És tudjuk azt is, hogy a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bűnösök, a szentségtelenek és a szentségtörők, az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok, a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a hazugok, a hamisan esküvők ellen, és mindaz ellen, ami csak ellenkezik az egészséges tanítással.
1 Tim 1,9-10

Jahve-Isten Tízparancsolatából Lévi utódai - Lévi nemzetségének fiai nem örököltek az Ígéret földjéből egy darabot sem, "örökségük az ÚR volt"; azaz a tizedből éltek -, 613 parancsolatot csináltak, a békés együttéléshez azonban ezek sem voltak elegendőek... Rabbinista magyarázat szerint mind a 613 törvényt maradéktalanul betartani nem lehet egy emberélet alatt, ezért van az, hogy bizonyos parancsolatok megtartásához különösen is ragaszkodik egy-egy zsidó hitsosrsos. Az okot abban vélik tudni, hogy az ember lelkének azon része, amelyik már megtisztult a törvény által, az nem testesül meg újra, csak a tisztulásra váró lélekrész. Érdekes magyarázat...

Annyi bizonyos, hogy a 613 zsidó rendelkezés és parancsolat elhanyagolhatóan kevésnek tűnik, akár csak egyetlen ország hatályos jogszabályaihoz képest is! Nemcsak nálunk, de mindenütt a világon, a törvényhozók "ontják magukból" a legkülönfélébb rendelkezéseket, s nemcsak hogy nem győzik a tempót az élet valóságával, de egyre eredménytelenebb is a ténykedésük, hiszen az Élet sajnos nem lett jobb általuk. Nem lett kevesebb az embergyilkos, a parázna, a fajtalan, az emberrabló, a hazug és a hamisan esküvő... csak több! Hol a hiba, mit rontott el az emberiség, hogy ennyire nem érvényesül az általános jóakarat? Mi az az elementáris tévedés, ami helytelen irányba tereli az aktuális törvényhozást? Miért azokat sújtja a törvény, akik egyébként tisztességes módon betartják azt? Miért van az, hogy az igazság mindig "azoknak áll", akik azt megfizetik?

Nemcsak kicsiny hazánkban, szinte az egész "fejlett" nyugati világban a cégek állapota egyre kilátástalanabb. Biztos megélhetést biztosító világmárkás vállalatok "csődölnek be", bocsájtják el munkások ezreit, tízezreit... A kishazánkban favorizált egyéni vállalkozói státuszt nem a vállalkozói kedv, hanem a kényszer szüli, így aztán nem csoda, ha fiataljaink nem vállalkoznak! Hiába panaszkodik a rádióban a riportalany, hogy "nem vállalkoznak a mai fiatalok"... A mai fiatalok azért annyira nem buták, hogy ne tudnák kiszámítani mekkora az adóelvonás, mekkora a nyereség, s mekkora az egészségügyi kockázata annak, hogy látástól vakulásig dolgozva idő előtt "felbuknak" a méltánytalan egzisztenciaharcban. Így aztán inkább "nyugodtabb", igaz fizetésben is messze szerényebb foglalatosság után néznek -, ha tudnak, s ha akarnak...

A törvényt betartani azt tudja, aki szeret. Először pedig az Isten lelkiismeretbe írt törvényét kell betartani, mert az fölötte áll minden emberi rendelkezésnek. Ezután következik az emberek alkotta törvény, ami akkor jó, ha az ugyanúgy mint az Isten törvénye, védi a közösséget, oltalmazza az életet, biztosítja az egyes ember méltóságát, aminek a megéléséhez elengedhetetlen a szabadság, s alapfeltétel a felelősséghordozás kötelezettsége! Sajnos a világ gyakran kerül zsákutcába, mert mindig akadnak olyanok, akik Istent feledve magukat teszik meg istenné, s olyat tesznek, amit embernek nem szabad... A törvény tényleg jó, ha az közösség igazát védi, s nem jó, ha csak egyesek érdekét. A törvény rendje ugyanis kiszámíthatóságot ad, az állandóan változó törvények viszont bizonytalanságot teremtenek. Így borulnak fel aztán hosszútávú projektek (pl. egy gyermeknevelési!), s jutunk oda, hogy társadalmunk egyre öregszik, s fogyatkozik. Isten soha nem bottal ver, hanem saját magunk oktalanságaival... ezért is fájnak azok annyira!

A hívő ember útja a szeretetből felvállalt felelősség útja. Igaz, ez az iga mindig nehezebb, de gyönyörűségesebb is, mert az önkéntességből fakad. Ezért az, hogy ki hogyan éli le-, meg-, ki-, az életét az csak látszólag magánügy, hiszen "egy vérből teremtettünk", s saját sorsunk alakulása mindig mások sorsát is alakítja, akár akarjuk, akár nem...

Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre.
1 Tim 6,11b

Igazság... gyakran csak egy szép szó, de nem több. Az éppen aktuális hatalmi rendszer kisebb-nagyobb fogaskerekeként, Pilátussal együtt feltehetjük mi is a cinikusnak is értelmezhető kérdést: "Mi az igazság?"

Mert nem igazság az, hogy az Isten-, s emberszeretetre tanító Jézust halálra adják, s több mint felháborító, hogy a papok az emberek nyakába plusz terheket - emberi rendelkezések sokaságát - tesznek! Így volt ez Jézus idejében, a középkorban, s bizonyos szempontból így van ez ma is...

Józanságukat elveszített egyházi vezetők, egyoldalúan értelmezve a tradíciót - azt gondolva, hogy a hamut kell őrizni, közben meg a lángot kellene továbbadni! -, még ma is olyasmihez ragaszkodnak, ami nem emel, hanem visszahúz. Földre és vízkészletekre tőzsdén véresen spekuláló globális oligarcha-cápák hajtanak maguk alá százmilliókat - még kisebb nagyobb országokat(!) is -, a Föld lakosságának egyhatoda(!) mérgezett vizet iszik, százmilliók éheznek, háborús megoldásokban gondolkodnak (még-,)szuperhatalmak, s arra áhítozók, pusztul a tenger és az őserdő, s akkor a jóléti világ keresztény papjai kegyes ötleteket gyártanak, hogyan lehetne a "hitéletet" fokozni! Kisegyházak/szekták vehemens prédikátorai lelkiismereti konfliktusba kergetik jószándékú hívekeit, mert azok állítólag nem szeretik eléggé az ÚRJézust, s magánéletükben, szexuális életükben nyilvánvalóan megbukott egyházi személyek tanítják ki báránykáikat a morális életvezetésre, s buzdítanak hamis kegyességre... Persze, nem mindenki. Vannak kivételek - hála Istennek, mindenhol -, de ettől még nem dőlnek meg az általános igazságok!

Isten embere elsősorban józan, szelídlelkű, s állhatatos. Ez utóbbi jelenti a következetességét, a célirányosságát, a jóra való elkötelezettséget. Az Isten embere azonban nemcsak a pap, a lelkész, a prédikátor! Istennek az "embere" a családapa, a családanya is és minden egyes ember is, mert mindannyian(!) Isten teremtményei vagyunk. Ráadásul az "Ő képére és hasonlatosságára teremtettek" is vagyunk... azaz szeretetre-rendeltek!

Isten szeretetét megélni, tükrözni, továbbadni nem ékes szavakban, s világrengető nagy tettekben kell - ezekben is lehet -, sokkal inkább a hétköznapok istenes normalitásában helytállva. Tenni a dolgunkat ott, ahová állított minket a Mennyei Atyánk. Azt pedig, hogy jó helyen állunk-e, életünk folyamán nem árt többször is imádságban kitusakodni Istennél, hogy megerősödjünk vagy bátorságot nyerjünk a változtatásra. Isten nem hagy el minket, Ő kooperál velünk, hiszen ezt ígérte, s gondviselő szeretetében számtalanszor már meg is bizonyította...

Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét?
Mt 7,16

Talán nincs is szebb évszak a tavasznál... Nyilvánvalóan a többinek is megvan a maga ellenállhatatlan vonzása, de a tavasz az mégis egészen más! Ha ifjúságunkat a tavaszhoz hasonlítjuk - s ezt gyakran megtették írók és költők -, akkor hamar rájövünk, hogy a virágok bódító illatában, csodálatos színkavalkádjában - ezek szimbolizálhatják előttünk álló életünk lehetőségeit - az ember még mindent álmodik magának, s ez így van rendjén! Álmodozni nem akkor kell, amikor már kezdi megcsípni a dér az egyébként is megsárgult leveleit életünk fájának, hanem akkor, amikor még van lehetőség az álmok megvalósítására. Fontos azonban látni: míg az álom erőt ad, az ábrándozás erőt vesz el!

A mezők és fák virágai mind gyönyörűek - s olykor a haszontalan bogáncsoké a legszebbek -, s hogy melyikből mi lesz, azt a hozzáértő szakembereken kívüliek csak az idő múlásával látják meg, ekkor viszont félreérthetetlenül, hogy melyik hozott jó termést, s melyik hozott rossz gyümölcsöt... "Ki mint vet, úgy arat!" - tartja a népi szólás és a Mester is ezt tanítja: "Aki szelet vet, vihart arat".

Sok fiatal és még több középkorú éli úgy az életét, hogy nem gondolkodik távlatosan, s nem számolnak azzal, hogy életük különböző évszakaiban máshol lesznek a hangsúlyok. Ami fontos a tavaszban, az nem annyira fontos a télben, de az bizonyos, hogy a tavaszi virágok állapota kihat az őszi termésre! Magyarul: amit teszünk fiatalon, annak következményeit hordozzuk egy életen át! Törvény ez, az élet törvénye. Aki nem vigyázz egészségére - lelki egészségére is(!) -, aki mértéktelenül eszik, iszik, dohányzik vagy más egészségkárosító "szenvedélynek" hódol, az ne csodálkozzon, ha egyszer testileg, lelkileg kifosztottan az élet nagyforgalmú autópályáján kívül találja magát!

Sok mindenre ráfogható a távlatos látás-, a hosszútávon gondolkodás hiánya. Lehet szidni az aktuális (világ)politikai-gazdasági rendszert - teszik is sokan; okkal vagy ok nélkül, ez egy másik kérdés -, de soha nem a körülmények a hibásak, hanem a körülményeket teremtő ember! Ennél fogva nincs mentsége senkinek! Bűneink miatt nem hivatkozhatunk másokra, se emberre, se ördögre, de magát a JóIstent se okolhatjuk, hogy miért teremtette ilyenre a világot, amilyen... Magunkkal perlekedhetünk, magunkat vádolhatjuk, mert bizony olyanná válunk, amilyen a hitünk. Hitetlenségünkből fakadó eredménytelenségünk elkeseríthet minket, s bizony az önvád súlyos terhe alól felmentést egyedül csak az Isten tud adni...

Ezért fontos, hogy Isten gyümölcsöskertjében (a világban!) ne csak a pillanatot nézzük, hanem lássuk meg benne az Isten időbe beleteremtett akaratát. Ha erre figyelünk, akkor sok bosszúságot megspórolhatunk magunknak, de ezek hasznán túl még megélhetjük azt is, amiért keresztényként éljük életünket: áldásban részesülünk...

Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!
Zsolt 71,9

Az öregség problematikájával fiatalon kell foglalkozni... mert nem biztos, hogy megérjük az öregkort! - mondta az egyik tanatológiával (haláltan) foglalkozó teológiai professzor. Néhány évtizede még az volt a jellemző Európában, hogy a több generáció élt együtt - igaz "unter einem Dach, doch getrennt" azaz: egy fedél alatt, de külön -, mára pontosan ennek az ellenkezője az igaz. Így aztán nincsenek minták, hogyan csináljon vagy ne csináljon valamit az ember az életbe, s persze lehetőségek sincsenek arra, hogy a már lelassult nagyszülők, a még fel nem pörgött unokákkal együtt megéljék a generációs találkozások legszebbikét...

Amikor ösztöndíjas voltam Bielefeldben, a szállásadó idős lelkész-barátunktól azt tanultam meg, hogy "Az öreg ember, s az okos ember előre oldja meg a problémáit." Ez tényleg így van - legalábbis ideális esetben. Sajnos Európában nem voltak elég okosak/bölcsek az emberek, ezért most lényegesen gyorsabban öregszik a társadalom, mint kellene... (Két kivétel van: a mélyen katolikus Lengyelország, s a liberális Franciaország, ez utóbbiban viszont a nagycsaládokat többnyire a bevándorolt afrikai muzulmánok alkotják.) Az élet bizony kooperáció, s ha nincs meg a generációk közötti együttműködés, akkor igen komoly feszültségek állhatnak elő! Abban a társadalomban, ahol nyűg a gyerek, s nincs becsülete az "öregnek", az a társadalom beteg...

A "tiszteld atyádat és anyádat" parancs nem csak az idősek tiszteletére tanít, de az élet tiszteletére is. A gyermekekből egyszer felnőtt lesz, s hogy milyen, az bizony elsősorban a szülőkön múlik! Manapság, amikor "csikágósodik" a világunk - egy hétvégén féltucat embert lőnek le -, nem ártana elgondolkodni azon felelős vezetőinknek, hogy ezt az össztársadalmi kiszorítósdit: "ő vagy én" (pl. munkaerőpiac!) be kellene már fejezni, mert az élet szépsége nem az "Én"-ben, a "csak-nekem"-ben, hanem az EGYÜTT-ben van. Isten az embert a közösségbe, s a közösségért teremtette!

A hívő ember nem idealista, hanem realista. Tudja, hogy esztelenség úgy élni, mintha sosem halnánk meg. Bizony a halál ott leselkedik ránk, minden korban, s helyzetben, ezért a hívő ember nem kísérti URát, Istenét... A hívő ember jól tudja, hogy ereje nem végtelen, s egyszer törvényszerűen elfogyatkozik életének lendülete, s akkor különösen is szüksége lesz Isten vigasztaló közelségére. A zsoltáros arra kéri Istent, hogy őt ne vesse el, ne hagyja el, akkor sem, ha megöregszik... Isten nem hagy el. Ez evangélium. Azt mi nagyon is el tudjuk képzelni, hogy Ő hátat fordít nekünk, mert életünk folyamán sokszor elfordultunk Teremtőnktől, azaz megérdemelnénk, ha magunkra hagyjon. Isten azonban nem ember, hanem Isten, hiszen, ha mi meg is tagadjuk őt - szóban, cselekedetben, mulasztó életvezetésben -, Ő meg nem tagad minket soha, mert Ő mindvégig hűséges, hiszen Ő a szeretet Istene, aki életet ajándékozott nekünk... még örök életet is.

Mindennek a vége pedig már közel van: legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok. Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez.
1 Pt 4,7-8

Az ÚR 2012-ik esztendejét írjuk - ha hihetünk az időszámításunknak, ebben a mindent megkérdőjelező korban. Sokan sok furcsaságot várnak ettől az évtől és nem kevesek azoknak a száma, akik, ha nem is mindennek a végét, de legalább kezdődő világvégét jósolna(á)k erre az esztendőre... Tény, hogy a változások izgalmában/lázában mindig akadnak bőven, akik realitásérzéke - ha csak rövid időre is -, de megbicsaklik.

Nem csoda, hiszen mindenről - általában a borzalmakról -, szinte néhány percen belül az egész világon tudomást szereznek az emberek, s még hírügynökség se kell hozzá, hiszen van itt Twitter és Facebook és sok egyéb más online-hírforrás... Azzal, hogy az elmúlt negyedszázadban beléptünk a digitális korszakba, s az eladdig mesterségesen fenntartott határokat/szögesdrótokat áttörte az internet-hozta információ-szabadság, alapvetően megváltozott a viszonyunk a világhoz, az emberekhez, másképpen értelmezzük a szabadságot is. Ahogyan régen, úgy ma is a szabadság sok ember számára a korlátok-nélküliséget jelenti, jóllehet a szabadság nem a "mindent szabad nekem" egekberöpítő édes érzése, hanem a felelős gondolkodás lehetősége. (Lásd, a zsidó nép pusztai vándorlásában nem úgy élt az Isten-adta szabadsággal, ahogyan kellett volna, ennek jeles példája, amikor a bálványimádás szabadosságát választották...)

Legyetek bölcsek... vagy legalábbis józanok! A józanság háttérbe szorulása az egyik legtöbb ellenszenvet -joggal(!) - kiváltó tulajdonsága a vallásoknak. Józanságukat elveszejtők persze mindig is voltak és lesznek, a kérdés mindig csak az, hogy milyen arányban képviselik magukat. Az egyháztörténet, s a történelem arra tanít minket, hogy bizony nemegyszer vált általános normává az abnormalitás... Gondoljunk csak az istenítéletekre, "lelket-mentő" máglyatüzekre, vallási alapú népirtásokra, világot lángba borító háborúkra!

Aki józan tud maradni egy szép lassan őrületbe kergető világban, ahol az abnormalitást normalitásként propagálják, az már nem elhanyagolható eredmény! Egyik kedves hívünk mondta: "Azért járok vasárnaponként templomba, hogy vasárnaptól vasárnapig meg tudjak maradni embernek, ebben az embertelen világban!" Ez is az isteni szeretetben megmaradni-akarás szép bizonyossága...

Nemzedékről nemzedékre dicsérik műveidet, hirdetik hatalmas tetteidet.
Zsolt 145,4

Csak idő kérdése, hogy mikor döbbenünk rá: az életben nincs nagyobb ajándék, mint maga az Élet... Részt venni az Életben, megélni a létezést, számtalan módon lehetséges, de a legegyszerűbb és legkívánatosabb módja: a közösség. Általánosságban megélhetjük emberségünket az össztársadalmi nagyban, "globálisan" is, de az igazán intenzíven, s lelket kiteljesítően csak a kisközösségben lehetséges megtapasztalni mi is az élet valójában: emelődés, növekedés, gyarapodás.

Az élet ritmusát az Isten adja, mert rendelt(!) ideje van mindennek: a tanulásnak és munkának, szerelemnek, családalapításnak. Az Életnek világátfogó isteni ritmusa van, s aki ettől eltér, az diszharmóniát tapasztal. A harmóniára törekvő ember éppen ezért nem zárja ki életéből a JóIstent, hiszen meg van győződve arról, hogy az élet minőségét egyedül az Élet URa képes garantálni. Aki felvállalja a Gondviselésbe vetett hit bizonyos értelemben véve "hiper-naivitását", az többször és intenzívebben éli át: Isten közöttünk, bennünk van, s általunk, rajtunk keresztül is tovább adja, szórja, sugározza szeretetét.

Aki Istent dicsőíti - munkával, imádsággal -azaz testben és lélekben kinyilvánítja Isten "istenségét" az boldogul, az boldoggá válik. A boldogság nem más, mint kiegyenlítődés, egybefonódása viharos emberi természetünknek az isteni békességgel. Ilyenkor vagyunk (meg)elégedettek önmagunkkal, világgal, sorsunkkal, ilyenkor sóhajtunk fel vagy egyszerűen csak gondoljuk: "Élni jó!"

Élni tényleg jó, amikor nem terhel minket semmilyen fogyatkozás, szenvedés, hiány, veszteség. Élni jó, ha nem uralkodik rajtunk a bűn, ha nem terhelnek mulasztások, ha őszintén szerethetünk, s ha feltétel nélkül szeretnek minket. Nincs szebb annál, amikor mindent adhatunk, s mindent elfogadhatunk, amikor átéljük, hogy az Élet nem más, mint ajándék.

Tudatosan munkálni az adás és kapás harmóniáját - magasabb életminőséget jelent! Bolond az, aki mindig csak kapni akar, de az is elvéti a célt, aki mindig csak adni akar. Az élet adás és elfogadás! Egymásrautaltságunk a közösségben nem sorscsapás, hanem lehetőség az emberi találkozásokra. Széppé, értelmessé ugyanis ezek a találkozások teszik az életünket, amikor férjként, feleségként, anyaként vagy apaként, igaz barátként vagy barátnőként egyik istenteremtette ember találkozik a másik istenteremtette emberrel... Áldás pedig az, ha ebben a találkozásban nem feledkeznek meg Teremtőjükről sem, s közösen hálát is adnak az élet nagy csodájáért...

Mert aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot;
1 Pt 3,10

Érvényes igazság ez minden kapcsolatunkban, nemcsak a felebarátaink viszonylatában, de a legszűkebben, a párkapcsolatiban is! Szeretnénk örülni az életnek - örömre teremtett minket az Isten(!) -, de valahogyan mégsem tudjuk igazán hogyan is kellene csinálnunk...

Nagy szerelembe esünk, eljegyzést tartunk, házasságot kötünk - aztán "beüt a krach", s elválunk. Ha csak a prominenseink, a "celebek" élnék elénk ezt a mintát! Jóllehet a gyermekek háromnegyed része még mindig családban nő fel, de hogy mennyire "patchwork family" a családok nagy része - tessék csak szétnézni egy-egy óvodai csoportban,iskolai osztályban! (Európában a megkötött házasságok 40%-a válással végződik, de arról soha nem szól a statisztika, hogy kinek hányadik az éppen megkötött házassága... ezek után azt állítani, hogy a párkapcsolatban élés egyfajta "sikermodell" - nagy merészségre vall!) Nem elhanyagolható "trend", hogy a válások mintegy kétharmadát a nők kezdeményezik!

Ami elgondolkodtató, hogy a fiatalok gyors házassága utáni elválást még csak-csak megérti a szűkebb környezet - ha nem megy együtt, hát nem megy... -, de amikor 20-25 év után válnak el a házastársak, akkor értetlenül állnak a közeli hozzátartozók is a jelenség előtt! Az okok között megtalálhatóak a klasszikus esetek - hűtlenség, beteges féltékenység, veszekedés -, de egyre gyakoribb indokként vetődik fel az elhidegülés, illetve a felismerés: "Ennek így semmi értelme!"

Az élet bizony folyamatos prezentáció és improvizáció! Mindezt relatíve harmóniában teljesíteni csak egyféleképpen lehetséges: ha kommunikálunk! A tartalmas beszélgetés, az egymás megértését munkáló bölcs hallgatás, az őszinte beszéd eleddig még mindig eredmény hozott. Sajnos a párbeszédek jelentős része azért alakul át induló értelmes vitából értelmetlen veszekedéssé, mert mindenki a maga igazát véli az objektív igazságnak, s így a vélt saját igazság "mindenáron-sikeréért" feláldozza a közös megegyezés csöppet sem elhanyagolható eredményességét.

Megzabolázni a nyelvünket - az egyik legnagyobb tudomány! Mindenki csak "mondja a magáét", pedig ez nem a közeledést, hanem a távolodást szolgálja. Az üres fecsegés megterhelő, s hatásosan kioltja a közös öröm tábortüzét... Mindezeken túl a gonosz indulatok szavakban megformálódva, később a legváratlanabb szituációkban vetődnek fel, s fejtik ki hatásukat - újra. Védekezni ezek ellen csak egyféleképpen lehet: meg kell tanulnunk figyelni a JóIstenre! Ha Ő része életünk mindennapjainak, ha Vele járunk, akkor nemcsak a teher válik könnyűvé, de az Isten szeretet-igazsága mellett eltörpül a mi igazságunk, s nemcsak másokhoz leszünk irgalmasok, de mi magunk is irgalmat nyerünk...

"Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké."
1 Pt 1,24-25a

Kinek korábban, kinek későbben, de egyszer mindenkinek meg kell küzdenie az elmúlással... Az élet egyszeri és megismételhetetlen, istenteremtette néhányévtizedes valóság, mégis többnyire úgy élünk, mintha több életünk lenne, s mindegyikben örökké élhetnénk. Talán ez a tévhit az oka annak, hogy nem becsüljük az Élet szépségeit, nincs meg bennünk a tisztelet az iránt, amit Isten élőnek teremtett! Érdekes módon az élet szépsége, az apró dolgokban - színben, formában, fényben, ízek és érzések harmóniájában -, akkor kezdünk el igazán gyönyörködni, amikor először felsejlik előttünk: mindez nem tart örökké - mert a végesség örök törvénye alól a mi életünk sem kivétel.

Amikor fiatalok vagyunk, telve lendülettel, erővel, teherbírással és bájjal, akkor kételkedünk leginkább abban, hogy az élethez elégséges-e ez a néhány, anyagiakban nem kifejezhető dolog... Aztán idővel kiderül, hogy amit hibás életvezetéssel minden elé helyeztünk, jelesül: az anyagiak, az egzisztencia, az csak akkor élvezhető, csak akkor emelik az életminőségünket, ha lelkiek mindig fontosabbaknak maradtak meg a testieknél. A Gondviselés nagy ajándéka, ha kegyelemből tudunk élni, azaz: következetesek maradtunk a szeretetben, a türelemben, a megbocsájtásban!

Minden élő "dicsősége" egyszer véget ér, az enyészeté lesz minden. Az ÚRIsten úgy alkotta meg ezt a világot, hogy abban semmi sem fölösleges, hiszen minden, ami elkorhad, véget ér, az egy másik élő számára táplálék: így örök az élet körforgása: Egy valami azonban van, ami felesleges ebben a világban: az ember bűne! Az ember bűne generációkon átívelő gyűlöletet tart életben: lásd háborúk, népirtások, igazságtalan "békeszerződések", (pénz)hatalmi paktumok, hogy valami "mait" is említsünk... De az ember gonoszsága családban, kisközösségben is tönkreteheti a jövőt, a szülők önzése nem engedi felnőni a gyermekeket, s aztán csodálkoznak, ha érzelmi bilincsbe vert utódaik nemcsak képtelenek a küzdelmes élet szépségét megélni, de egyéb kötelezettségeiket is elfelejtik.

Az ÚR beszéde mindig Élet. Azért mert igaz, s mert az Életet szolgálja, ha figyelünk rá. Vannak dolgok, amik nem az életet szolgálják: ezek a vallási ideológiák! Ezek ellen szólt, s cselekedett Jézus URunk, amikor megrótta a farizeusokat vagy kikergette a kufárokat a templomból. Az emberek hibás buzgóságából fakadó hamis kegyesség számtalan ember életét keserítette meg, tette tönkre. Aki Bibliára, "hitigazságra" hivatkozva szeretetlenséget cselekszik, az nem az Istennek, hanem a maga eszének hisz... Az ember esze azonban véges, ezért minden problémát nem képes megoldani - lásd jelen világ konfliktusait(!) -, ezért hiába is zárja ki életéből az Istent, az Ő kegyelme nélkül nem tudhat jövőt magának. Aki hisz a Krisztus tanításának, az nemcsak tudja ezt, de megpróbál a Mester tanítása szerint, szeretetben, kegyelmi életet élni... s lám, ami embernek nem lehetséges, Istennek igen!

Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük,
Ez 11,19a

Egység, harmónia, béke... amióta kiűzettünk a paradicsomból, azóta hiányoznak ezek az életünkből! Vallások, ideológiák, s a történelem színpadán fel-felbukkanó legkülönfélébb "vezérek" próbálták létrehozni, kimunkálni az egységet, a harmóniát, a békét. A nagy egységből aztán kevesek érdekszövetsége, az áhított harmóniából véres hatalmi viszályok, s a katonai erővel megteremtett békéből újra csak békétlenség született, olykor még háborúk is.

De az ember nem adta fel, újabb elméleteket gyártott az egység kimunkálására. Kitalálta a "multi-kulti"-ideológiát/stratégiát, csak azt nem számolták bele, hogy már Nagy Sándor idején sem sikerült a kultúráknak keveredni, azok mindig csak egymás mellett léteztek. A kultúra adja ugyanis az ember identitását, s a kultúra az a közeg, amiben megnyilvánul az Isten-hit... Kinek milyen a kultúrája, olyan az Isten-hite is! Van, ahol Bach-muzsikával élik meg a vallásos élményt, van ahol spirituálékat énekelnek, de bőven akadnak olyanok is, ahol nem a zene a lényeges, hanem az eksztatikus élmény...

A baj ott kezdődik, amikor tömegesen azt gondolják, hogy a Világteremtő Isten az igazságát csak a zsidó népnek, csak a keresztényeknek, csak a mohamedánoknak jelentette ki. Az egyiknek szent, a Tóra, a másiknak, a Biblia, a harmadiknak a Korán... mindegyik képes érte halni is, ahogyan a történelem ezt az elmúlt kétezer esztendőben jelesül példázza!

"Holló a hollónak a szemét nem vájja ki" -, az ember azonban nem holló. Az ember butább lény... Jóllehet ugyanolyan szív dobog minden emberben, ugyanolyan színű vér csordogál minden ember ereiben - Lukács evangélista az Apostolok Cselekedetei című iratában írja: "És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejöket és lakásuknak határait;" - ennek ellenére egymásnak "farkasává" válunk...

Sokan gondolták, hogy a harmadik évezred elejére közelednek majd a vallások egymáshoz, hiszen mindegyik a maga módján a békességet, a harmóniát, az egységet keresi. Úgy néz ki azonban, hogy a közeledés helyett csak távolodnak a nézetek, s egyre ellenségesebben, szélsőségesebben gondolkodnak, s cselekszenek az adott "vallás" hívei... Mindenki magát igaz hitű hívőnek tartja, de Istennek gyaníthatóan más a véleménye! A megoldás - mint mindig -, az Isten szeretetében van elrejtve. Isten szeretetéről számos szép gondolat van az ún. szentírásokban, de azt nem szabad elfeledni, hogy Isten soha nem az emberi elképzelések szerint cselekszik, még akkor sem, ha ezek az emberi elképzelések a különféle szentírásokba bele is kerültek...

Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.
Mt 5,9

Az emberiség történelme egyben a háborúk történelme is.... Szívünk mélyén ugyan békében szeretnénk élni egymással, Istennel és persze önmagunkkal is, de valahol mindig hibázunk - akaratlanul is mulasztunk -, s békétlenség lesz belőle. Perlekedni, szembeszállni valami ellen aztán mindig könnyebb, mint összefogva, küzdeni valamiért - ez utóbbi ugyanis személyes lemondással, olykor komoly áldozathozatallal jár.

A huszadik század egyik nagy tébolya volt, milliók hitték: a békéért harcolni kell. Így tudtak lelkesen frontra utazni - ahol aztán kijózanodott minden nacionalista és "-izmus-hívő". Ahol a fegyverek csörögnek-dörögnek, ahol a halál kaszál, ott nemcsak életek érnek végett, de a művészetek, s a humanista gondolatok és mindenekelőtt az erkölcsök, mert már csak egy erő releváns, a túlélés EGOizmusa: vagy ő vagy én...

Az játékipar legerősebb húzóágazata a számítógépes játékok, melyek közül messze kiemelkednek a katonai együttműködésben - nekik ugyanis ez reklám(!) -, stratégiai "lövöldözős" játékok. Bizony felnőtt egy generáció, akik lelkesednek ezekért - amire hollywood rendesen "rásegít" az akció-filmjeivel -, s talán a józanabbak tudják, hogy ez csak játék, de sokak lelki világában elültették az üzenetet: a jó csak akkor győzedelmeskedhet, ha mindenkit hidegvérrel eltesz az útjából... A lélekben gyengéknek ugyanis nincs alternatívája, számukra csak egy út létezik: az erőszaké.

A békesség-teremtőket "más fából faragták". Ők nem az elnyomásra, mások kiszorítására hanem az emelésre - ma divatos szóval mondva -, az integrációra voksolnak. Jól tudják, a külső béke csak akkor tartós, ha az a belső békéből táplálkozik, sőt még az is megtörténik, hogy a külső békétlenség ellenére a lélek nyugalmat talál.

Mindez azonban csak Istennel EGYÜTT lehetséges! Nem az ember életvezetési stratégiája - az csak másodlagos -, hanem mindig az Isten kegyelmes szeretete a meghatározó elem. Továbbadni az Istennel való megbékélés jó hírét csak az tudja, aki maga is megtapasztalta a békétlenséget, s az abból való szabadulás sorsára szabott útját maga is bejárta. Békétlenségünk legnagyobb oka ugyanis mi magunk vagyunk, ezért önmagunkat legyőzni, "rákényszeríteni a jóra" sosem leszünk képesek, ezt egyedül "kívülről" Isten képes munkálni bennünk...

Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?
1 Kor 5,6

A nagy sikerek sokszor kis dolgokon múlnak. Olykor egy "véletlen" segít minket el a megoldáshoz, amit már régóta kerestünk. Évekkel ezelőtt Széchenyi Nagycenken kiállított íróasztalán olvastam egyik levelét, melyben ezt írta: "kevés pénz és egy kis jóakarat igazán nagy dolgokra képes".

Sok apró mozzanatból áll össze a mozgókép, sok kis lépéssel lehet eljutni a célba... Mostanában nem sokan hisznek a kitartó munka eredményességében, hiszen ezidőtájt nem a hangya-szorgalom a célravezető, hanem az "ügyes hozzáállás"! Mindeközben az vész el az emberlétünkből, ami a legfontosabb benne: az alkotás öröme, hiszen a spekuláció az csak közgazdasági értelemben értékteremtés, kevesek érték-halmozása - mások kárára. Mindezeken túl, az ember istenképűségének látványos elveszejtése is, mivel Isten az embert a közösségbe, a közösségért, egymás (meg)segítésére, együttmunkálkodásra teremtette... Márpedig a tőzsde nem a kölcsönös előnyökön nyugvó szerződések megkötésének legkiválóbb helye, hanem általában a pénzügyi-, gazdasági egyenlőtlenségek ördögi demonstrációjának látványos színtere. (Hogyan magyarázhatnánk meg akkor másképpen, hogy sokak tiltakozása ellenére alapvető élelmiszerekre még mindig(!) spekulálnak -, jóllehet évente milliók halnak éhen?) Tény, ami munka nélkül óriási nyereség az egyik oldalon, az munkával létrehozott teljesítmény tragikus elvesztése a másik oldalon. (A tőzsdén ugyanis mindig kevesek nyernek - és sokan veszítenek... ez utóbbit azonban nem szokták reklámozni!)

Mindannyian keressük életünkben a nagy Szerelmet, s ha nem is az eszményi mennyei, de hétköznapi, földi, személyes boldogságunkat. Bizony, nem kis eredmény, ha valaki a hétköznapok küzdelmeiben boldogulni tud! De hogyan lehetséges ez, sőt, lehetséges-e ez egyáltalán vagy csak ideológiával megtűzdelt álmodozásról beszélhetünk?

Ahogyan egy kicsiny kovász megkeleszti az egész tésztát, ugyanígy az Isten gondviselésébe vetett hitünk, a krisztusi reménységünk megújítja lankadó akaratunkat! Egy-egy semmibe sem kerülő kicsiny mosoly, egy-egy őszinte szó az egész napot derűssé teheti. A napi gondok alatt meggörnyedt lelkünk felszabadul, ha gondolatainkat napközben, akár csak sóhajtásnyi időre is, de Isten felé irányítjuk. Rutin-zakatolású óráinkat másképpen éljük át/meg, ha egy-egy percecskét vagy pillanatot közvetlen Isten kezéből veszünk. Ez történik meg velünk, amikor rácsodálkozunk a szépre, amikor esélyt adunk a jó kibontakozására, amikor együttmunkálkodunk az aznapra kapott isteni kegyelemmel. Ez az igazi élet: Istenünk szeretetének megtapasztalása sorsunkban... Az ilyen ÉLETnek csodálatos az íze, s bódítóan kellemes az illata, mint a frissen sült (igazi, kondíciójavító vegyszerektől mentes!) kenyérnek...

Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: "Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?"
1 Kor 15,54-55

 

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Pilinszky János: Harmadnapon

 

 

 

Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok... Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem - mivel ő, a Szent hívott el titeket - magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban.
1 Pt 1, 13a; 14-15

Józanság... az a készség, amit ma kevesek birtokolnak. Egyházon kívül, politikában és gazdaságban többnyire nem az észszerűség, hanem a haszonelvűség határozza meg a dolgok folyását. Az életvezetési "stratégiák" is inkább a most-ra, az élményre koncentrálnak, jóllehet az élet minősége nem pillanatokban, hanem távlatokban rajzolódik ki. Az élvezetek/élmények hajszolása közepette alakult a világ a harmadik évezred elejére olyanná, amilyen.

Manapság "természetesnek", kulturális másságnak értékelik a társadalmi integritást romboló folyamatokat is. Sokan tudatosan nem vállalnak gyermeket, mert élvezni kívánják az életet, igyekeznek minél több élményt begyűjteni, szeretnék egységnyi idő alatt minél jobban beutazni a világot, s részt venni minél több történésben. Kívánatos érték a szingli-lét, s hátránynak tekintik, ha a párkapcsolatban az egyik többet ad, mint amennyit kap. Így nem érték a szolgálat, de mindenek felett álló érték a szolgáltatás... Természetesnek vélik, az azonos neműek bejegyzett párkapcsolatát, s természetesnek vélik, hogy ők is gyermekeket nevelhessenek. A jog csűrcsavarjai révén (de jure) elérhető, hogy természetesnek deklaráljanak bizonyos életstílusokat, de az istenalkotta világnak van egy természet-joga, s az például kizárja az azonos neműeket a gyermekáldásból... Ezt a tényt lehet negálni, de akármennyire is tiltakoznak ellen, attól még a JóIsten nem változtat eredeti elképzelésén, hogy férfi és nő közösségében növekedjék a gyermek. Mert ez így természetes, így normális...

A kereszténységen belül sokan természetellenes életvezetéssel bírnak, bigott vallásosság, fundamentalizmus vagy ultra-liberális felfogás. Egyik sem az, amit Isten az embernek szánt. Ezek a "keresztény" elképzelések nagyon emberi elképzelések, éppen ezért az idő, a történelem megítéli azokat. Rendjén is van ez! Ugyanakkor a krisztusi, szeretet-központú élet olyan vonzással bír, aminek kevesek tudnak ellenállni, mert az ilyen élet magába foglalja azt a békességet, amire szíve mélyén mindenki vágyakozik. Egy idő után ugyanis nem akarunk mást, csak békességet, nyugalmat, s ezt az Istent-szeretőknek meg is adja a Gondviselés...

Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.
1 Kor 15,22

Egész életünkben a halálra készülünk... Az elmúlás, a végső mozdulatlanság bűvkörében remegnek sokan, aki nem vallja be - valahol az is. Nem a haláltól, a hozzá vezető fájdalmas úttól félünk, sokkal inkább a bizonytalanságtól: mi van utána? Mert ha nincs a halál után semmi az eléggé nagy gond, de az igazi nagy meglepetés az lenne, ha nemcsak van az élet után "valami", de ha a halál után vár ránk Valaki... Próbálhatjuk életünket így vagy úgy meghosszabbítani, de az Istentől jövő élet örök törvénye, hogy a túlpartot csak az Ő segedelmével érhetjük el.

Ádám-apánktól nem csak az Istennel való ellenkezés, a tagadás ősösztönét örököltük, de a múlandóságot is. Kipróbálni az istennélküliség kábulatát oly nagy vonzás, melynek csak kevesek tudnak ellenállni. Ha jól belegondolunk, életünk folyamán alig van néhány nap vagy óra, amikor valóban teljes odaadással meditálunk, imádkozunk, minden érzékszervünkkel keressük Istent. Életünk döntő része nem Isten által irányított, hanem kézi-vezérelt... többnyire mi döntjük el, mit is csináljunk időnkkel, lehetőségeinkkel! Éppen ezért nem szép dolog, amikor egyértelműen saját életvezetési butaságaink, nem kellőképpen átgondolt döntéseink következményét a JóIstenen kérjük számon!

A halál - minden félelmünk végső oka - pontot tesz izgalommal teli életünkre. Az utolsó pillanatban bizonnyal felsejlik életünk szépsége - bizony élhettünk volna örömteljesebben is -, s kedves bűneink sehová sem vezető hiábavalósága is egyértelművé válik. Abban a néhány pillanatban/percben?, amikor talán lepereg előttünk egész életünk, bizonnyal szeretnénk majd visszamenni az elejére, s másképp csinálni sok-sok mindent vagy esetleg az egészet... Visszaút azonban nincs, az életet egyirányúvá teremtette az ÚRIsten!

A keresztény ember tudása, hogy van élet a halál előtt(!) is, s ha azt a krisztusi szeretetben éljük, akkor nem hiábavalóságban múlnak el napjaink. Sokan hiszik azt, hogy élni csak akkor tudnak, ha saját elképzeléseiket a holnapban vagy a holnaputánban már megvalósították. Így aztán sok-sok millió ember "lemarad" a saját életéről, mert ugyan csak 1-2 nappal maradtak le saját életükről, de valójában soha nem kezdtek el élni! Az ÉLET pedig nem az ÉN, az Ego mindenáron való kivirágoztatását jelenti, hanem az Isten jelenvalóságának a megélését MINDENben: Templompadban ülve éppen úgy, mint takarítás, gyereknevelés közben otthon vagy munkahelyi feladataink elvégzése során. Isten Élet, Isten történés, Isten változás... IS(!), s MINDEN egyben, hiszen Ő maga az Örökkévalóság, a "vagyok, Aki vagyok" a Létező. Aki Őbenne akar maradni örökre, az akár él, akár meghalt, hit által az Övé, s Krisztus által Benne van/él örökre...

Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!
4 Móz 6,26

Megnyugvás, békesség... Nemde erre vágyakozunk minden egyes ünnep környékén? A "nagy" ünnepekre - karácsony, húsvét, egy-egy hosszabb hétvége -, való készülődés persze pontosan az ellenkezőjét munkálja bennünk, de így vagyunk többnyire a szabadsággal is. Magyar sajátosság ez: szabadidőnkben/szabadságunk jelentős részében igyekezünk behozni a "lemaradásunkat", mert egyre csak magunk előtt görgetett kisebb-nagyobb feladataink, be nem váltott ígérvényeink idővel igen terhünkre válnak. Az elvégzett munka, a bevégzett feladat aztán megelégedéssel tölt el minket, de a legnagyobb hiányunkat, a belső lelki békét, alig enyhíti.

Az "édes semmittevés" - bár jól hangzik -, tudjuk, hogy nem azt adja, amit ígér. Szívünk nem áll meg, örökké ver, ahogyan lelkünk is - amíg él a lélek(!) - állandóan tervez, mozgat, irányít. Ahogyan a szívnek a pihenést a helyes ritmusa adja, ugyanígy a lelkünk békességét is a helyes ritmus garantálja. Aki mindennap csak ünnepelni akar, az hamar elveszíti nemcsak motivációját, de élete magasabb értelmét is. Hány fiatal művész tett már pontot rövidke életére, mert sikereitől megszédülten nem tudott nemet mondani élete egyre őrjítőbb ritmusára...

Ha a lélek békétlen, akkor ha nem is keresi, de - ahogyan manapság találóan mondogatják -, bevonzza a bajt. A súlyos/halálos közúti balesetek többségét 18-26 év közötti fiatalok okozzák - a világon mindenütt! Mi lehet ennek az oka? A tapasztalatlanság, a virtuskodó kedv? Mindenekelőtt az, hogy, aki elfelejtkezik Teremtőjéről - Aki egyébként az Élet adója -, az elveszíti a távlatos gondolkodás képességét, s ezzel együtt a felelősséget is... a pillanat mámorában úszó, a "most"-ban minden áron boldogságot kereső ember tragédiája ez!

Jóllehet az ún. ároni áldás "fordítsa feléd orcáját az ÚR", azt feltételezi, hogy az Istennek kellene felénk fordulni, valójában pont fordítva van! Hiszen Isten mindenütt jelen van - jobbra vagy balra, előre vagy hátra csak a mi számunkra "létezik", ezért sokkal inkább arról van szó, hogy a nekünk kell észrevennünk a mindenben ránk tekintő, mindenben átölelő Teremtőnket! "Istenben élünk, mozgunk, vagyunk" - olvashatjuk az ApCsel-ben -, azaz a békesség is Istenben van, amikor életünk Őbenne "történik".

Nagyhét van. Megállásra, ünnepre hívogató alkalmak küszöbén vagyunk... Éljünk hát velük, fedezzük fel a békességre-jutás isteni ritmusát! Ha megtaláljuk a belső harmóniát, nem Isten istensége növekszik, hanem a mi emberségünk gyarapodik, mert egyre könnyebben, s egyre jobban tudunk szeretni - nemcsak az ünnepek nyugalmában, de a zakatoló hétköznapokban is...

Felelt Jób, és ezt mondta az ÚRnak: Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Ki merné elhomályosítani az örök rendet tudatlanul? Azért mondottam, hogy nem értem. Csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám.
Jób 42,1-3

Közhelyes igazság: a huszadik és huszonegyedik század a "tudományos-technikai forrradalom" századai... Korábban elképzelhetetlen mértékben tágítottuk ki észlelésünk határait - úgy a makro-, mint a mikrokozmoszban. A különféle technológiák teljesen átalakították életünket; gondoljunk csak az elektromosságra! Mi lenne ezzel a világgal villanyáram nélkül? Túlélési esélyük többnyire azoknak lenne, akik mentesek a civilizáció "áldásaitól": azaz mobilitásuk nem autóhoz, életterük pedig nem a városhoz kötött.

Isten kozmikus valósága - a 'kozmosz' szó rendezett világot jelent -, egyszerűen lenyűgöző, az azt kutató tudósok számára is. Mindennél többet mutat az a lelkesedés, amikor egy-egy természettudós füligszáj-mosollyal magyarázza az egyre látványosabb ismeretterjesztő filmekben a természet kicsi és nagy "csodáit". S Istennek még van egy-két ámulatba ejtő trükkje az ingujjában! Bizonnyal érdekes felfedezések tarkítják még a 21. századot! S mi lesz itt a 22. vagy 23-ikban?!

Minél többet tapasztalunk meg a körülöttünk lévő világmindenségből, annál inkább lenyűgöz minket az a REND, amit találunk benne. Minden a "helyén van", mindennek feladata, s célja van, semmi sincs haszontalanul benne! Jóbnak nem volt elektronmikroszkópja, se rádióteleszkópja, melyekkel felfedezhette volna a mikro-, és makrovilágot, és mégis, amit megtapasztalhatott az őt körülvevő mindenségből, bőséggel elég volt számára, hogy bizonyságot tudjon tenni az Isten csodálatos rendjéről, az Isten erejének nagyságáról.

Jób emberi nagysága pontosan abban van, hogy beismeri megismerésének korlátait. Bizony behatárolt még a képzelőerőnk is, életünk időbeli megszorítását pedig már ne is említsük, hiszen mi az a néhány évtized a csillagok évmilliárdjaihoz képest? Jób, mint "irodalmi figura" ugyanakkor azt az embertípust mutatja be, aki feltétel nélkül hisz az Isten Istenségében, s nem teszi Isten-elképzelését attól függővé, hogy személyesen mit tapasztalt meg az ÉLET-ben... Sokan éppen azért nem tudják Istent elfogadni, mert Isten nem azt, s nem úgy teszi, amit, s ahogyan az emberek elvárnak Tőle. Jób azért bölcsebb a különféle bölcsességiskolát képviselő barátaitól - Bildád, Elifáz és Cófár -, mert nem az emberi magyarázatot teszi meg élete vezérelvnek, hanem az Isten-alkotta örök REND-et...

Dicsőítsétek szent nevét, szívből örüljenek, akik keresik az URat!
Zsolt 105,3

Az Isten vonzása mindenben és mindenkiben benne van. Ahogyan a növények a fény felé kúsznak, ugyanúgy mi emberek is Teremtőnk felé vágyakozunk. Tudatosan vagy nem, de végül is mindenki Istent keresi. A szépségben, a jóságban, a biztonságban, az őszinte örömökben - ezek mindenki számára értékek - Isten titokzatos vonzását tapasztalhatjuk. Keressük az elveszett harmóniát, az EGYséget, mert a JóIsten jó rendjétől elfordult embernek fáj az EGY-ség hiánya, szociális kapcsolataink éppen azért terheltek, mert azokat nem járja át a megbecsülés, s a szeretet isteni rendje. Az Isten nélküli élet "kényszer-élet", mert ha az anyag(iak) adja('k) minden dolgunkban a prioritást et él, az nem a lélek harmóniáját, megbékélést munkálja, hanem eltávolít a Teremtőtől.

Istent keresni azt jelenti, keressük az élet értelmét, azaz választ akarunk kapni a lét végső kérdéseire: Minek is vagyok ezen a földön, honnan jöttem ide, de még inkább izgat mindannyiunkat; hová megyünk ki belőle? Végső kérdéseket igazából csak az tud megfogalmazni, aki belátja végességét, aki egzisztenciálisan ütközik a világ, önmaga megismerésének korlátaival.

Aki Istent keresi, az a végső létokra kíváncsi: Miért szeretünk, s miért szeret minket az Isten úgy, hogy szabadságunkban megengedi még azt is, hogy ha akarjuk, akkor ne szeressünk? Nem Isten az oka a sok-sok háborúnak, a kapzsiságnak és gonoszságoknak, amik uralják ezt a világot, s amiktől szenvednek az emberek, hanem a Teremtőtől elfordult, s öntörvényűvé vált ember rombol, s pusztít. Istennek életet védő törvényei vannak: emiatt áll még a világ, mert a természetben nincs szemét, mint az embervilágban, a természetben csak tápanyag van. Az egyik létező elbomlása, elmúlása értékes tápanyag a másik létező fejlődéshez...

Dicsőíteni az Istent elsősorban azt jelenti: belesimulni Isten törvényébe. Megtalálni életünkben azt a helyet, s azt a formát, ahol leginkább harmóniában vagyunk a természettel, felebarátainkkal, önmagunkkal, s végső soron az Istennel is. Sorsunk elfogadása - s kinek könnyű a sorsa(?); csak más szemével nézve az -, nem más, mint rátalálás Istenre. Megbékélés. Ebben benne van a naponkénti megújulás esélye, benne van a mindennapok derűje, s benne van az elmúlás isteni szépsége is. A halál ugyanis nem büntetés, hanem válaszút vagy ha tetszik kapu. Egy új létforma első rövid ideig tartó állomása. Nem tudjuk, hogy az ajtó mögött mi van, csak azt tudjuk a küszöb közelében, hogy tovább lehet menni egy másik világba, ahol nem az emberi kicsinyességek, s a kínzó hiány a meghatározó, hanem az Isten végtelen szeretete...