táplálta volna Éva anyánktól kezdődően őseinket, akkor mi most nem lennénk... Csodálatos az élet, de még csodálatosabb maga az Isten!

Sok mindent megtanul az ember egy emberöltő folyamán, de emberlétünk legizgalmasabb kérdése mindvégig kérdés marad: Miért vagyok? S aztán ebből újabb kérdések fakadnak: Miért éppen most vagyok, miért ott, ahol, s miért kell hogy vége legyen, többnyire akkor, amikor már elég jól "berendezkedtem" erre a földi (itt)tartózkodásra? Az élet többek között azért ennyire szép és izgalmas, mert teli van titkokkal, s ugyan a titkok nagyobb része mindvégig titok marad, de hála Istennek mindegyiket szívünkbe zárhatjuk és hordozhatjuk azokat!

Aki Istenre figyel, az nem Istennel tesz jót, hanem önmagával. Aki elfogadja Istent Mindenható ÚRnak, az nem aláveti magát a Nagyobb Erőnek, hanem belesimul abba, hogy emelődjön Általa. Istent tisztelve, félve és szeretve a felebarátot is respektáljuk, aki azonban "nem tisztel se embert, se Istent" az önmagát sem tudja elfogadni. Márpedig az élet értelme az, hogy növekedjünk, úgy testiekben, mint lelkiekben. Az előbbi még csak-csak megtörténik - szeretünk enni és inni; jóléti világ nagy nyomora(!) -, de a lelki növekedés valahogy elmarad... Elég sokan vannak, akik egy életen át nem válnak felnőtté, s felelősséget hordozni nem tudó, nem akaró (rossz!) gyerekek maradnak halálos ágyukig.

Isten azért Isten, mert mindent tud, mindenre emlékszik. Ha ez rendszeresen eszünkbe jutna, akkor újra és újra rádöbbennénk: életünknek célja van, nem is akármilyen(!) - Istentől rendelt. S ez nemcsak méltóságot jelent - részesei vagyunk/lehetünk Isten világot, az egész Univerzumot átfogó tervének -, de erőt is ad ahhoz, hogy szeretni tudjunk!

"Mondj egy mondatot, s megmondom ki vagy!" - ki ne ismerné ezt a szólást? Szavaink valóban mozaikjai annak, akik vagyunk, s így minél többet beszélgetünk valakivel, annál inkább megismerjük, ki is az a másik ember. Mert nem szólhat mást a száj, csak azt, amivel csordultig van a szív! Mondatainkban visszaköszönnek tehát rejtett érzéseink; persze mindehhez (meg)halló fül is szükséges.

Isten egyik legnagyobb adománya az élet után a szó, a kommunikáció lehetősége, igaz vannak, akik csak jelbeszéden keresztül értik meg egymást... Az, hogy kifejezhetjük gondolatainkat szóban, írásban, ráutaló jelekben, ez teszi lehetővé, hogy egységre jussunk egymással. Az élet azonban azt is prezentálja, hogy ha az egységteremtésre adott isteni szóval visszaélnek az emberek, akkor abból óriási a kalamajka, sőt a történelem igazolja, hogy szavakért csatába indultak az emberek...

Szavaink tehát lenyomatai sorsunk könyvének. Ebbe a könyvbe csak írni tudunk, ezért sorsát visszamenőleg kiradírozni és átírni - bármennyire is szeretnénk - senki nem tudja. Ha pacát ejtettünk, a folt bizony ott marad - örökre. Ezért ha Istennek úgy van tetszésére, hogy szavaink alapján ment fel vagy marasztal el minket, ítélete igazságos lesz, hiszen nem tudunk mások lenni, mint amit szavaink is mutatnak...

Közhelyes, de igaz megállapítás, hogy mára a szavak elértéktelenedtek. Megmosolyognak szavakat, mint hitves, mátkaság, és áhítattal csodálnak szavakat, mint Porsche vagy Ferrari... Az élet minőségét pedig nem azok a szavak adják, amik drága dolgokat jelentenek, hanem azok, melyeket a világ összes pénzéért sem lehet megvásárolni, csak őszintén, s "ingyen" lehet kimondani: pl. szeretlek... Az tehát, hogy mire használjuk az istenadta szót - épülésre, szépítésre, növelésre, mások emelésére vagy rontásra - egyedül a mi döntésünkön múlik. Az pedig Isten törvénye, hogy a döntéseknek mindig következményei is vannak...